Syele Wilder helyzetjátékai

Szeretnék (újból?) jelentkezni egy pár játékra. Csak, hogy legyen mindig mit írnom, ha éppen nincs semmi.

Ami lehetett volna…

A sötétség előtt, fájdalmat hoztak nekem szüleim. Megróttak, amiért szajha módjára loholtam egy férfi után, és amiért a helyi őröknek kellett hazavinniük. A sötétség után pedig fájdalmat hozott a vörös hold. Abban a szörnyűséges időben, csupán cselédünk lélekjelenléte tudta biztosítani az én életben maradásomat. Csak az enyémet. Szüleimnek csupán halálsikolyát hallottam, míg a cselédünk feláldozta magát, hogy elcsalja üldözőinket. Életben maradtam, de az ára súlyos volt. A tény, hogy szüleimre haraggal tekintettem utoljára, örökké kísérni fog. Nincs az a mennyiségű gyónás, amely enyhíthetné ezt a keserűséget.
- Úgy néz ki, minden rendben van vele. – jelentette ki a doktornak látszó alak a mögötte álló katonának. – Syele Wilder teljesen egészséges túlélő.
- Nagyszerű. – válaszolta komor hangon, majd felemelt egy papírlapot és írt rá valamit. – Maga menjen a következőhöz. Majd én beszélek a lánnyal.
A férfi, aki megvizsgált bólintott és távozott a sátorból. Már hosszú ideje annak, hogy a táborba hoztak, de csak most kerültem sorra. Sokan voltunk menekültek, akiket ide hoztak és hála a katonák és papok kemény munkájának, biztonságban tartottak minket. Én csak tettem, amit mondtak, hogy tegyek. Mikor azt mondták, hogy menjek valahova, odamentem. Ha azt mondták, hogy egyek, ettem. Mást nem is tettem. Nem láttam értelmét. Életemben először, tanácstalan voltam. Nem tudtam, mit akarok. Üres tekintettel bámultam magam elé az idő nagy részében, kérdésekre pedig csak fejmozdulatokkal válaszoltam. Időnként könnyek szöktek a szemembe, de nem azokat sirattam, akiket elveszítettem, hanem magamat és saját szerencsétlenségemet.
- Figyelj rám Syele. – szólalt meg ismét a komor hangú férfi, majd miután felemeltem a tekintetemet, folytatta. – Tudom, hogy ez most nagyon nehéz neked. Biztos vagyok benne, hogy megviselt ez a pokol. Mindenkit megviselt, ami odakint folyik.
Bólintottam.
- Van bármi, amit meg szeretnél osztani velem? Sokszor segít, ha beszélsz róla valakinek.
Megráztam a fejem.
- Értem. Leülhetek melléd? – kérdezte, miközben közelebb lépett.
Én bólintottam. Fáradtnak látszott ő is, bizonyára nem aludt, amióta a vörös hold az égre került. Ahogy én sem. Pedig szervezetem keservesen könyörgött a pihenésért. Én éreztem. De nem adhattam meg magamnak pihenés örömét. Nem érdemeltem meg. A férfi helyet foglalt mellettem és egy hatalmas sóhajt eresztett meg.
- Tudod, te vagy a legfiatalabb túlélő, akit eddig találtunk. A lovasaink, akik járták a környéket, isteni csodának vélték, hogy életben voltál. Tudod, hogy ez mit jelent?
Újból megráztam a fejem.
- Ez azt jelenti, hogy Isten különösképpen vigyáz rád. Katonáink úgy hisznek az Úr erejében, mint ezelőtt soha, és ez részben a te érdemed. Ha ennek az egésznek valaha vége is lesz, ígérem, a legjobb otthonba igyekezlek majd elhelyeztetni. Vigyázni fognak rád.
Nem igazán értettem szavainak jelentőségét és nem is érdekelt. Túl nagyra értékelték létezésemet. Túl sok veszteséget szenvedhettek ők is. Csak bólintottam, mintha mindennel egyetértenék. A férfi fáradtan mosolygott, majd felállt és kisétált a sátorból. Azonban mielőtt távozott volna, még két szót mondott, amely mélyre hatolt. Sokkal mélyebbre, mint bármely másik szó.
Egy keserű „Köszönöm” és egy mélységes, mindent tudó sóhajtással és együttérzéssel kilehelt „Sajnálom.”
Könnyeim újból peregni kezdtek, ám ezúttal nem magamat sirattam. Ezúttal a világot sirattam, amely oly sokat elveszítet e miatt a vörös hold miatt. Szerencsénkre azonban a vörös hold sem maradt fent örökké. Nyugovóra tért, hogy a káoszt ne hergelhesse tovább és felkelt helyette a nap, amely oly régóta elzárkózott tőlünk. Odakint álltam, a sátrak között, és úgy, mint sokan mások, fürdettem magam a fény melegében. Többet világított meg akkor a nap a tájnál. Megvilágította mindazt, amit az elmúlt hosszú órákban elszenvedtem és megvilágította azt is, amit eddig minden erőmmel igyekeztem elfojtani. Érzelmeim, melyek csak gyűltek, most gátat tört folyóként törtek ki belőlem és én kínkeservesen üvöltve görnyedtem össze a földön. Fájt. Minden fájt.
Nem tudom, hogy elaludtam, vagy elájultam, csak azt tudom, hogy mikor újból kinyitottam a szememet, egy másik sátorban feküdtem, egy másik ágyon. Mellettem egy idős, kopaszodó férfi ült, papi palástban és egy vaskos könyvet olvasgatott. Mikor észrevette, hogy felébredtem, egy könyvjelzőt helyezett oda, ahol tartott és becsukta a könyvet. Szelíd mosolya megnyugtatott.
- Syele Wilder kisasszony, igaz? – kérdezte a nevemet.
- Igen. – válaszoltam, rekedt hangomon. A pap átnyújtott egy pohár vizet, amit boldogan megittam, hogy enyhítsek száraz torkom kaparásán.
- Az én nevem Aerhardt. Örülök, hogy megismerhetlek. Sokat hallottam rólad a táborban, bár biztos tudod, miket mondhattak.
- Isteni csodának gondolják a túlélésemet. – mondtam halkan.
- Bizony. Kétség sem fér hozzá, hogy a mi atyánk, különösképpen vigyázott rád. Ez hatalmas ajándék. Pont ezért is kívántam találkozni veled személyesen is.
- Maga érzi az ilyesmiket?
- Mondhatjuk így is, igen. – kuncogott a pap. – Én, mint a Protestáns Egyház által felhatalmazott lelkipásztor, azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem szeretnél e az Egyház védelme alatt tanulni és fejlődni?
Lassan hagytam leülepedni a kérdését, mielőtt válaszoltam volna. A szúró fájdalom, nem hagyott alább. A bűntudat és az önostorozás, továbbra is részem volt. De elgondolkodtam. Talán enyhíthetem a fájdalmakat és megbocsájtást nyerhetek az úrtól, ha apácának állok. Mások megsegítésére koncentrálhatnék. Olyan családokat menthetnék meg a széthullástól, amilyen az enyém volt. Talán ezért maradtam életben. Erre a sorsra szánt az Úr.
Mélyen a pap szemébe néztem és elszántan bólintottam.

A hold és a csillagok már órák óta ékesítették az égboltot, ám az éjszaka még oly fiatal volt az italozóban. Igazán különleges hely volt, drága italokkal és gazdag vendégekkel, akik közé csak meghívóval lehetett bekerülni. Szerencsére nekem volt meghívóm. Sok embert kellett megkörnyékeznem, sokakat pedig elhallgattatnom, hogy megszerezhessem az aranyszegélyes papírlapot, de megérte. Éveken keresztül hallgattam, hogy milyen különleges és befolyásos emberek járnak erre a helyre, és én tudtam, hogy nekem be kell kerülnöm. A világítást különleges lámpásokból áradó színes fények biztosították, a levegőt mámorító illatok kellemes keveréke töltötte be és mindennek a tetejébe még minőségi zenészek is játszottak egy vörös függönnyel körülvett emelvényen. Mikor megérkeztem, egy hárfa kellemes játéka adta meg az alaphangot a beszélgetéseknek.
- Szép estét hölgyem. – köszöntött barátságos mosolyával a fiatal pultos férfiú. – Mivel szolgálhatok önnek ezen a csodálatos estén?
- Jó estét. – köszöntöttem illendően, majd rövid, tettetett töprengés után megkérdeztem tőle, mit ajánlana egy magamfajta magányos nőnek?
- Nos, ez sok dologtól függ. – magyarázta, miközben egy gyors mozdulattal elővett három különböző poharat a pult alól. – Ha nem kíván komolyabb beszélgetésekbe bonyolódni, bátran tudom ajánlani a barna sörünket. Nem oly fanyar, mint az ismert sörök bármelyike, így az érzékeny nyelvűek is bátran fogyaszthatják, viszont igen erős, így vigyázni kell a mértékekkel.
Ekkor előrébb csúsztatta a magas, vastag üvegű poharat, jelezve a várható mennyiséget.
- Ha szórakozni szeretne, de nem a legkomolyabb társasággal, akkor az Őszi Vöröskénket tudom ajánlani. Zamatos, remek utóízzel és nagyon gyorsan oldja a fel a feszültséget. – most előrébb tolta a talpas, boros poharat.
- Amennyiben viszont komolyabb tervei vannak, amelyek meghiúsulhatnak az alkohol kedvezőtlen hatásaitól, akkor merem ajánlani, különböző gyümölcsös, kevert italainkat.
Végül előrébb tolt, egy különös formájú üvegedényt, amely első ránézésre inkább emlékeztetett egy kisebb tányérra, mint pohárra. Töprengtem még pár pillanatig, húztam az időt és tettettem a tanácstalan nőt, kinek segítségre van szüksége, egy gazdag, befolyásos nemes alakjában, ám túl sokáig még sem húzhattam, hisz akkor gyanússá válhat a viselkedésem. Szóra nyitottam hát ajkaimat, hogy döntésemet szavakba önthessem, de az emelvényről érkező halk kopogásoktól kialakult néma csend, megakadályozott benne. Jómagam is elfordultam a pulttól, hogy tekintetemet a vörös függönyön kirajzolódó sziluettre szegezzem. A fények halványulni kezdtek a teremben, az emelvény körül, ezzel is odavonzva az emberek tekintetét, majd rövid csönd után egy cselló hangja ütötte meg a fülem.
- Ki ez a művész? – kérdeztem elfojtott hangon a fehér inges pultostól, aki közelebb hajolt hozzám, hogy hangjával ne zavarhassa meg a hangolást.
- A neve Daechon. Természetesen nem valódi név. Nálunk egy művésznek sincs igazi neve. De ő egy igazi tehetség. Az összes létező hangszeren képes mesterien játszani, de nagyon ritkán jön ide előadni. Szerencsésnek mondhatja magát, hogy ma éjjel ellátogatott hozzánk. – nem láttam a fiú arcát, de biztos voltam benne, hogy ugyan azzal a bárgyú mosolyával beszélt, mint előtte. Figyelmemet teljes mértékben lekötötte Daechon játéka és a vörös függöny mögül kirajzolódó árnyékok táncszerű mozgása. Nem hazudott, a művész valóban mesterien játszott. Tökéletes volt minden hang, amelyet húzott. Nem volt kényelmetlen diszharmónia, ritmusváltás, csak a varázslat, melyet mágia nélkül képes volt egy halandó elérni. Bár a játéka után abban sem voltam biztos, hogy ez a bizonyos Daechon e világi lény egyáltalán.
Pár percnyi játék után a dal elcsendesült, majd végleg elhallgatott, a teljesség érzetét hagyva maga után. Akkor vettem csak észre, hogy elhagytam a pultot és az emelvényhez közel állva hallgattam a játékot, összekulcsolt kezekkel.
- Fantasztikus élmény őt hallgatni, nem igaz? – kérdezte egy férfi a jobbomon. Első ránézésre, egy jól fésült, borotvált, harmincas évei elején járó úr volt, elegáns, de visszafogott öltözékben.
- Felfoghatatlanul. – néztem a szemeibe és elővettem legbájosabb mosolyomat. Erre a pillanatra vártam. Leszólít egy tehetősebb báró vagy gróf, játszadozunk egy kicsit egymással, majd értékes információkat, esetleg nemesi közbenjárás ígéretét csalom ki belőle az én hamis ígéreteimmel. A legtöbb férfi, vevő az ilyesfajta játékra.
- A nevem Briach Narman. – mutatkozott be, egy elegáns meghajlással. Ezek szerint érdekli őt a személyem. Nagyszerű. – Meghívhatom esetleg egy italra?
- Az én nevem Syele Wilder. – biccentettem gyöngéden az állammal, majd egész testemmel felé fordultam. – Amennyiben önnek nem okoz gondot, boldogan élnék a felkínálásával. Maga is műkedvelő tetszik lenni?
- Jómagam inkább gyűjtőnek nevezném. – mosolya széles volt, szemei csillogtak a félhomályban, ahogy visszakísért a pulthoz és kettő, különös nevű keveréket kért a különös poharakba.
Beszélgetés közben kiderült, miféle alak is igazából ez a Briach. Mikor azt mondta, gyűjtő, nem csak hangszerekre értette. Különböző zenei élményeket gyűjt, a lehető legnagyobb mértékben. Saját háztartásában legalább tizenkét zenész él, minden hónapra egy, akiket mind maga patronál. Azt is elmesélte, hogyan próbálta meggyőzni Daechont, hogy zenéljen az ő nevében, de nem voltak képesek dűlőre jutni.
- Ezek szerint ön ismeri Daechont, személyesen? Nem kis dolog lehet az ilyen kapcsolat. – mosolyogtam szemérmesen és már éreztem annak a kevés alkoholnak a hatását, amely a harmadik pohár keverék után a fejembe szállt.
- Én nagyon sok mindenkit ismerek személyesen, Syele kisasszony. Na de már órák óta jártatom a szám és szépségedről még szó sem esett. Kérem, meséljen magáról.
- Óh, kérem. Jobb szeretek a hallgatósága lenni a jó társaságnak.
- Ugyan, ne kéresse magát. Bizonyára sok érdekes története lenne a számomra.
- Úgy gondolja? Nem vagyok én olyan vándorló lélek, mint amilyennek hisz. – mondtam, majd röviden elmeséltem neki néhány kitalált történetemet a kitalált családomról és a kitalált testvéreimről. Nem kell, hogy igaz legyen. Elég, ha éppen hihető.
- Nahát, nem is tudtam, hogy ön is a keleti földterületeken élt. – kommentálta lelkesen a férfi, egyik hazugságomat. – Jómagam is arra töltöttem gyermekkorom nagy részét. Ki tudja, talán már találkozhattunk is korábban!
- Nahát, micsoda véletlen egybeesés volna. – kacagtam fel.
- Bizony. Mondja csak Syele kisasszony, nem volna kedve kissé elvonulni, hogy kettesbe folytathassuk? Lennének bizalmasabb kérdéseim is önhöz.
- Nem látom akadályát. – minden a tervek szerint haladt. Alig akartam elhinni. Ez a Briach, egy igazi aranykakas. Ha sikerül kihasználnom a kapcsolatait, igen jó esélyeim lesznek a feljebbjutásra. Már csak néhány piszkos titkára kellene fényt derítenem, amihez feltétlen bizalmát kell csak elnyernem. Csináltam én ezt már korábban. Sima ügy lesz.
Karjába karolva sétáltam mellette az utcán, kérdezgetve zenéről, családról és terveiről a jövőt illetően, egészen addig, amíg egy sötét árny, meg nem állított bennünket. Olyannyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre se vettük, amíg mellé nem értünk. Akkor viszont már túl késő volt, hogy elkerüljük.
- Briach Narman! – libbent be elénk hirtelen a köpenyes alak. Hangja mély volt, erőszakos és tocsogott a rosszindulatban. – Micsoda szerencse, hogy újból találkozunk!
Beletelt pár pillanatba, mire kísérőm felismerte az elébe toppanó férfit, s nekem is, mire ki tudtam venni köpenye alatt a vonásait.
- Ki ez az alak? – kérdeztem, játszva a rémült kisasszonyt, mire Briach elém lépett, amolyan védelmező szerepet vállalva.
- Nézd, Daechon, megmondtam, hogy végeztünk egymással. Kifizettem minden anyagi károdat, így már nincs semmi okod fellépni ellenem.
- Ugyan, kérlek! Mind a ketten tudjuk, hogy nem a pénzről van szó. Ez sokkal személyesebb annál. - ahogy beszélt, leemelte a csuklyát a fejéről, megmutatva kemény vonásait, amelyek inkább hasonlítottak egy zsoldos katonáéhoz, mint egy zenészhez. Haja rövidre vágatott, szakálla vastag, szemei pedig sötétebbek voltak az éjszakánál. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem és mellkasomhoz kaptam. Nem emlékeztem, hogy láttam volna e már ezt az embert, de még is oly ismerősnek hatott. Ahogy beszélt, ahogy mozgott, ahogy nézett…
A rövid vitatkozás, melyre nem tudtam figyelni, dulakodásba torkollott, melyben aznap esti kísérőm, igen csak alul maradt. Addig viszont, amíg tartott, én csöndben álltam és szemeimmel Daechon mozgását követtem. Volt benne valami, ami kényelmetlen, mégis boldog érzéseket keltettek bennem. Elfeledtették velem, hogy mi is volt az eredeti célom Briach Narmannal, és teljes némaságba burkolták józan ítélőképességeimet.
A dulakodás végeztével, a jól fésült, borotvált úriember a földön feküdt, kábultan, orrából pedig dőlt a vér, míg Daechon a biztonság kedvéért még kettőször a gyomrába taposott. Ezután felém fordult és kedvesen mosolygott.
- Ne haragudjék, hogy ily ocsmányságot kellett látnia. Hagytam, hogy személyes bosszúvágyam elvakítson.
- Légy az enyém. – böktem ki gondolkodás nélkül és ösztönösen közelebb léptem hozzá.
- Parancsol? – felhúzott szemöldöke meglepettségét tükrözte, ám engem nem érdekelt. Szemeiben láttam valamit. Valami mérhetetlen erőt, amelyet magaménak akartam. Enyém kellett, hogy legyen.
- Légy az enyém! – jelentettem ki határozottabban, majd jobb kezemet mellkasára helyeztem hogy érezhessem a szörnyeteg szívének erejét.
Az enyém leszel…

Igazán érdekes helyzet volt, nem várt fordulatokkal. Kíváncsi lettem volna a folytatásra is... Nade talán majd egy másik helyzet alkalmával. Mivel ez volt a második jár neked 3 nyersanyag:

Tigrisszem/macskaszem/Sólyomszem
Lapályi murok
Rubint

És jöjjön a következő helyzet, mostmár tőlem!
Syele vágya ugyebár, hogy az egész világ a lábai előtt hever. Szeretném látni, hogy mit kezd az után, hogy ez megvalósult. Te vagy a világ ura, Veronia a játszótered, mindenki neked hódol! És most?

Lábbelim talpának kopogása hosszú, nyújtott visszhangokat vert az egykori királyi, ma már úrnői palota üres folyosóin. Nem voltam sietős hangulatomban, hiszen nem volt miért sietnem. Nem is tudom igazán, miért is indultam el hálótermemből a tróntermem felé, hisz semmi szükség nem volt rá, hogy hivatalba álljak ma. Leikhanut mindenről gondoskodott és fáradhatatlanul küzdött azért, hogy Veronia minden szegletében jogos úrnőnek ismerjenek el. Kiváló munkát végzett, el kellett ismerjem.
A bálterem közelében sétálva, kellemes illat csapta meg az orrom, így azt követve elindultam a konyha irányába. Odabent, a csend, mintha csak egy mitikus lény lett volna. Mindenki sürgött, fehér kötényben, hogy az uralkodói háztartásnak legkivallóbb főztöket biztosíthassák. Érkezésem pillanatában mindenki mély meghajlással tisztelt meg, ahogy azt el is vártam, majd azonnal visszatértek nekik kiszabott feladataikhoz, hiszen ha nem így tettek volna, jogosan vehettem is volna a fejüket.
A konyhám meglátogatása után javult a hangulatom, így elhatároztam, lemegyek a tiszta városomba, új ruhát szabatni magamnak, minthogy a trónterembe menjek, kellemetlen kérések és könyörgések meghallgatására. Kifelé menet mindenki mély meghajlással és széles mosollyal üdvözölt, hiszen mindenki szeretett engem. Törvénybe is lett fektetve, nehogy valaki másképp merészelje gondolni.
Kihozattattam a legszebb lovat az istállókból, s felnyergeltettem a segítőkész lovászfiúval. Csodálatos, hókátlan, fekete csődör volt. Pont illett is akkori öltözékemhez. Megfelelő kísérő volt. Az utcákon mindenki mosolyogva integetett, sokat éljeneztek is, mikor megláttak, és ez mind oly természetesnek hatott, hogy észre sem vettem. Hangulatom ismét romlani kezdett.
A szabó már beöltözve várt rám, kezében a centivel és három segédlánya sürgölődött körülötte, hogy ruhám már aznap el is készülhessen. Gyönyörű és ritka kék anyagot választottam, egy kevés vörössel karöltve, hogy kiemeljék derekamat. Kedvességük és elvárt alázatosságuk újból javított a hangulatomon, így úgy döntöttem, visszatérek a palotába, elfogyasztani kijáró úrnői étkemet.
A visszaút ugyan úgy telt el, mint az oda vezető. Mind integettek, mind mosolyogtak és mind éljeneztek. Hangulatom ismét romlani kezdett. Mióta Leikhanutot kiengedtem, azóta már nem is hallom a hangokat, saját gondolataim között, ami pár év elteltével már nem is volt olyan zavaró.
A palota kapui előtt megálltam és hosszasan meredtem a csodálatos építményre, melyet már nem éreztem elegendőnek. Egész Veronia úrnője voltam, az ég szerelmére! Megérdemelhetnék egy nagyobb, fényesebb palotát. Vajon a katedrálisból lehetne palotát csinálni? Végtére is, nem mintha használná azt bárki is. Gondoskodtam arról, hogy a vallásnak írmagja se maradhasson. Bárki, aki nem engem imádott, azt bitófára küldettem. Bizony az első hónapok nehezek voltak, de a Sötét sereg hatalmas, és tiszteli az igazi hatalmat.
Annyi ideig gondolkodtam, palotám aranyozott kapuit bámulva, hogy egyik cselédlányom ki is jött elém, hogy aggódóan megkérdezze, minden rendben van e, s mikor mosolyogva bólintottam felé, térdének remegése is abbamaradt. Kellemetlen leányzó. Imádata nem volt őszinte, pedig parancsba lett adva. Félelem töltötte ki a szívét, mert túl nagy volt a hatalmam, s ez hangulatomon cseppet sem segített. Akartam, hogy imádjon. Megérdemeltem az imádatát. Minden ember, vámpír, démon, tünde és jöttün imádatát megérdemeltem ezen az átkozott földön, hiszen nekem köszönhetik, hogy még élnek. Éreztem, ahogy a harag apró lángjai fellobbantak bennem, s bár arcomon csupán a nyugalom látszott, szemeim lángoltak. Lángok. Azt akartam, hogy lángoljon ez a hamis hely. Nem érdemelték meg ezt a fényűzést.
- Leikhanut! – szólítottam meg alattvalómat, s legmegbízhatóbb tanácsosomat, mire az pillanatokkal később meg is jelent, a cselédlány tudatában, aki előttem állott.
- Úrnőm! Minek köszönhetem, hogy magad elé hívatsz? – szólott az idegennek érződő hang a cselédlány torkából.
- Azt akarom, hogy lángoljon a palota. De nem is csak a palota. Égesd egész Carolusburgot a porig.
- És az emberek?
- Nem érdemlik meg az élet gyönyörűségét. Majd a nekromanták visszahozhatják őket, hogy gyarapodjon a Sötét sereg. – lovamat megfordítottam és elindultam a főúton kifelé, miközben még beszéltem a tanácsosomhoz, aki minden ember szeméből figyelt, minden ember füléből hallott és minden ember szívével szeretett engem. – Szólj a Blutsterneknek, hogy az egykori katedrálist fogják átépíteni a legnagyobb és legcsodásabb palotává. Ez természetesen egy parancs, nem pedig kérés. Ajánlom, hogy mire odaérek, már javában folyjanak a munkálatok.
- Kérem, ne feledkezzen meg a kíséretéről, Úrnőm! – hallottam mindenhonnan a szavakat, s ahogy a patkók kopogtak a kikövezett főútón, úgy léptek elő fegyveres, páncélozott katonák az utcákból, boltokból, tömegekből.
Talán ötvenen gyűltek körém, mire a déli kapuhoz értem, ahol pedig egy számomra igazán kedves arc fogadott. Rövidre vágott haj, dús szakáll és oly sötét szemek, hogy még én is képes voltam elveszni bennük.
- Daechon, kedvesem! Hát elém jöttél? – hangom ellágyult, ahogy közelebb értünk a férfihoz.
- Hiszen nem hagyhatom Úrnőmet, társaság nélkül engedni a hosszú útjára. Kérem, engedje meg, hogy csatlakozzam Önhöz! – mosolya képes volt megolvasztani szívemet, még annyi év után is.
- Roppant boldoggá tesz figyelmességed. – leszálltam a lovamról és szólítottam az első katonát, aki mellettem állt, hogy hozasson egy hintót, hiszen társasággal utazni csak is hintóban érdemes.
- Tanácsosa elmondta tervét a katedrálissal. Meg kell, valljam, sok dolga lesz a vámpíroknak, hogy abból a helyből, egy Önhöz méltó palotát varázsoljanak. – mondta Daechon, ahogy mellettem ülve viselte, ahogy széles karjába karolva, vállán pihentettem a fejemet.
- Már untam a hazug érzéseket a fővárosból. Senki nem szeretett igazán, így nem maradhattam ott. – sóhajtottam lágyan, ahogy hátrasimítottam a hajamat.
- S mik lesznek a tervei, ha elkészült a méltó helyiség?
- Eltüntetni a problémákat. – kacagtam halkat, ahogy eszembe jutottak a szent alakok, akik újabban problémákat okoztak a birodalmamban. – Az angyalok nem örültek, hogy gyermekeiket lemészároltattam, s bizony Leikhanut kiengedése is szálka volt a szemükben. Szóval el kell őket tüntetnem.
- Na és utána?
- Utána?
- Utána.
- Mi után?
- Az után, hogy eltűntette az összes problémát.
- Jaj, te butus. – mosolyogtam és egy csókot nyomtam arra a kemény, rideg arcára. – Problémák mindig lesznek. Ha nem jönnek elém, majd megkeresem őket. Ha pedig azok is elfogynak… majd csinálok párat.

Kifejezetten erős történet volt, igazából főleg a végén a lezárásnál emeltem meg a kalapot (bár, azt nem tagadom, hogy végig ott lebegett a kezem, hogy azért tippeljem a fedorát). Nagyon szeretem az ilyen csattanó, kongó lezárásokat, s ennél aligha lehetne jobbat találni: tökéletesen megmutatja, hogy mi történik, ha egy Syele jellegű karakter ekkora hatalmat kap. Ez azért érdekes, mert egyébként egyáltalán nem egy erőltetett mondat, de szerintem borzalmasan rémisztő. Elmennék odáig, hogy ez valami olyasmi, amit Ancrathi Jorgtól várnék a Széthullot Birodalom sztorikból.

Nem tudom, hogy direkt volt-e a dolog, de emellett erős Néró vibeokat is éreztem Carolusburg felgyújtása miatt. Tényleg eléggé ízletes volt az egész, jó munkát végeztél vele, s tetszett a kitekintés Leikhanutra is, hiszen mind tudjuk, hogy az igazi karmester ki is. Végül megemlíteném, hogy jó ötlet volt behúzni Daechont a történetbe.



Adok neked egy új helyzetet, ami kissé formabontó lesz. Syele a saját életéről szóló operájának a prima donnája, de a háttérben végig ott van az, aki a zenét húzza, s szerintem néha megérdemel egy kis figyelmet. Azt szeretném, hogy mutasd meg nekünk, hogy mit látott Leikhanut Syelében, s hogy miért pont őt választotta. Elsősorban a vadász szeme érdekel engem, ahogy becserkészi a sebezhető vadat. Ezt a történetet egyébként kezelheted egy kanon sztorinak is, hiszen az itt leírtak vélhetőleg valóban is megtörténtek, csak nem lett ilyen részletességgel taglalva az ET-ben. Tudom, hogy ez nem lesz egyszerű, hiszen egy olyan elmével kell majd gondolkodnod, ami elvileg teljesen más tengelyeken mozog, mint a tiéd... De úgy gondolom, hogy menni fog neked. Hajrá, hajrá!