Wyn Silvernight helyzetjátékai

Azt hiszem, itt az ideje ezt is kipróbálni

Íme hát az első feladat: kitör egy újabb háború a tündék népei közt. A nagy Tünde királyság több részre szakad, de a déli Köderdőnek is már két darabja van. Ez nem a szokványos háború, a nyílt csaták helyett az erdő népei rajtaütés szerű támadásokkal próbálják a másikat térdre kényszeríteni. Vajon megállná a helyét a pacifista druida?

 
Te mit tennél, ha körülötted mindent uralma alá hajtana a teljes káosz? Mit tennél, ha két vér, amely benned egyesül, aljas módon egymás gyermekeit irtaná? Elmenekülnél? Csatlakoznál a harc kapuján belépni készülő, Átok sújtotta családodhoz vagy igazat adnál az erdő fényesebb oldalán élő apádnak? Esetleg megpróbálnád elejét venni a küszöbön álló katasztrófának, dacolva saját gátlásaiddal, vállalva cselekedeteid minden következményét, tudatában lévén annak, hogy porszem vagy csupán az összecsapó felek talpa alatt? 
Te meddig mennél el hőn szeretett otthonodért és a népért, ahová tartozol? 

 

V. I. SZ. 821.
WYN SILVERNIGHT VAGYOK. A SZAKADÁS SZILÁNKJA A BŐRÖTÖK ALATT. VÉR A VÉRETEKBŐL. AKI SAJÁT MAGÁT NEM KÍMÉLVE IS SZEMBESÍTENI FOG TITEKET A HIBÁITOKKAL.
MERT NEM TŰRÖM, HOGY ÉLETEK ELVÉTELÉVEL SÖTÉTBE SZÁLLÓ LELKETEKEN KÍVÜL A TERMÉSZETNEK IS ÁRTSATOK! 

Jó ideje már nem is igazán érdekelt Abaddón pusztítása. Az a helyzet gyermekcipőben járó kezdete volt csupán valaminek, amit még most sem tudtam teljesen felmérni, mert ezer arca volt, s ezerfelől támadott is, mint egy árnyakba olvadó, nesztelen bérgyilkos. Ez esetben pedig mi magunk voltunk a saját kivégzőnk, mi, egyes egyedül, egyenként és tömegeket alkotva egyaránt. Mintha a rémálmaim egyike az egész Tünde Nemzet méretében öltött volna testet, majd kezdte volna darabokra törni magát. 
Elsőként a Ravenfang támadott, lesből, orvul, előbb Zephyrantest, majd a saját testvértartományát, Grimwoods-t célba véve. Előbbi már így is túl gyenge volt Amelie királynő halála óta, s egyre csak sorvadt, mint egy fertőzött gyökér, utóbbi inkább felbátorodott, viszonozva a Ravenfang szívélyes üdvözlését. Tünde-erdő többi része már Spadecantle néven volt ismert, mely igen sokáig felváltva indított rajtaütéseket Ravenfang és Grimwoods, Köd-erdő utódai ellen, utóbbi időben viszont háttérbe húzódott belső harcok miatt, s egyesek azt suttogták, hamarosan kettéválik, helyén pedig északon Nippingspine és délen Windrunnel alakul majd meg. Akárhogyan is számoltuk, minden tartománynak megvolt a maga vezetője vagy vezetőcsoportja, akik gondoskodtak arról, hogy a többi egy percig se unatkozzon, nem kímélve semmit, amit azelőtt fontosnak tartottunk, semmit, amire büszkék voltunk. Mindent eldobtunk magunktól, talán a saját mivoltunkat is. Népünk magát kaparta, mintha élősködők lepték volna el a bőrét, mélyítve ezzel a Törés okozta repedéseket. 
Törés. Igen, azt hiszem, így emlegették a krónikások az eseményt, amikor az erdő mindkét oldala két részre hasadt. A királynőt szinte azonnal megölte valami elvakult merénylőcsapat, zavargást teremtve azok között, akik nem fogtak azonnal fegyvert valaki hátának. A sötételfek hercegéről keveset tudni, egyesek szerint valahol még él, de volt, aki azt állította, látta meghalni a családjával együtt. De ahogy ebben sem tudott senki igazságot tenni, azt sem árulta volna el egyetlen tünde vagy sötételf sem, ki vagy kik vezetik a tartományt. Úgy viselkedtek, mint a bábmesterek, paraván mögül rángatva a zsinórokat, nem törődve semmivel, elfeledve, kik voltunk, gyerekeket gyilkolva, ha azzal kicsit is növelni tudták saját hatalmukat. De valahogyan minden információ eljutott mindenhová, tehát voltak, akik mindenkit elárulva a saját urukkal is szembe mentek. 
Talán az ellenállók. - gondoltam korábban, de abban sem lehettem biztos, hogy egyáltalán léteznek. Róluk sosem terjengett semmi, nevük sem volt, csak egyszerűen néha rájuk fogtak olyan dolgokat, amelyeket akár az éppen egymás hátát támadó csapatok is elkövethettek volna: készletrablás, fegyverrongálás, egyéb szabotázsakciók. Maga az ellenálló szó olyan volt, mint egy legenda, amelyben csak a gyerekek hihettek volna, de valószínűleg nem is hallottak róluk, mert ha léteztek is, nem egységként cselekedtek, belülről bomlasztották a tartományokat.  
Legalábbis, én így gondoltam. 


Későre járt már, egészen sötétbe borult az ég Spadecantle felett... vagy koránt kellett volna mondanom? Hiszen a Nap sugarai kelet felől derengtek bíborosan, mint az alvadt vér. Igaz is, anyámtól jöttem visszafelé, időnek előtte, hiszen egy hétig terveztem ott maradni. Nem volt tanácsos gyakran utazgatni mostanában, mert könnyen megeshetett, hogy kirabolnak, elvisznek kivallatni, netán elvágják a torkodat, ha nem találnak hasznosnak semmilyen szempontból. Eddig egyetlen egyszer botlottam gyanús sötételfekbe a valaha látott legködösebb grimwoods-i éjszakán, s akkor is csak azért sikerült kereket oldanom, mert valamilyen oknál fogva bedőltek az alakításomnak, miszerint az anyám odébb tartózkodik, én pedig koromnál fogva nem tudok felelni a kérdéseikre. Egy ideig még feszülten figyeltem a hátam mögé, de nem jöttek vissza, én pedig amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem onnan, elvégre rajtaütők is lehettek Ravenfang-ból vagy esetleg ottani rendbontók. 
Szóval, apámhoz tartottam, vissza Spadecantle Tizenharmadik Igazgatásába, mellényzsebemben Veronia legbosszantóbb üzenetével, amely Raleigh Silvernight kézírásával íródott, bizonyítva ezzel anyám szavait, amelyekért olyannyira haragudtam, hogy rögvest vissza is fordultam. 

''Nesie! 

A döntés végleges, csatlakoztunk a Véres Hátú Hollók-hoz. A családunk védelmében, annak tagjaként pedig te is köteles vagy harcolni. Alan Dwayne és te a leghamarabb érkező csapattal elutaztok a bázisra. 
Ha elolvastad és megjegyezted, kérlek, semmisítsd meg ezt a levelet és védd meg anyádat, míg haza nem érek.
Apád,
Raleigh Silvernight''

Csak rágondolni is elég volt ahhoz, hogy mérhetetlenül elöntsön a méreg. Magamon kívül rúgtam bele egy apró, száraz, szürke kavicsba, amely pattogva-csattanva tette meg útját az egykori Tünde-erdő fái között... kis idő múlva maga után vonzva egy gyors bocsánatkérő imádságot a Természethez. Igyekeztem lenyugtatni magam, lelki szemeim elé képzelve Spadecantle tizenhárom részének felosztását, valamint az is eszembe jutott, hogy egy időben a tartomány titokzatos vezetője be akarta olvasztani Zephyrantest tizennegyediknek. De nem sikerült neki, máig rejtély, miért, hiszen az egykori főváros helyén keletkezett egység gyenge volt, mint a hajnali harmat. Erdőnk egyre több piszkos, sötét dologgal telt meg az elmúlt két év alatt, egyre több ártatlan vér hullt - már ha volt olyan -, én pedig egyre ingerültebb lettem. Akárkit láttam is, akárkivel találkoztam, senki sem akart változtatni a dolgokon. Aki nem harcolt valahol, csendesen, visszahúzódva élte az életét, kiszolgáltatottan és félve, de nem kovácsolt erőt az érzéseiből. Bennem viszont a kezdetek kezdete, a Törés óta szörnyűséges düh gyülekezett. 
Megálltam egy pillanatra. 
Tényleg vissza akartam én menni Kieranhoz, hogy megint végighallgathassam, mennyire boldognak kellene lennem, hogy mi ketten békében élhetünk, ha nem teszünk semmit, ha beletörődünk a helyzetünkbe - és az egész nép helyzetébe? Tényleg két lábamat egymáson átvetve kellett volna tanulnom a szobámban, tudva, hogy odakint vérem és vérem öli egymást?! 
- Na nem. - mondtam, mintha beszélgetnék valakivel, azzal jókora kanyart beiktatva irányt változtattam, északkeletnek. 
Ha semmivel nem voltam kibékülve, rendszerint meglátogattam Basilt és a kislányát, akik a felfordulások óta sokkalta közelebb költöztek hozzánk, jóformán fél napi járásnyira sem voltak jelenlegi helyzetemtől. Amikor botjaink egymásnak feszültek, miközben egy druida számára is könnyedén elsajátítható, alap védekező és támadó mozdulatokat gyakoroltunk; úgy éreztem, még érek valamit, akkor is, ha csúnyán kikaptam. 
- Arról jött a hang! - hallatszott egy erőteljes, magabiztos férfihang, majd - feltételezem a gazdája - elő is ugrott a bokorból egy tünde, hosszú kardot cipelve a jobbjában. 
Hamarosan társai is kiléptek a fák takarásából, árgus szemekkel figyelve és végigmérve, mint valami gyanúsnak ítélt piaci árut. 
- Sötételf! Fogjátok meg! - kiáltotta egy másik, mire hárman már ugrottak is, én pedig esélyt sem kaptam elfutni. 
Nem mintha akartam volna. Helyette gondosan, lassú, nyugodt mozdulatokkal kigomboltam az ingem felső részét, előhúzva alóla egy aranyfényű, apró bilétát, amelyen Spadecantle Tizenharmadik Igazgatásának csalhatatlan jelképe tűnt fel: maga a szám, a Tövislény jellegzetes tekervényeivel és tüskéivel körbefutva. 
Ekkor az egyik a három közül - mint hangjából kiderült, egy nő - hátulról megfogta a nyakam, míg társai elvették tőlem a botomat. De én még ekkor sem mozdultam meg. Nem vágytam harcolni velük. 
- Átkozott! Hol loptad? 
A nő haragosan izzó barna szemeibe néztem, miközben amennyire csak tudtam, ellazítottam a végtagjaim. Semmi másom nem volt, ami alátámaszthatta volna igazamat, csak a testbeszéd. 
- Nem loptam. Itt lakom. 
- Hazudsz, átkos fattyú! - rivallt rám egy szőke férfi, akinél a botom volt. 
Egykori énem azonnal befelelt volna neki ezért, s most sem kellett hozzá túl sok. Éreztem, hogy rángatózik a szemhéjam, valóságos kínszenvedés volt leküzdeni a vágyat, hogy visszakiáltsak. 
- Fattyú vagyok, igen. - feleltem  szitokszó valódi, másik értelmében, rendkívül higgadtan, halkan - Apámnál élek, itt lakik nem messze. 
A nő belemarkolt a hajamba, s húzni kezdte, mire egy hozzá képest alacsony, jókora izmokkal rendelkező, ikerkardos, hosszú hajú férfi leintette őt, s eleresztett. 
- Csak egy gyerek. A szavai valószínűleg igazak. Senkitől sem tudna medált lopni. Hagyjátok, nem célpont. 
Azzal egyetlen kézmozdulatára a két előbbi férfi visszaadta a botom és a táskám, amelyben ezúttal csak egy váltás ruha volt, így összeesetten, gyűrötten festett, mintha üres volna. A három kelletlenül, szemüket összeszűkítve nézett felém, még akkor is, amikor elmentek mellettem. Kivártam, lassan, mélyeket lélegezve lestem, mikor hagynak végre hátra, azonban mintha csak a Természet haragja figyelmeztette volna a régi Köd-erdő felé tartókat, rosszul cselekszenek, hirtelen feltámadt a szél. Néhány másodpercig tartott csupán, szerencsétlen iránya miatt mégis elég volt ahhoz, hogy kifújja az írást zászlóként lengő mellényem zsebéből. Több sem kellett a haragos nőnek, aki mindvégig szemmel tartott, máris visszafordult, vadászó hiúz módjára kapta el apám levelét és kezdte el hangosan felolvasni. 
What did I do, oh, Nature, Our Only Hope to stop this disaster...?! 
Mire kettőt pisloghattam volna, ismét erős karok foglya voltam. És ezúttal az is maradtam.

~***~ 

A kötél belevágott hófehér bőrömbe, de meg sem szólaltam. Nem tettem semmit, pedig régen már nekiálltam volna provokálni őket. Most viszont okosabbnak mondhattam magam, s felismertem a tényt, mekkora előnnyel járhat számomra, ha tényleg a főnökük elé visznek, ahogy mondták is, a levél miatt. Végre megtudhattam volna, hogyan is működtek ezek a rajtaütő szervezetek, még akkor is, ha vallatás alkalmával - vagy kis szerencsével, esetleg szerencsétlenséggel utána - rögtön kivégeznének. Habár ha ismereteim nem csaltak, errefelé egyetlen ilyen szervezetet tartottak számon, az Üvöltő Farkas-t, amely meglepően konzervatívnak számított, mintsem radikálisnak, ha gyilkolásról volt szó. De nem szabadott ezzel hitegetnem magam. 
- Nem is vagy gyerek, mi, sötételf? - lépett mellém az, aki nemrég a fattyú szóval illetett. 
Egy társa végigmért, aztán, mintha csak egy ivóban ültünk volna, elvigyorodott, majd viccesen megjegyezte: 
- Csak törpe! 
- Vagy a fajtátok olyan elkorcsosult lett mostanság, hogy az ivadékait is harcba küldi? - jegyezte meg a nő komoran, de nem epésen. 
- Nem hazudtam. - mondtam még mindig szelíden, bár egyre kevésbé volt erőm türtőztetni magam - Az a levél attól a férfitól van, akinek a felesége életet adott nekem. De valójában nem az apám. 
Ekkor a csapat vezetője, az alacsony tünde férfi mellém lépett. Hatalmas csizmája mellett fából faragott játékhajócskának tűnt csak a lábam. Arra vártam, mikor csap szájon vagy hasonló, de az arca sima volt, mégsem olyan, mint a víztükör. Nem lehetett benne olvasni.
- Még ha igazat is beszélsz, mivel magyarázod az írást...Nesie? 
Eh... - valamiért mindig kirázott a hideg a Raleigh által rám aggatott becenévtől, de sosem hagyta abba, nekem meg valamiért nem sikerült szólni neki. Olyan fenemód lelkes tudott lenni, ha úgy érezte, hogy kicsit az én apám is lehet, tudja a Mindenható Természet, miért. 
- Wyn. - javítottam ki, mire a férfi csak bólintott. 
Meglehetősen kedves ahhoz képest, hogy kivégezni visznek. - jegyeztem meg, enyhén vigyorogva. De nem féltem, most még. 
- Hallotta a nőt. - tettem hozzá, egy kicsit kevésbé higgadtan, mert felsejlett előttem a levél képe - Csatlakozni akarnak ahhoz a szervezethez, és szíveskedtek engem is belevonni, a megkérdezésem nélkül, csak mert a családfő nevét viselem és még nem köteleztem el magam egyetlen spadecantle-i csapat felé sem. 
Hosszasan hallgatott. A többiek sem szóltak semmit, bár a barna szemű nő még mindig olyan furcsán méregetett. A kora hajnali bíbor lassan kezdett átfordulni reggelbe, oly régi, s talán egyetlen barátom, a sötétség kisvártatva végleg eltűnt, helyére a sokkalta kevésbé kedvelt nappal költözött. Ekkor értettem meg, mit kerestek errefelé, pont ebben az irányban haladva ezek a tündék. Valószínűleg rajtaütést terveztek indítani valamelyik közeli falu, esetleg általuk ismert ellenséges titkos szervezet ellen. De ha úgy vesszük, az összes többi az volt mindegyiknek saját magán kívül. 
- Hány éves vagy, Wyn? - kérdezte hirtelen a vezér. 
Egy pillanatra elgondolkodtam, vajon miért kérdezi, de meghagytam annyiban a dolgot, hogy nem sokat látott még felnőtt módjára beszélő tízévest túlkomoly arccal. Irányítása alá tartozó társai nem sokat törődtek a kérdéssel, egyesek csalódottan lépkedtek, talán a miattam lefújt akció miatt. Nem úgy az a nő, az összeszűkült szemeivel. Csodálkoztam rajta, hogy nem görcsöltek még be az arcizmai. 
- Tizenkilenc. - feleltem, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga, mire az, aki a törpés - szerinte - viccért tartozott felelősséggel, hatalmas hahotára fakadt. 
Most meg mégis mi olyan nevetséges? - néztem rá leheletnyivel bosszúsabban, mint eddig.  
A nő megint tervezett valamit, látszott rajta, s közelebb is jött, de ezúttal nem nyúlt hozzám, csak az eddigi legszigorúbb tekintet tartozott hozzá, amelyet életemben eddig láttam. 
- A főnök nem csak nevetni fog rajta, ha neki is így hazudsz, korcs. - mondta, gondolom a származásomra célozva ezzel. 
A probléma viszont ott adódott, hogy egy ideje már gyülekezett bennem némi feszültség, amelyhez a körülöttem sétáló néhány fő is jócskán hozzáadott. A fattyú, korcs és hazug szavak - főleg, ha éppen igazat mondtam - pedig igencsak fel tudtak hergelni, főleg egy olyan helyzetben, mint amilyen ez is volt. Ha tudtam volna, hogy Raleigh idióta levele miatt fogok bajba kerülni, sőt, lehet, hogy meghalni, azon nyomban elégetem. De most már csak egyetlen egy dolgot tehettem: szabadjára engedtem mindazt, amit eddig magamba zártam. 
- Nem vagyok korcs, húzott szemű. - vágtam rá - Nem különböztök ám az általad olyannyira gyűlölt sötételfektől, egy kicsit sem. Raboltok, támadtok, öltök, akárcsak ők. Egyformák vagytok, egyformán romlottak. Ha valaki itt korcs, hát ti mind! 
Akkora csattanós pofont adott, hogy elestem. Már készült volna ismét megfogni a nyakamat, de a vezetője megint leintette az egész csapatát, aztán térdre állított, s lehajolt hozzám. Még mindig nem volt dühös, sőt, semmilyen érzelmet nem tudtam beazonosítani az arcán, ez pedig megrémített. Mégsem bántam meg, amit mondtam, éppen ellenkezőleg. Folytatni akartam. 
- Mi mind? - kérdezte higgadtan. 
Bólintottam, majd felemeltem a fejem. Nem fogom hagyni, hogy csak úgy kioltsák az életem, legalább egy kis gondolkodni valót kapjanak tőlem búcsúzásképpen. 
- Nem vagytok különbek a sötételfektől és ők sem különbek tőletek. Láttatok már két nyúlcsapatot egymásra rontani az árnyékból?! MI MIND az erdő részei vagyunk, kötelességünk békében élni és amíg egymás ellen ármánykodunk, elgyengülünk, elvesztjük az értékeinket, amelyekre fajunk a mai napig olyan büszke! UGYANOLYANOK leszünk, mint az emberek, ÉSZAK ÉS DÉL. NEM IS, már VAGYUNK! Ezt akartátok?  - kérdeztem, miközben felálltam és körbefordultam, hogy mindenkit szemügyre vehessek - EZT AKARTUK?! 
Nem mozdultak. Nem is szóltak semmit. Akartak volna, ebben biztos voltam, de a vezetőjükkel nem mertek szembe szegülni, ő pedig megálljt parancsolt a csapatának. Végtelennek tűnő percekig nézett rám az alacsony vezér, sajátomat megszégyenítő pókerarccal. Fogalmam sem volt, mire készül. 
Aztán se szó, se beszéd, némán intett, jelezve, hogy folytatjuk az utat. 

~***~

Még mindig fájt a pofon helye. Égetett, mintha tűzbe mártottam volna a fél arcom. A kötél is fájt, de valamiért nem érdekelt, hogy viselnem kell, nem érdekelt az egész, ami rám várt, pedig féltem a haláltól, féltem a megkínzástól, amely minden bizonnyal igen gyötrelmes lesz, ugyanis nem túl sok kérdésre tudtam a választ, amelyet egy szervezet feje feltehetett volna, és ha tudtam volna is, akkor sem adtam volna ki a családom. Bűnös útra léptek, ám szerettem őket, ahogy a népemet is. A Természet sem tagadta meg tőlük az élelmet és szállást, holott nap mint nap súlyos sebeket ejtettek rajta és az otthonunkon. Nehezemre esett ugyan, de még elfogóimat sem lehettem képes teljes szívemből gyűlölni. Nem volt szabad. 
Egy hatalmas, ölnyi átmérőjű fákból álló erdőrész tűnt fel a dús aljnövényzet takarásában, még jó néhányszáz lépésnyire tőlünk. Ha nagyon felemeltem a fejem, épületeket láttam, bár alig kivehetően. Biztosan ez lehetett a főhadiszállásuk, és az is ezt támasztotta alá, hogy a csapat egyes tagjai előresiettek, majd eltűntek az indák, kúszónövények és kisebb fák közt. A vezetőnk ekkor megálljt parancsolt a menet maradék részének, s legnagyobb meglepetésemre ezt mondta nekik: 
- Susan, add ide az írást. A többiek mehetnek jelenteni Fehér Sasnak. Mondjátok meg neki, hogy elviszem a lányt. 
A nő utoljára végigmért, aztán, mint aki tudja, hogy már nem tehet semmit, szó nélkül, engedelmesen átnyújtotta a férfinek az apám által körmölt sorokat és társai kíséretében sietősen továbbállt. A férfi - egyetlen megmaradt társaságom - ekkor teljes testével felém fordult, kabátzsebébe gyűrte a levelet, aztán kezébe vette a kötelem végét, amelyet eddig a szőke férfi fogott, és vezetni kezdett, balról kikerülve az egész lomb-erődítményt. 
Tehát mégsem ez a főhadiszállásuk. - jegyeztem meg óvatosan visszafelé tekintgetve, gyomromban valami furcsa érzéssel, amely akkor költözött belém, amikor rájöttem, hogy végleg itt hagyott bennünket a feszültségkeltő kíséret. De legalább a botomat átadták a vezetőjüknek, így azon nyugtattam a tekintetem egy darabig. 

Negyed óra múlva a férfi megállt, hirtelen hátrafordult, hogy szemben legyünk egymással, aztán - még mindig azzal a rejtélyesen semmitmondó arccal - szólásra nyitotta a száját. 
- A szavaid - kedzte - igaznak tűntek idefelé jövet. Az összes. 
- Azok voltak. - feleltem minden felesleges késlekedést mellőzve, kis tartással a hangomban. Egyelőre fogalmam sem volt, mire megy ki a játék, azonban távol álltam én attól, hogy akár itt, távol bárkitől, aki hallhatná, hagyjak gúnyt űzetni magamból. 
Úgy tűnt, elégségesnek bizonyult a válaszom, ugyanis nem kérdezett mást. Csendesen sétált tovább, ezúttal már mellettem. Aztán gondolt egyet és felém nyújtotta a kezét. 
- Dale Tanmoss. 
Úgy bámultam a kezére, hogy érzékeltessem vele, nagyon nem találom viccesnek, akármit is akart elérni ezzel. Amikor ezt észrevette, felemelte a kötelem végét, másik kezét még mindig ott tartva előttem. 
- Nem fogsz elrohanni, ha elengedlek, Wyn? 
Egy ideig törtem a fejem, mit is felelnék, ha egy átlagos napra virradt volna. Ha nem éppen úton lennénk valami szervezet irányítójához, hogy elbeszélgessünk a Véres Hátú Hollókról és ki tudja, miről még. 
- Addig nem, amíg el nem hordtam mindennek azért, amit művel. 
Dale arcán átsuhant valami, de olyan gyorsan, hogy esélyt sem adott értelmezni. Ütemes mozdulatokkal eloldozott, én pedig azonnal dörzsölgetni kezdtem a csuklóm, a kéz azonban visszatért látóterembe, várva, hogy elfogadom, egyúttal újra felébresztve bennem a kétkedés, gyanakvás és értetlenség szikráit. Nem nyújtottam a sajátomat. Nem volt rá semmi okom. 
- Wynnesa. A többit már tudja. - azzal léptem kettőt előre, majd visszanéztem rá. 
Hát persze. - csaptam a homlokomhoz gondolatban - Azt hitte, ha kedvesnek tetteti magát, majd szépen elárulom neki a családom másik felét is. Korábban kelj fel ehhez, Dale Tanmoss! 
Tovább lépkedtem, miután meghallottam, hogy ő is így tesz. Hamarosan ismét mellettem termett, ezúttal a botomat vizsgálgatva. Ha arra gondolt, el fogom neki mondani, hogy mire használom, megint tévedett. De rám nézett és nem kérdezett semmit, csak ment tovább. 
- Szóval, még független vagy? - kérdezte, mire nemes egyszerűséggel felvontam a szemöldököm. 
Független? Mármint hajadon? Na még csak az kéne, hogy megkérd itt a kezem! 
Nyilván észrevehette, hogy nem volt túlságosan ínyemre a kérdés, így újból megszólalt. 
- Azt mondtad, nem tartozol egyik szervezethez sem. 
Oh Nature, please give me power... már azt hittem. 
Bólintottam, aztán megpróbáltam felépíteni sajátságos álarcomat, amelyről immáron tudtam, olyasvalakinek, mint ő, könnyedén átlátható, mintha csak egy rétegnyi köd ült volna közénk. Igazán bosszantó. 
- Lenne itt egy, ami szívesen látna a sorai között. - kezdte, de már nyílt a szám, s félbe szakítottam, mielőtt még végiggondolhattam volna, mit is mondok. 
- Nem csatlakozom a romlott erkölcsöket tápláló gyáva életmérgezőkhöz! 
Gyorsítottam a lépteimen, mintegy azt üzenve neki, a társaságánál és az ajánlatánál még a kínhalál is jobb. Egyre jobban féltem belül, minden egyes lépéssel nőtt bennem a rettegés, mégis mentem, egyre sebesebben és sebesebben. Most kell bátornak lenni. 
Ez az én álláspontom. Nem fogok kegyelemért esedezni. A haragom erősebb a félelmemnél. 
- Nem róluk beszéltem. - intett a fejével visszafelé, amerről jöttünk, ez pedig még mély, végleges elhatározásomban is meglepett - ''Sok test, egy szív, nagy harcot vív. Egy cél, egy kéz, mind tettre kész. Múltat idéz, hajnalra néz.''
Újból a kezét nyújtotta. 
- Ennyire vagy csak attól, hogy aszerint élhess, ahogy beszéltél. 
Miről beszél? - kérdeztem magamtól, miközben teljesen szigorúan, Susan tekintetéhes hasonlatosan néztem Dale-re. 
Nem róluk beszélt, hát akkor kiről? Kikről? 
Nem értettem semmit, a férfi tiszta, sima tenyere pedig kezdett felidegesíteni. Olyan volt, mintha valaki egy hét éhínség után elém tett volna egy tányért, amiben nem volt étel, és elvárta volna, hogy fejtsem meg, miért. Legszívesebben elrohantam volna, ki a vakvilágba, ameddig csak bírtam volna levegővel. 
- Nem harcolok. - válaszoltam neki dühödten - Hát nem érti?! Felesleges próbálkoznia! 
- Ellenálló vagyok. - bökte ki hirtelen, mintha csak annyit mondott volna, kék az ég - Nem ölünk, ha nem muszáj. Arra gondoltam, remek szószóló lehetnél. 
Szószóló...? - kérdeztem magamtól, amíg feldolgoztam, mit hallottam éppen az imént. 
Léteztek a békére törekvők! Tényleg léteztek és egyikük éppen most kért meg, hogy csatlakozzak! 
Azonban korai lett volna még szabadjára engedni a bennem támadt örömvihart. Sok mindent nem tudtam még, többek között azt sem, egyáltalán megegyezett-e a csapat tevékenysége azzal, amiről tudomásom volt. 
De csak egy módon deríthetem ki, mi folyik itt. 
Lassabb, nyugalmasabb léptekkel indultam meg újra, utoljára megdörzsöltem a csuklómat, aztán válaszoltam. 
- Meglátom. Az alapján, amit addig mond, ameddig odaérünk, akárhová is visz. 
Beleegyezhetett, mert nem szólt semmit, csak felvette a tempómat. Bizonyára rájött, nem vagyok olyan egyszerű, hirtelen észjárású, mint amilyennek első látásra tűntem. Valójában viszont már tudtam, hogy mi lesz a válaszom. 
Dale ezúttal nem nyújtotta felém a kezét. Tudtam, hogy az út végén próbálkozik leghamarabb, és a lelkem mélyén már alig vártam a pillanatot.

Fordulatos volt, és nagyon dinamukus. Tetszenek azok az apró kis bevágások, amiket évszámmal ellátva szoktál valahova a sorok közé tűzni, nagyon ötletes. Kíváncsi lettem volna a történet folytatására, hogy végül mi lesz a békepártiak sorsa, de így némi sejtetéssel talán mégjobb lett a lezárása. Első helyzet, teljesítve.

A következő feladat: Wyn elkap egy nagyon súlyos betegséget, nevezetesen a LaFS-szindrómát (ismertebb nevén Love at First Sight szindróma). Hogy ki a szőke herceg a fehér lóval, azt rád bízom. Egyetlen egy gond van vele, hogy a kedves lovag úgy tűnik elég durva piromániában szenved. Lássuk, mi történne kettejük közt!