[Ostromjáték]Fürdőházak

Serene Nightbough · 1 [Ostromjáték]Fürdőházak Kedd Jún. 12, 2018 11:34 am

Serene Nightbough

Mesélő

Hozzászólások száma : 580
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Megszállott
Szint: sok.
Tapasztalat:

(777/777)

A fürdőházak elfoglalására tett kísérletek helye. (Aki sikerrel jár áztassa magát kicsit helyettem is ebben a melegben!)

Gloria · 2 Re: [Ostromjáték]Fürdőházak Vas. Jún. 17, 2018 2:55 pm

Gloria

Klerikus

Hozzászólások száma : 911
Join date : 2015. Jul. 25.
Tartózkodási hely : Szent Brünhilda rendház, Északi Királyság

Karakter információ
Kaszt: Apáca
Szint: 9.
Tapasztalat:

(9690/12000)

Nem gondoltam, hogy be fogok menni a városba a sereggel, és nem csak a kinti kórházban látom el a sérülteket, de valóban jól jöhet a terepen is valaki, aki össze tudja fércelni az embereket egy imával. Mióta együtt küzdöttem Kristin nővérrel és Emilia nővérrel sokkal magabiztosabb voltam ezen a téren. Kellemes meglepetés volt, hogy Jozef novícius is csatlakozott hozzánk. A menet végén haladtunk, így mikor odaértünk, pont szembe találkoztunk egy visszatérő csapattal.
- Ti ott! Végeztetek a temetőben? - kérdezte a zsoldoskapitány, majd a három hadifogolyra nézett, akik összekötött kézzel, lehajtott fejjel követték a katonákat. - Őket miért hagytátok életben?
- Uram, jelentem, ez a három megadta magát. A temető tiszta, egy holtat sem fognak ellenünk fordítani. Ez a három fontos információkat birtokolhat a városi védő erők helyzetéről és erejéről. Javaslom mielőbbi kihallgatásukat. - ismerős hang ütötte meg a fülemet, bár inkább azt néztem, hogy szüksége volt-e valakinek segítségre.
- Ez egy démon. - súgta Jozef. - Harcoltam már vele, vajon mit keres itt?
Felemelve a fejem meglepő módon Gedeon ametiszt tekintetével találtam szembe magam. Ezek szerint mellettünk harcolt volna, Észak oldalán? Ki gondolta volna, hogy a seregbe felvesznek démonokat is? Mindenesetre nem bántam a dolgot, sőt, kifejezetten nagy előrelépésnek tartottam.
- Tudom, ismerem. Gondolom a seregnek segíti. - válaszoltam a fiúnak és még mosolyogva integettem is a démonnak.
A kapitány bólintott Gedeon szavaira.
- Köszönöm, Klebersen. Engedelmével a túszokat átvesszük, és gondoskodunk róluk minden értelemben.
Egy biccentéssel jelzett néhány közeli, jól megtermett zsoldosnak, akik átvették a túszokat. A kapitány továbbindult, majd visszafordul egy pillanatra a démon felé.
- Még valami. Úgy tudom, a belső városrészben tömörül jópár fürdőház, illetve a bordély és néhány ivó. Ha gondoskodna arról, hogy ezt a kiváló stratégiai pontot megszerezzük magunknak... hasonló hatékonysággal, mint ahogy a temetőt intézte, annak igencsak örvendenénk, ha a fürdőket megnyerjük, a csatornákat megnyerjük, azzal pedig szinte meg is nyertük a várost. - Mondta, majd folytatta az útját ő is az egyházi egységek mögött.
A csapat tisztelgett.
- Uram, véleményem szerint erősítés nélkül nem kivitelezhető. - mondta az egyik, tegezzel és íjjal felszerelkezett zsoldos.
- De ő ellenünk harcolt a vámpírtornyoknál és segített a Mélységinek és a vámpíroknak. - nyögte Jozef. - Nem is Klebersen-nek hívják, hanem Gerard-nak.....
Meglepetten pislogtam a sötét tünde novíciusra.
- Nekem Gedeonként mutatkozott be, de gondolom ez a legkevesebb és... nem tudtam. - bizonytalanodtam el. Hozzám kedves volt, és jót beszélgettünk, de persze megértettem, hogy furcsa valakit szövetségesként látni, aki korábban az ellenség sorai között harcolt. - Viszont most úgy tűnik, hogy mellettünk van... - mondtam még mindig nagyon óvatosan.
- Hát én inkább arra vagyok kíváncsi, hogy miért? - tette fel a költői kérdést Jozef.
- Sokan és még többen kellenek most az utcafrontra, nem tudok katonát adni.- válaszolta még a zsoldoskapitány. - Na meg nem is hiszem, hogy sok erősítés kell oda, először mindenképp menjen és derítse fel a terepet, ha azt látja, hogy az eretnekek már odaértek, és sokan vannak, keressen meg, de csak ha feltétlenül szükséges.
Azzal végleg eltűnt az egyre növekvő forgatagban a szemünk elől.
Nem gondoltam volna, hogy Gedeonnak démon létére lesz pofája odajönni az egyházi csoporthoz, de úgy tűnt észrevett engem és Jozefet, két ismerős arcot, és egyenesen felénk tartott.
- Jeremias G. Klebersen, szolgálatra jelentkezem. - mutatkozott be egy álnéven… Vagy egy másik álnéven? Nem tudtam követni, így erősen gondolkoztam rajta, hogy egyszerűen csak elnevezzem valahogyan. - A kapitány úr engem bízott meg, hogy gyűjtsek össze egy ütőképes egységet, és biztosítsam a város egyik csomópontját. Határozott aura szűrődik mindkettejükből, úgy vélem alkalmasak a feladatra... - tette hozzá lelkes, derűs mosollyal, miközben végigpillantott rajtam és Jozef novíciuson.
- Tényleg? -húzta el az orrát Jozef, de uralkodott a vonásain. - Úgy véli? Nem találkoztunk véletlenül már? - kérdezett vissza. - Vagy pont ezért menjünk magukkal?
Fáradtan felsóhajtottam.
- Nem lehetne, hogy hagyjuk a színházat? - néztem már-már kérlelőn a démonra. - És amúgy is megbeszéltük, hogy nem vagyok harcos.
Utaltam vissza a legutóbbi találkozásunkra, majd Jozefre pillantottam. A fiú vajon vele menne?
- De a várost attól még jó volna minél gyorsabban elfoglalni. Hogy minél kevesebb áldozattal járjon. Ha összedolgozunk, akkor megcsinálhatjuk. Nem hangzik jól?
Ekkor előrántott egy papírt a ruhája alól, ami igazolta, hogy valóban tagja az északi seregeknek.
- Én csak egy egyszerű zsoldos vagyok, aki bevonult a seregbe. Azt hiszem, ez pont elég ok, hogy végezni akarjam a munkám.
A sötét tünde gyanakodva nézett a démonra. Érdekes volt, hogy egyébként mindkettő kamasznak tűnt.
- Mit vársz tőlünk, ha.......ha veled tartunk? - kérdezte kicsit habozva. - Nővér? Mit gondolsz?
Végignéztem Jozefen, Gedeonon, majd a mögötte álló színes társaságon.
- Azt, hogyha bemegyünk, akkor a legjobb tudásom szerint fogok életben tartani mindenkit, legyen démon vagy sem. - és ezzel meg is kapták a válaszom. Majd hirtelen rájuk mosolyogtam. - És egyébként nem is lövök rosszul.
- Katonák. Tegyék a dolgukat. - adta ki Gedeon a parancsot.- Talán ha lesz időnk szünetet tartani, elmesélem, hogyan kerültem ide...
- Kíváncsian várom majd.
A fiú magabiztosan vezetett végig minket és a csapatát a városon, akikről menet közben megtudtam, hogy Klausnak, Leonak és Aleenának hívják őket. Hamar odaértünk a fürdőházakhoz, aminek most éppen zárt, boltíves kapuját ketten őrizték. Egyiküknél egy alabárd, másikuknál egy egykezes kard volt, mindketten látszólag közepes páncélzaban, közelebb menve pedig ki lehetett rajtuk venni egy-egy sárga-kék-vörös háromszínű szalagot. Se nem dél, se nem észak, minden bizonnyal az Eichenschildi helyiek jelölték meg magukat így. Egyikük pont felénk nézett, de a felkelő nap a szemébe sütött, így ellenzőként fel kell emelnie a kezét, hogy lásson. Gyorsan behúzódtunk a sikátorban lévő kiszögellések és kapualj mögé.
- Ezek ellenségek?Mármint a sárga-kék-vörös szalaggal jelöltek? - kérdezte Jozef.- Jó lenne észrevétlen bejutni, akkor a meglepetés ereje a miénk lenne. - nézett sóvárogva a bejárat felé.
- Valakinek nincs valami kábító varázslata? - kérdeztem.
A katona némiképp csalódottan eresztette le a kezét, nem látott meg minket.
- Felderítem a terepet. - mondta Klaus, majd a levegőbe lőtt egy mágikus nyilat, ami röptében madárrá változott. Ámulva néztem, még sosem láttam hasonlót.
- Úgy tudom bárki, aki nem a mi seregünk tagja ellenség... - mondta Leo. Szomorúnak tűnt.
- Kábító varázslat nincs...de ha esetleg 1-2 katonát elcsalnánk és elválasztanánk a többitől, máris könynebb dolgunk lenne. - tette hozzá Aleena.
- Én el tudom venni egy időre a látásukat, ha valaki mögéjük tud kerülni, esetleg a tetőről rájuk ugorva. - javasolta Jozef.
- Nincsenek sokan, és szét vannak szóródva. - jelentette Klaus. - Azt hiszem meg kéne próbálni egyesével lelőni őket.
Gedeon bólintott.
- Másszunk fel a ház tetejére és tüzeljünk onnan.. - nézett körbe.
- Teljesen felesleges, innen is tökéletesen rálátsz. Csak a meglepetés erejét veszed el ha véletlenül mégis meglátnak. - kotyogtam közbe. Nem értettem jól az ilyesmihez, csak próbáltam logikusan gondolkodni, és nem túlbonyolítani a stratégiát.
- Nekünk a fürdőben lévőket kell kiiktatni nem? És megtartani a fürdőt vagy az egész területet? - kérdezte Jozef kicsit zavarodottan. - Mindenképp fokozatosan haladnék és nem támadnék meg boldog-boldogtalant. Én a két őrrel kezdeném.
- Ám legyen... - vonta meg mindenki a vállát a zsoldoscsapatban.
- Helyezkedjünk. - mondta Aleena Erre mindenki elővette a maga fegyverét és élesítette. Gedeon és Aleena a Gungnirjaikat, a tünde Leo a kardját, Klaus pedig az íját.
- Készen álltok? - kérdezte Leo.
Jozef előkészítette a buzogányomat és bólintott a démon kérdésére, majd ha neki indulunk a támadásnak, gyorsan suttogom el:
- Operientes!
Nem ismertem a varázslatot, de biztos voltam benne, hogy a segítségünkre lesz. Elővettem a Fenrirt de inkább a háttérben maradtam, sok bába között elvész a gyerek alapon. A harcosok egyszercsak elkezdenek éktelenül ordibálni.
- Nem látok, nem látok! Megátkoztak, megátkoztak! Ellenség a közelben!
Hát erre volt jó Jozef varázslata. Ekkor indult meg előre a zsoldos csapat, és néhány lépés után Gedeon, Aleena és Klaus egyszerre kezdtek tüzelni. Aleena fejbe találta a célpontját, és Jozef is kitört a kardjával, hogy az alabárdos őr sisakját összetörve őt is legyűrje. A kapu mögül viszont már most lépteket hallottunk, a kiabálás riaszthatta a bent állomásozó ellenséget.
- Rendeződjünk.
A zsoldosok egymást közt kézjeleket használtak. Gederon egyesével rámutatott mindenkire, majd abba az irányba, ahol a pozícióját fel kell vennie. Leo a kapu előtt, Aleena kicsivel hátrébb, mellette foglalta el a helyét. Gerard és Klaus a kapu két oldalán, a kapu szélétől majd öt méterre a démon jobb, az íjsáz pedig a bal oldalon.
- Idecsaljuk őket és több irányból egyszerre lövünk, ha átértek a kapun. - magyarázta Leo, miközben mindenki újratöltötte a fegyverét. - Helyezkedjetek ti is el az egyik ponton.
Jozef is és én is Klaus mellé álltunk, de igyekeztem úgy helyezkedni, hogy még Aleena és Leo se legyen tőlem három méternél messzebb. Most egy csapat voltunk és meg kellett őket védenem. Csöndesen fohászkodtam a Szűzanyához, hogy a fátyla ránk boruljon és védjen meg minket az ellenséges csapásoktól. Az aranyló glória fénye megnyugtatóan borult ránk, és láttam is a leereszkedő fehér leplet.
- GOTT MIT UNS! - Hangzott fel a kiáltás, ahogy kivágódott a kapu, és kicsörtetett rajta hat, hasonló szalagos férfi, hárman egykezes karddal, akik rögtön rátámadnak Leora és Aleenára. A másik három lassabban mozgott, láthatóan nehezebb volt a páncélzatuk, és nehéz harci pörölyt tartottak a kezükben.
Klaus, Leo és Aleena a három könnyűpáncélosra támadt rá, az íjász a nyilaival, a nő a puskájával, a tünde pedig valami érdekes, a kardjából kitörő varázslattal. Jozef kitört és az egyik nehéz páncélosra támadt rá. Én a fenrirt vettem elő, valamiért jobban kedvelem a kis kézipisztolyt, és a hozzánk legközelebb eső felé céloztam, vigyázva nehogy eltaláljam alkalmi társainkat.
Amikor sötét tünde megvágta a katona térdét, az pont annyira rogyott meg, hogy a mellkasára célzott lövésem pontosan arcon lője a katonát. Örűlnöm kellett volna, hogy eltaláltam és ezzel megmentettem a fiút meg a csapatot de… A szívem mégis a torkomban dobogott, és szinte lassítva láttam, ahogy a déli a földre esett. Már nem lehetett rajta segíteni. Halott volt, és már nem volt mit meggyógyítani a sebein.
Én öltem meg.
Ez a gondolat szinte elviselhetetlenül visszhangzott a fejemben. Még soha nem öltem meg senkit. Persze tudtam, hogy a háborúban meghalnak emberek, tudtam, hogy arra van a két sereg, hogy egymást öljék, de az én kezemhez nem tapadt vér. Eddig. Megszegtem a legszentebb parancsolatot: Ne ölj.
Csupán a szemem sarkából láttam, ahogy Gedeon a levegőbe idézett néhány fekete, szilánk szerű varázslatot, a társai pedig hátrálni kezdtek. Jozef visszahátrált hozzám, miközben egy szent fénnyel igyekezett összezavarni a maradék két nehézpáncélost, akik felénk tartottak. Újra lőttem, de próbáltam rá figyelni, hogy mostantól csak sérülést ejtsek. Talán még jók lehettek hadifogolynak, hiszen a csapat kifelé is három fogollyal jött nem? Persze valójában tudtam, hogy mindez csak képzelgés, hiú remény, amivel a kétségbeesésem próbálom csillapítani. A golyó átszakította a páncélt a váll magasságában, de nem tettem különösebb kárt benne. Hálát kellett volna adnom az Úrnak, mert teljesítette a kívánságom, vagy szitkozódnom kellett volna, hogy nem voltunk előrébb a csatában?
Gedeon ezúttal egy fekete, dárda szerű varázslatot idézett meg és a nehézpáncélos felé dobta. Klaus előveszi a Fenrirt és rálő a még térdre nem rogyott kardforgató hátára, majd hátrálni kezdett, közben Jozef és Aleena is elővették a saját Gugnirjaikat. A csata innentől már pillanatok alatt véget ért. Öt halott és egy sebesült feküdt a földön, közülünk viszont mindenki sértetlen maradt. Még tizenhárom golyóm volt a Fenrirben és megvolt mind a tizenöt golyóm a Gugnirba.
- Ez csak az előörs volt. - morogta csalódottan Aleena.
- Igazán jó lenne, ha ilyen csepegtetve kapnánk az ellenséget, mindig egy kicsit. - válaszolta Jozef.
- Lát valaki valamit? - kérdeztem én is. Nem szerettem volna előre menni...Az utca és a belső udvar viszont üres volt, és csend uralkodott.
- Ennél több katona alig fog jönni. - mondta Klaus.
- Hát, bár ne tették volna. - vágott fel Gedeon. - Esélyük sem volt a királyság új fegyvereivel szemben. Talán ez a csata még rövidebb lesz, mint elsőre gondoltuk.
Én viszont ebben nem lettem volna olyan biztos.
- A feladatunk még nem ért véget. - mondta Leo - Innen meddig tart a fürdőnegyed?
- A belváros közepénél ér véget. Fal a másik oldalról nem végi. De talán be tudjuk azonosítani, hogy honnan támadtak a protestánsok. Biztosítjuk a negyed északi bejáratát és akkor szabadon fognak tudni a csapataink mozogni. - válaszolt Aleena.
- Igazán nem tudom mi hasznunkat veszitek, mert ti egy összeszokott csapat vagytok és a protestánsok ellen a szent varázslataink nem sokat érnek és bár én lelkes vagyok a harci tudásom és képességem nem vetekedhet a tiétekkel. - mondta lemondóan Jozef, mikor visszatért mellém. - Nem látok senkit arrafelé, de legalább mindenféle épület van, így takarásban haladhatunk és meglephetjük az ellenfeleinket. - tette hozzá azért. Megsajnáltam a sötét tünde fiút, így mikor mellém ért, megérintettem a karját.
- Pap vagy, Jozef. Tudsz olyat, amit ők nem. A mi erőnk nem abban van, hogy hamar meg tudjuk ölni az ellenfeleink.
Végignéztem a kis csapaton, és tekintetem végül a démonon állapodott meg.
- Ne vesztegessük az időt. Az ajtóban illik előre engedni a hölgyeket, de ez alól a kocsma és a csata kivétel.
Leo fenvont szemöldökkel nézett a sötét tünde novícius.
- Hol éltél eddig, karanténban? Ez nem csata volt, inkább kacsalövészet. Nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen megússzuk.
- Mint említettem, nem harcosok vagyunk, sőt én még novícius vagyok, de azért nem vagyok teljesen tapasztalatlan. - fortyant fel Jozef.
Aleena közben próbálta a többieket siettetni.
- Rendeződjünk előtte.
A csapat egyszerű, kisszakaszos alakzatot vett fel. Leo és Aleena elöl, Klaus hátul, Gedeon pedig mellette vonultak. Közöttük egy sort üresen hagytak.
- Akartok a középső sor lenni? - kérdezte Klaus. - Átfésüljük a negyedet csatárláncban.
Elindultunk befelé. Egy fürdőházból hangokat hallottunk kiszűrődni, vízcsobogást, és beszélgető férfihangokat. Aleena és Gedeon azonnal odatapadnak az ajtó két oldala mellé. Aleena próbált hallgatózni. A többiek az ajtótól oldalra rendeződnek.
- Felderítés? - kérdezte a sötét tünde.
Felsóhajtottam.
- Vagy mulatozók, dezertőrök, vagy helyi katonák bújtak el. Vontam le a következtetést. Idézek egy pajzsot, az ajtó elé, mögé áll, akinek puskája van, utána egy ember oldalról kinyitja az ajtót. Ellenvetés? - nem értettem, hogy miért nem lehetett soha a legegyszerűbb és leggyorsabb megoldást választani, de talán csak én voltam az, aki mindent túlságosan egyszerűen fogott fel.
- Végül is...így is lehet... - felelte Gedeon kissé búslakodva, aztán az ajtóhoz tartotta a kezét és bólintott. Jozef előhúzta a kardját.
- Hát akkor hajrá!
- Akinek puskája van, térdeljen ide elém. - mondtam és az ajtó előtt olyan öt méterrel álltam meg, majd felrajzoltam a levegőbe egy keresztet és megidéztem a két oválisból álló, fokozatosan szélesedő aranypajzsot. Jozef gyorsan elővette inkább a Gugnirt, Gedeon, Aleena és Klaus felsorakoztak, Leo pedig berúgta az ajtót és oldalra ugrott.
Az ajtó mögött fürdőző katonák voltak, akik azonban a jöttünkre mérgesen kiabálva kiugrottak ki a medencékből, és a kezük ügyébe támasztott fegyvereiket felkapva belsőbb helyiségekbe rohantak két irányba. A démon hangos csattanással csapta magát arcon.
- Gyerünk.
Leo tör be elsőnek, majd az első sarkon megállt, őt követte Aleena, aki a másik oldalon foglalt helyet és megpróbált kilesni, miközben társa fedezi. Ezalatt Gerard és Klaus egymás után felsorakoztak kicsivel mögöttük. Jozef is sarokról sarokra, beugróról beugróra követte őket.
Gugnirral még a menekülők után lőttem, és csak utána a pajzsot megszűntetve mentem a többiek után, szorosan Jozef mellett maradva.
- Ha elég gyorsan lőttök talán már kevesebben lennének... - morogtam.
A bejárati ajtó egy nagy dörrenéssel csapódott be mögöttünk, majd hirtelen előttünk és mögöttünk is fegyveresek kezdenek beözönleni, teljes fegyverzetben ugyanolyan sárga-vörös-kék szalaggal díszítve mint a kintiek. Az ajtó viszont szűk volt, mindkét oldalon hárman tudtak egyelőre benyomulni. A terem maga szerencsére tágas volt és volt helyünk harcolni, csupán a négy medencét kellett kerülgetnünk, ha meg akartuk úszni szárazon.
- Csak nem akar véget érni...
Gedeon könyvet rántott elő, majd egy az oldalról előtörő katonákat megsorozta hat árnyszilánkkal, amitől az egyik ellenfele azonnal el is terült, és egy másik is jól láthatóan megsérült. A tünde mindeközben a folyosó másik végéhez, a fürdő irányába fordult, hogy útját állja a katonáknak. Aleena és Klaus íjat és puskát emelt a magasba és Leo vállal felett kihajolva várták az ellenséget. aki kicsit leguggolt, hogy ne zavarja a többieket a célzásban. Jozef az egyik nehézpáncélos arcába lőtt, rögtön meg is ölve, addig viszont én igyekeztem átgondolni, hogyan tudtam volna a csapatot a legjobban segíteni.
A szűzanya fátyla nem elég nagy, hogy ismét beterítsen mindenkit, így stratégiát kell váltanom. Isten áldását kértem először Jozefre, aki rögtön megérezte, és két ujját a homlokához érintve tisztelgett nekem, arcán elégedett vigyorral, amit viszonoztam egy mosollyal.
Közben még hárman nyomultak be, két könnyűpáncélos, egyik az egyik másik a másik oldalról és egy szinte védtelennek tűnő idősebb férfi. Annál viszont már mindannyian többet láttunk, hogy a látvány képes legyen megtéveszteni minket.
- Ej-ej, kezded már unni...
Gedeon a hat árnyszilánk anyagát összegyűjtötte az öklére, majd nekivágja a megmaradt két és az újonnan érkezett két katonának. Leo kardot rántva kézitusába kezdett az egyik gyorsabban mozgó harcossal, Klaus pedig nem sokat gondolkozott, újabb nyilat vett elő és lőtt egyet az újonnan betört katona irányába. Jozef is újabb ellenfelet vett célba, és én sem maradhattam tétlen. Rizikót vállaltam, de meg kellett tennem. Újabb áldást kértem az Úrtól, ezúttal a démonra. Tudtam, hogy nem lesz neki kellemes, de szükség volt rá, hogy felerősítsem a varázslatait.
- Én csinálom ezt, segíteni fog! - szóltam oda neki csakhogy tudja, majd újra elővettem a fenrirt, megtöltöttem és a Jozeffel küzdők egyikére támadok, amelyikre van tiszta rálátásom, de nem találtam el, a fiú viszont csúnya vágást kapott a vállára.
- Mi a....nem! Nem, nem, nem, nem, nem! - kiáltott fel a démon, elsőre azt hittem, hogy az én áldásom miatt, de utána láttam, hogy nem tudott varázsolni. Egyetlen ellenségünk volt képes ilyesmire, a lelkészek, és nem kellett hozzá túl nagy fantázia, hogy kitaláljam melyikük az. Bár eredetileg Jozefet terveztem meggyógyítani, a sérülése nem volt súlyos, fontosabb volt, hogy tovább tudjunk küzdeni. Egy intéssel szüntettem meg a lelkész varázslatát, majd pedig egyenesen az idős férfi mellkasára céloztam és lőttem, de sajnos nem találtam el.
Leo közben elintézte az első kardforgatót és Jozefhez futott, hogy kisegítse. Aleena Gedeon támadóját igyekezett feltartani és most először vettem észre rajta az inkvizitorok jellegzetes mozdulatát, amivel egyetlen pillanatra meg tudják bénítani az ellenfeleiket.
Az egyik könnyű páncélos katona egyenesen rám támadt, de a démon gyorsan mozdult, és elém ugrott mielőtt elérhettek volna, Aleena pedig a lelkész felé iramodott.
- Hátra, most! - kiáltott rám, ahogy kardot rántott. és megpróbálja feltartani a gyorsan mozgó harcost. Nem kell kétszer figyelmeztetnie, hátraugrottam, majd megfordultam és a hátam a démonénak vetettem. Pont szembe kerültem így a lelkésszel, és ismét egyenesen rálőttem, most pedig el is találtam a mellkasán. Az idős férfi összeesett, így vele se lesz már több gondunk, csak remélni mertem, hogy nem okoztam neki halálos sérülést.
A minket támadóra Klaus rálőtt, de még pont volt ideje arra, hogy megvágja Gedeont. A démon felordított fájdalmában és féltérdre esett.
- Nem fogod őt… lerohanni!
Már-már meghatott, hogy így próbált védelmezni, a szívem dobbant egy nagyobbat, de nem volt időnk ezen filozofálni. Aleena egy pillanatra megbénította a déli katonát, Jozef pedig egyenesen lelőtte, így ezzel is kevesebb volt. Leo eközben elszánt kardpárbajt vívott a többi ellenfelünkkel.
Ismét ketten jöttek be, egy vékony és egy nehézpáncélos. Klaus-szal egyszerre lőttünk az utóbbira, miközben Aleena az ellenkező irányba futott, hogy ne érjék el rögtön.
Jozef közben ledöfte a kardjával a korábban érkezett könnyű páncélost, és ő is rálőtt a nehéz páncélosra, de nem ért vélt. A vékony közben megidézett egy pontosan olyan fekete dárdát, mint odakint Gedeon, és Klaus felé hajította.
Egy másik démon…
- Operientes! - mutatok rájuk Jozef, remélve, hogy ismét elvakíthatja őket, mint a kintieket.
El fognak fogyni a golyóim.
Ez volt az első gondolatom, de ennek ellenére újra lőttem arra, akire előbb is, hátha eltalálom. Gedeon közben orrba vágott ököllel egy harcost, a páncélos pedig kétségbeesetten kezdett el kiabálni, hogy nem lát, így már a golyóm elől se tudott kitérni. A páncélos összeesett, de a démon még mindig élt, és még ahhoz is volt ereje, hogy egy sötét pajzsot húzzon fel maga elé. Gedeon lihegve térdre rogyott, Aleena viszont újratöltött és rálőtt a démonra. Leo közben csatlakozott hozzánk, és kivételesen Klaus és Jozef is várakozó álláspontra helyezkedett.
A vakítás lejárt, és az ellenfelünk újabb sötét dárdát dobott el. Klaus meglőtte de a lövés ekkor megjelent Leo vállán is…
- Hogyan...? - hüledezett a tünde, Gedeon viszont csak kihúzta magát és elvigyorodott.
- Végre egy érdekes katona. Lássuk hát mire vagy képes.
- Saxra lux! - lendült akcióba Jozef, és úgy láttam egy rugóra járt az agyunk így hozzátettem én is a magam szent fényét. Ennek elméletileg nem kellett volna bántania a tündét, de ha meg is sérült, tudtam, hogy a harc végén meg fogom tudni gyógyítani.
- Sacra lux!
A démon fájdalmasan a fejéhez kapott, aztán vicsorogva nézett ránk.
- Óvatosan....
Szűrte ki a fogai közt, majd a tőle távolabbi ajtón egy hatalmas, állatias teremtmény tört be velőtrázó ordítással. A két szent fény azért hatott, de démon felszisszent, de nem bírtam levenni a tekintetem a szörnyről. A rettegés szinte megbénított így nem is vettem észre, hogy egy pillanatra eltűnt, aztán megint megjelent.
- Erről van itt szó! - ordította Gedeon. Fel nem bírtam fogni miért örült az egyre borzalmasabb ellenfeleknek. A csapat szétszéledt. Leo előre futott a tudásdémon felé, a többiek pedig szétszéledtek, hogy a bestia ne tudjon rájuk ugrani. Ekkor Jozef egy nagyon különös varázslatot aktivált. Egy kört rajzolt a padlóra, belelépett és eltűnt, majd megjelent a tudásdémon háta mögött, és egyenesen leszúrta. Ekkor a szörnyeteg is eltűnt.
Illúzió… Csak egy illúzió volt…
A bestia eltűnésével pedig nem maradt több ellenfelünk, de ebben nem lehettünk egészen biztosak. Kihasználtam a lélegzetnyi időt és imára kulcsoltam a kezeim. Fényes Hildegard fátyla felragyogott a nyakamban, ahogy nekem adta a gyógyításhoz szükséges erőt, és így minden seb begyógyulhatott. Fáradtan ültem le, mikor véget ért a csata. Mintha egy örökkévalóságon át tartott volna.
Gedeon ekkor hozzám fordult.
- Nem esett bajod?
Felnéztem a démonra, és megráztam a fejem.
- Nem, semmi bajom. Sajnálom hogy... hogy fájdalmat okoztam.
Tudtam hogy neki a szent képességeim akkor sem kellemesek, ha segítenek, de erre ő is csak megrázta a fejét.
- Jó ez így. Ez semmiség. Ennyit ér, hogy egy bajtársamat fedezni tudjam.- válaszolta. - Tényleg, még tartozom egy apró kis magyarázattal. - fordult Jozefhez is egyúttal - Az a helyzet, hogy mi egy zsoldoscéh tagjai vagyunk. Szabad zsoldosok, akik járják a világot, és kardot rántanak, ha a megbízójuk arra kérik őket. A háború kitörésekor a szakaszom a folyótól északra tartózkodott és amikor a toborzótisztek megtaláltak minket, a kapitányunk nem ellenkezett. Így aztán az egész zsoldoscsapat beolvadt a seregbe. Nekem sok kifogásom nem volt ellene. Az én céljaimmal nem ütközött: megtalálni az üdvözlést. - elővett még egy iratot, amin XIII. Sixtus pecsétje és aláírása volt. - Sőt, párszor már az egyházat is kisegítettem.
Ezt nem gondoltam volna róla, de nem is okozhatott volna nagyobb örömöt. Sajnáltam, hogy a legutóbbi találkozásunk során erre nem derült fény.
- Szóval igazi köpönyegforgató vagy. - nézett Jozef a papírra. - Magyarázatnak persze jó, hogy mit keresel most itt, valószínű, hogy észak fizet többet, de attól még nem leszünk barátok. Örültem volna, ha ott a Toronyban megcsíplek. - lépett közben mellém.
Felváltva néztem a novíciusra és Gedeonra, mintha két tűz közé szorultam volna.
- A megbocsájtás a legnagyobb erény, és a legkedvesebb Isten szemében. - néztem Jozefre vidáman, miközben feltápászkodtam. Majd hirtelen ötlettől vezérelve a démonhoz léptem, de megálltam, hogy hirtelen megragadjam a kezét. - De bizonyítsd be neki, hogy érdemes vagy a megbocsájátására. Gyere el a misére, amit a táborban tartunk.
- És nézzem végig a pokol díszpáholyából, hogy megőrjít a bukott angyal? - vágott vissza vigyorogva a sötét tünde szavaira a démon. - Jobbnak találtam közbelépni. Hiszed vagy sem, akkor ott egy oldalon álltunk. Ha nem is barátok...még.
Elindult kifelé, de az ajánlatomra még válaszolnia kellett.
- Szívesen mennék, de nem lehet. Nekem is meg kell tartanom egy szertartást.
- Na persze! - mordult fel Jozef miután a démon kiment. - Kutyából nem lesz szalonna.
Felém nyújtotta a kezét, hogy kisegítsen, majd együtt visszaindultunk megkeresni a társainkat. Az utcákon kapott el a futár, hogy sürgősen szükség volt rám a gyógyítók sátrába és valahogy… Megkönnyebbültem. Ott voltam ismerős terepen, ahol életet menteni kellett, nem pedig kioltani, így újult erővel siettem vissza az ispotályosok sátrába.[/color][/color][/color]

Jozef Strandgut · 3 Re: [Ostromjáték]Fürdőházak Vas. Jún. 17, 2018 8:16 pm

Jozef Strandgut

Klerikus

Hozzászólások száma : 526
Join date : 2015. Nov. 29.

Karakter információ
Kaszt: Kereszteslovag
Szint: 9.
Tapasztalat:

(10900/12000)

Az elsőként bevonuló hullámmal érkezünk a városba, mint egyházi erők, a déli kapun vonulunk be, amit időközben eléggé leamortizáltak az ágyúk. A menet végén bandukolok Glória nővérrel, mert már elegem volt az útból és alig vártam, hogy bevethessem magam, bár legalább annyi jó volt a dologban, hogy jobban megismerhettem a gyógyító nővért, nagyon kellemes társaság volt, legalábbis ő nekem, fordítva már nem voltam annyira biztos a dolgomban. Egy zsoldos csapat már visszafelé jött pár fogollyal és legnagyobb megrökönyödésemre a démon volt a vezetőjük, az, aki elmenekült előlünk a lebegő várból.
- Ti ott! Végeztetek a temetőben? - Kérdezi a zsoldoskapitány, aki a zsoldosokból álló második hullámot vezeti rögtön az egyháziak után, majd meglátja a túszaitokat. - Őket miért hagytátok életben? - Teszi fel az újabb kérdést.
- Uram, jelentem, ez a három megadta magát. A temető tiszta, egy holtat sem fognak ellenünk fordítani. Ez a három fontos információkat birtokolhat a városi védő erők helyzetéről és erejéről. Javaslom mielőbbi kihallgatásukat. – jelent a démon katonásan, amitől nem kicsit leesik az állam, bár a foglyok mögött tett mozdulattal le sem tagadhatja démoni természetét.
- Ez egy démon. - súgom oda a mellettem álló Glóriának. - Harcoltam már vele, vajon mit keres itt?
A nővér is a csapatot nézi és a szemében, mintha inkább meglepődést látnék, mint döbbenetet, de a szavai némi magyarázattal szolgálnak erre..
- Tudom, ismerem. Gondolom a seregnek segíti. - és még mosolyogva integet is neki.
A kapitány közben bólint a démon szavaira.
- Köszönöm, Klebersen. Engedelmével a túszokat átvesszük, és gondoskodunk róluk minden értelemben.
Ezzel egy biccentéssel néhány közeli verőlegénynek jelez, akik átveszik tőlük a túszokat. A kapitány továbbindul - lévén a saját osztagát nem hagyhatja ott pusztán néhány túszért -, majd visszafordul egy pillanatra.
- Még valami. Úgy tudom, a belső városrészben tömörül jó pár fürdőház, illetve a bordély és néhány ivó. Ha gondoskodna arról, hogy ezt a kiváló stratégiai pontot megszerezzük magunknak... hasonló hatékonysággal, mint ahogy a temetőt intézte, annak igencsak örvendenénk, ha a fürdőket megnyerjük, a csatornákat megnyerjük, azzal pedig szinte meg is nyertük a várost. - mondja, majd bólint, és folytatja útját az egyháziak nyomában.
- Uram, véleményem szerint erősítés nélkül nem kivitelezhető. – szólal meg az egyik embere a háta mögött.
A zsoldoskapitány megfordul még egy pillanatra. - Sokan és még többen kellenek most az utcafrontra, nem tudok katonát adni. Na meg nem is hiszem, hogy sok erősítés kell oda, először mindenképp menjen és derítse fel a terepet, ha azt látja, hogy az eretnekek már odaértek, és sokan vannak, keressen meg, de csak ha feltétlenül szükséges.
Azzal végleg eltűnik az egyre növekvő forgatagban a szemetek elől.
Én továbbra is elég nehezen hiszem el, hogy a démon itt áll az északiak között sértetlenül, sőt……
- De ő ellenünk harcolt a vámpírtornyoknál és segített a Mélységinek és a vámpíroknak. - nyögöm ki hitetlenkedve.
Vajon mivel tévesztette meg a sereg vezetőit, hogy most is bíznak benne. Minden esetre én kezem a buzogányomra téve kissé előrébb léptem, hogy leleplezzem, ha kell.
- Nem is Klebersen-nek hívják, hanem Gerard-nak.....
- Nekem Gedeonként mutatkozott be de gondolom ez a legkevesebb és... nem tudtam. – bizonytalanodik el Glória hangja. - Viszont most úgy tűnik, hogy mellettünk van...
Ne tessék, még egy álnév, amin Glória nővérnek mutatkozott be és csoda ha minden szőr feláll a hátamon tőle.
- Hát én inkább arra vagyok kíváncsi, hogy miért? - válaszolok a nővérnek.
A kapitány eltűnésével a démon némi töprengésbe merül és a környezetét fürkészi, aztán…….megesküdnék, hogy mikor meglát minket felcsillan a szeme.
Talán megismer?
~ Na majd most elsápad és menekülni kezd.....~ fut át rajtam és még egy lépést sasszézok előrébb.
- Jeremias G. Klebersen, szolgálatra jelentkezem. - mutatkozik be, ahogy hozzánk lép. - A kapitány úr engem bízott meg, hogy gyűjtsek össze egy ütőképes egységet, és biztosítsam a város egyik csomópontját. Határozott aura szűrődik mindkettejükből, úgy vélem alkalmasak a feladatra... – mondja mosolyogva.
- Tényleg? - húzom el az orrom egy kissé, de megállom fintorgás nélkül. - Úgy véli? Nem találkoztunk véletlenül már? - kérdezek vissza az új álnevét hallva. - Vagy pont ezért menjünk magukkal? - nézek a mögötte sorakozó arcokra. Elég vegyes társaság......
- Nem lehetne, hogy hagyjuk a színházat? – sóhajtott fel Glória nővér. - És amúgy is megbeszéltük, hogy nem vagyok harcos.
Nem titkolt gyanakvással néztem a démonra és mindenki látta, hogy valami nem stimmel. A nővér próbált a béke útján járni és egyenes válaszra késztetni az előttünk állót. Hahh, egy démont!
- De a várost attól még jó volna minél gyorsabban elfoglalni. Hogy minél kevesebb áldozattal járjon. Ha összedolgozunk, akkor megcsinálhatjuk. Nem hangzik jól? – magyaráz és előránt egy hivatalosnak tűnő papírt.
- Én csak egy egyszerű zsoldos vagyok, aki bevonult a seregbe. Azt hiszem, ez pont elég ok, hogy végezni akarjam a munkám.
Ám amit mond tagadhatatlanul igaz is, ha gyors támadással foglaljuk el a város főbb pontjait, akkor vége lesz a vérontásnak és ezt még én is, akinek hevesen buzog a vére a bizonyítástól, felfogom. Na, de ettől még nem tartanék vele, ám az a dokumentum elbizonytalanít.....Végül is azóta már a feje tetejére állt a világ, mióta találkoztunk.
- Mit vársz tőlünk, ha.......ha veled tartunk? - kérdezem meg végül némi habozással. - Nővér? Mit gondolsz?
A nővér megfontoltan hallgat egy kicsit.
- Azt, hogyha bemegyünk, akkor a legjobb tudásom szerint fogok életben tartani mindenkit, legyen démon vagy sem. – válaszol végül és mosolyodik el váratlanul. - És egyébként nem is lövök rosszul.
- Katonák. Tegyék a dolgukat. Talán ha lesz időnk szünetet tartani, elmesélem, hogyan kerültem ide...- csap le a végszóra a démon és nagyon remélem nem fogjuk megbánni, hogy így döntöttünk…….
- Kíváncsian várom majd. - nézek a zsoldosként tetszelgő démonra és ez igen őszinte kijelentés tőlem.
Még mindig van bennem kétely, de most az a legfontosabb, hogy minél előbb a kezünkbe kerüljön a város, így félre teszem ezeket, míg a fickó nem adja jelét annak, hogy valami hátsó szándékkal szivárgott be sorainkba. Azt mondja a mondás, hogy tartsd közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet. Néha azért én is megjegyzek ezt azt és nem csak a kosz ragad rám. "Klebersen" minden esetre úgy megy előre, mint aki tudja hová tart, így én is megyek utána. És tényleg kilyukadunk a fürdőház környékén, ám ott két fegyveres strázsál, egyiküknél egy alabárd, másikuknál egy egykezes kard van, mindketten látszólag közepesen páncélozottak.
Egyikük pont felénk néz, de a felkelő nap a szemébe süt, így ellenzőként fel kell emelnie a kezét, hogy lásson.
- Ezek ellenségek?Mármint a sárga-kék-vörös szalaggal jelöltek? - kérdezem, miközben behúzódom óvatosan egy útba eső kiszögelésbe a fürkésző tekintetek elől. - Jó lenne észrevétlen bejutni, akkor a meglepetés ereje a miénk lenne. - nézek sóvárogva a bejárat felé.
- Valakinek nincs valami kábító varázslata? – kérdezi Gloria nővér.
A katona némiképp csalódottan leereszti a kezét, nem látott meg minket.
- Felderítem a terepet. - mondja a démon csapat íjásza, majd a levegőbe lő egy nyilat, ami hirtelen szárnyakat növeszt és élő madárként repül fel az égbe. Nem semmi képesség, irigykedve nézem.
- Úgy tudom bárki, aki nem a mi seregünk tagja ellenség... - mondja fáradtan a másik zsoldos a kérdésemre, majd a nővérnek is válaszol velük lévő nő.
- Kábító varázslat nincs...de ha esetleg 1-2 katonát elcsalnánk és elválasztanánk a többitől, máris könnyebb dolgunk lenne.
- Én el tudom venni egy időre a látásukat, ha valaki mögéjük tud kerülni, esetleg a tetőről rájuk ugorva. - teszek javaslatot az őrök kiiktatására.
- Nincsenek sokan, és szét vannak szóródva. – szól közbe a nyilas - Azt hiszem meg kéne próbálni egyesével lelőni őket.
Gerard bólint erre.
- Másszunk fel a ház tetejére és tüzeljünk onnan.. – néz felfelé, keresve a lehetőséget.
- Teljesen felesleges, innen is tökéletesen rálátsz. Csak a meglepetés erejét veszed el ha véletlenül mégis meglátnak. – szól közbe a nővér, teljesen jogosan.
- Nekünk a fürdőben lévőket kell kiiktatni nem? És megtartani a fürdőt vagy az egész területet? - kérdezem némileg zavarodottan. - Mindenképp fokozatosan haladnék és nem támadnék meg boldog-boldogtalant.
Nem tudom mennyire adnak a szavamra, hisz jóformán alig nőttem ki a kölyök korból, de azért nem ejtettek a fejemre.
- Én a két őrrel kezdeném. – vetem fel azért.
- Ám legyen... – egyeznek bele mégis.
- Helyezkedjünk. - mondja a zsoldos nő és mindenki gyorsan leellenőrzi a fegyverét a csapatukban
- Készen álltok? - kérdezte az elf zsoldos, miközben mindenki más felkészül a kirohanásra a falnak tapadva.
Előkészítem a buzogányomat és bólintok a kérdésre, aztán ahogy neki indulunk a támadásnak, gyorsan suttogom el:
- Operientes!
Egy kis ideig nem látnak jól, így meglepetésként zúdulhatunk a nyakukba.
A harcosok elkezdenek éktelenül ordibálni.
- Nem látok, nem látok! Megátkoztak, megátkoztak! Ellenség a közelben!
Gerard csapata pár lépés után sortüzet nyit.
Megvárom a sortűz hatását, aztán rohanok előre, hogy ha még életben van valaki azt leüssem.
Egy jól irányzott csapással összetöröm az épp magához térő alabárdos sisakját, ezzel együtt feltehetően a koponyáját is, mindenesetre ő is kiterül.
- Rendeződjünk. – szól halkan és röviden a démonfiú, ahogy meghalljuk a közeledő dobogást.
Gerard egyesével rámutat mindenkire, majd abba az irányba, ahol a pozícióját fel kell vennie, legalábbis ezt szűröm le. A szőke tünde a kapu előtt, a nő kicsivel hátrébb, mellette foglalta el a helyét. A démon jobb és az íjász férfi a kapu bal oldalán.
- Idecsaljuk őket és több irányból egyszerre lövünk, ha átértek a kapun. – mondja halkan az elf, talán kitalálva, hogy nekünk némi magyarázat nem árt, miközben mindenki újratöltött - Helyezkedjetek ti is el az egyik ponton.
Nem is kicsit valahogy úgy érzem kilógunk a sorból, hiszen Gerard csapata rutinos összeszokottsággal mozog, azonban nem sokat agyalok ezen, mert a hangokból ítélve azonnal további ellenséges erő bukkan fel a kapun belülről, de legalább kinyitják nekünk maguktól, ha minden igaz. Én is oldalra húzódok, az íjász mögé, hogy ne legyek szembeötlő az első felbukkanó katonáknak.
- GOTT MIT UNS! - hangzik a kiáltás, ahogy kivágódik a kapu, és kicsörtet rajta hat, hasonló szalagos férfi, hárman egykezes karddal, ők gyorsabbak, rögtön rátámadnak a tündére és a női zsoldosra, a másik három lassabban mozog, láthatóan nehezebb a páncélzatuk, és nehéz harci pörölyt tartanak a kezükben. Ők egyelőre csak megállnak a kapuban, de még nem vesznek észre minket a másik oldalon.
Hálásan rámosolygok Gloria nővérre, ahogy megjelenik felettünk az aranyló glória, mert ez jókora előnyt jelent nekünk.
Mindenki mozgásba lendül, főleg az elől jövő könnyebb páncélosokat támadva, nyíllal, pisztollyal, karddal, épp ami van.
Én mozgékonyságomat és az új páncélom hajlékonyságát kihasználva a lábak között bujkálva a nehéz páncélosok térdhajlatát veszem célba, legalábbis a hozzám legközelebbit és ha össze roskad a nyakába, az illesztések közé igyekszem szúrni a közben bal kezembe kapott vadászkést.
Épp, hogy csak elhibázom az ellenfelem nyakát, aki cserébe elkapja a csuklómat, azonban egy lövés ekkor találja telibe az arcát, ami higyjétek el nem szép látvány így közelről.
Visszanézve látom, hogy Gloria lövése mentett meg, amiért ismét jövök neki eggyel. A többiek is vadul harcolnak még, de mindenki talpon van.
Nagy mákom van, hogy olyan társam áll a hátam mögött, aki figyel rám, különben nagy bajban lennék, de most a nehéz páncélos a lábam előtt hever holtan én meg a következő ellenfél képébe vágom a késemet, miközben én is hátrálok előlük, majd megidézek rájuk egy Szent Fényt, ami nagy kárt nem okoz bennük, de talán egy pár pillanatra elvakítja őket.
A kés el se találja a nehézfiút, a Sacra Luxot pedig mintha meg se érezték volna. Egy újabb golyó süvít el mellettem, nem nehéz tippelnem kinek köszönhetően, ám most a lövedék ugyan behorpasztja a nehézpáncélt az ellenfél vállánál, és mintha át is szakította volna azt, de egy halk, elkapott káromkodáson kívül semmi jelét nem tapasztalni, hogy megérezte.
A harc egyre hevesebben lángol körülöttem, de én az előttem lévő veszélyre koncentrálok.
Most már nekem sincs sok időm és lehetőségem, így a buzogányom átdobva a bal kezembe kirántom az övembe dugott Gungnit és a páncélosnak arcába célzok (azt hiszem már elég közel lehet), amelyiket az előbb a késemmel nem találtam el, remélve, hogy ha el is ér közben valaki, Glória mágiája megvéd.
Ám ekkor egy sötét dárda állapodik meg a katona nyakába hátulról, aki eldől, mint egy zsák, így a pisztolyom nem sütöm el, csak, amikor feltűnik mögötte a társa, de akkor azonnal és a katona holtan terül el golyóval a fejében.
Gerardék átkutatják a hullákat, de én csak a vadászkésemet keresem meg, mert az számomra nagyon értékes ajándék nevelőapámtól.
- Ez csak az előörs volt. - morogja a női zsoldos.
A boltív takarásában próbálok beljebb körül nézni, merre is mehetnénk tovább aránylag rejtetten. - Igazán jó lenne, ha ilyen csepegtetve kapnánk az ellenséget, mindig egy kicsit. - válaszolok a nőnek a vállam felett.
- Lát valaki valamit? – kérdezi Gloria, és én nemet intek a fejemmel.
- Ennél több katona alig fog jönni. - mondja az íjász férfi. - Valószínűleg ugyanazzal a céllal érkeztek, mint mi.
- Hát, bár ne tették volna. Esélyük sem volt a királyság új fegyvereivel szemben. Talán ez a csata még rövidebb lesz, mint elsőre gondoltuk.. – jegyzi meg a démon.
- A feladatunk még nem ért véget. – jegyzi meg tünde társa - Innen meddig tart a fürdőnegyed?
- A belváros közepénél ér véget. Fal a másik oldalról nem végi. De talán be tudjuk azonosítani, hogy honnan támadtak a protestánsok. Biztosítjuk a negyed északi bejáratát és akkor szabadon fognak tudni a csapataink mozogni. - válaszolt az inkvizítor.
- Igazán nem tudom mi hasznunkat veszitek, mert ti egy összeszokott csapat vagytok és a protestánsok ellen a szent varázslataink nem sokat érnek és bár én lelkes vagyok a harci tudásom és képességem nem vetekedhet a tiétekkel. - mondom lemondóan visszatérve Gloria nővér mellé, ezzel utalva Ger-nak arra is, hogy nem felejtettem el a trükkjeit a torony óta és gondolom azóta csak fejlődtek. - Nem látok senkit arrafelé, de legalább mindenféle épület van, így takarásban haladhatunk és meglephetjük az ellenfeleinket. - teszem hozzá, hogy azért hasznomat is vegyék.
- Pap vagy, Jozef. – érinti meg a karom a nővér kedvesen. - Tudsz olyat, amit ők nem. A mi erőnk nem abban van, hogy hamar meg tudjuk ölni az ellenfeleink.
Aztán a démonra emeli a tekintetét.
- Ne vesztegessük az időt. Az ajtóban illik előre engedni a hölgyeket, de ez alól a kocsma és a csata kivétel.
- Hol éltél eddig, karanténban? Ez nem csata volt, inkább kacsalövészet. Nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen megússzuk. – szólít meg a szőke elf.
- Mint említettem, nem harcosok vagyunk, sőt én még novícius vagyok, de azért nem vagyok teljesen tapasztalatlan. - fortyanok fel a zsoldos szavaira, mert gúnyolódónak találom. De aztán a velük lévő nő elvágja a további vita szálait és, ahogy Gloria nővér is javasolta újra elindulunk, hiszen még közel sem végeztünk.
- Rendeződjünk előtte.
A csapat láthatóan begyakorolt, alakzatot vett fel. A tünde és a nő elöl, az ember íjász hátul, Gerard pedig mellette vonulnak. Közöttük egy sort üresen hagynak.
- Akartok a középső sor lenni? - kérdezte az íjász. - Átfésüljük a negyedet csatárláncban.
Szó nélkül állok be a felkínált helyre és egészen addig tartom a formációt, amíg a fürdőből kiszűrődő hangok megállásra nem késztetik a társaságot, akkor önkéntelenül a nő mögé lapulok és hegyezem én is a fülem, talán több mindent megértek, mint ő, fejlettebb hallásommal. Jó lenne tudni, hogy hányan vannak és nem vakon bemenni.
- Felderítés?
- Vagy mulatozók, dezertőrök, vagy helyi katonák bújtak el. – sóhajt egyet a nővér, aztán magához ragadja a kezdeményezést. - Idézek egy pajzsot, az ajtó elé, mögé áll akinek puskája van, utána egy ember oldalról kinyitja az ajtót. Ellenvetés?
- Végül is...így is lehet... - feleli Gerard kissé mintha leverten.
Azon gondolkoztam, hogy én miben segíthetek, de azon kívül, hogy most a kardomat húzom elő és várakozom, ahogy a többiek, nem tudok semmit tenni. Még Gloria nővér képességei is hasznosabbnak bizonyulnak most, hiszen megvédheti azt, aki kinyitja az ajtót és aki láthatóan a démon lesz.
- Hát akkor hajrá! - feszülök meg.
- Akinek puskája van, térdeljen ide elém. – mondja a nővér és a keze fehér, és arany fényben kezd el izzani, és két suhintással egy keresztet rajzol fel maga elé, majd a bal kezével meglökve, két darab aranykör jelenik meg. A kereszt erre legalább két méteresre megnő, arányos alakot vesz fel, melyet a körök is követnek. Tudom, hogy ez a mágia képes a két méteres kör mögött állókat, megvédeni a támadásoktól.
A beszélgetés hangosabb egy kicsit, de változatlanul északot szidják a bentlévők.
A tünde pedig berúgja az ajtót és oldalra ugrik
Az ajtó mögött fürdőző katonák ugrálnak ki mérgesen minket meglátva a medencékből, és a kezük ügyébe támasztott fegyvereiket felkapva belsőbb helyiségekbe rohannak két irányba.
Nyilvánvaló, hogy szét akarnak választani minket, de ez most mindegy, igazán be vannak ide szorítva, így nem mennek sehová. Nem akarom a hőst játszani, de önkéntelenül is mozdulok a bal oldalra rohanók felé, ez valami vadászösztön a menekülésükre, Már az elinalásukból is látszik, hogy hátrányban vannak, kissé alulöltözöttek és csak egy-egy fegyvert tudtak magukkal vinni hirtelen, így páncélban jóval védettebb vagyok. Azért persze nem rohanok fejjel a falnak, sarokról-sarokra, beugróból beugróba haladva követem őket.
Hallani, ahogy a bejárati ajtó nagy dörgéssel becsapódik, majd hirtelen előttünk és mögöttünk is fegyveresek kezdenek beözönleni teljes fegyverzetben ugyanolyan sárga-vörös-kék szalaggal díszítve. Az ajtó viszont szerencsére szűk, mindkét oldalon hárman tudnak egyelőre csak benyomulni. A terem maga viszont tágas, harcolni van hely, és négy vízzel telt medence van bent.
A többiek is harci helyzetet vesznek fel, igyekezve, hogy mindenki megtalálja az ellenfelét, ami nem nehéz, jó sokan van
Nagyon úgy néz ki, hogy én vagyok az első, aki ebbe a csinos kis csapdába belesétált és talán én vagyok az is, aki ezzel magával rántotta a többieket. Hát itt jön képbe a tapasztalatlanságom, meg a hevességem. Mikor felbukkan előttem a trió, köztük egy újabb nehéz páncélba öltözött katona is, nem habozok, azonnal pisztolyt ragadok és a legvédtelenebb részére, az arcába lövök.
A katona azonnal összeesik, de jön helyette másik, nagyon úgy néz ki, hogy ezek elfogyhatatlanok és ez nagy baj…….
Egy pillantást sem merek vetni a többiekre, de ott is áll a bál, kiáltások, fegyvercsattogások és lövések visszhangzanak a teremben.
Hirtelen előttem terem a tünde zsoldos és kardpárbajba keveredik az egyik könnyűvértes katonával.
Szinte érzem, hogy majd szét vet a harci vágy és elégedetten eresztek meg egy vigyort és két ujjam a homlokomhoz emelve tisztelgek egyet Gloria felé köszönetem jeléül, miközben lázas igyekezettel töltöm újra a fegyverem. Ha sikerülne egy újabb katonát vennék célba azok közül, akik még közelednek és talán kerülniük kell a társukra támadó zsoldos elfet is.
A szőke elf kerül ki győztesen a párbajból, ellenfele olyan szerencsétlenül mozdul, hogy egyből le tudja vágni. Én viszont megszívom, mert hamarabb ér hozzám a következő déli és lesújt rám.
Pedig Gloria nővér is becélozta a nyomorult fejét, de a golyó csodálatos módon elkerülte.
Jó, jó ez a durranó és nagyot sebző fegyver, de a hátrányai is meg vannak, aminek most fájdalmas következményeit a vállam bánja. Ha szerencsém van, akkor csak húst ér a vágás és nem tört el a kulcscsontom, amivel aztán vége is lenne egy ideig a csatáimnak és ezzel csak megerősítene abban, hogy hasznavehetetlen vagyok. De ezt nagyon nem szeretném, így a méreg és az elszántság elég erőt ad, hogy amíg a közénk pattanó tünde zsoldos lefoglalja a támadómat én kicsit hátra lépjek, egyrészt, hogy ne legyek az útjában, másrészt, hogy befejezzem a töltést. De még nem lövök, azt legutoljára tartogatom. Úgy tűnik az elf harcos sikeresen magára vonja a katona figyelmét én mögötte kihajolva döfök előre a kardommal az ellenség hasát célozva, ezzel könnyítve a zsoldos dolgát is.
Szúrásom nem megy rossz helyre, ugyan nem döfi át életveszélyesen az ellenfél hasát, de érzem, hogy eltalálom.
Aztán megáll bennem az ütő, ahogy azt látom, egy katona Gloria ellen indul. Én nem érhetek oda időbe és a vállam most kezd csak igazán fájni. De szerencsére a démon időben kapcsol és a társa is.
- Hátra, most! – ordítja és a nővér elé ugrik.
Így én a felőlünk maradó utolsó katonára emelem a pisztolyom és elsütöm azt. Talán az én Uram vezeti a kezem, mert ismét sikerrel járok és a mi irányunkból már majdnem elfogy az ellenség, csak az van még, akivel a tünde harcol.
Azt gondoltam tartja magát, hiszen az előbb is könnyen végzett a másikkal, így vetek egy pillantást a többiek felé, aggódva a nővérért.
Látom, hogy a nővér hatékonyan használja a pisztolyát, de a démon…….megsebesül, ahogy én is az előbb, de erőt vesz magán és újból nekiugrik az őket támadónak, lefogva annak kezét.
Közben, míg én másfelé figyelek, a tünde zsoldos meginog és majdnem lefegyverzi a sebesülése ellenére is meglóduló katona, így nem nagyon várhatok tovább és újból kilépve a zsoldos (Leo) takarásából megint megszúrom.
A pengém most nem csak megszúrja, hanem markolatig szalad az ellenfél mellkasába.
A tünde azonnal a többiek, elsőként Gerard felé szalad, hogy segítsen nekik, mert ott még javában áll a harc.
Előttünk nincs több ellenfél, így én is visszafordulok, hogy segítsek. Az újabb két alakra sötétséget borítok, ami valószínűleg megzavarja őket.
- Operientes! - mutatok rájuk.
A páncélos azonnal kiabálni kezd, aminek a nővér pontos lövése vet véget, ahogy az életének is.
A varázsló viszont meglepő módon nyugton marad, ellenben nem támad egyelőre, csak egy árnypajzsot húz fel maga elé.
A tünde időben ért vezetőjéhez, hogy aztán megadja a kegyelemdöfést a katonának, aztán gyorsan Gloria nővér mellé sorol be védelmezően.
Elég messze vagyok ahhoz, hogy inkább megvárjam, mit lépnek a zsoldosok, akik sokkal jobb pozícióban vannak, mint én. Én megtettem, amit lehetett, hogy zavart keltsek és előnyt kovácsoljak.
Az emberi íjász lő és golyója eltalálja a démon vállát, ekkor viszont a váll-lövés fájdalma az elf zsoldodon is megjelenik. ráadásul nem adja fel és újabb sötét dárdát hajít az íjász felé, aki igyekszik kitérni előle.
- Hogyan...? – néz döbbenten körbe a tünde.
Azonban Gerard vigyorogni kezd feláll a fajtársával szemben és kihúzta magát.
- Végre egy érdekes katona. Lássuk hát mire vagy képes. – mondja és ráküld valamit a másik démonra.
Megdöbbenek, amikor a férfi sebesülése a tündén is megjelenik, de mivel egy démonról van szó, talán most végre saját "szakterületemen" is segíthetek.
- Saxra lux! - küldöm a szent fényt a démonra, de szinte velem egyidejűleg Gloria nővér is elmondja az igét, így az remélhetőleg dupla erővel csap az ellenfelünkre.
A démon fájdalmasan a fejéhez kap, aztán vicsorogva néz ránk.
- Erről van itt szó! - ordítja Gerard diadalittasan, de nincs vége.
- Óvatosan.... - szűrte ki a fogai közt ellenfelünk, majd a tőle távolabbi ajtón egy hatalmas, állatias teremtmény tör be velőtrázó ordítással, egy háborúdémon.
Háááát......egy pillanatra lemerevedek, de aztán......, ahogy a Saxra lux egymás után eltalálja a Gerald-dal szemben álló másik démont.....egy pillanatra........mintha eltűnt volna? Érdekes.... Ám mivel mindenki szétspriccel bennem megérlelődik egy terv...... Gyorsan egy kört rajzolok magam elé, aktíválva a Nachtraben családfő ajándékát, amibe belelépek és a tudásdémon mögött jelenek meg újra, azonnal a szívét véve célba a szúrásommal. Úgy vélem a másikat valahogy ő irányítja és ha megszüntetem a forrást......
A démon egy utolsót hörög és összeesik és a háborúdémon képe is szertefoszlik.
Hatalmas megkönnyebbülés, amikor a démon a szívében a pengémmel összerogy és a gondolatom is helyes volt a másikkal kapcsolatban. Én is majdnem az ellenségem mellett kötök ki a fáradtságtól, bár a vállam közben majdnem meggyógyult, hála Glória nővér gyógyításának, mert biztos vagyok benne, hogy ő volt. Elhal a csatazaj, magunk maradunk és miután tisztázódott, mindenki jól van, Gerard, a mi démonunk hozzám fordul az ígért magyarázattal.
- Az a helyzet, hogy mi egy zsoldoscéh tagjai vagyunk. Szabad zsoldosok, akik járják a világot, és kardot rántanak, ha a megbízójuk arra kérik őket. A háború kitörésekor a szakaszom a folyótól északra tartózkodott és amikor a toborzótisztek megtaláltak minket, a kapitányunk nem ellenkezett. Így aztán az egész zsoldoscsapat beolvadt a seregbe. Nekem sok kifogásom nem volt ellene. Az én céljaimmal nem ütközött: megtalálni az üdvözlést. - bizonyításképp elővesz egy iratot, amin pápai pecsét virít. - Sőt, párszor már az egyházat is kisegítettem.
- Szóval igazi köpönyegforgató vagy. - nézek a felém nyújtott papírra, de nem veszem el. - Magyarázatnak persze jó, hogy mit keresel most itt, valószínű, hogy észak fizet többet, de attól még nem leszünk barátok. Örültem volna, ha ott a Toronyban megcsíplek. - lépek Glóriához, hogy segítsek neki, ha kell.
- És nézzem végig a pokol díszpáholyából, hogy megőrjít a bukott angyal? – vigyorog rám Gerard. - Jobbnak találtam közbelépni. Hiszed vagy sem, akkor ott egy oldalon álltunk. Ha nem is barátok...még.
- A megbocsájtás a legnagyobb erény, és a legkedvesebb Isten szemében. – néz rám Gloria nővér, miközben feláll, aztán ismét a démonhoz fordul - De bizonyítsd be neki, hogy érdemes vagy a megbocsájtására. Gyere el a misére, amit a táborban tartunk.
A démon már elindult kifelé, de visszaszól.
- Szívesen mennék, de nem lehet. Nekem is meg kell tartanom egy szertartást.
Tudom, hogy a nővérnek igaza van és az lenne a helyes, ha a megbocsátásra törekednék én is, ahogy a mennyi Atyánk is teszi, de én esendő papnövendék vagyok és nekem ez még nem megy könnyen. Az sem segít, hogy nem igazán hiszek neki abba, amit a toronyban történtekről állít és persze, hogy nem akar részt venni a misén!
- Na persze! - morranok utána. - Kutyából nem lesz szalonna. - mondom a nővérnek és a kezem nyújtom, hogy együtt menjünk vissza és keressük meg társainkat.

Wilhelmina von Nachtraben · 4 Re: [Ostromjáték]Fürdőházak Szomb. Júl. 14, 2018 12:26 am

Wilhelmina von Nachtraben

Vámpírmágus

Hozzászólások száma : 1391
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 10.
Tapasztalat:

(14240/15000)

Úgy alszik, mint a bunda. Mindketten úgy alszanak. Hála az égnek sikerült visszagyógyítani a sebeiket, ami felettébb áldásos. Mina is kezdi érezni, hogy visszatért a varázsereje, és eleddig sikeresnek könyvelhetik el magukat. Olyan mély álomba zuhantak, hogy borzasztó kellemetlenség, amikor a zsoldoskapitány felzargatja őket azzal, hogy mehetnek egy csatornarendszerbe, amelyről nem tudják pontosan, hogy hova vezet, ezt kéne kinyomozni, és lehetőleg megnyerni a helyet Délnek...
- Megyünk... megyünk... azonnal... - Ismét egy újabb nap. Újabb kihívás, melynek során bármi történhet velük és bárkivel összefuthatnak. Lehet, hogy északiakat ölnek, lehet, hogy ők ölik meg őket. Elég furcsa érzés ezzel a tudattal felkelni.
- Jól van a vállad? - kérdi a sötét tünde, amint átöltöztek és felkészültek az indulásra. Minán vámpírpáncélja van, Damienen bőrvértje és mindkettejüknél a holdezüst pengék, hajuk összefogva és arcuk nagyjából megmosva, hogy fel is ébredjenek. Amihez túl sok kedvük nincs. De hát ilyen ez a tábor...
- Persze, már alig fáj valamim. Na, induljunk, hogy begyűjtsünk még pár gyönyörű sebet...
Elkísérik őket a csatorna bejáratához. Odabent ahhoz képest, hogy csatornáról beszélünk, tágas a hely, ahol képest viszont, hogy a rájuk bízott hat embert - mert bizony rájuk bíztak hat embert, holmi kárörvendő vigyorral, amit nem tud a vámpír nagyon hova tenni -, szóval őket és Damient meg Minát hogy fogja magába fogadni a járat, az már kérdéses. Ahogy leereszkednek, elárasztja orrukat az orrfacsaró bűz, mely lent uralkodik, és jó magasságig felér a lé, amiben úgy tűnik, kénytelenek lesznek tocsogni.
- Wáááh, ez... ez borzalmas!
- Gondolj arra, hogy legalább nem fáj...
- Köszi... de, de fáj...
Ahogy haladnak előre, hangjuk visszaverődik a nyirkos, mocskos falakról, melyeknek igyekeznek nem nekidőlni. Ketten férnek el egyszerre a járatban. Mina kezdi nem szeretni ezt a bezártságot...
- Ha szükségük van fényre, szóljanak csak - jegyzi meg a körülötte lévő hét embernek. - Bár őszintén, egy ideig szívesen tartalékolnám a varázserőm.
- Psszt! - jelzi Damien, és fejüket a hang irányába fordítják.
Közeledő hallok, úgy hallik, két élőlényről van szó... vagyis, a szagról ítélve az élő megnevezés nem biztos, hogy helytálló... Kimerednek a szemeik. - No jó, emberek, attól tartok, nem élőlényekkel állunk szemben! Készítsék a fegyvereiket - Furcsán érzi magát parancsoló szerepben, de eddig nem tűnik nehéznek, csak ki kell mondania egyértelmű dolgokat. Damien kezébe veszi két holdezüst tőrét, Minánál is van egy, bár nem nagyon szokta használni, inkább a mágiára hagyatkozik.
Hangosodó hörgést hallanak, majd légmozgást, mintha a lények épphogy elslisszoltak volna mellettük.
- Csendesen - súgja. Talán ha egyetlen hangot sem adnak ki, elmennek. Bár talán nem jó ötlet itthagyni őket. Azért jöttek ide, hogy megtisztítsák ezt a helyet, nemde?
Számítása nem jött be. A sötét tünde egy erős ütést érez a fején, minek következtében olyan szédülés fogja el, mely kellemetlenül kiegészíti a mocskot és a félhomályt.
- Auhhuhghh.. - ad ki a self valamiféle irányítatlan hangot, és tétován kezd hátrafelé lépdelni. Megpróbálja stabilizálni az állását, tőreit pedig feje irányába eltartja magától. Mina pedig megelégeli, hogy nem lát semmit, és sóhajtva maga elé varázsol egy Lángoló Tekintetet, szemeiből fény tör elő és egyrészt ellenfelét vakítja meg vele, másrészt pedig láthatóvá teszi, mi van előtte, a Damient megtámadó ocsmányság pedig mint kiderül, egy zombi, és mögötte pedig egy csontváz. A zombit sikerült megállítania, de a csontváz előresiet és hatalmas, de elég szabálytalannak kinéző kardjával csapni készül rá...
Damien érzi, hogy rálépett valakire, aki mögötte volt. Fenéért kellett ennyi embert leküldeni ebbe a kis szülőcsatorna méretű helyre - bosszankodik magában. Megvilágosodik körülöttük a tér, és nem túl szép látvány tárul elébük.
Mina kénytelen megszakítani a varázst, hogy arrébb ugorjon jobbra a rozsdás kardtól.
- Emberek! Maguk csak állnak ott, mint... Kaszabolják már szét ezeket a nekromantajátékszereket, ha kérhetném! - kiabál rájuk Damien. Addig Mina markolja meg erősen a holdezüst tőrt és vágja a csontváz oldalába.
- Csórikám, ha elférnénk a csinos kis habtesteitektől, talán még lenne is esély! - hallja egy katona hangját a sötételf.
A vámpírlány örömmel tapasztalja, hogy a bordákra mért ütése sikeres lett, a csontváz fájdalmasan irányul hátra, a zombi pedig ismét őt célozza meg, de nem sikerül eltalálnia, merre van, csak a mindenféle mocsokban úszó falat üti meg, amelynek ugye nyilván nem fáj.
- Oké, Damien, szerintem lebénítom őket, te meg addig intézd el valahogy...
- De nem látok!!
- De hallod őket, nem?
Aktiválja ismét az Utánzást, amelyet az utóbbi napokban igencsak gyakran alkalmazott. Kihasználatlannak érzi a képességet, mert mindig csak álldogál vele, így lényegében Bénításnak is hívhatnák, de egye fene, ha ez kell a célhoz... Raziel segítségével mind a két lényt sikerült mozgásképtelenségre bírnia. Eközben hegyesfülű társa lelkesen kaszabolja őket két tőrével, amennyire lát, de csak a zombit éri pengéje, viszont nem úgy tűnik, mintha az élőholt nagyon bánná a szúrásokat.
- Franc essen belé. Emberek, tud valaki valami hasznosat, mi bántja ezeket a halálfattyakat? - kérdi a hat közül bárkitől Damien. A csontváz megindul a sötét tünde felé, viszont elbotlik, így gyakorlatilag ráesik, maga alá szorítva őt. A zombi pedig csap egy hatalmasat Mina vállára... Miért a válla, már megint...
- A fejetlenséget nem sokan élik túl! - hall egy eléggé negligáns hangot valahonnan távolról.
Felkiált fájdalmában. Utálja ezt a szűk, nyirkos helyet. Legszívesebben elhányná magát, hogy kifejezze mindazon undort, mely épül benne. Az összes embert, aki követi, legszívesebben hazaküldené. Egyedül akar lenni, egyedül egy tisztáson, egy fán, bárhol, csak nem itt. Pokolian haza akar menni. Wynt akarja, a pitypang illatát, Anja almáspitéjét, a puha ágyát, Damienhez bújni és csak ölelni szorosan. Nem akar itt lenni. Nem akar élőholtakat, sem élőket pusztítani, nem akar ölni, de tudja, hogy muszáj lesz.
- Fejetlenség? Igyekszem megtartani a fejemet, köszönöm! - felel mechanikusan, gyengén, bár erősnek tűnik a hangja alapján, de ezek már csak a begyakorolt válaszok, melyeket megtört lelke ösztönösen kreál, hogy védje magát.
Damien a csontváz koponyáját támadja és próbálja lelökni magáról, de a tőr beszorul a kulcscsontja mögé. Társa, a zombi Mina felkarjára csap rá, aki erre felüvölt, inkább a lelkesedéstől, semmint a fájdalomtól. Az egyik katona a rájuk bízott hat közül előrelép és lábával erősen megnyomja a csontvázat, bele egyenesen Damienbe...
- Bocs. - lép le végül róluk, nem túl sok beleéléssel.
- Ááágh..... ezt... ügyesebben is csinálhatta volna - morogja, próbálván kiszabadítani a tőrét. Mina a zombival hadakozik. Oldalra slisszolgat, és próbálja beleállítani a tőrt annak mellkasába, valahova oda, ahol más lényeknek a szívük van. Ez sikerül is, viszont a mocskos mancsát még előtte a képébe vágja, majd elvágódik a földön. Mina torkából valami állati, morgásszerű hang hallatszik, amin meg is lepődik, hogy a sajátja. De aztán látja, hogy a mocsokság a földön fekszik, és elégedetten dörzsöli meg fájó tagjait. Ismét világítani kezdenek a szemei, aztán meglátja, hogy Damien valahol ott fekszik a csontváz alatt... - Szállsz le róla, te ördögfajzat! - rúgja meg a csontlény oldalát, megkísérelve legörgetni azt társáról. A csontváz oldalra gurul, már nincs benne több holt-élet, Damien pedig feltápászkodik és letörli magáról a holtmocskot, port és mindenféle gennyet, már amennyire tudja. Próbál nem arra gondolni, hogy a haja milyen állapotban lehet. Szemöldökét összeráncolja, hidegséget és ridegséget erőltet magára, pont olyat, mint ez a hely, és megindulnak... azazhogy megindulnának, de Minát elgáncsolja valami.
Ösztönből kinyújtja maga előtt a kezeit, hogy tompítsa az ütést, de felsikkant. Damien szorosan megmarkolja a fegyvereit és elkezdi a földet pásztázni. A fény eltűnik, ám az utolsó apró villanásánál a sötét tünde még látta, hogy a zombi csak nem akar átmenni a másvilágra.
- Nem haltál még meg? - szűri a tünde a fogai közt, rátapos a zombi fejére, majd letérdel és aközben a hátába igyekszik állítani az egyik tőrt. de hiába. Mocorog és mocorog a nekromantafajzatja tovább.
Mina feltápászkodik a földről, kezébe fogja a tőrét, lehajol és elkezdi nyiszitelni a zombi nyakcsigolyáját. - Ha fejét veszti, csak nem mozog már tovább, igaz?
- Nagyon remélem... nem képes elhalálozni, pedig nem tudom, mit lehet élvezni itt ebben a sötét mocskos zugban - Damien mechanikusan szurkálja a rothadó húst, hátha idővel sikerül kellően diszintegrálni a lényt. Mina pedig kénytelen a self lábán végiggtapogatva megtalálni a holt lény fejét, és elvágogatni azt.
- Na? - vár pár másodpercet, hogy megbizonyosodjon róla, most már nem fog felkelni a bestia. Ám az mozdulatlan, mint a sír.
Hatosukat meglehetősen türelmetlen fából faraghatták, mert máris elkezdik őket továbblökdösni... Udvariatlan tuskók.
- Jól van, legközelebb maguk akarnak az első sorban állni?
- Nyugi, Damien, nem csoda, hogy unják a dolgot, hiszen eddig nem jutott nekik kaszabolnivaló.
- Majd ha kiszélesedne ez a vacak... - lépkednek tovább, igyekezve nem belelépni semmi túl mocskosnak látszó pocsolyába. Ez természetesen teljesen esélytelen. Remek. Utánuk küldtek egy rakás embert, de minek? Nem tudtak velük mit kezdeni? Küldték volna el őket inkább hangyát szedni. Vagy ez valami kollektív büntetés, hogy caplatniuk kell a koszfészekben? És ők meg parancsnokok. Vezetők. Az, persze. "Dicsőség". Kötelesség, feladat, esetleg, de hogy teljesen mindegy, ki vezeti a bagázst, az is biztos. Lehet, hogy ezek a fajankók még könnyebben is végeztek volna velük.
Kis gyaloglás után valamiféle fényt látnak beszüremleni. Az alagút végén... És mintha egy létra körvonalai rajzolódnának ki alatta. A csatorna vége.
- Na hála a jóságos szentjánosbogáristennőnek, végre látni is fogunk valamit.
Damien biztos benne, hogy a vámpír Wyntől tanulta ezeket a kifejezéseket. Vagy legalábbis a készséget az alkotásukra szabadon. Wyn... Az ő fehérsége mennyire messze van mindentől, ami erről a helyről eszébe jut! Vajon a druida mit tenne? Bármenyire is fehér, a kosszal sose volt baja, hisz fákon alszik, sőt a padlón is megtenné, a keze sem volt a legtisztább, mikor legutoljára látta. Belül pedig... hát, való igaz, egy kis méregzsák, de mégis jó szándékai vannak. Vajon bírná ezt? Vajon... gondol most rá? Mi lehet vele? Mi történhetett vele azóta? Na nézzenek oda, elment a háborúba és máris lányokon gondolkozik. A zsoldosok azt mondanák erre, jellemző. Kész szerencse, hogy nem beszél nekik ilyesmiről.
- Talán itt a kijárat - fordul hátra. - Óvatosan jöjjenek utánunk. - Lévén nem tudják,hová vezet. Először Damien közelíti meg a létrát és felnéz rajta.
Egy rácsot lát, meg... egy nősténypéldányt, akinek alakja majdhogynem tökéletes, s egész lénye szépséget sugároz. Olyan kontraszt ez az itt lent elhelyezkedő mocsokkal szemben, mintha gyémántot raktak volna egy rakás melléktermékkupac kellős közepébe. A zöldszemű nagyra kerekíti a szemeit. Nem éppen ilyesmire számított. - Öhm... Üdvözlöm. - Próbálja nem elnevetni magát. - Felderíteni jöttünk, hogy ez a csatorna hová vezet. Megtudhatom, hol is vagyunk pontosan?
- A csatornában, mint ahogy azt észrevehette. - érkezik a felettébb hasznos és eredeti válasz.
- Értem, kisasszony, nos erre azt hiszem, rájöttünk, de ha kiengedne minket innen, akkor hová kerülnénk?
- Az Eichenschildi Bordélyházba. Ami az én felügyeletem alatt áll.
- Whoa... - nyel egyet. Mi a fene. Ezzel fog visszatérni a sereghez? Nos, nem biztos benne, hogy panaszkodni fognak. Mégis meglepi a helyzet. Kényszer ugyan, hisz önszántából biztosan nem környékezett volna meg egy ilyen létesítményt... - Értem... nos, és tud esetleg valamit arról, hogy a csatornában miért nyüzsögtek... jó, igazából csak ketten voltak. Szóval egy csontváz és egy zombi. Tud valamit ezekről?
A lényegre kell koncentrálni. Nem szabad, hogy félrevezessék. Az az arc, az az alak, nem számít, mégis mit várt egy bordélyház vezetőjétől, természetes, hogy szép lesz, és azt is hiszi, hogy ezzel megfogta, de abból ugyan nem eszik... - Egy.... vendégünk egy kedves nekromanta, és szépen megkértem, hogy őrizze a lejáratot. Eddig az a kettő elég volt, nem is értem, miért.
Még gondolkozik a "vendég" szó előtt. Nyilván mindenki tisztában van vele, miféle vendégek látogatnak egy ilyen helyet, és nem nagyon hisz, hogy egy madame képes zavarban lenni bármi miatt is.
Most már tényleg elkezd nevetni. Összenéz Minával, aki vörösen harap az alsó ajkaiba. Az emberek különféle tekinteteket váltanak, elég egyértelmű, mifélék járhatnak a fejükben. Vicceskedve vonogatják a szemöldöküket, feltartják hüvelykujjukat. Szívesen itt maradnának, az már biztos.
- Hát... Elég hatékony őrzők, azt meg kell hagyni, aki egyedül téved ide, biztosan rosszul jár.
- Azért ez elég felelőtlen lépés, nemde? - kérdi Mina. - Mitől kell annyira őrizni ezt a helyet?
- Miért mondanám el?
- Heh.... Jellemző. - morogja nemlétező bajsza alá. Azért, mert kérdezik. De már inkább nem is mond semmi kommentárt, úgysem érne el vele célt. - Fogalmam sincs, madame. Ön a madame, igaz? Egy pillanat. - halkra fogja a szót és a hat ember felé fordul. - Fiúk, tudja valaki, hogy a bordélyházban járt-e már észak vagy sem? Mármint, háborúügyileg kérdem, a vicceket, ha lehet, mellőzzék....
- Ilyenről nem tudunk. - feleli egyikük. Remek. Majd többen is csatlakoznak a tagadáshoz.
- Igen, én vagyok. Társaságban pedig nem illik sugdolózni. - háborodik fel, akár egy kényes kis macska. Társaság? Egy koszlott ólban álldogálnak itt lenn, hiába van luxus ott fent... Viszont a núő ezek után lelkes tekintettel méri végig Damient, akinek végigbizsereg az egész teste. - Az a jóképű, sötét bőrű úrfi... nem szeretne feljönni? - kuncog. Hát persze, hogyne.
Sóhajt egyet. - Elnézését kérem, hölgyem, de sajnos... - ismét sóhajt, és megcsóválja a fejét. Kezdi átvenni a környezete hozzáállását. Mondják, hogy a háború mindenkit megváltoztat. De nem akarja hagyni, hogy vele is ezt tegye.
Arca kezd átcsapni lilás színbe. - Igazán köszönöm a bókját, de minket felderítésre küldtek ide, hogy megtudjuk, hová vezet a csatorna vége. Ezt megtudtuk.
- De-de, jöjjön csak fel, és akkor... akkor talán beszélgethetünk arról, hogy ez az átjáró a seregük számára mindig nyitva lesz... - megnyalja a szája szélét. Valahogy egy formás kalács, egy desszert, egy sütemény, egy dörgölőző macska jut róla az eszébe. Most, hogy jobban megfigyeli, valóban szemrevaló teremtés. De hát ez elvárt. Fahéjbarna, tökéletesen kezelt tincsei kacéran hullámoznak fakó arca körül, de nagy részüket összefogta és feje tetejéről hullámoznak alább. Hegyes kis álla fölött csinos cseresznyeajkak várják, hogy csalogató nyelv érintse őket, nyaka hosszú, ruhája természetesen ad teret a fantáziának, alkata pedig elég vékony. Tökéletes. Gyanúsan tökéletes. Akár még egy csábdémon is lehet. A sötételf rzi magán Mina égető tekintetét és a féltést, amely irányába sugárzik. Vagy féltékenységet. Egyfelől elképesztően vonzó, másfelől undorkeltő az a hölgyemény, de lassan valóban kezdi zavarni, hogy ki kell törnie a nyakát, hogy lássa. - Lenne pár kérdésem még. Járt már itt valamelyik hadsereg?
- A vörösek... a vörösek néha benéztek, de alapvetően letárgyaltuk velük, hogy ha a lányainkat használhatják, békén hagynak bennünket, de már egy ideje nem láttuk őket.
Valamiért hirtelen vörös hajúak jutnak eszébe, abból is lányok. Talán azért, mert bordélyházról van szó. De azért hamar összerakja a képet. A szavak. A szavak zavaróan idézik fel a lányokat "használó" férfiak képét, az összesimuló testeket, a provokatív illatokat, élénk színeket és hangokat, amelyek nyilván tobzódnak egy ilyen helyen. Függönyök. Puha ágy. Annyira más, mint ez a hideg-rideg szutyok...
- Tehát... adott esetben nyitottak lennének egy Déllel való diplomáciai kapcsolatra?
Előre sejti, mi fogja várni ezért, de nem bánja, amit meg kell tenni, azt meg kell tenni.
- Mi bármire nyitottak vagyunk, megfelelő ellenszolgáltatásért... de az üzlet az üzlet, és egy üzletben mindennek ára van... - érkezik a válasz kacéran, majd a madame előrehajol.
- Mire várunk még?? - bődül el hátulról valaki, és igyekeznek a létra felé ők is.
- Uraim, éppen tárgyalok. Ha van valami hozzáfűznivalójuk, jöjjenek. - kiabál hátra, majd visszafordul és fölnéz. Elég esztétikus látvány fogadja, ami növeli ellenséges hozzáállását. A fény megsüti a szinte teljesen kitárulkozó kebleket. Festményre illő szépség, azt meg kell hagyni. És tisztában is van ezzel. Nyilván azt feltételezi róla, hogy ez kell neki, mint kellene a legtöbb zsoldosnak, de abból nem kap... - Mi lenne ez az ár?
Úgysem ő fizeti. Ő csak elviszi az üzenetet. - Jöjjenek fel mind, utána beszélgetünk róla. - nyitja fel a rácsot, és ezáltal beengedi őket ebbe a teljesen más világba.
- Ígérje meg, hogy visszaenged minket... - mondja, majd elkezd mászni a létrán. A genny, amibe kezei tapadnak, emlékezteti arra, mennyire távol is áll tőle az a csodaszép ruhába bújtatott erotikus lény. Nem akar még egyszer belesétálni egy olyan csapdába, mint imént. Minára néz, szemével üzenve, hogy legyen résen.
- Így vagy úgy, de vissza fognak jutni. - Ez nem hangzik túl jól...
- Úgy értem, nem lakatolja vissza azt a rácsot. Emberek, mindenki jöjjön föl a létrán, tárgyalunk. - Előbb Damien, majd Mina ér fel és környezetükben mindent szemügyre véve követik a nőt a szalonba az egyébként teljesen puritán teremből, ahova érkeztek. Nyilván kellett egy kis átmenet, hisz ez mégiscsak egy csatorna. Senki nem törődik vele láthatóan, hogy az egész csapat mocskos és bűzölög, mint egy rakás patkány. A legutolsó ember, aki felér, fáklyát hord a kezében. Jó, hogy pont a leghátsónál volt, hasznát vehették volna a harcokban... de már mindegy.
Pórusaikba szivárog a hely egész légköre, akármennyire is próbálnak küzdeni ellene. A vörös és a rózsaszín élénkebb és lágyabb egyvelegei borítják a szobákat. Kényelmesen elterülve heverőkön megannyi kéjhölgy tekint rájuk csábosan, a katonáknak pedig nem sok kedvük van folytatni útjukat. Négyen le is válnak róluk, célba véve egy-egy szépséget. Mina, bár rettenetesen fél, tekintetével utánuk fordul és látja, ahogy jókora mancsaik birtokukba veszik az apró arcokat, színes tincseket, fedetlen melleket...
- A feladatra koncentrálni, ha kérhetem. - szól rájuk Damien, de feleslegesen. Valószínűleg bolondnak nézik, amiért nem csatlakozik hozzájuk. Egyre jobban beleéli magát ebbe a parancsnok-szerepbe. El is mosolyodik, a vámpír is ugyanígy tesz, bár a forróság rázza ki mindentől, ami körülötte van. Szemeik akaratlanul is végigszánkáznak pár mintegy élvezetre tervezett testen. Amikor Damien véletlenül valamelyikük szemébe pillant, rögtön elkapja a tekintetét. Nem akarja, hogy lássák, a végén még olyat látnának bele a nézésébe, ami nincs is ott, vagy legalábbis nem akar ott lenni. Nem tudja, hogy sajnálja őket vagy haragudjon rájuk, ez a kettő vetekszik benne. Azon gondolkozik, hogy vajon tényleg vannak-e itt démonok, vagy ez csak a természetes hatása egy ilyen helynek. Honnan tudná, hisz még sosem járt bordélyházban. - Messzire megyünk, madame? - kérdi, akár egy nyűgös és türelmetlen kisgyerek. Úgy is érzi magát. EL akar menekülni innen, mert itt olyan, mintha éhesen menne be a piac azon részlegére, ahol csupa mérgező rágcsálnivalót árulnak, amiknek lehetőleg olyan illatuk van, hogy mérföldekről érezni lehet. Rájuk akar nézni valóban, énje egy része természetesen végigmérné mindegyiküket, és biztos benne, hogy a szemek is oly hívogatón néznének rá, szinte végigsimogatnák. Ha belegondol, hogy vissza kell térnie a zsoldosok szállására, ahol ugyanazokkal az unott figurákkal találkozik ismét... Nem, nem mindegyikük unott. Ő az unott inkább. Unja az egészet, és e fásultságban kész erőfeszítés megőriznie magát. Hisz mindenki vágyna azokra a nőkre. Mert nők, és az ösztönök kihasználása a feladatuk. És mivel látják rajtuk, hogy katonák, a katonák pedig mindig szeretnek feszültséget levezetni... Neem, ezek a nőstények túlságosan kifinomultak ehhez a bagázshoz. Még hozzávetőlegesen normális emberek is, de az ég szerelmére, most másztak elő a csatornából! Ez így nincs rendjén...
- Az emeletre. Nem lenne jó, ha meglátnák magukat az ablakból, mi pedig mindent közszemlére teszünk, lévén jó, ha az emberek már kívülről látják a portékát. - érkezik a sablonválasz. Persze. Úgy látszik, ez a valóságban is így történik. Portéka. Így kezelik ezeket a szegény lányokat. Vagy nem szegények, ki tudja. Ez az egész mégis a kifacsart, undorító fordított visszája annak, aminek az életről szólni kéne. Fajfenntartás, nem puszta öröm és elfeledtetése a valódi kötelességeknek...
Felkísérik őket egy díszes lépcsőn, fokai meglepő, hogy össze nem omlanak a piszkos katonák alatt. Már az a kettő rajtuk kívül, aki még maradt és nem egy szép ruhás lány karjai és lábai között kötött ki.
- Hát hogyne. - lépdel tovább, teste feszült, akaratlanul is egyre mélyebbeket lélegez. Elvégre valószínűleg most először és utoljára van része ilyesmiben. Néha vissza-visszapillant a csapat mögötte csörtető katonára, nehogy lemaradjon valamelyikük...
A madame helyet foglal, kecsesen helyezi le magát és keresztbeteszi egyik lábát a másikon, majd jelzi, hadd foglaljanak ők is helyet.
Óvatosan foglalnak helyet, lassan és kimérten. Mina elbűvölve vizsgálgatja az épület kiépítését, a bútorzatot, a színeket, a díszeket. Mennyi időbe telhetett ezt létrehozni? Biztos rengeteg kőműves, mázoló és tervező hosszú óráiba került. Bizarr. Micsoda munka. Ey bordélyházat megtervezni...
A nő közben kérdő tekinteteket villant egyikükre, majd másikukra, ide-oda pattogva közöttük.
- Tehát, Dél... - Még egyszer nem akarja elmondani, hogy "Dél küldöttjei vagyunk", így újrafogalmazza. - A déli hadseregtől jövünk. Újra feltenném a kérdést, melyet már lent föltettem, számíthatunk-e diplomáciai együttműködésre, és ha igen, miféle árat emlegetett?
A madame fölösleges mozgásokkal igyekszik fölhívni a figyelmet arra, milyen szép is. Igen, sejti, milyen az az ár, de nincs más választása, fel kellett tennie ezt a kérdést. - Nos, mindig megtörténhet, hogy ó jaj, a lakat elveszik, leesik, mi pedig nem akarunk a piszokban turkálni... de ahhoz nagyon el kell ám varázsolni minket... - Áll fel, és lép közelebb hozzájuk.
Jó. Rendben. Azt akarja, hogy nézzem, hát nézem. Ez viszont nem sokat segít a koncentrációjában. - Azt akarja, hogy fölszedjük a lakatot a csatornából?... E-egyáltalán, minek van az a csatorna? Mi szerepe volt, mármint, elfér benne pár ember, ez nyilván nem véletlen...
Oh, te balfék. El fogod rontani az egészet. Milyen szerencsétlen lesz, ha magyarázhatod, hogy beleestél abba a hibába, mint bármelyik hím rajtad kívül, elbájolt egy nő, aki a képedbe rakta a melleit...
- Abban a csatornában egykoron derékig ért a szmötyi a rosszabb napokon, csak aztán kiürült a város... Kellettek ezek a méretek, különben mindenhol felbugyogott volna. Te meg látom, nem érted, miről beszélek... - Szinte várja, hogy valaki elsüssön valamiféle méretes poént, de nem tették. A fiatal madame ujjai pedig végigcirógatták a sötételf arcélét.- nekem és a lányoknak is kell olykor felüdülés... nos, ez lenne az ár... - Ismét a száját nyalogatja. Az ujjak kellemesen forróak az arcán, érintésük nyoma ott kóricál még sokkal azután, hogy ténylegesen megtörtént volna. Vajon mit éreznek, miközben így játszadoznak? Csak megszokott rutin ez számukra, vagy az ő belsőjükben is parázslik a láng, libabőrösek lesznek és várják, hogy még többet kapjanak? Várjunk... nem... nem akarhatja ezt. Itt valami simlisség lesz a dologban.
- Biztos benne, hogy felüdülést jelentene a déli hadsereg? Nem vállalhatok értük felelősséget, hisz nem ismerem mindüket személyesen. - Van egy olyan érzése, hogy ezzel kapcsolatban a katonáknak nem lesz ellenvetésük. Hacsak nincs megint egy csapda a dologban. Viszont ha igen, talán akkor sem. Legtöbben bármi megadnának ezért az élvezetért. Ráadásul hogy még fizetniük se kelljen? Tulajdonképp egy szövetségért cserébe megkapják azt, amiért másnak neki magának kell adakoznia az érméiből? Ez, ha belegondol, túl szép, hogy igaz legyen, bár cseppet sem ért vele egyet, hogy bármelyik nemet is így kihasználják. Akárhány érvet lehetne felsorakoztatni amellett, hogy ebből igazából mindegyiküknek csak előnye származik, akkor sem fog egyetérteni vele.
Mina csak ül egy helyben és saját tenyerébe vájja az ujjait.
- Visszaindulhatunk a sereghez és átadhatjuk nekik ezt az üzenetet - szólal meg, voltaképp bármit megtenne, hogy elterelje a nőstényördög figyelmét Damienről. - De szerintem biztonságosabb, ha írásos üzenetet adunk át. - Ilyesmi volt a legelső feladatuk is. Igaz, nem szívelték a sok szaladgálást, most ráadásul csatornában kéne caplatniuk... érdekes módon a nőt nem zavarja, hogy mindenki, és ezzel egyetemben Damien lába is mocskos, büdös és összekoszolják a drága szőnyegeket itt...
- De miféle írást? - Kérdezi a nő, ahogy lassan elkezdi az ujjait lefelé futtatni Damien felsőtestén, az arcát közelítve az övéhez.
- Hogyhogy mifélét? Ne mondja, hogy fogalma nincs a... - tekintetével követi a kezet, és azon gondolkodik, mikor kéne megragadni, hogy ne tudja tovább bitorolni a fizikai manifesztációját. Teljesen nyilvánvalóan követi az előre megírt szöveget, mintha csak egy könyv lapjain szerepelnének a mozdulatok, miért csak ül ott és várja, hagyja, hogy ezt tegyék vele? - Hogy legyen bizonyíték. Úgy csak jobban elhiszi a sereg, hogy beszéltünk magával. - Próbál kifejezéstelenül nézni, jelezve, hogy nem kér abból, amit rá akarnak tukmálni.
A kecses, finom, tapasztalt ujjak köröket rajzolgatnak a köldökénél. Majdhogynem csikizi a mozdulat, kedve támadna rángatózni ültében... vonaglani, megmozdítani a csípőjét és nekisimulni ennek a finom kis testnek, majd megragadni és magához húzni... Nem nem nem nem nem. Szobor lett. Csak ül ott és figyeli, ahogy a teste akaratán kívül egy égő katlanná változik. Az illat, és az arc is közeledni kezdenek hozzá.
Fölemeli a kezét, hogy megállítsa a tragédiát, próbál még úgy tenni mintha lenne ereje ellenkezni, miközben belesimul a fotel háttámlájába, amennyire csak tud, mint valami kisgyerek, aki nem kéri az ételt, melyet a szájába óhajtanak erőltetni, ám a védekező mozdulatnak az lesz a vége, hogy mancsai pont a hölgyemény formás kis almáin kötnek ki, amit esélyesen nem fog tiltakozásnak venni... Egyszerre puhák és kemények a mellek, melyekre ráfog, és tudatlan ujjai egészen kezdik élvezni helyzetüket. Illatok és hangok töltik meg az elméjét. Hangok, melyek talán nem is léteznek. Teljes mértékben tudja, hogy nemet kéne mondania arra a kimondatlan kérdésre, kérésre, melyet a nő sugároz felé. De túlságosan lekötik a hullámzó hajtincsek, amik körbelengik azt a tökéletesen megformált arcot, meg a sminkelt szemek, pedig világéletében ki nem állta, ha valaki sminkel. De ez most gyönyörű. És egyszer csak azon veszi észre magát, hogy forró ajkak érnek a sajátjához. Ösztönösen hunyja be a szemét, és már mozdul is, esetlenül és éhesen, bár fogalma sincs, hogyan kellene viszonyulni ehhez az idegen puhasághoz. Emlékek villannak át az agyán, halványan, lányokról, akikkel elképzelte, hogy ilyesmit fog művelni, ám sosem tette meg. Forróság és illatok... Ám a csodálatos aktus túlságosan hamar véget ér. Hideg levegő ér csak a sötét ajkakhoz ismét. Tétován nyitja ki a szemeit és azon veszi észre magát, hogy megfagyott... forróságba fagyott a világ. Képtelen megmozdulni.
- Mondd csak, minden férfi van fele ilyen jó a seregben? - fordítja oldalra a fejét a madame Minára, aki kimeredt szemekkel viszonozza a kérdést. Alig tud lélegezni, arca még a szokásosnál is sápadtabb, majd pedig hirtelen önti el a pír. Nem tett semmit. Hagyta, hogy ezt tegyék Damiennel és nem tett semmit. Kudarcot vallott, cserben hagyta, és ezért most teljes joggal gyűlölhetik... Ott kellett volna ennek a... nem is tudja, minek a hajába kapaszkodnia és elrángatni... De össze kell szednie magát, igaz? Ismét csak. Nem szabad érzelmekkel foglalkozni. Nyel egyet. - N-nem hiszem... de biztosan sokkal szívesebben adják meg azt az árat... - Bár úgy érzi, ez csak hiú remény.
- Biztos? Mert akkor kénytelen leszek itt tartani magammal a fiút... - Simít végig Damien ajkán az ujjával, az említett pedig úgy érzi, felszabadult. Tagjai kellemesen olvadnak ki a fogságból.
- Azért ezzel kapcsolatban lenne egy-két szavam - lép előre az egyik katona, pár társa pedig sebtében a nyomában is terem, hogy első sorból nézhessék, mi zajlik... Tekintetük éhesen marja a hölgy testét, gondolatban nyilván már tépkedik is le róla.
Damien nagy levegőket vesz és olyasmiképp ül a székben, mintha kínvallatáson lenne. Megrázza a fejét, próbálván megszabadulni a mély ködtől, mely elemésztette.
- Persze, hogyne. Látja, rengeteg hellenburgi katona... nagyon szívesen felajánlja a... szolgálatait. - hebegi Mina. Bármit, csak engedjék őket vissza innen... Reméli, nem cselekszik nagyon rosszul. Ezzel csak nem követ el végzetes hibát. Ez a szerződés része, és a katonák mocskos vágya, arról nem tehet, de talán nem hazudtak nekik, talán ezzel tényleg megnyerik őket Délnek... talán sikerül a küldetés...
- Igen? - Húzza fel a szemöldökét, és otthagyja előző áldozatát maga elé bámulva katatón állapotban ülőhelyén. - Jöjjenek hát, uraim! - Gyorsan le lettek váltva, egy intéssel ki is tessékelik őket a teremből.
- É-és mit mondjunk a seregnek? Kü-küldjünk még több embert? És ugye visszaengedi őket is? - Nem akarja senki halálát okozni, ha már eddig sikerült ezt elkerülnie. A csábdémon azonban nem törődik vele, mindkét kezeivel egy-egy katonát simogat, akik el is vesznek a nyakában és a karjai közt hamarosan...
Damien rászánja magát és felkel. Az egész világ forog. Nem nagyon mer Mina szemeibe nézni, de úgy dönt, később szedi össze lelke maradványait. Nagyon repedezik már a kőszikla, amit kiépített magában, de azért még tart. Lentről pedig dulakodás... sőt, fegyveres összecsapás hangjai hallatszanak. Csak ez hiányzott. Nem volt még ma elég a mókából?
- Ez bajnak hangzik. Tűnés innen.
- Egyetértek...
Azzal mocskos csizmájukban hevesen dobogó szívvel rohannak le a finom kis épület finom lépcsőcskéin.
Öt északit látnak hadakozni a déliekkel, társaik letolt gatyával verik vissza a csapásokat. Nőstényegyednek látszó valamik pedig karmokkal védik meg magukat. Mina hatalmasra kerekített szemekkel bámulja a lépcső alján a kialakult káoszt.
- Te jószagú pitypangmező, itt mindenki csábdémon!
Damien nem kommentál, csak remegő kezekkel a tőreiért nyúl, melyek még mindig kissé mocskosak a nekrofajzatokkal való találkozástól.
- Hát milyen viselkedés ez egy ilyen nívós intézményben? - kiáltja el magát, keserűen mosolyogva saját szánalmas humorán.
- Oké, szóval EDDIG nem voltak itt az északiak.
- Valakinek van kedve beszélni is, vagy csak harcolni jöttetek?!
Senki nem válaszol, viszont egy északival kevesebb maradt az élők sorában, most intéztek el egyet. - Na fiúk, megérte itt lent szórakozni, hm? - szól be egyik csapattársuknak Damien, bár nem reménykedik, hogy az meg is hallja. Helyette becéloz egy északit és közelíteni kezd felé. Visszaszól még Minának:
- Óvatosan, de próbálj meg valami rendet tenni, ha tudsz.
- EMBEREK! - kiáltja el magát teli torokból. Fel is kelti magára a figyelmet, ám szólni egyiküknek sincs kedve. A négy északi, akik talpon és életben maradtak még, egyszerre indulnak meg felé. Eszetlenek. Gyorsan előkapja holdezüst tőrét, másik kezével egy Éjlángot vág a támadókhoz. Ezt a legelső katona páncélozott karjával hárítja, viszont a déliek erőre kaptak ismét és újabb ellent küldtek a másvilágra. Mennyi vér. Minát kirázza a hideg, márpedig abból kevés van jelen épületben. Ez az egyetlen, amit el akart kerülni, a vérontás...
Damien hátulról igyekszik megkörnyékezni a szélén levő északit és torka elé keríteni az egyik tőrt, Mina pedig egy Árnytűt küld az arcába, mely sikeresen bele is talál a szemébe, Damien pedig sikeresen elvágja a torkát... Azonban nehogy csak nekik kedvezzen a szerencse, az egyik katona visszafordul és kardcsapása eredményeként egy délit is elveszítenek.
. Kissé sokkolja a látvány, amit az árnytű okoz. Alicia jut eszébe és az a bizarr árvaházas történet, a tudásdémonnal... Körbenéz. Halottak mindenhol, de egy "vörös" még talpon van. Közelebb siet hozzá és ő is kap egy Árnytűt.
Ekkor a fenti szalon ajtaja kinyílik, a két katona elégedetten távozik, és a madame kiszól.
- Na ezekből még jöhet egy seregnyi!
- Jó gyorsan lerendezték - jegyzi meg Damien az orra alatt. Majd az összes feszültség, mely eddig felgyülemlett benne, hisztérikus nevetésként tör a felszínre. Olyan bolondul, mint még soha, kezd el nevetni, kapkodni levegő után, fogni a hasát és szinte kétrét hajlik először hátrafelé, majd előre, végül a könnyeit kell törölgetnie. Meg fog bolondulni, mire ez a háború véget ér...

Jozef Strandgut · 5 Re: [Ostromjáték]Fürdőházak Csüt. Aug. 02, 2018 4:04 pm

Jozef Strandgut

Klerikus

Hozzászólások száma : 526
Join date : 2015. Nov. 29.

Karakter információ
Kaszt: Kereszteslovag
Szint: 9.
Tapasztalat:

(10900/12000)

Úgy érzem, ennek a háborúnak sosem lesz vége és bár még tart a lelkesedésem, túl sok mindent láttam már, hogy kicsit ne fáradjak bele. Főként, ha alig tudom kipihenni magam, két küldetés között.
Újabb parancs, újabb küldetés, de szerencsére a tízfős csapat már ismerős, legalábbis a parancsnoka.
Számomra már ismerős terepre, a fürdőházak környékére kell menni, mert úgy fest, újból bevették oda magukat a Déliek. Remek!
Az útvonal, amin tudunk haladni, egy elég szűk utca magas házak által határolva, amiknek a tetejére nem lehet fellátni, a többi út túl veszélyes.
- Volt szerencsém már egy tetőről jövő támadásnak, így nem ártana, ha van íjász a csapatában, az felfelé lesne. - javasolom a főnöknek.
A sikátor meglehetősen hosszú, de még félúton se történik semmi, kezdek reménykedni, még nagyjából 10 méter van a kijáratig, a parancsnok int, hogy készüljünk.
Bal kezem ujjaim a Biblia lapjai között felkészülten várják, hogy ha kell felcsapjam és megidézzem az Úr mágiáját, a másik kezem a pisztoly markolatára feszül, készen rá, hogy fizikai támadást is hatástalanítsak. Mivel a csapat közepén helyezkedem el, várok, hogy a parancsnok továbbintsen minket, ha tiszta a levegő.
Valamiért a parancsnok megálljt parancsol a kezével, de nem szól semmit, csak maga elé emeli a pisztolyát. Vészjósló csönd van.
- Hmm! Valami baj van, parancsnok? Lát valamit? - suttogom felé, mert idegesítő, hogy senki nem mond semmit.
A férfi dühös, dermesztő szemekkel néz rám, gondolom amiért megszólaltam egy ilyen helyzetben.
~ És akkor mi van? ~ húzom fel én is a szemöldököm, mert nem hiszem, hogy az én alig hallható suttogásom fogja a nyakunkra hozni az ellenséget.
Ám ahogy nekem nincs időm ezt végig gondolni, neki sincs ideje rám önteni a mérgét mert máris közénk ugrik egy négylábú, kutyára emlékeztető szörnytrió, igazat adva az elképzelésemnek, hogy a tetőről várható a támadás.
Az egyik az egyik mögöttem haladó katona fejére érkezik elég keményen, aztán elkezdi rágcsálni a sisakját, látszólag másodpercek kérdése, hogy összeroppanjon a koponyája. A másik messzebb ér földet, és az egyik katona lábába harap, aki ettől fájdalmasan felkiabál, a harmadik pedig a csoporttól messzebb érkezik le, ő még csak igyekszik felénk.
- És hol a fenébe van az íjász koma? - kérdezem felháborodva, de azonnal a ház falához tapadok háttal, hogy ott védve legyek és mivel elég közel landol az első lény, így nem sokat kell célozgatnom, hogy a feje kerüljön a pisztoly csöve elé. A szemét célzom meg és meghúzom a ravasz.
- Nem köpöd ki!
A pisztoly egy kissé félrehordott, ezért nem a szemét, hanem az oldalát sikerül meglőnöm, ami legalább lesodorja a társam fejéről.
- Köszi! - mondja. - És nincsenek íjászaink, ellenben van puskánk és pisztolyunk.
A szörnykutya közben elkezd lihegni.
A messzebb lévő is odaér hozzánk és a leghátsó katona mellkasának ugorva ledönti azt, aki pedig eddig az egyik katona lábát célozta, most újból nekiindul, de mielőtt odaérhetne, valakinek sikerül végre belelőni egyet.
- Szívesen! - biccentettem a társamnak, de aztán szemrehányóan néztem körül. - Emberek! Tízen vagyunk és csak én meg ő lőttünk, nem kéne aktivizálnotok magatokat? - intek a sebesült és a még ép szörnyek felé, miközben sietve töltök újra.
- Ne te akard megmondani, kölyök! Tudod, nem olcsó a lőszer! - mondja az egyik katona, ahogy elővéve a buzogányát, lesújt a meglőtt lényre. - Biztos, ami biztos... - morogja. A társam mellkasán terpeszkedő lény nem tudott nekikezdeni a lakomának, mert egy buzogánnyal nekicsapják a falnak.
- Nem én akarom megmondani, de ha ezek kicsit is rosszabbak lettek volna, akkor most pár embernek kampec, csak mert spóroltok. - fintorodom el a logikájukon.
Közben az általam oldalba lőtt lény kellően magához tér és azonnal a lábam felé kap, erősen a csizmámba mélyesztve a fogait, amire feljajdulok. Igazán megérdemlem, mert nem figyeltem rá, de nem szeretnék elkapni tőle valami nyavaját.
- Szállj le rólam! - rakom el gyorsan a pisztolyt és rántom elő a buzogányomat, majd csapom hókon, hogy elengedjen.
Noha az ütés betalál, nem elég jó helyen ahhoz, hogy elengedjen, a fogai továbbra is tartják a lábam, de nem szorítanak tovább. Még egyszer fejbe csapom és még bele is rúgok, hogy elengedjen.
Végül elenged, de még nem tűnt úgy, mint aki kifejezetten meghalni készül... mert nem is készül, de ekkor egy megtermett katona akkorát vág rá fölülről a buzogányával a fejére, hogy minden trutyis lesz.
Értetlenül nézek a buzogányomra, mert nem tudom miért nem tudtam megölni a lábamhoz nagyon ragaszkodó lényt, akit végül az egyik katona segít végez ki, szétloccsantva az agyát. Mire felnézek megkönnyebbülve, az utolsó dög eltűnik. Az biztos, hogy nem normális állatok ezek.
- Csak nehogy elkapjak valamit, remélem nem harapta át a csizmám. – motyogom a lábbelimet fürkészve és megmozgatva benne az lábujjaimat.
Ám az a gond, hogy úgy látszik a parancsnok további bajra számít, nem mozdulunk és baljós, természetellenes csend honol. Most én sem szólalok meg, de bizserget az inger.
Utálom, ha várni kell, de nem akarok újabb összetűzést a parancsnokkal, így is meg lehet a véleménye, hogy egy ifjú titánt kapott maga mellé és bár sosem kerülöm a bajt, azért nem egy küldetés közepén fogom kipróbálni, meddig tart a tűrőképessége. Elég nagy mackónak látszik, hogy egy pofonjától kövessem a falra kenődött rém útját.
Nagyot szusszanok, amikor végre a kapitány jelez és elindulunk, ha kell kicsit támogatom a lábon marcangolt katonát, akut mellém rendeltek, a csoport közepére. Az ő sebe súlyosabbnak tűnik, bár amíg vártunk gyógyítgattam egy kicsit.
A parancsnok óvatosan körülkémlel a saroknál, de csak néhány katonát lát lébecolni, tőlünk nem messze. Én a falhoz húzódva lesem mi a helyzet. Ahhoz képest, hogy elvileg ők tartják a markukban a fürdőt, elég kevesen vannak. Néma jelzésekkel adja a parancsnok a csapat tudtára, hogy ki kell törnünk és gyorsan likvidálni az ottani katonákat. Ő maga is felkészül.
Nem akarok megint belekotnyeleskedni, de én biztos íjászt használnék, hogy ha csak pár embert kell kiiktatni, így meglephetnénk a többit, de hát ki vagyok én, ahogy az előbb már a fejemhez vágták?
A mágiám itt mit sem használ, már ha emberek, minden esetre megcélzom az egyiküket és ha parancsot kapok el is sütöm a fegyvert.
Mielőtt változik a kép, ami elénk tárul.
- Mi az ördög! - emelem meg a szemöldököm, amikor hirtelen a pár emberből több, mint egy tucat lesz és egyenest felénk tartanak, mintha tudnák, hogy ott vagyunk. És még csak nem is sietnek.
- Valami itt nem stimmel! - mormogom a parancsnoknak, bár én továbbra is szívesen lőnék, viszket az ujjam a ravaszon.
- Akkor lőjön. - morog, és szinte egyszerre kilenc puskalövés dördül feléjük.
Én is lövök! Az eredmény nem túl fényes.
Négyen esnek el, a maradék csak sántítani kezd, vagy a karjához kap, de nem törik meg a lendületük, sőt, felgyorsulnak, még nagyjából három méter hiányzik az összecsapásig.
Tisztában vagyok vele, hogy nem olyan jó a Szent Fény az emberek ellen, de muszáj megtörnöm a lendületüket, míg mindenki kardra kap, meg talán meg is lepem vele őket kicsit.
- Sacra Lux! - csapom ki az oldalamon, láncon függő Bibliámat és tartom rajta a bal kezem. miközben a másikkal elteszem a pisztolyt és a buzogányomat rántom elő, mert újra tölteni nem lesz idő.
A támadás telibe találja a célpontot, ő viszont mintha egyáltalán nem zavartatja magát, jön tovább, felém és eközben mintha fellángolna a kardja, azzal akar lesújtani rám.
Nem vagyok bolond, hogy megvárjam, amíg elér engem, látva, hogy hatástalanul lepereg róla Urunk fénye, jó nagyot ugrom hátra, majd úgy teszek, mintha oldalt el akarnák rohanni mellette, de közben megpróbálok a karjára csapni, hogy elejtse a fegyverét.
Az ugrás sikeres, a csapásomat azonban ellenfelem hárítja. Úgy tűnik, a déliektől erős harcosokat rendeltek ide, látom, ahogy tőlünk hárman azonnal elesnek, míg tőlük csak egyet sikerül nagy bajjal legyűrni.
Mivel már a mozdulatából is látom, hogy jóval képzettebb a közelharcban, mint én, így - bár nehezen nyelem le - azért nem rohanok a halálba eszetlenül, ha nem muszáj. Hátrálok erősen, míg a pisztolyom újra töltöm.
Szinte sejtettem, hogy a katona nem hagy annyiban, jön utánam, mintha zsinóron húznák, azt gondolva, hogy könnyű préda leszek és, ahogy elég közel ér, lesújt rám.
Még a töltéssel vagyok elfoglalva, így csak annyi időm és lehetőségem van, hogy kicsit elforduljak, de ha nem lenne rajtam ez a csodás páncél, ami már nem egyszer mentette meg az életemet, akkor nagy bajban lennék, így azonban csak egy tompa ütést érzek.
- Ez nem volt szép! - vicsorgok a katonára, aki így viszont így elég közel került, hogy a pisztolyomat a szeme közé nyomjam és lőjek. Remélem ez elég lesz neki, hogy örökre kidőljön a csatasorból.
Azonnal újra töltök, ahogy az én ellenfelem elesik és másikat keresek, mert nem állunk jobban, bár behoztuk a létszámfölényüket. Tőlük még négy katona esett el azon kívül, akit én lelőttem, a mieink közül pedig kettő.
Mivel majdnem mindenki egy az egyben harcol, csak egy katonánknak jut kettő. Nem kérdés, hogy kit választok. Hátulról igyekszem megközelíteni és kisöpörni a lábát, hogy a buzogányommal utána fejbe vágjam, mert ha nem muszáj, én sem pazarolom a golyót.
Sikerül kisodorni a célpontom alól a lábát, viszont egy másik déli félrelök, és utánam vág, szerencsémre azonban, túl nagy lendülettel távolodok el a lendület erejénél fogva és nem ér utol a pengéje, de nem adja fel, haragosan halad felém.
- Remek! - nyögök fel, ahogy keményen belém szál egy test és meg sem állok a hátam mögött lévő falig, mire visszanyerem az egyensúlyomat. Pedig olyan közel voltam, hogy még egy délivel kevesebbet számoljanak......
- Na gyere csak Bivalykám! Kapsz tőlem valamit, aminek nem fogsz örülni! – nézek fel és vigyorgok a közeledő eltorzult képébe, szándékosan elterelve a figyelmét, mert az, akivel eddig harcolt, most így a hátába kerülhet.
Magam elé emelem a buzogányomat, de kész vagyok futni, ha kell.
Aztán csak kerekedik a szemem, amikor azt látom a déli háta mögött, hogy bajtársam, már ha ezek után még hívhatom így, megkönnyebbülten megtörli a homlokát és a szomszédjának segít. ÉS OTT HAGY ENGEM A PÁCBAN!
Ám nem dühönghetek ezen, mert új ellenfelem ekkor már csak úgy négy lépésre van tőlem és látom, ahogy valami fényes villan meg a kezében. Egy fénylő lánc az, ami a semmiből termett ott, esküszöm!
Úgy ugrom el oldalra, mint a villám, aztán mászok, ahogy csak bírok, hogy elkerüljek a közeléből.
A lánc azonban eltalálja a lábamat és érzem, ahogy rácsavarodik a bokámra, összekötve azokat.
A fogaim is összekoccannak, véres ízt hagyva maguk után, ahogy a lendület földhöz vág, de lenyelem a fájdalmat és villámgyorsan fordulok hanyatt, hogy ne legyen ideje nagyon reagálni arra, amikor meglendítem és hozzávágom a buzogányomat, időt nyerve a pisztolyom megtöltéséhez.
A buzogány természetesen mellémegy, mert miért is találnám el, mikor az életem a tét, de szerencsére őt megakasztja egy pillanatra.
Rákként kezdek araszolni, hogy távolabb kerüljek tőle, de eléggé meglepődök, mikor hirtelen szabad lesz a lábam, de így lényegesen gyorsabban haladok. Nem vesztegetem az időt felállással, mert a felém tornyosuló déli közben nagyon közel ér. Azonban épp elég időm volt, arra amire ez a kis közjáték kellett. A katona teste elég nagy felületet ad, hogy ne tévesszem el. Spórolás ide vagy oda, az életem többet ér egy golyónál. Lövök.
A kezem remeg valószínűleg, hiszen a böszme testet nehéz elvéteni, igaz nem is vétem el, csak a gyomrába kapja a lövésemet, viszont nem hal meg azonnal és nekem még egy gyors Miatyánkot sincs időm elrebegni, mikor látom megemelkedni a kardját. Biztos vagyok benne, hogy ez volt az utolsó küldetésem. Minden esetre bátran nézek a szemébe, de megdöbbenésemre, csak annak leszek tanúja, hogy a tekintete megüvegesedik és ........egyenest rám esik.
- Nézzünk szét. – hallom meg az ismerős hangot.
- Hát.........tartozom egy köszönettel parancsnok. - tápászkodom fel, mikor már sikerül kihámoznom magam alóla és rendesen kapok levegőt.
Igen, a kapitány mentett meg. Igazán üdítő látvány volt, ahogy ott állt füstölgő pisztolyával és a környéket fürkészte.
Végignéztem magamon, de sehol nem láttam vagy éreztem magamon sérülést, bár úgy nézhettem ki, mint aki a vágóhídról szabadult.
Bár a fürdőház úgy néz ki már a miénk, de nagy ára volt. Összesen csak hárman álltunk ott és mi is alig maradtunk életben.

Ajánlott tartalom

Ajánlott tartalom

Legutóbbi témák

[Ostromjáték]Fürdőházak

1 [Ostromjáték]Fürdőházak Kedd Jún. 12, 2018 11:34 am

Serene Nightbough

2 Re: [Ostromjáték]Fürdőházak Vas. Jún. 17, 2018 2:55 pm

Gloria

3 Re: [Ostromjáték]Fürdőházak Vas. Jún. 17, 2018 8:16 pm

Jozef Strandgut

4 Re: [Ostromjáték]Fürdőházak Szomb. Júl. 14, 2018 12:26 am

Wilhelmina von Nachtraben

5 Re: [Ostromjáték]Fürdőházak Csüt. Aug. 02, 2018 4:04 pm

Jozef Strandgut

6 Re: [Ostromjáték]Fürdőházak

Ajánlott tartalom