Tessa Hendriks

- Nézd, ott van, lent a völgyben!
Nem volt szükséges felhívni rá a figyelmünket, Alan és én is rögtön kiszúrtuk a távolban rejtőzködő facsoportot, mert ugyan kellemesen belesimult a környező erdő növényzetébe, a fák említésre méltóan vastag törzsei szokatlan szabályossággal sorakoztak fel egymás mögött szorosan, itt-ott egymásba is olvadva, majd a sorok közötti folyosó egy szélesebb területbe torkollott.
Engem is minden alkalommal megbűvölt a látvány, de nem jobban, mint az, ami a szentély belsejében várt. Lábaim már szaporán haladtak lefelé a lejtőn, ám pár másodperc múlva megfordultam, hogy feltekintsek a mögöttem hagyott domb tetejére, és sejtésemnek igazolást nyerjek: Liz és Alan még mindig ott álltak.
- Na, nem jöttök? Estére vissza is kell ám érnünk, hacsak nem akartok itt éjszakázni…
- Jól van, megyünk már! - hangzott a válasz, majd ők is elindultak lefelé.
Szokatlanul elevennek éreztem magam az út során, és ezt nem tudhattam be csupán úti célom közelségének. Csak az utóbbi időben fedeztem fel, milyen jó érzés másokkal osztozni egy-egy élményben, pedig korábban nehezen képzeltem volna el, hogy valaki ugyanabban lelje örömét, mint én, legyen az egy új gondolat, esemény vagy akár egy hely, ráadásul egy éve már két ilyen személyt is ismertem. Alannel és Lizzel még gyakorlás során ismerkedtem meg egy tisztáson, amely jóval a forgalmasabb utak területén kívül esett, és ezáltal igencsak kedvelt hellyé vált a druida tanoncok körében.
Apám jól ismerte a szüleiket, és mi hárman is elég gyorsan egymásra hangolódtunk, így felmerült bennem a gondolat, hogy most ősszel inkább ők kísérjenek el a szokásos szentélybeli látogatásomra, amit legutóbbi ittlétem során meg is említettem a papoknak, ők pedig beleegyeztek.
Maga a létesítmény sokkal inkább számított egyfajta látványosságnak, hiszen az érdeklődök köre elég sokszínű volt, mind faj, mind vallás szempontjából. A kíváncsi látogatókat druidák fogadták, akik igen segítőkészen és barátságosan válaszoltak kérdéseikre, illetve vezették őket körbe, külső szemlélődő számára nem is látszottak többnél titokzatos vendéglátóknál. Ám az újonnan betértekkel társalgó tündék fejében hatalmas tudás rejlett, bár erről nem sokan győződhettek meg.
Így én igencsak szerencsésnek érezhettem magam minden alkalommal, de hogy pontosan minek is köszönhettem ezt, az egyelőre rejtve volt előttem, édesapám ugyanis mindig kitérő válaszokat adott, mikor ismerőseiről és kapcsolatairól kérdeztem, aminek kiterjedtsége napról napra meglepett.
Bárhova mentünk, mindenhol akadt egy régi barát vagy távoli ismerős, és ez nemcsak azért volt különös, mert korábban sosem hallottam felőlük, hanem mert ő nem is itt nőtt fel. A Köderdőben élt egészen addig, míg meg nem ismerkedett anyámmal. Ő a Tünde – erdő közvetlen szomszédságában lakott, és az elfek birodalmáról szóló meséi legalább annyira lenyűgözték a természet szépségei iránt fogékony apámat, mint ő maga.
- Biztosan ismernek olyan varázslatokat, amelyeket senki más. Nem hallottál valamit? Dehogynem, máskülönben nem szeretnél ennyire ide járni – termett hirtelen mellettem Alan, akiben már napok óta hasonló gondolatok kergetőztek.
- Biztos. Nem tudom. - Erre mindketten furcsán néztek rám. - És ti se kérdezősködjetek nagyon, már az is önmagában elég nagy kiváltság, hogy itt lehetünk. Nem sokan dicsekedhetnek ilyen tanítókkal.
Valójában egy évben csak négyszer-ötször jöttem el ide, és ezeken az alkalmakon is elsősorban ismert druidák történeteit hallgattam, a papok különleges növényekről és állatokról meséltek, és nem is újabb varázslatokat tanítottak, hanem sokkal inkább a rájuk való mentális felkészülést. Ugyan korábban kisebb csalódást okoztam a barátaimnak ezzel a vallomással, rengeteg új ismerethez juthatott itt egy kezdő druida, amelyre lehet, hogy sehol máshol nem tenne szert, és reméltem, hogy hamarosan ők is hasonlóan fognak erről vélekedni.
Közben meg is érkeztünk a Druida szentély, Lightleaf leglátványosabb szent helye elé. Eléjük léptem, és elindultam befele, ők pedig lassan követtek. Nem siettem, hagytam, hogy szabadon legeltessék szemüket a mellettünk kétoldalt sorakozó fák egymásba fonódó ágain, a felettünk ernyőként terpeszkedő lombkoronákon, amelyeket már egy kicsit megérintett az ősz lehelete, valamint a bennük lakozó nyüzsgésen. Az utóbbi azt az érzés keltette bennem, mintha egy színeit folyamatosan változtató falú és tetejű csarnok közepébe csöppentünk volna.
Olyan, minthogyha üdvözölnének bennünket, mondtam egyszer apámnak, mire ő így válaszolt: Mert itt az élet zenél, és mi az életet ünnepeljük. A keresztények pedig inkább a túlvilággal vannak elfoglalva. Az ő templomaikban csend van, ott csak a halál suttogásait lehet hallani.
Gyakran eszembe jutottak ezek a szavak, és bár én magam csak kívülről láttam templomaikat, nem volt túl nehéz elképzelnem a kijelentésben lefestett hangulatot.
Egy kanyar következett, és rögtön ezután egy térre érkeztünk, mely egy kis liget benyomását keltette. Középen egy medence terpeszkedett, körülötte kisebb oltárok helyezkedtek el, szemben pedig egy igen tekintélyes méretű nyárfa vonta magára az ideérkezők figyelmét, melynek vastag törzsébe a földtől nem túl magasan egy kis padot faragtak ki körben.
- Gyertek, üljünk le ide, múltkor azt mondták, itt kell várnunk. Ne aggódjatok, nem tart sokáig, mindig figyelik a beérkezőket, még ha ők sokszor nem is látják őket. Nézzétek! - mutattam fel egy jobboldali, majd egy távolabb található, baloldali erkélyre. - Sok van belőlük, és néhányat alig lehet észrevenni. Onnan mindent könnyen szemmel lehet tartani.
- Pedig én kiskoromban voltam már itt. Azt hinnéd, egy ilyen emlékkép nem veszik csak úgy el, de mégsem rémlik ebből semmi – csóválta a fejét Liz. - Bár igaz, csak 3 éves voltam. Fel lehet oda menni? - tért vissza az előző témához.
- Nem mindegyikre, de egy részére igen. Ha végeztünk, felmehetünk – ajánlottam, majd további érdekességet osztottam meg velük a hellyel kapcsolatban. Meglehetősen élveztem az idegenvezetői szerepet.
- Egyébként miért is kell várni? Miért nem kopogunk egyszerűen be oda… ahol lenni szoktak?
- Bárki bejöhet, így nem lenne célszerű, ha mindenki számára elérhető helyiségben tartózkodnának, még ha bezárva is tartanák – válaszoltam Alan kérdésére, majd halkabban folytattam. - A hátsó részben van egy kis földalatti út, ami egy titkos szobába vezet. Nem tudom, hogy ők hol szoktak általában lenni, de engem mindig oda visznek.
Erre már mindkettejük szeme felcsillant.
Csendben várakoztunk a padon ülve, szemeinket körbe-körbe futtatva a fákon és a többieken. Folyamatosan jöttek-mentek az emberek és tündék, néhány sötét tündével kiegészülve. A fő folyosó  közvetlenül előttünk nyílt, innen érkeztek a legtöbben, néhányan pedig a mellékösvényeken lézengtek, melyek közül az egyik balra, a másik jobbra vezetett. Ez utóbbi irányba tekintve, szemeim hirtelen egy ismerős alakon állapodtak meg. Nekem ugyan háttal állt, de ettől még könnyen felismertem. Anya volt az. Hosszú ideig hitetlenkedéssel küzdve néztem, felmértem öltözékét, mozgását, alakját, de semmi szokatlant nem találtam rajta, semmit, ami egyértelműen bebizonyította volna tévedésem.
És ekkor megfordult, majd egyenesen rám nézett, szemei az enyéimbe fúródtak. Aztán szája mosolyra húzódott, és maga felé intett.
- Hé, Tess, hova mész? Nem azt mondtad, hogy várjunk? - szólt utánam Liz, mikor észrevette, hogy már nem vagyok a helyemen.
- De! Csak egy pillanat!
Azzal a szűk folyosó felé indultam, hogy megfejtsem anyám váratlan felbukkanását, ami még mindig hatalmas kérdőjelek között lebegett a fejemben, és egyszerűen nem tudtam hová tenni a látottakat. Közeledésem láttam azonban távolodni kezdett, de folyamatosan visszafordult megerősítésképpen, hogy kövessem. Ekkor már tényleg nem értettem semmit, ennek ellenére továbbra is a nyomában haladtam.
Nem mondanám, hogy ismertem a szentély minden szegletét, de arra mindenesetre tisztán emlékeztem, hogy ez a szakasz nagyon rövid, és ahogy belép valaki, pár másodperc múlva már egy kis réten is találja magát, ez a rész ugyanis nemrég lett a szentélyhez csatolva, és még nem alakították ki rendesen. Ám most, miután kis ívben jobbra kanyarodva azt vártam volna, hogy ide érkezem, nem ez történt. Egy hosszú, erdőbéli ösvényen találtam magam. Csodálkoztam volna, ha legutóbbi ittlétem óta ekkora változás következett volna be a tájban, de jelen pillanatban kíváncsiságom nagyobb volt, mint a meghökkenésem, és lépteimet felgyorsítva haladtam tovább, igyekezve anyám közelébe kerülni, de ilyenkor ő is valamivel gyorsabb tempóra váltott. Mikor végre valahára a rejtélyes ösvény végéhez érkeztünk, egy hirtelen mozdulattal balra fordult, és egy következő ösvényt vett célba, bár ez látszólag csak igen kevesek számára volt ismert, hiszen egyáltalán nem volt kitaposva.  Pár újabb kanyar után rövidesen teljesen elvesztettem az irányérzékem, ami velem nem gyakran esett meg, a terep pedig teljesen idegennek tűnt a számomra, biztos voltam abban, hogy már igen messze kerültünk a szentélytől.
- Várj, anya! - szólítottam meg végre, most, hogy már biztos voltam kilétében.
De ő hátra se nézett, úgy haladt tovább egészen addig, míg egy pontnál meg nem állt, és le nem tért a láthatatlan ösvényről, amelyen eddig sétáltunk. Ekkor két bokor közötti kis nyíláson lépett keresztül, majd egy bozótos mögött teljesen eltűnt szem elől.
Észre sem vettem, de közben mozdulatlanná váltam, és csak akkor tértem újra magamhoz, mikor anya hirtelen kicsúszott a látómezőmből. Villámgyorsan, most már futva vetettem magam utána, miközben egyfajta rémület lett úrrá rajtam, ami csak akkor teljesedett ki igazán, mikor hirtelen eltűntek előlem a fák. Az erdő határához érkeztem.
Teljes tanácstalanság fogott el, ugyanis sehol nem láttam anyát. Balra egy kis patak csordogált az erdőben, mely azon kívül is folytatódott, de senki nem akadt a látóterembe. Vagyis de, egy öregember. A bozót mögött, az erdő határán ült egy nagyobb kövön a patakparton, és éppen horgászott. Különösnek találtam a látványt, de abban a pillanatban bármilyen lehetőséget megragadtam volna, hogy megtaláljam anyát - ugyanis igen rossz előérzetem támadt vele és ezzel az egész helyzettel kapcsolatban –, így odamentem a férfihoz.
- Elnézést, uram! Nem látott erre egy sötét tünde nőt? Negyven körüli, szürkés haj…
- De igen – vágott a szavamba.
- Tessék? - néztem rá hirtelen reménytelve - Merre ment, nem látta?
- De igen.
- Kérem, segítsen, az édesanyámról van szó!
- Tudom - ekkor egyenesen rám nézett, és maga mellé mutatott jelzésképpen, hogy üljek le. - Megmutatom, hol van.
Tétováztam, legszívesebben elrohantam volna, de egyre inkább kezdett az az érzésem lenni, hogy anya veszélyben van, így nem mehettem el. Kellett lennie valami értelmes magyarázatnak.
Óvatosan közelebb merészkedtem, de nem közvetlenül melléje ültem; hagytam közöttünk egy méter távolságot.
- Nos? - kérdeztem idegesen, részben miatta, részben pedig magam miatt, amiért abszurd módon ott üldögéltem, ahelyett, hogy anya keresésére indultam volna.
Az öreg ekkor közelebb húzódott, felemelte a jobb kezét, mutatóujját felfelé tartva, mintha csak hatásszünetet tartott volna, és ekkor felém mozdult. Kétszer megbökte a fejemet.
- Itt, itt. - És ekkor felröhögött.
Mint akit nyílként lőttek ki, úgy pattantam fel, és rohantam el egy dühös visítást visszafojtva, ami hirtelen kitörni készült belőlem, de valami különleges lelkierő folytán visszaszorult, és a helyén egy sokkal mélyebbről fakadó düh kezdett lassan felgyülemleni.
Rohadt vénember! Visszafordultam. Jobb ötlet és eszköz híján kezembe kaptam egy maréknyi földet, és teljes erőmből az arcába csaptam, ám az nem ért el odáig, az összeragadt szemcsék ugyanis a földre hullottak előtte, mintha egy láthatatlan falba ütköztek volna. És ekkor valami megmozdult bennem.
- Igen, jól gondolod, kicsi lány, mágus vagyok. Anyád pedig soha nem járt itt, szóval őt hiába keresnéd. - Ekkor ismét maga mellé mutatott, csak most a másik irányba. - Na, gyere! Beszélgessünk, hiszen amint láttad, nem is vagyunk mi olyan különbözőek. Aztán, végtére is ezért hívtalak.
Nem mozdultam. Ismét rám emelte tekintetét, de most vészjósló pillantást vetett rám.
- Miről? Semmiről nem akarok beszélni, nem ismerem magát, és maga sem engem – és ismét elfordultam tőle, de hirtelen megmerevedtek a végtagjaim, így egy lépést sem tudtam tenni.
- Az elég, ha én akarok. - Majd finomabban hozzátette: - Na, gyere, nem vagyok én olyan rossz társaság.
Nem éreztem, hogy lett volna a választásom, így engedelmeskedtem a hívásnak. Nem siettem, igyekeztem ugyanis felmérni a terepet, de nem akartam, hogy ezt ő is észre vegye, ezért nem időzhettem sokáig. Az előtte folydogáló patakot nézte, egyszer sem emelte rám a tekintetét, bár biztos voltam benne, hogy résen van, és bármilyen újabb menekülési kísérletet meghiúsítana.
- Bizonyára gyűlölöd az istenünket, hogy ezt tették veletek. Pontosabban velünk, de a szerencsésebbeknek nem kell generációról generációra cipelniük a bűnjelet – kezdett is bele különös mondanivalójába. - Pedig ez a gyönyörű fehér haj egészen angyali árnyalatokat ölt – nyújtotta ki felém a kezét, mire hátrébb húzódtam. - Aztán az ember közelebb lép, az arcodba néz, és ahogy végigtekint rajtad – ismét távolabb mozdultam, mire ő is visszahúzódott, majd lehajtva ingatta a fejét. - Démoni szemek, sötét bőr, mintha csak mocsokkal kented volna be magad, csak ezt nem lehet lemosni… - ekkor már azonban félbeszakítottam:
- Miért, maga milyen benyomást kelt? Itt ül, a földön, a patak, de lassan már a halál partján is, mozogni is alig bír, a ráncokat sem jóindulat és kedvesség véshette az arcába, hanem gonoszság és káröröm – ebben a pillanatban már valóban démoninak tűnhettek a szemeim, bár felőle csak gúnyos nevetést kaptam. Egész idő alatt gúnyolódott velem, én pedig ostoba módon hagytam magam ingerelni.
- De mindent összevetve – így akartad folytatni, igaz? Végtére is semmit nem cáfoltál meg az általam elmondottakból, semmit, hiszen te magad is tudod, hogy nem csak én látlak ilyennek, hanem mindenki más is, aki mentesült az Átok alól. Ami valóban bosszantó dolog lehet, tekintetbe véve, hogy egykor mindenki egyaránt szenvedett miatta. - Tehát mindent összevetve, azért szívesebben hordoznál magadon egy ilyen arcot – majd pofátlan módon közelebb húzódott, és az arcomba vigyorgott.
- Soha – húzódtam el undorodva.
- Nem, igazad van, egy tünde arc kellene neked, gyönyörű hófehér bőrrel, aranysárga hajjal…
- Ezért hívott ide?? - tört ki belőlem, miközben ismét felugrottam a helyemről.
- Nem, azaz de – vigyora ekkor összébb húzódott, komoly kifejezést öltött magára, majd ismét a szemeimbe fúrva tekintetét folytatta: - Ülj vissza, de nehogy még egyszer fel merj kelni – fordult mélyebbre a hangja. Visszahuppantam.
- Földi lények vagyunk, mégis nyitott számunkra a mágia kapuja. Te azt hiszed, hogy egy öregember vagyok, na de akkor ki hozott volna ide? Bájosan részletes képet sikerült kinyernem a kis fejedből, nem volt nehéz lemásolni. És a tér is egy érdekes dolog, nem is látszik olyan nehéznek, hogy megváltoztassuk, igaz? Hiszen semmit sem vettél észre, pedig azért voltak árulkodó jelek… de mindegy is. Bár való igaz, ez is csak keveseknek sikerül…
- Ki vagy te?
- Csönd! Hagyd, hogy befejezzem! - emelte fel a karját fenyegetően. - Szóval, ha mindez itt van előttünk, és csak meg kell tanulnunk kezelni, miért ne tudnánk még egy szinttel feljebb lépni? Ugyan a semmiből nem tudunk teremteni, de amit már egyszer megteremtettek, azt miért ne tudnánk kedvünkre formázni? Te is tudsz már valamennyire, én is tudok, meg még sokan mások – szünetet tartott, majd folytatta. - Megszüntetni valakin az Átkot, vagy előidézni azt máson… Miért ne? Hiszen itt járkálnak közöttünk, most is itt van előttem – húzódott közelebb, miközben szemeit végig az enyémbe fúrta – csak meg kell találni a kaput…
Éles szúrás hasított a könyökhajlatomba, és mikor lenéztem, egy hosszabb vágást pillantottam meg, amiből kezdett már bugyogni a vér. El akartam rántani magamat, de ekkor megéreztem a szorítását a felkaromon. Figyelemre méltó erő lakozott a kezében.
- Ne félj, segíteni akarok! Csak egy kis vérre van szükségem. Eddig sima sötét elfekkel próbálkoztam, de benned rögtön megéreztem a mágia jelenlétét is. Ez lesz a kulcs. - Hirtelen erősebb lett a szorítása, másik karomat is lefogta, mely próbált fogás találni az öregen, és megrázott. - Nem a háborúban van a hatalom, hanem ebben -mutatott egy közben a karomhoz rögzített csőre. - Istent megállította a háború? Nem, ő állította meg…
- Nem állította meg, később is voltak harcok!
- Nos, igen, később újra voltak, és lesznek is – ekkor rám pillantott. - De mi van, ha valaki valami olyasminek a birtokába kerül, mint Azrael kardja? Biztosan hallottál már róla. Persze, hiszen mindenki ismeri. - Csend. - Ó nem, olyankor senkit sem érdekel a háború, a nemzet vagy a család. A hatalom egy ember kezébe kerül, csak is egyébe. És minek azt kutatni, ha a tudomány és a mágia együtt is találhat utat a hatalomhoz? - Itt szünetet tartott.
- Csak az idő, az hátráltat minket. A kis tünde erdő sincs már olyan biztonságban, mint azt gondolnátok. Nincs függetlenség hatalom nélkül, márpedig az északiak ereje sokkal nagyobb. Nem sokáig érezhetitek már biztonságban magatokat.
Szavai belevájták magukat az elmémbe, nem akartam hallani, amit beszél, és kétségbeesésemben becsuktam a szemem. Apró rezgések törtek utat felém, amik lassan ismerős dallammá nőttek, és ez ismét önbizalmat adott. Éreztem az erdőt, a benne mozgó életet, és ekkor remény gyúlt bennem. Igyekeztem saját energiáimmal változtatni a rezgésen, hogy felhívjam magamra a figyelmet, mintha egy követ dobnék bele a vízbe. Segítségért kiáltottam a mágia útján.
Aztán éles fájdalom hatolt a karomba, felsikoltottam, majd szemhéjaim felcsapódtak egyenesen a férfi arcába.
- Mondtam, hogy maradj nyugton! - Ezzel a figyelmeztetéssel egy időben ismét lesújtott, nem messze az előző helytől, de egy újabb felkiáltást megelőzve, másik kezét erőszakosan a számra tapasztotta. Teljes kétségbeesés fogott el, már egyáltalán nem reméltem, hogy valaha is élve kijutok innen. Szemem sarkából láttam, hogy újabb döfésre emelte a karját, mire gyorsan becsuktam a szemem, testem minden porcikáját merev görcsbe rántottam, és zihálva vártam a végem.
Egy kiáltás hasított a levegőbe, és a kés újra belém hasított, de most csak a bőrömig hatolt. Kinyitottam a szemem, és egy negyvenes éveiben járó férfit pillantottam meg. Hátában egy nyílvesszővel borult rám. Ép karomra támaszkodva igyekeztem kimászni alóla. Ekkor nagy rémületemre, valaki hátulról megfogta a vállamat, és elkezdett kifelé húzni.
- Css, hé, ne aggódj, az őrség tagja vagyok, segíteni jöttem. Jól vagy?
Hirtelen nagyon gyengének éreztem magam, mintegy felszabadulva a korábbi feszültség alól. Karomra pillantottam, majd egy fájdalmas sóhaj hagyta el a számat.
- Azt hiszem igen, de ez – mutattam a karomra, - nem fog egyhamar begyógyulni.
A tünde segített feltápászkodni, majd maga mellett tartva abba az irányba kezdett vezetni, amerről jöttem.
- Hogy talált rám?
- Mindig a közelben vagyunk, folyamatosan ellenőrizzük a határokat, de ez – intett hátrafelé a fejével –, igencsak kifogott rajtunk. Már régóta gyanakodtunk arra, hogy valami magas szintű mágus állhatott az eltűnések hátterében, gyakran éreztük a jelenlétét is, de soha nem akadtunk rá, és fogalmunk se volt, honnan jöhetett. Ugyanis több sötét tünde tűnt el mostanában, és kezdetben azt hittük, hogy katonák hatoltak be a területre, de aztán megtaláltuk a holttesteket az erdőben elszórtan... – ezt azonban nem fejtette ki részletesebben. - Most viszont nem messze különös mozgást tapasztaltunk, egy-egy állat is ugyanabba az irányba indult, mi pedig követtük őket. Egy ideig nem leltünk rátok, aztán megláttuk a férfit. Mikor ideértünk, valószínűleg nem figyelt már az álcájára, és így felfedte önmagát.
Egy pár pillanatig elgondolkodtam a hallottakon, majd furcsa érzés kerített a hatalmába.
- Katonák… Járnak errefelé katonák? - tértem vissza egy korábbi gondolathoz.
- Azt rebesgetik, de egyelőre mi találkoztunk velük. Viszont a közhangulat mostanában… elég különös. Szokatlan riadtságot látok néha egy-két lakosban, és való igaz, több külföldi emberbe botlunk mostanában ezen a vidéken, bár ők nem katonák – ekkor megállt és rám pillantott. - Szóval ezért nem biztos, hogy jó ötlet lenne mindezt vészjósló történetekkel tovább szítani.
Értettem a célzást, és bólintottam.
- Beleakadtam egy ágba, közel volt a talajhoz, és először nem vettem észre.
Egymással szemben álltunk, és pár másodpercig csend telepedett közénk. Ekkor a tünde szemében és arcvonásaiban egy kis enyhülést véltem felfedezni. Ő is bólintott, mintegy jóváhagyva titkos megállapodásunkat.


- Tessa! Hova tűntél, mindenütt kerestünk! Még a papok is…
Liz mögé pillantottam, és valóban ott állt egyikük fenn az erkélyen. Találkozott a tekintetünk, és biccentett egyet, mintha rábólintott volna valamire. Maga felé intett invitálásképpen, majd eltűnt a szemem elől.
- Azt hittem egy régi ismerőst láttam, és követni kezdtem, de figyelmetlen voltam és beleakadtam egy ágba – emeltem fel bekötött karomat. - Szerencsére pont arra sétált egy őr, és ő segített, majd bekötözték a sebemet is.
Furcsán néztek rám, közben ugyanis Alan is odaért Liz mellé. Hirtelen én sem éreztem már valami hihetőnek a történetet, úgyhogy muszáj volt valamivel lepleznem zavaromat.
- Tudom, néha teljesen elvesztem a fejem, és én magam se tudom, mit miért csinálok. Ne haragudjatok! De most menjünk, ne várakoztassunk meg őket ennyire.
Egymásra néztek, majd Alan megrántotta a vállát.
- Egyetértek, nehogy még mi kapjunk Tessa hülyesége miatt!
Erre bűnbánóan elmosolyodtam, és bár biztosra vettem, hogy később még újra előkerül a téma, hálás voltam a fiúnak, amiért egy időre felmentett a kielégítőbb válaszadás alól. Alan magatartása Lizt is meggyőzte, és elindultak a szentély bejárata felé.
Egy pillanatra megtorpantam, ahogy szemeim a magas fákra tévedve megpillantották a mögötte húzódó szabad eget, és az alatta elterülő távoli dombokat.
Ekkor jöttem rá, hogy valóban biztonságban éreztem magam a erdőben, mindig is úgy tekintettem rá, mintha nem is létezne más birodalom a világon. Számomra ez jelentette a mindenséget, és soha se vágytam arra, hogy kimerészkedjek belőle. Most viszont ahogy látóterem egy része kibújt a fák közül, sokkal inkább úgy éreztem magam mint egy kalitkába zárt madár, tehetetlennek és kiszolgáltatottnak. Fejemben még mindig a mágus szavai jártak a tünde hangjával keveredve, sérült karom érintése és az őszi falevelek vöröses árnyalatai pedig újra felidézték a vér látványát, mintegy lángba borítva az ágak mögött kirajzolódó tájat.
És egy pillanatra mintha minden megnémult volna, szélcsend lett, és a madarak is elhallgattak. Csend borult rám, és csak a halál suttogott.
Borzongás futott végig rajtam, ahogy hirtelen ismét mozgásba lendült minden, és megérintett egy hűvösebb szellő, véget vetve a pár pillanatig tartó bűvöletnek.
Tekintetem ekkor újra a folyosó irányába fordítottam, és én is a többiek után indultam.