Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Johannes Hagen
Faj: Ember
Frakció: Az Egyház
Kaszt: Inkvizítor
Nem: Férfi
Kor: 28
Kinézet: Nagyjából hat láb magas, sötétbarna hajjal megáldott férfi. Haja színén szeme is osztozik, bár ha lehet, még sötétebb. Tisztje ellenére arcát általában borosta vagy rövid szakáll fedi. Testalkata vékony, az ember nem tudja eldönteni, hogy gyakori éhezéstől lett ilyenné, vagy csak a genetika kedveli. Nem különösebben izmos, ám testalkata miatt annak tűnhet. Ritkán viseli inkvizítori öltözetét, jobban szereti az olyan köpenyeget, vagy ruhákat, amivel könnyen bele tud olvadni a tömegbe. Mindig magánál hord egy vékony aranykeresztet, aranyláncon, mélyen elrejtve ruhái alá.
Jellem: Különös élvezettel tölti el az emberi játszmáknak mind megfigyelése, mind a bennük való részvétel. Próbál hidegvérű lenni, és minden esetben ésszerű, logikailag helyes döntéseket hozni – általában sikerül neki, a nyolc év szolgálat hatásos volt az ilyesmi érzelmek kiölésére. Sajnos azonban vannak helyzetek, amikor a tudat és az ész veszít, az empátia és a szánalom pedig győz: ilyenkor hajlamos saját magát is veszélybe sodorni azért, hogy megtegye amit a belső igazságérzete megkíván. Ezeket leszámítva önző, saját céljait általában mások elé helyezi. Kissé rasszista, bár ezt tagadja, s inkább semlegesnek mondja magát. Temperamentumát kitűnően kontrollálja, ha kell szenvedélyes, ha úgy érzi a nyugodt megnyilvánulásokkal jobban jár, akkor azt részesíti előnyben. Az igazi természete pedig valahol a kettő között lehet. Messze áll az aszketikus életmódtól: gyakran élvezi mind az ital, mind a nők társaságát. Könnyen épít kapcsolatokat, ám megbízni nehezen tud másokban, részben természetéből fakadóan, részben pedig tudatos elővigyázatossága miatt.
Mindössze néhány pislákoló gyertya vívott értelmetlen és bukásra ítélt küzdelmet a pincét beterítő sötétség ellen. Ablak nem volt – annak ellenére, hogy pince teteje erősen kikandikált a föld alól -, és a lépcsőt rejtő ajtó is nem csak hogy zárva volt, de valaki el is torlaszolta belülről egy ránézésre is nehéz fa asztallal. Biztos csak a fénytől és a friss levegőtől óvta a pincét aki így tett, hiszen az elűzte volna a számára már oly megszokott sötétséget, levegőtlenséget és a jellegzetes szagot, ami a mindent megfertőző penészt jelezte. Persze lehet, hogy más is hozzájárult az zárkózottsághoz, amit a pince egyik székét elfoglaló személy tanúsított. Talán épp a vendége, aki a helyiség másik székében próbált élhető pozíciót elfoglalni, ugyancsak egy székben. Erősen nehezítette ebben a lábát és kezét gúzsba, valamint székhez rögzítő kötelek sokasága. Ezekután már csak apró kellemetlenségnek tűnhet a száját kitömő mocskos rongydarabka. Nem volt azonban energiája a ronggyal törődnie, mindössze végtagjait próbálta csigalassúsággal mozgatni – már amennyire a kötelek ezt megengedték. Kérdéses, minek a hatására került ebbe az állapotba: a több órája tartó mozdulatlan ülés viselte meg ennyire, a pince felettébb kellemetlen légköre, vagy a tudatából épp távozni készülő szer? Nagy valószínűséggel mindegyik közrejátszott abban, hogy így végezze, mintegy teljes kontrasztjává válva a vele szembe ülő férfinek. A „férfi” szóval le is írtuk a hasonlóság legnagyobb részét. Míg a megkötözöttre inkább a tömör, és talán kicsit telt jelző illett, addig a vele szembe ülő – akit nevezzük Johann-nak – vékony volt, és még így ülve is látszott rajta, hogy magas termete van. Míg az egyiknek fedetlen volt az arca, addig a másikét kámzsa fedte. A férfi arca volt talán a legjobban látható a szobában - hála a közeli asztalon fekvő Biblica Veronia melletti gyertyának - míg Johannét nem csak a ruhája, de a szoba nagy részét ellepő sötétség is fedte – mindössze szeme vert vissza valamennyit a gyertyalágokból, parázslóvá varázsolva azt. Míg neki semmi beleszólása nem volt a helyzetébe, addig Johann tudatosan helyezkedett így, beleértve a kikerülhetetlen tekintetét és az arcát befedő sötétséget. Johann testtartása erőt sugárzott, keze toronysisak pozícióban pihent a szék karfáján, Nikolausnak pedig nem volt más választása, mint tehetetlenül nyúlt elnyúlni a széken.
Nem csak külső szemlélődő figyelhette érdekesen ezeket, hanem maga Johannes is. Kitűnő szórakozást jelentett számára ez, legalább volt mivel elütni idejét, ameddig fel nem ébredt alanya, akit vallatni készült. Számított az első mozgolódást követő reflex-szerű kiabálásra. Sokszor történt már így, erre való a szájába tömött rongy. Nem mintha bármi esélyét látná annak, hogy a közelben bárki meghallja a kiabálást, de az az igazság, hogy ő sem rajongott annyira az ilyesfajta kiabálásért. Nem a meggyötört és győzelmet ígérő lélek kiáltása az ilyen, hanem a pániké, az első ráeszmélésé arra, hogy baj van. Annál nagyobb volt tehát a meglepetés, amikor a rongy elvesztette szerepét: a rab nem próbált kiabálni. Johannes nem dőlt be neki, várt még néhány percet mielőtt kivette volna a szájából a szövetdarabot, de a jutalma most is csak a lihegés volt, és egy barna szempár beletörődő pillantása. Vegyes érzelmei voltak az ilyen pillantásokkal kapcsolatban: egyrészt örült, mivel azt jelentette nem kell sokáig gyötörnie, míg bármi értelmes információt kihúz belőle. Másrészt viszont zavarta, hogy a néha oly érdekes játszmák így odavesznek. Tudniillik amennyire nem kedvelte a fizikai és testi kínzásokat, annál inkább szerette a lelküket gyötörni. Természetesen nem vetette el a test sanyargatását sem, úgy tekintett rájuk, mint a szakmájával járó szükséges rosszra, ami néha nagyon hasznos tud lenni. Azt viszont mindennél jobban sajnálta, hogy amilyen gyakran van lehetőség a körmök alá szúrt tűket bevetni, annyira ritkán van értelme a nyelv alá rejtett tüskék használatának: egy ilyen beszélgetéshez megfelelően értelmes partnerre van szükség, akiben van mit megtörni. Kíváncsi volt, hogy a most előtte ülő emberre ilyen volt, hisz szakmájához szükség volt az értelemre: lelkész volt.
Hiúság lenne azt állítani, hogy ez elsőre feltűnt Johannesnek. Igazából a véletlenek szerencsés egybeesésének hála, hogy találkoztak. Minden különösebb – vagy e sorokban kifejtendő - ok nélkül épp egy front környéki fogadóban szállt meg, amikor megütötte a fülét a tagadhatatlanul tanult és a korábbi „ismerőseitől” hallott szófordulatok sokasága. Ez még nem lett volna döntő bizonyíték, ám az utazóköpenye alól kibuggyanó kék ruha már erősen elültette benne a gyanú szikráját. Mérlegelni kezdett. Soha nem látta még ezelőtt, a lelkész pedig szinte lehetetlen volt, hogy hallomásból vagy bármilyen más módon felismerje. Nem volt híres a szakmájában, semmi kiemelkedő dolgot nem tett az elmúlt nyolc évben, amióta inkvizítorként szolgált. Persze nyolc év alatt még az apró, jelentéktelen feladatokból is szerezhetett volna magának egy bizonyos fokú hírnevet, ha nem ügyelt volna kínosan az ellenkezőjére. Ügyesen próbálta elkerülni a feltűnő rajtaütéseket, nyilvános kivégzéseket, és ahol csak tudott állnevet használt. Ruhája sem árulhatta jelen esetben el: sehol egy vörös szín, vagy klerikus öltözet, egyszerű utazóruhát viselt. Ezek közül természetesen egyik sem volt garancia, végül azonban mégis vállalta kockáztatott, és odacsapódott a lelkészhez. A lelkész, akit Nikolausnak hívtak, gyorsan megismerkedhetett Hilberttel, a szegény, munkát kereső zsoldossal, aki egy sebesülés miatt épp gyógyulgat, hogy újra munkát találjon. Azzal a Hilberttel, aki elég ügyes volt ahhoz, hogy az apró üvegcséjének a tartalmával újdonsült barátja vacsoráját ízesítse, amikor az nem figyelt oda. Már szakmája elején megtanulta, hogy mennyire hasznos jószágok ezek a keverékek, így mindig tartott magánál néhány flaskával, a szerencsés vagy éppen szerencsétlenebb találkozások ellenére. Nem konyított hozzá túl sokat, csak a hollódoktor -akinél már törzsvásárlói rangra emelkedett - okította ki a hatásáról: a kedves kóstoló először csak szédülni fog, rosszullét környékezi, majd elájul. Néhány óra múlva jön az ébredés, azonban mivel ez a szer inkább méreg, mint altató vagy nyugtató – ne adj’ Isten gyógyszer - jönnek a „mellékhatások”: erőtlenség, memóriavesztés, látásproblémák, koordinációs zavarok. Nagy valószínűséggel voltak ennél komolyabb, az egészségre sokkal inkább káros hatásai is a szernek, ám erről, mintegy kimondatlan fogadalomként, sem a hollódoktor, sem Johannes nem beszélt. No nem mintha fontos lett volna: néhány ritka esetet leszámítva az áldozat vagy amúgy is meghalt néhány órán esetleg napon belül, vagy soha többé nem találkoztak.
Most sem tervezte másképp. Még várt néhány percet, mielőtt elkezdi kérdezgetni. Egyre jobban erősödik benne az az érzés, hogy nem kell sokáig gyötörnie, semmilyen módon. Egyelőre hallgattak, s Johannes visszaülve Nikolaus szemét kezdte kémlelni. Még mindig félelem és beletörődés ült benne. Amennyiben rájött, hogy kivel áll szemben, és miért került ide, akkor tudja azt is, hogy mi vár rá a kihallgatás után, ennek fényében pedig teljesen érthető volt a félelme. Johann arra volt kíváncsi, hogy mit kezd vele: hagyja eluralkodni magán, vagy megpróbálja kordában tartani? S vajon meddig lesz képes elmenni a túlélésért? Megtagadja e a hitét? Megtapasztalta már mind két végletet, és sok ideje volt gondolkozni azon, hogy ő melyikbe tartozna fordított esetben, s ahogyan teltek az évek, egyre inkább látta be, hogy a feladás felé hajlana. Ezután már gyorsan jött az a felismerés, hogy őt ez nem zavarja. Nem sokáig tartott levezetnie magában azt, hogy ez miért van így: tudott, és nem hitt. Természetesnek vette Isten létezését, hiszen ki az a botor ember a mai világban, aki nem veszi annak. Tisztában volt dogmák sokaságával, ez a tudás azonban nehezen válik személyessé, s ez nem történt meg Johannes esetében sem. Figyelmét lekötötték a világ dolgok, leginkább egy: ranglétrán való feljutás és a hatalomszerzés. Mindegy volt, hogy hol, milyen közegben, és maga sem tudta miért, de gyerekkora óta ez a cél lebegett a szeme előtt. Nem volt véletlen a sem pályaválasztása – már amennyiben választhatott -, akkoriban úgy gondolta így juthat legkönnyebben feljebb. Azóta persze - ha nem is sokkal, de – bölcsebb lett, és rájött, hogy ez egy hosszú folyamat lesz. Ezért is próbált névtelen maradni, hogy előbb kiépíthesse a kapcsolatait, ismerősöket és szívességeket szerezzen megfelelő helyeken, mielőtt bármi nagyobb dologba belekezd. Nem sietetett el tehát semmit, várta azt, amikor úgy érzi, végre eljött az ő ideje – mindaddig pedig élvezte az életet. Nevezhetjük ezt önzőségnek, és így már van is miből eredtethetnünk azt, hogy fordított helyzetben nem habozott volna bármit megtenni azért, hogy élve kerüljön ki egy ilyen szituációból. Úgy tűnik azonban, hogy osztozott Nikolaussal ebben a hozzáállásban, mivel a lelkész első értelmezhető mondata a következő volt:
- Hogy juthatok ki innen élve? – érthető választás, gondolta Johann. Kivárta a hatásszünetet és, úgy válaszolt.
- Nem tudom. – mondta lassan, kínosan ügyelve a szemkontaktusra – De mindenképp javít az esélyeiden, ha beszélsz.
Nikolaus pedig megtette. Mesélt, sok mindent. Ha Johannes kérdezett, válaszolt. Kiderült, hogy tulajdonképpen csak rosszkor volt rossz helyen, semmi különleges feladata nem volt. Más dolgokról sem tudott szinte semmit, pedig Johann nem könnyen hitt a „nem tudom” válasznak, elég erőteljesen próbálkozott mást kihúzni belőle, de nem sikerült. Vagy kitűnő színész és jó fájdalomtűrő volt, vagy tényleg nem tudott semmit. Végül elhitte neki. Nem volt már haszna, sem annak, hogy itt legyen, sem annak, hogy tovább kérdezgesse. Felállt, és elindult felé, hogy megölje. Azonban habozni kezdett. Nem tudta miért, de nem akarta megölni. Ott motoszkált már benne mióta idehozta. Tudta milyen érzés ez, előfordult már a múltban is néhányszor. Oktalanul szánt meg néhány embert, sőt egyszer egy sötételfet is. Általában nem okozott gondot neki az emberölés, ám ilyenkor különösen nehéz volt megölni, vagy kiadni az utasítást a kivégzésre. Az sem tette könnyebbé számára a dolgot, hogy rájuk lett akasztva az eretnek jelző. Ahogy egyre közelebb haladt a férfihoz, úgy sorakoztatta magában az érveket. Minden amellett szólt, hogy megtegye. Vagy nem is kell neki megtennie, elviheti például a városba, ahol szívesen megégetnék. Hiába sorolta ezeket, minden érvéhez társult egy kifogás is. Alig látták a fogadóban az arcát. Nikolaus se láthatta, a vacsora részleteit pedig nagy valószínűséggel úgy is elfelejti. Mi haszna lesz abból, ha meghal? Tisztába volt azzal, hogy ezek kifogások. Zavarta, hogy nem akarja megtenni. Nem volt ideje gondolkozni, Nikolaus elé ért. Egy kimondatlan kompromisszum volt ez önmagával szemben, mindig ezt csinálta, ha azon találta magát, hogy döntésképtelen. Előhúzta az oldalán függő kardot. Áldozata megremegett. Johannas pedig lesújtott. Nem éllel, lappal. És nem is Nikolausra, hanem az asztalon nyugvó gyertyára. A gyertya felborult, a lángja pedig villámgyorsan belekapott a korábban Nikolausnál talált Bibliába. Annak ellenére, hogy nedvesség járta át a pincét, bizonyos volt, hogy mire minden lap elég, addigra az asztal is meggyullad. Az pedig a szék követi, amin Nikolaus ült. Kivéve, ha addigra sikerül leszedni magáról a kötelet, és képes lesz felkelni a székből. Johannes visszadugta kardját a hüvelyébe, és megfordult, hogy az ajtó előtt álló asztalt félretolva otthagyja a pincét. Nem akarta hallgatni a lelkész könyörgését. Ő azonban újra meglepetést okozott neki: hallgatott. Már a lépcsőn járt, amikor mégis utána kiáltott a lelkész:
- Gyáva vagy.
Az volt.
Faj: Ember
Frakció: Az Egyház
Kaszt: Inkvizítor
Nem: Férfi
Kor: 28
Kinézet: Nagyjából hat láb magas, sötétbarna hajjal megáldott férfi. Haja színén szeme is osztozik, bár ha lehet, még sötétebb. Tisztje ellenére arcát általában borosta vagy rövid szakáll fedi. Testalkata vékony, az ember nem tudja eldönteni, hogy gyakori éhezéstől lett ilyenné, vagy csak a genetika kedveli. Nem különösebben izmos, ám testalkata miatt annak tűnhet. Ritkán viseli inkvizítori öltözetét, jobban szereti az olyan köpenyeget, vagy ruhákat, amivel könnyen bele tud olvadni a tömegbe. Mindig magánál hord egy vékony aranykeresztet, aranyláncon, mélyen elrejtve ruhái alá.
Jellem: Különös élvezettel tölti el az emberi játszmáknak mind megfigyelése, mind a bennük való részvétel. Próbál hidegvérű lenni, és minden esetben ésszerű, logikailag helyes döntéseket hozni – általában sikerül neki, a nyolc év szolgálat hatásos volt az ilyesmi érzelmek kiölésére. Sajnos azonban vannak helyzetek, amikor a tudat és az ész veszít, az empátia és a szánalom pedig győz: ilyenkor hajlamos saját magát is veszélybe sodorni azért, hogy megtegye amit a belső igazságérzete megkíván. Ezeket leszámítva önző, saját céljait általában mások elé helyezi. Kissé rasszista, bár ezt tagadja, s inkább semlegesnek mondja magát. Temperamentumát kitűnően kontrollálja, ha kell szenvedélyes, ha úgy érzi a nyugodt megnyilvánulásokkal jobban jár, akkor azt részesíti előnyben. Az igazi természete pedig valahol a kettő között lehet. Messze áll az aszketikus életmódtól: gyakran élvezi mind az ital, mind a nők társaságát. Könnyen épít kapcsolatokat, ám megbízni nehezen tud másokban, részben természetéből fakadóan, részben pedig tudatos elővigyázatossága miatt.
***
Mindössze néhány pislákoló gyertya vívott értelmetlen és bukásra ítélt küzdelmet a pincét beterítő sötétség ellen. Ablak nem volt – annak ellenére, hogy pince teteje erősen kikandikált a föld alól -, és a lépcsőt rejtő ajtó is nem csak hogy zárva volt, de valaki el is torlaszolta belülről egy ránézésre is nehéz fa asztallal. Biztos csak a fénytől és a friss levegőtől óvta a pincét aki így tett, hiszen az elűzte volna a számára már oly megszokott sötétséget, levegőtlenséget és a jellegzetes szagot, ami a mindent megfertőző penészt jelezte. Persze lehet, hogy más is hozzájárult az zárkózottsághoz, amit a pince egyik székét elfoglaló személy tanúsított. Talán épp a vendége, aki a helyiség másik székében próbált élhető pozíciót elfoglalni, ugyancsak egy székben. Erősen nehezítette ebben a lábát és kezét gúzsba, valamint székhez rögzítő kötelek sokasága. Ezekután már csak apró kellemetlenségnek tűnhet a száját kitömő mocskos rongydarabka. Nem volt azonban energiája a ronggyal törődnie, mindössze végtagjait próbálta csigalassúsággal mozgatni – már amennyire a kötelek ezt megengedték. Kérdéses, minek a hatására került ebbe az állapotba: a több órája tartó mozdulatlan ülés viselte meg ennyire, a pince felettébb kellemetlen légköre, vagy a tudatából épp távozni készülő szer? Nagy valószínűséggel mindegyik közrejátszott abban, hogy így végezze, mintegy teljes kontrasztjává válva a vele szembe ülő férfinek. A „férfi” szóval le is írtuk a hasonlóság legnagyobb részét. Míg a megkötözöttre inkább a tömör, és talán kicsit telt jelző illett, addig a vele szembe ülő – akit nevezzük Johann-nak – vékony volt, és még így ülve is látszott rajta, hogy magas termete van. Míg az egyiknek fedetlen volt az arca, addig a másikét kámzsa fedte. A férfi arca volt talán a legjobban látható a szobában - hála a közeli asztalon fekvő Biblica Veronia melletti gyertyának - míg Johannét nem csak a ruhája, de a szoba nagy részét ellepő sötétség is fedte – mindössze szeme vert vissza valamennyit a gyertyalágokból, parázslóvá varázsolva azt. Míg neki semmi beleszólása nem volt a helyzetébe, addig Johann tudatosan helyezkedett így, beleértve a kikerülhetetlen tekintetét és az arcát befedő sötétséget. Johann testtartása erőt sugárzott, keze toronysisak pozícióban pihent a szék karfáján, Nikolausnak pedig nem volt más választása, mint tehetetlenül nyúlt elnyúlni a széken.
Nem csak külső szemlélődő figyelhette érdekesen ezeket, hanem maga Johannes is. Kitűnő szórakozást jelentett számára ez, legalább volt mivel elütni idejét, ameddig fel nem ébredt alanya, akit vallatni készült. Számított az első mozgolódást követő reflex-szerű kiabálásra. Sokszor történt már így, erre való a szájába tömött rongy. Nem mintha bármi esélyét látná annak, hogy a közelben bárki meghallja a kiabálást, de az az igazság, hogy ő sem rajongott annyira az ilyesfajta kiabálásért. Nem a meggyötört és győzelmet ígérő lélek kiáltása az ilyen, hanem a pániké, az első ráeszmélésé arra, hogy baj van. Annál nagyobb volt tehát a meglepetés, amikor a rongy elvesztette szerepét: a rab nem próbált kiabálni. Johannes nem dőlt be neki, várt még néhány percet mielőtt kivette volna a szájából a szövetdarabot, de a jutalma most is csak a lihegés volt, és egy barna szempár beletörődő pillantása. Vegyes érzelmei voltak az ilyen pillantásokkal kapcsolatban: egyrészt örült, mivel azt jelentette nem kell sokáig gyötörnie, míg bármi értelmes információt kihúz belőle. Másrészt viszont zavarta, hogy a néha oly érdekes játszmák így odavesznek. Tudniillik amennyire nem kedvelte a fizikai és testi kínzásokat, annál inkább szerette a lelküket gyötörni. Természetesen nem vetette el a test sanyargatását sem, úgy tekintett rájuk, mint a szakmájával járó szükséges rosszra, ami néha nagyon hasznos tud lenni. Azt viszont mindennél jobban sajnálta, hogy amilyen gyakran van lehetőség a körmök alá szúrt tűket bevetni, annyira ritkán van értelme a nyelv alá rejtett tüskék használatának: egy ilyen beszélgetéshez megfelelően értelmes partnerre van szükség, akiben van mit megtörni. Kíváncsi volt, hogy a most előtte ülő emberre ilyen volt, hisz szakmájához szükség volt az értelemre: lelkész volt.
Hiúság lenne azt állítani, hogy ez elsőre feltűnt Johannesnek. Igazából a véletlenek szerencsés egybeesésének hála, hogy találkoztak. Minden különösebb – vagy e sorokban kifejtendő - ok nélkül épp egy front környéki fogadóban szállt meg, amikor megütötte a fülét a tagadhatatlanul tanult és a korábbi „ismerőseitől” hallott szófordulatok sokasága. Ez még nem lett volna döntő bizonyíték, ám az utazóköpenye alól kibuggyanó kék ruha már erősen elültette benne a gyanú szikráját. Mérlegelni kezdett. Soha nem látta még ezelőtt, a lelkész pedig szinte lehetetlen volt, hogy hallomásból vagy bármilyen más módon felismerje. Nem volt híres a szakmájában, semmi kiemelkedő dolgot nem tett az elmúlt nyolc évben, amióta inkvizítorként szolgált. Persze nyolc év alatt még az apró, jelentéktelen feladatokból is szerezhetett volna magának egy bizonyos fokú hírnevet, ha nem ügyelt volna kínosan az ellenkezőjére. Ügyesen próbálta elkerülni a feltűnő rajtaütéseket, nyilvános kivégzéseket, és ahol csak tudott állnevet használt. Ruhája sem árulhatta jelen esetben el: sehol egy vörös szín, vagy klerikus öltözet, egyszerű utazóruhát viselt. Ezek közül természetesen egyik sem volt garancia, végül azonban mégis vállalta kockáztatott, és odacsapódott a lelkészhez. A lelkész, akit Nikolausnak hívtak, gyorsan megismerkedhetett Hilberttel, a szegény, munkát kereső zsoldossal, aki egy sebesülés miatt épp gyógyulgat, hogy újra munkát találjon. Azzal a Hilberttel, aki elég ügyes volt ahhoz, hogy az apró üvegcséjének a tartalmával újdonsült barátja vacsoráját ízesítse, amikor az nem figyelt oda. Már szakmája elején megtanulta, hogy mennyire hasznos jószágok ezek a keverékek, így mindig tartott magánál néhány flaskával, a szerencsés vagy éppen szerencsétlenebb találkozások ellenére. Nem konyított hozzá túl sokat, csak a hollódoktor -akinél már törzsvásárlói rangra emelkedett - okította ki a hatásáról: a kedves kóstoló először csak szédülni fog, rosszullét környékezi, majd elájul. Néhány óra múlva jön az ébredés, azonban mivel ez a szer inkább méreg, mint altató vagy nyugtató – ne adj’ Isten gyógyszer - jönnek a „mellékhatások”: erőtlenség, memóriavesztés, látásproblémák, koordinációs zavarok. Nagy valószínűséggel voltak ennél komolyabb, az egészségre sokkal inkább káros hatásai is a szernek, ám erről, mintegy kimondatlan fogadalomként, sem a hollódoktor, sem Johannes nem beszélt. No nem mintha fontos lett volna: néhány ritka esetet leszámítva az áldozat vagy amúgy is meghalt néhány órán esetleg napon belül, vagy soha többé nem találkoztak.
Most sem tervezte másképp. Még várt néhány percet, mielőtt elkezdi kérdezgetni. Egyre jobban erősödik benne az az érzés, hogy nem kell sokáig gyötörnie, semmilyen módon. Egyelőre hallgattak, s Johannes visszaülve Nikolaus szemét kezdte kémlelni. Még mindig félelem és beletörődés ült benne. Amennyiben rájött, hogy kivel áll szemben, és miért került ide, akkor tudja azt is, hogy mi vár rá a kihallgatás után, ennek fényében pedig teljesen érthető volt a félelme. Johann arra volt kíváncsi, hogy mit kezd vele: hagyja eluralkodni magán, vagy megpróbálja kordában tartani? S vajon meddig lesz képes elmenni a túlélésért? Megtagadja e a hitét? Megtapasztalta már mind két végletet, és sok ideje volt gondolkozni azon, hogy ő melyikbe tartozna fordított esetben, s ahogyan teltek az évek, egyre inkább látta be, hogy a feladás felé hajlana. Ezután már gyorsan jött az a felismerés, hogy őt ez nem zavarja. Nem sokáig tartott levezetnie magában azt, hogy ez miért van így: tudott, és nem hitt. Természetesnek vette Isten létezését, hiszen ki az a botor ember a mai világban, aki nem veszi annak. Tisztában volt dogmák sokaságával, ez a tudás azonban nehezen válik személyessé, s ez nem történt meg Johannes esetében sem. Figyelmét lekötötték a világ dolgok, leginkább egy: ranglétrán való feljutás és a hatalomszerzés. Mindegy volt, hogy hol, milyen közegben, és maga sem tudta miért, de gyerekkora óta ez a cél lebegett a szeme előtt. Nem volt véletlen a sem pályaválasztása – már amennyiben választhatott -, akkoriban úgy gondolta így juthat legkönnyebben feljebb. Azóta persze - ha nem is sokkal, de – bölcsebb lett, és rájött, hogy ez egy hosszú folyamat lesz. Ezért is próbált névtelen maradni, hogy előbb kiépíthesse a kapcsolatait, ismerősöket és szívességeket szerezzen megfelelő helyeken, mielőtt bármi nagyobb dologba belekezd. Nem sietetett el tehát semmit, várta azt, amikor úgy érzi, végre eljött az ő ideje – mindaddig pedig élvezte az életet. Nevezhetjük ezt önzőségnek, és így már van is miből eredtethetnünk azt, hogy fordított helyzetben nem habozott volna bármit megtenni azért, hogy élve kerüljön ki egy ilyen szituációból. Úgy tűnik azonban, hogy osztozott Nikolaussal ebben a hozzáállásban, mivel a lelkész első értelmezhető mondata a következő volt:
- Hogy juthatok ki innen élve? – érthető választás, gondolta Johann. Kivárta a hatásszünetet és, úgy válaszolt.
- Nem tudom. – mondta lassan, kínosan ügyelve a szemkontaktusra – De mindenképp javít az esélyeiden, ha beszélsz.
Nikolaus pedig megtette. Mesélt, sok mindent. Ha Johannes kérdezett, válaszolt. Kiderült, hogy tulajdonképpen csak rosszkor volt rossz helyen, semmi különleges feladata nem volt. Más dolgokról sem tudott szinte semmit, pedig Johann nem könnyen hitt a „nem tudom” válasznak, elég erőteljesen próbálkozott mást kihúzni belőle, de nem sikerült. Vagy kitűnő színész és jó fájdalomtűrő volt, vagy tényleg nem tudott semmit. Végül elhitte neki. Nem volt már haszna, sem annak, hogy itt legyen, sem annak, hogy tovább kérdezgesse. Felállt, és elindult felé, hogy megölje. Azonban habozni kezdett. Nem tudta miért, de nem akarta megölni. Ott motoszkált már benne mióta idehozta. Tudta milyen érzés ez, előfordult már a múltban is néhányszor. Oktalanul szánt meg néhány embert, sőt egyszer egy sötételfet is. Általában nem okozott gondot neki az emberölés, ám ilyenkor különösen nehéz volt megölni, vagy kiadni az utasítást a kivégzésre. Az sem tette könnyebbé számára a dolgot, hogy rájuk lett akasztva az eretnek jelző. Ahogy egyre közelebb haladt a férfihoz, úgy sorakoztatta magában az érveket. Minden amellett szólt, hogy megtegye. Vagy nem is kell neki megtennie, elviheti például a városba, ahol szívesen megégetnék. Hiába sorolta ezeket, minden érvéhez társult egy kifogás is. Alig látták a fogadóban az arcát. Nikolaus se láthatta, a vacsora részleteit pedig nagy valószínűséggel úgy is elfelejti. Mi haszna lesz abból, ha meghal? Tisztába volt azzal, hogy ezek kifogások. Zavarta, hogy nem akarja megtenni. Nem volt ideje gondolkozni, Nikolaus elé ért. Egy kimondatlan kompromisszum volt ez önmagával szemben, mindig ezt csinálta, ha azon találta magát, hogy döntésképtelen. Előhúzta az oldalán függő kardot. Áldozata megremegett. Johannas pedig lesújtott. Nem éllel, lappal. És nem is Nikolausra, hanem az asztalon nyugvó gyertyára. A gyertya felborult, a lángja pedig villámgyorsan belekapott a korábban Nikolausnál talált Bibliába. Annak ellenére, hogy nedvesség járta át a pincét, bizonyos volt, hogy mire minden lap elég, addigra az asztal is meggyullad. Az pedig a szék követi, amin Nikolaus ült. Kivéve, ha addigra sikerül leszedni magáról a kötelet, és képes lesz felkelni a székből. Johannes visszadugta kardját a hüvelyébe, és megfordult, hogy az ajtó előtt álló asztalt félretolva otthagyja a pincét. Nem akarta hallgatni a lelkész könyörgését. Ő azonban újra meglepetést okozott neki: hallgatott. Már a lépcsőn járt, amikor mégis utána kiáltott a lelkész:
- Gyáva vagy.
Az volt.
