Gloria helyzetjátékai

Úgy gondoltam időről időre érdekes lehet megírni egy-egy helyzetet, és egy holmit is szerezni közben. Ne kíméljetek!

Érkezik is az első kihívás:

Gloria egy nap misszionáriusként útra indul egy pici folyó menti városba, melyet tündék laknak. A város Lightleaf-hez hasonlóan szeretne egy emberi egyházat is beengedni, hogy ezzel csábítsanak ide telepeseket. Ám egy protestáns lélkész is érkezik, aki próbálja az ő egyházát népszerűsíteni. A vezetés úgy dönt, vitát rendeznek kettejük közt. Vajon sikerülne-e megnyerni a várost a katolikusoknak?

Springfalls kedves falunak tűnt. Az emberfalvakkal ellentétben nem vágták ki a fákat, hanem köréjük és rájuk építették a tündék az otthonaikat, belesimulva az erdőbe, ahelyett, hogy uralnák azt. A szekerem nyikorogva gördült be a főtérre. Nem értettem, miért engem küldtek előre, mikor a tündék mindig is lefitymálón, összehúzott szemekkel néztek rám és félvérségemre, az embereknek ugyanakkor meg volt az a tévképzetük, hogy hídként szolgálhatok a két faj között. Magamat sem értettem, hogy miért mondtam igent a felkérésre. Valójában Corona priorissza nagyon nyomatékos volt és nagyon meggyőző, hogy menjek el, így igyekeztem újra és újra felidézni a szavait a bizonytalanság óráin.
„Nem hagyhatjuk, hogy azok ott fent ezt is elbasszák nekünk. Még a végén odaküldenek egy Ordo Malleus hadosztályt meg pár borotvált búbú kispapot, aztán a tündék fejvesztve fognak délre menekülni!”
Különös volt belegondolni, hogy amivel az egyháznak leginkább meggyűlik a baja, az saját maga, főleg mióta megerősödött a harciasabb vonal, akik a gyógyító fény helyett a tisztítótűzben hittek, és ajkuk helyett a kardjukkal imádkoztak. Tulajdonképpen igaza volt a priorisszának, hogy egy békés gyógyítót küldött el, aki Istent a teljes jóságában mutathatta meg.
Leugrottam a bakról, majd útbaigazítást kértem néhány járókelőtől a főtéren, hogy merre találom az előljáró házát, ahol jelentkeznem kellett. A falunak még nem volt temploma és mellette álló paplak sem, így az elszállásolásomat, és hogy hol prédikálhatok mindenképp meg kellett beszélnem vele. Nem zárkóztam el attól sem, hogy a druidaszentélyben beszéljek nekik. Kicsit tanulmányoztam a tündék Természetvallását, mielőtt ideérkeztem, és az alaptézisük az volt, hogy Isten feloldódott a természetben, illetve, hogy egy volt a teremtésével. Ezzel már lehetett kezdeni valamit. Csak meg kellett mutatnom nekik, hogy az Úr nem egy volt a teremtéssel, még ha jelen is volt benne, hanem még sokkalta több volt annál. Ezen a téren egészen nyugodt voltam és magabiztos.
Szerencsére nem kellett sokat keresgélnem. A hivatal alig húsz méterre állt tőlem, ajtaját indaminták díszítették, egy igen ügyes fafaragó munkája volt, a tető zöld volt, mint a lombok tavasszal, a fal pedig egyszerű meszelt. Megmondták, hogy a hátsó szobát kell keresnem, és mivel előre értesítettem őket az érkezésem pontos napjáról, már vártak rám.
Az aprós szobában az asztal mögött magas, középkorú tűnde férfi ült, aki rögtön felállt, amikor meglátott.
- Üdvözletem! Ön bizonyára Gloria nővér, ugye? - a hangja erős volt és szívélyes, el tudtam képzelni, hogy fennhangon beszél az egész falu előtt. Ugyanakkor nem volt egyedül. Ültében hátrafordult az asztal másik részén ülő, barna hajú, fiatal emberférfi is, aki vidám tekintettel vett engem szemügyre.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus. Én vagyok, igen. - válaszoltam a tündének, mire az asztalnál ülő férfi elmosolyodott.
- Áldás, békesség, nővér.
Ismertem ezt a köszönést. Mind ismertük, de északon felért egy szitokszóval a formula, amit a latin helyett és az úr dicsőítése helyett vezetett be Esroniel von Himmelreich majdnem húsz esztendeje. Újra megnéztem a férfit. A székéhez oldalt nekitámasztotta a pajzsát, kabátján pedig ott díszlett a protestánsok sötétkékje. Egy lelkész volt. Szigorúan néztem fel a tündére.
- Ez… mégis mit jelentsen? - vigyáznom kellett, hogy ne legyek túlságosan sértett, se túl agresszív, hiszen téríteni jöttem ide, és könnyedén elveszthettem a bizalmukat és a jóindulatukat, még akkor is, hogyha ők hívtak meg engem és a Veroniai Kegyelmes Isten Egyházát.
- Gloria nővér, jómagam a Seamus Grasshopper névre hallgatok, és hadd mutassam be Gabriel Feininger protestáns lelkészt. Mivel nem tudtuk eldönteni, hogy a kereszténység mely formáját vegyük is fel, ezért úgy döntött a fali tanácsa, hogy hívunk egy lelkészt is és egy papot is, és amelyikük meggyőzőbb lesz, annak a felekezetnek építünk templomot.
Meg sem próbáltam leplezni az arcomra kiülő döbbenetet. Már maga az ötlet is mélységesen felháborító volt. Igyekeztem nagy levegőket venni és megnyugtatni magam. Mindenképpen írnom kellett a rendfőnöknőmnek, hogy tájékoztassam erről a merőben szokatlan helyzetről.
- Éppen ezért úgy határoztunk. - folytatta Herr Grashopper. - Hogy a holnapi est folyamán nyilvános vitát tartunk, ahol a tündék megismerhetik majd mindkét felekezet álláspontját. Addig is a szállásukra kísérik önöket.
Két nagyobb darab tünde lépett be, afféle őrök, hogy mutassák az utat. Csak tátogni tudtam, de nem jutott eszembe semmi olyan érv, aminek segítségével meg tudnám győzni Herr Grasshoppert, hogy ez mennyire rossz ötlet volt. Én nem tartottam magam jó szónoknak, csak azt tudtam mondani, ami a szívemből jött. Megmutatni Istent másoknak, de nem valaki más ellenében.
Negyed óra múlva mikor már a szobámban ültem szegényes poggyászommal a lábamnál még mindig ezen gondolkoztam. Gabriel atya…atya? Tiszteletes? Mégis hogyan hívják ezeket? Herr Feininger két szobával arrébb kapott helyet egy házban, ami nem fogadó volt, mert külön nekünk tették rendbe, és nyilván ezzel is hangsúlyozni akarták, hogy hosszútávon csak egyikünk maradhat itt. Az ágy végébe térdeltem és imádkoztam Istenhez és Szűz Máriához, hogy mutassák meg mi a helyes döntés ebben a helyzetben. Kevésnek éreztem magama ide, főleg egyedül.
Másnap hajnalban keltem. Meg akartam ismerni ezeket a tündéket. Az egyetlen zsemléből álló reggelim után ellátogattam a piacra, a folyóhoz, de még a druidaszentélybe is. Biztos voltam benne, hogy idővel, ha szolgálnék, akkor meg tudnám nyerni magamnak ezt a falut. Tanítanám a gyerekeket, gyógyítanám a betegeket. Jó életem lehetne itt viszonylag, amitől ők is gyarapodnak. de nem így. Nem harc, nem vita árán. Összeszorult a gyomrom, amikor megláttam az ácsokat, akik a pódiumon dolgoztak. Mit mondhattam volna nekik üres ígéreten kívül?
Már délután felé járt az idő, amikor bekopogtam Herr Grasshopperhez.
- Nem veszek részt a vitán.
A férfi arcán őszinte meglepettség tükröződött.
- Hogy mondja?
- Jól hallotta. Nem veszek részt a vitán. Nem mások vallásának pocskondiázásán keresztül akarom a falunak megmutatni Istent. Ha itt maradhatok, a szolgálatomon át meg fogják ismerni Őt, de így nem.
Biztos voltam abban, hogy ez a helyes cselekedet. Ki kellett állnom azért, amiben hittem és ami szerintem a jó út volt.
- Gabriel tiszteletes már felkészült a szónoklatára.
Bólintottam.
- Ha önök úgy gondolják, hogy ez szükséges… Isten igéje ugyanúgy Isten igéje. Imádkozni fogok, hogy Gabriel tiszteletes valóban az üdvösség felé vezesse önöket.
Majd fejet hajtottam és összecsomagoltam. Reménykedtem benne, hogy csak vesszőzést fogok kapni a kudarcért… De ez volt az út, amit a Krisztus és a Szentek mutattak.

Aztacsuhajjamegamindenségit! Mit mondjak nagyon meglepődtem. Volt pár ötletem arra, mit találtál ki, de erre nem számítottam. Már látom miért gondoltad, hogy nehéz feladat lesz és tényleg átérződik. Viszont megérte a vért és verítéket, mert remek helyzet lett.
Az elején különösen elgondolkodtatott Gloria motivációja, az ellentét az ő saját értékrendje és az egyház mint szervezet álláspontja között. Kis ideig gondolkoztam is rajta, mert hát ezt a helyzetet még a nagy háborús patch előtt adtam, viszont így hogy csatározik a két királyság már teljesen más színezetet kap a történet.
Nagyon tetszett, hogy odafigyeltél a részletekre, például a tünde városépítési szokások meg a kis apró szösszenetek, ahogy az ott élőket akartad megismerni. A végén Gloria döntése ugyancsak meglepett, egyáltalán nem erre számítottam, de azt kell mondjam, nagyon jól visszaadja a karakter gondolkodásmódját. Szóval...száz szónak is egy a vége, csak így tovább, íme a következő helyzet:


Gloria nővért elküldik egy kis város templomába, mert a pap nemrég hunyt el és valakinek helyettesíteni kell, amíg újat nem választanak. A város valahol a hátországban fekszik, elég békés környéket, noha a lakók jelenleg minden energiáját leköti, hogy a nagy világégés utána romos falut újjáépítsék. Természetesen boldog és hálás arccal fogadják majd Glo-t.
Csakhogy menet közben kiderül, hogy a városnak polgármestere sincs és még nem sikerült találni senkit, aki alkalmas lenne a feladatra. Eddig jobb híján a régi pap látta el a világi feladatokat, így most ezekkel is Gloriának kell megbirkóznia. Kérdés vajon papként mennyire fog tudni a gazdaságban és a politikában otthonosan mozogni. De kitartás, csak néhány hét az egész

Megvan a menete annak, hogy mi történik, amikor valaki meghal. A család felravatalozza, a férfiak koporsót ácsolnak és sírt ásnak, az asszonyok pedig megmosdatják és felöltöztetik a testet, hogy a lehető legnagyobb illendőséggel kerüljön Isten elé. Jó esetben a pap még fel tudja adni a haldoklóra az utolsó kenetet, hogy a bűnei megbocsáttassanak, majd mielőtt végleg elföldelnék még mond néhány szót az örök életről a hozzátartozók vigasztalására. Ám mi történik olyankor, amikor maga a pap az elhunyt? Eltemetik, valahogyan, és talán, akik ismerték mondanak róla néhány szép szót.
A temetés után két nappal érkeztem. Még nem találták meg azt a papot, aki hosszú távon is képes lenne helyettesíteni a megboldogult Joachim atyát, hiszen a legtöbb tehetséges pap a fronton szolgál az ellenség átkozott hadosztályai ellen, és a király mindent meg is tesz azért, hogy a hadra fogható férfiak így vagy úgy, de a háborúban szolgáljanak. Így eshetett meg, hogy még helyettesíteni is egy apácát küldtek. Bár a gyógyítók sátrában lett volna a helyem, megértettem, hogy nem hanyagolhattuk el azokat az embereket sem, akik itt éltek a háború előtt is, és itt fognak utána is. Ők voltak a Nép, akiknek az érdekében elméletileg mindez történt. Hosszútávon természetesen nem maradhattam itt. Apácák nem szokták ellátni ezt a szolgálatot, nekünk a kolostorban és az ispotályokban volt a helyünk, ám a szükség ideiglenesen törvényt bonthatott.
Ezeken gondolkoztam, miközben a szekér begördült Waldbruck aprócska falujába. Még mindig látszott Abaddón pusztításának az emléke a kormos falakon, és az utat szegélyező romos épületeken. A sáros utcácskákon csupán kevesen lézengtek, ami elgondolkoztatott, hogy vajon hányan élhettek a faluban? Százan? Talán kétszázan? Annál több nem lehetett. A nagy részük meghalhatott a tűzben, vagy az utána beköszöntő szűkös időszakban, amikor az emberek azt a keveset ették, amit megmentettek a hamuból, várva a következő aratást.
A templom előtt szálltam le a szekérről, és szerencsére néhány asszony rögtön el tudott igazítani, hogy melyik is a paplak, ahol a néhai Joachim atya élt, és ahol az elkövetkezendő hetekben én is fogok. Látszott, hogy nem hanyagolták el az utóbbi napokban sem. Az asszonyok szépen kitakarították és előkészítették nekem, egyikük pedig most is ott sürgölődött, hogy segítsen berendezkedni.
- Tudja nővér, kedveltük Joachim atyát. Nagyon derék ember volt az.
- Őszinte részvétem a veszteségükért. A katedrálisban nem tájékoztattak de… hogy halt meg?
A nőnek, aki velem volt a haja már kezdett őszbe fordulni, a középkorának vége felé járhatott már, de még mindig erősnek és szívósnak látszott. Olyannak, aki egész életében dolgozott, és közben életet is adott jópár gyermeknek. Mikor elmosolyodott a kérdésemre, a szája sarkában és a szeme körül mosolyráncok rajzolódtak ki.
- Könnyű halála volt, amilyet a jó emberek érdemelnek. A szíve egyszercsak megállt, de olyan hirtelen, hogy először el sem hittük, ami történik. Az uram ott volt, éppen segédkeztek a Hanselt ház építésénél.
- Joachim atya ezek szerint besegített az újjáépítési munkálatokban is? - ez egy olyan dolog volt, amiben törékeny nőként nem tudtam volna kivenni a részem, legalábbis hasznos módon semmiképp, de szerettem volna a lehető legjobban helyettesíteni az atyát.
- Nem csak abban. Tudja a polgármester, Frederick meghalt a tűzben, mint annyian mások, aztán meg mindenkit lefoglalt a sok munka és nem választottunk a helyére senkit. De mondom én magának, hogy nem is tudnám, hogy ki lenne jó polgármesterünk itt. Szóval Joachim atya elvállalta az ilyen feladatokat, és aztán meg már nem is siettünk azzal, hogy lecseréljük.
A gyanú ragacsos gombócként kezdett gyűlni a torkomban.
- És most ki végzi el ezeket a feladatokat?
A nő meglepetten nézett rám.
- Hát maga, nem?
De. Úgy tűnik, hogy de…


Azt se tudtam, hogy lássak neki. Joachim atya mindenkit ismert, és mindenki ismerte őt, így alig maradtak feljegyzések. Csupán egy leltárt találtam arról, hogy mi maradt meg a tűz után, és egy listát az elvégzendő feladatokról. Az atya szerencsére egy-egy pennavonással kihúzta azokat, amiket már elvégeztek, de még így is volt bőven tétel a pergamenen. A nagyrésze építési munka volt, amiben nem nagyon tudtam segíteni, és amikor egyszer odamentem, akkor sem adtak kalapácsot a kezembe, így nem erőltettem túlzottan. De ennyi volt. Semmi egyéb segítség. Így hát kénytelen voltam felkeresni a falu második emberét, aki a legjobban tájékozott. Tapasztalataim szerint ez mindig vagy a helyi fogadós volt, vagy a kovács. Mivel Waldbruck nem rendelkezett fogadóval, azutazók általában a szomszédos Limontban szálltak meg, ezért a kovács maradt. Ő azután elküldött engem Erwinhez, a fiatal írnokhoz, aki időnként besegített az atyának, és már helyben is voltunk.
- És a lovak?
- Van Feldmar gazdának kettő, meg Edmund úrnak még egy.
Felfirkantottam a pergamenre.
- Jó. És disznók?
- Hát az van a Greta asszonynak.
- Jó, jó, de mennyi?
- Aztat nem tudom. De van Peter gazdának is.
- És azt sem tudod mennyi ugye? A juhokat meg gondolom meg sem kell kérdeznem.
Erwin megrázta a fejét, én pedig felsóhajtottam.
- Jó menjünk tovább. Mikor kezdenek vetni?
- Még nem tűztük ki az időpontot.
- Jól van, mikor lesz kitűzve?
- Hát amikor a nővér mondja.
Tehát, nekem kellett kitűznöm a vetés kezdetét, és ha itt maradok addig, akkor én dolgom lesz az aratás is, és megnézni, hogy a legközelebbi malomban fogadják-e a terményeinket. Ha pedig elrontottam a dolgokat, akkor a falunak nem lesz mit ennie. Becsuktam a szemem és hátradőltem. Erwin elkezdte rendezgetni a papírokat, ám fél perc sem telt el, mikor dörömbölést hallottam az ajtón. A fiúra néztem, aki bólintott és beengedett két megtermett férfit. A templomból ismertem őket, Gregory gazda volt az egyik, és Eckbert gazda a másik ha jól emlékeztem, márpedig nagyon igyekeztem, hogy minden nevet megjegyezzek.
- Uraim, öröm önöket látni, mi ez a nagy sietség?
Egymás szavába vágva kezdtek el hadarni. Egyetlen szót sem értettem belőle, csak annyit, hogy egymásra voltak mérgesek. Amikor pedig ráuntam a dologra, felemeltem a kezem, a két megtermett férfi pedig elhallgatott.
- Így sosem tudom meg mi a probléma. Herr Eckbert, elkezdené? Aztán meghallgatjuk Herr Gregoryt is.
A férfi bólintott, majd nagy levegőt véve nekikezdett.
- Véget ért a felújítás Januséknál. Én aztán mondtam, hogy mostmár az én földemen lévő magtárnak kell következnie, oda kell a sok fa, mert tudja nővér, hogy tárolnunk kell valahol a szerszámokat, meg a vetőmagot is. De aztán ez a kurafi azt mondja, hogy fontosabb, hogy a birkáinak legyen megcsinálva végre a hodály teteje.
- Azért nővér - kezdte el Gregory is. - Mert ha a birkáim megfáznak és betegek lesznek, akkor aztán nincs se gyapjú se tej, a húsról nem is beszélve. meg akkor mit viszek a vásárba?
A homlokom napot koppant az íróasztal lapján, Erwin pedig azonnal oda is ugrott, hogy megnézze élek-e még. Megkönnyebbültem sóhajtott fel, mikor látta, hogy pislogtam én, csak fogalmam sem volt, mégis hogy döntsem ebben a helyzetben.
Szűzanyám kérlek segíts meg…
Nagyot sóhajtottam és felemeltem a fejem.
- Hol tartotta eddig a vetőmagot? - néztem Eckbertre.
- A pincémben nővér.
- Száraz a pince?
- Az.
- Jó, akkor a hodály a következő, nem hagyhatjuk, hogy a birkák megbetegedjenek. Erwint meg elküldöm vegyen fát Limontban, hogy gyorsabban menjen az építés és hamarabb sorra kerüljön a magtár. Lássanak neki.
A két férfi bólintott, és bár kifelé menet még hallottam őket kicsit morogni, biztos voltam benne, hogy rendben lesznek. Erwin is bólintott és elindult kifelé, hogy teljesítse újonnan kapott küldetését.
- Várj! - szóltam utána majd felé nyújtottam egy levelet. - Ezt juttasd el a Blumenfeld birtokra. Öt napi járásra van innen nyugatra, és adják át a levelem Robert von Blumenfeldnek.
A fiú bólintott, majd fél percig bizonytalanul toporgott.
- Bocsásson meg Gloria nővért, de… miért küldünk nekik levelet?
Ravaszul elmosolyodtam.
- Mert szakszerű segítségre van szükségünk. Emberekre, alapanyagra és pénzre. Rob pedig jön nekem eggyel.

Lassan de biztosan a semmiből, a valami felé lett terelve a falú élete. Szépen felépítetted Gloriával a dolgokat, és a falút is a túlélés útjára terelted, vagyis reméljük hogy a jövőben is így marad.

Nem akarom húzni a szót, így kissé fáradta, de megvagyok elégedve az irománnyal. A következő helyzet pedig elgyen ez:

Glorya valamilyen ok folytán igen gyakran találkozik tükrökkel, és tükröződő felületekkel miközben mindennapi dolgait végzi. Ez még nem is lenne gond, és fúrcsa, ha a reggeltől az éjszakába vonulva a tükörképe nem menne át az ő sötét negatívumjába. A bajlós aurájú tükörkép a napod végeztével válik a legjobban kivehetővé, és egyszer csak elmosolyodik veled szemben, egy gonosz vigyort lejtve. A következő pillanatban pedig a tükörben találod magadat.

A megfogalmazást rád hagyom, és azt is hogy meddig szándékozol a tükörben tartózkodni, vagy hogy mennyire részletesen felyted ki a részleteket. A lényeg csak annyi, hogy mit tenne a tükörből kiszabadult negatív képe Gloryának? Pajzán vagy gonosz cselekedetekhez folyamodna, esetleg gyilkolna? És hogyan élné meg az igazi a tükörképekben mozogva, miközben csak őt és a belátható környezetét figyeli? Esetleg kitudsz tőrni onnan valahogyan?
A lehetőségek tárháza végtelen, így hát hajrá hajrá.



A nyersanyag dropp meg itt tetszik lenni.

1db
Név: Gólemtöredék
Eladási ár: 300 váltó
Leírás: Egy elpusztult gólem testéből nyert, nagyjából fél kilós darab. Különleges bűvigék alapanyaga.
Fellelhetőség: Gólemekből nyerhető

1db+1db Z.Ü
Név: Cédrus
Eladási ár: 300 váltó
Leírás: A cédrus egy kissé a fenyőkre hajazó kinézetű, ám sokkal ritkásabb lombú tűlevelű fa. Törzsét asztalosok és fafaragók, háncsát bájolók hasznosítják.
Fellelhetőség: Északi erdőkben

1db+1db Z.Ü
Név: Lángfű
Eladási ár: 100 váltó
Leírás: Egy majd' két méter magas, rozsdaszín levelű növény, melynek egészét apró szőrök borítják. Kellemetlen szagú, ráadásul ha érintkezik vele egy gyanútlan élőlény, olyan vegyi anyagot bocsájt ki, mely bármilyen fény hatására csúnya égési sérüléseket okoz. Nehéz gyűjteni, de elég gyakori.
Fellelhetőség: Boltban vásárolható, a Jégmezőt és a Kősivatagot kivéve bárhol, bokros-füves területeken.