[Ostromjáték]Harcoscéh

A harcosok céhének elfoglalására... meggyőzésére... kiírtására... tett kísérletek.

Az első harc után már úgy érzem magam, mint aki túl van a megkeresztelésen, szóval utánozva a tapasztalt zsoldosokat, akik kockával, fegyverápolással, ivással vagy épp henyéléssel űzik el szabad óráikat, én is úgy teszek, mint akinek nincs jobb dolga és egy nagy halom zsáknak döntve a hátam várom, hogy újból szólítsanak, ha szükség lesz rám. Sajnos hiába a lelkesedés, a rutinosabb, öreg rókának számító inkvizítorokat, hamarabb vetik be egy-egy csapattal, mint engem.
Hiába zajlanak heves harcok város szerte, meg kell vallani unatkozom, így minden érdekel, ami kicsit is kizökkent ebből.
Az északi csapatok, a harcos céhtől nem messze, de azért szép távolságba, támadást szerveznek a céh ellen, mivel az a sanda gyanú járja, hogy déli kézre került.
Ezért is fülelem a tisztek egy csoportjának tanácskozását, ahogy a terveket vitatják és ezért is veszem észre a szeme sarkából a villanó tekintetet. Ültömben kihúzom magam, hogy jobb rálátásom legyen, de ekkor, ahogy a tekintetünk találkozik, ellökve magát eddigi búvóhelyétől, rohanni kezd, minden valószínűség szerint, hogy eltűnjön vizslató szemem elől.
~ Egy kém? ~ válok izgatottá, aztán nem is habozok utána vágtatni, láthatóan csak én veszem észre, de szólni senkinek nem akarok egyelőre, mert ha tévedek, nem szeretnék nevetség tárgya lenni, bár látom még, ahogy az egyik puskáját pucoló katona furcsálva utánam néz.
Ám a lény nem tűnik valami nagydarab erősnek, így ha kell biztos vagyok benne, hogy elbánok vele magam is. Még arra sem vennék mérget, hogy nem-e valami kutyaféle, mivel négykézláb és erősen bicegősen inal.
Szóval loholok utána és ha beérek a sikátorba, már utána is kiáltok.
- Hééé, te! Állj meg azonnal!
Mivel sokszor szükségem volt lábam gyorsaságára kölyökként, ezt szerencsére megőriztem mostanáig, ráadásul a lény láthatóan húzza az egyik lábát, hörgősen liheg, ezért nem gondolom, hogy túl nagy kihívás lesz utolérni.
Még az is lehet, hogy nem is értelmes, hiszen négykézláb fut, de nem akarok kockáztatni, hogy valaki a déliektől küldte kihallgatni minket.
Mikor meglátom, hogy nem áll meg és a távolság is egyre fogy közöttünk, még fokozom a tempót, hogy utolérjem.
A lény ahogy fut, úgy félig hátsó lábaira állva, egy a sikátor szélén felpolcolt ládatornyot az útamba dönt, és úgy próbál még időt nyerni magának.
Nem akarok Szent Fényt ráidézni, mert akkor lehet meg is ölöm és én ki akarom faggatni, ha egyáltalán tud beszélni, vagy visszavinni a tisztekhez, hogy kezdjenek vele valamit, mert egyértelmű, hogy menekül előlem.
Lendületből akarom átugrani az elém döntött ládákat, miközben próbálom megnehezíteni, hogy tovább fusson.
- Operientes! - kiáltom felé, ezzel remélve megtorpanásra késztetni.
Annyira az előttem futóra figyelek azonban, hogy rosszul számítom ki az ugrásomat és a következő percben, bennem akad a megidéző szó, akkorát esem.
Nem a fájdalom az, ami elönt hirtelen, hanem a méreg, hogy elveszítem az alakot, ám ahogy vörös fejjel felnézek látom, hogy ő is megtorpan és engem figyel.
- Állj meg, ne fuss el, ha nem vagy bűnös. Beszéljünk! - próbálkozom megint.
Ahogy most jobban megfigyelem, eléggé egy elkorcsult teremtmény, mely kissé nyáladzik, és elég rusnya pofával rendelkezik. Mintha kacagna, úgy hörög fel, ahogy az arcára az a minimális mimika kiül. Majd újra rohanni kezd.
- Hát jó, te akartad! - nyögök fel, ahogy felállok és újból futni kezdek utána, bár ahogy kinéz, talán mégis csak valami esztelen lény. Azonban biztosra kell mennem.
- Saxra Lux! - csapok le rá.
A Sacra lux betalál, és a lény nagyot vísítva bukdácsol egyet, majd a sikátor kanyarján nagy nehezen befordulva, eltűnik a látóteremből. Jóval lassabb lett most így, mint amennyire eddig volt.
Bár a horzsolások égnek mint a rossz nyavaja, azért most, hogy a Szent Fény megsebezte, talán már biztosabban utolérem.
Azért magamban dühösen átkozódva - mert úgy sem tudom megállni, legfeljebb meggyónom - fordulok be utána, remélve, hogy ott találom kinyúlva.
Ahogy befordulok a sarkon, láthatom, ahogy egy csuklyás férfi, mögötte a koromsötét sikátorral, simogatja ezt a parányi rusnyaságot, és az közben valamit sugdolózik vele. A végét meg is hallom:
- Mégis ki tette ezt veled csöppség?
És meg van! Vagyis nem csak ő van meg, de úgy néz ki az is, aki küldte.
- Hozzád tartozik? - kérdezek rá hangosan, ahogy nem sokkal előttük lefékezem, kezem óvatosságból a buzogányomra téved. - Lenne hozzá pár kérdésem, egyébként ki vagy te?
- Óh hogy ő? Hát nem is tudom. - simogatja meg újonnan a picúr fejét. - csak egy megfáradt vándor, aki teljesen véletlenül egy ostromolt város közepén találta magát. - áll fel a fura alak, akinek a csuklyája alól csak két tűhegyes szemfog villan ki, az ahhoz tartozó mosollyal. Ezen kívül, ha már arca eltakarásával foglalkozott, a köpenye, és az inge kigombolva, így mellkasa nagyrészben kilátszik.
- Mi az, hogy nem tudod? Vagy hozzád tartozik vagy nem, mi ebben olyan nehéz? - morranok fel, mert úgy vélem csak szórakoztatom a vérszívót, ahogy látom. - De, ha már összefutottunk, akkor jobb lesz, ha te is velem jössz. vele együtt. Jobb nem bóklászni egy ostromlott városban, nem igaz? - intek arra, amerről jöttem.
- Óh igazából, elég szórakoztató ez a hely. - válaszol, majd csettint egyet. - Amúgy, nem is olyan rossz a testfelépítésed fiatalság. - morfondírozik magában, miközben két karját, mint egy szerető anya felém emeli. - Gyere inkább te velem.
Valahogy számítottam rá, hogy ilyesmit fog mondani. Egyáltalán nem tűnt olyannak, akit zavar, hogy a harcok közepében van.
- Szóval kém vagy, mi? - húzom elő a buzogányom most már nyíltan, de óvakodok egyelőre közelebb menni hozzá, hiszen mozdulatára, valami mocorgást látok a háta mögött és a feltűnő, rám meredő kétszínű, vörös és zöld tekintet, valamint feltételezhetően karmok csikorgása sem biztat azzal, hogy simán velem fog sétálni.
- Jobb lett volna, ha a saját két lábadon jössz és nem kell vonszolnom téged. Még meggondolhatod..... - ajánlom fel, hogy egyértelmű legyen, jön vagy megbánja.
- C...c...c ejnye, ejnye. - hangjában mintha csalódottság tükröződne, ahogy a fegyveremre mered, és megfenyegetem.
Újra emeli a kezét, valószínűleg egy újabb csettintéshez és én megfeszülök, ahogy gúnyos hangja a fülemhez ér, készen rá, hogy ismét megidézzem a Szent Fényt, ha készül valamire, de ekkor erősítésem érkezik a mögöttem lévő tető felől. Az egyik puskás katona az, aki úgy néz ki követett engem, miért titkon hálás is vagyok, a frászt hozza rám a vámpír és tudom, milyen erősek.
- Mégis mit csinál itt? Ki ez a fickó? - kérdezősködik a férfi felé bökve.
- Azt hiszem fogtam egy kémet. válaszolok gyorsan, egy kicsit meg is könnyebbülve.
- Hívok erősítést! - szól le hangosan felém, majd egy kisebb pisztolyt elővéve azt a levegőbe emeli.
Bólintok, ahogy a katona pisztolya felemelkedik, aztán csak állok ott kimeredt szemekkel, mivel mielőtt meghúzhatná a ravaszt, úgy a vámpír befejezi a megkezdett mozdulatát és csettint egyet, majd így szól.
- Rufus!
Ekkor valami hátulról elkapja a puskás katonát, és a házak másik oldalán, kínsikolyok és ordítás közepette magával hurcolja. Majd egy vékony nyögés, és egy csattanás, és a tetőn néma csend lesz úrrá.
- Na hát akkor hol is tartottunk herr? - lépdel elő a sötétből egy száz kilós szőrtelen izmos és szálkás bestia, akinek tíz centis szemfogai, már-már egy bestáéval vetekszik. Éles körmei csak úgy kopognak a kövön. De a gazdája mellett megáll.
A fejem a megjelenő drabális lényre fordítom, ami ugyanúgy törleszkedik a vámpír kezéhez, mint az előző kis gnóm, csak ez tízszer akkora és legalább kétszer, mint én.
- Mi a fen ez, valami elcseszett ork, vagy troll? - kérdezem miután ismét nagyjából normalizálódik a szívverésem és kapok levegőt, bár csak mesékben hallottam ilyen lényekről.
Sajnos azonban van sejtésem, hogy mi lehet a valóságban, csak az időt húzom a gúnyos kérdésemmel, ami mögé félelmemet rejtem. Előttem minden bizonnyal egy rohadék Rotmantel van és az ő kis játékszerei.
- Hol is tartottunk...... - vakarom meg a kezemmel az állam, ami szerencsére nem remeg láthatóan - Ja már tudom..... - magamban közben imával fordulok Uramhoz és kérem, hogy szentelje meg körülöttem a földet. //Felszentelés.//
Ahogy a föld a szent fénnyel itatódik át, úgy a Rotmantel csak tapsol és nevet.
- Bravó! Bravó, alanyka. Bár nem is tudom hogy fogalmazzak. - vakarja meg a fejét, majd kezeit oldalra kitárva, egy örömteli mosollyal szól hozzám. - Nem is tudnád jobban megkönnyíteni a dolgomat fiatalság.
Ekkor az oldalából vérvörös, kissé izzó csápok kezdenek a teste felől kinyúlni, és a már így is mellénél nyitott ruhája belsejébe kezd velük turkálni.
Azt hittem minimum megrémül, vagy esetleg még kis kedvenckéjét el is éri az Úr büntetése, de nem, még örül is neki! Gyanakodva nézek rá, hogy vajon mit tervez.
- Nem szellős egy kicsit így neked? - kérdezem, de közben bal kezemmel most én húzom elő a hátam mögött takarva, a derekamnál lévő pisztolyt és aztán gyors mozdulattal lövök az ég felé
- De sokáig nem örülhetsz. - sziszegem felé.
Ebben a pillanatban a Rotmantel is előhúz hat, mindegyik más színű folyadékot tartalmazó fecskendőt.
- Ejnye, ejnye herr. Csak így az ég felé lövöldözni? - von kérdőre, majd az egyik fecskendő tartalmát, a nagydarab bestiája vállába nyomja, aki pár másodpercre rá meg is feszül. - Ön szerint, melyik bírja tovább, az ön kis megszentelt földje, vagy az én kis felturbózott drágaságaim?
Majd a már majdhogynem angyal szárnyakat formáló vérből álló valamik, melyek végén már csak öt fecskendő van igen variáns tartalommal, kissé visszahúzódnak a Rotmantel mögé, aki elkezd felém sétálni. Nem akarom tudni, hogy mi van azokban a fecskendőkben!
Talán igaza van és a kreatúrájába kellett volna lőnöm, ám meg volt az okom, hogy így tegyek, főleg, hogy sejtésem szerint semmilyen komolyabb hatása nem lett volna.
A hideg ráz tőle, ahogy azok a vörösen izzó valamik tartják neki a fecskendőket és még gúnyolódásként szárnyakat is formál velük.
- Ottó próbáld nem megölni légy szíves. Tudod te is hogy milyen nehéz manapság jó minőségű alapanyagot szerezni.
Ottó a bestia, meg is indul, elszáguldva vérszívó gazdája mellett és felém kezd rohamozni.
- Nem tudom, de mivel pár percre vagyok a sajátjaimtól, így én is kérdezhetem, hogy vajon meddig bírja majd egy fegyveres osztag és pár inkvizítor ellen? - váltok a buzogányomról a kardomra inkább és ahelyett, hogy a szándékai szerint félelem lenne úrrá rajtam, jól felhúz a felsőbbrendű megnyilvánulásaival. - Maga sem legyőzhetetlen és halhatatlan. És míg jön az erősítés biztosan kitartok. - jelentem ki büszkén támadó állásba nyújtva a kardom.
- Hát fiatal fiam igazad van, de egy dologban nagyon tévedsz. - majd neveti el magát. - Két perc a tábor neked, és nekem pedig pár másodperc elérni hozzád. Ezen felül, mi hárman vagyunk. Vagy esetleg többen? – kérdezi rejtélyesen, majd újra csettint. – Rufus!
Rossz előérzetem van, amikor áttér a tegezésre és felhívja a figyelmem, hogy van még egy, legalább egy további szereplő a színen, az, aki elvitte a katonát, olyan könnyedén elragadva, mint egy tollpihét.
De eddigre Otto a bestia, már a köröm szélén áll, és rohamozik tovább, bár kissé meglassul, és a tartása meginog az égető fájdalomtól de az a szer amit a Rotmantel beadott neki, úgy néz ki csökkenti az elviselendő fájdalmat, meg még ki tudja mit csinál vele.
- A francba...... - harapok a nyelvembe és próbálok a hátamon is szemet növeszteni, amire szükségem is lenne, hiszen sajnos a szentséggel megáldott föld sem tudja megállítani az izomhegyet.
És még csak az egyik kotyvalékát használta fel!
Vajon magabiztosságom látszatával ellentétben tényleg lesz elég időm? Elég tapasztalt vámpírnak tűnik.
Mögülem a tetőről, pedig cserepek ropogását, és vetődés zaját hallom.
Ahogy ezt meghallom, egy gurulással egybekötött vetődést produkálok előre és jobb felé, alulról igyekezve felnyársalni Otto barátunkat.
- Fia magának az ördög öreganyja. - morranok felé.
Karmok csattannak mögöttem a földön és a bukfencből, egy torz elmosódott lény formáját pillantom meg egy röpke villanásra.
Úgy érzem, hogy csak egy hajszálon múlt. Egy hajszálon múlt, hogy nem a hátamba kaptam a másik rotmantel kreatúrát és egy hajszálon az is, hogy nem tudtam jól megszúrni Otto-t.
Viszont egyelőre ép voltam és éltem, ráadásul a felturbózott alak is megérezte azért a szúrásomat, még ha nem is ért létfontosságú szervet, ahogy látom, de mintha kicsit magához tért volna, meghátrál.
Persze ez nem tarthat sokáig, na meg közben a vámpír sem tétlenkedik és még a sebzéssel kiontott vért is felhasználja, hogy valamiféle démoni átokkal ellenem fordítsa.
Palástként települ rám és egyre nehezebben mozdulok miatta, csak az tartja bennem a lelket, hogy mintha fegyverek csörgését hallanám a távolból.
- Nem rossz fiú, nem rossz. - tapsol a Rotmantel, miközben léptei csak úgy kopognak a kövön ahogy egyre közeledik hozzám. - De nálam nem elég. Tudod, sokszor szégyen a futás de hasznos.
Ottó talpai közben sisteregnek a megszentelt földön.
- Saxra.......Saxra lux! - nyögök fel, próbálva egyenletes távolságot tartani mindenkitől, de egyértelműen a vámpírt célozva meg a szent fénnyel, remélve, hogy ha megsebzem, a mágiája is elenyészik.
Ha sikerül, isten látja lelkem, megfogadom a tanácsát és futok.....
A vámpírt nem igazán látom Ottótól, csak a lábait ahogy felém lépkednek. A Sacra luxom, mint egy arany és fehér fényben fürdő villanás csap bele a vámpírba, aki mellett vörös vérfoltok hullanak a földre, azonban tovább folytatja útját felém zavartalanul.
- Majdnem fiatal papocska, majdnem. – gúnyolódik tovább.
Azt hittem a Saxra lux-szal időt nyerhetek, de mintha meg sem érezte volna, még a szava sem akad el. Pechemre, valami őskövület vérszopót fogtam ki?
Ekkor már a földön lévő vér is körbe fog, mint egy vérvörös koporsó. Csak az arcomnál van egy rés, és a nyakamnál egy lyuk, csak ezek gátolják meg, hogy megfulladjak
- Ottó! Rufus! Nyerjetek időt. – int, mire a két lény, az egyik hangos csörömpöléssel a falon felmászva, a másik pedig az erősítés felé rohamozva indul el és pár pillanat múlva hangos puskaropogás, és a bestiák hangjai szűrődnek felénk a kanyaron túlról.
Úgy érzem itt a vég, már nincs több időm, elszalasztottam a lehetőséget még a menekülésre is, ám ekkor kétségbeesett ötletem támad.
Egyszerűen megpróbálok nekidőlni a közeledő vámpírnak nagy lendülettel és felé feszített karddal.
De ez már sajnos nem segít a gubó erősen szorít és tehetetlenül a földnek dőlök.
A Rotmantel mellém lép, majd hozzám hajol, és egy rózsaszínes fecskendőt tart a kezében.
- Csak egy szúnyogcsípés lesz az egész.
Csak a szememet tudom elfordítani, mert mozgást látok. Ottó hátrál ki a kanyarból, vérben ázva, majd egy lovag kardja villan ki a sarok mögül.
A fecskendő testembe szúr és, ahogy a furcsa folyadék belém kerül, kábának kezdem érezni magam, és mintha elhagyna az erőm. A gubó továbbra sem foszlik szét, csak még erősebben fog.
Ekkor a Rotmantel megint csettint egyet, és így szól.
- Osvald, munkád van!
Egy másik megrontott lép elő az árnyékból, melynek hátára felkerülök és az átkozott, önálló életet élő vérrel erősen hozzá rögzülök.
- Otto! Rufus! Visszamegyünk! - szól hátra, majd a hátast játszó lény elkezd felmászni a falon, és a tetőkön keresztül, valamerre elhurcolni.
Még félkábán is látom, hogy a tetőn még van egy csomó ezekből a dögökből, és ahogy a sebesült Ottó és Rufus visszavonul, úgy a tetőről elkezdenek ráömleni, az erősítésként érkezett csapatokra.
- Uram! Jézus! Mit szabadítottam el? – suttogtam magamban, majd elnyelt a bénító sötétség, miközben lelkem a szégyennel, a lelkiismeretemmel és a rettegéssel vívódott.