[Ostromjáték]Kripták

Serene Nightbough · 1 [Ostromjáték]Kripták Kedd Jún. 12, 2018 11:40 am

Serene Nightbough

Mesélő

Hozzászólások száma : 580
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Megszállott
Szint: sok.
Tapasztalat:

(777/777)

A kripták elfoglalására tett kísérletek. Olyan mint a temető csak a föld alatt van és creepybb.

Jozef Strandgut · 2 Re: [Ostromjáték]Kripták Szomb. Júl. 28, 2018 8:55 pm

Jozef Strandgut

Klerikus

Hozzászólások száma : 534
Join date : 2015. Nov. 29.

Karakter információ
Kaszt: Kereszteslovag
Szint: 9.
Tapasztalat:

(11200/12000)

Soha ilyen mélyen nem aludtam még, szerintem, ha ellopták volna a fejem fölül a sátrat éjszaka, akkor sem ébredtem volna fel. A vállsebemet egy gyógyító kezelte, így jobb, mint újkorában.
Alig nyelem azonban le a reggelimet és élvezem kicsit a reggeli napsütést, amikor hívatnak a vezérkari sátorhoz, ahol már várakozik jó pár ember.
Megtudom, hogy velük kell tartanom, mivel a sereg most már mélyen a város szívében van és készül az újabb rohamra, de a felderítők közben aggasztó jelentéssel érkeznek, miszerint a városi kripták felől több őrszem is eltűnt éjszaka...ki tudja, lehet megint a déliek a ludasok. Mindenesetre egy kisebb, kb tíz fős csapatot küldenek a kripta felderítésére, egyrészt azért, nehogy onnan akarjanak támadni, másrészt mert azt megkerülve szépen oldalba lehet vágni a délieket. A csapat egy papot is kap támogatásnak, és erre a posztra szerény személyemet jelölik ki.
Minden felszerelésem, fegyverem nálam van, a páncél is a testemen feszül. Még beszerezek egy kulacsnyi szenteltvizet, hiszen mégis csak a kriptákhoz tartunk és fene se tudja milyen lényekbe rohanhatunk bele.
- Készen állok a feladatra. Indulhatunk. - bólintok a kis csapat parancsnoka felé.
Egészen a kripták bejáratáig tudunk haladni, ahol kis csapatunk megtorpan, hogy alaposan szemügyre vegyük mi a helyzet. Felülről sok minden nem látszik, egy apró kis lefelé menő lépcsőt látni csak, ami egy földbe csapódott kőtömb tárt fel.
Gyanakodva szemlélem a lejáratot, vagyis azt a félig beszakadt levezető utat, ami feltárult a véletlen folytán.
- Szerintetek az őrök is lementek? Talán a Palota vagy a Templom kriptája lehet, így talán nem ártana leellenőrizni. - véleményezem a dolgot.
Mivel a parancsnok és a társaim sem ellenzik, akkor szépen lesorjázok a többiek után és körbenézek. Hát elég nagy ez a hely, az biztos, már az előtér is hatalmas.
Igyekszem a kis csapat közepén maradni, amíg megyünk lefelé, biztos, ami biztos. Ha valamire akadnánk is legalább lenne időm valamit csinálni. Ez jó indok. Egy idő után olyan sötét lesz azonban, hogy az orrom hegyéig sem látok.
Sajnos – a tévhittel ellentétben, hogy a sötét elfek látnak a sötétben - a teljes sötétségben ez nincs így, valamennyi fényre szükségem van nekem is, így megkérek egy katonát, hogy gyújtson fáklyát, mert jobb ha látunk is valamit, mielőtt belesétálunk egy szakadékba, vagy valami nem kívánatos dologba.
Fáklya elő is kerül két katonánál is, meggyújtják. Ekkor már pontosan látni merre is haladunk. Az út valamiféle kis híd lehet egy szakadék fölött, oldalán egy-egy kerítésszerű fallal, ami egy nagy tárna felé vezet egy boltíven át. A plafonon méteres cseppköveket látni, alattuk pedig denevérek csücsülnek, akik most a fényre felriadnak és vadul elkezdenek rajtatok keresztül menekülni a barlang még sötétebbik része felé.
Mondhatnám, hogy csodás látvány tárul elénk, hiszen álmomban sem gondoltam, hogy ilyen hely létezik idelenn, ám örülök, hogy meggyújtattam a fáklyákat, mert akár tényleg belesétálhattunk volna egy feneketlen mélységbe is, ahogy látom. És még ami mögötte van!
- Hess innen, démoni lények! - kapálózok, ahogy a megkergült állatok majdnem belém csapódnak.
De szerencsére hamar eltűnnek arra, amerre mi is tartunk.
- Ezek szerint van arra valami kijárat, pont, ahogy gondoltam, talán a Palota. - mutatok a denevérek után. - Vajon az őrök mit kerestek itt, talán kincseket?
A denevéreken túl azonban sajnos más is feltűnik még a mennyezeten. Ahogy a dögök eltisztulnak az útból, egy félig áttetsző, amorf, kétszemű, sima arcú, orr és fül nélküli valamit pillantok meg.
Nem láttam ugyan még ilyet, de hallottam róla másoktól.
- Egy szellem! Nézzetek oda, egy szellem van ott! - hívom fel a katonák figyelmét is a jelenésre. Azonban hiába töröm a fejem, nem emlékszem, hogy mennyire jelentenek veszélyt, de azért felkészülök, miközben a másik terem felé tartunk a hídon keresztül.
A katonák láthatóan megijednek, fegyvert előre szegezve néznek a mennyezetre.
- Lőjetek! - ordította az egyikük.
A katonák sortüzet is nyitnak a szellemre, de a golyók könnyedén átsiklanak rajta.
- Ne........löjetek..... - az szavaim eleje golyófütyülések zajába vész el, így a végét már csak magamnak mondom, túl későn.
Hogy elehet valaki olyan ostoba, hogy egy szellemre lövöldöz, azonkívül, hogy nem hat rájuk, még tiszta golyópazarlás.
És ha még csak ez lenne az egyetlen hatása!
A hangra még két másik szellem jelenik meg, felsorakozva az első mellett. A katonák bambán néznek.
- Hát Lacikám, ez jó hülye ötlet volt. - súgja oda egy másik annak, aki a parancsot adta.
Az első szellem pedig egy pecsétet idéz, amitől apró jégszilánkok kezdenek el felénk repülni.
- Fedezékbe! - ugrom oldalra, bár fogalmam sincs, hogy talál-e bárki is olyat. - Sacra Lux! - kiáltom hangosan, bár még szellemek ellen sosem próbáltam, így azt sem tudom, hogy hat-e rájuk az Égi fény. - Futás a túloldalra, ott talán elrejtőzhetünk. - javaslom, ha használ, ha nem, mert talán ez az egyetlen esélyünk, mivel lehetnek akár többen is, mint ez a három.
Azonban nincs hova bújni a szellemek elől, merthogy semmi fedezék nincs közel és távol ez ezonnal kiderül.
A jégeső elér minket, csak úgy kopog a sok jég, de szerencsére mindenki hord valamilyen vértet, páncélt, mellényt, így csak kevés sérülés esik. Az egyik társam feje vérzik, de remélem nem súlyos, a fejsebek nagyon tudnak vérezni. Meg is tudom majd gyógyítani, ha lesz rá időm, de most el kell innen tűnnünk.
Urunk segítsége hatásos ugyan, de csak az egyik szellemet tünteti el, aki visít egy nagyot és szertefoszlik a levegőben. Azonban a másik kettő alaposan megszór minket.
A sereg bár némileg botladozva a jégesőtől de megindul a boltívhez, én meg a szellemek felöli oldalra kerülök és a kulacsból szenteltvizet permetezek rájuk, miközben a másik karommal próbálom a fejem takarni.
A szenteltvíz használ, a szellem megijed és hátrahúzódik tőlem, bár el nem tűnik, de abbahagyja a lövöldözést. Közben pár jégszilánk eltalál, de egyik sem okoz semmiféle olyan sebet, ami egy horzsoláson túlmutatna.
Áldom az eszem, amiért hoztam a szenteltvizet, mert a mágiámnak töltődnie is kell, így most védtelenek lennénk a feldühödött szellemek ellen. Nem szeretik ezt a vizet és bár nem tűnnek el, mint a társuk, legalább már nem kapunk tőlük a jégszilánkokból sem. Azt a pár horzsolást meg túlélem.
Elérjük a boltívet, de a szellemek csak tovább nyargalnak utánunk. Egy apró kis sírhelyet pillantok meg, nagy belmagassággal, oszlopokkal, és egy koporsóval középen és egy oltárral a koporsó előtt, melyen egy angyal szobra található, aki egy lándzsát tart a kezében.
Mikor meglátom a sírt a koporsóval, úgy vélem a dühös kísértetekre is megvan a magyarázat.
- Lehet, hogy a sírt védik! Elég fontos lehet, de talán ha elérjük az oltárt leállnak, vagy nem jönnek tovább. - mondom a parancsnoknak, bár erre nem vennék mérget, de nincs jobb ötletem.
A két maradék kísértet ismét megsoroz minket jégszilánkkal. Kapkodom a fejem, hogy hol húzhatnánk meg magunkat, amikor azt látom, hogy nyílik a sír és egy kéz nyúlik ki belőle.
- Talán még sem olyan jó ötlet! - kiáltok fel meglátva ezt. Azonban a jégszilánkok megint végig vágnak rajtunk.
- Ebből elég! - dühödök fel és megvetem a lábam, majd felcsapom a Bibliámat és megvárva, míg a megfelelő hatótávba érnek, kérem az Úr segítségét, hogy szentelje meg körülöttem a földet. Ez talán megszabadít végre mindkét lénytől egyszerre.
Na, igen! Azt kihagytam a számításból, hogy a szellemek meg sem érzik a felszentelést, mivel nem állnak rajta a földön, hanem felette lebegnek. Így most potyára használtam el egy mágiát, amit túl sűrűn nem is használhatok.
De miközben magamat ostorozom, kiderül, hogy még sem volt felesleges a dolog, mert a koporsóból kikelt lényt, ami egy nagy, magas, hosszú szemfogú csontvázszerű valami lép elő, helyet sűrű, gumiállagú folyadék borít és, ami ha jól sejtem egy kísértet, ami - köztünk legyen szólva - indulhatna a szörnyek szépségversenyén , nem ilyen szerencsés, hála az égnek.
Elkezd ugyan felénk nyargalni, ám a felszentelt föld végén megáll, mágiám feltartja, különben lehet lerohant volna simán.
A katonák jobb híján sortüzet nyitnak rá, s bár a lövedékek láthatóan eltalálják, elég sok szufla van benne, hogy bírja. Előránt egy kétfezes fegyvert, egy lándzsát és egy döféssel megöli az egyik társam, miközben a felszentelt föld hátárán áll.
- Sacra Lux! - idézem a kísértetre és teszem a Biblia lapjaira a kezem, ami egy láncon lóg az oldalamon, hogy egyrészt ne hagyjam el, másrészt közben használhassam a másik kezem, ami ahhoz kell, hogy újabb vízpermetet szórjak a szellemekre. Talán ha eleget kapnak csak eltűnnek.
- Van nálatok megszentelt fegyver? Azt használjátok! - kiáltom a társaimnak.
Az egyik szellem el is tűnik, a másik meg úgy dönt, kereket old és elmenekül.
Ha tudnám, most megtörölném a homlokomat megkönnyebbülésemben, mert ugyan a jégszilánkjaik nem okoztak túl nagy bajt, de csak figyelni kellet rá és a fejünket védeni.
Azonban a kísértet nehezebb dió és mire lesújtok rá az Úr fényével, újabb halottunk van.
Szerencsére a többi katona a szentföld védelmébe húzódik, a kör másik végében heringelődnek össze, szépen összebújva, miközben próbálnak egymást lökdösve újratölteni. A nagyjából három méteres körben ható mágiám azonban csak abban akadályozza meg a lényt, hogy belépjen, de abban nem, hogy a lándzsájával harcoljon. Újabb sortűz dörren és a lény már kezd lassulni, ahogy a golyók szép lassan beleállnak. A kísértet megtorpan, de aztán az hirtelen összetömörödött katonákba hajítja fegyverét még mielőtt azt gondolnám, hogy sikerült megakasztanunk.
- Dögölj már meg! - rántom elő most én is a pisztolyom és a fejébe lövök.
A lövésem eltalálja és szépen le is roppan egy darab a fejéből. Reménykedve látom, hogy mintha kezdené érezni a sok puskagolyót. A társaim közül azonban még egy elesik, a maradék hét pedig közben újratöltött bár lőni nincs idejük, mert a kísértet ott terem előttük egy karnyújtásnyira. A kör szerencsére azonban még áll és világít.
A lövésem megérezte ugyan, de csak nem végzett vele. Mást kell kitalálani….gyorsan….gyorsan…..a dárda most a körön belül van, a ledöfött katonában.
- A lándzsa! Adjatok utat! - kapom fel és megpróbálom a saját fegyverét beledöfni.
Hála az Úrnak a katonák nem vitatkoznak, inkább a kör másik végébe igyekeznek húzódni, nehogy a kísértet elkapja őket.
Kapkodok, hogy ne halhasson meg több ember, meg közben a kísértet is mozgásban van, így a dárda szerencsétlen módon csak a vállába szalad. Reménykedek azonban, hogy ennyi is elég már ahhoz, hogy meghátráljon, de nem! A fegyvere nyelét fogva húz maga után, ahogy a körön kívül a katonák felé megy, mintha velem nem is törődne. Újabb sortűz dördül.
- Ez nem lehet igaz! - suttogom, ahogy ettől sem dől ki, csak lelassul.
Nem tudom mit lehetne tenni, így igyekszem kirántani a lándzsát a vállából és újra szúrni.
A nyakára célzok most.
- Ilyen nincs! - dühöngök most már, mikor megint nem találom el jól. Csak az a szerencsénk, hogy nincs több türelme, nagyobb a vágya, hogy öljön, vagy esze nincs, hogy féljen eléggé, így belép a megszentelt földre, ami ne túl jó ötlet tőle.
Lángra kap a teste és közben ismét tüzelnek a katonák és ez már sok neki, bár azt hittem el fog érni.
Még lendületből léptem párat hátra, aztán felsóhajtottam, mikor szinte a lábam előtt esik össze.
- Gondolom, ha ezekbe botlottak az őrök, akkor nem foguk életben találni őket. - néztem kimerülten a parancsnokra. - Kutassunk tovább? – reménykedve a nemleges válaszban.
- Nem. Hívjunk erősítést. - mondja a parancsnok, majd kivezényeli az egész csapatot a felszínre.
Később megtudtam, hogy a felderítés sikerrel járt. Egy nagyobb számú papot és inkvizítort küldtek le, akik megtisztították a kriptát a maradék élőholttól. Nekromantát azonban nem találtak egyet se, azt mondták valószínűleg valami nagy erejű mágia kelthette életre őket. A sereg most már szabadon használhatja a város alatti alagutakat, ami részben nekem köszönhető ugyebár……….

Wilhelmina von Nachtraben · 3 Re: [Ostromjáték]Kripták Pént. Aug. 03, 2018 12:01 am

Wilhelmina von Nachtraben

Vámpírmágus

Hozzászólások száma : 1396
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 10.
Tapasztalat:

(14240/15000)

A sereg a palota felé veszi az irányt, ám nem terveznek egyből szemből megtámadni azt, előtte egy kis felderítés a cél, így a föld alól közelítenék meg, nevezetesen a labirintusszerű kriptarendszer irányából, ahová is egy négy fős csapatot küldtek. Két nem túl szódús kardforgatót és neves párosunkat.
Damien próbál úgy tenni, mintha nem akarna épp leszakadni a fél karja. Tekintete többnyire komor és feszült, ahogy közelednek a kripták felé.
- Hát visszatértünk a halottak birodalmába, ha már a temetőben jártunk... - csacsog a vámpírlány, aki többé-kevésbé sértetlenül megúszta az előző összecsapást. Ami nem volt könnyű. A nagy kavalkád helyett most azonban szerencsére egy kis sunnyogás vár rájuk. - A kriptákban sötét van, ugye? Szeretek a sötétben lenni... most jobban is, mint máskor.
- Ja. Csak a zombikat, csontvázakat és egyéb szépségeket nem látod majd tőlük.
- Akkor majd rájuk világítok a szememmel... - Mina még érzi a nyelvén a vér finom sós ízét. A varázslat miatt nem kell aggódnia. A fizikai fáradtság... nos, az más kérdés.
Egy romos hatású épületen keresztül vezet útjuk, valamint egy boltíven, melyet egy lépcső követ. Egyre sötétebb lesz valóban, hisz nincs, ahonnan beszivárogjon a fény... A levegő nyirkossága sokkal kellemesebb most, mint amikor a csatornarendszerben jártak... A vámpír elégedetten szívja be a hűs levegőt. Kezdi elemében és biztonságban érezni magát. A háború előtt nem volt oda az ilyen helyekért, inkább a nyílt éjszaka csillagos sötétjéért, de most fő a bujkálás, mert akkor legalább egy sereg nem ronthat nekik. Talán...
- Fáklyát megint nem hozott senki? De komolyan... - kérdi kissé méltatlankodva, de inkább csodálkozón, mint szemrehányón. Ha kell, megoldja a dolgot, csak mégis...
- Francba. Legközelebb esküszöm, kérek egyet a főnökéktől.
- Mint legutóbb a csatornában. Felmásztunk a... khm... szóval felmásztunk, és a legutolsó embernél volt egy... - sóhajt egyet. A maradék kettőnek meséli, hiszen Damien nyilván tud a történetről, hiszen ott volt... ó, bár ne lett volna... - De nyugodtan használj csak bérlámpának. - Azzal elkezd világítani a Lángoló tekintettel. Somolyog a dolgon. Így mindenki jól lát.
Mina mosolyra húzott szájjal kuncog. Kezdi kedvelni ezt a képességet. - Köszönjük a világítást, Mina - vigyorog Damien is, ilyen derűsen rég érezte már sötét helyen...
Hamarosan azt kezdi észrevenni, hogy más fény is látszik a sajátján kívül. Leértek a járat aljára, mely időközben kiszélesedett. A fény viszont sokkal természetesebb, sárgább alapszínű. Gyertyák tömegét veszi észre a földön és valamiféle furcsa, koponya alakú tárgyakat... amik talán... koponyák, talán csak úgy néznek ki, ezt ilyen távolból nem tudja megmondani. Ám a tér meglehetősen tágas. Ahogy a szemei is. A koponyoid dolgok mintegy polcokra vannak rakosgatva, a hatszög alakú kőterület közepén pedig valamiféle rúnamágiának kinéző tűz lángol egy kőbe vésett, díszes körből.
- Ez... gyönyörű - esik ki a száján, hisz háború vagy nem, az esztétikát mindig meg kell találni. Csak le ne szakadjon az a híd... De először is...
- No akkor úgy látszik, erre vezet az utunk, másmerre nemigen lehet menni... Egyesével keljünk át a hídon, azt javaslom, a biztonság kedvéért. Megyek előre, ha véletlen leszakadna velem, forduljanak vissza...
- Nem vagy olyan kövér - húzza a vámpírlány, majd Damien után el is indul a híd on, ám ekkor veszik észre, hogy nincsenek egyedül... Mielőtt átérnének a hídon, megtorpannak. Igazán váratlan jelenség tárul a szemük elé, mégpedig egy ember. Itt, lenn, a kriptában, ráadásul a mélység fölött lóbálva a lábát. Azonban bár ül, magassága így is kivehető, még Damien fölé is magasodna talán, ha épp két lábán állna. Fekete-fehér köpenye arra enged következtetni, hogy mágus, az egyik szemét takaró négyzet alakú bőr szemfedő pedig valamiféle kellemetlen találkozás emléke lehet, azonban nem is ezek, amik leginkább magukra vonják a vámpír tekintetét, hanem a haja, mely barna színű, és egészen a válláig ér. Ami éppenséggel a tökéletes hossz. Ha lenne egy ideális hossz a hajnak, itt kéne meghagyni... persze az sem árt, ha ennél hosszabb, de annak már más a hatása...
Pislog párat, hogy visszanyerje koncentrációját. Ez így nem lesz jó. Nyel egyet, és próbál nem kiesni a szemén, valamint hálát ad a sorsnak, hogy a csapat egyik tagja sem gondolatolvasó.
Kezeiben azonban nem könyv van, hanem vagy bot, vagy pedig...
A drága mennydörgő cső, amit olyannyira tudnak imádni. Ó, ne. Damien rögtön feltartja a kezét, hogy maradjanak még, ne siessenek.
- Jó napo... estét... öhm... mindegy, szóval üdvözlöm. Szabad átvonulnunk a hídon? - kérdi. Ha már úgy ül itt, mint valami őr... bár az a nemtörődöm tekintet... veszélyes. Gyanús.
A férfi fáradt sóhajjal feláll. Igen, jól tippelte, valóban magasabb - állapítja meg, ahogy az alak felegyenesedik előttük. Egyik kezében csillan a fegyver - hogy a nyavalya enné meg -, a másikba pedig egy könyv kerül.
- Az mellékes. De sajnos csak a király seregének.
- Melyik király seregének? - nyúl a tőreihez Damien.
- És miért mellékes? - kérdi azért Mina is, ahogy maga szintén varázsláshoz készülődik, bár szomorúan. Maradék két emberük is feszültté válik, harcra készek. Az idegen részéről gondterhelt nyögés érkezik. A két déli pedig kardot ránt.
- Ej...tudjátok...csak egy király van.
Mina ámulattal nézi a mozdulatot, ahogy a férfi a fegyverével beletúr a hajába. Meglepő módon kérdésükre még mindig kapnak választ, ez egyelőre ígéretes.
- Mi nem a királyok miatt vagyunk itt... nézze, ha békében átenged minket, még az is lehet, hogy sértetlenül visszük a sereghez. Ott aztán eldöntik, mit kezdenek magával. Vagy.... nem is visszük a sereghez, egyszerűen csak folytatjuk az utunk, bár nem tudom, mennyire bíznék az ígéretében, hogy engedni fogja ezt - ereszti bő lére az ajánlatok felsorolását, Mina pedig azon gondolkozik, ez most blöff-e, vagy tényleg megtennék. A férfi erre kinyitja a könyvét és feléjük szegezi a fegyvert.
- Tudod, kislány... ha fenyegetni akarsz valakit, ennél agresszívabb hangot kell elővenned.
- Miért, a hangomtól függ, mit tesz velünk? Nem vagyok egy agresszív típus. Csupán azt teszem, amit jónak látok. Ha a hangomon múlik, akár éneklek is.
Viccnek tűnhet, de tényleg megtenné... tulajdonképp bármilyen alternatív módot szívesen alkalmazna, hogy átjussanak. Mina pedig ismét egy pisztolycsővel szemez. Kezdi megszokni az érzést, bár eléggé összeszorul tőle a gyomra. - Az ott az ön rúnája? - De ha rúnája van, minek neki a pisztoly? Bár senki nem mondta, hogy a mágiát meg a technikát nem jó párosítani... Még egy nyögés a válaszuk.
- Áh, azt még előttem tették ide. Ki tudja miért.
Majd kis gondolkodás után...
- Ha nem a kalapos király, hát ki miatt vagytok itt? - vonja meg a szemöldökét.
Nem gondolná, hogy hinniük kéne neki. Ha nem is ő helyezte azt oda, nyilván ért a mágiához, ez öltözékéből meg a könyvből is nyilvánvaló. - De ön is tudná használni, vagy ehhez hasonlóakat, nem igaz? Egyébként elsősorban magunk miatt vagyunk itt. Felderítünk. Hátha ezzel hozzásegíthetjük Delet a győzelemhez. De ez nyilván látszik is rajtunk.
A széphajú komoran néz vissza rájuk.
- Tehát mégis a király...? Kislány, talán inkább otthon kéne babáznod.
Dörrenés. De a golyó helyett fénysugár távozik a csőből, és egy hídszéles tűzhullám erejével száguld feléjük... és éget... s ahol a páncél nem véd, éles fájdalmat hagy maga után...
Kimereszti a szemét és hirtelen csak annyira képes, hogy lebukjon, összehúzza magát leguggolva, Damien pedig megpróbál megfordulni... azonban ez sem elég. A mögöttük álló kardos kettős viszont egy pörcenés nem sok annyit sem szenvedett. Elkorlátozták előlük a sugarat... jó nekik. Az idegen pedig idegesen emeli fel fegyverét.
- Tudod...áh...jobban tennétek, ha inkább megfordulnátok... - Mintha gondterhelt lenne.
Felsikít, mely sokáig visszhangzik a csarnokban. Kriptában. Mindenesetre a falakról visszaverődik. - Nyavalyába is, mit vétettünk magának? - nyöszörgi fájdalmasan, és hátrál, hátha érkezik egy következő, ám a férfi lejjebb hajtja a fegyvert. És mintha bántaná az egész.
- Sajnos nem tehetjük! Ez a feladatunk. Ha visszavonulnánk, azzal nem érnénk el semmit.
- Mi a halál kénköves lehellete van abban a fegyverben? - kérdi Damien, félig hörögve és félig kiabálva. Talán mégis jobban jártak volna egy tömegverekedéssel... ott ritkábban találkozni ilyen tűzköpő masinákkal.
A férfi zaklatottan vakarja a fejét a pisztolycsővel.
- Aj...most akkor át akartok menni, vagy nem... annyiban csak nem hagyhatom, ha az ellenség ide akar jönni. Döntsétek már el, mit akartok. - sóhajtot fáradtan.
Mina leszakadni akaró képe ellenére is nagyot néz. - Örülnék, ha végre valaki válaszolna is a kérdéseinkre, ahelyett, hogy újabbakat tesz fel - jegyzi meg a vámpír, mert ez olyan általános kellemetlensége, ami újra és újra felmerül. - Egyébként mégis miért küldték ide magát? Ha ennyire sajnál visszatartani minket. Na nem mintha bánnám, hogy így van...
- Miért, miért? Őrködni, mi másért. - Újabb nagy sóhaj.
A kardos kettősből az egyik megunja a várakozást:
- Elég ebből! Félreállsz, vagy felnégyellek! - szegezi neki kardját.
- Ké-kérem... - emeli föl bal kezét Damien és hátranéz, határozott, és szigorú pillantással. Ne most rontsák el itt neki. - Végre egyetlen északi nem akar rögtön és egyértelműen végezni velünk, szerintem örülnünk kéne a helyzetnek és nem újból átcsapni agresszióba... - Hangja olyan mérsékelt, amennyire tud lenni, pedig legszívesebben csak ráordítana a katonára vagy levetné a szak... deehogyis. Ennyire nem lett még állat belőle. Csak néha átfutnak fura gondolatok az agyán.. ejj...
- Valami oka csak van még, hogy életben vagyunk - állapítja meg Mina. - Nézze. Így is, úgy is átjutunk. De jobb lenne, ha nem kellene senkinek se... még jobban... megsérülnie ez alatt.
Elégedetlen fejcsóválás a válasz.
- Egek-egek…. ti aztán értetlen egy banda vagytok... csak szimplán szeretem elkerülni az acsarkodást.
- Szintúgy. Higgye el, nem is tudja, mennyire - sóhajt fel, teljesen őszintén. Mire egy hálás bólintást kapnak, mindezek után a híd szélén levő korlátnak dől a félszemű.
- Akkor menjetek vissza. Nem fogok mondani rólatok egy szót se. - Majd mintha ott se lennének, néz ki a fejéből...
Mina fejét csóválja és rázkódni kezdenek a vállai. - Ezt nem hiszem el - motyogja csak úgy, a mellette álló sötételfnek, kinek tekintetéből nyilvánvaló, hogy ő sem... - Nos, ez... elképesztően aranyos, viszont még mindig nem tehetjük.
- Ezek kripták. - Minának ma szokása egyértelműségeket sütögetni. - Mégis mit kell őriznie egy kriptán? Mi az itt, ami olyan fontos?
- Az nem tartozik rátok. Azért állítottak ide. - Ennyi, szűkszavú válasz, majd mélyen a szemükbe néz, melyből az üresség csak úgy süt, mármint a félszemű egyetlen szeméből...
- Pontosan azt kell kiderítenünk. - bólint Damien. Egyelőre fegyver még nem szegeződik rájuk, ez jó hír.... A férfi pedig úgy néz ki, mint akinek semmi kedve itt lenni és ugyanolyan nyűg ez neki, mint nekik.
- Mi történt a másik szemével? - kérdi Mina részvétteljes magas hangon, közben olyan szemekkel igyekezve nézni, hogy a hosszúhajúnak minden kedve elmenjen a tüzek lövöldözgetésétől és efféléktől.
- Baleset. Korábban ékszerkovács legény voltam én.
Társaik ismét elkezdenek agyalni, mit is kéne tenni.
- Mi legyen, fel kell derítenünk a kriptákat...? - súgja az egyikük.
- Ékszer...? Én is ékszerész akartam lenni - csillannak meg a vámpír szemei. - Talán az is leszek majd, ha hazaértünk és béke lesz. Ami remélem, hogy lesz. - hinti el kívánsága magvait, meg reméli, hogy legalább a közös pontok segítenek majd valamit, hátha megenyhül ennek hatására a rúnamágus. Vagy sima mágus. Lövészmágus. - De nem tudtam, hogy ilyen veszélyes.
- Mennyire szoros hűség köti északhoz? A mágia, amit használt, nem volt semmi. Igencsak nagy hasznunkra válna. Már amennyiben nem éppen azt őrzi.
Idegesen ráncolja a homlokát az, kinek nevét még nem tudják. Válasza gondterhelt.
- Miért kérdez valaki hűségről, aki nem is képes az értékét felfogni?
- Miből gondolja, hogy nem vagyunk képesek?
- Fél órája sem ismerlek. Máris árulásra akarsz engem késztetni. Alattomos dolog ez, kislányom. - nyög egy nagyot.
- Nem akarom. Úgyis sejtem, hogy nem teszi meg, de még mindig jobb, mintha ölnénk egymást. Nem gondolja?
- Nem is terveztem. Ha már egyszer elköteleztem magam, kitartok mellettük.
- Ezek szerint nem volt könnyű a döntés - pedzegeti a húrokat
- Döntés? Miféle döntésről beszélsz? Világ életemben Calorusburg mellett éltem. Miről kellett volna dönteném?
- "Ha már egyszer elkötelezte magát"... úgy hangzott, mintha sokáig vívódott volna rajta - vonja meg a vállát.
- Micsodán? Hogy csatamágusnak álljak-e, vagy inkább íjásznak? Esetleg egyszerű lövésznek?
Maga se tudja, miért, de a vámpír elmosolyodik. - Úgy tűnik, mindhármat választotta valamilyen szinten. Bár ez az eszköz hatékonyabbnak tűnik, mint egy íj. - Most komolyan egy északi fegyvert dicsérgetek?
- Az, hogy hol élt - szólal meg a sötét tünde - és hogy ki mellett állnak az elvei, nem feltétlenül kell hogy egy és ugyanaz legyen.
Újra közömbös arc fogadja őket.
- Nem vagyok én főúr, hogy az elveim bármikor is számítsanak. És nem is érdekel. Ha a király sorozást hirdet el, ki vagyok én, hogy megállítsam?
- Áh! Valóban... - vesz egy nagy levegőt a sötét tünde. - Néha kimegy a fejemből, hogy milyen sokan nem a saját akaratukból álltak a seregbe.
Ez pedig csak erősíti a sajnálatot, amit a férfi iránt érez. Mina is belekapaszkodik ebbe a szalmaszálba. - De... ez azt jelenti, hogy nem is a saját akarata volt. Hogy most itt legyen. Mások döntötték el ön helyett, pusztán azért, mert arra a területre született, amelyikre.
Értetlenül néz rájuk a barnahajú.
- Ugye tudod, hogy ezért bitófát osztanak. Te most arra bátorítasz, dezertáljak?
- Nooos.... - Szinte nem is hisz a füleinek. Nyel egyet és összeszedi minden erejét. Ha már ezeket a szavakat kimondta, akkor talán tényleg ott van az az egyenes út, amit lát, s nem csak képzeli. - Természetesen a királyságnak az az érdeke, hogy minél többen harcoljanak. Nyilván ezért hozták a szabályt. De... nem az összes szabálynak van értelme. És nem mindegyik megszegése ugyanakkora bűn. Látszik magán, hogy nem akar ölni, hogy nem erre született és nem a harci vágy fűti, mint ahogy oly sokakat, és ez dicséretes... Ha hagyja, hogy arra kényszerítsék, ami nem maga, akkor... idővel már semmiért nem lesz kedve harcolni, mert belefárad, hogy mindig csak mások utasításait teljesíti. És azt is elfelejti, hogy voltak saját vágyai meg céljai. Amiket nem irányított senki.
Hosszú hallgatás, de az arckifejezése nem változik... majd egy váratlan mosoly jelenik meg arcán, amire Minának megdobban a szíve.
- Nem hiszem, hogy békében haza tudnék térni a családomhoz törvényen kívüliként.
Nagyon mélyen néz abba az egyetlenegy szembe. Mosoly? Tényleg egy mosoly, végre? Így már jóval kevésbé ijesztő a drágalátos északijuk. Még azzal a pisztollyal a kezében is. Mina azon kapja magát, hogy ő is elmosolyodik, boldogan és reménytelin. - De még mindig élve térne vissza a családjához. Egyébként... A déli királyságban egyáltalán nem volna törvényen kívüli. Amennyire ismerem a törvényeket. - Damienre néz egy pillanatra segélykérően.
- Valóban, Dél jóval elfogadóbb és itt nem is kötelező a sorozás egyébként - jegyzi meg. Vajon mikor érkezik a kérdés, hogy akkor ők mit keresnek itt?
- Élve? - komorodik el ismét az a szép arc... - Miből gondoljátok, hogy le tudtok engem győzni?
- N...nem erre gondoltam - feleli bátortalanul, elvörösödve. Abszolút nem jutott eszébe. - Csak hát a sereg, és a harcok... úgy értettem, hogy ha a királynak engedelmeskedik, és... tovább harcol a seregben, előfordulhat, hogy baja esik.
- Egyébként pedig négyen vagyunk, ez csak számít valamit - veti oda mellékesen Damien. Kellemetlen módon ugyanazt érzi, mint Leo-val kapcsolatban. Váltakozik a megítélés aszerint, hogy most aranyosak egymással vagy félni kell a támadástól, mert egyszer ezt, másszor azt mutatja az ellenfél...
A férfi sóhajt egyet és lejjebb engedi fegyverét.
- Ahogy mondtam. Nem áll szándékomban parancsot megszegni, dezertálni, vagy elárulni a bajtársaimat. Ennyi gerince egy ilyen egyszerű férfinak is lehet, nemde? Ugyanakkor... csak annyi a parancsom, hogy ne engedjek át senkit.
- Érthető... - sóhajt egy nagyot. Sajnos tényleg az. - Mennyi ideje ül itt egyébként?
- Áh, ma reggel lettem ideállítva. Tényleg... ha jön a váltás, nem volna rossz eltűnnötök innen. Lehet, hogy a következő őrszem nem osztja a nézeteimet. -mutat rá.
- Azt a parancsot kapta, hogy ne engedjen át senkit. De mi van, ha nem lát senkit? - kérdi Damien és Minára sandít, aki helyeslően széttárja a karjait. Miért is ne? Egyébként is ott kötöttek volna ki előbb-utóbb, ha jól sejti. Csak valahogy el kell érni, hogy ne potyogjon le senki a hídról...
- Ahhoz a másik szeme kiszúrása is kevés volna...
- Neeem.. - rázza meg a fejét Mina nevetve - Nem terveztünk ilyet. De meg tudom oldani.
- Más módon is lehet látni, nem csak a szemeddel. Anyád nem tanított meg erre?
- Miért emlegeti mindenki a családomat, azonbelül is éppen az anyukámat?... Mondjuk jobb is, hogy csak őt emlegetik, de mindegy. Khm. De ezen esetben lehunyhatja a szemeit. És nem csak a fizikait.
- Kezdtek untatni...nem tudom, mi van anyáddal, békülj ki vele, mert családdal sosem jó fasírtban lenni... egy a nagytatám monda... nagyanyám rá egy hétre meghalt, de legalább boldogan éltek.
Ismét felemeli a puskát és nekik szegezi.
- Ha maradni akartok, csendben tegyétek. Nem szeretem a zsibongást. - sóhajt ismét nagyot.
- Vele nincs gond a békével - vonja meg egy pillanatra a szemöldökét. Majd sóhajt. Reméli, majd egyszer még visszatérhet... valahogyan... hogy legalább találkozzanak...
Damien ekkor hirtelen a két kardoshoz fordult a csapatjukból. - A kapitány azt is leszögezte, hogy mind a négyünknek részt kell venni a teljes felderítésen?
A kettő vállat von.
- Csak annyit, hogy derítsük fel. Mire gondoltok?
- Ha ti esetleg visszafordulnátok... megpróbáljuk megoldani a helyzetet.
- Ahogy érzitek... - azzal a kettős távozik.
Ez könnyen ment - gondolja Damien, miközben egyre több szemváltást hajtanak végre Minával. - Biztosan nem ön felelős azért a tűzrúnáért ott? - kérdi a vámpír
- Mire tudnék én egy ilyet használni? - kérdez vissza a férfi.
- Hát a tűzköpője is valamiféle hasonlót alkalmaz, nemde?
A férfi fegyverére néz.
- Ez csak egy egyszerű fegyver. Semmi mágia nincs benne...
- Akkor honnan jött az a hatalmas tűzhullám, ami majdnem lesöpört minket a hídról? - Mina hajlamos a túlzásokra...
- Ki tudja...Szegeződik ismét rájuk a fegyver, majd öt apró nyíl süvít feléjük belőle...
Megpróbálnak lebukni, majd Mina beveti a mágiáját, az Utánzást, hogy megdermessze ellenfelét. A lövedékek a fejük felett húznak el.
- Micsoda? - esik kétségbe a szép barna hajjal rendelkező hímnemű egyed, és próbálja mozgatni a kezeit, Mina pedig érzi a hatalmat átsugározni testén-lelkén...
- Ez lehetetlen. Megbénultam!
- Damien, menj! - kiáltja, miközben erősen próbálja fenntartani a varázst. Szíve hevesen dobog. Az a fegyver veszélyes.
- Mi... Most?!
- Igen, most! Menj!
Damien sóhajt egyet és szemforgatva ered neki a hídnak. Mina és az önkényes ötletei, ha varázslásról van szó. Ám nem jut messze, ugyanis a férfi kitátja a száját. A két ajka között egy apró kis fényes gömb gyűlik össze, majd egy, az előzőhöz hasonló, de annál vékonyabb sugarat lő Damien irányába. El is találja, mire megtántorodik, de nem olyan erős, mint az előző, a csapás.
- Mi a... - a self még talán más, kevésbé szalonképes szavakat is mond, bár teljesen tudtán kívül, ahogy ismét lebukik, de bukfencezni itt nem mer, mégiscsak egy híd...
Mina pedig kétségbeesésében és tehetetlenségében táskájába túr és a menyét mellől előkotor egy apró, fekete színű, rózsaszín szalaggal átkötött dobozt, majd kinyitja... és talál enne egy Hellenburgi címeres fejpántot.
- Na végre... - ropogtatja meg a tagjait a férfi - Szerencsére nem kell Nachtrabennek lennem, hogy titkokat hajigálhassak.
Felmutatja fegyverét.
- Ez csak egy átlagos puska. Semmi köze a varázsláshoz. Azonban... ha egy varázslatot a puska csövénél idézel meg, akkor úgy tűnik, mintha maga a puska lőné ki őket. Így könnyen meg lehet az ellenfelet téveszteni. - mondta még mindig az unott, fáradt hangján, igaz némileg több lelkesedéssel.
Damien próbálja elterelni figyelmét a fájdalomról. A karja úgyis jobban sajog még mindig... azaz.. már nem teljesen tudja eldönteni, melyik a rosszabb.
- Mi?!... - Mina szókincse is úgy látszik, leszűküld, ahogy belenéz a dobozba. Ez vagy valami nagyon rossz trükk, vagy valami iszonyat furcsa varázslat, ám jobb ötlete nincs, mint ... vagyis...
- Akar egy ilyet? - tartja fel a fejpántot magasan a levegőbe. - Ha egyenruhája nincs is, de ha esetleg meggondolná magát, és mégis közénk állna, akkor legalább egy tárgya lenne, ami a királysághoz tartozik.
Fogalma sincs, mennyire fogja halálra kacagni magát a mágus - akinek technikája meg kell hagyni, figyelemre méltó, és ijesztő, hogyan kombinálja azt a varázslással -, de nem tudott mást tenni.
- Nos, köszönjük, hogy megosztotta velünk... ezen információt... - sziszegi Damien -, így legalább minket ár nem tudnak vele megtéveszteni. Bár azt hiszem, már mindegy is. De mondja csak, miért árulja el ezeket a titkokat, ha annyira hű Északhoz?
- Annyira nem izgat... Ti mindig ennyit szoktatok beszélni?
Mina vállat von, így jobb híján a saját fejébe tűzi. Eldobni ugyan nem fogja.
- Igen, többnyire. Nem beszélnénk, ha utunkra engedne végre, ugyanis lassan számítani fogna arra, hogy visszatérjünk...
Ideges állvakarás következik.
- Tehát ha nem térnétek vissza, akkor valószínűleg újabb katonák érkeznének.
Na remek. Rögtön erre kell gondolni. - Hát... merem remélni, hogy azért felkutatnának minket, értünk már el annyit - jegyzi meg Damien. - Szívesen elbeszélgetnék tényleg hajnalig is, de jobban tenné, ha egyszerűen csak átengedne minket.
- Ez az én szövegem. - szegezi ismét nekik a fegyvert - Eleget vesződtem már így is a fegyverrel.
- Mire céloz? ... Azonkívül, hogy ránk...
A félszemű halványan elmosolyodik. - Azt hittem, át akartok jutni?
- Mit akar már ezzel?! - kiált fel felháborodva Mina. - Mi van akkor, ha át akarunk jutni? Hirtelen meggondolja magát, és csak úgy átenged jó szívvel? Alig várom...
Mintha meglepetés tükröződne az egyébként oly kifejezéstelen arcon.
- Valami rosszat mondtam volna...?
- Incselkedik velünk, mint valami cicával. Mire játszik, de tényleg? Átmehetünk vagy sem?
- Azt hittem erre már válaszoltam. Nem fogom elhagyni az őrhelyem... - Na remek, akkor meg miért ismételgeti magát...?
- Akkor hát miért kérdezi? Mire számít, mit teszünk?
- Tőlem azt csináltok, amit akartok, engem nem izgat... - Fel tudna robbanni.
- Nem izgatja?! Akkor nem is fogja felénk dobálni a tüzeit, nyilait és egyéb nyalánkságokat?
Semmi válasz. A férfi megfordul és a túloldalt nézi egy ideig hümmögve, majd visszafordul és ismét a pisztollyal szemeznek...
- El kéne innen gyorsan tűnnötök… - S megint a gondterhelt hang... féltené őket?
Újabb sor árkánlövedék érkezik feléjük. Mina és Damien leguggolnak, ám így is eltalálják őket a fájdalmas kis szúrások, páncélt áttörve és bőrt karistolva, majd Mina maguk köré idéz egy adag sötétséget, mely abba az irányba terjeszkedik, amerre haladni szeretnének, vagyis a híd túlfelére... majd kézen fogja Damient és megpróbálja átvezetni a hídon, olyan szorosan fogva a kezét, ahogy csak tudja. Azonban nem haladnak messzire. Valami megállítja őket. Egy láthatatlan pajzs... a fenébe is...
Kezei remegni kezdenek. Kétségbeesésében újabb ötletek után kutat. Visszavonulni? Nem... azt nem tehetik... Eltünteti a sötétet, hisz így mindenkinek biztonságosabb. A nagy tudású árkánmágus szemébe néz és megpróbálja ezúttal elvakítani egy Lángoló tekintettel. Így már jobban kirajzolódik a pajzs. Damien dühödten vágja bele a tőreit. Persze nem nagyon reménykedik a sikerben, de valamit muszáj megpróbálnia.
- Nem fogunk visszafordulni! Erről le is mondhat - jelenti ki Mina, ő pedig egy Árnytűt lő a pajzsba. Azonban ekkorra már csak hűlt helyét találja, így az a mágusba fúródik, aki mérgesen szedi azt ki...
- Ez kezd bajos lenni...
- Azt hiszem mostmár aligha tudnék hátrálni.
Kimerednek a szemei, ahogy meglátja a fényt, mely biztosan fáklyákból származik és a hátuk mögül jön... Jaj, ne. Nenenene. Ez így nem lesz jó.. - bukik le ijedten, Damiennel egyetemben, s felsikkant a dörrenésre, mely a puskából érkezik, azonban ezúttal szimpla golyó formájában. Damien a lábában érez iszonyatosan éles fájó érzést. A túloldalról egy rakás északi katona tűnik fel. Csodás... Azonban a déliek jóval többen tűnnek lenni, ahogy közelebb érnek, nyilvánvaló a fölény.
- Látja?! Meneküljön, vagy adja meg magát, vagy valami, ha életben akar maradni! Kérem!
Damien hangosan nyögve próbál feltápászkodni. A néhai tüzes fuvallatokat már alig érzi, a lövések következtében viszont alig érez olyan pontot magán, ami ne fájna.
A két sereg egymással szemben áll. Árkánmágusuk pedig komor és irritált tekintettel néz maga elé.
- Azt hiszem, igazatok van. - S lő egy sugarat, olyasmit, mi az elején csaknem szétégette őket, csak most a hídba, mire az megremeg, ám szerencsére nem omlik össze... Majd sarkon fordul és visszavonulót fújva elrohan az északiak irányába.
- Finally! - lihegi Damien kínjai ködén keresztül észlelve, hogy mi zajlik. Mina idegesen rohan oda hozzá és segít felállni, majd oda is bújik egy pillanatra.
- Semmi gond, túlélem - biztosítja a sötételf összeszorított fogakkal. - Szerintem gyorsan döntsük el, melyik irány, mielőtt még beomlik ez a vacak...
- Hát a túloldal, mi más!
Azzal kapkodják is lábukat végre valahára talán sikeresen elért céljuk felé. Az északiak kis tanakodás után viszsavonulnak,ők pedig átjutnak. A híd azonban ledől... ezért kénytelenek pár órát még ott dekkolni a sötétben, míg valamit összeeszkábálnak, amin visszajuthatnak. [/color]

Ajánlott tartalom

Ajánlott tartalom

Legutóbbi témák

[Ostromjáték]Kripták

1 [Ostromjáték]Kripták Kedd Jún. 12, 2018 11:40 am

Serene Nightbough

2 Re: [Ostromjáték]Kripták Szomb. Júl. 28, 2018 8:55 pm

Jozef Strandgut

3 Re: [Ostromjáték]Kripták Pént. Aug. 03, 2018 12:01 am

Wilhelmina von Nachtraben

4 Re: [Ostromjáték]Kripták

Ajánlott tartalom