[Tessa&Wyn] - Druidák Éneke

https://www.youtube.com/watch?v=gDgGzTBvQEg



Dél.
Éreztem a hűvös légáramlatok alkotta hálót, mely mintegy védelemként terült az erdőre lelki szemeim előtt. A valódiak csukva voltak, s csak a fényt érzékelték, amely a lombokon át szűrődött be és töltötte fel hőn áhított melegséggel a testem. Ez volt az egyetlen, a szél és a madarak hangján kívül, amely meditáció közben eljutott hozzám. Hogy hol voltam? Valahol anyag és anyagtalan között, a semmiben úszkálva, mely mégis valami volt. Nyugalommal szövetkezett, türelemmel és olyan dolgokra világított rá elmémben, amelyek mindig segítettek, hogy a következő döntést helyesen hozzam meg, betartva saját életszemléletem és a Természet Törvényeit egyaránt. Színek, szagok, emlékek és gondolatok keveredtek valami olyasmivel, amiről máig nem tudtam eldönteni, vajon hozzám tartozott-e egyáltalán. Az a tudás, a bölcsesség, amelyek ilyenkor átáramlottak rajtam, késztettek arra, hogy változtassak saját magamon. Hogy ne higgyem azt: mindig igazam van. Hiszen akkor sem volt, amikor úgy véltem, mindennek vége.
Dél.
Láttam a tüzet. Abaddónét, aztán az északiakét, de bármelyik elevenedett is meg újfent, akkor is pusztította azt, ami szent. Abaddón és Isten - Adonai, ahogyan a nefilim nevezte és Természet, ahogyan a népem, mely kivágta magát a történelem még üresen álló lapjairól - szándékait és miértjeit már kezdtem megérteni. Elfogadtam és tudtam, hol és hogyan tehetek azért, hogy mindez - mindaz amit mi, kétlábúak műveltünk - ne taszítson el minket a saját jövőnktől. De, mintha csak elkéstem volna vagy nem lettem volna elég, holott még meg sem próbáltam, magamnak ellent mondva tartottam egy olyan irányba, amellyel elköteleztem magam, elvágva tanításaimat és eszméimet Veronia felétől. Arrafelé sodródva, hogy folytatok valamit, amibe eddig kétszer kóstoltam bele, s minduntalan egyre inkább meggyűlöltem azt a részt magamból. Csatába szállni. Támadni. S másodjára ölni. Hogy vehettük el valakinek az életét, akit nem táplálékul használtunk fel, és esélyt sem adtunk neki, hogy felfedje magát előttünk?
DÉL.
Szemeim kinyíltak, de homályosan, másként tekintettek a sűrű, zöld mindenségre, amely körülvett. Kívülállóként, még félig abba a nyugalmas semmibe ragadva, ahonnan visszatérni kényszerített az ökleim görcsös, haragos, feszült összeszorítása. Éreztem, hogy a fogaim egymásnak feszülnek. Minden egyes légvétellel messzebb sodródott tőlem a gondtalan, magányos, ámde kedvelt állapot, s helyét átvette az, amely már nyolc éve bennem növekedett, mint egy parazita. Megtestesült, kontrollálhatatlan harag, amely még viselőjének is fájdalmas. De ezt senki sem tudta, senki... És én tovább cipeltem, akkor is, mikor hirtelen a duplájára hízott, s kis híján elnyelt. Felemésztett. Mostanában egyre több tettemet befolyásolta és a meditálás sem segített. Cselekednem kellett hát, tenni valamit, bármit, amivel enyhíthetem, visszaszoríthatom. Hát eljöttem Délre, hogy a közeljövőben beálljak a seregbe és ne engedjek több erdőt Északnak felégetni. Tudtam, hogy sok ölést látni fogok, de azzal egyeztem ki, hogy cserébe bárkit tanítok, aki csak az utamba kerül. Bárkit. Északiakat is. Hiszen nem szabadott gyűlölnöm senki életét, teljes komolysággal nem. De gyűlöltem, sok mindent, amit nem kellett volna.

Zavart nyugtalanság fogott el. Mögöttem az Elvenwoods egy hatalmas tábortűz után megmaradt farakás benyomását keltette, melynek füstjei Veronia távoli tájaira szállították a hírt. Elhagyni készültem, ám fejem rendszeresen vissza-visszafordult az erdő irányába, az egyetlen dologba, ami egészen eddig a világhoz kötött. Húzását még mindig éreztem, habár már igencsak lazán tartott, és bármelyik pillanatban végleg elszakadhatott, kidobva a semmi közepére, hol ki tudja milyen hosszú ideig tartó bolyongásra leszek ítélve.
Kiszolgáltatottság. Még egyszer hátrafordultam, és egyben utoljára, szemeim ugyanis már hiába kutattak az egykori erdő csontváza után, azok teljesen eltűntek, én pedig a nyílt víz közepére kerültem. Fogalmam sem volt, melyik irányt válasszam, így azt tettem, amit a kétségbeesett, de még nem teljesen reményvesztett kalandor tesz: egyenesen haladtam, mintha csak egy hosszú folyosón lépkednék, melynek egyszer úgyis véget kell érnie valahol. Még errefelé is csend honolt, csak egy-egy levegőbe szökkenő hang szakította meg néha ezt a folytonosságot. Ám ezek ismeretlenek és távoliak voltak, én pedig nem tudtam mit kezdeni velük, így kezdetben könnyen keresztülhatoltak rajtam.
Aztán órákkal vagy napokkal később (mintha az idő kidobott volna magából) már egyre kevésbé éreztem magam árnynak, lábaimnak ismét súlya lett, minden lépésnél érzékeltem az övemhez illesztett botom, karjaim nehezen hullottak alá, egy szóval megszilárdultam. Most már nem imbolygó utasnak, sokkal inkább egy kőtömbnek éreztem magam, mely már észre sem veszi a nekicsapódó hullámokat és a fuvallatokat. Hiába érintettem meg a füvet, a leveleket, a fák törzsét, mintha védőréteget helyeztek volna rám. A hangok, illatok, szagok már kikerültek, szemeim is csak néztek, mintha nem is tartoznának többé hozzám, tudásukat ugyanis nem osztották már meg velem, nem tudtam, mit látnak. Barna, zöld, sárga, kék színek, magas és mély hangok folytak egybe, éjszaka pedig már csak egy egyenletes zúgás jutott el hozzám.
Most egy fának dőlve kémleltem a fákat, a felettük magasodó égboltot, azt ugyanis már régen feladtam, hogy felvegyem a természet itteni ritmusát, nem hallottam semmit, pedig az erdők mindig énekelnek, mindegyik különböző dallamot, így könnyen meg lehet őket különböztetni egymástól, ha valaki képes ezt meghallani. Egykor én is rendelkeztem ezzel az érzékkel, de mostanra bezárultak az ajtók, egyedül voltam, Shade is már csak emlékként élt bennem.
Fásult lettem.

Utolsóként magamra húztam az inget. Nem, nem azt, amelyet Alan Dwayne-től tulajdonítottam el, hiszen az - az előző nadrágommal egyetemben - tönkrement a tünde-erdei csatát megelőző gyalogolásban és miegyebekben. Nem... ezt az öltözéket akkor vettem, amikor életem első kultistájával találkoztam, még azelőtt, hogy belekeveredtem volna Esroniel mélységiöldöklésébe és az egész angyal-lenyomatos ügybe Dél védelméért. Nos, mondanom sem kell, miért nem használtam egészen eddig: kényelmetlenül pontosan a méreteimre szabták - bár még így is nagyobb volt a kelleténél, de nálam a kettő ugyanazt jelentette -, ráadásul egyáltalán nem volt elkopva, következésképpen kényelmes sem. Már a viselése is feszültséget halmozott fel bennem, amelyre most egyáltalán nem volt szükségem, de nem tehettem mást. Utáltam sokáig azon a helyen maradni, ahol egy újabb meditálási kísérletem hiúsult meg saját magam miatt.
Tehát fogtam a botomat, visszacsúsztattam az övembe és Wade-et a közelembe parancsolva nekiindultam, be az erdőbe, egyszerűen csak el innen, ahol megint tudomásul kellett vennem, mennyire felülkerekedett rajtam a mélyen gyökerező gyűlölet, melynek tárgyát csak részben tette ki Lunasa gyilkosa, az öcsém és az északiak. A másik része attól a szörnyű naptól kezdve másból származott. Hatalmasat sóhajtva kerültem ki egy feltűnően nagy és tüskés bokrot, de még arról is a Tövislény - Driseog, mint kiderült - jutott eszembe, róla pedig természetesen az a thuata, Rheo, aki átvert és felhasznált a tervéhez, elhitetve velem, hogy megérdemlem a kitüntetést, melyet a nekem kölcsönzött druidaerő jelentett.
- Hogyne. Nézzük csak nyugodtan hülyének a kis Wyn-t, úgysem lesz esélye és ereje megtorolni.
Reméltem, hogy imádkozik azért, ne is legyen. Egyáltalán nem voltam olyan kis ártatlan és gyenge, mint amilyennek sokan hittek. Ó, nem. Gyenge semmiképpen sem, hiszen akkor már réges-régen csatlakoztam volna a nővéremhez odaát, a lelkek birodalmában, visszaadva a Természetnek az energiát, amelyet az életemhez adott. És abban is biztos voltam, hogy Rheo sem született legyőzhetetlennek, hiába élt már huszonegyezer éve. De hogy miért akartam mindenáron legyőzni, ha nyilvánvaló erőfölénnyel kellett volna szembenéznem és még csak el sem érhettem őt... Nem volt számomra világos. Nem, hiszen valamikor, régen egyáltalán nem viselkedtem ennyire vérszomjasan és agresszíven. Régen... minden más volt. De most...
Egy lábnyom sejlett ki az eső áztatta, képlékeny talaj egyenetlenségéből. Magányos erdőben bóklászóé lehetett, azonban túlságosan friss ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. Akárki lehetett. Bandita, egyszerű vándor, bérgyilkos vagy akár egy újabb kultista, esetleg eltévedt ember, akinek semmi köze ehhez az erdőhöz, de nem tud kijutni. Akárhogyan is volt, a területemen tartózkodott és amíg nem tudtam meg, kihez tartozik, addig a biztonságomat veszélyeztette.
- Menj. - mutattam abba az irányba az éjsötét hollónak, amerre a lábnyom mutatott, mire Wade késlekedés nélkül eltűnt a lombok között.
Ki kellett derítenem, ki zavarta meg azt a fenséges magányt, amelynek elmúlt napjaimat szenteltem.

Sürgető hangok, futó léptek keringtek körülöttem. Egyik kép váltotta a másikat, nem volt semmi állandóság saját zihálásomon és a fejvesztett rohanáson kívül. Szaladtam, kerestem valamit, valamit aminek megtalálásán nem kevesebb múlott, mint az életem.
Egyre gyorsultak az engem körülvevő mozgások, rohanásom nem tűnt többnek egy helyben állásnál, a világ pörgött körülöttem, majd csend lett. Észre sem vettem, hogy csukva tartottam a szemem, de rövidesen ez is tudatosult bennem, és ekkor felpattantak.
Nem hallottam semmit, mégis éreztem a fejemben egyfajta zúgást, mely kezdett elviselhetetlenné válni. Ekkor valaki megérintette a karomat, megéreztem  ugyanis ujjait a felkaromon. Hátranéztem, de nem állt senki mögöttem, a távolban azonban futó alakok váltak egyre kisebbé, fokozatosan vesztve kivehetőségükből, egyikükben felismertem Alant, előtte pedig anyát és apát…

Égetően sütött a nap, arcom nagy része ugyan sikeresen árnyékba vonult, de egy részét továbbra is égette. Most már Napcsókolt vagyok – gondoltam keserűen, egy fajomat illető régi gúnynévre visszagondolva, mely hirtelen emlékeim peremén felbukkant, és bosszankodva beljebb húzódtam.
Talán az előbbi incidens, vagy a felzaklató álom, mindenesetre igen fanyar hangulat borult rám, és fáradtabbnak is éreztem magam, mint alvás előtt. Magam elé pillantottam, pontosan úgy, mielőtt magával rántott volna az álom.
Az előttem magasodó tölgylomb leveleinek színe, az az igazán ragyogó enyhén mély zöld maga volt a természet, ebben az egy színben több élet érződött mint a jelenlegi teljes Elvenwoods területén, szemeim mégis vakon tekintettek rá. Belül éreztem, hogy most boldognak kellett volna lennem, hiszen újra olyan terepen voltam, ahol ismét fel tudtam volna töltődni energiával…
De semmi. Az egyetlen érzés, amit elő tudtam magamból csiholni, csupán a düh volt, pedig nem voltam ingerlékeny természetű. Ha felindultságomban néha órákig nem is bukkantam fel, az erdő már jól kitaposott (ám a legtöbb tünde számára kevésbé ismert) ösvényeit jártam, hogy a feleslegesen felgyülemlett energiát levezessem, és ez mindig működött is. Most azonban nem volt olyan energiám, amit testem szívesen nélkülözött volna, így továbbra is csak ültem, haragomat olyasmi felé fordítva, mely egykor számomra a megnyugvás egyetlen forrását jelentette.
A tétlenségem bosszantott volna? Netán irigy voltam az erdőre, amiért az itt élőket nem fosztották meg otthonuktól? Jelen pillanatban ilyen gondolatok is megfordultak a fejemben, sőt kezdtem azt érezni, mintha maga az erdő, maga az a fa tehetett volna mindenről.
Egy kéregdarabot téptem le a hátam mögül, és eldobtam. Majd még egyet, minden egyes alkalommal egyre távolabb és feljebb, kezdetben ugyanis nem hallottam semmit, a levelek közé repülve viszont csattanó hangok értek el hozzám. Egy részem mintha győzködött volna, hogy megint, megint, megint!, míg a másik undort keltett magam iránt.
Aztán ezt is meguntam, de nem akaródzott felkelni és továbbmenni sem, úgyhogy egy mozdulattal hanyatt vágtam magam. Csak néztem az eget, apró hangok hallatszódtak a távolban, én mégis síri csendet érzékeltem.
Néha egy-egy énekesmadár repült el fölöttem, valamelyik le is szállt egy hozzám közel eső fa egyik ágára. Furcsának és idegennek éreztem a társaságot, még ha csak egy állatról is volt szó, pedig egykor ez volt az egyetlen társaság, amit igazán élveztem.
Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam egy apró kavicsot, és feléje dobtam, nem egyenesen rá céloztam, csupán melléje, hogy megzavarjam. Ám ez nem talált, újat vettem a kezembe, de ekkor egy varjú is került a háttérbe, és néha megfordulva, többször is elhaladt ezen a részen, majd berepült a fák közé.
Nem tudtam kivenni az alakját, ahhoz túl messze helyezkedett el, de sejtésem volt, így ezúttal félig vakon dobtam.

Hatalmas, hosszú és gyors léptekkel haladtam. Új cél hajtott, bár nem feledtette egészen, miért is öltöttem fel újra azt a megjelenést, amelyet Veronia erőszakolt rám. Nem halványult a kudarc emléke, sem pedig a lábnyomok a sűrű, zöld tenger felszíne alatt. Néha megálltam, s ellenőriztem az irányukat, mintha attól tartanék, csapdába csalnak vagy követnek, netán kémkednek rám. De már nem féltem semmitől, és ha mégis, mindent elnyomott az a sziklafal keménységűvé szilárdult burok, az a borostyánbörtönként körbeölelő rideg, mégis tűztől forró pajzs, amely nemcsak érzelmeimet zárta el a külvilág elől hatékonyabban, hanem odakintről sem engedte be azt, amiről nem akartam tudomást venni. Ki kellett hát terjesztenem érdeklődésemet, s figyelmemet a hollóm köré, aki... most nem élvezte, hogy szárnyalhat.
Sosem szerette a reá kirótt feladataimat, kivéve, ha ínyére voltak, azonban most még kevésbé mutatott lelkesedést, elvégre olyasvalamit kértem tőle, amelynek teljesítéséhez újra és újra meg kellett állnia, hogy leereszkedjen a föld közelébe, nehogy eltévessze az irányt. Nyilvánvalóan kiszolgáltatottnak érezte magát, úgy, időről időre szinte eggyé olvadva a talajszinttel, ahol a ragadozók elérhették. Egyre ritkábban veszített a magasságából, hiszen a gyűlölt és félt sűrűzöldben végleg eltűntek a nyomok. Hagytam, hadd folytassa a keresést a saját módszereivel, míg én magam olyan jelek után kutattam, amelyekre nem biztos, hogy egy földközelben feszült holló eléggé odafigyelt. És különben is, nem akartam kihasználni a kettőnk közt kialakult furcsa, ámde a maga módján szoros köteléket.
Sehol egy szövetdarab vagy elhagyott tárgy.
Bizony tényleg nem volt, így az eltévedt, tudatlan kerekfülűt jóformán ki is húzhattam a lehetséges személyek listájáról. Tapasztalt és óvatos attól még mindig lehetett, azonban ez csak azt erősítette meg bennem, amivel nem szívesen néztem volna szembe. Nem azért, mert féltem volna, nem... Azért, mert nem volt kedvem hozzá, hogy lássam az eltévelyedett, züllött fajtájukat, és ne merülhessen fel bennem újra a gondolat, miszerint megtaníthatnám őket. Hogy miért? Mert legtöbbször inkább ártottam volna nekik ahelyett, hogy megmenteném őket saját maguktól.
Bénító félelem.
A távolban, valahol előttem hallani véltem Wade ijedt, zaklatott hangját, miközben szinte záporozni kezdtek eddig elcsitított, sebes, kissé zagyva gondolatai, amelyeket jócskán különféle érzelmekkel is megfűszerezett. Először is, s legerősebben, ott volt az a bizonyos leforrázó csalódás egy hosszúágas éji csupasszal kapcsolatban, akit minden kétséget kizáróan olyannak titulált, mint Fagyfióka, azaz én. A csalódás tárgya nem volt más, mint egy kő, amellyel félreértelmezhetetlenül megcélozták, én pedig úgy éreztem, bármelyik pillanatban forró tűz törhet fel a torkomból, mintha a haragra gerjedt Abaddón lettem volna. Semmi mást nem nevezett éji csupasznak a sötételfeknél, a hosszúágat pedig biztosan nem kardra értette, mert akkor karomra gondolt volna vagy csőrre, de semmiképpen sem ágra. Az ág fára utalt. A csalódás pedig egyértelműen arra, hogy azt hitte, druidával van dolga.
Semmi mást nem éreztem felőle, csak zavartságot és félelmet, a madárszív szapora dobogását, amelyet az egész testében jelenlévőnek érzett. Nagyon félt, de talán nem sebesült meg. Amikor megláttam, hogy felém repül, s lassít, gyorsan cselekedtem. Mielőtt egyet is pisloghattam volna, karjaim köré fonódtak, mellkasommal együtt pedig kalitkába zárták. Nem akartam, hogy elmeneküljön. Nem. Nem akartam megint nemtörődöm cserben hagyni, mint aznap, amikor az a két északi Dieterre és rám támadott. A kifordított, személyiségembe nem illő gondoskodás ellentéteként pedig újult erővel lángolt fel bennem a harag, mialatt még mindig a hollót szorongattam, megakadályozva, hogy elrepüljön, és a fejét simogatva, hogy valamelyest megnyugodjon. Senki nem emelhetett kezet Wade-re. Nem hagyhattam büntetlenül, akárki is állt mögötte.
Lábaim maguktól mozdultak, magabiztos, erős lépteket hagyva maguk mögött, amelyek úgy tetszettek, mintha a földet döngetnék. Wade útja alatt megfigyeltem néhány jellegzetes növénycsoportosulást, azokat követve haladtam egyenesen arrafelé, amerre az a rejtélyes valaki tartózkodott, aki szórakozásból jótétlélek druidának adta ki magát. És nem utolsó sorban sötételfnek. Mostanában túl sok fajtársat láttam, s kizártnak tartottam, hogy ennyien maradtunk volna Veronián.
A három feltűnően közel növő, barna kalapos gomba egyértelműen jelezte számomra, hogy az előttem elterülő hatalmas kúszónövénnyel behálózott bokor és a mellette növő fa mögött lesz az, akit keresek. Addigra már annyira dühös voltam, hogy még csak meg sem fordult a fejemben rejtőzködve megközelíteni. Szinte láttam, ahogyan a szemeim villannak egyet, amint kiléptem a növényzet takarásából, ám csak egyetlen pillanatig, ugyanis amit... akit ott találtam, valóban sötételf volt, egy kormos bőrű, hófehér hajú, sovány és megfáradt leány.
- Mit...
... képzeltél?! - akartam mondani magamból kikelve, de csak az első szótagig jutottam, ugyanis dühöm hirtelenjében párolgott el, s szállt tova, úgy, hogy meg sem találtam többé.
Az a sötételf ugyanis olyan állapotban feküdt ott, az erdő kellős közepén, hogy menten elöntött a szánalommal kevert furcsa emlékek halmaza. Emlékek? Inkább felismerés. Ha valahogyan meg kellett volna testesítenem azt az érzést, amit az otthonom, egyetlen mentsváram elvesztése jelentett, és azt, amit bennem okozott, hát pontosan így képzeltem volna el. Árasztotta magából az ürességet, azt a félelmetes semmit, ami mégis valami volt, beleivódott az élő húsba és képes volt elhitetni áldozatával, hogy semmi sem lesz már ugyanaz, következésképpen értelme sincs tovább küzdeni.
Ennek ellenére mozdulatlan maradtam. Hiszen mégiscsak rátámadt a hollómra. Egy jelet vártam tőle, valamit, amitől megbizonyosodhatok afelől, hogy megérdemli a segítségem. A lábaimat elnézve lelkemnek azonban már nem kellett sok. Magamnak ellent mondva csúsztak a nedves földön előrébb és előrébb, holott megparancsoltam a testemnek a megálljt.
-... keresel itt ilyen állapotban? - javítottam ki magam valamelyest barátságosabb hangon, habár még mindig erőlködnöm kellett, hogy ne kezdjek el ordítani vele.

Tenger… - rajzolódtak ki fejemben a betűk, ahogy szemeim az égbolton kalandoztak, noha valódi emlékképek nem társulhattak hozzá, csupán rajzokon, festményeken látottak, mégis mindig sajnálattal gondoltam arra, hogy már soha többé nem láthatom őket. Furcsának tűnhet elvesztett képek után sóvárogni, holott a legtöbb kézzel fogható dolgot is elveszítettem, a családomról és barátaimról nem is beszélve.
Én a vizet, a tenger kékségét, mely lepedőként terítette be a képek nagy részét, azonban mindig a békével és nyugalom érzésével kötöttem össze, az idő előrehaladtával, a Tünde – erdőtől egyre távolodva azonban ez fokozatosan az otthon jelentésével is összekapcsolódott, hiszen pont azt veszítettem el, amit fejemben mindez megtestesített: a harmóniát önmagammal és környezetemmel. Számomra a világ, amióta druidatanonc lettem, tökéletesnek tűnt, bár nem túl nehéz mindezt elhinni, ha valaki egy kis erdőbeli faluban éli mindennapjait. Az egész erdő egy színpompás buborék volt, illúziók melegágya, mely végleg szertefoszlott abban a pillanatban, amint kipukkadt. Ilyenkor mindig felrémlett előttem az óriási tűz okozta pusztítás is, a vörös lángok, harcra kelve a kékkel, azaz korábbi önmagammal és világfelfogásommal.
Ekkor kavicsot dobtam a vízbe, mely egyre messzebb repült tőlem, majd ívesen a lombok közé hullott. Mély, de mégis éles hang hasított a levegőbe, mit több különböző, fokozatosan gyengülő, végül teljesen elhaló moraj követett, felébresztve az erdő ezen területét, mintha valóban egy víz felszínét bolygattam volna meg.
Holló - bukkant fel bennem a következő szó előbbi célpontomra gondolva, melyet távolról közönséges varjúnak néztem, a hang azonban ismerős húrokat pendített meg emlékeim között, és egy pillanatra újra régi önmagamnak éreztem magam, de tényleg csak egy szempillantásnyi időre, mely kevés ahhoz, hogy bármiféle válasz érkezzen rá.
Újra csend lett, nem bukkant fel többé a madár, biztos voltam benne, hogy eltaláltam. Eltűntek korábbi gondolataim, egy földre zuhant haldokló varjú képét láttam mindenre rávetülve. Becsuktam a szemem, de nem gondolkodtam, csak egy helyben feküdtem időérzékemet teljesen letompítva, így fogalmam sem volt, meddig lehettem így.
Neszeket hallottam a cserjék felől, de ebben nem éreztem semmi szokatlant, ezek az apró hangok hozzátartoztak az erdőhöz, jelenlegi állapotomban pedig amúgy is minden hang távolibbnak érződött. Az ez után következő egyetlen szóvá sűrűsödő hang intenzitása azonban már engem is elért, szemeim felcsapódtak.
Egy kis termetű, fiatal lány alakja került elém, miután felültem korábbi helyzetemből, melyet igencsak gyorsan tettem, így a keletkezett szédülő érzés miatt hunyorogni kezdtem. Kérdésére nem válaszoltam mindjárt, kellett egy kis idő, míg megpróbáltam felfogni őket, hiszen már egy jó ideje nem hallottam senkit beszélni.
- Én nem keresek semmit – néztem rá értetlen kifejezéssel, hangom különösen csengett önmagam számára, mintha valaki egy régi, életlen fejszével sújtott volna le egy farönkre. Most éreztem először olyat, mintha be lennék ragadva, mintha valami nekifeszült volna bensőmnek, csak nem tudna kijutni, mert eltömődött mindenfélével.
Kissé imbolyogva feltápászkodtam, és ekkor tűnt fel csak igazán, milyen alacsony teremtés is áll előttem. Magamat is meglepve közelebb léptem, mintha az egyedüllét teljesen el is felejtetett volna velem bármiféle félelemérzetet, és ahogy egyre csökkentettem közöttünk a távolságot, észrevettem egy kis fekete csomagot is a kezében:
- Még egy holló – közöltem vele, vagy inkább csak magammal ezt az elmés megállapítást.
Felnéztem a lány arcába, amelyen kiülő kifejezést nem tudtam értelmezni, azonban ahogy tekintetem visszavándorolt a madárra, amit úgy tartott, mintha el akarta volna rejteni valami elől, újra bevillant az előbbi kétségbeesett hang, valamint a sérült holló képe, fokozatosan egybeolvadva a mostani látvánnyal, minta aki nem tudja eldönteni, hogy amit lát, az valóban ott van-e előtte, vagy csak túl élénken képzelődik.
Valami belső késztetéstől hajtva kinyújtottam a kezem, és a madárhoz közelítettem vele, hogy megérintsem toll borította hátát.

Akaratlanul is összeszaladt a szemöldököm, még úgy is, hogy tisztában voltam vele, mindennemű érzelmemet el kellene rejtenem, de nem ment, már csak azért sem, mert a lánynak nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, mi a fenét kérdeztem tőle, ahogyan arról sem, ő maga mi a fenét keres itt, hiszen... nos, hallhattam. A semmit kereste, de hát hogyan is kereshetett volna valamit, ha nekünk, tündéknek mindenünk odalett? Az érzés, amit a vonásaiban véltem felfedezni, némiképpen ismerős volt, még mostani önmagamnak is, ennek a feldúlt, dühtől tajtékzó gondolatokkal feltöltött elmének. De hogyan is lehettem volna teljesen nyugodt, ha Wade emlékei - és az idegen közelsége miatt a félelme is - azt tükrözték, amire gondoltam. Azt, hogy megtámadták, méghozzá ő, egy sötételf, egy fajtárs, egy otthontalan.
Aki felállt és cseppet sem lepődött meg rajta, hogy védelmezőn eltartottam tőle a hollómat, szorosan a karjaim védelmébe fogadva őt. Wade ezúttal csendben maradt. Azt hiszem olyan pontot ért el nála a rettegés, amelynél már hang sem volt képes elhagyni a torkát. Karmait teljes erőből belém mélyesztette ezidáig, most azonban szinte kővé dermedve pihent a mellkasomhoz lapulva, árgus szemekkel lesve a lányt. Átlagos esetben rátámadt volna, akárki is sértette meg, hiszen ismertem már annyira, hogy tudjam. Agresszív volt, akárcsak én, rövid türelmű, hangos és kiharcolta magának, amit akart. De a tény, hogy egy magamfajta okozott neki kellemetlenséget, egy botos - merthogy botja volt, annyi szent -, hát azt már nem tudta feldolgozni.
- Köveket biztosan. Hiszen azok nélkül igen nehezen dobálóznál ok nélkül a Természet Szent Teremtményeire. - jegyeztem meg ellentmondást nem tűrő hangon, jelezve neki, hogy próbáljon észhez térni, még mielőtt olyat teszek amit később megbánnék, főleg, hogy úgy nézett ki, mint egy druida. Vagyis... Wade ezt hitte, én meg elhittem neki, de legalább szóba hoztam azt, amiből majd kiderül. És valószínűleg az is, hogy miért dobott.
Remélem, lopta azt a botot. Akkor majd még azért is megtéphetem... Egy fajtárs. Remek...
Más sem hiányzott az életembe, minthogy a véremmel verekedjek. De komolyan. Így is kevesen maradtunk, és még békében sem lehettem velük? Bár fel kellett tennem magamnak a kérdést, mégis miért akartam mindenáron ellátni a baját?
- Eszedbe ne jusson! - emeltem fel a magasba Wade-et, nehogy véletlenül is hozzáérjen, mire a meglepett holló vészes, fültépő ricsajba kezdett, mialatt a szárnyaival csapkodott, én pedig, nos, szerencsétlenségemre pont oda álltam, ahová nem kellett volna. 
A csizmám sarka kérlelhetetlenül belesüppedt a sárba, így a következő pillanatban a földön találtam magam, üres kézzel, leplezetlen meglepettséggel és enyhén sajgó hátsóval. Ahogy ott ültem, átnedvesedett nadrágomban és a lány furcsa, zavart, fájó ürességet hordozó arcát bámultam és azon fáradoztam, hogy bármit - akármit - kiolvassak a szeméből, ami nem csupán nyers őrületre utalt, következésképpen megmagyarázta volna, miért lopott el egy druida botot, vagy miért álcázta annak a sétabotját, arra kellett ráébrednem, hogy... egyszerűen nem lehettem most ennyire rideg. Nem... Most nem, amikor mindennek vége szakadt és én jobban voltam, de ő nem. Csak én voltam itt neki, és ki tudja, mióta heverhetett itt, talán a kövek is arra kellettek neki, hogy madárhúst szerezzen. Talán... talán csak véletlen volt az egész, egy félreértés és semmi szükség nem lesz itt megtépésre. Hinnem kellett benne. Hinni. Valakiben. Sosem gondoltam volna, hogy ezt még megérem. Vakon kellett volna elhinnem róla, hogy jó szándékú, ahelyett, hogy egyszerűen elsétáltam volna, megparancsolva az idegesen felettünk repkedő Wade-nek, hogy kövessen és elfelejtsem az egészet.
Mert odahaza ezt tettem volna. Azt hiszem. Legalábbis, hagytam volna neki valami élelmet, mielőtt távozom. Vagy... tényleg megmutattam volna neki, kinek a hollójával szórakozzon.
Nem.
Nem tehettem meg. Nem mehettem el. Kezeimet a halántékomra tapasztva hallattam egy morgásszerű, kínlódásomról tanúbizonyságot adó hangot, aztán felálltam és óriási sóhajt eresztettem ki magamból, megigazítva a botomat az övemben.
- Wyn. - böktem ki szárazon, enyhén elkínzott hangon, miközben magam sem hittem el, de felé nyújtottam a kezem - És te? Éhes vagy?
Ennyi. Ez lett abból, hogy kérlelhetetlen leszek. Ez lett abból, hogy nem vagyok gyenge. Olyan életet védtem, amely talán nem érdemelte meg. De azt hiszem, érdemelt egy esélyt, hogy bebizonyítsa. A szemeiben ülő fájdalom legalábbis túl ismerős volt ahhoz, hogy hagyjam elhatalmasodni. Nem nyerhetett felettünk a bánat és az önpusztítás. Nem. Most nem.

Szavai élesen csengtek a fülemben, hasonló reakciót kiváltva, mint a legelső alkalommal. Most ugyan már nyitva voltak a szemeim, hangja ismét arculcsapásként ért, és ez furcsa érzést keltett bennem. Mintha valami élessel megböktek volna, melynek hatása még éppen nem nevezhető fájdalmasnak, az érzékek mégis felerősödnek, veszélyes szándékot sejtve, és olyan apróságok is eljutnak a tudatba, amit korábban figyelmen kívül hagyott. Élesebb lesz a kép, és ez egyrészt ijesztőnek hat a csendes és homályos biztonságérzetből kiszakadva, másrészt viszont fel is pezsdít, mint mikor valaki egy téli reggel kidugja a fejét az ablakon, hogy friss levegőt szívjon és kellően felébredjen.
A Természet Szent Teremtményei - ismételtem meg magamban az utolsó szavakat, és ahogy feltekintettem az arcába, szemeiben érdekes fény véltem felfedezni, de határozottságot és magabiztosságot árasztott, illetve erőt, melyet nem néztem volna ki a lányból. Számomra elvesztek egy ideje a határvonalak, minden inkább csak lebegett vagy áramlott, de ő szilárd maradt, nem úgy tűnt, mintha csak úgy odébb lehetett volna lökni, vagy észrevétlenül elsétálni mellette.
A szent szó azonban jobban megmozgatott bennem valamit, valahogy idegennek és nem ideillőnek éreztem a kifejezést, és ennek hatására fejemben különböző növények és állatok, valamint a tűz képeinek gyorsan változó kavalkádja jelent meg.
Nem reagáltam mindjárt, figyelmemet ugyanis a holló vonta magára, mely hangos és éles hangon tiltakozott közeledő kezem ellen, miközben a lány messzebb tartotta tőlem, aki aztán rövidesen a földön is találta magát.
Hátrébb léptem a gyorsan lejátszódó jelenet alatt, szívem hangosabban kezdett verni, majd ahogy mozdulatlanságba burkolóztunk mindketten, újra egyfajta fásultság ült rám, valamiféle hiányérzet, és ettől az előbbi ébredés utáni feszültséghez hasonló nyugtalanság fogott el. Ez végül ingerültségbe csapott át, és közelebb léptem hozzá.
- Most már biztosan szentek, hiszen nincsenek többé. Meghalt, elpusztult minden. Annyi élet maradt itt - bár ez, egy erdő közepén kimondva, egy kívülálló számára meglehetősen furcsának tűnhetett, ám én gondolatban már egy ideje csak egy helyben toporogtam. - mint… - álltam meg valami megfelelő szó után kutatva, de fejemben ekkor nem sok minden mozgolódott.
- … ebben a kőben – emeltem fel a földről egy újabbat, bár valahol azért éreztem, hogy ez nem volt túl jó ötlet, de ekkor legalább értelmet nyertek bennem az előző szavak is.
- Igen – forgattam meg a kezemben, majd egy alig észrevehető mozdulattal magam mögé dobtam. - Dobáltam. És eltaláltam, pedig nem akartam – fejeztem be, nem érezve szükségét a mentegetőzésnek, ezt is inkább csak tényként jelentettem ki, nem magyarázkodásnak szántam.
De ahogy szemeim ismét a lány irányába fordultak, és ahogy a kezei között kuporgó madarat néztem, melynek fekete tollaitól élesen elütött a lány bőrének és hajának fehérsége, meg még ott voltak az éles fülek is… Hirtelen úgy éreztem, mintha közelebb lenne hozzám, volt benne valami ismerős annak ellenére, hogy még korábban nem láttam, de túl távolinak tűnt az az idő, mikor fajtársak is tartózkodtak a környezetemben, így egyelőre nem szóltam semmit, bár egyfajta kíváncsiság ébredezni kezdett bennem.
Ekkor, mintha megunta volna az egész helyzetet, felállt.
- Wyn – ismételtem meg a nevet, ahogy hamarosan egy másik szót is, mintha idegen nyelven szóltak volna hozzám. - Éhes? Nem, mindig találok valamit… - tettem rá a kezem hirtelen a hasamra elbizonytalanodva. - Bár az már régen volt. - Igazából nem is emlékeztem, mikor ettem utoljára.
Figyelmem azonban ismét visszatért a hollóra. Érzéseim változóban voltak a lány irányában, és ez a madarat, valamint a korábbi esetet is másfajta világításba kezdte helyezni.
- Hozzád tartozik?

Fura egy lány.
Ez lett volna mindenki más első gondolata, le mertem volna fogadni, én azonban magamat láttam, egy korábbi magamat és tudtam, milyen érzés. Hallgattam, s közben azon gondolkodtam, mégis mit tehetnék érte, ami már önmagában is furcsán festett, elvégre én csak megvédeni szoktam az életet, lelkileg pátyolgatni nem éppen, és nem is tartozott ez az erősségeim közé. Sőt, egyáltalán nem tudtam, hogyan kell csinálni, mindössze egyetlen egyszer gyakoroltam úgy igazán, de akkor is csak azért született bármi eredménye is, mert ugyanúgy néztem ki, mint most ő. Ő, mivel a sajátja helyett az én nevemet ismételte el.
- Nem. - javítottam ki kérdőn, immár halkan, hisz megkaptam, amit akartam: bevallotta, amit tett - Wyn a nevem. És azért nyújtottam a kezemet, hogy megtudhassam a tiédet.
Már régóta nem evett. Ezt gondoltam, s látszott is rajta. Csont és bőr volt, a szó szoros értelmében. Lehet, hogy talált valamit, de ilyenkor az idő egybefolyik. Nincs nap, amit újabb követ. Minden, amire emlékszel, az a most, és nincs múlt, legfőképpen pedig jövő nincsen, hiszen azt sem tudod, mégis mi végre vagy ott, ahol, mit akartál tenni az imént és mi dolgod lenne, ami értelemmel is bír. Rosszabb esetben az is megfordul a fejedben, hogy mindennek vége. Az övében is megfordult, meg is említette. Mindent elvesztett. Valószínűleg azt sem tudta, mi végre dobálja a kavicsokat. Nem most volt itt az ideje kioktatni, ó nem... Ahogy beszélt, ő, akárki volt is, nem csak az erdőt gyászolta, az otthonát. Mindent, amit a szó alatt érteni lehet. A bot az övé volt, következésképpen pedig...
- Druida vagy. - tettem hozzá - Örülök.
Furcsának hangozhatott ez a számból úgy, hogy az előbb még legszívesebben megütöttem volna, de biztosra vettem, hogy nem fogja érteni. Így hát bátorkodtam bólintani a kérdésre, s magamhoz hívtam a még mindig zavarodott állatot, aki készségesen helyet is foglalt a vállamon, elég szigorú pillantással méregetve a lányt. Amikor kellően lenyugodott, kinyújtottam a kezem, hogy közelebb mehessen hozzá és megnézhesse magának. Amint nem érezte magát veszélyben többé, visszahúztam a kezem, ránéztem és komoly tekintettel eltartottam őt a fák irányába.
- Menj. - mondtam - Hozz élelmet.
Sosem derítettem ki, mennyit ért a körülötte lévő világból. Wade pont az a madár volt, aki egyáltalán nem úgy tett semmit, ahogyan a rendes hollók. Soha. És a hangulata is furcsa volt, mindig változott, mindig mást és mást kötött ugyanahhoz az eseményhez vagy tárgyhoz, és nem értettem, hogyan kellene tanítanom, így hagytam, hadd legyen olyan, amilyen. Viszont nem voltam biztos benne, hogy megteszi-e, amit elvárok tőle. Általában megtette, de  az élelem szót nem sokat használtam még.
Meglátjuk.
- Wade-nek hívják. Ő a társam. - magyaráztam - Ami pedig azt illeti, nem pusztult el minden. - néztem a lány szemeibe irdatlan haragomat valamelyest visszafogva Rheo gondolatára - Nem... Oda került, ahonnan az jött, ami a helyén van. Egy thuata műve az egész.

Gondolatban bólogattam miközben még egyszer elismételte a nevét, immár kisebb magyarázattal kísérve. Hozzám azonban már korábban is eljutott a szó értelme, tisztában voltam azzal, hogy ez a neve, habár kicsit szokatlannak éreztem, eddig még nem mutatkozott be nekem senki ilyen névvel. De értettem, és ezért nem igazán láttam az okát, amiért ezt még egyszer el kellett mondania. Zavart, hogy egy ilyen jelentéktelennek tűnő dolog – mert akkor igenis annak véltem – ilyen hangsúlyossá váljon, miközben – számomra az egész – világ romokban állt. Abszurdnak tűnt a helyzet, úgy éreztem, mintha körülöttem minden és mindenki összeesküdött volna ellenem, az én szememben ő volt a különös jelenség, suttogásig némított hangja pedig inkább tűnt sejtelmesnek, mint barátságosnak.
- Furcsa név – jegyeztem meg egyszerűen, mintegy pontot téve a bemutatkozásra.
Emlékeztem, korábban hogyan szólítottak mások, de már régen elástam a múlt talajában, valahol az elvesztett barátaim, szüleim, könyveim, képeim és még sok egyéb más dolog halmába száműztem ezt is. Nem éreztem, hogy már bármit is jelentene számomra, pontosabban, ahogy erre később rájöttem, nem akartam, hogy bármit is jelentsen nekem, mert abban az esetben szembe kellett volna néznem azzal a drasztikus változással, ami végbement rajtam és bennem.
- Engem már sehogy nem hívnak, és nem vagyok druida.
Az utóbbi tagadásomba igazából bele sem gondoltam, egyszerűen félresöpörtem, mintha ez egy olyan dolog lenne, ami nem is állhatna tőlem távolabb. Valójában azonban csak zavart ez a bizalmas hangnem, hiszen még önmagam számára is egy teljesen zárt láda voltam, melynek tartalmát csak részben tudtam felidézni, mintha miután teleraktam volna, egyszerűen elhajítottam volna a kulcsot. A lányban viszont még mindig láttam valami ismerőset, de továbbra sem akartam, hogy kiszabaduljanak ezek a sejtések, idegességemet azonban fékezte, és végül nem szóltam többet…
Hirtelen találkozott pillantásom a közelebb lépő hollóéval. Őszinte, tiszta szemek voltak ezek, nem takartak el semmilyen érzelmet, és ez belém fojtotta még a levegőt is. Tekintete erősen az enyémbe fúródott, és ez most tényleg félelmet keltett bennem. Nem a madár volt rémisztő, nem éreztem, hogy rossz szándék bujkálna benne, sokkal inkább, mintha vádolt volna valamivel. Elkaptam a tekintetem, és odébb léptem, majd ahogy távolodó alakját néztem, Wyn szavai már nem jutottak el hozzám.
- Szóval a társad – tértem vissza ismét a papagájstílusba. – Thuata… Már hallottam vagy láttam ezt a szót.
Korábban ébredező kíváncsiságom ekkor újra teret kezdett nyerni bennem, és közelebb léptem.
- Történetek, igaz? – csillant fel eddig fénytelennek látszó szemem. - Emlékszem rájuk, a mesékre… De ezek is elpusztultak, minden elpusztult – ingattam határozottan a fejem jobba-balra, de aztán ismét feléje tévedt a pillantásom.
- Bár igen, te itt vagy. Te is élsz. - Valójában fogalmam sem volt, mi történt azon a napon, szavai most is összevissza ugráltak bennem, és az egész fejem belül lüktetni kezdett.
Ezen kijelentés hatására viszont éreztem, hogy szemeim most más irányba terelődtek, egyre beljebb és beljebb, sötétségben tapogatózva próbáltak megragadni valamit, ami végre megszünteti a hirtelen rám törő fejfájást.
Hátratántorodtam, de még sikerült a lábaimon maradnom. A korábbi fáradtság most egyszeriben rám omlott, a lányról is teljesen elfeledkeztem, csak arra koncentráltam, hogy valaminek nekitámaszkodhassak. Hátrálni kezdtem, és ekkor nekiütköztem egy közeli fának, majd a rám nehezedő ismeretlen súlynak engedve lejjebb csúsztam a törzs mentén, és így hasonló helyzetbe kerültem, mint amikor felébredtem.

Furcsa? Hallanád az egészet.
De nem fárasztottam vele inkább. Látszott rajta valami olyasmi, mintha teljesen más világban létezne, holott tisztán láttam őt és biztosan megérinteni is meg tudtam volna, ha megpróbálom. Nem hibáztattam a megjegyzésért, egyáltalán nem. Magam sem szerettem a saját nevemet, túlságosan hosszú volt és kicsit sem praktikus, meg egyébként sem illett olyasvalakihez, mint én. Nem születtem nemeskisasszonynak a szó szoros értelmében, és nem is éreztem annak magam, a nevem pedig, mint egy újabb lánc, kötött csak még szorosabban valamihez, amit nem akartam, amitől meg akartam szabadulni, magam mögött hagyni, egészen addig, amíg rá nem döbbentem, hogy az egész életem, a múltammal kézen fogva hagyott magamra engem, mielőtt bármit is léphettem volna. Kettőt pislogtam, és nem volt többékinek bizonyítani. Egyedül maradtam.
Akárcsak ő, ez a fehér hajú, éjbőrű lány, élénk vörös színű szemeivel, amelyek arról árulkodtak, mennyire érdekli őt a madaram. Különös vonzalmat tanúsított iránta és a természet iránt is, ahhoz képest, hogy nem vallotta magát druidának, amit azért nem hittem el neki, mert az sem létezhetett, hogy nincs neve. Egyszerűen csak... ő is maga mögött hagyott valamit fájdalmában, és valószínűleg azt remélte a céltalan gyaloglástól, hogy valami majd elveszi az életét és végre megszabadulhat. börtönnek érezhette még a lélegzést is. Azt hiszem, sajnáltam.
Nem. Biztos voltam benne.
- Igen. - erősítettem meg, ha már érdekelte - Engedelmeskedik nekem. De nem kötöm le. Nem szabad szárnyát szegni a Természet teremtményeinek.
Azt már nem kellett tudnia, hogy gyakorlatilag Wade úgy fütyült a parancsaimra, ahogy illik. Csak azt tette meg pontosan úgy, ahogy kértem, amit ő is fontosnak ítélt meg a maga kacifántosnak tűnő madárgondolkodásával. Fogalmam sem volt róla, most például mit forgatott a fejében, azon kívül, hogy nem mutatott különösebb érdeklődést a parancsom iránt. A lány foglalkoztatta, az idegen sötételf, a botjával, aki kavicsokat dobál, és aki másodjára már nem is tűnik olyan ijesztőnek. Nem értette őt, de nem haragudott rá. A harag olyasmi volt, amit nagyon ritkán érzett és nem is volt ahhoz fogható, amit mi, kétlábúak értettünk az alatt a szó alatt. Az ő haragja nem volt ilyen kegyetlen. Természetesnek vette, hogy ölni kell ahhoz, hogy éljen és ahhoz, hogy megvédje magát, tépni kell, karmolni, csípni. De maga se értette, miért nem támadta meg a sötételfet, így nekem sem volt róla több fogalmam.
Megráztam a fejem, amikor közelebb lépett. Semmit sem tudott arról, ami történt, vagy csak nagyon keveset. vagy az is lehet, hogy mindent, mégis annyira fájt neki, hogy inkább feledésbe taszította, mint a saját nevét.
- Nem. - mondtam, és nagyon kis lépést tettem felé - Nem pusztul el semmi, amíg egy is életben marad közülünk. Vagyunk még. - folytattam, s azon kaptam magam, hogy a kezem a válla felé vándorol, egyenesen ott találtam magam, ahol összeesett.
Ösztönszerű mozdulat volt ez, olyasmi, amit már velem is többször csináltak, ám ott és akkor mégsem értettem meg, miért. Miért tettek ilyet? A felszín alatt úgy látszik, mégis csak valamivé ért bennem az igyekezetük gyümölcse. Megérintettem a csontos vállat, enyhén meg is szorítottam, ahogy a bajtársak szokták, közben végignéztem rajta, mintha attól félnék, hogy komoly baja esett, netán haldoklik. valamiért elfogadhatatlannak tartottam volna, ha eltávozik belőle az élet. legszívesebben ráztam volna egyet a felsőtestén, hogy elfelejtse ezt az egészet, amibe népünk megmaradt tagjait taszították.
- Kevesen, de még élünk. És él minden velünk együtt, ami a tündékhez tartozik. - nagyon komolyan a szemeibe néztem, szörnyű volt és furcsa és kényelmetlen, de tudtam, hogy meg kell tennem - Ne hagyd, hogy kihunyjon a fényed, Erdő Gyermeke.
Eltoltam tőle minden követ, nehogy bármi az eszébe jusson. Az ő botját és az enyémet is messze akartam hajítani, de ehelyett valami más, valami sokkal merészebb ötletem támadt. Merész, mert fennállt a veszély, hogy fejbe csap, ha megelégeli a társaságomat. Óvatosan, nagyon lassan a mellkasára fektettem a botját és rásimítottam a kezeit a végére. Hogy miért? Wade egy furcsa, magányos farkast látott errefelé kószálni, amely nem támadta meg, akkor sem, ha megpróbált incselkedni vele, felülkerekedve a korábbi traumáján, de nem is távozott, mintha valami idekötné őt. Wade nem látott körülötte kölyköket, sem a párját. Egyedül volt, és abból kiindulva, amit hollóm elméjéből megtudhattam, egyáltalán nem élelem reményében maradt közel hozzá - és hozzánk.
- A farkasod nem hagyott el, Lángvirág. - mondtam, először bele sem gondolva - Te se hagyd el őt. Ne hagyd el a Természetet. Most van rád a legnagyobb szüksége. És neked is rá. Engedd, hogy meggyógyítsa a lelked.
A szemei tényleg olyanok voltak, mint a lángvirág tűzvörös szirmai. És én láttam még némi életet pislákolni bennük.

Amint teljesen a földre ereszkedtem, legszívesebben egyszerűen csak becsuktam volna a szemem, és kiléptem volna a világból. Csábító gondolat volt mindent itt hagyni, emlékeimtől és önmagamtól is megfosztva lenni… Hátam mögött éreztem, ahogy a törzs kérge itt-ott élesen belenyomódik a hátamba, valószínűleg ez is okozta azt, hogy egy belső késztetés ellenére nem engedtem az előbbi gondolatnak, és szemeim ugyan fáradtan meredeztek a lány felé, aki közben odajött hozzám, de még nem csukódtak le, nem fordítottak hátat mindennek, hagytam, hogy Wyn hangja a fülembe ússzon, és a szavak váltakozó sorrendben keringjenek egy érzés körül, mely fájdalmas csomóként lüktetett bennem. Ez az egy dolog lehelte belém jelenleg az életet, ez az egy adott ritmust a szívemnek. Borzalmasnak éreztem, piszkált, nem hagyott nyugodni, de a lány szavai kicsit enyhítették, olyan érzés volt ugyanis hallgatni, mint mikor egy édesanya esti mesét mond gyermekének, és fokozatosan távolabb tereli a rémálmok gondolatától.
Erdő Gyermeke. Nagyon hangzatos elnevezésnek találtam, és miközben nyugtalanságom enyhülni látszott, egy apró, szomorú mosoly is kiült az arcomra. Gondolatban én is láttam magamat kívülről, ahogy egy fának dőlve küzdök önmagam ellen, miközben egy folyamatosan áramló hang ölel körbe, és tart biztonságban.
Mondandója végén felpillantottam rá, szemei egy kis időre találkoztak az enyéimmel, majd a botomra tévedtek, és akkor… Megéreztem a bot érintését, majd az emelkedő karjaimat, amik végül az egyetlen, de sok esetben igen hasznosnak bizonyult fegyveremre kerültek.
Farkasról beszélt, az én farkasomról, a természetről, gyógyulásról, de mindez most nem folyt bele a többi apró zajba, nem olvadt velük össze, hanem élesen elkülönült tőlük. Nyugtalanságom ismét kezdett visszatérni, az előbbi hatással ellentétben szavai most égettek, olyan sebek kezdtek felszakadozni bennem, melyek létezéséről eddig tudomást sem vettem.
- Én meg akarok gyógyulni – folytak ki belőlem a gondolatok végül. - Igen – kísértem bólogatással, mintegy belső párbeszédet hangosan folytatva –, érzem, hogy beteg vagyok. És a farkas… Shade, igen, így hívtam. Őt is elvesztettem.
Nem bírtam tovább, belső zavarodottságom a tetőfokára hágott, időm se volt felfogni mindezt, fékezni pedig annál kevésbé, ráadásul a testem is inkább engedni szeretett volna. Két könnycsepp bukott ki szemeimből, majd folyamatosan több és több, ahogy egyre erősebben feszültek neki, majd törték át gátjaimat.
Az arcomra folyó könnypatak azonban hirtelen állt meg, mintha csak parancsra történt volna. Az ismeretlen külső és belső nyomás is csillapodni kezdett, és már a legkisebb enyhülés hatására is tisztábbnak éreztem a fejem, gúzsba kötött gondolataim közül is egyre több szabadult fel.
- A Természet volt az otthonom, a lényem… Én soha nem hagytam volna el, ő… - itt megakadtam, ugyanis a korábbi kellemetlen érzés ismét fellángolt bennem, és megálljt parancsolt a nyelvemnek, mintha tiltakozott volna a folytatás ellen. De ekkor még nem álltam készen, hogy továbbmenjek, inkább kihasználtam még az utolsó kerülőutat is.
- Wyn… Lángvirág… - ismét elmosolyodtam, bár most inkább zavaromban, mert már én magam is komikusnak éreztem ezt az értetlenséget. -  Kit vagy mit hívsz így? - azzal mögéje pillantottam, egy újabb állat után kutatva, de nem vettem észre semmit.
Fel akartam kelni, mert tényleg nagyon kényelmetlen éreztem a hátamhoz szorult fatörzset, de a mozdulat közben kiesett a kezembe helyezett bot, és ez megállított. Visszatelepedtem a helyemre, és ismét a tenyerembe helyeztem. Forgattam, érintését próbálgattam, de szemem sarkából egy hasonló formát véltem felfedezni, minek hatására botomtól eltávolodva a háttérre fókuszáltam.
A lány övébe egy nagyon hasonló tárgy volt tűzve, ugyanúgy, ahogy korábban nekem. Hirtelen szemhéjam feljebb húzódott, szemeimből többet megmutatva, pupillám kitágult.
- Te is… - kezdtem, de végül egy gesztussal fejeztem be a mondatot, és botommal az övé felé mutattam.

Csak ültem ott, mintha a környezet része lennék, egy fa vagy bokor, melynek gyökerei túl mélyen belefúródtak már a talajba ahhoz, hogy csak úgy kitépje egy szélvihar, bármilyen irdatlan ereje is legyen. És valóban nem tépett ki semmi, nem ölt meg semmi, még az sem, amelyről szentül hittem, hogy megteszi. Összeroppant, szétmorzsol és a maradványaimat széthinti Elvenwoods és Mistwoods felett, hogy táplálja az értékes életet. De még éltem, lélegeztem, a saját testem birtokosaként néztem egyenesen előre, hogy olyat tegyek, ami előre visz és kedves a Természet nevének. Legszívesebben megátkoztam volna az északiakat és a délieket is. Mindenkit, aki nem tudta, mi az a helyesen élni. Én hittem, hogy tudom, mi sem természetesebb? A sok balga, agyatlan lény csak elrontotta, amit ajándékul kaptunk, hogy bölcsen használjuk. De ha ezt tettem volna, mennyivel lettem volna különb Rheo-nál? És egyáltalán volt jogom ítélkezni a tündék istenével szemben azokról  az életekről, amelyeket ő táplált és az ő szabályai döntöttek a sorsuk felől? Csak ahhoz volt jogom, hogy változtassak, ami nem jog, hanem kötelesség, tekintve, hogy mi voltam… ki voltam. És ha ehhez az kellett, hogy előtte lélekben felkészüljek, álltam elébe.
Egészen addig, amíg szembe nem kerültem a ténnyel, miszerint kiestem a meditálás kegyeiből. Egyáltalán ki lehetett esni? Ezt sehol sem olvastam eddig, és az egyetlen hely, ahol olvashattam volna, már rég odalett, de mit sem változtatott azon, hogy nem ment. És most mégis itt ültem, eggyé válva a körülöttem lévő világgal, hogy eszméimet plántáljam egy lányba, aki a halál szélén áll, és közben ne érezzek semmi olyat, amit eddig. Sőt. Hogy mást érezzek, mint eddig bármikor. Azelőtt sohasem érintettem volna meg senkit, erre most a vállát fogtam, a kezét, éreztem a bőrt és a ruhát az én bőrömön, éreztem az élet melegét, mely egyszerre volt ijesztő és megnyugtató. Lángvirág nem olyan volt, mint egy állat. Benne nem tudtam olvasni.
Meg akarsz gyógyulni. Igen. Jó. Meggyógyítunk.
Ám ez csak egy gondolat volt, valami aminek tettekké kellett volna válnia, de a gazdájuk azt sem tudta, mégis mit csinál. Beteg volt, azonban a lelkéről a testére is átterjedt, Wade-re pedig hiába bíztam olyan feladatot, amit nyilvánvalóan képtelen lett volna megcsinálni. Máshogy... máshogy kellett látnom a dolgokat, hogy úgy fogalmazhassak, ami nem semmitmondó, nem csak néhány üres szó egymás után halmozva, melyek azt ordítják, még én magam sem tudtam, hogy mégis mit akarok elérni.
- Nem. Nem vesztetted el. Wade megtalálta. Itt van veled. - mutattam körbe - És... itt. - böktem a mellkasa közepére, valamerre arra, ahol a szíve kellett, legyen - Itt van a druidák, nem, a népünk ereje. A te erőd is ahhoz, hogy meggyógyulj. Hinned kell magadban, hogy hihesd a Természet csodáit és törvényeit.
Emlékeztem arra a napra. Emlékeztem, mennyire könnyen vettem, hogy a holló velem van, gondolatainak örvényén át pedig én is ott lehettem a csatában Lance Kalver-rel és Crispin Shadowbane-nel. Emlékeztem, hogy megkértem őt, de a szavaimra már nem. Azok elszálltak, és biztosra vettem, hogy Wade nem érti őket, tehát nem azok voltak fontosak, sokkal inkább az, amit üzenni próbáltak. A gondolataim, a tekintetem és minden, ami összefonódott a kettőnk közt kiépült furcsa, ámde áldásos kapcsolat folyamával.
- Nem hagytad el. Látom a szemedben, Lángvirág. - erősítettem meg, miközben mélyen a tekintetébe fúrtam az enyémet, hogy véletlenül se engedjem visszasüllyedni őt oda, ahol akkor volt, mikor rátaláltam - Azt mondtad, nincs neved, így hát adtam neked egyet, amíg eszedbe nem jut a sajátod. Név nélkül nem lehet egész a lelked.
Hagytam, hadd tegye, amit jónak lát, még afelett is eltekintettem volna, ha meg találja érinteni a botomat. Gyűlöltem mások közelségét, de az övé nem érződött tehernek annyira, mint egyébként. És hát rokonlélek volt, még ha követ is dobott Wade felé. Hagytam. Ültem a helyemen mozdulatlanul, mert úgy éreztem, nem kell választ adnom a bizonytalan kérdésre. Az voltam, ami kívülről is látszott, akárhogyan is értelmezte a sötét tünde.
Éltető.
A halvány gondolat úgy hasította szét a sajátjaimat, mintha kést mártottak volna ezer és ezer nedves, vörös fonál közé, amelyek a zavaros aljzatú patakban úszkáltak, mégis világos volt, mit jelent. A holló patakot talált. Éreztem, ahogy leszáll inni, ahogy körülnéz, s szeme sokáig időzik egy bokron, amelyen apró piros bogyók sorakoztak.
- Hívd a farkasod. - utasítottam, hogy addig is elfoglalja magát, amíg beszerzem, amit kell.
Én ugyan egy tapodtat sem mozdulok innen addig, amíg erőre nem kapsz. - gondoltam, miközben elfojtottam egy arckifejezést, amely arról árulkodott volna, sérülne a büszkeségem, ha megtenném. Vagyis... azt hiszem, korábban erre fogtam volna.
Most csak egyetlen indok lebegett a szemem előtt: megmenteni egy hasznos életet.

Puhán dobogtak a lépteim, ahogy távolodtam tőle, abban reménykedve, hogy teljesíti, amit kértem vagy utánam jön, vagy bármi más, ami nem azt jelentette, hogy inkább feladja, azaz hogy kudarcot vallottam. Hagytam, hogy a vizes tollú fekete madár a vállamon landoljon, még ha ez azt is jelentette, hogy cipelnem kell a súlyát, hiszen a karmaival talán itt-ott felsértette a bőröm, de a kettőt elválasztó szövetet is elnyűtte, ami nekem csak előnyként volt elkönyvelhető.

Tényleg jó érzéssel töltött el hallgatni a lányt. Kezdetben csak kellemes hangszínére és hanglejtésére figyeltem, füleimben a szavak nem egy egységet képeztek, hanem hangokra bomlottak, mintha csak dallamok simogatnának. Érzéketlenné váltam sok mindenre magam körül, kizártam, amit csak lehetett, hogy minél erőteljesebben váljak ki a világból, olyan határvonalakat akartam húzni tenni önnön testem és elmém köré, melyek függetlenítenek mindentől, bármennyire is ellentmondásokba ütközött mindez, hiszen olyan anyagok vettek körbe, amik engem is felépítettek, és ugyanazt a levegőt szívtam be és fújtam ki, amit a többiek.
Emlékeim fojtogató tüze még mindig perzselt, de Wyn társasága, maga a tudat, hogy egy hozzám hasonló személy van mellettem, mintha levette volna vállaimról a terhek egy részét, és nemcsak a szó szoros értelmében, de jelképesen is leárnyékolta volna a külvilágot, segítve megtalálni a csendet, melyben csak önmagamra kell koncentrálnom, és elkezdhetem kibogozni gondolataim összekuszálódott fonalait, leporolgatni az emlékeket, hogy újra megtaláljam magamat bennük, tehát rendet rakni, hogy helyet tudjak biztosítani a jelennek és a jövőnek… Nem, a jövő ekkor még meg sem fordult a fejemben, ahhoz el kellett volna tudnom képzelnem valahogyan, de hogyan lettem volna képes erre, mikor még az itt és most is gondot okozott? Félelmetes érzés kiszakadni a térből és időből, mindenkinek kellenek a kötelékek, amelyek emlékeztetésképpen mindig rántanak egyet rajtad, ha egy pillanatra érzékeid eltévednének.
Megbökött.
Ha megkérdezték volna tőlem az elmúlt napokban, milyennek látom magamat, én pedig fel is fogtam volna a kérdés értelmét, gyorsan rávágtam volna a választ. Szikla. Vagy egy darab kő. Ironikusnak tűnt, tekintve, hogy csontsovánnyá váltam, bár ezt én magam akkor egyáltalán nem érzékeltem. Úgy igazából nem sok mindent éreztem, minden kikerült, csupán a súlyom nehezedett rám, pedig fizikai értelemben talán még sohasem voltam ilyen könnyű, belül viszont ebben az időszakban éreztem magamat a legnehezebbnek.
Függetlennek gondoltam magam, bár ez a fajta kívül helyezkedés rengeteg energiámba került, és cseppet sem a szabadság, sokkal inkább a rabság érzését erősítette bennem, mégis, az előbb, ahogy hozzáért a vállamhoz, majd a mostani érintés is tűszúrásként ért. A korábbi esethez hasonlóan ez most is megrémített, de nem hagyta abba a beszédet, és most már sokkal gyorsabban is tértem vissza egyfajta nyugodt állapotba.
A farkas említése olyan húrokat pendített meg bennem minden egyes alkalommal, melyek ugyanolyan mértékű fájdalmat szabadítottak fel bennem, mint mikor egy-egy elásott emlék valamely darabja a felszínre tör, csak ez mégis másmilyen volt. Shade-del kialakított kapcsolatomat egyáltalán nem lehetett semmihez sem hasonlítani, egyedi volt és egyszeri, ha egy ilyet eldob magától valaki, csonkjai akkor is örökre benne maradnak, és élete végéig magában kell cipelnie őket. Minél mélyebb kapcsolatot ápolunk valakivel, annál nagyobb felelősséggel is tartozunk érte.
Felpillantottam, és ekkor az ő tekintete is megtalálta az enyémet, valamint a következő szavakat is ilyen helyzetben mondta, mintha csak a szemembe akarta volna vésni őket az övéből sugárzó fénnyel. És mintha ez bennem is világosságot gyújtott volna, szavai ekkor nem estek darabjaira fülemben, hanem egyenesen a tudatom felé tartottak, és értelmes gondolatokká álltak össze. Már több dolgot is megértettem belőlük.
- Érdekes – árnyaltam a korábban a nevére használt furcsa kifejezést, mivel már én is inkább kíváncsian ízlelgettem a számban a szót, nem pedig gyanúsan kerülgettem, ahogyan azt korábban tettem.
Pár másodperces csend következett, nem tudtam, ő érzékelte-e, hogy még valamit mondani akartam, mindenesetre én készültem rá, úgy éreztem, mindenképpen hozzá kell ezt még tennem. Zavart a némaság, nem akartam, hogy visszaküldjön oda, ahonnan sikerült már egy kicsit kibújnom. Szükségem volt megnyugtató szavaira.
- Tetszik. Jó… Jó a hangzása – mondtam ki végül, és bár nem éreztem úgy, hogy megtaláltam a megfelelő szavakat, jól esett kiengedni. Megdicsértem.
Minthogy a nemrég elmondottakat tényleg sikerült felfognom, én is elgondolkodtam a névkérdésen, bár most nem azért, mert feleslegesnek és ezáltal idegesítőnek éreztem ezen törni a fejem, hanem mert én emlékeztem a nevemre. Ez is ott volt elásva a többivel együtt, de mikor Shade neve felbukkant, az enyém is már kinn volt, csak még nem álltam készen arra, hogy újra magamra öltsem. Nem, kimondottan kényelmes volt az új elnevezés, tett valakivé, ugyanakkor nem zúdította rám a múltat.
De ő mozdulatlanná merevedett, és nagy bánatomra nem beszélt tovább, hanem egyszerűen csak ült velem szemben. Szemeim még mindig nem vettem le róla, kerestem, hogyan tudnám újra szólásra bírni, ám ekkor felkelt, és elindult egy irányba.
- Várj! - pattantam fel magamat is meglepve. - Hová mész? Nem tudom, merre lehet Shade, már régen elvesztettem, fogalmam sincs hol keressem – lódult meg hirtelen a nyelvem, mint akit egészen eddig kötélen tartottak volna fogva, most pedig egyszerre teljesen megfosztottak volna tőle.
Közelebb mentem vagy inkább botorkáltam hozzá, bár ez nem volt éppen a legjobb ötlet, neki is kellett támaszkodnom valaminek, még mielőtt eldőltem volna. Egy lelógó faághoz ért el először a kezem, így abba kapaszkodtam, majd miután összeszedtem magam, ismét ránéztem:
- Nem tudom, hogyan hívjam. Azt se tudom, hogy még él-e… - csuklott el a végén a hangom.
- De te tudod – néztem rá élesen, én magam is éreztem, hogy szemeim élettel telnek meg. - A holló is mindig visszatér hozzád – fordítottam a madár felé a tekintetem. - Ha tényleg él, és valahol errefelé is van… nem hinném, hogy hallgatna már rám. Érzem… vagyis éreztem… - Szünet. -… hogy csalódott bennem.
Megálltam, egyelőre nem folytattam, ugyanis a saját szavaim is gondolkodásra késztettek, próbáltam megtalálni magamban az emléket, ami az előbb hirtelen kibukott belőlem. Csak egy villanás volt, végig sem gondoltam rendesen, majd eltűnt. Visszatért, ahova korábban tettem, de a nyomát még halványan éreztem, és most már azt is tudtam, hogy körülbelül merre keressem.

Nem vallottam volna megkönnyebbülésnek, de még csak affélének sem, ami megkörnyékezett, mikor szembesültem vele, nem hagyja annyiban, jön, követ, hallgat rám, figyel a szavaimra és éhezik rá, hogy vele legyek. Természetesen elégedett voltam magammal, de valahogyan - mintha csak fordult volna bennem valami -, tisztában voltam vele, ezzel neki is jót teszek, nem csak a saját elveimet terjesztem vagy bizonyítom, hogy igenis érek valamit - sok mindent, amit ki sem néznének belőlem.
- Wade lát, s vele én is látok, tudok olyasmit, amire magamtól nem lennék képes. - válaszoltam neki, nagyjából hat-hét lépésre megállva a vízforrástól, amelynek közelében Shade-nek lennie kellett, miközben hátrafordultam, hogy megint ránézzek - Tudja, hogy itt van a közelben. - tettem hozzá magától értetődően, egyszersmind felhívásként, felszólításként, most már tegye meg, erőltesse meg magát, nyissa ki az elméjét, lökje a határait erővel egyre messzebb és messzebb.
Ebből az átkozott állapotból máshogy nincs kiút.
- Lehet, hogy csalódott benned, de ez közel sem jelenti azt, hogy már nem szeret és tisztel. Ha elhagyott volna, vissza se nézne. - fűztem még az előzőekhez, mialatt hagytam, hogy Wade a hajammal szórakozzon.
Nagyon jól tudtam, hogy csak piszkálgatni akar, némileg keverve azzal az érzéssel, mint mikor valamiféle kis szőrös rágcsálót talált és fogott a csőrébe. Na persze, szőr, mi? Az ÉN hajam, igaz, te kis semmirekellő?! De hát nem szóltam. Valójában még mindig bántott, hogy nem voltam képes megvédeni az északi ember ellen és hálát adtam a Természetnek, amiért adott még egy esélyt megóvni az életét és megköszönni azt a támogatást, amit tőle kapok és egészen eddig - druida létem ellenére - észre sem méltóztattam venni.
Megint Lángvirágra néztem, ezúttal sokkal mélyebben és sürgetőbben, szinte már... na jó, teljesen szigorúan, de hát vagyok, aki vagyok és nekem így tökéletes...
Tedd meg. - sugároztam felé a gondolatot, mintha ő is értené a parancsaim, de valamelyest képes lehetett felfogni őket a szememen át, ebben nem kételkedtem - Rajta. Erősebben!  Senki nem fogja megtenni helyetted. A Természet törvényei ridegek, de szükségesek. Küzdj meg a helyedért és a tiszteletért. Küzdj meg saját magadért és azért, amit elveszettnek hittél.
Aztán, mintha dolgom akadt volna a kis patak partján - valójában persze teret akartam adni neki és megfosztani attól a végtelenségig idegesítő érzéstől, mikor valaki nem fogja fel, hogy NAGYON nem kéne azt néznie, amivel éppen foglalkozom -, odasuhantam és lehajoltam, hogy látszólagosan oltsam a saját szomjamat, szemem sarkából pedig figyeljem, mit tesz, mennyi erő van benne és felmérjem, mit kell még tennem a továbbiakban.
Kell? Nos... segíteni AKARTAM rajta, ami úgy hiszem, nem volt azonos azzal, hogy KELL.

Kezdetben mögötte haladtam, majd ahogy fokozatosan távolodtunk korábbi helyünktől, úgy kerültem hozzá is egyre közelebb, míg végül már mellette meneteltem. Ismeretlen vidékeken haladtunk keresztül, nem is emlékeztem, hogy korábban érintették-e lábaim a talajt az erdő ezen részén. Valószínűleg nem, de kezdtem magam is érezni, hogy megérzéseimben már nem bízhatok meg úgy, mint egykor. Ez volt az egyik ok, amiért felhagytam, hogy ismerős jelek után kutassak az ösvény két oldalán, aztán az erdő szépségének vonzereje is hamar elterelte a figyelmem. A lombok üde zöldje és a levelek között az alsóbb szintekre szűrődő fény csillogása, úgy éreztem, pezsdítően hat rám, és szemeim is mintha könnyebben továbbították volna az információt az agyam felé, nem kellett hunyorognom vagy a zavaros képek miatt becsuknom a szemem.
Egy forráshoz értünk, tiszta erdei víz csobogott tőlünk pár lépésnyire. Erős vágy ébredt bennem, hogy a parthoz térdeljek, és fejemet a folyamba vessem, szomjúságomat oltva. Fel se tűnt eddig, mennyire hiányolta testem a vizet, sok más dologgal egyetemben, melyek egészen addig  nem is törtek a felszínre, míg valami eszembe nem juttatta őket.
Egy ideig azonban nem engedelmeskedtem ennek a belső parancsnak, ugyanis Shade említésére lábaim a földbe gyökereztek. A farkas iránti hiányérzetem volt nemrég talán az első dolog, aminek tudatára ébredtem, és ez most minden mást a háttérbe szorított.
- Akkor is kétlem, hogy itt lenne – feleltem, de inkább csak nem akartam elhinni, hogy ilyen egyszerű lenne az egész. Ha valaki a társát faképénél hagyná, semmibe véve hívószavait, jelezve, hogy nem kívánja többé megosztani vele az életét, akkor nem inkább összetörve kutatna másféle vigasz után? Ahol meg is becsülik? A holló szemei viszont őszinteségről árulkodtak, ahogy sikerült elkapnom a tekintetét, arra késztetve, hogy ne adjam fel ilyen könnyen.
Körbenéztem, lassan megfordultam saját tengelyem körül, szemeim fel-alá járkáltak a patak környékén. És akkor a forrás eredésénél, két fa között egy bokor takarásában megláttam. Először csak egy kis szürke forma mozgását észleltem, ami hamarosan egy fülként bontakozott ki előttem, majd lejjebb haladva két halványsárga villanásként a szemei is elém kerültek.
- Tényleg ő az! Ott van fent! - mutattam izgatottan Shade-re, majd azonnal a kis emelkedő széléhez ugrottam, hogy onnan felkapaszkodjak, ám ekkor egy halk, de szomorú nyüszítés megállított a mozdulatban.
Ránéztem, próbálva kiolvasni belőle a reakció okát, de mintha falba ütköztem volna, semmit nem éreztem felőle. Eszembe jutott, egykor minden apró rezdülését hogy értettem, nem is kellett erőlködnöm, hogy magyarázat után kutassak, hiszen ilyen közelségben gondolataink szinte egybefolytak.
Közelebb akartam hozzá menni, megérteni, miért zárult be most közöttünk minden korábbi csatorna… Azt akartam, hogy újra megnyíljanak, ebben a pillanatban semmire sem vágytam jobban, csak hogy kitöltse azt az űrt, amit eltűnése jelentett. De féltem, hogy közeledésem csak elijesztené, és a feltörő bűntudat ekkor még nagyobb súllyal nehezedett rám.
- Ne haragudj, tudom, hogy olyat tettem, amit soha nem szabadott volna átélned. Egyedül te maradtál már csak mellettem, mikor mindenki már elment, én mégis eltaszítottalak, pedig semmi okom nem volt rá. Ez nem is hálátlanság, annál jóval több, ez már kegyetlenség… - itt elcsuklott a hangom, majd miután összeszedtem magam, folytattam. - Nem érdemlem meg, hogy lelked ismét megnyisd előttem, én most mégis arra kérlek, hogy adj még egy esélyt.
Furcsa és nehezebb is volt szavakba önteni előtte a gondolataimat, mint egyszerűen csak megmutatni őket. Azonban jelenleg nem volt más lehetőségem arra, hogy utat találjak hozzá, ráadásul még mindig nem érzékeltem semmit, mintha csak az erdő egy véletlenszerűen kiválasztott állatához beszéltem volna. Továbbra is ott volt közöttünk egy gát, és ez az elutasítás még jobban mart belül, mint a hiánya, hiszen most itt feküdt tőlem pár lépésnyire, láttam, hallottam, a közöttünk húzódó láthatatlan szakadék mégis áthidalhatatlannak tűnt.
Kétségbeesetten pillantottam vissza Wynre.
- Nem hiszem, hogy azért jött, hogy visszafogadjon. Olyan, mintha egy láda falait ütögetném hiába.
Ekkor hirtelen megálltam. Kinek a falát is ütögettem én? És azt kívülről vagy... belülről?

Nem tudnám pontosan megmondani, miből jöttem rá, hogy megtalálta a farkasát, egyszerűen csak ránéztem a hátára és tudtam, ezt pedig teljesen természetes következményének tekintettem annak, hogy sikerült ide elcsalnom, így elégedetten folytattam tovább azt a semmit, amit álcaként használtam, hogy ott maradhassak, nehogy Lángvirágnak lába kéljen a kudarc félelmétől vagy egyszerű kedvtelenségtől. Na az kellett volna még, hogy elrohanjon itt nekem, bele az erdőbe, egyre messzebb és messzebb Shade-től és önmagától is. Meg persze a gyógyulásától, amit azért el akartam kerülni... Nem hiányzott, hogy még egy normális hegyesfülűvel kevesebb legyen Veronián, pont most, mikor csaknem mindenünk odalett.
Nocsak... megy ez. - konstatáltam a hozzám elszűrődő hangokat hallgatva, szinte már dagadó mellkassal.
Úgy gondoltam, itt már nem lehet hiba. Megtette, amit kellett, kimondta, amit gondolt - és milyen jól gondolta, kivéve persze azt a részt, hogy nem érdemli meg -, úgyhogy füleltem és vártam valamit, bármit, ami elárulja tervem sikerességét.
Nem is volt kérdés, hogy visszanézek rá, amikor szemem sarkából láttam, hogy felém fordult. Úgy nézett ki, mint a kicsi tündegyerek, aki most ért el az erdő határáig és azt se tudja, ki merjen-e lépni onnan. Egyszerre volt dühítő és valami olyasmi, ami miatt azt hiszem, sajnálni kezdtem, jóllehet, nem annyira, hogy hátveregetésben és kedves szavakban részesítsem. Nem. Ez itt nem vált volna be, és egyébként sem voltam olyasvalaki, aki ezt jól csinálná... szóval fogtam magam, leporoltam a nadrágom, mintha nagy munkában lettem volna, megengedtem Wade-nek, hogy a vállamon foglaljon helyet, aztán tettem néhány lépést a sötét tünde és a farkasa felé, ügyelve arra, hogy ne sértsem meg a területüket.
- Nem zárta el magát. TE csináltad ezt magaddal, és csak úgy tudod helyrehozni, ha minden idegszálad megfeszíted és észreveszed Shade feléd irányuló bizalmát és szeretetét.
Mondanom sem kell, nem lepődtem meg, amikor Wade kinyitotta a csőrét a szeretet szóra. Nem sűrűn használtam, ez tény. Talán igényelte volna..? Persze ezt most a hátam mögé sepertem, felismerve, hogy az iménti talán kissé túl erős volt, így vetettem is egy gyors pillantást a sötét tünde lány arcára, ám mielőtt még meggondolhattam volna, valami szokatlan csúszott ki a számon.
- Csak... lazulj el és tárd ki a szíved. Hagyd, hogy megdobogtassa a Természet és újra megtaláld az utad. Szeresd őt, a teremtményeit és saját magadat is. - azzal a farkas felé néztem - Nyisd meg előtte az elmédet. Ha nem kellenél neki, már faképnél hagyott volna.

Figyelmesen hallgattam, legalábbis igyekeztem értő fülekkel befogadni az elmondottakat. Mikor Shade-re emelte a tekintetét, én is ugyanazt tettem, de a farkas továbbra se mozdult, szemeit viszont végig rajtam tartotta.
Szavait csend követte; én azokat magamban ismételgetve próbáltam értelmet csiholni belőle, de bármeddig is jutottam, gyakorlatban továbbra is egy helyben toporogtam. Éreztem magamban az akaratot, hogy feléje nyúljak, a falak viszont rendületlenül és szilárdan torlaszolták el továbbra is a hozzá vezető utat. Nem kellett hátrapillantanom, úgy is érzékeltem a patak felől felénk irányuló várakozást, de én továbbra is tanácstalan voltam. Szemeimet a farkaséba fúrtam, vártam, hogy Wyn szavait tagadva közöljön velük valamit, hogy nincsen igaza, ő az, aki nem kér már belőlem, és ezzel véget vessen az egyre jobban rám telepedő kétségbeesésnek, egyszer és mindenkorra pontot téve a végére. Nem igazán tudtam ugyan belegondolni, miféle érzelmeket szabadítana ez fel bennem, mivel a bizonytalanság egyik oldalán mindig ott bujkált a remény is. De nem történt semmi, körülöttünk ágak hajladoztak a gyenge szélben, itt-ott megmozdult az avar, és a forrás hangja is egyenletesen szűrődött be közéjük, mi viszont mindezen kívül voltunk, mintha az idő magába fagyasztott volna bennünket.
Nem tudtam, végül azért csuktam-e be a szemem, hogy a külvilágot kizárva könnyebben találjam meg a választ, vagy egyszerűen csak véget akartam-e vetni ennek a feszültségnek, remélve, hogy ha újra kinyitom őket, egy teljesen más kép tárul majd szemeim elé, mindenesetre ezt tettem. Tapogatni kezdtem a láthatatlan falat rés után kutatva, nekifeszültem, ám az egyáltalán nem mozdult. Ha valaki belelátott volna most ezekbe a folyamatokba, biztosan rosszallóan csóválta volna a fejét a következő lépésre, ugyanis mindenfajta meggondolás nélkül találomra elkezdtem püfölni, nyomni, nekiugrálni, mint mikor valaki egy kőfalat próbált volna meg ököllel átszakítani, márpedig a druidák ereje elsősorban az őket körülvevő élőlények lényegének megértésében és az azokkal való egyé válásban rejlett, nem a nyers mentális erőben, legalábbis az én akkori szintemen semmiképpen.
Először erős fájdalomhullámok rengették meg belülről a fejem, de továbbra is folytatva ezt a kétségbeesett próbálkozást, fokozatosan vesztett élességéből. Ezzel egyidőben fejemet is egyre nehezebbnek és tompábbnak éreztem, aminek egy zuhanások során tapasztalt érzés vetett véget.
Kinyitottam a szemem, eszméletlenül szédültem, és a korábbiakhoz hasonló gyengeség fogott el. A domb aljában feküdtem. Innen tisztább rálátásom nyílt Shade helyére, mégsem láttam semmit, ugyanis ő már nem volt ott. Hirtelen mozdulatokkal kapkodtam ide-oda a fejem, ami szintén nem igazán tett jót, de a patak mellé érve sikerült végül rábukkannom. Ott állt közvetlenül mellette, szemeit még mindig rajtam tartva. Pár másodperc múlva óvatosan elindult felém, én pedig lélegzetemet is visszafojtva hunyorogtam feléje, nehogy szem elől tévesszem újra, de ekkor megállt, a víz felé fordította a fejét, és úgy tekintett ismét rám, majd ellentétes irányban indult meg újra. Csalódottan néztem először rá, majd a mögötte haladó vízfolyásba fúrtam a tekintetem.
- Lehet, hogy csak el akar… - kezdtem, szemeimet továbbra is a patakon tartva, egy nyelés azonban félbeszakította. Kiszáradt torkom erősen szorult össze, már ki tudja, mennyi ideje nem látott folyadékot, és most egyszeriben erős szomjúság tört rám.
A farkas is észrevehetett ebből valamit, mert felállt, és a folyás felé hajolt, de mielőtt nyelvével megérintette volna a vizet, fejét visszahúzta, és várakozóan nézett rám. Ezt az üzenetet már én is megértettem. Szédelegve botorkáltam melléje, és kezeimből tölcsért formálva merítettem magamnak a vízből, majd mohón a számhoz emeltem, mindezt többször is megismételve. Fejem lassan tisztulni kezdett.

Azon a ponton úgy éreztem, az egyetlen járható és helyes út az, ha meg sem mozdulok, mindent átható tekintettel figyelek, de egyetlen szót sem ejtek ki a számon. Innentől kezdve minden, aminek történnie kellett, Lángvirág elméje védelmére tartozott, és az érzékeny, ámde annál szorosabb és pótolhatatlan kapcsolatára Shade-del, a farkasával. Tehát maradtam a helyemen, ami elsőre egészen könnyűnek tűnt, tekintve, hogy csak a testbeszédüket kellett kielemeznem, ám aztán, ahogyan minden szépen lassan megváltozott a leányon, szinte robbanásszerű erőt éreztem magamban, amiért nem ordibálhatok rá, hogy szedje össze magát. Ökölbe szorított kezekkel néztem tehát, hogyan esik össze a vélhetően alélt sötételf, belül teljesen megfeszülve. Még talán soha nem akartam így senkitől, hogy végre összekapja magát, furcsa érzés volt, új, ám egyben belesimult egyébként nagyrészt elfojtott érzelmi világomba, mintegy kiegészítve azt. Valami olyasmit éreztem, mintha Lunasát most, a szemem láttára próbálták volna megölni, de tudtam, hogy képes egyedül megmenteni magát és azzal segítek, ha hiszek benne.
Hinni.
Így tettem a vörös szemű lánnyal szemben is. Hittem, hogy képes rá, álltam, lélegeztem és vártam. Árgus szemekkel figyeltem őket pillanatról pillanatra, aztán amikor Lángvirág megszólalt, egyenesen belevájtam körmeimmel a saját húsomba. Dehogy akart, nem akart ő semmit, azon kívül, hogy kikupálja a sötét tündéjét. És így is volt, tisztán láttam, innentől pedig mintha csak hátradőltem volna egy kényelmes lombkoronában, szemléltem őket, még mindig csendesen, aztán, amikor úgy véltem, elég időt adtam a lánynak, megszólaltam - végre.
- Enned is kell. - figyelmeztettem - De azt legjobb lesz, ha minél hamarabb elintézzük és szerintem ebben Shade is egyet ért, sőt, segítséget is nyújt neked. Húsra van szükséged, főtt, meleg ételre és pontosan ezt fogjuk tenni. - közöltem, majd mint aki jól végezte dolgát, könnyed léptekkel indultam el megfelelő tűzrakóhelyet keresni.

Miután kellően pótoltam folyadékhiányomat, lassan visszaereszkedtem a dús növényzettel borított partra. Felpillantottam, először Wyn felé, aki eddig csendben figyelt, majd Shade irányába fordítottam a fejem. Pár pillanatig ismét teljes csend vett körül, de ez különbözött a korábbi fojtogató némaságtól, mely pont hangtalanságával hergelte egyre állandóan keringő gondolataimat,és puha takaróként körülölelve most inkább csendre intette őket.
Bólintottam a lány javaslatára, és kevésbé könnyedén - bár az eddigiekhez képest gyorsabban –  én is felálltam. Kissé bizonytalanul hátrafordultam, ugyanis még mindig nehezen akartam elhinni, hogy Shade valóban segíteni akar. De ő már nem volt ott korábbi helyén, és hiába kerestem a távolban szemeimmel, nem tudtam megfejteni, hova tűnhetett. Wyn közben már messzebb járt, energikus mozdulataiban volt valami megnyugtató, így kétségeimet háttérbe szorítva úgy döntöttem, megbízom a szavaiban. És ez nem is volt éppenséggel nehéz, mert valóban el akartam hinni, hogy Shade nem szándékozik elhagyni engem.
Utánaeredtem, és most, hogy kezdett visszatérni belém az élet erőm egy kis részét visszanyerve, egy gondolat kezdett piszkálni. Korábban említett ehhez kapcsolódóan valamit, de ahogy próbáltam visszaemlékezni, mindennek csak egy kis részét sikerült felidéznem, pedig talán még egy óra sem telt el azóta. Saját korábbi szavaim is homályosan és összefüggéstelenül törtek fel bennem, bár azok sokszor, lehet, hogy tényleg azok voltak, ráadásul az sem volt teljesen tiszta, mi az, amit csak gondolatban, és mi, amit ténylegesen ki is mondtam, és éppen ezért nem is fogtam fel sok dolgot. Ez a felismerés akkor még nem kristályosodott ki bennem teljesen, de a rám törő enyhe zavar érzésében már ott bujkált.
- Te hogyhogy nem mentél el? Nem emlékszem, mi is történt pontosan, de arra igen, hogy mindenki eltűnt körülöttem. Azt gondoltam, nem maradt már itt közülünk senki.
Egészen eddig abban a tudatban voltam, hogy egyedül maradtam, minden korábbi szilárd rögzítő pont eltűnt az életemből, az otthonom, a családom, a barátaim és minden fajtársam. Ha valakit egyik pillanatról a másikra teljesen új közegbe helyeznek, könnyen elveszítheti önmagát is, korábbi biztos fogódzkodóitól megfosztva.
Nemsokára egy ritkább növényzetű területhez értünk, és ezt követően az egyik bokor mögül Shade is előtűnt, fogai között most ejthetett zsákmányát, egy nyulat tartva.