Wyn Silvernight

V. I. SZ. 819.
Stay at home like a good girl and do absolutely nothing? Haha... once in a blue Moon!

Olyan hirtelen hasított belém a felismerés, mint valami egészen eddig sunyin lesben álló villámcsapás. 
Az ágyamon ültem a szobámban, szokásos szent és sérthetetlen rendetlenség-halmom legtetején, balról a párnámra könyökölve, jobb kezemmel nemrég levetett erdőjáró nadrágom újonnan szerzett szakadásait számolva. Vagyis inkább úgy téve, mint aki számol, mert valójában elbambulva törtem a fejem. Mostanában ismét rengetegszer terelődtek el a gondolataim olyan irányba, amerre jó ideje úgy éreztem, felesleges tévedni, erre tessék, már nem is fogtam fel, miről fantáziálok és egyszerre csak kipattant a fejemből...amit aztán fogtam is rendesen. 
Hogy lehet ilyen egyszerű dolgot ennyi évig elkerülni?! 
Annyira feldühödtem, hogy több sem kellett, már el is kezdtem a csomagolást, ész nélkül bedobálva valami lehetőleg csak párszor használt váltásruhát, minden piára (...vagy ételre, hisz rólam volt szó) spórolt váltómat, egy üres vizes flaskát meg az imént általam elcsomagolt ebédem maradékát abba a hátitáskába, amit még anyám aggatott rám, mikor Kieran elhozott ide magához. Ezután levágtam az egészet az ágyamra és nekiálltam kitalálni, mégis mit vehetnék fel, mi lenne a legjobb választás, ami egyben kényelmes is, de még nem különösebben hordtam szét. Nos igen, mindig elfelejtettem, hogy visszavágásból az öcsém kinőtt ingjeit viseltem állandóan, viszont most szükségem volt valamire, valami olyanra, amiben akár el is vegyülhetnék, nehogy véletlenül akárki is felismerjen és eláruljon apámnak. Most az egyszer mérges lettem magamra, amiért ekkora káoszt tartottam a szobámban, amire egyébként több okból is szükség volt: Az első, hogy így is-úgy is távol állt tőlem az a nagy rendezettség, továbbá valamiért jobban éreztem magam, ha a saját dolgaim vettek körbe, valamint azt is figyelembe vettem, hogy felesleges visszahajtogatni mindent a helyére, mert amint nyitva hagyom az ajtóm, bejön az öreglány, azzal a-ruháid-bűzlenek-tekintettel és két perc alatt felforgat mindent. Így legalább nem csinált semmit, azon kívül, amit már megszoktam tőle és sehogyan sem tudtam elkerülni. 
Miért nincs apámnak valami kevésbé ellenszenves, normális háziállata? 
Felpattintottam két fém kallantyút az ágyam aljában, amitől levált egy hosszabb faelem, így hozzáfértem azokhoz a holmikhoz, amiket nem akartam, hogy más meglásson. Könyékig beletúrtam a kötött füzetek, néhány gyerekkori emlékem és egy-két régi ajándék közé, mert eszembe jutott, hogy anyámtól egyszer kaptam pár egészen női női ruhát. Olyat, amit normális esetben soha az életben magamra nem kaptam volna, mégis egyre több apám által szervezett kisebb összejövetelen kénytelen voltam díszelegni, így elkerülhetetlenné vált az áldozatom. Csak tudnám, mi lehetett az oka, azon kívül, hogy Raleigh bizonyára szerette fenntartani a látszatot: Az ő családjával minden rendben. Mármint, onnan gondoltam, ezek a meghívások többet rejtettek, hogy olyankor Dwayne a szokásosnál is csúnyábban nézett rám, mégpedig azért, mert minden vendégnek engem mutattak be először. Ezt egészen idáig nem tapasztaltam egy helyzetben sem. 
 
Lentről a készülő vacsora illata terjedt felfelé, nekem pedig jókora nyelést kellett elfojtanom a lépcsőn menetelve, hogy leküzdjem a maradási vágyat, ugyanis a lehetőség mámora még mindig erősebb volt, most pedig valami elképesztő színészi tehetséggel kellett hazudnom, ha nem óhajtottam lebukni már az első pillanatnál. Tehát, úgy tettem, mint akit szokásosan idegesít, hogy megint látnia kell a felfuvalkodott, hibbant öccsét és herótja van a szakadásoktól és foltoktól mentes, tiszta nadrágtól, meg attól a szép fűzős felsőtől, ami azt a benyomást keltette rajta, hogy még melle is van. Apám éppen levetette a kötényét, amit azért használt, hogy tiszta maradjon, bár amilyen szétszórtan viselkedett mostanában, meg sem lepett, hogy tiszta kosz az ingujja. Kócos, sötétbarna haját hátravetve, füttyentést hallatva végigpásztázott, mire én csak finoman elhúztam a számat. Nem különösebben voltam oda érte, ha próbálta kimutatni, szerinte mennyire helyes lánya van, mégsem szóltam, sőt, inkább elmosolyodtam. Valójában nagyon is jól esett, hogy legalább egyetlen férfi rendes nőként tekint rám. 
- Nem is szóltak, hogy menned kell. - jelentette ki, mialatt letörölt az arcomról valamit (minden bizonnyal utolsó kiszökésem kosz-maradványát). 
- Legutóbb mondták. - hazudtam. Csak most légy velem, te mindenható! Vagy Hold Anya... Vagy Hold Apa. Bármilyen felsőbb hatalom - Kis kitérőt is tennem kell. Később jövök vissza. 
Kieran összeráncolta a homlokát. 
- Egyedül? - kérdezte, én pedig magamban hálát adtam, amiért mostanában nem firtatta annyira nemes apám ügyeit, akármi is volt az oka. Mintha kis beletörődés bujkált volna a hangjában, amit szokatlannak találtam. 
Bólintottam, aztán, amikor nem szólt semmit, elindultam felvenni a csizmámat, ügyelve, hogy jelét se mutassam, mennyire izgultam. 
- Túl veszélyes. Ardra veled megy. 
Az említett tollas kis agyrém (vagy ahogy az imént hívtam, az öreglány) éppen akkor fejezte volna be a húsról levágott hulladékdarabkák eltakarítását, de szemmel láthatólag értett valamicskét apám szándékaiból, ugyanis félrenyelt. Nem úgy én. Nekem egekbe szökött a vérnyomásom. 
- Ki van zárva. - feleltem egyszerűen, lenyelve a dacot, amely már kitörni készült belőlem - Nem gondolhatod, hogy lesz időm vele veszekedni! - néztem az akkor már engem kritikusan méregető nőstény sárkánygyík irányába, határozott álláspontomat minél jobban vele is éreztetve. 
- Nem kellene ilyenekkel bajlódnod, ha kedves lennél hozzá. 
Amikor felvettem a kabátot is, jó néhány fokkal gorombábban fordultam apám felé. A hangneme, amit akkor használt, mielőtt vitába bocsátkoztunk volna, rendszerint hamar felhúzott. 
- A béke kétoldalú dolog. - morogtam, mire Ardra válaszul leutánzott - Nem működik, ha az egyik fél már eleve olyan pöffeszkedő, mint Dwayne... Majd jövök. 
Az ajtóhoz léptem, szó nélkül kinyitottam, s már félig átléptem a küszöböt, amikor apám megragadott az öltözetem nyakánál fogva. Arca nagyon komolyan sötétlett, de túl mérges voltam, hogy megijedjek. 
- Nem mehetsz el egyedül! - mondta, nem, szinte már kiabálta - Megmondtam. Ardra veled megy és semmi ellenkezés! Egyikőtök részéről sem. 
Ekkor mindketten a kis piszkosfehér nőstényre néztünk, aki már nem volt a helyén, odakint álldogált a küszöb mellett, sőt, meglepetésemre még csak a nem akarás egy szikrája sem maradt meg benne. Egészen komolyan nézett rám, én pedig majdnem megnéztem a gondolatait, ám sikeresen visszatartottam magam.  
Ő Ardra. Akármennyire is más most, mindig is utált és ez nem változik. 
- Vigyázzatok egymásra. - tette hozzá Kieran gondterhelten masszírozva a homlokát, miután elengedett. 
Hátrébb léptem egy kissé, majd mogorván a padlót kezdtem bámulni. 
- Nem ígérek semmit. 
Apám csak sóhajtott, s hirtelen olyan volt, mintha minden ereje elhagyta volna. Azon kaptam magam, hogy viszonoztam az ölelését, pedig kifejezetten gyűlöltem az ilyesmit. 
 
Amikor hallottam az ajtócsukódást a hátam mögül, úgy éreztem, vérzik a szívem. Kieran mindent megtett, hogy jó apám legyen, sosem volt ínyére, ha kiabálnia kellett és nagyon ritkán büntetett meg. Egy pillanat erejéig felidéztem magamban szögletes, markáns vonású arcát, rövid, borostás szakállát, mélyen ülő fekete szemét, mintha utoljára láttam volna. Nagyot sóhajtottam. 
Ha a tervem balul sül el, valószínűleg igen. 
Ardra a szégyenérzet egyetlen jele nélkül zárkózott fel hozzám, hogy tartsa a tempót. Fényes, sárga szemeiben ekkorra már rég csillognia kellett volna valami most-aztán-jól-kikapsz félének, ám ő szokatlanul nyugodt maradt, szinte rám sem figyelt, így gyorsítottam, hogy a lehető leghamarabb magam mögött hagyhassam Tünde-erdőt, mielőtt még a bűntudatom hazahúzna az első nagyobb akadálynál. No de, ideje volt ismertetni a tervet. 
- Gondolom, érzed, hogy hazudtam. - kezdtem Ardrához beszélni, bár nem tudtam volna megmondani, mennyit ért belőle, ahhoz túlságosan ritkán engedtem magamnak megvizsgálni a gondolatait - Nincsen semmiféle utasított kitérő vagy kötelező megjelenés Raleigh Silvernight házában. Elathába megyünk. Mégpedig azért, mert ha addig és ott nem élem túl, akkor nem is nekem való Azrael kardja után kutatni vagy világot látni. 
 
~ *** ~ 

Szörnyen lehűlt a levegő. 
Egy óriási fán feküdtem, mindenfélével kibélelt aznapi alvóhelyünkön, hogy kicsit puhább legyen. Bizonyára vihar készülődött, mert lassan beborult az égbolt és alig látszott a Hold, melynek megnyugtató kerekedő alakjáért, fehér fényéért most mit nem adtam volna. Nagyjából még egy napnyi járásra lehettem Elathától, egészen eddig Nebelwald határánál mozogva jutottam el idáig, mert Tünde-erdőben túlságosan feltűnő lettem volna. Mi tagadás, kicsit dagadt a mellkasom a büszkeségtől, bár eddigi utam során alig történt valami, szóval talán nem kellett volna így elkiabálnom. Helyezkedtem egy keveset a vastag, régi ágak között kialakult szinte sima, egyenletes és széles felszínen, hogy ráláthassak az odalent vadászó Ardrára. 
Meglepő módon az elmúlt napokban jelentősen kevesebb civakodásunk volt, mint általában, pedig ételtől kezdve alvóhelyválasztáson át ösvényvizsgálatig bármin összezörrentünk. Azt nem mondanám, hogy könnyű volt, ám megoldottuk, még ha fél napokra nem is láttuk egymást, ha ez kellett, hogy mindketten lenyugodjunk. Az igazat megvallva mostanra akkorára nőtt a lelkiismeret-furdalásom, hogy szinte minden mozdulatát figyeltem, mert én féltem attól, hogy ő keveredik bajba, és mert egészen nevetséges módon ráébredtem: Mégis milyen természetpap lesz úgy belőlem, ha utálom ezeket a kis tollas, repülő izéket, csak azért, mert az öreglány egy rémálom? 
Az egész akkor kezdődött, amikor Kieranhoz költöztem. Ardra akkor volt huszonhárom, amikor én tíz és úgy figyelt rám, mintha az anyám lenne, mondhatni, mintha papás-mamást játszott volna apámmal, mindössze annyiban eltérve a megszokottól, hogy egy idő után, amint egyre szófogadatlanabbá váltam, úgy változott meg ő is irányomban, meglehetősen negatív értelemben. Szóval, attól kezdve sosem volt nyugtom, mindig a körmömre nézett, mintha csak tudná, mikor készültem éppen valami szökésre vagy csentem el apám régi írásait. Egyszóval kisebb pokollá tette szűk kalitkává varázsolt életemet, amiről Kieran jóformán nem is tudott, mert előtte úgy viselkedett, mint valami ártalmatlan kis házi kedvenc. Mondanom sem kell, folyton rám lett fogva, hogy meg sem próbálok szépen bánni vele. Hát, ezért nem akartam, hogy velem jöjjön, de most meg, ahogy odalent szenvedett, egyszeriben elfogott valamiféle... anyai ösztön? Együttérzés? Sajnálat? Szóval felhívtam magamhoz, kicsomagoltam az élelmet, amit az úton gyűjtögettem és sütögettem (félig szenesre), ahogyan a helyzet hozta, és ráparancsoltam, hogy egyen. 
Ő csak megejtett felém egy mogorva pillantást, megrázta magát és kipottyantott a szájából valami felismerhetetlenségig rágcsált madarat. 
- Well, you know better what you need. - vontam meg a vállamat, most már csak megjátszva, hogy nem érdekel. Valójában rosszul éreztem volna magam, ha úgy viszem haza apám legkedvesebb társát, hogy valami baja esett a gondatlanságom miatt. 
Visszatettem a csomagot a táskámba, aztán ismét hátradőltem a helyemen, kicsit úgy, mintha én lennék a fa királynője, a helyzet magaslatán, szó szerint, erre a gondolatra pedig elmosolyodtam. Csak most gondoltam bele úgy igazán, hogy itt vagyok a nagy Nebelwaldban, egyes egyedül, szomszédban Elathával és megannyi saját kaland ígéretével, tehát ha akartam sem tudtam volna véka alá rejteni, mennyire túlcsordult a szívem örömmel. Még akkor is, ha fáztam. 
Öreglány lassan, darabosan mozogva kotorta le magáról az evés maradékául sajátjai közé akadt sötét tollakat, aztán összegömbölyödött, s egy utolsó szigorú pillantást vetett rám, melyet leginkább úgy tudtam volna értelmezni: el ne mozdulj onnan reggelig, majd bedugta a fejét a szárnyai alá.  
Néhány pillanatig csak pislogtam. Rá volt írva, hogy rosszul érzi magát a hideg miatt, mégsem tett semmit, nem  sziszegett rám, nem kapott felém, nem támadt nekem egyáltalán. Pedig ha odahaza a legkisebb kellemetlenséget okoztam neki, azonnal kirótta rám büntetésem. Most meg lássuk be, miattam került ebbe a helyzetbe, távol apám meleg ágyától, ahol mindig vele aludt ilyen éjszakákon. 
Nagy, elnyújtott sóhaj szakadt fel belőlem, miközben felkönyököltem, kigomboltam a kabátomat, aztán se só, se beszéd, a mellkasomra emeltem Ardrát. 
- Így ni. - dünnyögtem neki, miközben betakargattam a ruhámmal, hangomban bujkált egy kis megszánás. 
Tollcsomó nem volt olyan boldog, mint vártam, morcosan elkezdett helyezkedni, hátha kiszabadulhat. Aztán egyszer csak rájött, hogy jót akarok neki  - gondolom -, mert felhagyott a morgással, s szorosan hozzám bújt, lehunyta a szemét, karmait pedig beakasztotta a kabátom belsejébe. 
Igen. - helyeseltem az ötletet, mialatt én is összehúztam magam - Itt az ideje pihenni egy kicsit. Holnap már el akarom érni a falat.