Johannes Hagen

Az éjszaka hideg levegője arcába csapott a három utazónak. A ló volt az első, bár őt úgy tűnt nem igazán zavarja a dolog, négy hosszú év alatt már bőven hozzászokott az efféle utakhoz, sokkal nehezebb utasokkal, mint akik most vették birtokba – no nem mintha ezeket a könnyű utasokat bármennyire is érdekelte volna a ló kényelme. A második, a trió egyetlen hímnemű tagja már láthatóan nem viselte ennyire jól, sem a lassan három órás utat, sem a már korábban emlegetett, egyre erősödő széllökéseket. Ezerszer megátkozta már gondolataiban a pillanatot amikor elindult, és azt is, hogy magával hozta a lányt.
A lány. A harmadik személy, Heidi, talán még a lónál is jobban viselte az utat. Szorosan átölelve hátulról a férfit, a jeges fuvallatok sem az arcát, sem testének melegét nem fenyegették. Később visszagondolva az útra, még azt is megengedte magának, hogy kimondja: élvezte. Élvezte, a férfi melegségét, élvezte a közelségét, és élvezte annak a gondolatát, ami várt rá az út végén, annak ellenére, hogy fogalma sem volt arról,mi az.
Talán az erős szél, talán a megilletődöttség folytán, mindketten hallgattak. Mozogni se mozogtak, mindössze az inkvizítor kapott néha-néha a lány keze után, amikor az elbóbiskolva majdnem lefordult a lóról. Egyetlen egyszer voltak kénytelenek hosszabb időre megállni, ám akkor is csak Johannes szállt le.
Három alakot vett észre a sötétben, akik eléggé esetlenül próbáltak elbújni az egyik útszéli bokor és fa takarásában. Először csak lelassított, azonban néhány méter után mégis inkább teljesen megállította a lovat. Félt, hogy íj van nálunk, és ha nem is őket – ahhoz túlságosan is amatőr banditáknak tűntek –, de az állatot eltalálhatják annyira, hogy képtelenek legyenek rajta folytatni az utat, másik lovat pedig sem lopni, sem bérelni nem akart.
- Maradj itt. – súgta Heidi fülébe, majd megsimogatta a ló nyakát, hogy kissé megnyugtassa. Tartott egy kissé attól, hogy a lány itt hagyja, de annak alapján ahogyan eddig megismerte, ez nem fog megtörténni. Ha mégis, akkor elég közel van ahhoz a következő település, hogy gyalog is megtegye az utat.
Inkább megszokásból, mintsem tudatosan húzta elő egy pillanatra a kardját, és vizsgálta meg a telihold fényében. Nem vett észre rajta egy hibát sem, ami hátráltatta volna a lehetséges harcban, így visszadugta a tokjába, és elindult a három alak felé. Nagy kerülővel tette ezt, hiszen ha van valami távolsági fegyverük, egy lassan sétáló embert még kezdőként is képesek lettek volna eltalálni. Mellészegődött a szerencse, a közeli cserjékbe és enyhén dombos tájba tökéletesen beletudott olvadni éjfekete köpenyében. Ahogyan közelebb ért hozzájuk, könnyen kitudta venni az alakjukat: három férfi volt az, kifejezetten véknyak, beesett arcuk éhezésről árulkodott. Figyelte őket egy darabig. Kopott és szakadozott ruhájukban reszkettek az éjszakai hidegtől. Mindössze egyiküknek volt egy rozsdás kardja, a másik kettő egy-egy vasvillával várta az arra tévedő utazót. Nem látott rá teljesen a helyre, ahova letelepedtek, így egy követ a közelükbe dobva figyelte a reakciót. Azok megriadva néztek a zaj forrása után, tettek egy-két kört, így pedig tökéletesen megfigyelhette, hogy sem íj, sem más olyan fegyver nincs náluk, amivel ártani tudnának a lónak, felesleges lenne harcba bocsátkozni velük. Fogta magát, és elindult vissza a ló felé, arra amerre jött - egy ág, és kiálló gyökér azonban megakadályozta ebben. Nem elég hogy a lába alá kerülő ág hangosan reccsent fel a férfi súlyán, de a sebesen tovább igyekvő inkvizítor az egyik csermely gyökerében megbotolva elvesztette egyensúlyát, és elesett. A következő pillanatban erőteljes szúrást érzett a bal kezében, odapillantva pedig látta, hogy egy vasvilla foga szúrja azt át.
Bármennyire is nézte őket kezdőnek Johannes, úgy tűnik, hogy az egyik paraszt kifejezetten ügyesen dobott. Állatnak nézhették, vagy utazónak - végül is mindkettő halálával jóljárnak. A fém mélyen hatolt bele a húsba, a hangok alapján pedig egyre közeledtek a banditák. A férfi összeszorította a fogát, és erőt véve önmagán rántotta ki a vasvillát az alkarjából, majd dobta el jó messzire - ezt legalább nem használhatják fel ellene. Nem akart kardot rántani, hiszen látott esélyt arra, hogy szavakkal is meggyőzze ezeket a haramiákat, hogy nem érdemes belekötni, a biztonság kedvéért azonbanmégis a fegyver markolatára helyezte a kezét. Ekkor értek oda.
-Ki vagy?! - kérdezte enyhén remegő hangon az egyik.
-Egy inkvizítor. Engedjetek utamra, és elfelejtjük ezt a balesetet. - egyenesedett fel a sebesült, láthatóan azért, hogy magabiztosabbnak tűnjön miközben beszél..
-Méghogy inkvizítor...hol vannak a kereszteseid, hogy megvédjenek? - válaszolt a mocskosabbik.
-Nem akarjátok, hogy ideérjenek. - szorította meg kardjának markolatát. Nem fognak elmenni.
-Öljétek meg és szedjétek el tőle a pénzét meg a fegyverét. Lehet hogy még a ruhájáért is kapunk pár váltót. - szólalt meg végül a harmadik, a rozsdás rövidkarddal a kezében. Korábban nem ő viselte, mindenbizonnyal elvette a másiktól. Ő dobott meg a villával. - állapította meg az inkvizítor.
Erre a két gondolatra volt csak ideje, mielőtt nekitámadtak volna. Teljesen amatőrök voltak, mindhárman frontálisan rontottak rá (még az is akinél nem volt fegyver), ahelyett hogy megpróbálták volna bekeríteni. Az első ami veszélyesen közel ért, az a vasvilla volt. Johannes a fegyvere előhúzásának mozdulatával dobta félre a szúrást, majd a következővel a pengét végigvezetve a vasvilla nyelén vágott bele a férfi kezébe. Mindeközben bal kezét egy suta mozdulattal felemelve bénította le a Judica Meaval a rátámadni készülő bandavezért, majd hátralépett, és hagyta hogy a fegyvertelen beleszaladjon a kardjába - rásegített kicsit, hogy a kard mélyebben belehatoljon a gyomorba. Kirántotta a fegyvert, majd a csizmája talpával hátrarúgta a sebesültet. Pár perc és meghal. Kettő maradt.
Nagyjából mostanra tért magához a vezér, nem csak a bénításból, de a sokkból is, hogy mi történt vele - nem is várt tovább, azonnal folytatta a korábban megkezdett támadást, ezúttal oldalba kapva Johannest. Ugyanígy tett a vasvillás is, immáron bal kezében tartva a fegyvert indított egy egyszerű rohamot az inkvizítor ellen. Amazt nem véletlenül képezték ki arra, hogy egyszerre több ellenféllel is fel tudja venni a harcot, kettőt hátra szökkenve kényszerítette az útonállókat arra, hogy egy irányból érkezzen a támadásuk, majd egy félfordulattal balra mozdulva került ellensége mögé, és vágott bele annak a nyakába. A vér mennyiségéből következtetve ütőeret találhatott el, a férfi pedig a földre esve néhány másodperc múlva meghalt. Maradt egy.
Az az egy azonban menekülőre fogta a dolgot, tudván, érezte, hogy hiába is könyörögne kegyelemért. Ugyanaz lett a veszte, ami miatt erre az egész csatára sor került, megbotlott egy kiálló gyökérben, Johannesnek pedig két lépésbe telt utólérni, és elmélyíteni kardját a hátában. Az inkvizítornak nem lett volna muszáj megtennie, mégis emellett döntött. A fegyvert a közeli bokrokba törölgetve indult el vissza oda, ahol a lovat hagyta.
Ugyanott találta az állatot, és Heidit is. A lány reszketve bújt hozzá a lóhoz, hogy kicsit átvegyen annak testhőjéből. Ahogyan a férfi felpattant a nyeregbe, azonnal hozzá simult.
- Hol voltál eddig? - amaz érezte a jeges kezet, ahogyan átkarolta a derekát, de nem aggódott. Még nagyjából egy órányi lovaglásra van a fogadó, a lány pedig erős. Kibírja. A kérdésre nem válaszolt, helyette a hátassal készakarva a holttestek mellett ment el. Érezte a hátán, ahogyan a lány a fejével követi őket. Végül csak annyit mondott - Megérdemelték. Tolvajok és fosztogatók voltak.
- Éheztek, azért tették. Talán családjuk is volt. - mondta az inkvizítor. Hangjából sem sajnálat, sem szánalom nem volt érezhető, egyszerű ténymegállapítás volt. Nem véletlenül, hiszen nem sajnálta őket, mindössze a lány reakciójára volt kíváncsi.
- Dönthettek volna másképp, miért épp haramiának álltak? - tette fel a teljesen jogos, ám már oly sok éve megválaszolatlan kérdést a lányt. A férfi nem válaszolt, helyette hátranyújtotta a bal kezét, és kicsit lassított a lóval.
- Tépj egy darabot a ruhámból és kötözd be, hogy kibírja ameddig elérünk egy fogadót. - hangjából kilehetett érezni a bosszúságot, hiszen nem tervezett bemenni egy településre sem, míg el nem érik a fővárost, ezzel a sebbel azonban kénytelen lesz, még ha a lány ért is valamennyire a füvekhez. - Egy vasvilla okozta. - ugrott be az első találkozása a lánnyal, és szinte érezte is a hátához szorított fegyver enyhe szúrását.


Jól tippelt az inkvizítor, egy órán belül a városban voltak. Az ablakokból kiszűrődő fények mintha megbabonázták volna a lányt: csillogó szemmel figyelte az ablakokat, annak reményében, hogy valamelyik belát. Talán ezekkel az apró, lopott pillanatokkal akart részese lenni egy családnak. Ha arra az egyetlen egy momentumra sikerült is neki, a ló nem törődött a lány vágyaival, és haladt előre, ahogyan Johannes hajtotta. Végül egy népesebb részére értek a városnak, ahol a lány még lóhátról se látott be az ablakokon, annyi ember járta az utcákat. Nagyrészük részeg volt, és ezt hangos énekléssel, vagy káromkodással adta a világ tudtára. Egy-egy, a szokásosabbnál is hangosabb kiabálásra a lány önkéntelenül is összerezzent. Az inkvizítor elgondolkodott, hogy vajon az erdőben megtalálható folyamatos csönd, vagy az a sok év, messze az emberektől váltotta ki benne ezt a félelmet. Végül arra jutott, hogy nagy valószínűséggel mindkettő.
A fogadó egy egyszerű, kétszintes épület volt, olyan, amit szinte minden valamirevaló faluban, vagy városban megtalálni. Vajon mikor aludt a lány rendes ágyban? Mikor volt több mint egy emberrel körülvéve? De ami még fontosabb: miért érdekli őt ez? Háromból két kérdésre választ adott az, ahogyan a lány átkarolta miután leszálltak a lóról - akárcsak egy kölyök, amikor félelmében nem tud máshova bújni, csak a szüleihez.
A harmadik kérdés? Arra egyszerűen nem tudott gondolni, az előző kettőre adott válasznak hála.

Tertullianus. Kifejezetten tetszett ez a név. Persze lehet, hogy csak a büszkeség beszél belőlem, a püspökké avatásom miatt, mégis jólesően ízlelgettem magamban a szót, ahogyan az újdonsült dolgozószobámban üldögéltem. Megelégedett voltam.
Nem.
Csak elégedett. Másnak elég lett volna egy püspöki rang ahhoz, hogy megelégedjen, én azonban nem tartoztam közéjük. Persze, büszke voltam magamra, és tisztában voltam azzal, hogy az én koromban ez is mekkora lépés. Talán meg se léptem volna még jó darabig, ha nem kezdődik el a háború és az ostrom. Az, hogy elvesztettük a csatát, járulékos veszteség. No nem mintha én tehetnék róla, megszenvedtem rendesen a rám bízott feladatokkal. A vereség ellenére sem aggódom a háború sorsa miatt. Ha nagyon optimista akarnék lenni, azt mondanám, hogy jobb is így, hiszen nem szül elbizakodást a király szívében a győzelem, helyette még inkább átgondolja terveit, és azt, hogy kiknek a kezébe adja azoknak a kivitelezését – az ellenkezője pedig igaz lehet a déliekre, hiszen ha van egy kis hiúság a szívükbe (márpedig bizonyára akad), úgy végzetes lehet számukra a háború további szakaszában.
Elkalandoztam. Van min gondolkodjak a háborún kívül is. Például azon, hogy milyen lehetőségeim nyíltak az új rangommal.  Nagyobb hatalom, jobb betekintés az Egyház ügyeibe, több pénz – az eszközök adottak voltak arra, hogy még inkább elősegítsem a ranglétrán való továbbjutásomat. Ötletem is volt már bőven, a sok utazással töltött óra és nap alatt volt időm kigondolni a dolgokat a legapróbb részletekig. Volt egy ötlet azonban, amit különösen is régóta dédelgettem már, most pedig tökéletes alkalmat láttam arra, hogy meg is valósítsam.
A püspöki rang mellé járt egy „szolga” is. Írnok volt vagy valami hasonló, nem tudtam, de nem is érdekelt. Egy fontos dolgot azonban megtudtam róla: egy kapzsi kis rohadék az alak. Lehúzott már jó pár évet a Katedrálisban, ám nem vitte többre, és emiatt úgy érzi, hogy neki is kijár egy kis plusz juttatás. Évek óta tesz zsebre kisebb-nagyobb összegeket, ám ezek vagy nem jutnak el a felettesei fülébe, vagy azok nagyvonalúan nem vesznek róla tudomást. Ennek ellenére az alsóbb körökben elég volt egy kicsit belefülelnem a róla szóló társalgásokba – amik szép mennyiséggel akadtak hála az új kinevezésének –  hogy megtudjam: amint pénz kerül a kezébe, lehet arra számítani, hogy legalább egy részének lába kél.
Egy írnok kezébe, pedig előfordul, hogy pénz kerül. Különösen is akkor, amikor a felettese, a püspök, beiktatása alkalmából úgy dönt, ideje jótékonykodni kicsit. Sok eklézsia temploma rongálódott meg, vagy akár pusztult is el teljesen, az Abbadón által okozz pusztítás során – egy valamirevaló püspök pedig nem hagyhatja a híveket istentiszteleti hely nélkül. A jóindulat mellett azonban más tulajdonsága is van a püspököknek: elfoglaltak. Nem csoda tehát, hogy az írnokának is csak annyit ad ki parancsba, hogy keressen egy gyülekezetet, akik még mindig templomra várnak, és adományozzon nekik (természetesen az Egyház pénzéből, nem a saját püspöki fizetéséből) egy jelentős összeget, amiből impozáns házat építhetnek az Úrnak – és nem felejtik el annak a nevét sem, aki megemlékezett róluk és a pénzt kiutalta nekik.
Az írnok – akit egyébként Ericnek hívnak – legyintett, és megnyugtatta a püspök urat: vegye úgy, hogy el van intézve. Ezután elment az egyik könyvelő jóbarátjához (hiszen mindenkinek aki sikkaszt kell egy valamirevaló jóbarát azok közül, akik a pénzt intézik), és elkezdtek gondolkodni azon, hogyan is tudnák igazán megragadni a lehetőséget, amit a naiv püspök ilyen könnyűszerrel nyomott a kezükbe. Megmerem kockáztatni, hogy még össze is röhögtek azon, hogy milyen könnyen fogják kiforgatni az Egyházat a vagyonából, hála nekem.
Gyorsan megszülethetett a terv, hiszen Eric már a következő napon jelentkezett, hogy elkezdte a pénz mozgósítását, nemsokára pedig személyesen fogja eljuttatni az összeget, egy bizonyos Wolkramshausen nevű településre. Megdicsértem, majd este kutatni kezdtem kicsit. A megérzésem igaz volt, természetesen nem létezett ilyen település. Nem rossz ötlet és a jövője miatt sem kellett aggódnia: ha ennyi pénzzel lelép, az életbe nem kell visszatérnie az Egyház szolgálatába.
El is érkezett Eric indulásának a napja, ő pedig két keresztest maga mellé véve (állítólag azért, hogy ne keltsen feltűnést a nagy kísérettel, véleményem szerint csak kevesebb emberrel akart osztozkodni) lovagolt ki a Katedrálisból. Tisztában volt azzal, hogy jó messzire kell mennie ahhoz, hogy az Egyház szeme elől elrejtőzködjön, így ahelyett, hogy egyenesen a fővárosba indult volna elverni a könnyen jött keresetét, úgy döntött, hogy meglátogatja Észak valamelyik kis csücskét – az ellátmánya alapján három napnyi távolságra tervezett.
Egyvalamivel azonban nem számolt: az utak veszélyesek, különösen háború idején. A kettő, aki vele tartott, sajnos képtelen volt visszaverni a rájuk támadó haramiák csapatát, akik már az első este megtámadták őket. Mindössze az egyik katona élte túl – a „csodával” határos módon – aki a Katedrálisba visszaérve természetesen azonnal köpött a segédemről, miszerint nem létező címre kézbesítette volna a pénzt. Az atyák értetlenül álltak a helyzet fölött, jól jött tehát a segítségem.
Hiszen természetesnek éreztem, hogy besegítsek a nyomozásba, végtére is az én beosztottam volt. Nem kellett sokat kutakodnunk, hogy összetudjuk rakni a kirakóst: a cellájában egy feljegyzést találtunk, amin egy időpont szerepelt, valamint egy összeg, történetesen az adomány mintegy fele. Minden kétséget kizárólag Eric megegyezett a banditákkal arról, hogy azok megszabadítják őt a keresztesektől, és nyugodtan elmenekülhet a pénzzel. A rablók persze kapzsik, így miután összekaptak az összegen, erőszakkal oldották meg a problémát, megölték a megbízójukat, és a pénz pedig az övék lett.
Az egyetlen túlélő bizonyára nagyon is elcsodálkozott volna a történet efajta értelmezésén, hiszen Eric már az indulás előtt megegyezett velük az egész tervről, amiben egy szó nem volt fosztogatókról. Ennek ellenére természetesen hallgatott mint a sír, egyrészt azért mert a saját életét féltette, másrészt pedig néhány nap után csakugyan a temetőbe került komoly sérüléseinek hála.

Hogy mire kellett az így megszerzett pénz? Kocsmákra. Elsőre meglepő lehet, ám saját tapasztalatból tudom, hogy ez az egyik legbiztosabb módja annak, hogy az emberfia információhoz jusson, ha pedig sikerült szert tennem néhány ilyenre a Fővárosban, a legnagyobb problémám az lesz, hogy a szemétből kihalásszam azt, ami értékes.
Természetesen nem elégedhettem meg eggyel, a társadalom több rétegébe is kellett, hogy legyenek füleim. Ennek ellenére, minél kevesebbszer akartam feltűnni a fővárosi éjszakában, és még annál is kevesebb embernek akartam mutatkozni, ami megkötöm az üzletet, így olyat kellett találnom, aki nem csak olcsó ivókat működtett, hanem flancos helyeket is, ahová akár a nemesség is szívesen beteszi a lábát, amikor nem valamelyik palotájukban pihennek. Ezek a kritériumok alaposan leszűkítették a kört, egy hónapomba telt rátalálnom egy bizonyos Silvester Ignatz-ra. Kételkedtem abban, hogy ez az igazi neve lenne, de mindegy is volt – félreérthetetlenül és kifejezetten nyomatékosan hagytam üzenetet minden ingatlanában néhány verőlegénnyel arról, hogy mikor és hol jelenjen meg.
Okos lehetett vagy gyáva – esetleg mindkettő – mivel elsőre eleget tett a kérésemnek. Jóval korábban odaértem, és az Isabelle kapcsolatain keresztül szerzett verőlegényekkel körbevetettem a terepet. Attól sem kellett tartanom, hogy az egyébként kifejezetten rossz környéken megzavarják az üzletünket, a zsoldosok páncéljának zörgése elriasztotta a járókelőket. Amikor megérkezett Silvester, gyorsan realizálta előnytelen helyzetét – a íj megfeszülő húrjának kifejezetten éles hangja van az éjszakában.
Sokat gondolkodtam mégis hogyan rejtsem el kilétemet. A maszk lenne a legkényelmesebb, ám tisztában voltam azzal, hogyha az ember álarc mögé rejt valamit, akkor mások azonnal kíváncsiak lesznek mi van mögötte. Végül egy szőrmés-prémes kabát mellett döntöttem, egy ormótlan kalappal a fejemen, arcomat pedig szénnel koszoltam össze. Úgy nézhettem ki, mint az aljanép felkapaszkodott bandavezére, és ez is volt a célom – biztos híre kel majd annak, hogy kit látott, egy ilyen álcára pedig a későbbiekben is szükség lehet.
A „tárgyalás” gyorsan lezajlott: vagy felégetjük a kocsmáját, vagy még egy kevéske pénzt is kap értük. Nem mintha jótékony kedvemben lettem volna, mindössze ez is hozzátartozott ahhoz a személyiséghez, amit felvettem – jól jönnek a megjegyezhető tulajdonságok.
Így, hogy megvolt az ingatlan, jöhettek a részletek.
Különösen is érzékeny téma volt a fogadó személyzetének a megválogatása. Mindhiába a sok elhangzó információ, ha senki nincs aki megjegyezze őket – az egyszerű utcáról befogott csaposok lehet értenek a sörfőzéshez, de ehhez nem. Szerencsére erre is volt megoldásom. Még korábbi…kalandjaim során megismertem néhány bordélyházban dolgozó lányt, akik azzal keresték a mellékesüket, hogy az elcsípett hírmorzsákat adták tovább jóáron. Itt jött képbe a maradék pénz: valamiből meg kellett ugyanis venni ezeket a lányokat a gazdájuktól. Mint később kiderült, megtérült a befektetés: nem csak a hallásuk és a memóriájuk volt kitűnő, de a részegeket is játszi könnyedséggel tudták lerendezni.
Ahova pedig az ő erejük nem volt elég, ott jöttek képbe a verőlegények. „Meggyőző” kiállásuktól a legtöbbeknek azonnal elment a kedve a balhétól, ha pedig mégsem, akkor gyorsan az utcán találták magukat. A fiúk se panaszkodhattak: egész nap egy kocsmában lébecolhattak, ritkán akadt dolguk – főleg azoknak, akik a felsőbb réteg biztonságát őrizték, azok általában saját testőrökkel jártak.
A kocsma fenntartása persze nem lett volna hosszútávon megoldható az eklézsia pénzéből. Kénytelen voltam lényegi haszon nélkül üzemelni: ha elég olcsón adtam az árukat, úgy épphogy futotta a pincérekre, alapanyagokra és az őrökre. Nem bántam, hiszen nem keresni akartam rajtuk, hanem tudást szerezni.
Apropó, tudás. Újfent kénytelen vagyok fejet hajtani Isabelle haszna előtt. Eléggé feltűnő lenne, ha gyakorta bejárnék az ivókba, így kellett valami, vagy valaki, akihez elvihetik azt, amit tudnak. Erre volt tökéletes a kis boltja, ahová feltűnés nélkül járhatott be mindenki. Sajnáltam ugyan, hogy egy emberen múlik a kapcsolatom az egész rendszerrel (szórakoztató, ahogyan az általam fizetett őrök ferde szemmel néznek az ismeretlen arcomra, amikor néha-néha meglátogatom a helyet), de később még bőven lesz időm, hogy finomítsak a rendszeren.
Most fontosabb, hogy új írnokot találjak magamnak.