Úgy alszik, mint a bunda. Mindketten úgy alszanak. Hála az égnek sikerült visszagyógyítani a sebeiket, ami felettébb áldásos. Mina is kezdi érezni, hogy visszatért a varázsereje, és eleddig sikeresnek könyvelhetik el magukat. Olyan mély álomba zuhantak, hogy borzasztó kellemetlenség, amikor a zsoldoskapitány felzargatja őket azzal, hogy mehetnek egy csatornarendszerbe, amelyről nem tudják pontosan, hogy hova vezet, ezt kéne kinyomozni, és lehetőleg megnyerni a helyet Délnek...
- Megyünk... megyünk... azonnal... - Ismét egy újabb nap. Újabb kihívás, melynek során bármi történhet velük és bárkivel összefuthatnak. Lehet, hogy északiakat ölnek, lehet, hogy ők ölik meg őket. Elég furcsa érzés ezzel a tudattal felkelni.
- Jól van a vállad? - kérdi a sötét tünde, amint átöltöztek és felkészültek az indulásra. Minán vámpírpáncélja van, Damienen bőrvértje és mindkettejüknél a holdezüst pengék, hajuk összefogva és arcuk nagyjából megmosva, hogy fel is ébredjenek. Amihez túl sok kedvük nincs. De hát ilyen ez a tábor...
- Persze, már alig fáj valamim. Na, induljunk, hogy begyűjtsünk még pár gyönyörű sebet...
Elkísérik őket a csatorna bejáratához. Odabent ahhoz képest, hogy csatornáról beszélünk, tágas a hely, ahol képest viszont, hogy a rájuk bízott hat embert - mert bizony rájuk bíztak hat embert, holmi kárörvendő vigyorral, amit nem tud a vámpír nagyon hova tenni -, szóval őket és Damient meg Minát hogy fogja magába fogadni a járat, az már kérdéses. Ahogy leereszkednek, elárasztja orrukat az orrfacsaró bűz, mely lent uralkodik, és jó magasságig felér a lé, amiben úgy tűnik, kénytelenek lesznek tocsogni.
- Wáááh, ez... ez borzalmas!
- Gondolj arra, hogy legalább nem fáj...
- Köszi... de, de fáj...
Ahogy haladnak előre, hangjuk visszaverődik a nyirkos, mocskos falakról, melyeknek igyekeznek nem nekidőlni. Ketten férnek el egyszerre a járatban. Mina kezdi nem szeretni ezt a bezártságot...
- Ha szükségük van fényre, szóljanak csak - jegyzi meg a körülötte lévő hét embernek. - Bár őszintén, egy ideig szívesen tartalékolnám a varázserőm.
- Psszt! - jelzi Damien, és fejüket a hang irányába fordítják.
Közeledő hallok, úgy hallik, két élőlényről van szó... vagyis, a szagról ítélve az élő megnevezés nem biztos, hogy helytálló... Kimerednek a szemeik. - No jó, emberek, attól tartok, nem élőlényekkel állunk szemben! Készítsék a fegyvereiket - Furcsán érzi magát parancsoló szerepben, de eddig nem tűnik nehéznek, csak ki kell mondania egyértelmű dolgokat. Damien kezébe veszi két holdezüst tőrét, Minánál is van egy, bár nem nagyon szokta használni, inkább a mágiára hagyatkozik.
Hangosodó hörgést hallanak, majd légmozgást, mintha a lények épphogy elslisszoltak volna mellettük.
- Csendesen - súgja. Talán ha egyetlen hangot sem adnak ki, elmennek. Bár talán nem jó ötlet itthagyni őket. Azért jöttek ide, hogy megtisztítsák ezt a helyet, nemde?
Számítása nem jött be. A sötét tünde egy erős ütést érez a fején, minek következtében olyan szédülés fogja el, mely kellemetlenül kiegészíti a mocskot és a félhomályt.
- Auhhuhghh.. - ad ki a self valamiféle irányítatlan hangot, és tétován kezd hátrafelé lépdelni. Megpróbálja stabilizálni az állását, tőreit pedig feje irányába eltartja magától. Mina pedig megelégeli, hogy nem lát semmit, és sóhajtva maga elé varázsol egy Lángoló Tekintetet, szemeiből fény tör elő és egyrészt ellenfelét vakítja meg vele, másrészt pedig láthatóvá teszi, mi van előtte, a Damient megtámadó ocsmányság pedig mint kiderül, egy zombi, és mögötte pedig egy csontváz. A zombit sikerült megállítania, de a csontváz előresiet és hatalmas, de elég szabálytalannak kinéző kardjával csapni készül rá...
Damien érzi, hogy rálépett valakire, aki mögötte volt. Fenéért kellett ennyi embert leküldeni ebbe a kis szülőcsatorna méretű helyre - bosszankodik magában. Megvilágosodik körülöttük a tér, és nem túl szép látvány tárul elébük.
Mina kénytelen megszakítani a varázst, hogy arrébb ugorjon jobbra a rozsdás kardtól.
- Emberek! Maguk csak állnak ott, mint... Kaszabolják már szét ezeket a nekromantajátékszereket, ha kérhetném! - kiabál rájuk Damien. Addig Mina markolja meg erősen a holdezüst tőrt és vágja a csontváz oldalába.
- Csórikám, ha elférnénk a csinos kis habtesteitektől, talán még lenne is esély! - hallja egy katona hangját a sötételf.
A vámpírlány örömmel tapasztalja, hogy a bordákra mért ütése sikeres lett, a csontváz fájdalmasan irányul hátra, a zombi pedig ismét őt célozza meg, de nem sikerül eltalálnia, merre van, csak a mindenféle mocsokban úszó falat üti meg, amelynek ugye nyilván nem fáj.
- Oké, Damien, szerintem lebénítom őket, te meg addig intézd el valahogy...
- De nem látok!!
- De hallod őket, nem?
Aktiválja ismét az Utánzást, amelyet az utóbbi napokban igencsak gyakran alkalmazott. Kihasználatlannak érzi a képességet, mert mindig csak álldogál vele, így lényegében Bénításnak is hívhatnák, de egye fene, ha ez kell a célhoz... Raziel segítségével mind a két lényt sikerült mozgásképtelenségre bírnia. Eközben hegyesfülű társa lelkesen kaszabolja őket két tőrével, amennyire lát, de csak a zombit éri pengéje, viszont nem úgy tűnik, mintha az élőholt nagyon bánná a szúrásokat.
- Franc essen belé. Emberek, tud valaki valami hasznosat, mi bántja ezeket a halálfattyakat? - kérdi a hat közül bárkitől Damien. A csontváz megindul a sötét tünde felé, viszont elbotlik, így gyakorlatilag ráesik, maga alá szorítva őt. A zombi pedig csap egy hatalmasat Mina vállára... Miért a válla, már megint...
- A fejetlenséget nem sokan élik túl! - hall egy eléggé negligáns hangot valahonnan távolról.
Felkiált fájdalmában. Utálja ezt a szűk, nyirkos helyet. Legszívesebben elhányná magát, hogy kifejezze mindazon undort, mely épül benne. Az összes embert, aki követi, legszívesebben hazaküldené. Egyedül akar lenni, egyedül egy tisztáson, egy fán, bárhol, csak nem itt. Pokolian haza akar menni. Wynt akarja, a pitypang illatát, Anja almáspitéjét, a puha ágyát, Damienhez bújni és csak ölelni szorosan. Nem akar itt lenni. Nem akar élőholtakat, sem élőket pusztítani, nem akar ölni, de tudja, hogy muszáj lesz.
- Fejetlenség? Igyekszem megtartani a fejemet, köszönöm! - felel mechanikusan, gyengén, bár erősnek tűnik a hangja alapján, de ezek már csak a begyakorolt válaszok, melyeket megtört lelke ösztönösen kreál, hogy védje magát.
Damien a csontváz koponyáját támadja és próbálja lelökni magáról, de a tőr beszorul a kulcscsontja mögé. Társa, a zombi Mina felkarjára csap rá, aki erre felüvölt, inkább a lelkesedéstől, semmint a fájdalomtól. Az egyik katona a rájuk bízott hat közül előrelép és lábával erősen megnyomja a csontvázat, bele egyenesen Damienbe...
- Bocs. - lép le végül róluk, nem túl sok beleéléssel.
- Ááágh..... ezt... ügyesebben is csinálhatta volna - morogja, próbálván kiszabadítani a tőrét. Mina a zombival hadakozik. Oldalra slisszolgat, és próbálja beleállítani a tőrt annak mellkasába, valahova oda, ahol más lényeknek a szívük van. Ez sikerül is, viszont a mocskos mancsát még előtte a képébe vágja, majd elvágódik a földön. Mina torkából valami állati, morgásszerű hang hallatszik, amin meg is lepődik, hogy a sajátja. De aztán látja, hogy a mocsokság a földön fekszik, és elégedetten dörzsöli meg fájó tagjait. Ismét világítani kezdenek a szemei, aztán meglátja, hogy Damien valahol ott fekszik a csontváz alatt... - Szállsz le róla, te ördögfajzat! - rúgja meg a csontlény oldalát, megkísérelve legörgetni azt társáról. A csontváz oldalra gurul, már nincs benne több holt-élet, Damien pedig feltápászkodik és letörli magáról a holtmocskot, port és mindenféle gennyet, már amennyire tudja. Próbál nem arra gondolni, hogy a haja milyen állapotban lehet. Szemöldökét összeráncolja, hidegséget és ridegséget erőltet magára, pont olyat, mint ez a hely, és megindulnak... azazhogy megindulnának, de Minát elgáncsolja valami.
Ösztönből kinyújtja maga előtt a kezeit, hogy tompítsa az ütést, de felsikkant. Damien szorosan megmarkolja a fegyvereit és elkezdi a földet pásztázni. A fény eltűnik, ám az utolsó apró villanásánál a sötét tünde még látta, hogy a zombi csak nem akar átmenni a másvilágra.
- Nem haltál még meg? - szűri a tünde a fogai közt, rátapos a zombi fejére, majd letérdel és aközben a hátába igyekszik állítani az egyik tőrt. de hiába. Mocorog és mocorog a nekromantafajzatja tovább.
Mina feltápászkodik a földről, kezébe fogja a tőrét, lehajol és elkezdi nyiszitelni a zombi nyakcsigolyáját. - Ha fejét veszti, csak nem mozog már tovább, igaz?
- Nagyon remélem... nem képes elhalálozni, pedig nem tudom, mit lehet élvezni itt ebben a sötét mocskos zugban - Damien mechanikusan szurkálja a rothadó húst, hátha idővel sikerül kellően diszintegrálni a lényt. Mina pedig kénytelen a self lábán végiggtapogatva megtalálni a holt lény fejét, és elvágogatni azt.
- Na? - vár pár másodpercet, hogy megbizonyosodjon róla, most már nem fog felkelni a bestia. Ám az mozdulatlan, mint a sír.
Hatosukat meglehetősen türelmetlen fából faraghatták, mert máris elkezdik őket továbblökdösni... Udvariatlan tuskók.
- Jól van, legközelebb maguk akarnak az első sorban állni?
- Nyugi, Damien, nem csoda, hogy unják a dolgot, hiszen eddig nem jutott nekik kaszabolnivaló.
- Majd ha kiszélesedne ez a vacak... - lépkednek tovább, igyekezve nem belelépni semmi túl mocskosnak látszó pocsolyába. Ez természetesen teljesen esélytelen. Remek. Utánuk küldtek egy rakás embert, de minek? Nem tudtak velük mit kezdeni? Küldték volna el őket inkább hangyát szedni. Vagy ez valami kollektív büntetés, hogy caplatniuk kell a koszfészekben? És ők meg parancsnokok. Vezetők. Az, persze. "Dicsőség". Kötelesség, feladat, esetleg, de hogy teljesen mindegy, ki vezeti a bagázst, az is biztos. Lehet, hogy ezek a fajankók még könnyebben is végeztek volna velük.
Kis gyaloglás után valamiféle fényt látnak beszüremleni. Az alagút végén... És mintha egy létra körvonalai rajzolódnának ki alatta. A csatorna vége.
- Na hála a jóságos szentjánosbogáristennőnek, végre látni is fogunk valamit.
Damien biztos benne, hogy a vámpír Wyntől tanulta ezeket a kifejezéseket. Vagy legalábbis a készséget az alkotásukra szabadon. Wyn... Az ő fehérsége mennyire messze van mindentől, ami erről a helyről eszébe jut! Vajon a druida mit tenne? Bármenyire is fehér, a kosszal sose volt baja, hisz fákon alszik, sőt a padlón is megtenné, a keze sem volt a legtisztább, mikor legutoljára látta. Belül pedig... hát, való igaz, egy kis méregzsák, de mégis jó szándékai vannak. Vajon bírná ezt? Vajon... gondol most rá? Mi lehet vele? Mi történhetett vele azóta? Na nézzenek oda, elment a háborúba és máris lányokon gondolkozik. A zsoldosok azt mondanák erre, jellemző. Kész szerencse, hogy nem beszél nekik ilyesmiről.
- Talán itt a kijárat - fordul hátra. - Óvatosan jöjjenek utánunk. - Lévén nem tudják,hová vezet. Először Damien közelíti meg a létrát és felnéz rajta.
Egy rácsot lát, meg... egy nősténypéldányt, akinek alakja majdhogynem tökéletes, s egész lénye szépséget sugároz. Olyan kontraszt ez az itt lent elhelyezkedő mocsokkal szemben, mintha gyémántot raktak volna egy rakás melléktermékkupac kellős közepébe. A zöldszemű nagyra kerekíti a szemeit. Nem éppen ilyesmire számított. - Öhm... Üdvözlöm. - Próbálja nem elnevetni magát. - Felderíteni jöttünk, hogy ez a csatorna hová vezet. Megtudhatom, hol is vagyunk pontosan?
- A csatornában, mint ahogy azt észrevehette. - érkezik a felettébb hasznos és eredeti válasz.
- Értem, kisasszony, nos erre azt hiszem, rájöttünk, de ha kiengedne minket innen, akkor hová kerülnénk?
- Az Eichenschildi Bordélyházba. Ami az én felügyeletem alatt áll.
- Whoa... - nyel egyet. Mi a fene. Ezzel fog visszatérni a sereghez? Nos, nem biztos benne, hogy panaszkodni fognak. Mégis meglepi a helyzet. Kényszer ugyan, hisz önszántából biztosan nem környékezett volna meg egy ilyen létesítményt... - Értem... nos, és tud esetleg valamit arról, hogy a csatornában miért nyüzsögtek... jó, igazából csak ketten voltak. Szóval egy csontváz és egy zombi. Tud valamit ezekről?
A lényegre kell koncentrálni. Nem szabad, hogy félrevezessék. Az az arc, az az alak, nem számít, mégis mit várt egy bordélyház vezetőjétől, természetes, hogy szép lesz, és azt is hiszi, hogy ezzel megfogta, de abból ugyan nem eszik... - Egy.... vendégünk egy kedves nekromanta, és szépen megkértem, hogy őrizze a lejáratot. Eddig az a kettő elég volt, nem is értem, miért.
Még gondolkozik a "vendég" szó előtt. Nyilván mindenki tisztában van vele, miféle vendégek látogatnak egy ilyen helyet, és nem nagyon hisz, hogy egy madame képes zavarban lenni bármi miatt is.
Most már tényleg elkezd nevetni. Összenéz Minával, aki vörösen harap az alsó ajkaiba. Az emberek különféle tekinteteket váltanak, elég egyértelmű, mifélék járhatnak a fejükben. Vicceskedve vonogatják a szemöldöküket, feltartják hüvelykujjukat. Szívesen itt maradnának, az már biztos.
- Hát... Elég hatékony őrzők, azt meg kell hagyni, aki egyedül téved ide, biztosan rosszul jár.
- Azért ez elég felelőtlen lépés, nemde? - kérdi Mina. - Mitől kell annyira őrizni ezt a helyet?
- Miért mondanám el?
- Heh.... Jellemző. - morogja nemlétező bajsza alá. Azért, mert kérdezik. De már inkább nem is mond semmi kommentárt, úgysem érne el vele célt. - Fogalmam sincs, madame. Ön a madame, igaz? Egy pillanat. - halkra fogja a szót és a hat ember felé fordul. - Fiúk, tudja valaki, hogy a bordélyházban járt-e már észak vagy sem? Mármint, háborúügyileg kérdem, a vicceket, ha lehet, mellőzzék....
- Ilyenről nem tudunk. - feleli egyikük. Remek. Majd többen is csatlakoznak a tagadáshoz.
- Igen, én vagyok. Társaságban pedig nem illik sugdolózni. - háborodik fel, akár egy kényes kis macska. Társaság? Egy koszlott ólban álldogálnak itt lenn, hiába van luxus ott fent... Viszont a núő ezek után lelkes tekintettel méri végig Damient, akinek végigbizsereg az egész teste. - Az a jóképű, sötét bőrű úrfi... nem szeretne feljönni? - kuncog. Hát persze, hogyne.
Sóhajt egyet. - Elnézését kérem, hölgyem, de sajnos... - ismét sóhajt, és megcsóválja a fejét. Kezdi átvenni a környezete hozzáállását. Mondják, hogy a háború mindenkit megváltoztat. De nem akarja hagyni, hogy vele is ezt tegye.
Arca kezd átcsapni lilás színbe. - Igazán köszönöm a bókját, de minket felderítésre küldtek ide, hogy megtudjuk, hová vezet a csatorna vége. Ezt megtudtuk.
- De-de, jöjjön csak fel, és akkor... akkor talán beszélgethetünk arról, hogy ez az átjáró a seregük számára mindig nyitva lesz... - megnyalja a szája szélét. Valahogy egy formás kalács, egy desszert, egy sütemény, egy dörgölőző macska jut róla az eszébe. Most, hogy jobban megfigyeli, valóban szemrevaló teremtés. De hát ez elvárt. Fahéjbarna, tökéletesen kezelt tincsei kacéran hullámoznak fakó arca körül, de nagy részüket összefogta és feje tetejéről hullámoznak alább. Hegyes kis álla fölött csinos cseresznyeajkak várják, hogy csalogató nyelv érintse őket, nyaka hosszú, ruhája természetesen ad teret a fantáziának, alkata pedig elég vékony. Tökéletes. Gyanúsan tökéletes. Akár még egy csábdémon is lehet. A sötételf rzi magán Mina égető tekintetét és a féltést, amely irányába sugárzik. Vagy féltékenységet. Egyfelől elképesztően vonzó, másfelől undorkeltő az a hölgyemény, de lassan valóban kezdi zavarni, hogy ki kell törnie a nyakát, hogy lássa. - Lenne pár kérdésem még. Járt már itt valamelyik hadsereg?
- A vörösek... a vörösek néha benéztek, de alapvetően letárgyaltuk velük, hogy ha a lányainkat használhatják, békén hagynak bennünket, de már egy ideje nem láttuk őket.
Valamiért hirtelen vörös hajúak jutnak eszébe, abból is lányok. Talán azért, mert bordélyházról van szó. De azért hamar összerakja a képet. A szavak. A szavak zavaróan idézik fel a lányokat "használó" férfiak képét, az összesimuló testeket, a provokatív illatokat, élénk színeket és hangokat, amelyek nyilván tobzódnak egy ilyen helyen. Függönyök. Puha ágy. Annyira más, mint ez a hideg-rideg szutyok...
- Tehát... adott esetben nyitottak lennének egy Déllel való diplomáciai kapcsolatra?
Előre sejti, mi fogja várni ezért, de nem bánja, amit meg kell tenni, azt meg kell tenni.
- Mi bármire nyitottak vagyunk, megfelelő ellenszolgáltatásért... de az üzlet az üzlet, és egy üzletben mindennek ára van... - érkezik a válasz kacéran, majd a madame előrehajol.
- Mire várunk még?? - bődül el hátulról valaki, és igyekeznek a létra felé ők is.
- Uraim, éppen tárgyalok. Ha van valami hozzáfűznivalójuk, jöjjenek. - kiabál hátra, majd visszafordul és fölnéz. Elég esztétikus látvány fogadja, ami növeli ellenséges hozzáállását. A fény megsüti a szinte teljesen kitárulkozó kebleket. Festményre illő szépség, azt meg kell hagyni. És tisztában is van ezzel. Nyilván azt feltételezi róla, hogy ez kell neki, mint kellene a legtöbb zsoldosnak, de abból nem kap... - Mi lenne ez az ár?
Úgysem ő fizeti. Ő csak elviszi az üzenetet. - Jöjjenek fel mind, utána beszélgetünk róla. - nyitja fel a rácsot, és ezáltal beengedi őket ebbe a teljesen más világba.
- Ígérje meg, hogy visszaenged minket... - mondja, majd elkezd mászni a létrán. A genny, amibe kezei tapadnak, emlékezteti arra, mennyire távol is áll tőle az a csodaszép ruhába bújtatott erotikus lény. Nem akar még egyszer belesétálni egy olyan csapdába, mint imént. Minára néz, szemével üzenve, hogy legyen résen.
- Így vagy úgy, de vissza fognak jutni. - Ez nem hangzik túl jól...
- Úgy értem, nem lakatolja vissza azt a rácsot. Emberek, mindenki jöjjön föl a létrán, tárgyalunk. - Előbb Damien, majd Mina ér fel és környezetükben mindent szemügyre véve követik a nőt a szalonba az egyébként teljesen puritán teremből, ahova érkeztek. Nyilván kellett egy kis átmenet, hisz ez mégiscsak egy csatorna. Senki nem törődik vele láthatóan, hogy az egész csapat mocskos és bűzölög, mint egy rakás patkány. A legutolsó ember, aki felér, fáklyát hord a kezében. Jó, hogy pont a leghátsónál volt, hasznát vehették volna a harcokban... de már mindegy.
Pórusaikba szivárog a hely egész légköre, akármennyire is próbálnak küzdeni ellene. A vörös és a rózsaszín élénkebb és lágyabb egyvelegei borítják a szobákat. Kényelmesen elterülve heverőkön megannyi kéjhölgy tekint rájuk csábosan, a katonáknak pedig nem sok kedvük van folytatni útjukat. Négyen le is válnak róluk, célba véve egy-egy szépséget. Mina, bár rettenetesen fél, tekintetével utánuk fordul és látja, ahogy jókora mancsaik birtokukba veszik az apró arcokat, színes tincseket, fedetlen melleket...
- A feladatra koncentrálni, ha kérhetem. - szól rájuk Damien, de feleslegesen. Valószínűleg bolondnak nézik, amiért nem csatlakozik hozzájuk. Egyre jobban beleéli magát ebbe a parancsnok-szerepbe. El is mosolyodik, a vámpír is ugyanígy tesz, bár a forróság rázza ki mindentől, ami körülötte van. Szemeik akaratlanul is végigszánkáznak pár mintegy élvezetre tervezett testen. Amikor Damien véletlenül valamelyikük szemébe pillant, rögtön elkapja a tekintetét. Nem akarja, hogy lássák, a végén még olyat látnának bele a nézésébe, ami nincs is ott, vagy legalábbis nem akar ott lenni. Nem tudja, hogy sajnálja őket vagy haragudjon rájuk, ez a kettő vetekszik benne. Azon gondolkozik, hogy vajon tényleg vannak-e itt démonok, vagy ez csak a természetes hatása egy ilyen helynek. Honnan tudná, hisz még sosem járt bordélyházban. - Messzire megyünk, madame? - kérdi, akár egy nyűgös és türelmetlen kisgyerek. Úgy is érzi magát. EL akar menekülni innen, mert itt olyan, mintha éhesen menne be a piac azon részlegére, ahol csupa mérgező rágcsálnivalót árulnak, amiknek lehetőleg olyan illatuk van, hogy mérföldekről érezni lehet. Rájuk akar nézni valóban, énje egy része természetesen végigmérné mindegyiküket, és biztos benne, hogy a szemek is oly hívogatón néznének rá, szinte végigsimogatnák. Ha belegondol, hogy vissza kell térnie a zsoldosok szállására, ahol ugyanazokkal az unott figurákkal találkozik ismét... Nem, nem mindegyikük unott. Ő az unott inkább. Unja az egészet, és e fásultságban kész erőfeszítés megőriznie magát. Hisz mindenki vágyna azokra a nőkre. Mert nők, és az ösztönök kihasználása a feladatuk. És mivel látják rajtuk, hogy katonák, a katonák pedig mindig szeretnek feszültséget levezetni... Neem, ezek a nőstények túlságosan kifinomultak ehhez a bagázshoz. Még hozzávetőlegesen normális emberek is, de az ég szerelmére, most másztak elő a csatornából! Ez így nincs rendjén...
- Az emeletre. Nem lenne jó, ha meglátnák magukat az ablakból, mi pedig mindent közszemlére teszünk, lévén jó, ha az emberek már kívülről látják a portékát. - érkezik a sablonválasz. Persze. Úgy látszik, ez a valóságban is így történik. Portéka. Így kezelik ezeket a szegény lányokat. Vagy nem szegények, ki tudja. Ez az egész mégis a kifacsart, undorító fordított visszája annak, aminek az életről szólni kéne. Fajfenntartás, nem puszta öröm és elfeledtetése a valódi kötelességeknek...
Felkísérik őket egy díszes lépcsőn, fokai meglepő, hogy össze nem omlanak a piszkos katonák alatt. Már az a kettő rajtuk kívül, aki még maradt és nem egy szép ruhás lány karjai és lábai között kötött ki.
- Hát hogyne. - lépdel tovább, teste feszült, akaratlanul is egyre mélyebbeket lélegez. Elvégre valószínűleg most először és utoljára van része ilyesmiben. Néha vissza-visszapillant a csapat mögötte csörtető katonára, nehogy lemaradjon valamelyikük...
A madame helyet foglal, kecsesen helyezi le magát és keresztbeteszi egyik lábát a másikon, majd jelzi, hadd foglaljanak ők is helyet.
Óvatosan foglalnak helyet, lassan és kimérten. Mina elbűvölve vizsgálgatja az épület kiépítését, a bútorzatot, a színeket, a díszeket. Mennyi időbe telhetett ezt létrehozni? Biztos rengeteg kőműves, mázoló és tervező hosszú óráiba került. Bizarr. Micsoda munka. Ey bordélyházat megtervezni...
A nő közben kérdő tekinteteket villant egyikükre, majd másikukra, ide-oda pattogva közöttük.
- Tehát, Dél... - Még egyszer nem akarja elmondani, hogy "Dél küldöttjei vagyunk", így újrafogalmazza. - A déli hadseregtől jövünk. Újra feltenném a kérdést, melyet már lent föltettem, számíthatunk-e diplomáciai együttműködésre, és ha igen, miféle árat emlegetett?
A madame fölösleges mozgásokkal igyekszik fölhívni a figyelmet arra, milyen szép is. Igen, sejti, milyen az az ár, de nincs más választása, fel kellett tennie ezt a kérdést. - Nos, mindig megtörténhet, hogy ó jaj, a lakat elveszik, leesik, mi pedig nem akarunk a piszokban turkálni... de ahhoz nagyon el kell ám varázsolni minket... - Áll fel, és lép közelebb hozzájuk.
Jó. Rendben. Azt akarja, hogy nézzem, hát nézem. Ez viszont nem sokat segít a koncentrációjában. - Azt akarja, hogy fölszedjük a lakatot a csatornából?... E-egyáltalán, minek van az a csatorna? Mi szerepe volt, mármint, elfér benne pár ember, ez nyilván nem véletlen...
Oh, te balfék. El fogod rontani az egészet. Milyen szerencsétlen lesz, ha magyarázhatod, hogy beleestél abba a hibába, mint bármelyik hím rajtad kívül, elbájolt egy nő, aki a képedbe rakta a melleit...
- Abban a csatornában egykoron derékig ért a szmötyi a rosszabb napokon, csak aztán kiürült a város... Kellettek ezek a méretek, különben mindenhol felbugyogott volna. Te meg látom, nem érted, miről beszélek... - Szinte várja, hogy valaki elsüssön valamiféle méretes poént, de nem tették. A fiatal madame ujjai pedig végigcirógatták a sötételf arcélét.- nekem és a lányoknak is kell olykor felüdülés... nos, ez lenne az ár... - Ismét a száját nyalogatja. Az ujjak kellemesen forróak az arcán, érintésük nyoma ott kóricál még sokkal azután, hogy ténylegesen megtörtént volna. Vajon mit éreznek, miközben így játszadoznak? Csak megszokott rutin ez számukra, vagy az ő belsőjükben is parázslik a láng, libabőrösek lesznek és várják, hogy még többet kapjanak? Várjunk... nem... nem akarhatja ezt. Itt valami simlisség lesz a dologban.
- Biztos benne, hogy felüdülést jelentene a déli hadsereg? Nem vállalhatok értük felelősséget, hisz nem ismerem mindüket személyesen. - Van egy olyan érzése, hogy ezzel kapcsolatban a katonáknak nem lesz ellenvetésük. Hacsak nincs megint egy csapda a dologban. Viszont ha igen, talán akkor sem. Legtöbben bármi megadnának ezért az élvezetért. Ráadásul hogy még fizetniük se kelljen? Tulajdonképp egy szövetségért cserébe megkapják azt, amiért másnak neki magának kell adakoznia az érméiből? Ez, ha belegondol, túl szép, hogy igaz legyen, bár cseppet sem ért vele egyet, hogy bármelyik nemet is így kihasználják. Akárhány érvet lehetne felsorakoztatni amellett, hogy ebből igazából mindegyiküknek csak előnye származik, akkor sem fog egyetérteni vele.
Mina csak ül egy helyben és saját tenyerébe vájja az ujjait.
- Visszaindulhatunk a sereghez és átadhatjuk nekik ezt az üzenetet - szólal meg, voltaképp bármit megtenne, hogy elterelje a nőstényördög figyelmét Damienről. - De szerintem biztonságosabb, ha írásos üzenetet adunk át. - Ilyesmi volt a legelső feladatuk is. Igaz, nem szívelték a sok szaladgálást, most ráadásul csatornában kéne caplatniuk... érdekes módon a nőt nem zavarja, hogy mindenki, és ezzel egyetemben Damien lába is mocskos, büdös és összekoszolják a drága szőnyegeket itt...
- De miféle írást? - Kérdezi a nő, ahogy lassan elkezdi az ujjait lefelé futtatni Damien felsőtestén, az arcát közelítve az övéhez.
- Hogyhogy mifélét? Ne mondja, hogy fogalma nincs a... - tekintetével követi a kezet, és azon gondolkodik, mikor kéne megragadni, hogy ne tudja tovább bitorolni a fizikai manifesztációját. Teljesen nyilvánvalóan követi az előre megírt szöveget, mintha csak egy könyv lapjain szerepelnének a mozdulatok, miért csak ül ott és várja, hagyja, hogy ezt tegyék vele? - Hogy legyen bizonyíték. Úgy csak jobban elhiszi a sereg, hogy beszéltünk magával. - Próbál kifejezéstelenül nézni, jelezve, hogy nem kér abból, amit rá akarnak tukmálni.
A kecses, finom, tapasztalt ujjak köröket rajzolgatnak a köldökénél. Majdhogynem csikizi a mozdulat, kedve támadna rángatózni ültében... vonaglani, megmozdítani a csípőjét és nekisimulni ennek a finom kis testnek, majd megragadni és magához húzni... Nem nem nem nem nem. Szobor lett. Csak ül ott és figyeli, ahogy a teste akaratán kívül egy égő katlanná változik. Az illat, és az arc is közeledni kezdenek hozzá.
Fölemeli a kezét, hogy megállítsa a tragédiát, próbál még úgy tenni mintha lenne ereje ellenkezni, miközben belesimul a fotel háttámlájába, amennyire csak tud, mint valami kisgyerek, aki nem kéri az ételt, melyet a szájába óhajtanak erőltetni, ám a védekező mozdulatnak az lesz a vége, hogy mancsai pont a hölgyemény formás kis almáin kötnek ki, amit esélyesen nem fog tiltakozásnak venni... Egyszerre puhák és kemények a mellek, melyekre ráfog, és tudatlan ujjai egészen kezdik élvezni helyzetüket. Illatok és hangok töltik meg az elméjét. Hangok, melyek talán nem is léteznek. Teljes mértékben tudja, hogy nemet kéne mondania arra a kimondatlan kérdésre, kérésre, melyet a nő sugároz felé. De túlságosan lekötik a hullámzó hajtincsek, amik körbelengik azt a tökéletesen megformált arcot, meg a sminkelt szemek, pedig világéletében ki nem állta, ha valaki sminkel. De ez most gyönyörű. És egyszer csak azon veszi észre magát, hogy forró ajkak érnek a sajátjához. Ösztönösen hunyja be a szemét, és már mozdul is, esetlenül és éhesen, bár fogalma sincs, hogyan kellene viszonyulni ehhez az idegen puhasághoz. Emlékek villannak át az agyán, halványan, lányokról, akikkel elképzelte, hogy ilyesmit fog művelni, ám sosem tette meg. Forróság és illatok... Ám a csodálatos aktus túlságosan hamar véget ér. Hideg levegő ér csak a sötét ajkakhoz ismét. Tétován nyitja ki a szemeit és azon veszi észre magát, hogy megfagyott... forróságba fagyott a világ. Képtelen megmozdulni.
- Mondd csak, minden férfi van fele ilyen jó a seregben? - fordítja oldalra a fejét a madame Minára, aki kimeredt szemekkel viszonozza a kérdést. Alig tud lélegezni, arca még a szokásosnál is sápadtabb, majd pedig hirtelen önti el a pír. Nem tett semmit. Hagyta, hogy ezt tegyék Damiennel és nem tett semmit. Kudarcot vallott, cserben hagyta, és ezért most teljes joggal gyűlölhetik... Ott kellett volna ennek a... nem is tudja, minek a hajába kapaszkodnia és elrángatni... De össze kell szednie magát, igaz? Ismét csak. Nem szabad érzelmekkel foglalkozni. Nyel egyet. - N-nem hiszem... de biztosan sokkal szívesebben adják meg azt az árat... - Bár úgy érzi, ez csak hiú remény.
- Biztos? Mert akkor kénytelen leszek itt tartani magammal a fiút... - Simít végig Damien ajkán az ujjával, az említett pedig úgy érzi, felszabadult. Tagjai kellemesen olvadnak ki a fogságból.
- Azért ezzel kapcsolatban lenne egy-két szavam - lép előre az egyik katona, pár társa pedig sebtében a nyomában is terem, hogy első sorból nézhessék, mi zajlik... Tekintetük éhesen marja a hölgy testét, gondolatban nyilván már tépkedik is le róla.
Damien nagy levegőket vesz és olyasmiképp ül a székben, mintha kínvallatáson lenne. Megrázza a fejét, próbálván megszabadulni a mély ködtől, mely elemésztette.
- Persze, hogyne. Látja, rengeteg hellenburgi katona... nagyon szívesen felajánlja a... szolgálatait. - hebegi Mina. Bármit, csak engedjék őket vissza innen... Reméli, nem cselekszik nagyon rosszul. Ezzel csak nem követ el végzetes hibát. Ez a szerződés része, és a katonák mocskos vágya, arról nem tehet, de talán nem hazudtak nekik, talán ezzel tényleg megnyerik őket Délnek... talán sikerül a küldetés...
- Igen? - Húzza fel a szemöldökét, és otthagyja előző áldozatát maga elé bámulva katatón állapotban ülőhelyén. - Jöjjenek hát, uraim! - Gyorsan le lettek váltva, egy intéssel ki is tessékelik őket a teremből.
- É-és mit mondjunk a seregnek? Kü-küldjünk még több embert? És ugye visszaengedi őket is? - Nem akarja senki halálát okozni, ha már eddig sikerült ezt elkerülnie. A csábdémon azonban nem törődik vele, mindkét kezeivel egy-egy katonát simogat, akik el is vesznek a nyakában és a karjai közt hamarosan...
Damien rászánja magát és felkel. Az egész világ forog. Nem nagyon mer Mina szemeibe nézni, de úgy dönt, később szedi össze lelke maradványait. Nagyon repedezik már a kőszikla, amit kiépített magában, de azért még tart. Lentről pedig dulakodás... sőt, fegyveres összecsapás hangjai hallatszanak. Csak ez hiányzott. Nem volt még ma elég a mókából?
- Ez bajnak hangzik. Tűnés innen.
- Egyetértek...
Azzal mocskos csizmájukban hevesen dobogó szívvel rohannak le a finom kis épület finom lépcsőcskéin.
Öt északit látnak hadakozni a déliekkel, társaik letolt gatyával verik vissza a csapásokat. Nőstényegyednek látszó valamik pedig karmokkal védik meg magukat. Mina hatalmasra kerekített szemekkel bámulja a lépcső alján a kialakult káoszt.
- Te jószagú pitypangmező, itt mindenki csábdémon!
Damien nem kommentál, csak remegő kezekkel a tőreiért nyúl, melyek még mindig kissé mocskosak a nekrofajzatokkal való találkozástól.
- Hát milyen viselkedés ez egy ilyen nívós intézményben? - kiáltja el magát, keserűen mosolyogva saját szánalmas humorán.
- Oké, szóval EDDIG nem voltak itt az északiak.
- Valakinek van kedve beszélni is, vagy csak harcolni jöttetek?!
Senki nem válaszol, viszont egy északival kevesebb maradt az élők sorában, most intéztek el egyet. - Na fiúk, megérte itt lent szórakozni, hm? - szól be egyik csapattársuknak Damien, bár nem reménykedik, hogy az meg is hallja. Helyette becéloz egy északit és közelíteni kezd felé. Visszaszól még Minának:
- Óvatosan, de próbálj meg valami rendet tenni, ha tudsz.
- EMBEREK! - kiáltja el magát teli torokból. Fel is kelti magára a figyelmet, ám szólni egyiküknek sincs kedve. A négy északi, akik talpon és életben maradtak még, egyszerre indulnak meg felé. Eszetlenek. Gyorsan előkapja holdezüst tőrét, másik kezével egy Éjlángot vág a támadókhoz. Ezt a legelső katona páncélozott karjával hárítja, viszont a déliek erőre kaptak ismét és újabb ellent küldtek a másvilágra. Mennyi vér. Minát kirázza a hideg, márpedig abból kevés van jelen épületben. Ez az egyetlen, amit el akart kerülni, a vérontás...
Damien hátulról igyekszik megkörnyékezni a szélén levő északit és torka elé keríteni az egyik tőrt, Mina pedig egy Árnytűt küld az arcába, mely sikeresen bele is talál a szemébe, Damien pedig sikeresen elvágja a torkát... Azonban nehogy csak nekik kedvezzen a szerencse, az egyik katona visszafordul és kardcsapása eredményeként egy délit is elveszítenek.
. Kissé sokkolja a látvány, amit az árnytű okoz. Alicia jut eszébe és az a bizarr árvaházas történet, a tudásdémonnal... Körbenéz. Halottak mindenhol, de egy "vörös" még talpon van. Közelebb siet hozzá és ő is kap egy Árnytűt.
Ekkor a fenti szalon ajtaja kinyílik, a két katona elégedetten távozik, és a madame kiszól.
- Na ezekből még jöhet egy seregnyi!
- Jó gyorsan lerendezték - jegyzi meg Damien az orra alatt. Majd az összes feszültség, mely eddig felgyülemlett benne, hisztérikus nevetésként tör a felszínre. Olyan bolondul, mint még soha, kezd el nevetni, kapkodni levegő után, fogni a hasát és szinte kétrét hajlik először hátrafelé, majd előre, végül a könnyeit kell törölgetnie. Meg fog bolondulni, mire ez a háború véget ér...