[Magánjáték] Dantalion és Pruinos: Clara pacta, boni amici

- Elárulna nekem valamit, Heinrich uram?
- Természetesen, Jörgen. Maga előtt nincsenek titkaim. - válaszoltam a kocsisnak, aki mellett lépdettem a kölcsönlovamat. Hiába voltunk lassan hetek óta úton, képtelen voltam hozzászokni az élőlényhez a lábaim között, és neki se sikerült megszoknia engem. Megvoltam róla győződve hogy tudta hogy nem az vagyok akinek vallom magam - bár talán csak a vért érezte rajtam, ami szinte lassan már a lényemmé vált, minden illatszer ellenére amibe belefürdötem.
- Mi van abban a dobozban? - bökött fejével a ló oldalára kötözött fémkeretes faládára. Nem tudtam megállni hogy el ne mosolyodjak a maszk takarásában.
- Erre maga is tudja hogy nem felelhetek, herr. - közelebb léptettem, és lehalkítottam a hangomat - Mint említettem, valam olyasmi aminek titokban kell maradnia, és mindenki jobban jár ha nem tud róla. - feleltem, majd rápaskoltam a ládára, ahol Parflam példaértékűen csendben maradt. Több volt ez mint kegyetlen, de egyrészt nem hagyhattam hogy szabadon rohangáljon a karaván körül ezekben az időkben, és biztosra akartam menni hogy nem is buktat le egyhamar. Csak éjszakánként engedtem el, hogy az egyik termékes kocsin nyújtózkodjon és pihenhessen az eladandó bőrök alatt. Megengedték hogy ott pihenhessek, de napközben mindig valaki felügyelte a helyet.
- Ahogy gondolja. Ha őszinte akarok lenni, nem is akarom beleütni az orromat semmiféle Rotmantel vagy Blutstern ügybe.
- Bölcsen teszi.
- Hamarosan elérjük a tornyot, egyébiránt. Ha feláll a kengyelben szerintem láthatja a tetejét a fák fölött.
- Ideje volt. - álltam fel a kengyelben, hogy csakugyan megcsodáljam a torony tetejét egy pillanatra. Kedves vámpírbarátjaim szülőhelye, minden szívfájdalmam forrása - és képes volt gyönyörűen ezüstösen csillogni, ahogy a nyugvó nap utolsó aranysugarait megtáncoltatta a tetején. - Hamarosan lenyugszik a nap.
- Akkor itt az ideje sietnünk. A Vérhold óta nem tanácsos kinn maradni éjszaka, még ekkora kísérettel se mint a miénk.
Akkor jött el az ideje hogy meglógjak, döntöttem el. Egy ideje rágódtam egy jó történeten, már csak legalább annyira jól kellett előadnom.
- Jörgen, szívességet kell kérnem.
- Mondja csak. Csak az hogy velünk tartott jót tett a vámpírzsoldosok hangulatának - ilyen nyugodt és verekedés nélküli utam nem volt évek óta. Kérhet szinte bármit.
- Mint említettem már, találkozóm van - de nem a toronyban. Attól nem messze van egy szekludált terület, aminek a helyét nem szívesen fedném fel senki előtt, de úgy érzem muszáj lesz, mert egyedül nem merek elindulni. Kölcsön tudná adni néhány kísérőjét?
- Szekludált, azt mondja? - kérdezett vissza, kétségtelenül rágódva egy számára megemészthetetlen szavon. - Fontosnak hangzik, bár nem értem miért nem várhatja meg az éjszakát az ügy.
- Ma éjfélig kell leadnom a csomagot. Türelmetlenül várnak, és vérrokonság ide- vagy oda, a Rotmantel család nem arról híres hogy nagyon türelmesek lennének. Vagy megbocsájtóak.
- Nos... én sem haragítanék magamra egyet se, ez igaz. De a katonáimra ennek ellenére szükségem van, hamarosan lemegy a nap. Semmi sem garantálja hogy visszakapom őket miután elkísérték önt.
- Kifizetem a kísérőim zsoldját helyben, herr, és ha visszatérek majd ejtek emellé pár jó szót az érdekében.
- Kifizeti? Ezt már szeretem hallani. Myrsky, Eero! - kiáltott hátra két igencsak idegennek tűnő nevet, amire a sereghajtók közül kilovagoltak a megnevezettek. Mindkettő vámpír volt.
- Elfogjátok kísérni az urat a közelbe. Vágtázni fogtok hogy lehagyjátok a napot, és visszafele is nehogy beérjen titeket.
- Főnök, ez kissé...
- Ellenszolgáltatást kaptok.
- Nincs több kérdésem. Indulhatunk, herr? - lovagolt mellém az egyik. Tipikus vámpír volt, nehéz páncél, lovassági kopja - mint egy sztereotip Schwarzritter.
- Csak utánatok.

Talán egy óra után megérkeztünk a Schattenschield lábához, magunk mögött hagyva a Mocsárvidék peremét is. Az út visszanézve nem telhetett egy vagy két óránál tovább, mégis vagy egy hét telt el amíg az orromat odaszögezve a rémült lovam hátához átvágtattunk a sötétben.
He felnézhettem volna, és megküzdhettem volna az elképzelt démonjaimmal egyszerűbb lett volna - de most egy sérülékeny kis vámpírnemes voltam, aki nem hordott magával fegyvert. Kivételesen a ló se próbált ellenállni nekem, se a másodlagos utasának. Parflamot nem kényszeríthettem vágtára abban a dobozban - egyben volt rá szükségem. Az út alatt a lebegő köpenyem alatt bújt meg, szorosan átölelve a derekamat, érezhetően reszketve. Szerencsétlen nem tudta mire vállalkozott évekkel ezelőtt.
- Merre innen, herr?
- Nyugatnak, a sziklafal mellett!
Beletelt egy kis időbe amíg megtaláltam az elhagyatott bányát. Látszott rajta hogy nem az elmúlt napban költöztek ki belőle véglegesen - még a múlt évszázadot is meglehetett magabiztosan tippelni neki.
- Itt vagyunk.
- Ez, herr? Biztos benne?
- A titkos találkozókat olyan helyre szokták tervezni ahol nem keresik az embert, nemde? Köszönöm a kíséretet. Ha gondolják fújják ki magukat, innentől nem lesz szükségem a szolgálatukra.
Az egyik, akit Eeronak sejtettem, megfordult a nyeregben és feltehetőleg az eget fürkészhette egy pillanatra, mert így szólt:
- Lement a nap. Nem mehetünk vissza, meg kell várnunk az éjszakát.
- Biztos meglehet még oldani...
- Nem, nem lehet. Nem ér nekünk ez annyit hogy otthagyjuk a fogunkat. Legalább lesz két testőre a találkozóra.
- Kétlem hogy szükségem lenne rá, de... nem árthat. Jól van, gyertek, egy ideig sétálni fogunk. A lovakat ki kell kötözni, kétlem hogy kedvelnék a föld alattiságot.
Egyáltalán nem ment a tervek szerint. Talán megtudtam volna ölni őket, de akkor már szívesebben próbálkoztam volna bent... vele.
Fáklyát gyújtottunk és elindultunk, Parflam lemaradva. Úgy reméltem hogy itt nem lesznek már szörnyek... legalábbis nem mögöttünk. Sokáig mentünk, anélkül hogy bármi segítséget kaptunk volna az időmeghatározására, vagy hogy a szürke kő bárminemű változatosságot mutatott volna. Már-már unalmasan repetitív volt.
- Herr, valaki követ minket.
- Tudom. Amióta úton vagyok követ. - lódítottam késlekedés nélkül. - Teljességgel ártalmatlan, ne foglalkozzatok vele. Legalább van egy hátvédünk.
- Ahogy gondolja, herr.
A megszólítás lassan kezdett az idegeimre menni, de nem tettem szóvá, de egy kis változatosságot eltudtam volna viselni. A vége felé hirtelen kezdett a járat szűkebbé válni, amíg végre már csak egyetlen egy ember fért el, és egymás után kellett haladnunk. Előre engedtem Myrsky-t, aki pár percen belül várakozásaimnak megfelelően meg is szólalt:
- Ezt látnotok kell.

- Nincs időnk nézelődni, uram, hölgyem. Menjünk. - feleltem és elindultam, mint aki pontosan tudta mit fog találni. Minden elképzelésemet túlszárnyalta a dolog, egy kastély a hegyekben. Kíváncsi voltam ki és hogyan építette... de ezt majd megfogja válaszolni ő maga.
Mikor végre odaértünk a kastélyhoz, bekopogtunk, ahogy azt illik. A koptató sokáig visszhangzott még a hegyek között, érces hangját messzire vitte a szél. Csak remélni tudtam hogy még itthon van.