[Magánjáték] Wilhelmina von Nachtraben és Pruinos: Ius refugii

Ha az embernek úgy telnek a mindennapjai, hogy megérkezik egy városba, becserkészik valakit, megöli, felfalja a holtestét aztán a biztonság kedvéért elmenekül, egy idő után hozzászokik hogy sokat van úton. Nem egyszer megjártam a Hellenburg-Karolusburg távot (amiből utóbbit nem vagyok hajlandó Fővárosnak hívni), és mindent ami a kettő között fekszik, de sose hittem volna hogy egyszer visszakívánom azokat az unalmas mérföldeket nyelve a port.
Legalább háromszor gyorsabban tudtam haladni, és nem kellett konstans attól tartanom hogy mi rejtőzhet a sötétben. Eddig se voltak ezek a legbiztonságosabbak utak a földön, de azok a dolgok amik eddig a veszélyt jelentették valahol messze, remegve rejtőztek. Főleg hogy a két emberország között szinte teljesen beállt a közlekedés.
Egy zsoldoscsoporttal lovagoltam együtt; látták hogy van nálam fegyver és hogy tudom használni, és nekik ez elég volt hogy kölcsönözzenek egy ilyen patás bestiát. Több szem többet lát, és amíg egy irányba mentünk, addig képesek voltak összekaparni némi humanitarizmust magukban.
Hamar vége lett a szép pillanatoknak.
- Valami nincs rendben. - állított meg a vezetőnk, és nem tudtam megállni, hogy ne szóljak közbe.
- Mit hallottál?
- Semmit. Beállt a csönd. - jelentette ki röviden, azonnal fegyvert rántva. Egy héttel ezelőtt még paranoiás őrültnek tituláltam volna. Hiányoztak azok az idők.
Arra se volt lehetőségem hogy a lándzsámat előkészítsem, mert... nos, fogalmam sincs mi történt. A "nemes paripám" hirtelen megvadult, és anélkül hogy adott volna bárminemű beleszólást a helyzetbe, bevágott minket a fák közé.
- Úristen! Vissza, vissza az útra te nyomorult! - rémültem meg, csapkodva feleslegesen a kantárt, mielőtt meghallottam volna a kiáltásokat. A fájdalommal és halláll teli ordításokat egy állig felfegyverzett csoporttól. Belevágtam a sarkam a ló szügyébe.
- Repülj, repülj te Apácska átka, meg ne merészelj állni!
Nem is mert, úgy száguldott mintha valami másvilági monstrum kergetett volna minket; és én nem mertem hátrafordulni. Nem szívesen részletezném azt az órának tűnő perceket, ahogy eltévedve, összevissza szlalomoztunk a fák között, folyamatosan rettegve attól mikor zuhanunk át egy kiálló gyökeren.
A szerencse előbb talált meg, ahogy egy ködbeburkolódzó mesepalota emelkedett ki a földből, csak azért hogy nekem menedéket nyújtson eme sötét órákon. Lehetett volna felőlem egy összeomlás szélén álló kőhányás is, csak örültem hogy belefutottam.
Bele se gondolva hogy valaki talán lakhat benne, azonnal nekivetettem magam a kapujának, és mivel nem engedett, vadul elkezdtem dörömbölni az ajtaján.
- Kinyitni! Azonnal!

Mina többé-kevésbé kényelmes, otthoni öltözékben, egy hosszabb lila lebernyegben gyakorol a kertben. Nem a legszokványosabb tevékenység, azonban abban a hitben teszi ezt, hogy figyelő szemek nem lesik. A személyzet megszokta már, hogy egy mágussal élnek együtt, így bár az első hetekben nyilván mindegyikük furcsállóan tekintett arra, amikor egy adagnyi tűz jelent meg a kezei közül, hogy megközelítse egy fa törzsének nagyjából kellős közepét, majd előtte néhány arasszal eltűnt puszta hőhullámot hagyva maga után, sokan el is hűltek ezt látva, mára azonban nagyjából megszokták.
Kellemetlen azonban, amikor egy ilyen koncentrációt igénylő feladat közepette valaki beront a telekre és ennek következtében a telken levő egyébként sem sok fás szárú növény egyike kis híján tűzsérülést szenved.
Mina lihegve szedi össze magát, ahogy még éppen időben kapott a mágia után, mielőtt az helyrehozhatatlan károkat okozott volna.
A francba is.
Talán soha nem lesz elégedett magával. Amíg ilyen szétszórt, addig legalábbis biztosan nem.
Azonnal veszélyt sejtve közelíteni kezd az ajtóhoz, hogy mégis ki lehet az, aki csak így be akar törni - zseniálisan épp egy olyan órát választott, mikor Mina nincs bent. Azonban nem kell félni, nyugtatja meg magát, az őrség résen van. A kidobólegényei pedig seperc alatt teszik a dolgukat, ha úgy áll a helyzet.

Pruinos egy szőke, rövid hajú, rendezett külsejű, ám meglehetősen tagbaszakadt, díszes ruhás emberférfival találhatja szembe magát, miután kopogott az ajtón. Amaz nem teljesen tudja rendezni egyébként sima vonásait, amint megpillantja a nem éppen szokványos külsőt.
- Khm. Meg kell kérnem, hogy távozzon. - láthatóan azon vívódik, hogy odanyúljon-e oldalán lógó fegyveréhez, vagy sem. Aztán meglátja a közeledő úrnőt és mintha megkönnyebbülés suhanna át az arcán.
A grófnő némileg feldúltan közeledik, nem szokván hozzá, hogy rátörjenek teljes mértékben itthoni felszerelésben, ez majdnem annyira zavaró, mintha egyenesen a hálószobájában találtak volna rá. Ráadásul ez az élőlény pedig... vagy valami rettenetes sérülés érte, vagy nyomokban nem tartalmaz emberlétet.
- Mi a gond, Gilbert? Uram, mit... ha szabad érdeklődnöm, mit keres itt?
Ez hiányzott még. Háború, sötét éjszakák, erre csak úgy megjelenik egy démon a kastélyomnál. Mi történt?

Meglepetésemre nem hogy csak nem volt elhagyatott a kastély, hanem még kulturáltan felöltözött emberek is lakták; példának okáért megemlíthetném azt a szőke kétajtós szekrényt aki feltehetőleg a bennlévő úri társaság védelméért foglalkoztattak. Kevésbé kulturált helyeken az ilyet hívták kidobóembernek, morgónak, botosnak, vagy egyszerűen csak kurafinak; személy szerint én az utóbbi egy kevésbé szalonképes verzióját preferáltam.
Leginkább azért mert elállta a bejáratot.
- Nekem meg meg kell kérnem hogy... - kezdtem bele dühösen, hogy emlékeztessem a vendégfogadás szabályaira, amikor is megjelent egy finom hölgy - legalábbis határozottan finomabb mint az előttem úriposztóba csavart hegyomlás. Sápadt bőr, hosszú szemfogak, hosszú, ébenfekete haj - még egy a vámpírok kihalni nem akaró vérvonalából. Csak reménykedni tudtam hogy nem egy Rotmantel.
Nem mintha bármelyik vámpírtól jót vártam volna ezen a ponton.
- Ha megengedi hölgyem, most félretenném az udvariassági formulákat - engedjen be, mielőtt az engem kergető fenevad ideér. - igyekeztem megőrizni a hidegvérem, de határozottan nem volt sok időm mielőtt az ideér. A lovam vadul táncolt mellettem, de  neki ez az egész perces vesztegelés is soknak bizonyult is megiramodott, neki az erdőnek, megkerülve a kastélyt.
Nem tudtam hibáztatni, egyáltalán nem tudtam hibáztatni.
Közelebb léptem egyértelmű téve hogy nem találom a nemet egy elfogadható válasznak. Fel se merült bennem hogy miért ennyire bizalmatlanok velem, manapság mindenki így viselkedett. Csak később vettem észre hogy a maszkom nem volt rajtam; valószínűleg leesett az üldözés közben valahol.

Közelebb érve egyre kevésbé merülhet fel kétség azt illetően, hogy ez a furcsa, édeskés, kellemetlenül ismerős szag az idegentől származik. Mina minden régről megőrzött úrinői és később szerzett harcosi hidegvérét összeszedve próbálja visszafogni a fintort, mely igencsak igyekszik az arcára kúszni.
Gilbert láthatóan tanácstalan, és minden porcikája azt kívánja, hogy módszeresen elküldje innen az érkezőt, azonban Mina jelenléte megakadályozza ezt. Nem, mintha utóbbi nem lenne szintén tanácstalan. Lehet ez bármiféle átverés. Messziről jött ember... vagy démon azt mond, amit akar.
A fenevad említésére viszont az alapvetően kétkedő elutasításra készülő tekintete feszültté változik. Átpillant a boltív felé, melyen túl az erdő egyre zöldülő lombjai terülnek el; amerről érkeznie kellett a lovasnak, hogy lát-e valamiféle jelet arra, hogy fenevad közeledne. Valamint fülel, erősen. Nem engedheti meg magának viszont, hogy megvárja a bizonyítékot. Ha tényleg valami veszélyesről van szó, akkor mire ideér, nem lenne jó, ha itt álldogálva találná őket. Viszont pusztán a szavai alapján rögtön bízni benne... Veronia földjén nem logikus döntés.
Viszont...
- Miféle fenevad üldözi? Azt akarja mondani, hogy valami ide fog jönni? Csodás...
Sóhajt egyet, majd bosszúsan kifújva a levegőt int Gilbertnek, hogy engedje be őket.
- De... asszonyom...
- Bármi is jön erre, nagyobb biztonságban vagyunk a kastély falain belül. - közli határozottan, majd utólag rájön, hogy szavainak nemhogy nem feltétlenül van értelmük jelen helyzetben, de feltétlen igazságtartalmuk sincs. Ha behoz valami veszélyeset a kastélyba, kizárván valami másik veszélyeset, ám utóbbi esetleg nem létezik, előbbi viszont igen, akkor...
Áh. Fenébe. A ló valami miatt ideges volt és elszaladt, biztosan volt oka neki.
- Rendben, jöjjön. Aztán, kérem, szolgáljon mihamarabbi magyarázattal...
Nincs is más dolgom, mint mindenféle idegeneket pátyolgatni. Nem elég a saját falum. Bocsánat, öt falum. Ottmaradhattunk volna Schnellbachban és élhettem volna egy normális parasztlány életét. De nem. Valaki nem azért születik vámpírnak, hogy a túlélés érdekében egy parasztlány egyszerű életét válassza.
A lépcsőn lefelé egy meglepett sötételf sétál, szintén úri fekete-vörös ruhában, s megtorpan, ahogy meglátja a furcsa jövevényt és Mina zaklatott arcát.
- Valami gond történt?
- Azt én is szeretném tudni. Az... úr, azt állítja, hogy egy fenevad tart erre. - A grófnő kérdőn visszanéz az oszló arcú jelenségre, láthatóan választ várva, miközben az ajtótól két méterre levő távolságtól egy tapodtat sem mozdul arrébb, miután becsukta azt.

Szerencsém volt. Maradt a helyiekben annyi jóérzés, hogy nem küldik el az arra rászorulót kapujuk árnyékából... vagy csak nagyon, nagyon buta volt az úrhölgy. Mindkettőt eltudtam képzelni, mivel igazából a kettő egy és ugyanaz volt.
- Köszönöm a nagylelkűségét. - mondtam röviden, visszafojtva a hullámokban feltörekvő nyers gúnyt amivel illettem volna őket, és igyekeztem olyannyira úriember lenni mint általában.
De valahogy a maszk nélkül nehezemre esett. Meztelennek éreztem magam, és ingerültnek a veszély miatt. Nem szerettem magam kiszolgáltatottnak érezni, erre... rögtön két aspektusban is átkellett élnem.
Remek.
Ahogy beléptem a kapu másik oldalára az volt az első gondolatom, hogy ennek nem kéne léteznie. Az udvar rendben volt, az épület jó állapotban - annak ellenére hogy mennyire messzire gondoltam minden mástól. Vajon honnan szereznek utánpótlást? Egyáltalán mi célt szolgálhatott ez az épületben mielőtt egy unatkozó vámpír az erdei díszrezidenciájává tette?
Miközben körbenéztem már el is kezdtem a mondandómat, mielőtt még elfogy a türelmük és visszaraknak a másik oldalra.
- Fogalmam sincs, nem volt lehetőségem alaposan megnézni magamnak. - válaszoltam röviden, némileg megnyugodva hogy a hátam mögött összecsukódtak a faajtók. Az elég vaskos, fémveretes faajtók, színe alapján valamifajta fenyő vagy tölgyfajta, ami jobban bírja a gyűrődést. Eközben továbbra is gyönyörködtem és furcsállkodtam az épületben. Láttam a virágoskertet, aminek túl erős illata ide facsarta az orromat, amire azonnal el is grimaszoltam magam, láttam a tetőt övező díszeket, amikkel nem illetnek egy erődítményt. Egy erődítményben nem szolgálnak díszinasok.
Hova kerültem, és tényleg biztonságban vagyok itt?
- ... de kétségtelenül ártalmatlanná tett egy páncélozott különítményt.- fejeztem be az elhúzott gondolatot, a fegyveremet megpihentetve a földön. Elgondolkodtam hogy miféle alteregót alkalmazzak, hiszen, az eddig beváltakra nem volt lehetőségem. Lehetnék egy primitív, egyszerű démon is, de... egyszerűen nem engedte a büszkeségem.
- Ahogy az ősi vendéglátó hagyományok diktálják, hálásan köszönöm hogy fogadott, hölgyem. - kezdtem bele a mézesmázos szavakba, időt nyerve magamnak, erőteljesen forgatva az agytekervényeimet.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam; a nevem Fal'Susciem-que-Dromotatos. De nyugodtan szólítson csak Susciem-nek. - mondtam, annyi felsőbbrendűséggel amennyit tudtam, miközben összedobáltam néhány latin szót ami eszembe jutott. Csak úgy kell viselkednem mintha egyértelmű lenne ki lennék és minden rendben lesz; az ezüstnyelvem eddig még nem hagyott cserben.
- Sajnálom hogy ennyire váratlanul jelentem csak meg szerény otthona előtt, de mint említettem, a szükség szorított. Remélem hogy egy rövid ideig képes lesz vendégül látni engem, mivel hogy hoztam magammal népem alattvalóit.
Kitekintettem a félóriások sokadik generációs leszármazottjára, és így szóltam:
- Gilbert, ugye? Lenne szíves és gondoskodna erről? Nagyra értékelném. - nyújtottam át a fegyveremet neki. Mutassunk jó képet, meg kell nyerni a bizalmat. A sötéttündét teljességel ignoráltam, feltételezve hogy ő is csak egy a helyi szolgák közül. Színes volt a társasága, biztos szerette az egzotikumokat, mind szolgálóként, mint étkezésként.

A kettősség harcol benne. Az idegen a minimális udvariasság szabályaihoz ugyan köti magát, ám ez nem változtat azon, hogy szinte minimális magyarázat nélkül követelte be magát ide.
Mina egyszer bele fog őrülni ebbe a gyanakvásba. De hiszen nem tehet mást. Nem feltételezheti mindenkiről, hogy jót akar, és csak azt. Ha megtette volna, nem lenne kastély, és valószínűleg nem is lenne már életben.
Az üldöző lény pedig bármi lehet. És amennyiben nem talál ide, talán soha nem is tudják meg, mi volt, vagy egyáltalán létezett-e - bár még nyomok maradhatnak.
Nem tudja nem észrevenni, milyen tekintettel méregeti a démon a környezetét. Még mintha az orrát is felhúzná, mintha nem épp ő maga lenne az, aki pár napos csatamezők aromáját árasztja magából.
Ahogy az ajtón belülre kerülnek, némiképp több derül ki. Páncélozott különítmény.
- Látta a saját szemével? Vagy csak az eredményét? Mi lehet ez, egy... nem, az lehetetlen. Nem lehetnek mélységiek mindenhol. Ráadásul nem is igen teremnek a felszínen. Bocsásson meg, elkalandoztam. Valamennyit csak el tud árulni! Emberforma volt ez a valami, vagy inkább szörny? - bombázza kérdésekkel, ám jelen pillanatban jogosnak érzi ezt. Ha akármikor rájuk ronthat valami, jobb tudni, mi az.
Kap egy igencsak cifra nevet, bár démonoktól nem szokatlan az ilyesmi. Mindig gondolkodott, hogy ők találják-e ki maguknak, esetleg mégis akad egy halvány emlékfoszlány, vagy valaki más nevezi el őket és rajtuk ragad.
- Wilhelmina von Nachtraben. Örvendek. - Bár jelenleg inkább formalitás pusztán, hoy örvend. Túlzás lenne kijelenteni, hogy szívderítő állapotba kerítik a hírek. Ismételgeti magában a nevet. Susciem. Susciem. Nem igazán olyasmi, ami könnyen jön a nyelvemre. Bár lehetne nehezebb is.
- Damien Nightwind. - Damien egy pillanatig hezitál, hogy nyújtson-e kezet, ám végül úgy dönt, ez nem egy elit vacsora, így ez elmaradhat. Erősebb meggyőző tényező természetesen az említett kéz állapota, és a szag, amely annak gazdájából árad.
- Népe alattvalóit? Ezt mégis hogy értsem?
Gilbert némileg még mindig zavartan szemléli az idegent, viaskodik benne az a feladat, hogy az ellenséget kívül kell tartani, és a tény, hogy a grófék nyilvánvalóan nem kategorizálták ellenségként ezt a furcsa nevű idegent. Végül megköszörüli a torkát, bólint, kihúzza magát és átveszi a fegyvert, melyet neki nyújtottak és távozik is vele, egy - Természetesen - kíséretében.
- Van a földszinten több vendégszobánk, természetesen vendégül tudjuk látni, azonban a veszély, melyet emlegetett, eléggé aggasztó. Gondolja, hogy tehetünk ellene valamit? A környező falvak... nem szabad, hogy ártson az embereknek. Érzékeny lehet ez a valami a mágiára?
Mert ha igen, akkor kő kövön nem marad. Nem bánthatja a falvaimat.

Nem válaszolt rögtön, és elnézve a gondterhelt tekintetét nem a fellegek közt járt - pedig őszintén ezt néztem volna ki belőle. Nem adta  jelét hogy nagyon az a földhözragadt alkat lenne, amit nem is vártam el valakitől aki... egy díszpalotában élt.
Nem hittem volna hogy egyszer zavarni fog hogy egy magában álló, vaskos kövekből készült épület nem erődítményszerű. Mindennek el kell egyszer következnie.
Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak a temérdek kérdésre, mivel, azonnal bebizonyította nekem hogy részben mégis elvan kissé rugaszkodva, másrészt, okosan kellett válaszolnom. Ha egyszerűen kijelentem hogy egyáltalán nem tudok semmit róla, a végén egyszerűen kitessékelnek.
Ez a gondolatmenet nem feltétlenül állt szilárd lábakon, de mégis úgy éreztem hogy egy ügyes... igazságtorzítással többre megyek mint a nyers őszinteséggel.
- Mint említettem, nem láttam tisztán, de... emberszerű volt. - válaszoltam egy pillanattal később. - Amennyire megtudom állapítani, egyedül volt, de természetesen lehettek többen is. Ha tippelnem kéne, egy erősebb az elvadult démonok vagy vámpírok közül. Határozottan kétlem hogy köze lett volna a Mélységlakókhoz. - mondtam, kissé csodálkozva a felvetésen. Világjáró karrierem során szerencsém volt rendre elkerülni a fajtájukat, és nem is terveztem megváltoztatni eme jó szokásom.
Egy Nachtraben. Végre valami új. Talán nem fog annyira erős jelleműnek mutatkozni mint az eddigiek - bár a mágiáról elhíresült vámpírcsaládnál nehéz az ilyet megmondani. A misztikumok tudománya sok különböző jellemet szült már. Sok, érdekes jellemet.
Talán eljátszhatunk egy darabon.
Felkaptam a fejem a sötéttünde bemutatkozására, és átfutott a gondolat a fejemen, hogy vagy nagyon egy szemtelen felszolgáló, vagy velünk egyenértékűnek tartja magát. Az utóbbira tűnt logikusabbnak, így egy fejbólintással üdvözöltem őt is.
- Nos... - kezdtem bele lehengerlően átgondoltan - ... bár a csoport, akivel érkeztem jelenleg nincs a légéletelibb állapotban, mégis van még valaki, akit elkéne szállásolni. Pontosabban fogalmazva, a jobb kezemet. - nyitottam ki a kabátomat, ahol a derekamra csavarodott imp kissé kínosan mosolygott vissza. Az impeket nem toleráltak annyira se mint a démonokat, és elég nehéz nekik alternatív személyiséget szülni, így mindig hasonlómódon kell elrejtenem.
- Hadd mutassam be...
- A nevem Parflam, örvendek! - mondta, leérkezve a földre, magát büszkén kihúzva. Szürke palabőre túlzottan is illet a kastély színéhez.
- Igen, röviden Parflamot. Teljesértékű neve Parflam Magn'Volyce-PustatOra. - találtam ki egy hosszabb nevet neki is, olyat, ami igazán illett hozzá; nagy hang, kis teremtés.
Óh, szóval vannak falvak is a közelben. Ez igen érdekes, egész uradalom terült el akkor itt a semmi közepén. Nos, számomra a semmi közepén, sose szálltam meg a környéken, csak átutaztam mindig is.
- Nem kell aggódnia, frau. Kétlem hogy ez a valami veszélyesebb lenne mint amivel a környékbeliek mostanában szembenéztek, csupán mi becsültük le a ránk váró veszélyes mértékét. Az ember nem bízhatja magát manapság a zsoldosnépségre, nemde? - hatalmaskodtam és árasztottam magamból a gőgöt úgy, mintha csak született kevélységdémon lettem volna. Talán még el is fogadtak volna egynek azok a pökhendi ficsúrok.
- A szállást tiszteletteljesen, és hálásan elfogadom. Szeretnék ismét elnézést kérni ezért a kellemetlen alkalmatlanságért, engedje meg, hogy valahogy jóvá tegyem - természetesen a rangomhoz méltóan.

Szerencsére végre fény derül néhány dologra, amely bár még mindig nem elég konkrét a nyugalomhoz, mégis több, mint az eddigiek alapján elképzelhető kép az alaktalan, veszélyes szörnyetegről. Persze nem nagyon lehetne csodálkozni; az óta a bizonyos éjszaka óta elszabadultak olyanféle vadak, s olyanféle őrületek, melyek eddig nem léteztek vagy rejtekükben bújtak. Ám most eljött az ő idejük. Ha Veronia nem lett volna elég sötét már így is.
Csak megrázza a fejét a férfi furcsállására, melyet a mélységiekkel kapcsolatban mutat ki.
- Mindenhol őket látom már. Vagyis nem. Szerencsére nem. Ne aggódjon, nem találtak utat a fejembe. Pusztán többször találkoztam velük, mint kellett volna.
- Pontosan mi történt? Látott egy támadást? - kérdi a sötételf, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a furcsálló pillantásokat.
A meglepetéseknek azonban nincs vége. Mina tekintete megakad a levegőben, s lélegzete is, mikor már éppen azt gondolta, megnyugodhat.
El kell szállásolni.
Még valakit? Nem elég, hogy egy foszló hullára emlékeztető démon menekült be a falai közé, úgy, hogy azt sem tudják, valós-e a veszély, amelyről beszámolt, még valaki mást is el kellene szállásolni?... A hosszú hetek kimerültsége egyszeriben zuhan le rá és úgy érzi, könnyű lenne csak úgy hagyni, hogy megrogyjon a térde és összeessen kizárva a külvilágot, beleolvadva a puha feketeségbe, amit alvásnak hívnak. Vagy ájulásnak. Végső soron majdhogynem egy és ugyanaz a dolog, csak máshonnan megközelítve.
Próbálja elrejteni gondolatainak ezen szörnyülködő mivoltát. Bízik benne, hogy elkerekedett szemeit betudják érdeklődésnek és várakozásnak.
Szinte ösztönösen hátrahőköl, és Damien keze is meglendül egy bizonyos irányba, ami most fölösleges, mert nem a harci öltözékét viseli, így az övén nincsen semmilyen tőr. Elővigyázatlanság, jegyzi meg magában.
Aztán előtűnik egy furcsa lény. A démon ruhájából. Komolyan, miket rejteget még?
- Nos... örvendek. Megérhetném, uram, hogy ha vannak még hasonló rejtett apróságai, inkább most szóljon róluk?
- Maguk aztán szép hosszú és bonyolult névvel rendelkeznek. Parflam. És... Susciem, igaz?
Végül is én panaszkodtam nemrég, hogy mindenkit Johannesnek hívnak. Egy bizonyos Johannest pedig sok egyéb, nem túl egyedi néven. Hát, most kaptam egyedi nevet.
Azonban nem tud nem feltűnni a zavaró kettősség, amelyre rá is óhajt világítani.
- Az imént még úgy hivatkozott rá, mint egy igencsak jelentős veszélyre. Most már, hogy bent van a kastély biztonságában, egyből nem is olyan veszélyes? Ne haragudjon, de az elmúlt hetek sajnos, vagy nem sajnos, megtanítottak gyanakodni és mindenhol hátsó szándékot feltételezni, és a mai pillanatig nem vagyok meggyőződve róla, hogy a veszély létezett. Amíg a saját szememmel nem látom.
- Először is jó lenne pontosan tudnunk, mi az.
Aztán meg valamiféle rangot emleget. Érdekes. Várjunk. Mina eddig egyetlen ismert, rangos démonnal találkozott, ő viszont... Vagyis kettejükkel. És ha valóban ő volt a felelős azért az illúzióért, ahogy a vámpír sejtette, akkor...
Nem. Ez mindenképp messzemenő következtetés. Mégis mit akarnának tőle?
Bár... miért is ne lehetne lehetséges? Ez egyre bonyolultabb.
- Hogyan óhajtja meghálálni? Köszönjük, de ha sikerül leszámolnunk ezzel a fenyegetéssel, az elég jutalom lenne. Azazhogy... - felsóhajt. - Inkább kötelesség, mint jutalom, de ez sajnos velejáró. - viszi lejjebb kissé a hangsúlyt. Lehet, hogy valóban inkább répaföldeken kellene dolgoznia.
Nonszensz gondolatok. A család ezért jobban kitagadna, mint a tényért, hogy ott hagytam őket. Mit szólnának, ha belelátnának a fejembe...

Az embernek van egy olyan esetlegesen megkérdőjelezhető, furcsa szokása, hogy egyes emberlény-csoportokról előre kialakított véleménye van, csak hogy könnyebben feltudja dolgozni a körülötte lévő világot. Ez, természetesen a legtöbb démonnal is így van, akiknek már van egy minimális rálátása a világra.
Pont emiatt volt nehéz dolgom lenyelni, hogy a híresen misztikus és nagyhatalmú mágusok családja, a Nachtraben előttem álló sarja annyira kevéssé mutatkozott összeszedettnek és zseniálisnak amennyire csak lehetett. Őszintén, csalódtam.
- Egy gyorsan mozgó, elmosódott folton kívül... nem nagyon láttam semmit. - vallottam be. - De határozottan hallottam dolgokat, olyanokat amik nem erre a világra valóak. - mondtam, magam előnyére fordítva az igazságokat. Szerencsétlenek sikolyai sokkal rosszabbról árulkodtak mint a fájdalommal és félelemmel teljes halál.
- Az egyetlen meglepetés amit még tartogatok hogy mennyire egy kellemes társaság is vagyok. - válaszoltam a tündének, meghajolva; és még én magam se tudtam volna megmondani, hogy ez inkább volt udvarias vagy egy gunyoros meghajlás. Nem kerülte el a figyelmemet ahogy az oldalához kapott - a kettő közül ő lehetett az életképesebb. De mindenképp a veszélyesebb. Nem is tudom hogy eddig miért nem feltételeztem róla hogy testőr lehet - talán a páncél és a fegyver hiánya miatt. Oda kellett figyelnem rá.
- Igen Vámpírhölgy, ez Parflam és a Gazda neve. - válaszolt helyettem is az imp, hasznossá téve magát. Oldaláról ott lógott a baltanyele, de a fegyver fejét nem láttam.
- Persze hogy nyugodtabb vagyok. Attól, hogy ez képes probléma nélkül, pillanatok alatt ölni, azt nem jelenti hogy képes átszakítani egy kaput. Vagy megmászni egy falat. Remélem. - magyaráztam amit az hittem hogy nem kell, közben újraértelmezve a hallottakat. - Nagyon remélem hogy nem kívánkozik kimenni és megkeresni, frau.
Bár a mondanivalóját nem sikerült értelmeznem, megpróbáltam teljeskörűen válaszolni.
- Bármilyen módon, természetesen ami a hatalmamnál fogva lehetséges. Járatos vagyok ugyanúgy a hadtudományban mint az előkelőek szociális eseményeiben - elmondhatom, minden fennhéjazás nélkül, hogy népszerű vagyok a hölgyek körében. De ha arra lenne szüksége, nagyszerű spehon is vagyok, ámbár inkább szoktam őket szervezni és irányítani mostanában.

- Ez esetben a szerencse és ügyességük, természetesen, okolható azért, hogy sikerült épségben megúszniuk.
Nem e világba való. Hát ezzel mégis mihez kezdjek? Bármit jelenthet. - rejti neheztelő sóhaját magába.
Damien megpróbál udvariasan elmosolyodni a kellemes társaságos megjegyzésre. - Azt nem szükséges takargatnia - biztosítja. Viszont az arcát valószínűleg szokta, tekintve az arckifejezések mennyiségét, amit használ - teszi hozzá magában.
Tehát Parflam szeret úgy beszélni magáról, mintha ő maga nem is ő lenne. Valamiért ez sok magát alárendelő lénynek a szokása. Nem nagyon érti, hogy miért. Azonban a lény aranyosnak tűnik és semmiképp sem ártalmasnak.
Valamiért a démon szavai erről a lényről ne nyugtaták meg egyikőjüket sem túlzottan.
- Sajnálatos lenne, ha a fal nem szolgálna kellő védelemmel, valóban. De, tudja, a falvak is a felügyeletünk alá tartoznak. Bölcs lenne hagyni ezt a valamit kószálni a környéken?
Mina enyhe aggodalommal és értetlenséggel, valamint nem kevés kíváncsisággal homlokot ráncolva hallgatja látogatója szavait.
- Tehát, ha jól értelmezem, valamiféle állást, illetve feladatot kíván vállalni?
Még mindig nem volt képes megszűnni a gyanakvása, és attól tart, hogy egy jó ideig nem is fog. Ki kéne valahogy eszközölni, hogy levadászhassák azt a valamit. Vagy legalábbis kerítsenek egy olyan szemtanút, akinek beszámolója alapján meg lehet tippelni, miről lehet szó.