Johannes Hagen - Aréna

Helyszín: Valamilyen városi környezet, azon belül mindegy.
Ellenfél: Mindegy.

Békésen sétálsz valahol az Északi királyság egy városában, amikor hirtelen egy sehonnan jövő kellemetlen érzés mar bele a fejedbe. A fejfájás hamarosan alább hagy, lüktető, kissé forró érzésként marad meg a halántékodnál. Ahogy forgolódsz, meg tudod mondani a forrását is, és persze hogy milyen messze van. Haladva tovább egyenesen két embert látsz, egy férfit és egy nőt, akik egymással beszélgetnek...ám az egyikük mégsem ember. A majd két méter magas, elegáns ruházatú férfi testét egy haja alá rejtett, dísznek álcázott szarv, valamint két fekete szárny torzítja el. Ahogy feléd fordul, már érzed a gyilkos pillantását, ahogy a lehengerlő tekintete átdöf rajtad. Egymással néztek farkasszemet, miközben a férfi elhajtja a nőt, majd az övéhez nyúl. Egyértelmű, hogy ő annak a kellemetlen érzésnek a forrása.

Sebesen suhansz a démon irányába. Meg is lepődik rajta, milyen fürge vagy, olyannyira, hogy csak akkor kezd el mozogni, amikor már egy lépéssel előtte vagy...legalábbis ezt gondoltad egészen addig, míg kinyitja a szárnyait, majd egy határozott mozdulattal föléd röppen. A kardod viszont így is elkapja, csúnya kis vágást ejtve a bal alkarján. Bár viselt páncélt, egyértelműen vérzik. Ekkor viszont felhagyva a védekezéssel magához ragadja a kezdeményezést, s a levegőből sújt le rád öklével. Ekkor veszed észre mivel ügyködött egész idő alatt. A démon kezét mostanra csontkemény tüskék borították be, mintha csak az ökléből nőttek volna elő. Az ütés el is talál, kibillenve az egyensúlyodból, ahogy oldalra csúszol, majd némi ingadozás után megállsz a lábadon anélkül, hogy elesnél. A démon ütése nem volt olyan erős, mint elsőre számítottál rá.
Maga a démon egy szárnycsapás után veled szemben ér földön. Éles szisszenéssel az ajkába harap. Bár csak kis sebet ejtettél rajta, úgy fáj neki, mintha izzó vasat dugtak volna oda a karjához. Nagyokat lihegve próbálja összeszedni magát, s közben megszólít.
- Ki a fene vagy te? Az összes porcikám azt súgja, meneküljek... - néz rád azokkal a sármos szemeivel, melyeket te magad is meg tudnál irigyelni.

Meglepődöm a démon lassúságán. A pillanat tört részében talán át is fut az agyamon, hogy készül valamire, és azért várta a támadásomat, de sem időm nincs végig gondolni, sem a mozdulataimat nem tudnám már megfékezni. Diadalittasan mélyíteném bele a kardomat, ám az utolsó pillanatban számomra teljesen váratlan módon próbálja meg kikerülni azt, s levágja a még köztünk lévő maradék távolságot. Szerencsémre így is elkapta, bár nem olyan csúnyán, mint ahogyan terveztem. Védekezésből támadásra vált. Öklével próbál megütni, kitérnék, ám sikertelenül, eltalál. Mielőtt betalálna az ütés, még észreveszem kezén a tüskéket, amikről sejtem, hogy igencsak csúnya sebet fognak okozni. Azonban tévedtem, az ütés ugyan minden további nélkül eltalált, de közel sem volt olyan erős, mint amire számítottam. El sem estem, csak oldalra csúsztam, és néhány másodperc múlva már újra stabilan tudtam állni. Természetesen fájt, azonban csontot nem tört, vérezni talán vérzek, de semmi komolyabb. Keményebb ellenfélre számítottam egy démon képében, úgy látszik azonban, hogy nem lesz igazi kihívás – bár nem merem lebecsülni, kitudja mit tartogat még…már ha folytatjuk egyáltalán a harcot.
- Akkor tedd azt. Adok egy percet. – nem akartam feleslegesen kockáztatni. Nem zavar az az eggyel több démon Veronián. No nem önzetlenségből vagy érdektelenségből mondom mindezt, mindössze volt bennem egy egészséges félelem attól, hogy mire képes még, és féltettem a saját bőrömet.
Amennyiben azt veszem észre, hogy felajánlásom ellenére támadni készül, úgy néhány nagyobb lépéssel levágva a köztünk lévő távolságot megpróbálom lebénítani a judica me-vel, sikeresen időzítés esetén pont mielőtt támadnék, hogy képtelen legyen kitérni, vagy bármiféleképpen védekezni.

A démon olyan szúrós szemmel néz rád vissza, mint aki próbál egy nagy szelet szárított húst a torkán legyömöszölni. Terpeszbe állsz, majd egyik kezét ismét az öve mellé húzta.
- Mit gondolsz mi történne, ha elcsúfítanám azt az aranyos pofikádat?
Köpenyét hátralendítve felfedi fegyverét, egy méretes, fekete árnyalatú korbácsot. Félelmetes fegyver, az incubusok kedvelt eszköze. A legendák szerint már akkor magukhoz ölelve találják, amikor feltámadnak és újjászületnek csúf, ámde valamiért mégis csábító testükben. A démon ezúttal nem habozott, nagyon csapott a fegyverrel egyenesen a te irányodba, felülről a fejedet célozva.

Nem fog menekülni, hiba volt várnom. Könnyű leszűrni ezt az első szúrós pillantásából, amit felém vet. Ha tippelnem kellene, épp most próbálja „felhasítani” az elmémet. Végeznem kell vele, még mielőtt sikerül neki.
- Akkor már majdnem úgy néznék ki, mint te. – válaszolok neki, s amint látom, hogy valamit kiakar venni a köpenye alól, a tervezett koreográfia szerint támadok. Az időközben előhúzott ostor csapása ha jól látom felülről, vertikális irányból érkezik, így egy egyszerű, bal oldalra történő lépéssel próbálok meg kitérni előle mozgásom közben, mialatt fegyveremet megpróbálom tudatosan az ostorral ellentétes oldalon tartani, nehogy rátekerve kikapja azt a kezemből. Hogy teljesen biztos legyek a sikeremben mielőtt közel érnék hozzá, megpróbálom egy judica me-vel lebénítani, nehogy bármiféle módon kitudjon térni a haránt irányú vágásom elől, amit felé intézek.

Ahogy támadsz, hallod, ahogy az ostor nagy csattanással melletted az utcakőnek verődik. A démon rögvest húzza is vissza, hogy megint lesújtson vele, de egy újabb támadásra nincs ideje. Látja, hogy nem kerülheti el a közelharcot a magasba repül, úgy próbál meg távolságot tartani. Ekkor azonban eltalálja a gyilkos átok, melytől megbénul, s ez alól a szárnyai sem kivételek. Magatehetetlenül suhan előre, már nincs ideje újabb szárnycsapással irányt változtatni. Kétségbeesetten próbál elfordulni, de a kardod eltalálja és egy elég durva vágást ejt a bal oldalán. A démon ordít, azt se tudja már merre zuhan tovább. Ekkor pedig egyenesen rád esik. Az ütközés igencsak fájdalmas volt mindkettőtök számára. A fegyver kiesik a kezetekből, tőletek olyan egy méterre heverve, a tied a jobb, az övé a te bal oldaladon. Egymáson fekve találjátok magatokat, miközben a démon fájdalmait kilihegve elvigyorodik.
- Ú, köszi a tompítást, igazán nem kellett volna.

A démon felszisszen az ütéstől, majd nagyot lendül felfelé, némileg rásegítve, hogy lekerüljön rólad. A kardodat el tudod érni, majd feltápászkodsz. Ellenfeled viszont nem megy a fegyveréért, nincs is rá szüksége. Magához ragadja a kezdeményezést, miután nagyokat lihegve várja, hogy a fájdalom elmúljon, s tüskés öklével neked támad, egy jól irányzott jobbegyenest küldve feléd.

A kettőtök közti távolság pillanatok alatt lecsökken, érezitek, hogy a karotok elsuhan egymás mellett. A démonnak esze ágában sincs hátrahőkölni, ideje sincs már átgondolni, mit akar. Ezúttal úgy dönt kockáztat, s a másik kezével nemes egyszerűséggel rámarkol a kardodra. Már felkészült a fájdalomra, de látszik, hogyan torzul el az arca, miközben felüvölt, ahogy beleáramlik a szentség. Az ökle közben elér téged, elég durva ütést mérve a mellkasod oldalára. Egyelőre még mindketten talpon álltok, bár az összecsapás pillanatában te és a démon is megtorpantatok a kapott támadástól.

Merész döntésre határozta el magát a démon - már ha egyáltalán volt ideje gondolkodni rajta. Kardomra rámarkolva próbálta megállítani annak vágását, és sikerült neki. Ahelyett, hogy az alkarját vágta volna át a penge, "csak" a kezét tette tönkre. Reménykedtem, hogyha volt bármennyi tudatosság abban amit tett, akkor az arra utalt, hogy úgy érezte közel a vég, a támadás megállítása pedig egy utolsó reménysugár volt számára. Az azonban, hogy megállította a kardomat, azzal járt, hogy ütése elől képtelen leszek kitérni. Gyors volt, alig érkeztem befeszíteni mellkasom izomzatát az ütés előtt, hogy azzal is picit tompítsam a kárt, amit okozni tud. Az ütés nem csak gyors, de erős is volt, szinte megtántorodtam az erejétől. Legnagyobb félelmem, azonban, hogy a fegyverem kicsúszik a kezemből, alaptalan volt, elég erősen szorítottam, hogy még a démon támadására se essen ki.
Következő támadásom előtt kénytelen voltam néhány pillanatnyi szünetet tartani, ám amikor ez megtörtént, könyörtelenül használtam ki azt ha a démon még mindig fogta a kardot. Egy egyszerű szúrással szántottam fel a kezét még inkább, s irányítottam pengémet újra a mellkasa felé, annak a reményében, hogyha képtelen kivédeni, átszúrhatom vele a felsőtestét.

A kard újult erővel indul meg, s vágja apró darabokra a démon, aki attól felordít. Még előtte tervezte ő is a következő támadását, s az ökle ismét megindult felét. A démon karjából megáradt patakként ömlik a vér, már lassan állva maradni is alig tud, de még harcol. A kard egyre közelebb és, s nekivágódik a hegye az ismeretlen szárnyas pokolfajzat mellkasának. Az ökle pont ugyanebben a pillanatban ér oda az arcodhoz. Aztán egy pillanatra mintha megvakulnátok az összecsapás pillanatában. Úgy érzitek megállt az idő, nem is vesztek többé levegőt, nem mozdultok, nem pislogtok. Mintha az egész világ megtorpant volna egy kis időre.
Némi meglepődéssel hajtod oldalra a fejed. A démon ütésében semmi erő nem volt, arra volt elég csak, hogy megérintse az arcod. Ellenfeled térde meginog, majd összeesik. Sajnálatos érzés, ahogy kihúzod a kardod a mellkasából. A penge alig ejtett egy apró sebet. A szúrásod nagy részét a démon páncélja fogta fel. Eddig bírta a hős harcos a fájdalmat, mielőtt feladta volna. Megtörlöd a kardot, majd tovább állsz. Sikerült még egy itt ragadt lelket visszaküldeni oda, ahová való.

Gratulálok, a jutalmad pedig 100 TP!