[Corly&Wyn] ~ Kísérleti állat begyűjtve...

V. I. SZ. 816.
Tünde-erdő, Kieran Gentlesaline háza

Fear is a strange thing. Most of the time you just don't know that it's hiding and growing in your heart. But when it escapes, shows you a way behind the prison walls of memories...
And every way has a beginning.

Olvastam.
Megannyi sort, bekezdést, oldalt és fejezetet. Érdekeltek a tündék, és nem csak azért, mert félvér voltam: egyszerűen annyival jobban átláttak dolgokat a sötét tündéknél! Persze nem mindent... de akkor is! Basil, újdonsült tanítóm leckéi a druidákról, a Természet vallásáról és mindarról, ami körülvett minket, azt hiszem, kezdték betölteni azt a végtelennek tűnő sötét űrt, ami a mellkasom közepén tátongott, amióta csak vége szakadt biztonságot jelentő felhőtlen gyermekkoromnak. Nem tudtam volna elképzelni, ha nem velem esik meg, mennyire megváltoztathat valakinek az elvesztése. Testileg ugyan nem lettem más, egy cseppet sem, még csak nem is nőttem, ami kezdetben aggasztott, ám később már nem érdekelt. Ha nem lehetek egész újra, magas sem akarok lenni. Belevesztem a sötétségbe, nem volt célom, csak a menekülés és vakon engedelmeskedtem mindennek, amit a szüleim mondtak, abban a hitben ringatva őket, hogy tényleg igazuk van és semmire sem vagyok képes.
Meggyújtottam még egy gyertyát, aztán ráfolyattam egy kis viaszt az óriási faágra, amely apám házteteje felett húzódott. Sötételf lévén semmi problémám nem akadt az éjjel olvasással, a fények és a viasz megszokott, rendkívül enyhe illata megnyugtatott, mondhatni megvilágította nekem az utat az éjszakában, amely majd elvezet a célomhoz és vele együtt a szabaduláshoz is.
Csak időközben ki kell találnom, hogyan fogom kivitelezni.
Bár erre még jócskán ráértem. Legelőször is druidává akartam válni, megtanulni, mire jók a növények, mit miért tesznek az állatok és hogy működik az erdő, amiben élek. Semmi hasznom nem származott volna abból, ha elszökdösöm, főleg, mert Basil ideje sem volt végtelen, s általában bejelentés nélkül érkezett néhány napra, oktatást elmulasztani pedig semmi pénzért - vagy potya piáért - sem akartam volna.
Jegyzet magamnak: ha legközelebb meglátogatom anyámat, hoznom kell még inni...
Természetesen úgy, hogy apám ne tudja meg, ugyanis ki nem állhatta a másik családom legtöbb szokását. Kész tortúra volt, amikor valamilyen oknál fogva összeült mindenki, főleg, amikor Kieran és a másik apám, Raleigh szembe találták magukat egymással. És mialatt én azon ügyeskedtem, hogy a kellő pillanatban meglóghassak, általában rögvest belebotlottam a féltestvérembe. Persze nem kellett ott lennem, hogy megelégeljem a fennálló helyzetet; bőven elég volt, ha valamit azért nem tehettem meg, mert túl veszélyesnek, túl nehéznek, netalántán túl bonyolultnak találtatott hozzám a feladat. Tisztában voltam vele, hogy apám nem akarja a másik leányát is elveszíteni, de kérdem én: Hol volt egészen addig, amíg késő nem lett?
Gondolataim hajóját kellemesebb vizek felé kormányozva gyorsan lapoztam egyet és belemerültem egy gyönyörűen részletezett vasfa ábrázolásának tanulmányozásába.

Egy nyúl végre valami áá csak egy faág..olyan kusza itt minden .-Kezem a csípőmre vettem és nézte ahogy a nap mint izzó parázs merül el az ég vizén.Sötét lett -hol a fáklyám-nyúltam a táskába .-EZ az nem ez egy csont, egy könyv,egy üres üveg.-hol a gyertya?Pedig beraktam biztosan ja igen meg van tegnap kitaláltam hogy milyen jól vonza a fény a rovarokat és reméltem hogy fogok párat a gyűjteményembe azonban mire össze fogdostam őket a gyertya leégett.-Akkor a csillagok vezetnek majd!Olyan fényesek mint ezernyi izzó szentjánosbogár vagy távoli máglya..hmmm a mézes bogarak finomak lehetnek?Nem hiszem nem édesek a méz igen a bogár nem .Nincs mézem éhes vagyok semmim nincs csak ez a pár bogár és a sötétbe még a növényeket is alig látom ,pontosabban sehogy.
Elindultam hátha találok valamit még a sötétbe ,bármit fát már találtam tele van vele az erdő de most nem növényekre van szükségem.A kísérleti állataim elfogytak.Őket kell újra pótolnom ,tenyészteni nem tudom őket hisz nem járok ki mindig az meg felesleges pazarlás ha belepusztulnak mert nem etetem őket.
Egy apró kis fény tűnt fel előttem mintha csak egy szentjánosbogár lenne.Ez a kis fény vezetett egy házhoz ami lángolt hirtelen megörültem hisz ha ég a ház akkor van esélyem kísérleti alany után kutatni ám örömöm hamar szét foszlott mikor láttam hogy nem a tető ég hanem gyertyák a gyertyák közt meg egy még nagyobb gyertya ami nem ég.Finoman körbe lopóztam megnézve hogy hogy tudok felmászni .Szárnyaim zizegtek az izgalomtól.Végül találtam egy kis rést ahol a lábam betudtam helyezni és így elértem egy kicsit feljebb lévő ágat majd ágról ágra haladva értem a gyertya társuláshoz a középső gyertya egy furcsa fehér lény volt első gondolatom az volt hogy milyen pici simán beférne egy nagyobb ketrecbe. Ahogy tanakodtam hogy mi ő egyáltalán egyre közelebb hajoltam míg végül ki csúszót a kezem közül az ág így dőlni kezdtem ijedtembe felcsaptam a szárnyaim és verdesni kezdtem ami miatt pár gyertyát elfújtam .

Újabb lapozás.
Az éjszaka csendje annyira nem is volt csendnek nevezhető, csak beavatatlan szemek és fülek hihették, hogy ilyenkor kihal a vidék. Mindenhonnan apró neszezés, a szél lágy süvítése a levelek közt és egyéb számomra már megszokott hang hallatszott, a gyertyák sercegésével keveredve. Ujjaim szaporán keringtek a sorok között, ahogyan követtem, hol tartok és tüzetesebben megvizsgáltam egy-egy rajzot még soha nem látott növényekről vagy olyan állatokról, amelyeket közelről sehogyan sem tudtam megfigyelni. Nem is tudtam, mit csinálna velem Basil, ha baja esne ezeknek az értékes könyveknek, amiket ki tudja, honnan szerzett, hogy nélküle is tanulhassak. 
Valószínűleg elevenen megnyúzna... ha apám hagyná neki, szóval előtte talán összeverekednének... Hmm, azt hittem, hogy Raleigh előbb keveredne vele ilyesfajta konfliktusba.
Még több lapozás. Az oldalak elmozdításának szívmelengető szimfóniájába azonban belevegyült valami. Lépések. Vagy inkább trappolás?! Állat így biztosan nem közlekedett, még szerény tudásom szerint sem, szóval kizárásos alapon valamiféle kétlábú életformával lehetett dolgom. És amint ezt realizáltam, villámgyorsan fixáltam a tekintetem a könyvön. Semmit nem értem volna el vele, ha nekilátok elrejtőzni, inkább csak felhívtam volna magamra a figyelmet: és még inkább arra, hogy amit teszek, az nyilván tilos a számomra. Szóval csak ültem a helyemen szobormereven és vártam, hogy megfelelő távolságba kerüljön végre az a valaki.
Azonban a trappolás elhalt, helyette pedig furcsa kaparászó-ugráló hangok töltötték meg a lángocskáktól kicsit felmelegedett levegőt. Meg kell mondjam, kezdtem feszültté válni, egyrészt, mert az alak, amit még nem láttam, határozottan felém közeledett, másrészt pedig, mert ezt apám egyetlen ismerőse sem így kivitelezte, tehát egyetlen épelméjű magyarázatot tudtam csak kisajtolni magamból: mégpedig azt, olyasvalaki közelít, akivel semmiféleképpen nem így akartam szembe nézni...
Hatalmas széllökés érkezett felém, kis híján esésnek tűnő hangokkal egyetemben. A fejem nem fordult el, merev volt a nyakam és az egész testem idegenként viselkedett velem szemben, mégis rá tudtam venni magam, hogy legalább a szememmel kövessem. Nos... kár volt. Az alak a légmozgás által kioltott gyertyák sávja és a többi fényének érzékeny szememre gyakorolt enyhe vakító hatása miatt éjsötét árnyként magasodott fölém, s csak a szeme fehérje fénylett kísértetiesen, meg két furcsa testrész, amelyek apróbb darabonként táncoltak más-más színben a gyertyák lángjaitól. Egyértelműbb nem is lehetett volna.
Lunasa gyilkosa.
És azért jött, hogy az én véremmel is megöntözze a földet.
És mégis, egy végtelennek tűnő pillanatig csak ültem ott és a szemem sarkából figyeltem, azon próbálkozva, hogy kitaláljam, mégis miféle lény lehet, amikor rájöttem, hogy... hát, nem csinált semmit és fegyver sem volt nála, a két csillogó óriási szárnyat leszámítva... szárny?!
Nagyszerű... olyan nagy fáradság lett volna bárkinek is hozzátenni a démonokról szóló piaci - és néha kocsmai - történetekhez, hogy a démonok szárnya kísértetiesen, üvegszilánkok módjára fénylik éjszaka?!
Hozzátették vagy nem, a démon akkor is ott állt velem szemben apám háztetején, nekem pedig mindössze egyetlen egy használható fegyver akadt a kezem ügyébe eddigi életem során: a hazudozás álarcban.
- Mit keresel itt és ki vagy te, hogy azt hiszed, csak úgy kedvedre mászhatsz fel akármelyik tünde háztetejére? - kérdeztem nem túl barátságos, azonban kellően hihető hangnemben ahhoz, hogy ne legyen érezhető, valójában mennyire rettegtem.
Rettegtem, hogy mégis van fegyvere. És hogy valóban ő az. De folytatnom kellett.
- És igen nagyfokú illetlenség a Hold ezen állásánál gyertyát oltani!
Úgy féltem, mint még soha. Eddig sosem sikerült elképzelnem, milyen lehet, ha a halál a karjaiba zár, főleg nem egy démon által, meggyőzni pedig egyáltalán nem sikerült magamat arról, talán be sem fog következni. Ugyan miért hagyott volna életben, főleg azok után, amiket mondtam neki?

Mosolyom fülemig szaladt.  Pont úgy viselkedik mint egy ketrecbe zárt kísérleti állat kiabál harap hogy eltudjon űzni de amint megfogom,markomba zárom már nincs menekvés .Akkor ár ő is tudja és érzi hogy véget ért a játék ..-Erre a hasonlatra eszembe jutott a bizsergető érzés ami akkor lett úrrá rajtam mikor kísérleteim sikerrel jártak.Szárnyaim újra rezegni kezdtek majd ügyelve arra hogy ne törjem meg az éj csendjét gyorsan a szám elé kaptam a kezem majd hanyatt vágva magam hemperegtem a nevetéstől és a fuldoklástól annyira betapasztottam a számat és az orromat hogy nem kaptam levegőt .Ennek az egésznek a megoldása az lett hogy vergődésem közbe majdnem legurultam a tetőről .Egy faágba kapaszkodtam meg gyorsan és szereztem újra egyensúlyom.Ránéztem a fehér egérre majd nyitottam a számat hogy kérdésre válaszoljak :
-HUKK...HUKK -csak ennyi jött ki a torkomon.Úgy tűnik ahogy vissza akartam fogni a nevetésem elkezdtem csuklani.De legalább ez nem olyan hangos mint egy víg hahota .
-HUKK...Nálam...HUKK....nincs is víz...HUKK..hogy eloltsam...HUKK.És nem ...HUKK..volt kirak-HUKK-va hogy egy vér..HUKK..mes tünde gyermek ...HUKK..itt bujkál-nem tudom mennyire értette mit mondok én viszont örültem mert végre nem vaksötétbe kell tapogatóznom vagy bokorba bele esnem .

Számítanom kellett volna rá, hogy ő sem reagál majd másként, mint akárki más, hogy ugyanúgy - ha nem jobban - kinevet, szánalmasnak titulál, jót szórakozik az esetlen kislányon, aki azt hiszi, félelmet kelthet az általa használt hangnemmel. Csakhogy én nem félelmet akartam kelteni, hanem megszerezni a figyelmet, elérni, hogy számításba és komolyan vegyenek. Nem túl sűrűn sikerült, bár néha elértem, hogy apám meghallgassa a véleményemet dolgokról, ezen kívül viszont nem okoztam különösebb hatást. Legalábbis olyat nem, ami a célom lett volna. Általában nevettek rajtam, ahogyan ez az idegen lény is. Azt azonban igazán nem gondoltam, hogy ez a valaki ennyire jól szórakozik rajtam.
Mindjárt leesik, a nagy ricsajra felbukkan apám és megnézhetem magam!
Nem tudom, mennyire befolyásolta az iménti erőlködésem, de egyszer csak azt vettem észre, hogy valóban mérhetetlenül mérges vagyok rá. A félelem úgy úszott el a semmiben, mintha soha nem is éreztem volna, az pedig csak még magabiztosabbá és ingerültebbé tett, hogy végül nem zuhant le: magabiztosabbá, mert Kierannak se híre, se hamva nem volt, és ingerültebbé, mert a szárnyas démonszerű lény még mindig az én területemen tartózkodott és látszólag azt hitte, ezzel minden rendben. 
Hát nem! 
Az a zavaros, furcsa beszéd a részegekére emlékeztetett. Most, hogy első ijedségemen túltettem magam, végre alkalmam nyílt teljesen megvizsgálni a jövevényt. Hát... nem tudom, mit kellett volna róla gondolnom, azon kívül, hogy hosszú, fényes vöröses haja minden apró mozdulatára meglibbent a háta mögött, szabályos homokórát formázó alakjától a méreg mellé még egy jó adag irigységet is a nyakamba kaptam, nem is beszélve arról a két szép, kerek, méretes dinnyéről a lány felsőtestén... Nem gondoltam volna, hogy mégis csak ennyire kibékíthetetlen volnék a saját kinézetemmel.
Na de éppen elérkezettnek láttam az időt ahhoz, hogy megszakítsam a szárnyas lény elemzését és helyére billentsem kicsit az esze járását, mert hogy ez így nem maradhatott, azt olyan bizonyossággal éreztem, mint a könyv összecsukódását, amikor megmozdultam. Utáltam, ha nem tudom, hol tartottam, majdnem annyira, mint azt, amikor kinevetnek.
- Eloltottad!!! - emeltem fel a hangom a gyertyákra mutatva, miközben az arcom még dühösebb ábrázatot öltött magára - És a többit is el fogod, ha állandóan legyezel azokkal a túlméretezett átlátszó lapátokkal. Nem volt kirakva, nem volt kirakva... nálatok teljesen udvarias, józan észre valló tett felmászni valakinek a háztetejére és kiröhögni?
Letettem magam mellé a könyvet és elemeltem egy gyertyát a vastag faágról, hogy meggyújtsam azokat, amelyeket a széltámadás ért. Rá sem néztem közben, mintha biztos lehetnék benne, hogy nem valami elterelés áldozatául estem és a démonlány ezt kihasználva könnyebben lekaszabolhat, miközben valami olyasmit mormog őrülten ellenszenves tekintettel, hogy ''...végre te is oda mész, ahová tartozol, kicsi fattyú.''
Azért nagyon szívesen kiderítettem volna, mégis milyen elvetemült rokonaim éltek a Silvernight-ágról, ha összeálltak egy démonnal. De miért is ne tehettem volna meg?
- Két választási lehetőséged van. - fordultam vissza a lány felé már sokkal kevésbé mérges, de annál komolyabb arccal - Elmondod, ki vagy, miért jöttél ide és mit akarsz csinálni vagy kezdheted is a lemászást pont arra, amerről jöttél.

Míg a gyertyáit gyújtogatta leültem szépen elrendezgettem a szoknyám. Mikor felém fordult elmosolyodtam és megint igazgatni kezdtem a szoknyáim szárnyaim mintha önállóak lettek volna egy pillanatra se hagyták volna abba a zizegést
-Nálunk..HUKK...nem fán lak...HUKK..-arcán láttam átsuhanni a bosszúságot szóval mielőtt lehajít a tetőről bár ennek a képnek a gondolata feledtéb viccesnek tűnt de csuklásom nem akartam tetézni.Kénytelen voltam a számomra még mindig új de állandó szöveget mondani:
-Nevem Corlieva Avaert..HUKK...hearrum és azért jöttem ide..HUKK..mert elhagytam a gye..HUKK..tyáim.Így reméltem..HUKK..hogy fény civilizációt..HUKK..takar és mézet akarok!
Fejem oldalra hajtottam arcán látszott,hogy válaszom nem elégítette ki kíváncsiságát. Még jobban mosolyogtam majd ruhámat kezdtem újra igazgatni végül a melleimnél is meg igazítottam közbe folyton figyeltem a lányt.Milyen pici fehér és vékony eddig azon gondolkoztam hogy milyen nemű most hogy a válasz már egyértelmű már csak egy valamit nem értettem ...Nem gyermek talán velem egyidős..De akkor ez hogy lehet vagy mi lehet..Nem értettem hogy milyen oknál fogva tudja rejtve tartani a nemét és miért.Kérdésemre választ akartam kapni így elé léptem majd mielőtt bármit is léphetett volna szemügyre vettem .Pontosabban végighúztam a kezeim a mellkasán és  alatta majd oldalán.Kérdésem most már egy választ kapott nem rejti el hogy mi ő de akkor miért ilyen fejletlen?Ujjam az államhoz érintetem és néztem rá
-Lapos...

Cornelia... Angaben-warum...? Vagy mégis mit is mondott?
Bár az első lendület vége szakadtával azonnal feltettem magamnak a kérdést, miért pont az emberek nyelvére asszociáltam, mikor ez a fura lány inkább tűnt tündének hegyes végű füléből kiindulva. De mindegy is, a neve nem fontos, csak az, hogy édes-naivan azt hitte, én majd bőkezűen adakozni fogok NEKI az ÉN vacsorámból, aminek ÉN szenvedtem végig az elkészítését, nem pedig Ő! Senkinek nem adtam szívesen élelmet, főleg nem ilyen jöttment very strange idegeneknek.
Nem is ismertem, soha nem is láttam még, egészen eddig a röpke öt percig - már ha eltelt annyi -, mégis képes volt olyan mennyiségű érzelmi reakciót kicsikarni belőlem, hogy az álarcom nem bírta tovább. Szinte már láttam magam körül a hatalmas, elnyújtott reccsenés következtében széthulló darabkákat. Az a lány nem volt komplett. Folyton vigyorgott, mozgatta azokat az idegesítően fénylő szárnyakat, rendezgette a ruháit, aztán megint vigyorgott, még többet foglalkozott az öltözetével, mint valami kényes kis úri hölgy... aztán fogta magát és mielőtt akár egyet is pisloghattam volna, a szó legszorosabb értelmében végighúzta a kezeit a testemen. Azt hittem, menten ott robbanok szét. Minden egyes kis pihe felállt a bőrömön. 
- Igen, lapos vagyok! - szóltam rá, talán kicsit hangosabban is a kelleténél (és a megszokottnál is) - Te pedig rendkívül buta, ha szárnyaid lévén mégis a mászással szenvedtél. Azért remélem, fel tudod fogni, hogy ha még egyszer hozzám érsz, gyertyát hajítok az arcodba...
Azzal szándékom komolyságának illusztrálása céljából meg is fogtam a hozzám legközelebb eső, kissé már szétfolyt, eldeformálódott, vastag viaszkupacnak hamarabb nevezhető világítóeszközt és hagytam, hogy a képlékeny része lassan-komótosan elfolyjon a tenyeremben. Még hogy méz! És hogy merészelt végigtapogatni?! Úgy éreztem, éppen elég kegyes voltam hozzá, hogy felmutattam előtte két lehetőséget is, és mivel az egyiknek már eleget tett, pont ideje volt őt hazaküldeni.
Ehhez a gondolathoz hűen pedig a tisztábbik kezemmel előkotorásztam egy teljesen használatlan gyertyát a nadrágzsebemből, majd felé nyújtottam.
- Gyújtsd meg. További kellemes estét, Cornelia akárkicsoda...
Igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy egyáltalán nem érdekel, mi lesz vele ezután, szóval visszaemeltem a könyvem az ölembe, találomra felütöttem valahol és azt mímeltem, hogy teljesen elmélyültem a sorok között. Valójában egy kicsit törődtem vele, de eszem ágában sem volt kimutatni, még a végén arra asszociálna belőle, hogy szívesen látom nálunk vagy hasonló. Márpedig kifejezetten nem láttam volna szívesen, még annyira sem, mint azokat, akik nem mérgesítettek így fel.

Kíváncsiságomtól egész paprikás hangulatba jött .Ami fokozta a játék élményem és még kíváncsibbá tett.Rólam alkotott véleménye kicsit távol állt a valóstól de viccesnek hatott számom újra mosoly terült szét .Széttártam szárnyaimat majd kezem a mellkasomra tettem és hatalmas vigyorral az arcomon újra kezdtem a bemutatkozásom:
-Nevem Corlieva Avaerthearrum, kedves gyermek ,gondolom fiatal tanulmányaid során még nem találkoztál hozzám hasonló tökéletes lénnyel.-Tekintetem azonban mindinkább a könyvre vándorolt igaz látszólag nem rám se hederített de könyv tartalma érdekelt felé hajoltam majd mikor lapozni akart egyszerűen rátettem a kezem a lapra és égig futottam rajta:
-Csak ennyi?Azt hittem a tündéknél mélyebb a tudás a növények iránt.-lemondoan sóhajtottam majd fogtam a gyertyát amit fehér egér adott és elkezdtem rágcsálni reménykedtem hogy valami rejtett dolog és ha elropogtatom középen lesz benne valami finomság elvégre mézet kértem.
-Nem édes.-Hirtelen eszembe jutottak a bogarak úgyhogy reménykedve kivettem egyet majd oda léptem egy gyertyához és elkezdtem finoman sütni hátha jobb íze van igaz mézem nincs de talán így se lesz vészes.Vissza néztem kis egérre :
-Egyébként még nem tanultam meg repülni mert még túl fiatal vagyok.

Amikor ismételten megszólalt, már fel kellett néznem. Komolyan nem számítottam rá, hogy nem fogja megérteni a szavaimban hordozott napnál is világosabb szándékom, miszerint nem óhajtok vele társalogni tovább, mi több, azt akarom, hogy elmenjen. Úgy vette el a gyertyát, hajolt közelebb és akadályozta meg a lapozást, mintha régi ismerősök lettünk volna, azzal a felettébb idegesítő, összes fogát látszódni engedő vidám arckifejezéssel. A hideg futkosott tőle a hátamon, egyúttal minden kétséget száműzve belőlem azzal kapcsolatban, hogy a lány egy démon.
És abból is az idegesítően ijesztő fajta. Vagy ijesztően idegesítő...?
Micsoda név... Corlieva Avaerthearrum. Mintha láttam volna egy hasonló nevű növényt valamelyik könyvben. És az az egoista kijelentés... Az egész jelenség mellett jelentéktelenné süllyedt maga a tény, hogy úgy szólított, kedves gyermek. Pedig általános esetben nagyon harapós kedvem szokott kerekedni, ha kislányként kezelnek. Most csak enyhén csípősnek éreztem a hangnemet, amelyet megütni készültem. Az egy dolog, hogy úgy fényezte magát, hogy menten hányingerem kerekedett, de amit tényleg nem hagyhattam most szó nélkül, hát az a tündék könyveinek felháborító megbecstelenítése!
- Tán azt hiszed, többet tudsz? - kérdeztem tőle, kíváncsian várva a választ, bár sejtenem kellett volna, hogy talán csak így akarja meghálálni, amiért az előbb elzavartam.
Amit viszont felelet helyett művelt, teljes bizonyossággal ásta alá a tökéletes kijelentést. A szó szoros értelmében elkezdte enni a gyertyámat a saját szemeim előtt... tehát most vagy nagyon buta volt, vagy pedig feltűnően okos, kitervelvén azt, hogy ennek láttán majd megsajnálom és vendégül fogom látni. Milyen aranyos... Csakhogy ez nálam nem vált be.
Wait... tényleg nincs ki mind a négy kereke.
- Persze, hogy nem édes, hiszen az egy gyertya. - nyögtem, kicsit sem véve a fáradságot, hogy palástoljam türelmem mérhetetlen megcsappanását, jóllehet, egyelőre teljesen higgadtan.
Azt hittem, ettől már nem lehet rosszabb. Egy értelmileg súlyosan sérült, szárnyaival idegesítően össze-vissza verdeső, tünde könyveket ócsárló démonnal üldögéltem apám háztetején. De tévedtem! Már a druida tanokkal való első érintkezés mély nyomokat hagyott bennem, fogalmam sincs, miért. Talán a mesterem módszerei tették, az örökké türelmes és mindenben jót kereső mesterem néha már túlzottan szokatlan meglátásai dolgokról, főleg a tanításomat illetően. Hogy azért érdemeltem-e ki, mert úgy érezte, máshogy kéne bánnia egy sötét tündével, nem tudom, de ha ez volt a célja, hát elérte vele, amit akart.
- Gyalázat! - csúszott ki a számon, talán hangosabban is, mint kellett volna - Kicsit sem tiszteled az életet? Vedd el azt, ami kell, de adj érte hálát!
S mint hogy Corlieva látszólag önmaga mentegetésével volt elfoglalva, megelőzvén egy alapos fejfájást és egy készülőben lévő dühkitörést, inkább úgy döntöttem, nem is próbálkozom rávenni, megtettem én magam: nagyon halk, artikulálatlan, számára nem is hallható szavakkal kértem bocsánatot szegény rovartól és megköszöntem, hogy az energiájával táplálja ezt a balga élőlényt.
De ez így nem folytatódhat... Nem tudnám nézni, ahogy egyenként összefogdossa és megsüti őket.
- Áh... jól van, nyertél! Maradj itt, hozok valamit enni. - mondtam enyhén a fejemet csóválva, mialatt a könyvet a hónom alá csapva lekapaszkodtam a tetőről és bemásztam a szobám ablakán, egyenesen egy alig két hetes koszos ruhakupacra, abban bízva, hogy talán a maradj itt szavakat még megértette és nem jut eszébe utánam jönni.

Elgondolkozva és értetlenül néztem rá majd a bogárra. Nincs értelme minek köszönjem meg neki hogy megölhetem ?Nem áll semmiből csak a kis páncéljából ,ami csodálatosan kemény néha még a tűzbe is megmarad illetve a benne lévő fehér részekből.Bekaptam és vígan elkezdtem ropogtatni
-Én többet?Még szép hisz a tudás tárházába dolgozom ott a polcok roskadoznak az érdekesebbnél érdekesebb könyvektől.Ugyan akkor egyik specialitásom a különböző növények hatása a szervezetre.sőt 1-2 növényből sikerült kivonatott készítenem amit könnyebben tudok cipelni.
Nem biztos hogy a mormogásomon kívül érthette hogy mint mondok mivel a bogarat rágcsáltam közbe pedig nyammogtam mert ezt máshogy legyűrni nem lehetett borzalmas íze volt és ez se volt édes. Huh szerencse hogy ez ehető néhánynak rovarnak furcsa szaga van hogy távol tartsa magától az ellenségeit azoknak nem lehet valami finom ízük.
Mire körbe néztem a lány már eltűnt legnagyobb bánatomra pedig a könyvet is elvitte .Sóhajtottam majd megnéztem a kis táskába lapuló további rovarokat tetszik a szárnyuk ,ők tudják használni amit nem értek ,én miért nem ?Természetesen és sajnos magamat nem tudom vizsgálni nem tudom hogy az izmok hogy rögzülnek a szárnyaimra.Lehet hogy túl nehéz vagyok ahhoz hogy felemeljenek?Bár ezt kétlem rengeteg rovar nehéz a és nagy a szárnyaihoz képest.Mivel a lány elment megpróbáltam gyorsan a levegőbe emelkedni .Elkezdtem mozgatni a szárnyaim majd mikor úgy éreztem hogy elég gyorsan verdesnek elrugaszkodtam és..és..és...visszahuppantam .

Nos, nem volt túlságosan étvágygerjesztő, sem pedig túl illő úgy csámcsognia beszéd közben azon a szegény rovaron, amely valószínűleg kicsit sem csillapította az étvágyát, ráadásul még nem is értettem miatta, mit mondott, úgyhogy elkezdtem azon gondolkodni, mennyire járna fejfájással, ha visszaérkezésemkor megkérdezném, mit akart velem közölni... Mindenesetre jelenleg egy sokkal nagyobb dilemmával néztem szembe: kinyissam az ajtót vagy ne nyissam ki? Apámon kívül ugyanis volt egy sokkal-sokkal-sokkal nagyobb ellenségem ebben a háztartásban: a sárkánygyíkja, Ardra. Bevett szokásaihoz az is hozzátartozott, hogy amint kiléptem a szobámból, megrohamozta azt, mielőtt még visszacsukhattam volna az ajtót, azt pedig most végképp el akartam kerülni, hogy kiszagolja Corlieva jelenlétét. Nagyon óvatosan résnyire nyitottam az ajtót, aztán kilestem.
Csend és sötétség.
Tökéletes! - gondoltam enyhén felderülve - Legalább ez...
Fogalmam sem volt róla, mit szoktak enni a démonok, egyedül arra figyeltem fel, hogy Corlieva odavolt az édesért. Ez viszont nem jelentett nagy segítséget most, tekintve, hogy mi nem éltünk ilyesmikkel, leszámítva a lekvárt, amely inkább volt nevezhető savanyúnak, mint édesnek, de legalább több, mint a semmi. Szóval... nekiláttam keresni egy kis kenyeret, olyan halkan, ahogy csak tudtam, mellé egy vajazó kést, aztán szaladtam is a lekvárért, természetesen végig teljes sötétségben. Nem is igazán figyeltem másra, csak arra, hogy nesztelen és sebes legyek, úgyhogy a legközelebbi dolog, amire eszméltem, az volt, hogy az ablakom előtt állok és azt próbálom kivitelezni, hogyan juttassam fel egy darabban a kissé beképzelt és őrült démon vacsoráját. Még az ajtómat is elfelejtettem becsukni, de nem is éreztem szükségét, valószínűleg úgysem volt már ébren senki.
Tehát, fogtam magam és - jobb ötlet híján - kilazítottam az övemet, annyira, hogy megfogja a kenyérszeleteket a helyükön, de össze ne nyomja őket. A lekváros üveggel, a tányérral és a késsel voltam nagyobb gondban, legalábbis addig, amíg rá nem jöttem, hogy akár bepakolhatnám őket a hátitáskámba is. Immár a problémát teljes egészében orvosolva másztam ki az ablakpárkányon... illetve másztam volna, ha nem hallom meg azt a furcsa dörömbölést, ami a tetőről jön.
- Mégis mi a fenét csinálsz?! - rivalltam rá a lányra dühödten.
Úgy éreztem, pillanatok kérdése, hogy az a piszkosfehér-életem-átka megjelenjen és elkezdje tépni a nadrágszáram, ám egyelőre még mindig semmi nyoma nem mutatkozott. Ezt kihasználva pedig fogtam magam és amennyire gyorsan tőlem tellett, visszakapaszkodtam a tetőre, nem is igyekezve eltakarni mogorva, dühös és türelmetlen arcomat. Letettem elé a táskát, kipakoltam a lekváros üveget, a kanalat, a kést, a tányért, aztán előszedtem a kenyereket is a nadrágomból.
- Itt a vacsorád. - morogtam egészen halkan - Már ha nem keltetted fel apámat az eszeveszett ugrálásoddal.

Sikertelen próbálkozásomon meg se lepődtem .A fehér egér reakcióján annál inkább pláne ami nála volt. Előszór természetesen a kifakadását kellett elviselnem de gondolom ez ilyen elf vendég látás szóval ezzel nem is törődök. Viszont amit elővett a nadrágjából ,nos igen normál esetbe nem enném meg azt amit hogy is fogalmazzak?Más onnan vesz elől ahol nem kéne emésztettlen ételnek lennie.Ami nála volt még azonban ezt az a kis próblémát is elfelejtette velem ugyan is lekvár volt édes lekvár ahogy megláttam kicsordult a nyálam .Abba a pillanatba enni kezdtem előszór finoman megkentem a kenyeret lekvárral majd miután meggyőződtem róla hogy kevés lesz újra az üvegbe nyúltam és egy jó nagy adagot tocsintottam a kenyér tetejére.Normál esettbe gazdám ezt rosszal lással türné de ez végül is olyan mint a böjt csak akkor nem szabad húst enni ha látják .Azonban mikor beleharaptam rá jöttem valamire az elfeknél nem csak a vendéglátás furcsa de a lekvár is .Savanyú volt nem olyan édes mint amit enni szoktam.A bogár után viszont kész édesség bombának tűnt. Szóval tetem még egy rakat lekvárt a kenyérre és boldogan majszóltam. A következő kenyérre meg már ráraktam az összes lekvárt .A felénél ránéztem a lányra:
-Nem kérsz?-kérdeztem miután lenyeltem a falatott.-Hirtelen tűntél el .Ja igen -ránéztem a kenyérre köszönöm hogy engeded hogy megegyelek és újra hasznosítsalak.-Itt újra az egérre néztem még mindig vigyorogtam hisz végre kaptam édesset illetve megtartva az elfek étkezési szokásait dumáltam az étellel ahogy a bogárnál a lány kicsit idegesen megtette helyettem bár nem értettem teljesen mit mondott de igyekeztem leutánozni.-A növény amikről tanulsz gyógynövények ,néha nekem is szükségem van rájuk de én jobban szeretem pici üvegcsébe hordani mint nagy növényeket cipelni ezért kivonatott készítek belőlük. Sokszor az alkoholos kivonat a legjobb bár szerintem az alkohol miatt működik jobban.-Azt inkább nem említem meg neki hogy a patkányok kicsit vígabbak utána.
Oldalra hajtottam a fejemet és ránéztem:-Nem vagy démon.De tanulsz késő este.Csodálatos

Jobban meggondolva inkább mégis csak magamnál kellett volna tartanom azt a könyvet, mert nézni is rossz volt, ahogyan Corlieva a lekvárt pacsmagolta szét a kenyéren, ami még úgy is jobban nézett ki, hogy a nadrágom dereka egy kicsit összenyomta egy részen. De hát ha a táskámba tettem volna, szétnyomta volna a lekváros üveg - amely immáron üresen feküdt a tetőn - meg a tányér. A kisebbik rosszat választottam és egyáltalán nem éreztem magamban zavart miatta. Éppen elég volt féken tartani a dührohamot, amely azóta kikívánkozott belőlem, hogy Tökéletes-vagyok-asszonyság felbukkant a faágak között. Azért egy mosolyt megengedtem magamnak, amikor feltűnt rajta, mennyire meglepte a lekvár különös íze.
- Nem, én már ettem. - feleltem, valójában viszont bármikor képes voltam magamba tömni mindent, amit elém raktak, de úgy véltem, ezt neki nem kell tudnia.
Persze, hogy hirtelen tűntem el, olyan itt üldögélni veled, mintha nem druidának, hanem elmebajosnak tanulnék...
Aztán inkább nem mondtam ki hangosan. Nem azért, mert féltem volna, hogy kísértem a sorsom, inkább azért, mert valami más ragadta meg a figyelmemet, olyasvalami, amiről nem tudtam eldönteni, nevessek-e avagy sírjak rajta. Corlieva szemmel láthatólag nagyon élvezte, hogy kifigurázhatja a szokásomat, én viszont nem tudtam megállni, hogy ne oktassam ki, még akkor is, ha tudtam, hogy megint csak bámulni, csámcsogni és vigyorogni fog, kivéve, amikor a szárnyával csapkod.
- Nem a kenyérnek köszönjük meg, hanem az élőlényeknek, amiből az étel készül... - szűrtem a fogaim között, mialatt lenéztem az ablakomra, még egyszer megfontolva, hogy leugrom a könyvemért. Vagy még jobb: csak azt mondom, hogy leugrom a könyvemért! De nem tettem meg, egyrészt, mert idegesített, hogy idegesít, másrészt pedig mert utáltam vesztesként elvonulni.
- A szöveg pedig úgy, ahogy volt, tiszta szégyen. Felteszem, a gyógynövényeket is csak úgy szó nélkül letépkeded, de talán jobb is. Még belekeseredne a lelkük, ha meghallanák, hogy a fiolában úszkáló maradékaikhoz beszélsz hasonló észbontó butaságokat. - tettem még hozzá, ugyanakkor megpróbáltam leplezni a meglepődésem azzal kapcsolatban, ahogy olyan kevés idő alatt képes volt megfigyelni a kezemmel félig eltakart oldalak tartalmát korábbról.
Az alkohol szó hallatán azért elgondolkodtam. Jobban működik? Orvos lett volna, hogy így beszélt? ...Nem, teljesen kizárt, kivéve, ha valami őrült zsenivel álltam szemben, aki tényleg csak azért tüntette fel magát butának a szememben, mert élvezte, hogy mérges leszek.
- Az alkohol gyógynövényekkel való kotyvasztás nélkül is jó hatást fejt ki arra, aki issza. Bár abban igazad van, hogy némelyik orvosság jobban működhet, ha valaki leküld mellé egy kis töményet...
Akármennyire is késztetést éreztem, inkább nem kérdeztem rá, van-e nála az előbb említett italból. Nem bíztam benne, abban meg főleg nem bíztam volna, amit kikevert. Arra pedig igazán kevés esélyt láttam, hogy tiszta szeszt hordjon magánál.
Vagy lehet, hogy ilyenek a részeg démonok...?
- Sötételf vagyok, számomra sokkal kényelmesebb éjszaka tanulni. - válaszoltam a megjegyzésére.
Kicsit tetszett, hogy csodálatosnak tartotta a tanulást, de ez kevés volt ahhoz, hogy változtasson a róla alkotott véleményemen. Adtam még neki egy kis időt, hogy biztosan végezzen az evéssel, addig pedig elrendeztem még néhány gyertyát a már leégettek helyén, remélve, hogy talán feltűnik neki, véget ért a vendéglátás. De mégis...
- Ennyire érdekel a tanulás? - kérdeztem tőle, már nem is tudtam volna megmondani, miért.
Talán leginkább azért, mert belefáradtam a folytonos mérgelődésbe.

Morcosnak tűnt de lehet ez is ilyen elf szokás. Viszont amit mondott arról kinek mit köszönök elgondolkoztam tehát meg kéne köszöni minden magnak meg spórának ?Értelmetlen .
-Tudod nem szoktak ellenkezni ha kiásom vagy leszedem őket.-azzal fogtam az üveget és belenéztem maradt még benne pár magocska ,valami bogyós növény lekvárja lehetett.Ránéztem Fehér egérre:
-Tehát most azoknak a magoknak adjak hálát amiket ti már megöltetek?.-válaszra se vártam gyorsan kinyalogattam az üveget.-Persze hogy érdekel a tanulás hisz a Hellenburgi könyvtár könyvtárosa vagyok annak a könyvtárnak ahol a létező összes könyv legalább egy példánya jelen van !-itt újra verdesni kezdtem hisz igaz csak véletlen folytán de már ott dolgozom ,igaz csak nem rég kezdtem de imádom kimondani .-Minden érdekel ami tudás .Bár a fajtádat nem nagyon ismerem .-Itt újra elmosolyodtam.-Szóval sötételf vagy de világos színű.Tehát hófehérke a neved?

Persze, hogy nem ellenkeznek, hiszen növények... - gondoltam, erősen koncentrálva, hogy ne mondjak ki belőle semmit. El nem tudtam képzelni, hogyan jutott erre az eget rengető új felfedezésre, csak egyvalami lebegett a szemeim előtt: minél hamarabb hanyagolni ezt a témát, lehetőleg még azelőtt, hogy végérvényesen elegem lenne. Hányingerem kerekedett a gondolatra és annak emlékére, hogy Corlieva képes volt egy egész üveg lekvárt eltüntetni pár szelet kenyérre, de szerencsémre - vagy inkább szerencsétlenségemre - ez addig tartott, ameddig meg nem hallottam, mivel folytatta. Mintha nekem akarná felróni azt, mekkora értelmetlenség, amit követek, holott Ő kezdett el a kenyérhez beszélni, nem pedig ÉN.
Inkább meg sem próbálok értelmet verni abba a kemény fejedbe.
Mert egészen biztosan keménynek kellett lennie, ha a sok verdesés, vigyorgás és csámcsogás közepette kialakult egyensúlyvesztései és - gondolom, ha más háztetejére vagy egyéb helyekre is felmászott -, esetleges zuhanások ellenére még ép volt, ha tartama nem is tűnt annak. Jóllehet, ennek pontosan az ellentétét támasztotta alá az, amit az üveg nyállal való beborítása - amit nekem kell majd elmosnom - után mondott Hellenburg könyvtáráról, könyvekről, meg arról, hogy ő egy afféle könyvtáros.
- Biztosan nem az összesé, ha azt sem tudtad, mennyit tudnak a tündék a növényekről. - cukkoltam kicsit, most már csak enyhén vigyorogva.
Ha fel akart mérgesíteni, hát nem fogom megadni neki ezt az örömöt, úgyhogy elhatároztam, akármit is mond, nem vesztem el a türelmem és az önuralmam. Sóhajtottam. Legalább már abban biztos lehettem, hogy nem a megölésem miatt küldték. Ez a lány aligha ártott volna valaminek vagy valakinek, ha nem akarja megenni és hát... feltételezem, engem nem tett fel az étlapra, mivel nem voltam édes, sem pedig könyv, hogy hivatásos könyvfalóként velem is végezzen. Mivel pedig látszólag nem volt hajlandó elmenni és a fajtám is érdekelte, úgy döntöttem, csepegtetek neki néhány információt. Feltéve, ha cserébe ő is tájékoztat a kinti világban folyó dolgokról.
Erőltetett, de azért vigyornak nevezhető mosolygással viseltem a becézgetést.
- A sötételfek nem csak sötétek lehetnek. - kezdtem egészen nyugodt, már-már unott hangot megütve, ahogy lenyugodtam annyira, hogy megint felhúzhassam az érzelem-álarcomat - A... fehérek általában a nemesi réteghez tartoznak.
Úgy éreztem, felesleges titkolóznom előtte, és különben is, legalább hajlandó volt velem beszélgetni, még ha minden második cselekedetemen is olyan jót derült, mint az égbolt eső után. Ráadásul nem hinném, hogy ő annyira féltette volna a saját titkait, ha tökéletes lévén, tökéletességhez méltóan tökéletesre fényezte a tekintélyét előttem.
- Ami engem illet, nem teljesen vagyok sötételf. A nevem Wynnesa Silvernight-Gentlesaline és azért élek itt, mert... - majdnem elszóltam magam. Fene esne... - druida akarok lenni.
A sorrend ugyan nem teljesen stimmelt, hiszen előbb költöztem ide, mint hogy egyáltalán kapcsolatba léphettem volna Basillal, de a nővéremhez kapcsolódó dolgokról egyelőre nem éreztem szükségét beszélni vele. Sokkal okosabbnak véltem először megtudni, mégis mit reagál rám.

Mosolyogtam és szárnyaim zizegtettem. Sértését magamra se vettem hisz mit tudok mit nem tudok csak én tudom .
-Annyi könyv van ott hogy nem lehet minden át nézni én meg még túl fiatal vagyok,főleg hogy nem ti vagytok a kutatásom egyetlen célja.-Itt picit le biggyesztettem a szám szélét.-Amúgy nem lehetek idősebb nálad-Itt már újra elmosolyodtam.
-Szóval te nem vagy nemtelen hanem több nemed is van így lehetsz nemeS .Ugye?Azért nézel ki így.-elgondolkoztam majd rá böktem-Druida ,tehát emiatt vagy zabos ha nem közlöm az élőlénnyel hogy megeszem.
Nagyon örültem végre dalra fakadt az egerem pontosabban aszem wynnek hívta magát.Ez az este is érdekes lesz
-Ha viszont ennyire érted az élőlényeket akkor a kísérleti állataimmal is meg kell beszélnem mikor felboncolom?-Itt oldalra hajtottam a fejem és nagy kerek szemekkel néztem rá

Miféle kutatás...?
Bár ha jobban belegondoltam, a démonleány imádott olvasni, így bizonyára minden terület minden egyes titkát meg akarta fejteni, nem volt ebben semmi szokatlan, már gondolom a démonok között. Már nem először említette, hogy fiatal, én mégsem akartam ezt elhinni neki, hiszen... ugyan, a Holdkalap világítsa meg! Gyerekek nem néztek, nem nézhettek ki úgy, mint ő! Kivéve persze, ha a démonok máshogy fejlődtek. Annyit tudtam róluk, hogy halottakból lesznek és nem mindegyikük a könyvekért van oda. Hálát adhattam volna a Holdnak - ha nem kezdtem volna az utóbbi Természet-tanról való olvasással töltött időben egyre inkább azt gondolni, micsoda butaság imádni egy fura kerek, olykor fogyó, aztán gyarapodó korongot, amely nem is él... vagyis nem úgy, mint egy fa, egy lágyszárú vagy éppen egy néhány hetes nyúlfi...
Eh...
Azt hittem, megint vissza kell tartanom a kezeimet, hogy ne vigyenek a szobám biztonságába, távol ettől a furcsa nőszemélyől, aki most meg éppen azt állította, hogy velem egyidős. És még folytatta... csak tudnám, mivel, ugyanis egy szót sem értettem belőle, azon kívül, hogy valamit a nemességről hadovált össze, így kénytelen voltam azt a következtetést levonni, hogy sikerült összekapcsolnia a titulust a bőrszínemmel, esetemben meglehetősen hibásan.
- Nem. Vagyis igen, általános esetben a Holdcsókoltak vagyonosak, igen, de én fattyú vagyok. Csak a másik apám kegyelmének - vagy inkább megátkozásának... - köszönhetem, hogy viselem az ő nevét is. - javítottam ki, mielőtt még végiggondolhattam volna, megint mennyi információt kotyogtam ki alaptalanul, bizalom hiányában, csak azért, ahogy és amilyen körülmények között nevelkedtem.
Árgus szemekkel figyeltem, ahogy gondolkodik. Mintha teljesen más világban járna éppen. Aztán amikor végzett és rám mutatott, enyhén felszaladt a szemöldököm. De azért megint magamra erőltettem egy - nagyon halvány - mosolyt.
Nem hagyom nyerni.
- Igen... - hallgattam és próbáltam reagálni arra, amit mond, egészen addig, amíg végül elért a tudatomig, pontosan mit is említett - mi?!
Szóval ezt értette kutatás alatt.
Egészen elhűltem. Állatokat gyilkolt azért, hogy kielégítse a tudásvágyát?! Hát ez már tényleg démoni, meg kellett hagyni. Ennyit arról, amilyen bugyutának és ártatlannak festett. Szép kis álca. Megetettem egy tömeggyilkost.
- Nem. - bukott ki belőlem, mielőtt megálljt parancsolhattam volna a harag első hullámainak, de aztán sikerült visszanyelnem, még éppen idejében, hogy ne kövesse több olyan szó, amivel esetleg kivívhatnám a haragját - Ilyet elkövetned sem szabadna. Alantas célokért nem áldozunk életet.
Azonban ha valóban holt állatokat kutatott, talán meg tudta ugyanezt tenni kétlábúakkal is. Muszáj volt megtudnom. Még az is előfordulhatott, hogy ha szépen megkérem, néhány üveg lekvár és egy-két sült bogár fejében megvizsgálja Lunasa testének maradványait és megmondja, hogyan, hányan és miként ölték meg. Jól tudtam, mit jelentett ez a gondolat: teljes hullagyalázást, őrületes szentségtörést a Hold nevében, ha nem a Természetében is, de mi más reményem maradhatott volna, hogy közelebb kerüljek a célomhoz? Mindenesetre, amíg el nem döntöttem magamban, megérné-e megpróbálni, elkezdtem lassan, óvatosan puhatolózni, egyáltalán képes lenne-e rá Corlieva.
- Te ezt... emberekkel is meg tudnád tenni? - kérdeztem egészen halkan, vigyázva, nehogy a gyász, harag és elszántság egyetlen morzsája is kiüljön az arcomra.

RÁnéztem majd újra elmosolyodtam
-A kutatásom nemes ,sőt dicső örülhet az akit kiválasztok erre a célra.-Kezem a mellkasomra emelem és üdvözült arccal nézek fehér egérre .-Ez a legjobb dolog ami valakivel történhet legyen kétlábú négylábú,csúszómászó legyen bármilyen lény ami lélegzik vagy lélegzet egykoron.
Amit ezután kérdezet az meglepett,nem gondoltam volna hogy álcám ennyire átlátszó.Azonban számhoz emeltem kezem okkal kell hogy kérdezze ha ez felmerül benne akkor biztos tudni akar valamit.Oldalra hajtottama fejem.Kutatásom ezen része titkos ha megtudják bajba keveredhetek.MAjd ránéztem ugyan akkor az előbb beszéd közbe hirtelen habozni kezdett tehát valamit titkol ő is ha megtudom akkor egálbe leszünk.
-Nocsak,nocsak elcsavartad egy fiatal elf fejét és szükséged lenne a preparált szívére?Már bomlik utánad nemde?-szemeim becsuktam és igyekeztem a legszélesebb mosolyomat elő venni-O a szerelem mely viszonzatlan maradt mily csodás és szenvedéssel teli, halálos játékszer bárki kezében!
A gondolatra hogy kaphatok egy sötételf vagy elf holttestet izgatott lettem szárnyaimmal csapkodni kezdtem és körbe ugráltam fehér egeret.Majd megtorpantam és ránéztem.

- Helytelen dolgok sohasem a legjobbak, Corlieva... - fújtam, miközben azon gondolkodtam, vajon milyen felindulásból kezdett bele megint a türelmem kíméletlen felmorzsolásába.
Eddig is azt csinálta természetesen, de legalább lassan és kevésbé felháborítóan. Úgy nézett ki, mint valami elvakult, bűnös vallás igehirdetője, akit az elégít ki legjobban, ha a tanairól beszélhet. A hideg is kirázott tőle, hogy ez a démon, amellett, hogy egy ártatlan, vigyorgó könyvtárosnak állította be magát, még mindent és mindenkit fel is boncol, ha csak az útjába kerül egy-egy tetem. Arra már legkevésbé sem voltam kíváncsi, egyáltalán megvárja-e, míg a szomszéd néni végelgyengülésben eltávozik, vagy esetleg - a Hold... vagy a Természet tartsa meg jó körforgásban az energiáját - rá is segít.
Ekkor, ahogy oldalra hajtotta a fejét, és mélyen elgondolkodott, olyan remegés futott végig rajtam, mint amikor az ember, azaz tünde lánya éppen hányni készül. Nem tudtam állni a tekintetét sem, inkább belebámultam a gyertyák fájdalmasan közeli, éles és vakító fényébe.
Mire készül?
De bár fel se tettem volna a kérdést! Vagy inkább, bár ne hallottam volna meg, amit mondott! Mondanom sem kell, azonnal odavolt minden igyekezetem azt illetően, hogy a haragot odabenn tartsam a lelkem ezer lakattal elzárt bugyraiban, nehogy bajba keverjem magam, ugyanis ez a démon inkább tűnt utóbb csendes, könyörtelen gyilkosnak, mint kedves kis könyvtárosleánykának. És amit mondott... amivel megvádolt, hát azért gondolkodás nélkül lelöktem volna a tetőről. Nem lepődtem volna meg rajta, ha a szemeim szikrákat szórnak, és azon sem, ha kiderült volna, olyan vörös lettem a dühtől, mint a vér, amely szerinte a kezemhez tapadt.
- Nem csavartam ki senkinek a fejét! - kiabáltam rá, a szó szerinti értelemben, azon sem lepődtem volna meg, ha a háznépe pillanatokon belül az ablakomból szemlélődött volna - Nincs szükségem trófeákra halottakból és fogalmam sincs, honnan szedted, hogy megöltem a szerelmemet, de vedd tudomásul, hogy soha nem volt és meg ne próbálj még egyszer öléssel vagy bármi mással vádolni! A nővérem halt meg, meggyilkolták, és szemrebbenés nélkül alakítanám tettekké az elkövető iránt felgyarapodott rossz szándékaim, úgyhogy jobban teszed, ha TE nem vívod ki az ellenszenvemet!
Nagyot szívtam az esti levegőből, amikor a mondat égére értem, a pillanat tört része alatt realizálva, egészen pontosan mi csúszott ki a számon, maga után húzva... gyakorlatilag egy fenyegetés határán táncoló figyelmeztetést, nem is beszélve arról, hogy valójában a légynek sem tudtam volna ártani...
Mindegy.
Már megtörtént, és nem csinálhattam vissza, különben is jobban tettem volna, ha végre rászólok, hogy hagyja abba a verdesést és az ugrálást, ha jót akar magának, mert apám biztosan nem fog leülni vele szórakozni, ha meglátja, hogy itt táncikál a háztetőn, mint valami elmebeteg... Aki annyira nem is volt buta, ugyanis mérget vettem volna rá, hogy direkt idegesített így fel. Túlságosan nyilvánvaló volt, hogy néhány dolgot eltitkolok előle.
- Remélem, boldog vagy, démon. - mondtam neki, afféle haragtól eltorzult, vicsorgás-szerű arckifejezéssel, nem is törődve annak a lehetőségével, hogy a szavaimért egyszer csak rám támad, elmetszi a torkom valamivel, ami a táskájában lapul, aztán pedig mindenféle szentségtörő, életgyalázó kísérletet hajt végre rajtam.

Vidám,boldog,nyertes mosoly terült szét az arcomon.
-Igen emberekkel is dolgozom de csak halottakkal ,mert akik még élnek túl nagy felfordulást okozna ha megölöm őket.Ezek szerint gyilkosságra készülsz.-Itt szárnyaim remegni kezdtek majd a lehető legközelebb hajoltam hozzá és halkan oda súgtam neki.-Ha van hullád velem mindent meg oldhatsz.Csinálom már egy ideje és igen boldog vagyok mert már mindkettőnk tudja a másik titkát ami azt jelenti hogy társak lettünk.Legalábbis a másik titka is már a miénk nem mondhatjuk el senkinek.-Itt újra elmosolyodtam és vissza huzodtam.Eredetileg abba reménykedtem tudd valami érdekességet csepegtetni az elfek temetkezési szokásairól vagy esetleges friss halottakról, de így talán izgalmasabb is .A vérem pezsegni kezdett talán végre vizsgálhatok elfeket is.A gyilkossággal nem foglalkoztam ha ennyire megindítja testvére halála arról nem álmodhatok hogy meg kapom vizsgálatra .A gyilkosságra nem tudtam mit reagálni ha nagyon kellett volna valamit talán sajnálatot éreztem.......,hogy nem kaphatom meg a testvére testét.
A fehér egér arca morcos volt nála gondolom ez a természetes de ha már bűntársak lettünk nincs mit tenni:
-Akkor most azért tanulsz druidának hogy megtaláld a gyilkost?-oldalra billentettem fejem és elmosolyodtam.Egy kis egér ép olyan mint ami a ketreceimbe szokott lenni ,egy kis egér aki elhiszi hogy tudd vadászni farkasra.

Visszafordíthatatlanul megfájdult a fejem, azon kívül, hogy még mindig igyekeztem arra koncentrálni, hogyhogy nem vette észre apám ezt az óriási ricsajt, mint arra, amiről Corlieva magyarázott. Megfordult a fejemben, hogy talán nincs is itthon, talán el kellett valahová mennie vagy átugrott valakihez, esetleg segít az egyik idősnek a közelünkben vagy akár még az is megeshetett, hogy valamiért be kellett ugrania egy közeli - nagyon nagy jóindulattal - falunak titulálható településre. Mindegy, melyik történt meg, jelen esetben már ott tartottam, inkább elviselek egy az eddiginél is jobban megszigorított házi őrizetet, mint hogy egy perccel is tovább kelljen hallgatnom a démonleányt. De úgy tűnt, a keserédes felmentősereg csak nem akaródzik megjelenni...
- Nem készülök gyilkosságra. - javítottam ki még mindig kifulladva, s részben megsemmisülten - De majd meglátjuk. Életért csak jó indokkal veszünk el életet. És még az is bűn.
Nos, elég gyenge próbálkozás volt arra, hogy elvonjam a figyelmemet az idegesítő szárnysuhogással keretezett hidegrázást okozó sugdolózásról.
Reménytelen.
Ki sem tudtam volna javítani. Ha ő egyszer elkönyvelt magában valamit, úgy tűnt, csak azt tudja szajkózni, mint például, hogy a bogár és a gyertya nem édes, de a lekvár igen, viszont butaság az, amit csinálok. Agyrém volt az a lány, azt leszámítva, hogy legalább nem óhajtotta szétkürtölni a titkaimat, amelyek rossz fülekbe jutva hatalmas bajt hozhattak volna a fejemre. És... ha jobban megvizsgáltam a helyzetem, az én tarsolyomban lévő információ róla pedig vészhelyzet esetén jónak tűnt arra, hogy megzsaroljam a saját biztonságom érdekében.
Néha önzőnek kell lennünk, hogy éljünk.
- Nem. - feleltem kurtán, majd hozzátettem egy kis mérlegelés után: - A düh, a gyász és ez két különböző dolog. Azért tanulok druidának, mert szeretnék az lenni. Azért, mert olyan dolgokat foglal magában, amivel egyet tudok érteni és szeretem is. Ez olyasmi, amiért te könyvtáros vagy. Illetve egy kicsit talán mégsem. - magyaráztam - Nem csak a nyomozás és a Természet iránti szeretet hajt, hanem... hallottál már Azrael kardjának legendájáról?

Láttam nagyon szenved valamitől olyan arcot vágott mint az egerek mikor nem bódítom el őket .Elkezdtem matatni a ruhám titkos zsebébe és lassan egyenként húztam elő öt kis fiolát majd óvatosan egy gyertya elé helyeztem egyenként őket és megnéztem melyikbe mi van .AZ előbb egyet értett velem az alkohol jótékony hatásaival így kivettem azt amibe még nem kevertem semmit.Mindig van egy nálam afelé tartalék amibe bármit tehetek szükség esetén. Levetem a kupakját.
-Tessék , idd meg azt mondtad van jótékony hatása.-toltam az orra alá.
Kicsit újra a rejtekhelyemen éreztem magam már csak a dögszag hiányzott. Ott is hasonló stílussal kell itatni az egerek ,bár ők maguktól nem innák meg néha kicsit rá kell segíteni .Éreztem hogy szeretné ha elmennék de ehhez nem volt kedvem .Felmerült benne egy kérdés amit nem mondott  ki ami talán nekem is hasznos lehet. Szóval ittasuk le az egeret:
-Ne félj ebbe nincs semmi ez egy vész tartalék-Mosolyogtam
Lekucorodtam fehér egérkétől tisztestávolságba rá néztem majd a gyertyákra:
-Hmmm Azrael kardja .-ajkaimhoz emeltem ujjam .Gyilkosság megbosszulása és egy kard.Milyen érdekes játék szemtanúja lehetek?Rámosolyogtam.-Ismerek róla ezt-azt, de nem emlékszem mindenre.

Már azt hittem, sosem szólal meg.
Nem különösebben volt szívderítő látvány, ahogyan a ki-tudja-miket nézegette a lángok fényénél, először még az is megfordult a fejemben, hogy ellenem keresgél valamit, ezt pedig még rosszabb volt tapasztalni, mint azt tudomásul venni, hogy bizony a vacsorája végeztével sem szándékozik elmenni innen. Nagyon halkan sóhajtottam, amíg vizsgálódott. A sok idegesség, feszültség és dühkitörés után úgy éreztem magam, mint egy apró darabka termőföld, amin egyszerre hat facsemete akar eléldegélni, s kedvem sem maradt már tovább folytatni ezt a - Hold fényénél is világos, hogy elvesztett - küzdelmet.
Meg kell jegyeznem, alaposan meglepődtem, amikor a fedetlen szájú, számomra óriási fiolát az arcomba tolta, mintha el akarna kábítani, a már említett groteszk és nagyon-nagyon bűnös kísérleteihez. De jól érezhetően... nos, nem éreztem semmit, azon az egyetlen egy illaton kívül, amelynek tényét a démon szavai is alátámasztották.
Alkohol...
Alkohol!!!
A pillanat hevében még arról is megfeledkeztem, hogy megvádoljam, vajon miről hazudott, mi van benne. Egyszerűen csak elvettem az üveget, odébb hessegettem a kezét az arcomból és azzal a lendülettel le is küldtem a tartalmának nagyjából az egytizedét. Azonnal eltöltött az a forrósággal vegyített hidegrázás, amely akkor szokott, amikor self mértékű töménységgel találom magam szembe, s ennek megörülve, egyúttal minden másról el is feledkezve azt méregettem, mégis mekkora ez a fiola. 
Mint valami pohár, a nagyobbik fajtából. - jegyeztem meg, szándékom sem mutatva arra, hogy megosztom vele ezt a hatalmas kincset - Ha ideadtad, nézz szembe a következményekkel: legfeljebb az üres üveget szolgáltatom vissza! Hah!
A harmadik húzás után széles, elégedett mosoly terült szét az arcomon. Régen ittam már ennyit és ilyen jót, és a legkevésbé sem érdekelt, hogy egy kétes szándékú démon teremtette meg nekem ezt a vissza nem térő lehetőséget. És ami a legjobb az egészben: még mindig tekintélyes mennyiség tartózkodott a fiolában, amelyet kényelmetlenül ugyan, de szorosan fogtam, mintha az életem függne tőle...



- Azrael... Az-ra-eeel. - ízlelgettem a nevet, miután végre felfogtam a színek, fények és hangok kavalkádján át, hogy valaki, pontosabban az az idegesítően hangosan mocorgó démonlány hozzám beszélt - Á, igen. Ő egy angyal, és meg akarom keresni a kardját. - még egyet kortyoltam a fiolából, mintha már órák hosszat beszéltem volna és ki lenne száradva a szám - De fogalmam sincs, hol kezdjem...
Szórakozottan, teljesen felengedve ültem ki a tető szélére, csak hogy valamilyen belső indíttatástól vezérelve lóbálhassam egy kicsit a lábaimat. Hmm... talán túl sokat ültem rajtuk. Mindenesetre a kis alkoholos üveg még mindig a kezemben volt, a szavak pedig csak úgy sorakoztak a nyelvem hegyénél.
- És harcolni sem tudok. - kuncogtam - Igyekszem mindenkivel elhitetni, hogy veszélyes vagyok, de valójában ki sem engednek a szobámból. Pedig már naaaagyon el akarom kapni azt a gyilkost is. - Corlieva arcára emeltem a tekintetem néhány pillanat után, majd, mint aki már régóta gondolkodott egy nagyon fontos döntésen, hatalmas magabiztossággal ismét megszólaltam - Segítesz?

Amikor már sokáig üldözöl egy egeret és kifárad egy utolsó lökés és végre a csapdádba van innen már nincs kiút. Sorsa megpecsételődött.
Néztem és elborzadtam ahogy ez a pici lény azt az üveget ami nekem több ideig is elég fokozatosan kortyolja.A tömény alkohol hamar beütött neki amit nem csodáltam.Ez után megvártam és ugrásra készen néztem hogy le esik-e a tetőről sajnálatomra ez nem történt meg.Mikor feltette a kérdést hogy segítsek keresni egy olyan fegyvert amire mindenki pályázik,de engem csak annyira érdekel hogy egy új bonckést csináljak belőle.
A háta mögé léptem és lehajoltam:
-Ajánlj olyan ellenszolgáltatást ami miatt megéri egy hús szeletelő után kutatnom.Segítek ha segítesz a kutatásomba.-Itt finoman végighúztam kezem a haján.-Add nekem a tested és segítek.-Elvigyorodtam.-Halálod után had kapjam meg ezt a porhüvelyt és megtalálom neked a kardot!

Szórakozottan vizsgálgattam a lángok fényében a fiolát, illetve a tartalmát. Nem úgy viselkedett, mint a víz, pedig a színük megegyezett, és igazán azt sem értettem, miért akartam ezzel foglalkozni, amikor egészen egyszerűen csak meg kellett volna innom, hiszen arra való. Ezen felbátorodva pedig, mit sem törődve a hátam mögött tartózkodó démonnal, még egyet húztam belőle. Nem is tudtam volna megmondani, mióta nem láttam rendes minőségű és mennyiségű alkoholt. Vagyis látni láttam: az apám, Kieran néha anyámat megszégyenítő mennyiségű szeszt tartott idehaza, és nem csak mutatóba. Amikor azt hitte, nem figyelek, bizony ivott is, de az igazat megvallva sosem érdekelt annyira az oka, talán azért, mert a sötételfeknél nem kellett különösebben nagy indok ehhez: Reggelre virradt? Iszunk! Beesteledett? Iszunk! Nem lett kész időben az ebéd? Sebaj! Iszunk!
Ebben nevelkedtem. Érdekes volt belegondolni, hogy pont a Silvernight ágról nem jellemezte rokonaimat az alkohol kendőzetlen, nagymértékű imádata. Ők visszafogottan, csendesen ittak, és igen gyakran különféle gyümölcslevekkel és egyebekkel keverték a tömény szeszt, ami anyámról viszont nem volt elmondható. 
Kétségkívül rá ütöttem, a kinézetemen kívül ebben az egy dologban.
Más esetben a hideg veríték vert volna ki attól, hogy Corlieva a hátam mögül, szó szoros értelmében démonian beszélt hozzám, most azonban... vagy talán egyszerűen azért, mert a lány inkább volt nevezhető furcsán kelekótya, félig őrült tudósfélének, mint félelmetes, szárnyas kétlábúnak, akinek a puszta aurájától is futni támadna kedvem. Épp ellenkezőleg... ha nem akart elmenni - márpedig nem akart -, megkerestem azokat a pontokat a viselkedésében, amelyek megnevettettek. Valahogy így történt az, hogy hátranézés közben elvigyorodtam, mialatt ő a hajammal szórakozott.
- Egy pillanatig azt hittem... hogy könyvtárosnak álcázott csábításdémon vagy. - jegyeztem meg nevetve, miközben még mindig a lábaimat lóbáltam a tető szélénél, aztán amikor meguntam, vigyázva a fiolára, hanyatt feküdtem a tetőn és hagytam, hogy a gyertyák fényei a tér minden irányából bekússzanak az éjszakai égbolt csillagait éppen csak felbukkanni engedő lombok sötét látképének szélére.
Az ajánlata meglepően egyszerűen hangzott és akárhonnan vizsgálgattam, csak melegséget és tiszta hasznot éreztem, jóllehet, előbbit inkább az alkohol miatt. Fülig ért a szám, érzelemmentesség-álarcom valahol a feledés, a mámor és a fények pépes, langyos bizonytalanságában úszott, és nem éreztem hajlandóságot magamban arra, hogy kihalásszam.
Ezt nevezném inkább tökéletesnek. Ameddig Corlieva a kard után kutat, nekem lesz időm kitalálni, hogyan jussak ki innen. És hol keressem a gyilkost.
- Csak nyugodtan. - tettem hozzá halkan sóhajtva - Úgysem venném hasznát, ha már nem élek.