Sötét felhő helyezkedett a kis csoportra, kik körülvettek engem.
- Reménytelen… Mind meg fogunk halni…
- Megölnek… felfalnak…. de lehet hogy még élve falnak fel…
- Miért is jöttem katonának, igaza volt anyámnak, a férfi prostik élete sokkal biztonságosabb!
Ezekhez fogható és rosszabb óbégatások hangzottak minden irányból. De meg tudtam őket érteni, hisz a jelenlegi helyzetünk, ha szabad így kifejeznem magam… nevetséges. Harminckét bátor katonát helyeztek át erre az őrposztra. Harminckét vitéz férfi lett megbízva a hely védelmével…. Harminckét halálraítélt áldozza csak azért fel az életét, hogy a nemesi réteg hatékonyabban el tudjon menekülni a közelgő démonorkán elől. Nincs mit fényesíteni a helyzeten. Ténylegesen meghalni küldtek ide minket. Azonban ez a sok negatív hozzá állás, már kezdett zavaró lenni.
- Talán meg kéne szöknünk…
- Hülye vagyok, akkor elfognak és az inkvizíció elé vezetnek! Nincs kedvem fájdalmak közt meghalni! A démonok legalább hamar széttépnek, ha szerencsénk van…
- De…
- Na jól van emberek ebből most már elég! – csattant hatalmasat a pajzsom, ahogy az alja a kőlapnak csapódott, mely éles hanggal tovaterjed a kis őrhelyen.
Szépen lassan mindenki elhallgatott és rám nézet. Nem értették mi bajom, de azt sem mi vezetett erre az indulatosságra. A legtöbben azért elég jól ismertek már. Sóhajtottam, és a levettem a sisakomat, kicsit kiszellőztetve ezzel a fejemet.
- Emberek! – szólaltam végül meg erős hangon – Látom mindenkit utolért a halál szele. Igen… elismerem… meghalni küldtek ide minket… Nincs ezen mit szépíteni, ez a sorsunk. – a tömegen érződött a lombozottság, hogy tisztában vannak a ténnyel, ám mikor folytattam látszott rajtuk a meglepettség – Viszont ez nem azt jelenti, hogy félnünk kéne a halált. Igen. Feláldoztak, minket a vezetők, de mi célból? Hogy ők elmeneküljenek? Igen… részben igen… de én nem így nézek a dolgokra. Előttünk a démonsereg és a pusztítás nyomait látjátok… de mi van mögöttünk? Mi vár a démonokra, akiket hagyunk átjutni a védelmünkön? A családunk! Az otthonunk! A barátaink! – itt már jól láthatóan elnyertem mindenki teljes figyelmét, várták a folytatást – Lehet, hogy a mi életünknek itt vége, de hát emberek! Harcosok vagyunk! Vitéz lovagok, akik a hazáért halnak dicső halált. Nem tudom sikerül megtörünk a hullámot, de az biztos… minden egyes levágott démonfej megváltoztathatja a jövőt! Talán holnap, mire a sereg ideért számunkra elér a vég, de halálunk előtt még van esélyünk megölni annyi fattyat, amennyit csak tudunk… lehet épp azt az ellenséget ölitek meg, aki a jövőben végzett volna a gyermekeitekkel! Ne feledjétek, meghalni mindenki képes! Dicső halált halni, a hazánk, sőt a családunk védelmére, csak annál kevesebben! Döntsétek el, ti mit akartok, de én megvédem az otthonom. Az életemet és véremet a hazáért! – emelem magasra a buzogányom.
Egy rövidke csend telepedett a helységre, ám hamarosan az egyik fiatalabb katona megmozdult és felállt.
- Jó uram… a szüleim már rég elhagytak és nincs, kit megvédhessek a szülőföldemen… - kezd bele, mire feszült csönd lett úrrá a társaságon – De nem gubbaszthatok örökké az önsajnálat burka alatt… gyerekek vannak mögöttünk… gyerekek, kik előtt ott van még az élet! Meg akarom védeni őket, mintha csak a sajátom lennének… Ezért…. – fejére nyomta a sisakját és magasba emelte kardját – Életemet és véremet a hazáért!
- Igen fiú jól mondod! Én is meg akarom védeni az én Susim és a csöppségem! – áll fel egy testes lovag is – Életemet és véremet a hazáért!
- Jól mondod!
- Ez az… Életem és vérem a hazáért!
- ÉLETEMET ÉS VÉREMET A HAZÁÉRT!
Egyre többen álltak fel és bár akadt még azért gubbasztó, a többségen úrrá lett a lelkesedés. Igen… így mindjárt másabb. Úgy éreztem elvégeztem a dolgom, így szépen lassan fel is vettem a sisakom, hogy elinduljak váltani az őrposzton lévőket. Én voltam a soron következő, ám ahogy indultam volna fel a létrán riadózó kürt zaja törte meg a hangzavart. A társaság azon nyomban elhallgatott és az optimista hangulat teljesen el lett törölve. Ismét eluralkodott a halál szaga. Már épp azon voltam, hogy ismét megpróbálom meggyőzni őket egy beszéddel, mikor az előbbi fiú felkiáltott.
- Emberek! Mindenki csatasorba! Mutassuk meg a senki háziaknak, hogy milyen fából faragtak minket!
Az emberek feléledtek sokkjukból és ádáz harcosokként rohamozták meg a kapukat, hogy eltorlaszolják mindennel, amivel csak tudják, illetve az íjászok elfoglalták a helyüket. Elmosolyodtam és a fiú felé biccentettem elismerően. Bátor legény lehetett volna belőle, ha túlélné ezt a napot. De nincs itt az idő filozofálni. Felszaladtam csattogva a lépcsőn, majd kiléptem a falra, hogy aztán elszörnyülködjek a tájon. Az ellenség végeláthatatlan sora eltakarta a földet. Nem. Nem fogok senkit sem ámítani. Ez maga volt a pokol, melynek ereje még az én elhatározásomat is meggyengítette… de a halálfélelmemet, már rég elfeledtem.
- Mindenki katapultokat, ballisztákat tölts! Kész…. TŰZ! – adtam ki a lőparancsot.
Az emberek serényen tevékenykedtek, bár inkább félelmükben, mint harci vágytól. Hamarosan el is sültek az első gépezetek elindítva halálos lövedékeiket, de a hatalmas áradatot nem tarthatták fenn. Teljesen úgy tűnt, mikor egy kavicsot dobunk a tengerbe, egy pillanatra látjuk a lyukat, ám a víz ismét kisimul… itt is hasonló volt a helyzet. Amint egy löveg célt talált egy kis hézag keletkezett a seregen, de utána rendeződtek is pár pillanat alatt.
- Folytassátok a tüzelést! Emlékezzetek. Minél többet ölünk le, annál kevesebben jutnak át a védelmünkön! Életünket és vérünket a hazánkért!
Hangomat egy sikításszerű rikoltás törte meg, ahogy egy repülő démonosztag tört felénk. Az íjászok a parancsom nélkül is tüzelni kezdtek, megritkítva kissé az ellenség tábort, de túl sokan voltak. Az egyik démon épp lecsapni készült egy megközelített íjászra, aki rémülten borult hátra, mikor is a démonszerzet feje csúnya, véres masszává vált, ahogy a pajzsommal keményen fejbe vágtam és arrébb ütöttem.
- Lovagok, védjétek az íjászokat! – kiáltom parancsolóan, ám nem nézhettem félre, hogy követik az utasításaimat.
Újabb két röpképes démon támadt ránk, egyiket sikerült is félreütnöm pajzsommal, ám a másik sikeresen hátba támadott, bár a kemény páncélzat miatt nem kifejezett esett bajom, azért persze nem örültem ennek. Egyre többé és több démon jelent meg és túlságosan sok ideig foglaltak le minket.
- A kapu! Betörték a kaput! – hallatszódik lentről a kialakuló csatazajon átharsogva.
- Folytassátok, ne hagyjátok, hogy elfoglalják a tetőt! – adom ki az utasítást a fennmaradt egységeknek, miközben én elindulok lefele megnézni a károkat.
Nem is sejtettem, hogy ennél nagyobb hibát nem is követhettem volna el. Talán ha fennmaradtam volna tartani az emeletet, még elhúzhattam volna az elkerülhetetlent. Sokan azt mondják, halálukkor lepereg előttünk az életünk, s a lefejezett ember még látja, ahogy feje leesik a testéről… én semmit sem láttam… csak a sötétséget. Hogy mi vár ránk a halálunk után? Nem tudom… nem igazán… emlékszem. Arra igen, hogy elragadt a sötétség, de arra nem, hogy mi történt utána. Nagy eséllyel nem lennék képes felidézni ezt az időszakot. Éreztem, hogy telik az idő (bár nem egészen úgy, ahogy nálunk), de hogy pontosan mi is történt, arra örök rejtély leple hullott. De véget ért. Véget ért, mert egy hang szólított. Nem volt se kedves számomra, se hívogató. Szimplán utasító, mely nem tűr ellentmondást. És én jöttem… nem tudtam ellenállni… ha akartam is volna, nem volt mivel ellen tartsak. Így nem tehettem mást, megjelentem. Őszinte leszek. Nem emlékszem semmire… mi voltam… mivé váltam… és hogy mivé kellett volna válnom. Mikor halott szemeim ismét kinyíltak nem tudtam mit kéne tennem, hogy mi a célja a létezésemnek. Üres voltam. Talán a „semmis lét” volt rám ilyen hatással? Vagy a Hang csinált velem valamit? Őszintén… nem tudom igazából. De ekkor nem is igazán érdekelt. A Hang gazdája nem volt túlságosan megnyerő típus. Unszimpatikus volt. Hogy miért? Igazából... nem tudom… megérzés? Ösztön? Mindenesetre követtem egy ideig, mert mondta az utam és így kevesebbet kellett magamra gondolni. Sokkal könnyebb volt így cselekedni, hogy megmondták mit kéne csinálnom. Az viszont biztos volt, hogy 1, majd 2 hét után is a férfi nem volt valami szimpatikus számomra. Akármerre vitt, csak a romlás jelei voltak láthatóak. Harcoltak démonokkkal, élőholtakkal, egyéb szörnyetegekkel… Szüntelenül körülvett a halál, bármerre is jártam… ér ez… ez fájt… úgy éreztem, hogy megszakad a régen halott szívem. Éreztem magamban is a kínt, melyet lesújtó fegyverem okozott azoknak, kik útjába álltak. Egyetlen vigaszom mindössze annyi volt, hogy nem szenvedtek sokáig. Ám végül elérkezett a pont, ahol a parancsok már nem érték be ennyivel. Többet akart. Nem csak démonok, holt lények kerültek a terítékre…. Emberek… egy ártatlan falu…
- Nem…
A Hang tulajdonosa furcsán nézett rám, látszott rajta, hogy nincs hozzászokva, hogy ellentmondjanak neki azok, akiket ő szolgálónak tart. Szemében gyűlölettel vegyes undor látszódott.
- Nem?
- Nem! Az ártatlanok… nem ezt érdemlik…
- Úgy látom a múltkori tisztogatás nem volt elég hatékony egy ilyen féreg számára… - mormogja, majd mormogni kezdett valamit.
Testem elzsibbadt (annak ellenére, hogy nem érzek semmit) és tudatom elnehezült. Érződött, hogy a Hang ismét megpróbál valamire rávenni. Megpróbál irányítani.
- NEM!
Fogalmam sincs miért ragaszkodtam ennyire a tudatomhoz. Nem voltak emlékeim, nem voltak érzéseim, csupán eddig is ösztönszerűen cselekedtem… a tudat viszont, hogy ki akarja törölni belőlem az emberek érzett rokonszenvet… nem tetszett. Dühített… másodlagos életemben először… valami mellett ki kellett állnom! Üvöltve vetettem rá magam a halálpapra, hogy megpróbáljam torkára fagyasztani a szavakat, de nem jártam sikerrel. Bár a tudatomra nehezülő átkot megszakította ellenállásom dühítette és megrémítette gondolom. Itt leállhattam volna, de nem akartam kockáztatni.
- Te átkozott kutya ezért megfizetsz!
- Nem engedem, hogy árts a falubeliekben… úgy érzem.. ez a helyes…
Pajzsomat felemelve rontottam előre, ám rohamomat egy nagydarab élőhalott zárta el. Nem fog sokáig utamban állni, de bőven elegendő idő volt annyira, hogy „mesterem” átgondolja az ittlétem további dolgait. Ismét megszólalt, mire testemet elhagyta az erő.
- Nekem nem egy tetves hős kell… nekem egy kegyetlen harcos, aki teljesíti az utasításaimat. – köpi undortól, majd folytatta az igét, melytől térdre rogytam – Úgy látom bolond voltam, hogy megpróbálkoztam egy ilyen selejttel, mint te… - az újabb szavak érzem, hogy elszívták belőlem a mágiát, mely összetartottak – De tanultam a kudarcomból… legközelebb…
Nem jöttem rá mit akart mondani, mert tudatom elszakadt a halott testtől ahogy az „átok” feloldozásra került. Elengedtek… így a tudatom visszasüllyedt a tudattalanság sötétjébe… de várjunk… nem is volt sötét… én… én emlékszem…. most… most hazamegyek…. oda tartok… vissza…. haza… a fényben és a melegbe, ahol az angyalok dala csitítva kísér minket az örökléten át.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
