Suzanne Walford helyzetjátékai

Kipróbálom magam, kérek szépen egy érdekes helyzetet.

Lássuk is az első helyzetet! Mi lett volna ha Suzynak nem Armaros adja vissza az érzékeit hanem egy isteni csoda? Hogy ez magától történik meg és egyszercsak visszajön a látása és a hallása, vagy rejtélyes gyógyító végzi el a csodát vagy mi történik, azt rád bízom a lényeg, hogy mélységi helyett az Úr tiszta ereje legyen a dologban. Hajrá! (Min. 800 szó)

Tekerjük vissza az időt öt évvel. És lássuk csak mi történik, ha még mielőtt Armaros megtalálta magának Suzit, különös dolog történik a kis parasztházban.
Aznap minden ment a maga rendjében: Reggel a háznép felkelt, az asszony ennyi adott a grófkisasszonynak, aztán magára hagyta a szobában, és elindult elvégezni az aznapi teendőket a föld és az állat körül.
Suzi ült az ágyon, és várta, hogy az ismerős kéz megint karon ragadja, és enni adjanak neki, vagy fürdessék, majd lefektessék, aludjon, és kezdődjön az egész elölről.
Először arra figyelt fel, hogy valami furcsa zaj jutott el a tudatáig. Soha életében nem hallott még ilyesmit, hangosnak tűnt neki, úgyhogy nagyon megijedt, és azt tette, amit ilyenkor szokott: Sikított. Nagyjából egy másodpercig, mielőtt a füléhez kapta a kezét, és úgy folytatta. Nem jött rá, hogy a saját hangját hallja, viszont majdhogynem belefájdult a feje a saját üvöltésébe.
A ház asszonya hallotta a sikoltást, és halk mormolással szitkozódva besietett, hogy megnézze, mi a baja a rábízott nemeskisasszonynak.
Az ágyon a falhoz lapulva találta Suzit, aki hallva a közeledő (tehát egyre hangosabb) lépteket, megpróbált minél messzebb húzódni a hang forrásától. És minden újabb koppanásra összerezzent. A nő szeme elkerekedett, amikor ezt meglátta, hiszen nem fordult még elő, hogy a lány reagált volna bármiféle neszre.
Odament egészen az ágyhoz, és leült Suzi mellé, hogy megnyugtassa, végigsimított a karján, tudva, hogy ettől mindig lecsillapodott eddig. Ezúttal Suzi kinyitotta a szemét, és a közelségét észlelve ugrott egyet, és egészen a sarokba húzodott remegve.
A nő látta a tekintetét, és észrevette, hogy sokkal élettelibb, mint eddig, és egyértelműen rá nézett, és észlelte, hogy ott van, mielőtt elhúzódott.
Felugrott az ágyról és rémülten kiszaladt.
– Hans! Hans! – kiabálta – Azonnal gyere!
A férfi a délelőtti munkától meggyötörten, éhesen odasietett
- Mi a baj? –kérdezte nyugtató hangon.
- A lány! –kezdte elcsukló hangon az asszony-Boszorkányság!- sipította. Hans egy kukkot sem értett az egészből.
- Bertha, nyugodj meg, mi történt?
– Nézd meg magad! – morogja a zaklatott parasztasszony, mire a férj túl fáradtan a vitatkozáshoz enged, és belép a szobába. Azonnal ledermed, mert neki is feltűnik, hogy a lány felemelte a fejét a léptek zajára, és egyenesen rá néz. Néhány pillanat után látszólag nyugodtabban, de valójában épp olyan feldúltan lép ki a szobából, mint a felesége.
A szobát bezárta, és utasította a feleségét, hogy erről egyelőre nem beszélnek senkinek.
Elvégezték az aznapi munka hátralévő részét, vacsoráztak (amiből Suzinak egyikük sem mert vinni) és este sokáig vitatkoztak róla, hogy mitévők legyenek.
Az asszony ragaszkodott hozzá, hogy hívjanak inkvizítort, vagy legalábbis a helyi plébánost, a férj viszont meg volt győződve róla, hogy előbb a grófnak kellene szólni, aki rájuk bízta a lányt.
Végül abban egyeztek meg, hogy másnap Hans elmegy a grófhoz, és elmondja neki a történteket, aztán azt teszik, amire a gróf utasítja őket.
Suzit persze közben nem engedték ki a szobából… Közel sem mertek menni még az ajtóhoz sem… A lány pedig ült egyedül, sírva, üvöltve, halálrarémülve a rengeteg ismeretlen színtől, formától és zajtól, ami hirtlen megjelent körülötte. Bántotta a szemét a fény, zavarta a fülét a sok zaj, és lassan éhes is lett, de nem érkezett a megszokott módon az ennivaló… Elmozdulni nem mert az ágy sarkából, mert még az addig ismerős takarótól is félt.
Telt az idő, és egyre éhesebb, és éhesebb lett, de csak nem érkezett étel. Sem ebéd, sem vacsora. Közben az üvöltéstől elment a hangja, így már csak halkan sírdogált, és már nem is könnyezett. Ebbe aludt bele, mikor már nem maradt ereje távol tartani a fejét a faltól.
Másnap reggel pedig a gyomra korgására ébredt, majdnem elfelejtve ami történt. A fény, amitől nem tudta kinyitni a szemét viszont eszébe juttatta. Nem tudott sikítani, de szorosan becsukta a szemét, Úgy nagyobb biztonságban érezte magát. Reggelit megint nem kapott, ahogy ebédet sem… Nagyon kimerült, és egy centit sem mozdult az ágyról.
Délután több láb dobogását hallotta, mire a fülét is befogta. Nem akarta ezt a sok furcsaságot. Enni akart, és a megszokott rendszert az életében.
Az a sok láb a gróf kicsiny testőrségének 3 tagjához tartozott, akiket elküldött Hanssal, hogy a lehető leg diszkrétebben vigyék a palotájába a lányt. Cserébe tetemes összeget hagyott a parazstházaspárnak, hogy senkinek egy szót se szóljanak a történtekről.
A testőrség egy tagja bement a szobába, óvatosan felemelte Suzit – aki az ismeretlen érintéstől megrémülve kapálózni kezdett, de persze nem volt elég ereje, hogy ki is szabadítsa magát, csak kissé megnehezítette a testőr dolgát. A fiatal férfi végül beültette a kocsiba, és mellé ült, hogy figyeljen ré az úton. Az egész procedúra alatt igyekezett lecsillapítani a kislányt, de hiába, hiszen Suzi szinte egyáltalán nem értette, mit beszél. De út közben nem okozott gondot. A kocsi egyik sarkában, magát összehúzva, szemét, és fülét befogva ült, és nagyon szerette volna, ha az egésznek vége van. Egyetlen egyszer emelte fel a fejét, amikor a férfi meghallotta, hogy korog a gyomra, és odanyújtott neki egy darab kenyeret, majdnem az orra alá. Ismerős volt az illata, és nagyon éhes volt, úgyhogy a lányka megfogta a kenyeret, és megette, majd visszagubózott korábbi helyzetébe.
Estére megérkeztek a palotába, és Suzit felvitték egy sebtében neki berendezett lakosztályba, és letették az ágyra. Aznap már nem akarták terhelni, ezért magára hagyták. Ő megszeppenve nézegetett körbe, de egy lépést se mert beljebb menni, ott csúszott le az ajtó mellett a falnak támaszkodva amikor elfáradt, és ott aludt el.
Reggel három csupakedvesség, csupajókedv szobalány találta meg, akik folyton mosolyogva, kedvesen csitítva őt komoly küzdelem árán felöltöztették, és elkísérték, hogy életében először a szüleivel közösen reggelizzen.
Megvolt a hatása a kedvességnek. Valamelyest megnyugodva, már csak a tekintetében hordozva a riadtságot érkezett meg az étkezőbe, ahol a szülei már a helyükön ülve várták.
Az apja szólalt meg először, kissé nehezen találva a szavakat, torok köszörülve
- Khrm.. Nagyon örülök, hogy végre üdvözölhetlek az otthonunkban, lányom – mondta.
Suzi értetlenül pislogott. Arra rájött, hogy hozzá beszél a szakállas férfi, de nem igazán értette mit akar neki mondani.
– Günther, azt hiszem még időre lesz szükség, hogy hozzászokjon az új otthonához. – tette az anyja a férfi kezére a sajátját, mielőtt az felkapta volna a vizet a válasz elmaradása miatt. – Már intézkedtem, hogy holnaptól állandóan mellette legyen valaki, aki mindenre megtanítja, amit lányunkként tudnia kell.- mosolygott mesterkélten Suzira is és Günther grófra is.
– Rendben Teresa. Akkor most együnk! – adta meg a gróf a jelet a cselédeknek, akik behozták a meleg omlettet.  Az egyik cselédnek Teresa asszony intett, hogy maradjon a kislány mellett, és segítsen neki. A reggeli végére Suzi többé kevésbé biztonsággal tudta használni az evőeszközöket, és a rémültség helyét egyre inkább átvette a kíváncsiság.
Így kezdődött Suzi új élete grófkisasszonyként. Az ezt követő két évben minden napja tanulással telt. Apránként megtanulta a nemesi etikett előírásait, megtanulta azokat a fogalmakat, amiket a körülötte lévők használtak, megtanult írni-olvasni, ahogy egy nemes kisasszonyhoz illik, táncolni, lovagolni, és bár sosem lesz bőbeszédű, vagy kellemesnek mondható társalkodó, de beszélni is megtanult annyira, hogy megértesse magát.
A harmadik évben az apja elkezdte bemutatni a legfontosabb embereknek, különös tekintettel az előkelő fiatalemberekre. Így is túl sok idő telt el, és minél előbb férjhez akarta adni a lányt.
Kell még tovább ragozni? Valódi grófkisasszony lett a lánykából, bár az, hogy milyen sikerrel házasították ki, az még megérne egy hosszú hosszú történetet.

Nagyon jó kis írás lett, szépen megfogtad, hogy egy ilyen lányka hogyan érezheti magát, ha egyszercsak visszajön a látása és a hallása ami azelőtt nem volt sosem. Csodálkoztam rajta, hogy nem kezelték tényleg Isteni csodaként a gyógyulását, de végülis azt is megértem ha a grófék normális gyereket akartak nevelni.

Egy szabályt viszont jó ha nálam megtanulsz: ha valami szerinted megérne egy külön történetet... Akkor az meg is fog, mert felkelti az érdeklődésemet, és mostmár látni akarom, ahogy Suzyt kiházasítják. :3 Ez lenne tehát a következő feladat, meg kell írnod nekem azt a bizonyos történetet. Hajrá!

Két év alatt kikupálódott, és kedves, szeretni való kisasszony lett. És 13 éves, ami az jelentette, hogy eladósorba került.
Igen, normálisan már réges-régen el lett volna rendezve, hogy megfelelő férjhez menjen, de Suzi esete nem tekinthető normálisnak.
Egyrészt azért, mert születése után inkább igyekeztek eltűntetni a világ elől, másrészt azért, mert annak ellenére, hogy mostmár többé kevésbé elboldogult a nemesek etikettel körülbástyázott életében, még mindig úgy vélték a szülei, hogy tisztességesebb, és kifizetődőbb, ha előbb a vőlegényjelöltek családja megismeri a lányt, és azután dönti el, hogy hajlandó-e. és ha igen, milyen feltételekkel a kislányt.
Ennek első lépéseként egy festmény készült a kisasszonyról, több másolatban, amit szétküldtek a megfelelő családoknak az üzenettel: Eladó lány van a Walford családban,szeretettel meghívják mindazon fiatalembereket, akik menyasszonyt keresnek, hogy megismerkedhessenek vele.
Lehetne ez az a tündérmese, ahol a hercegnek különböző próbákat kell kiállnia, hogy elnyerje a hercegnő kezét, de… nem. Ez nem az. Már csak azért sem, mert Suzi nem hercegnő.
Ez a történtet inkább neki volt próbatétel.
Merthogy jöttek ám a kérők! Az egyik, anélkül, hogy találkozott volna a lánnyal, annyit kérdezett mennyi a hozomány.
Az apja (aki a több mint két év alatt nagyon megszerette Suzit) felfortyant, de ehhez képest udvariasan elküldte.
Egy másik az az igazi hősszerelmes alkat volt, aki úgy érkezett, hogy már a képet látva halálosan beleszeretett a csodaszép kisasszonyba.
És természetesen nem habozott válogatott, szebbnél szebb bókokkal elhalmozni Suzit, amikor találkoztak. Szerencsétlen kislány előbb füligvörösödött, aztán bele is szédült a pirulásba, és inkább elszaladt. Lejátszódott ugyan ez a jelenet másnap is. És az azt követő napon is. Suzi anyja ekkor úgy döntött, ez így nem lesz jó, és finoman, udvariasan megmondta az úrfinak, hogy a lánya sajnos nem viszonozza szerelmét. Az csalódottan, összetört szívvel távozott, de ne legyen kétsége senkinek affelől, hogy néhány héten belül más hölgyért fog így epekedni.
A következő vérbeli trubadúr-lélek volt. Ha nem épp énekelt, akkor rímekben beszélt. Nos.. igen. Ez egyenesen vezetett ahhoz, hogy Suzi minden megszólalása miatt összezavarodjon. Ilyen tág, és szofisztikált szókincset nem sikerült szereznie két év alatt. Ahogy azt sem értette, miért énekem ez a fiú állandóan. Trubadúrunk a kobozával együtt önként hagyta el a birtokot, sértettségének hangot adva, amiért a kisasszony nem értékeli a művészetét, és mint ilyen műveletlen és tiszteletlen is. Volt olyan is, aki pedig csak egy küldöncöt szalasztott a grófi családhoz, aki majd eldönti, megfelelő házastárs-e a kisasszony a gazdájának. Őket a gróf azon nyomban vissza is küldte udvarias üzenettel, hogy a helyzet sajnos bonyolultabb annál, mintsem egy küldönc megítélhetné a lány alkalmasságát.
És így tovább… Sok sok kérő, rengeteg „érdekes” szokással és irányultsággal, és egyik sem bizonyult megfelelőnek Suzi számára.
Nem csak a szüleinek kezdett fájni a feje, Suzi is komolyan elkeseredett, mert azt hitte csak ő az oka, hogy olyan feszült lett a helyzet a közös étkezéseknél.
Már lassan egy éve szinte folyamatosan voltak fiatal nemesúrfik a Walford birtokon, és „helycseréjük” pár-naponként szinte megszokott rutinná vált.
Ilyen helyzetben érkezett sokadikként a sorban Leonhard Christoph. Kedves arcú, udvarias nemes úrfi.
Már az érkezése is más volt, mint a korábbi udvarlóknak. Mikor a gróffal és grófnéval találkozott, azt mondta, szeretné előbb megismerni a lánykát, és ha Suzi is beleegyezik, csak akkor veszi feleségül.
Nagyot néztek a lány szülei, de természetesen rábólintottak, ez csak nem lehet akadály…
Még jobban elkerekedett a szemük, amikor a szolgálók, akik a fiatalokra „felügyeltek” a találkozás alatt azt jelentették, hogy bár Suzi, mint eddig minden alkalommal, nem igazán tudta mit kezdjen a fiú jelenlétével, de fél óra elteltével (már ez magában is nagy szó, mert korábban 10 perc volt a leghosszabb idő, amit a nemesúrfikkal töltött) mosolyogva, felszabadultan beszélgetett.
Azt hitték, tréfálnak velük, ezért másnap ők is figyelték néhány percig a gyerekeket. És nem hittek a szemüknek.
Mert Suzi szeme már akkor felragyogott másnap, amikor meglátta a fiút.
– Jó reggelt kisasszony – mosolygott rá Chris.
– Jóreggel Önnek is – köszönt vissza elpirulva Suzi. Majdnem elfelejtett köszönni, az pedig udvariatlanság. - Re.. Remélem jól aludt – Egyébként se beszélt könnyen, de a szüleinek most elég egyértelműnek tűnt, hogy nem csak arról van szó, hogy csak nemrég kezdett beszélni. Nagyon próbálkozott, hogy beszélgessen a fiúval, és zavarban volt. Nem azért, mert kellemetlen lett volna a helyzet, és inkább kiutat keresett volna (ami illetlenség, ezért nem szabad) vagy mert túl hamar próbált hozzá közeledni valaki, hanem azért, mert nem szerette volna, ha butaságot mond, vagy csinál, és a másik megy el.
A szülők összemosolyogtak. Eleget láttak, magukra is hagyták a fiatalokat.
Chris majdnem egy teljes hónapot töltött a Walford birtokon (kisebb nagyobb kihagyásokkal, mert pár napokra kénytelen volt családi ügyben elutazni valahova)
Az egy hónap letelte után pedig Suzi szülei elé állt.
– Uram! Megtiszteltetésnek venném, és határtalanul boldog lennék, ha megengedné, hogy magammal vigyem a kisasszony, egy hónapra, hogy bemutathassam a családomnak, és megmutathassam neki az otthonom. – kérte.
– Fiam, semmi szükség erre az alázatoskodásra. Örömmel bízom rád a lányomat – válaszolt a gróf gondolkodási idő nélkül.
De nem is ez a különös a dologban. Hanem az, hogy Suzi is a lehető legnagyobb természetességgel, sőt, kifejezetten vidáman egyezett bele, hogy Chrissel tart.
A következő hónapban tehát Chris családjának vendége volt a kisasszony, ahol kedvességével, és félénkségével mindenkit levett a lábáról. Olyannyira, hogy Greenbergen gróf egy alkalommal lopva odasúgta a fiának
– Remélem Fiam, nem csak vendégnek hoztad haza ezt a lányt –
Chris zavartan nevetett, de nem válaszolt.
De amikor a hónap leteltével hazavitte Suzit, akkor mielőtt a fogadásukra küldött különítményt elérték volna, megállította a kocsit, kisegítette Suzit, és letérdelt.
– Suzanne Sophia, megígértem a szüleinek, hogy mielőtt feleségül kérem,az ön beleegyezését is kérni fogom. Mondja, megajándékozna azzal a boldogsággal, hogy a feleségemnek hívhatom? –
Suzi fülig pirult, és nagyjából egy percig csak hebegni tudott, mert zavarában ahányszor megpróbálta kimondani, hogy természetesen, vagy engem tenne boldoggá vagy hasonló, nemeskisasszonyhoz illő válaszokat, beleakadt a nyelve.
Nem is mondta ki végül, hanem igazán illetlen módon, óvatosan megölelte Christ. Akit viszont egyáltalán nem zavart az illetlenség, fülig érő mosolyra húzódott a szája. De nem ölelt vissza, mert tartott tőle, hogy azzal, ha nem is megijesztené, de legalábbis annyira zavarba hozná, hogy még elszalad.
Ige. Jól látjátok. Majdnem három hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy Suzi ezt az első bensőséges gesztust megtegye. És ha megkérdezték volna, hogy szerelmes-e, hát füligvörösödve tiltakozott volna, külső szemlélőnek nem túl meggyőzően. De honnan is tudhatná milyen a szerelem, mikor életében először kezdte lassan érezni? Ráér rájönni, nem?
Az út további részén Chris bámult kifele a kocsi ablakán, és türelmetlenül dobolt az ujjaival a térdén. Minden perc óráknak tűnt neki, alig győzte kivárni, hogy Günther gróf elé állhasson, és hivatalosan is menyasszonyának tudhassa a vele szemben ülő gyönyörű lányt.
Nem is várt egy percet sem tovább a kelleténél, amikor bejelentették őket a grófnál, mint érkezőket, máris megtette az első lépést.
Készült, úgyhogy velük utazott egy küldönc. Aki mellesleg jó barátja volt Chrisnek, és most előlépett, és meghajolt a gróf és grófné előtt.
Uram! Szeretném gazdám, Leonhard Christopher von Greenbergen gróf számára megkérni gyönyörű lánya, Suzanne Sophia von Walford kisasszony kezét! –
Mielőtt válaszoltak volna, mind Günther gróf, mind Teresa asszony Suzira pillantott, aki nem tűnt meglepettnek, és nem is tiltakozott.
– Örömmel adom beleegyezésemet a házassághoz! Természetesen illő hozománnyal együtt. – válaszolt mosolyogva a gróf.
És így, Suziból menyasszony lett. Nagyon-nagyon hosszúnak tűnő ideig, hiszen a házasság előtt ki kellett várni az illő időt a jegyességben. Az alatt pedig nem találkozott Chrissel, aki nagyon hiányzott neki.
Fél évvel később került sor a nemesi esküvőre, ahová hivatalos volt az ország minden előkelő családja.
És boldogan éltek, amíg meg nem haltak, itt a vége fuss el véle.

//A Rosys verziót behajthatod élményben, szeretném megírni //

Nagyon aranyos helyzet volt, olyan igazán jó érzést keltő, kedves jelenetek sora. Igazán elégedett voltam vele, jó néha tündérmesét is olvasni.
A következő helyzet: muatt nekem egy tizedik szintű Suzyt, akkor rendelkezik a hírnökök minden erejével, és egészen magas szintet ért el a kultuszon belül is. Ez beletelik néhány évbe, mondjuk azt hogy Suzy olyan 20-21 éves. Minden mást rád bízok. Hajrá!

És jöjjön a jutalom! A helyzetekért nyersanyagokat adok, ezeket bármikor eladhatod a hozzáértő játékosoknak váltóért. Mivel nincs mesterséged ezért teljesen random cuccokat kapsz, amiket discordon dobálok ki, ott figyelemmel is kísérheted.
Jutalmad tehát:

Sósav
Ón
Achát

Sok év eltelt már… talán tíz is, mióta Armaros felkarolta… Suzi pedig mindvégig hűséges maradt a mélységihez.
Már egy ideje ugyan nem hitte, hogy Armaros tökéletes, és maga a jóság… Ez viszont nem változtatott azon a tényen, hogy a mélységinek több ízben is az életét köszönheti, tehát adósa lett egy életre.
És azon sem, hogy bár naivitása kopásával fokozatosan már nem kímélte Suzit, és valós terveibe is egyre inkább részletekbe menően beavatta, soha nem gondolt Armarosra úgy, mint aki vele bármi rosszat tett…
Az emberekkel szemben viszont sokkal gyanakvóbb lett, ami viszont már csak nagyon ritkán volt leolvasható az arcáról. Megtanult, meglehetősen hatékonyan álarcot ölteni, és kihasználva a kisugárzását megnyerni az emberek bizalmát és szimpátiáját. Sokszor hasznára vált, hogy bejusson helyekre, ahová másképpen nem juthatott volna, vagy éppen kijusson helyekről és helyzetekből, amik másképpen könnyen végzetessé váltak volna számára.
De nem csak erre használta a kisugárzását is.

Már közel járt néhány társával, hogy kiszabadítsa Armarost… csak egy kis szerencse kellett volna még. Sokáig kutakodott, keresett, és szervezkedett a kultusszal együtt, hogy eljusson idáig. De elkövettek egy hibát… A próbálkozásuk még azelőtt kéretlen figyelmet keltett, hogy sikerrel jártak volna.
Szerencséjükre nem az utolsó pillanatban vették észre az utánuk indult okkultista „osztagot”.
Gyorsan határozott. A többieket előre küldte, míg ő közelebb ment az osztaghoz riadtan, összezavarodva, és végtelenül ártatlan arccal. Megtanulta, hogy fordítsa a hasznára ezt a fajta kisugárzást, ami mögött ugyan még volt valódi naivitás, és ártatlanság, – hiszen hitt benne, hogy a legtöbb ember igenis jó, még akkor is, ha az átélt borzalmak sokakat megkeményítettek, és rábírtak olyan dolgokra, amit máskülönben nem tettek volna meg – de tudatlanságával és tapasztalatlanságával együtt már jócskán megkopott korábbi énjéhez képest.
Az osztag közelébe érve már el is sírta magát, így talált rá a két előőrsként küldött okkultista. Tanácstalanul összenéztek… Hiába volt már némi tapasztalatuk, nem találkoztak még kultistával, aki ilyen kedves, egyszerű fiatal nőnek nézett ki, ráadásul keservesen sírt.
- Nem aka-rom! – szipogta hebegve a szemét dörzsölgetve, és rázkódva. Kevés ember van, aki nem hitte volna el, hogy egy halálra rémült, minden bizonnyal megvezetett, teljesen összezavarodott lányt lát. Ezzel pedig sikerült a figyelmüket megzavarnia, éppen elég időre.
Az egyik, a tapasztalatlanabb odalépett hozzá, hogy felsegítse.
– Ne félj, ha engeded, segíthetünk rajtad – próbálta megnyugtatni a lányt. Biztosra vette, hogy ez a kislány tudtán kívül lett kultista, és meg akar szabadulni a mélységi kötelékéből… Neki ez lett a veszte. Hogy a társait megvédje, Suzi egy mélységi sugárral egyenesen a szívébe, megölte. A másikat eközben a mélységi parancsnok ölte meg, akit a figyelmük rá terelődését kihasználva hívott magához a két férfi mögé. Elküldte a parancsnokot, és néma főhajtással tisztelgett egy pillanatig az emléküknek. Hiszen nem volt benne indulat irántuk, nem haragudott… Csak éppen a rossz oldalon álltak… Az ellenségek oldalán, akiktől kénytelen volt megvédeni magát, és a társait is.
A tiszteletet megadva viszont sietett tovább, hogy elérje az öt fős fő haderőt. Még nem fejezte be a feladatot, amivel biztosítja, hogy gond nélkül visszavonulhassanak.
Ismét magához hívja parancsnokát, és utasítva, hogy kerülje meg a csapatot, befut közéjük, kétségbeesetten, segítségért könyörögve.
A terve beválik, ezzel zavart okoz és a formáció felbomlik. Kettő ellép meglepetésében az útjából, míg egy megtorpan, mielőtt még nekiütközne. A zavart kihasználva észrevétlenül a kezébe veszi az övéből a tőrét – azóta sem tanult meg más fegyverrel ennél jobban bánni – és gyors mozdulattal elvágta a legközelebb álló zavarodott okkultista torkát, míg a szolgáját förtelemmé változtatta, és az megölt másik kettőt.  Nem sokon múlt, épphogy elkerülte a férfi kardját, és sikerült kihasználnia a pillanatnyi védtelenségét, de szíven szúrnia a negyediket, végül az utolsó felé fordult, aki el volt foglalva a förtelemmel. Nem vette észre a háta mögé kerülő lányt, így végül egyszerre emelték fel fegyverüket, és csaptak le. Eldőlt a fiatal férfi, és utána dőlt, egyenesen a holttestére a förtelem.
Suzi valóban könnyezve állt meg a csatatérré változott erdő szélén, és fordult vissza. Már elmúlt a veszély, így egy hosszú percig ált ott, némán lehajtott fejjel, és az arcán végig folyó könnyekkel. Hiába a sok év… még mindig gyűlöli, hogy ölnie kell, hogy megvédhesse magát, és a társait. Elfogadta, és hezitálás nélkül megteszi, de gyűlöli.
Egy mozdulattal letörölve a könnyeit négy társa után siet. Nem érzékelt ugyan más mágiaforrást a közelben, de ettől sajnos nem lehetett biztos benne, hogy tényleg nem futottak bele újabb veszélybe… És ha bízott is társai képességeiben, jobb szeretett volna ott lenni, hogy a segítségükre legyen. Armaros őt bízta meg a feladattal, felelős volt értük.
És az aggodalma nem is volt teljesen alaptalan. A négy kultista ugyanis belefutott egy kisebb, erdei csőcselékbe.
Viszont mire Suzi odaért, már csak a holttestét látta ezeknek az embereknek három társa körül… A negyedik… a legtapasztalatlanabb közöttük nem élte túl az összecsapást…
Szó nélkül eltemette a szerencsétlent, aztán a többiekhez fordult.
– Ezt a lehetőséget elszúrtuk… Kivárjuk a megfelelő alkalmat, és visszajövünk! – jelentette ki gördülékenyen, majd kizárólag Armarosnak hallhatóan hozzá tette.
~ Nemsokára szabad leszel ~

Jól van leányom, pont olyanná fejlődtél, mint amilyennek megálmodtalak. Szívesen olvastam volna többet is, hosszabban, ahol jobban megmutatod, amit kimondtál, hogy már nem az az ártatlan kislány vagy, jó lett volna többet látni a társaiddal is... Összességében szerintem sok kiaknázatlan potenciál maradt ebben a helyzetben, de amit leírtál abban nem találtam semmi követnivalót.

Jöjjön az új helyzet:
Taljesült a kívánságotok,a mester szabad és éppen kitombolja magát és bár megmarad a látásod és a hallásod, elnémul a fejedben és ha kérdezed se kommunikál, a kultusz így viszont cél nélkül maradt. Mihez kezd ekkor Suzy?
Ezt még nem mondtam, de az ilyen helyzeteknél ahol az egész kultusz ott lehet, ha akarsz kérhetsz segítséget Johnnytól akár egyeztetés formájában vagy bármi.