Johannes Hagen helyzetjátékai

Az írnok lassan lépkedett fölfelé a lépcsőfokokon. Közben idegesen a köpenyét igazgatta. Legalább nyolc alkalommal megtette már útközben, azonban még mindig úgy érezte, hogy vállalhatatlanul néz ki. Gyönyörű pótcselekvés volt ez a részéről, legalább addig sem kellett a remegő kezével foglalkoznia. Soha nem tudta jól elrejteni az érzelmeit, miért pont most sikerült volna? Félt. Kísértette az, ami mögötte van és rettegett attól, ami előtte. A felfelé vezető lépcsők mintha csak azokat a fokokat szimbolizálták volna, amit a közelmúltban tett: minden egyes lépés egy újabb – kissé paradox módon – mélység volt, amibe leereszkedett ezért a pozícióért. Az sem nyugtatta meg azonban lelkét, ami rá vár: Hagen. Nem sokat tudott erről az emberről, csak pletykákat és félhivatalos információkat hallott. Állítólag nem volt befolyásos család sarja, sőt, csavargó volt. A mendemonda szerint egy alacsonyabb rangú tisztnek esett meg rajta a szíve, miután félholtan találta meg az utcán. Először csak cselédnek akarta megtartani, gondolta jó lesz segítőnek éhbérért, aztán szépen lassan megszerette, és rájött, hogy eszes ez a gyerek: mivel saját gyereke úgyse volt (problémák az asszonnyal…) taníttatni kezdte. A tiszt pedig nem tévedett, Johannes – állítólag ez a keresztneve– tehetséges volt. Különös érzéke volt a humán tudományokhoz, ki se lehetett rángatni a krónikák mellől. Mire befejezte tanulmányait az apja elég magas pozícióba került ahhoz, hogy fiát is beajánlhassa egy tisztviselői helyre. Eddig ez egy gyönyörű történet lenne, azonban a rossz szájúak nem álltak meg ennyinél - és való igaz, ezután kezdett csak igazán érdekes lenni Johannes élete. Meglepő gyorsasággal kapaszkodott fel a ranglétrán, és ezt nem csak a kitűnő diplomáciai érzékének köszönhette. Nem egyszer előfordult, hogy a megörökölt tisztség előző gyakorlója rejtélyes körülmények között elhunyt, vagy épp eltűnt. Az első alkalommal ez még senkinek nem tűnt fel, ilyen pozíciókban gyakori a korai halál. Másodjára azonban már az apja se nézte szó nélkül a fia körüli különös eseményeket. A cselédek szerint aznap este nagy veszekedés volt. Másnap reggel a fiú elviharzott otthonról. Az apja ezután eltűnt. Soha nem találták, egyéb törvényes örökös híján pedig Johannesre maradt minden. Ha az előzőek felett szemet is lehetett hunyni, ezt már senki nem hagyta szó nélkül. Azonban sem bizonyíték nem volt, sem valós akarat arra, hogy Johannest bármilyen módon megbüntessék. Véget is vetett a dolognak, amikor hirtelen minden vizsgálatot beszüntettek egy felsőbb határozatra – állítólag magától a királytól. „Egy katonatiszt pótolható, Johannes szolgálatai pedig nem” szól azóta is a csodálói szájából. Annyira persze Rein is a földön járt, hogy sejtse, az ilyen történeteknek nagy része csak mese, és idővel rárakodott kitalációknak roppant sora. Az azonban biztos volt, hogy három év elteltével Hagens olyan pozícióban ült - szinte a király mellett - amiből még három mágus se robbanthatta ki. Hogy mit is csinált pontosan? Talán csak a király, és még néhány ember tudta pontosan. A palotában diplomatának nevezték, kívülről pedig mindössze annyit látszott, hogy a dolgok varázsütésre elkezdtek megoldódni. A tisztségviselők közül sorra hullottak ki az északiak kémei, és végezték alapos vallatás után a bitófán. Három éve senkit nem gyilkoltak meg a Palotában – Hagens tudta nélkül. Belső konfliktusok oldódtak meg, és ellenállók feje hullott a porba. A király szinte örömtáncot járt esténként és áldotta a Hagen nevet. Nem volt tehát oktalan Rein félelme Hagenstől. Felérve két őr fogadta. Arcukat maszk fedte. Johann fizette őket, és véresen komolyan vette azt a szabályt, hogy senki nem láthatja az arcukat, nehogy megismerjék őket. Biccentett feléjük, és felmutatta a végzést, amely arról írt, hogy a mai naptól fogva Hagens segéde. Az őrök visszaköszöntek, és karjukkal jelezték, hogy beléphet. Rein mélylevegőt vett. Amennyire félt, legalább annyira töltötte el büszkeség is. Nem a megtett útért - azért sok álmatlan éjszakája lesz még - hanem azért mert eljutott ide. Megbecsült lesz. Olyan emberhez került, aki közvetlenül a királlyal van kapcsolatban. Gazdag lesz. Talán végre családot alapíthat. Ideje lenne, bőven harminc felett járt már, a nők pedig egyre nehezebben állnak le vele egy kis bájcsevejre. Nem várhat tovább, be kell lépnie az ajtón. Nem gondolkozhat tovább, még gyanúsnak tűnne az őröknek. Még egyszer utoljára megigazította köpenyét, mély levegőt vett és rövid kopogtatás után belépett az ajtón.


Épp az ablakon előtt állva gondolkoztam. Ma három éve. Nyugodt, és higgadt ember vagyok, ez a szakmámban el is várható. Sőt, talán pont azért jutottam ide, mert amikor kellett, nyugodt tudtam maradni. Aznap éjjel azonban nem voltam az. Tökéletesen emlékszem még mindenre. A ködre, ami egy hete tartott, a fortyogó dühre, amit akkor éreztem utoljára, apám szűklátókörűségére, ami ennek az egésznek a forrása volt. Dühített, hogy helyettem a szabályait és törvényeit választotta. Dühített az, hogy nem értett meg. Nem tudtam elviselni. Összerezzenek a kopogás hangjára. Pont jókor szakította meg a gondolatmenetemet. Nem akartam tovább gondolni azt az éjszakát, azonban, ha egyedül maradok nem tudtam volna kiszakadni a gondolatmenetemből.
Tudtam, hogy jönni fog. Nem kell, hogy ránézzek, tudom ki ő. Rein Tiedemann. 36 éves, mióta az eszét tudja itt dolgozik. Családja nincs. Nem különösen tehetséges semmiben, azt leszámítva, hogy felettébb gyorsan tud írni. Még a hasznát vehetném…Az ablaktól el sem fordulva várom, hogy bemutatkozzon. Néhány pillanatnyi suta hallgatás után el is kezdi. Miközben a protokolt darálja, az asztalomhoz lépek, s kibontok egy üveg bort. Ma reggel kaptam, tökéletes mind az alkalom, mind a társaság arra, hogy megkóstoljam. Először magamnak töltök egy pohárral, majd Rein-nek. Természetesen szabadkozik, de másodjára már nem meri visszautasítani. Elfogadja és koccintunk, majd mindketten kortyolunk belőle. Ízlelgetem, egészen finom vörösbor egy kis kesernyés utóízzel. Közben puffanást hallok, az „új fiú” eshetett össze. Egyértelmű volt, hogy a borban lévő méreg okozta, mire az őrök beérnek, hogy elvigyék, már halott lesz. Az is egyértelmű, hogy kinek szánta ezt a sorsot az uralkodó. Nem mintha meglepne a dolog, régen sejtem, hogy el akar tenni láb alól. Oka is van, ahogyan csökken a hasznom, úgy leszek egyre veszélyesebb számára. Kidobhatnám a halottat…vagy csinálhatnék valami sokkal kockázatosabbat.


Az eget felhők borították, és zuhogott az eső, ahogyan azt egy rendes temetésen illik. A lelkész, átkozta az időjárást, ahogyan megpróbált átjutni a sártengerben úszó temetőn – persze csak csínjával, hiszen tudta, sőt azon kevés ember közzé tartozott, aki hitte is, hogy az Úr áll az egész mögött. Mögötte jött a király is (szintén ruháit féltve), és díszes kísérete. No nem mintha a díszes kíséret nagy része nem katonákból állt volna, akiket csöppet sem érdekel mennyire lesznek sárosak, csak szerettek volna már az eső elől elbújni. Szerencsére nem kellett sokáig szenvedniük, gyorsan elértek a kriptához, ahol már mind az eső elől menedéket találtak, mind a sár elől. A Hagen család kriptája kifejezetten nagy volt, befér mindenki, a két katonát leszámítva, akiket az egyetlen bejáratnál hagytak, hogy őrizzék a szertartás békéjét és a király biztonságát. Amint mindenki beért, s felcsendült az ének, a közeli fák mögül egy alak bújt elő. Magas volt, és csuklyás, nem is szólt semmit, csak intett egyet a két katonának, mire azok gyorsan mozgolódni kezdtek: bezárták a kripta bejárati ajtaját, és két óriási fadarabbal biztosították azt, hogy a kifelé nyíló ajtó nehogy véletlenül mozdítható legyen belülről. Bentről hirtelen gyertyatartó felborulásának a hangja hallatszott, majd óriási tűz ütött fel: valahogyan éghető anyag kerülhetett a padlóra, ami az eső miatt senkinek nem tűnt fel…


Az eső elnyomja a halálsikolyokat. Legalább amiatt nem kell aggódni, hogy valaki kiengedi őket. A fa elég, ennyivel kevesebb esély lesz arra, hogy felmerüljön a merénylet gyanúja. Túl sok volt a szerencsefaktor ebben az egészben. Ha a király rossz katonákat hagy kint, nem lesz, aki bezárja őket. Ha nem esik az eső, feltűnhetett volna az előkészített terep. Ha a király valahogy rájön arra, hányféle módon védem magam a mérgek ellen, nem hiszi el, hogy elvitt a bor.
De ez már a múlté, legközelebb nem vétek ennyi hibát. Irány észak, hisz itt halott vagyok…minden értelemben.

A férfin rikított a fehér. Ezt ő maga is érezte, és bármennyire is próbált volna menekülni az érzés elől, képtelen volt. Talán az arcát egyre sűrűbben fedő ráncok tették ezt vele, talán a helyhez kötő hivatala, de nem ment már olyan gyorsan sem az üldözés, sem a menekülés, mint régen. Az pedig csak tetézte a hátrányát, hogy rangja ellenére, nem volt túl sok hely a lakrészében, ahová menekülhetett volna saját maga elől. Majd megváltoztatja. Nagyobb szoba kell neki. Megteheti.

Végül a tükör előtt volt kénytelen szembenézni önmaga képével. Nem látta még magát a pápai öltözetben (a regáliákkal a kezében), hiszen nem maga öltözött – még arra is annyian nyüzsögtek körülötte, mint a legyek.

Rikított rajta a fehér. Oly sok év feketében, ami nem csak a bőrén hagyott nyomott, de a lelkét is hasonló színűre szennyezte be. A sok munka, ami azért kellett, hogy a feketét végre vörös bíborosi palástra cserélje. Csakhamar rájött mit jelképez – számára ironikus módon – a vörös: a vért, amit azért kell kiontani, hogy valaki magára ölthesse. Nem mintha a saját vérét kímélte volna az Úrért végzett szolgálat: testét számtalan seb borította, amik ugyan már rég beforrtak, ám örökké emlékeztetni fogják, nem csak viselőjét, de mindenkit, aki rájuk tekintett, hogy mennyit szenvedett az Úrnak – vagy egyháznak – hű szolgája az Ő szent nevéért. És ahogyan visszagondolt mindezekre, rájött, hogy nem bánja. Nem sajnálta a lelkét, hiszen nem volt mit – réges-rég elfelejtette már, hogy neki olyanja is akadt. Nem sajnálta mások vérét, hiszen miért jutna egyáltalán eszébe szánni őket? Neki ez volt a feladata, ők pedig gyengék voltak. Végül pedig nem sajnálta a saját testét sem: a sebek már begyógyultak, újabbakat pedig nem fog szerezni egy darabig.

Eljött tehát az ideje a vörösnek. Először szenvedett. Sokat. A hosszú évek alatt beleidegződött mozgás, utazás, és az eretnekek hajszolása, ám reverendájának a színe immár a Katedrálishoz kötötte – igencsak ritkán volt lehetősége vagy oka hosszabb időre kimozdulni onnan.

Aztán ugyancsak hosszú évek alatt ezt is megszokta. Megtalálta az élvezetet a Katedrálison belül zajló játszmák sokaságában – sőt, talán még jobban is élvezte őket, mint a boszorkányvadászatot. Sokkal jobban kamatoztathatta itt a nyelve alá rejtett tüskéket, mint bárhol máshol, és itt a legtöbb esetben még attól sem kellett tartania, hogy pengét szorítanak érte a torkához.

Alig érkezett megszokni bordót, máris kilátásba került számára a fehér. Ezért természetesen tennie kellett, sokkal többet és bőkezűbben, mint az előző hivataláért. Nem sajnált semmit rááldozni abból, ami az övé volt – és gyakran abból sem, ami még nem. Vagyon, birtok, hatalom. Bármennyire is közhelyes a mondás, újra igaznak bizonyult: mindenkinek megvan az ára. És volt olyan is, aki nem engedett. Kénytelen volt az oly rég használt flaskáihoz is újra hozzányúlni.

Két hét után szállt fel a fehér füst, oly sok bíbor megkönnyebbült sóhajával együtt – végre szabadok, és megkaphatják a megígért…jutalmukat. Ezután következett a vizsgálat, amit Johannes nem értett, hiszen oly sok kalandja bizonyította már férfi voltát, de elfogadta, mert tisztában volt a hagyományok fontosságával.

És itt tartott most, a tükör előtt bámulva magát, elmélázva eddigi életén. Kint várja a tömeg, ám ő nem engedi el a tükörképet: várjanak csak. Jó öt perc után indul el végül. Ahogyan elsétál a bíborosok előtt, érzi szúró pillantásaikat a hátán. Néhányan a düh miatt, néhányan azért, mert még nem kaptak semmit. Most kivételesen azonban nem mások foglalkoztatják.

- Habeus papam! – hallatszik a mondat, Johannes pedig kilép a nép elé. Nem, ő már XXII. János pápa, nem Johannes. Végignéz a népen. Gyomrát összehúzza valami. Valami, amit eddig nem sokat érzett, elvégre hozzá volt szokva, hogy emberekhez beszéljen. De nem ennyihez. Mély levegőt vesz, lenyeli a gombócot a torkából, és beszélni kezd. Nem tervezte meg előre, szinte oda se figyel arra, ami elhagyja az ajkait. Keresztyén közhelyek? Természetesen, hiszen mi másról kellene szólnia egy pápai beszédnek? A lényeg úgyis a falak mögött történik majd.

Befejezte. A tömegből üdvrivalgás fogadta válaszként, de nem igazán érdekelte, egyszerűen visszavonult. Nem tudta hová tenni ezt az érzést önmagában. Nem, ez már nem az újdonság izgalma volt, és nem is azé, hogy több száz ember elé kell kiállnia. Olyan érzéssel kellett megismerkednie, amiről eddig távolról sem hallott: a megelégedettséggel. Már nem a pillanatnyival, azt sokszor tapasztalta eddigi útja során. Ez azonban más volt. Amikor ez volt az utolsó cél, a legnagyobb, amit el akart érni – most pedig nincs tovább. Tagadhatatlanul volt benne valami szomorú is. Most először nem tudta hogyan tovább. Miért küzdjön? Elvégre magasabb rangra már nem kerülhetett, nem volt már mire törekednie.

Mire a lakosztályába visszaért, az idegen érzés átcsapott egy kellemes, és jóleső melegségbe. Egy olyanba, amit nem akart elengedni magától, sőt, rettegett attól, hogy idővel elgyengül, és az elégedetlenkedés újra erőt nyer felette – ezúttal pedig már nem tudja mivel legyőzni.

Nem.

Most nem engedett annak, hogy újra belesüllyedjen az aggódásba. Nem engedett annak, hogy újra tervezgetni kezdjen, előnyt és hátrányt hasonlítson össze, vagy bármi mással terhelje magát.

Most egyszerűen nem akart más lenni, csak boldog.