Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
A föld, amin járunk, lélegzik, rajta minden él és mozog. Hogyan tudnék imádni egy rideg kőgömböt a semmi közepén?
Név: Wynnesa Fa’el Silvernight
Faj: Sötét Tünde
Frakció:
Kaszt: Druida Természetpap
Nem: Lány
Kor: 17
Kinézet:
Ha azt hiszed, ismered az alacsony szó fogalmát, ezennel hivatalosan is kijelentem, fogalmad sincs róla. Próbáltad már mindössze 140 centiméterrel meglovasítani apád sörét a hozzád képest hegységnek tűnő kiszolgálópultról? És ha ez még nem lenne elég, lány létemre szinte telt idomaim sincsenek. Miért győzköd az egész család, hogy úgy öltözzek, mint a normálisan kinéző személyek, nem teljesen értem, de utálom a női ruhákat és ha csak lehet, nem is teszek eleget a kérésnek. Félreértés ne essék, nem vagyok lázadó…sőt, szeretek engedelmeskedni. De nem vakon.
Amióta az eszemet tudom, bőrbakancsot vagy csizmát hordtam egyszerű férfias ingekkel (legtöbbször az idióta öcsémével, hogy bosszantsam) és rugalmas, testhez simuló nadrággal. Ez a kinézetem kevés olyan részének egyike, amit szeretek. Mostanában már hajlandó vagyok kicsit figyelni magamra, megszerettem a zöld színt és néha női(esebb) ruhadarabokat is felveszek.
Térjünk át az arcomra, azt hiszem a legmegfelelőbb szó rá az ovális…és fehér. Ilyenkor jut eszembe, mennyire szerettem volna inkább apámra ütni. Anyám -buzgó hívő lévén- folyton a Holdhoz hasonlít sápadt bőröm és hosszú, vékony szálú fehér hajam miatt (Egészen vigyázok rá, mindig fésülöm és ápolom, már a hátam közepéig ér, amire nagyon büszke vagyok titokban). Szerintem simán csak úgy nézek ki, mint egy Holdcsókolt. Egy kicsi fülű, esetlen, gyermeknek tűnő Holdcsókolt.
Majdnem kihagytam a szemem. Egy szó: szörnyű. Mármint nem a színe vagy a formája, hanem…szóval általában kialvatlan vagyok és igazán szép karikák formájában látszik is, amik, a külsőmnek köszönhetően már messziről is jól észrevehetők. Nem egyszer hittek már betegnek ilyen kis apróság miatt. Vagy rosszabb.
Jellem:
Apropó Hold; nem, nem, nem és nem. A föld, amin járunk, lélegzik, rajta minden él és mozog. Hogyan tudnék imádni egy rideg kőgömböt a semmi közepén? A Természet vigyáz a világra, az élteti és az teremtett minket is. Akárhányszor erre gondolok, melegség és fény költözik a szívembe.
Ennek ellenére leginkább éjszaka szeretek tevékenykedni. Egyrészt, mert olyankor nem járnak sokan az ösvényeken és így senkivel nem kell feleslegesen szóba elegyednem, másrészt pedig, mert olyankor mindig érdekes állatok jönnek a ház közelébe. Azt hiszem, meg kellene próbálnom kommunikálni velük.
Akármennyire is furcsán hangzik, szeretek mások között ücsörögni és hallgatni, ahogyan mesélnek és nevetnek, figyelni a mozdulataikat, cselekedeteiket. Kicsit félek azoktól, akik nagyon magasak vagy zord a tekintetük és ki lehetne kergetni a világból azzal, ha valaki kéretlenül két lépésnél közelebb merészkedik hozzám. Ez persze nem gátol meg abban, hogy jobb napjaimon ne beszélgessek el valakivel, legyen az bárki. Valójában nagyon szeretek mesélni, ám bátorság híján általában csak a falnak vagy a könyveim lapjainak öntöm ki a lelkem egy-egy csendesen pislákoló gyertya társaságában.
Ami a kommunikációt illeti, nem vagyok nagy mestere. Hiába lenne mit mondanom, egyszerűen nem jönnek ki szavak a számon (legtöbbször magamban játszom le egyoldalú, egyszereplős úgynevezett beszélgetéseket, ami gyakorlatilag annyit tesz, mindent, amit csinálok, kommentálással egészítem ki), főleg idegenek előtt. Az alkohol kicsit segít benne, de hát nem ihatok mindig. Nem árt meg egykönnyen, viszont apám nem örül neki, attól fél, egyszer valaki rossz irányba terel. Na mindegy, honnan is sejthetné, hogy eszem ágában sincs butaságot csinálni. Úgy, hogy ő tudná.
Ha már önelemzést hajtok végre, írok még néhány dolgot, még ha annyira nem is lényegesek. Elsőként leszögezném: attól, hogy szótlan vagyok és általában komor az ábrázatom, igenis tudok és szoktam is vidám lenni. Rengeteg minden boldoggá tud tenni, akár az is, ha felkelek reggel (inkább délelőtt, ha éjjel kiosontam állatokat figyelni) és látom, hogy ezer ágra süt a nap. Furcsa, hogy ugyanúgy szeretem és tudom néha gyűlölni is a fényt és a sötétet. Amit viszont soha nem utáltam, az az étel (csodálom, hogy nem vagyok túlsúlyos, sőt…) és jöhet is minden mennyiségben, főleg, ha jó a szakács. Én magam jelen állás szerint tűrhető minősítést kapnék főzés terén, ami nem is olyan rossz ahhoz képest, hogy alig gyakorlom.
Másodszor, mivel én is ugyanolyan élő, lélegző személy vagyok, mint mindenki más, nekem is vannak hibáim, amikkel igyekszem tisztában lenni és kiküszöbölni őket. Először is, ha valakivel veszekedésre kerül sor és betelik nálam a pohár, felettébb durva tudok lenni. Ezt kétféleképpen kezelik: egyik rész pislog néhányat, mert soha életében nem gondolta volna, hogy a kis aranyos Wyn képes ilyesmire, a másik rész nevet egyet, megpaskolja a fejem és közli, hogy próbáljam újra, ha majd megnövök. Hazudni rendszeresen szoktam, bár ezt nem kezelem olyan szigorúan, mert (legalábbis szerintem) lehetetlen úgy létezni, hogy minden apró kis titkodat kiteregeted bárkinek, aki érdeklődik, legyen szó akár arról, hogy egy gyerekkori élményem miatt hihetetlenül rettegek egy apró szelet görögdinnyétől is, vagy esetleg arról, hogy néha (főleg kellemetlen helyzetekben) pont gyermekszerű kinézetem nyújtotta előnyöket használom, hogy megússzak valamit. A hibáimhoz az is hozzátartozik, hogy általában nem kérek bocsánatot, még akkor sem, ha tudom, hogy biztosan én voltam a bűnös. Számomra van valami lealacsonyító, nyomasztó abban, amikor fejet kell hajtani másoknak, mintegy céltáblává téve magad. És persze azt se felejtsük el, hogy gyakran úgy érzem, sérülne a büszkeségem, ha megtenném.
Előtörténet:
Apám tudja, hogy naplót vezetek. Tagadja, de néha az ajtómból figyel, szóval tisztában van vele, aminek nem örülök. Sosem láttam még, hogy elővenné és olvasná, de gondolom az lenne minden vágya. Keveset tud rólam, mert bizalmas és nagyon személyes dolgokról vele sem beszélek, pedig ő az egyetlen, akire az életemet is rábíznám. Illetve most már nem, de ahhoz, hogy ez értelmet nyerjen, úgy helyes, ha teljesen az elejéről kezdem a mesélést.
Ahogyan az általában lenni szokott, egy ikerpár egyikeként láttam meg a nap…inkább holdvilágot, mert az éjszaka kellős közepén születtünk. A családom afféle nemesnek mondható, van egy kisebb erdőterületünk is, ott, ahol Nebelwald legközelebb kerül a Tünde-erdőhöz, egészen pontosan majdnem legnyugatabbra. A nővérem, Lunasa (a neve annyit tesz: a Hold hónapja) kiköpött mása voltam, mindössze annyiban tértünk el, hogy az ő bőre egy árnyalattal sötétebbnek tűnt. Nem sokra emlékszem kisgyermekkoromból, bár nem mintha érdekelne, így meg sem kérdeztem. Ahogy nőttünk, egyre inkább feltűnt, hogy anyám, Agatha Crimsonleaf férje, a Silvernight család egyetlen fia furcsán kerül minket. Visszagondolva kicsit rosszul esett, hogy Alan Dwayne, az öcsém lekötötte minden figyelmét, de anyánk szeretett minket is és mindent összegezve elég boldog, felhőtlen gyerekkorunk volt.
Leszámítva, hogy Lunasa nem élte túl.
Arra a napra nagyon jól emlékszem. Már nem a korom miatt (tízéves voltam, tehát elég jól megértettem a körülöttem zajló eseményeket), sokkal inkább azért él bennem részletesebben, mert az volt az első nap, amikor Raleigh Silvernight minden kétséget kizáróan, közvetlenül velem szemben úgy viselkedett, mintha a lánya volnék.
Hallottam, hogy anyám odakint sír. Két sötét tünde férfi beszélt hozzá, de a szavak túlságosan elmosódtak és nem értettem mindent. Az öcsém a hangzavar ellenére aludt tovább.
−…a testét egy félméteres veremben, ágakkal és egy szakadt ruhadarabbal letakarva. −mondta az egyik hang meglehetősen érzelemmentesen, mire én még jobban a fejemre húztam a takarót.
A sötét hálóhelyiségben ültem a szüleim ágyán, mellettem ott térdelt az apám, ám amikor látta, hogy a könnyeimmel (és jó adag összezavarodottsággal) küzdök, magához húzott. A hangok tovább szűrődtek befelé, én meg, mint általában egy kétségbeesett, ijedt gyerek, az első hozzám kedves személytől reméltem védelmet és támogatást. Megöleltem, ő a hajamat simogatta. Sokáig úgy maradtunk. Talán el is aludtam, nem tudom már.
Anyám egy idő után magához vett pár pohár erős alkoholt, majd megfogta a kilencéves Dwayne kezét és elment, ki tudja hová. Csak annyi volt biztos, hogy mikor visszatért, már nem volt egyedül.
−Gentlesaline. – mondta apám minden körítés és köszönés nélkül, mialatt farkasszemet néztek az idegennel – Elviszed?
A tünde férfi, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga volna, lehajolt hozzám, megsimogatta a fejem, rám mosolygott, aztán átvett apámtól. Én ellenkezni próbáltam, azonban anyám nem mozdult, így néhány perc után inkább már értetlenül néztem a három felnőttet.
Egyikük sem mondott semmit, egyetlen szót sem arról, kicsoda Kieran Gentlesaline. Mindössze annyit sikerült kihámoznom abból a sok hallgatásból, szigorúan nézésből, hogy apám nem kedveli. Anyám egy kis bőrből készült hátitáskát adott rám, amiben a ruháim nagyja, a kis Holdkalap alakú kendő, amivel aludni szoktam (a mai napig megvan), meg a csizmám volt. Ekkor úrrá lett rajtam a pánik, hangosan felsírtam és közöltem mindenkivel, hogy nem akarok elmenni, de sajnos úgy tűnt, nincs választásom. Anyám szelíden maga felé fordította és két tenyerébe foglalta az arcom. Végtelenül szomorú volt a tekintete, valami olyannal vegyítve, amit akkor még nem tudtam értelmezni.
−Kieran most elvisz magához, Wyn. – mondta a leggyengédebb hangon, amit valaha is hallottam tőle – Itt nem vagy biztonságban, de amint minden rendben lesz, visszahozunk. Megígérjük. Viselkedj rendesen és fogadj szót mindig.
Fogadj szót mindig. Ez a mondat járt a fejemben egészen az út végéig, s mivel anyám mondta, nem szegtem meg. Féltem az új helyektől és az idegenektől, akik majdnem mind tündék voltak, és előszeretettel álltak meg bámészkodni vagy éppen kérdezni néhány dolgot Kierantól, így megkönnyebbültem, mikor egy hatalmas, kis piszkoszöld növénypamacsokkal benőtt fára mutatva megállt, és azt mondta, itthon vagyunk. Persze eltartott még pár pillanatig, míg rájöttem, hogy a kis házra gondol, amely ott állt két másik közt, tetejéhez közel egy óriási faág haladt el, s az egész úgy nézett ki, mintha a nagy fa része volna ez az úgynevezett itthon.
Mit mondhatnék, először szörnyen éreztem magam. Ki sem jöttem a kis szobából, ahová Kieran berendelt, sőt, nem is válaszoltam a kérdéseire. Azt hiszem, akkoriban kezdtem felvenni a jelenlegi szokásaimat. Néhány héttel később dugtam ki végül a fejem az ajtó mögül, már nem is tudom pontosan, miért. Kíváncsi gyereknek számítottam, szóval gondolom, a házat akartam felfedezni, de most nem ez a lényeg, sokkal inkább az, hogy kezdtem megbarátkozni a helyzetemmel, annak ellenére is, hogy még mindig nem aludtam valami sokat az egyedüllét és a fejemben ismétlődő holttest és egyéb szavak miatt. A nővérem volt a legeslegjobb barátom, a legközelebbi családtagom és emlékszem, még nagyon sokáig nem is fogtam fel teljesen, hogy nincs többé. Amikor kicsit idősebb lettem, egyszer megkérdeztem anyámat, pontosan mi történt, de nem volt hajlandó teljes választ adni, én pedig rendelkezésre álló ismereteim alapján megalkottam a legkézenfekvőbb lehetséges történetet. De erről azt hiszem, később.
Amint beilleszkedtem, egyszerűen repülni kezdett az idő. Továbbra sem beszéltem túl sokat, de már képes voltam úgy tekinteni felvigyázómra, mint új családomra és a szomszédság is igen barátságosnak bizonyult, azt leszámítva, hogy mindig azt hajtogatták, milyen kicsi vagyok a koromhoz képest. Persze igazuk volt, de én ezt nem akartam beismerni. Szóval teltek a hónapok, én pedig észre sem vettem, mikor látogatott meg minket anyám legelőször. Természetesen hozta az öcsémet is, aki minden egyes látogatáskor egyre furcsábbnak tűnt és egyre nagyobb távolságot tartott tőlem, minél idősebb lett. Tizenhárom körül lehettem, amikor végre hazavittek, igaz, nagyon rövid időre és nagy felfordulás volt, de nem bántam. Ami a felfordulást illeti, kiderült, hogy távollétem alatt Dwayne teljesen kifordult önmagából és több szégyent hozott apánk fejére, mint az eddigi összes Silvernight nemzedék együttvéve, ezért jelentősen szigorúbb neveltetést kapott, aminek hatására még inkább semmi kedve nem volt lemondani új életstílusáról. Anyám szerint rossz társaságba keveredhetett, ami nem volt lehetetlen, hiszen a környéken volt néhány vele egykorú fiú, de amint kettesben maradtam vele, világossá vált számomra, hogy ez nem elegendő magyarázat. Tisztán és szó szerint emlékszem Dwayne szavaira, és a szándék ellenére is hálás vagyok neki, amiért lerántotta a leplet néhány dologról.
Az este már éjszakába nyúlt, én pedig egy kidőlt fán ültem és bámultam a sötétséget. Az öcsém feltűnően hangosan odatrappolt, meglebbentette hosszú ingét, s helyet foglalt mellettem, sápadt arcán valami undorféle hatalmasodott el.
−Nem hasonlítasz rá. – mondta hirtelen.
−Kire? – kérdeztem a szemöldököm felvonva, egyrészt, mert nem értettem, mire fel ez a viselkedés, másrészt, mert idegesített, hogy ködösen fogalmaz.
−Kieranra. – válaszolta, aztán elnevette magát – Ne tegyél úgy, mintha minden rendben lenne, Wynnesa!
−Ki tesz úgy? – kérdeztem vissza most már kissé mérgesen – Szerintem pont téged nem érdekel, mekkora bánatot okozol anyánknak.
−Anyánk okozott nekem bánatot! Tényleg nem tudsz semmit még most sem?
Teljes testtel felém fordult, a homlokától nem messze látszott néhány fénypont az éjszakában.
Hallgattam.
−Mindenki tragédiának nevezi a viselkedésemet, de anyámat még meg sem bélyegzik, pedig hazudott a férjének és eltitkolta, hogy összefeküdt az apáddal! Mi ez, ha nem szégyen? …Fattyú vagy, Wyn. Ne csodálkozz, hogy Lunasát eltették láb alól.
Először fel sem fogtam a szavak értemét. Teljesen betöltötte az elmémet a figyelmeztetés, hogy ott előttem, az egy őrült. Ahogy beszélt, az arca és a hangja árulkodtak valamiről, a szemében gyűlölet tüze égett, de akkor még nem tudtam eldönteni, anyám vagy az én irányomban-e. Az elkövetkező napokban Dwayne ott tett nekem keresztbe, ahol tudott, annyiszor beszélt velem csúnyán, ahányszor csak egyedül hagytak minket és tovább folytatta, amit eddig művelt. Én nem foglalkoztam vele. Próbáltam kitalálni, hogyan viszonyuljak ezután Kieranhoz.
Az elkövetkező néhány hónapot azzal töltöttem, hogy kitaláljam, kinek volt útjában a nővérem, háttérbe szorítva az egész ügyet a valódi apámmal, egyrészt, mert teljesen az idegeimre ment az a sok titkolózás Lun halálával kapcsolatban, másrészt pedig, mert úgy éreztem magam, mintha hirtelen kaptam volna egy új végtagot, de a testem nem érzi a sajátjának. Nem ettem, ami miatt még soványabb lettem, mint általában, apám meg (mintha figyelmen kívül hagyta volna, hogy eddig sem tűrtem jól, ha körbevesznek az idegenek), egyik napon közölte velem, hogy meghívta egy kis időre egy nagyon régi barátját. Mondanom sem kell, repestem az örömtől.
Aznap reggel is minden úgy történt, ahogy az lenni szokott. Későn keltem, mert már megint a tetőn olvastam az ágak között elalvás előtt (valójában akkor este valami más is történt, egészen pontosan találkoztam a fentebb említett valakivel, akiben megbízom), felvettem valamit, amin nem éktelenkedett szakadás vagy folt, amit nem lehet kimosni. Mindig tönkretettem mindent, ha megfeledkeztem magamról az erdőben. Már nem mintha Kieran annyira messze engedett volna a háztól és őszintén, nem éreztem magamban affinitást arra, hogy ellenkezzek, okként megnevezve itt az összes olyan lényt és egyebet, ami képes lenne nekem ártani (az a lista nagyjából végtelen). Szóval gondosan kifésültem a hajam, miután végeztem, letessékeltem apám különc kis sárkánygyíkját az ágyamról, hogy megigazíthassam (folyton útban van, de néha az az érzésem, hogy direkt, mert nem tetszik neki, hogy ki van tiltva a szobámból, majd egyszer elmesélem), aztán lementem, hogy keressek valamit enni. Kishíján megcsúsztam az utolsó lépcsőfokon.
Apám a nagyasztalnál ült egy halom régi írás és napló társaságában, vele szemben egy tőle kicsit idősebb, magas férfi foglalt helyet és éppen egy részletet mutogatott, bőszen lengetve a papírt. Apám nevetett, olyan hangosan, ahogy azelőtt még soha nem hallottam, de az jobban meglepett, hogy elővette az alkotásait.
Régebben afféle történetíró volt, valós és valótlan alapokból egyaránt építkezett, a stílusa megnyerő volt, az ötletei pedig kellően kreatívak ahhoz, hogy kisebb sikerre tegyen szert. A megnyerő stílusról már nem is beszélve. Ismeretségünk kezdetén néha elővett egy mesét, hogy felolvassa nekem lefekvés előtt, aztán később mutatott másféle munkákat is. Ahogy az jó íróhoz illik, rengeteg könyvet tartott otthon, amelyek polcokon foglaltak helyet a falba mélyítve az egész ház minden pontján. De ahogy a legkedvesebb könyveit, úgy az írásait sem mutogatta senkinek már tíz éve, ezt ő maga mondta.
−Emlékszel, amikor azt a kifordított történetet írtad arról az elmebeteg vadászról meg a feleségéről? Akkor hoztam neked azt a könyvet, amiben Azrael kardjának legendája is le van írva. – szólt az idegen derűsen, közben a botjával dobolt valamiféle ütemet a padlón. A nyakában egy színes kő lógott, látszólag gyerekei voltak és kedvesnek is tűnt, de azért meglepett, hogy felnőttek ilyesmit hordanak.
−Igen, hogyne emlékeznék! – felelte Kieran − Akkor még elég kezdő voltam. Emlékszem, megint annyira rabul ejtett, hogy el is kezdtem valamit, amiben egy kotnyeles ifjú a kardot keresi.
−Miért is nem folytattad?
Az idegen észrevett, végig mért, aztán elvigyorodott. Ritkán láttam olyan idétlen és zavarba ejtő arckifejezést, de amint jobban megnéztem, rájöttem, hogy az arca egyik felén nem jól működnek az izmok.
−Á, az arcom, igaz? Semmi baj, fiú, derék dolog, ha kimutatod a véleményed. – azzal visszafordult apámhoz, aki, elfojtotta a nevetését, arca vörös volt – Most mi rosszat mondtam?
Már nem ez volt az első eset, úgyhogy én csak unottan pislogtam egyet és kijavítottam.
−Lány vagyok.
Az idegen feje mindent elárult. Lassan felállt, odament Kieranhoz és játékosan megütögette a homlokát.
−Te meg mit képzelsz, hogy csak ülsz itt és szórakozol rajtunk? Magyarázatot követelek!
Én csak nyugodtan álltam a lépcső aljában, enyhén elmosolyodva, s hagyva, hogy apám sárkánygyíkja szokásához híven a nadrágom szárával játsszon. Ezek szerint Kieran gondosan titokban tartotta a létezésem.
Apám, miután abbahagyta a nevetést, beavatta a barátját a kis történetembe, persze nem részletesen és eléggé ködösítve. Ami igazán érdekelt, az az volt, megemlíti-e a gyilkosságot, de nem tette. Sőt. Azt mondta, a nevem Wyn Gentlesaline. Régebbi közös megállapodásunk volt, hogy nem használhatom a teljes nevemet (főleg nem a vezetéknevet, amelyet nem hivatalos apámtól kaptam meg születésemkor, hogy megvédjen) csak úgy, amivel egyet is értettem, tekintve, hogy talán nem csak Lunasának kellett volna akkor meghalnia, de eddig még sohasem mutatott be így. Mindeddig csak Wyn voltam mindenkinek, egy szerencsétlen sorsú gyerek, akit Kieran magához vett.
Az idegen, akit egyébként Basilnak hívtak és képzett druida természetpap, két hétig maradt nálunk és szerencsétlenségemre, rengeteget szeretett volna velem beszélgetni. Először csendesen ellenkeztem, elvonultam, úgy tettem, mintha nem érteném a kérdést, de aztán egyik reggel Basil azt mondta, elvisz sétálni az erdőbe, mialatt apám dolgozik (majdnem teljesen felhagyott az írással néhány éve, azóta abból él, amit egy posztókereskedőnél való munkájából keres, de a környéken igen sikeresek). Nos, arra már nem mondhattam nemet.
Így esett, hogy elkezdtünk beszélgetni, mindenféléről, de legfőképpen rólam. A férfi nem tett fel udvariatlan kérdéseket, sőt, mintha tudta volna, mit ne tegyen velem kapcsolatban. Gondolom, az erdőtúra is apám ötlete volt, de sosem derült ki. Túlságosan lefoglalt és megdöbbentett a tény, hogy érdekel, amiről Basil mesél. Addig sohasem hallottam senkit olyan megvilágításból beszélni a világról, amiben élünk. Amint alkalmam nyílt, egy este megkértem apámat és őt, hogy beszéljenek még, meséljenek el mindent. Rendkívül tetszett, ahogyan Kieran az elfek eszméit és vallását építette a történeteibe és most már értettem is. Kellett hozzá egy kis győzködés, de végül sikerült elkérnem tőle a kardkereső kalandor befejezetlen lapjait, s nagyjából hatszor elolvastam egymás után, annyira élveztem.
Azt hiszem, még nem voltam tizennégy éves, amikor végül apám elé álltam, és elmondtam, hogy druida akarok lenni. Először megpróbált lebeszélni és elvette tőlem a történetét, amiért rendkívül megharagudtam rá, de megértettem, hogy félt és otthon akar tudni maga mellett, ahol biztonságban vagyok. Viszont nem adtam fel a próbálkozást. Eredetileg azt hittem, az írás miatt szántam el magam, aztán pedig azt, hogy tudat alatt Kieran kedvére akarok tenni, és ő is így gondolta, de az igazság az, ha nem esett volna meg az a séta Basil oldalán, ugyanaz a személy maradtam volna, aki akkor voltam (bátran állíthatom, hogy most több vagyok egy zavarodott gyereknél, még ha néha nem is látszik). Apám aztán kénytelen volt üzenni a barátjának, aki, mintha már sejtett volna valamit, gondolkodás nélkül a tanítványává fogadott.
Az azt követő időszakban (ami még most is tart) Basil gyakori vendég volt nálunk, mondhatni minden szabadidejét rám áldozta, amiért különösen tiszteltem. Minderre nem lett volna szükség, ha Kieran engedi, hogy elvigyen magával, amerre jár, de lássuk be, az én apám száját ilyen engedély soha nem hagyná el. Szóval jelenleg is az köti le minden figyelmemet, hogy annyit tanuljak a Basil által is képviselt druidaosztályról, amennyit csak lehet, de mindketten tudjuk, hogy egyszer majd el kell mennem a tanítómmal, hiszen bezárva semmire sem leszek képes rendesen, ami meg is látszik a fejlődésem ütemén. De ezt leszámítva azt hiszem, a mesterem elégedett velem. Már csak egyetlen dolgot kell elintéznem (bemutatni az úgynevezett barátomat apámnak és rávenni, hogy végre engedjen ki), ami nem lesz egyszerű, tekintve, hogy már három teljes éve próbálkozom vele és Kieran még mindig meg van győződve róla, hogy Azrael kardját akarom keresni. Nos, nem jár távol a valóságtól.
Most mennem kell, meglátogatom anyámat és a másik apámat. Ha Dwayne egyik eszement ugratása miatt sem töröm ki a nyakam, néhány nap múlva elmesélem, hogyan kötöttem meg az év…talán a történelem legbutább és legfelelőtlenebb szövetségét, mindössze azért, mert nem tudok többé a szobámban ülni.
