[Ostromjáték]Vízimalmok

A vízimalmok elfoglalására tett kísérlet.

A déli sereggel együtt érkeztem, akik a folyó közelében egy dombtetőn kezdtek el tábort verni, katapultokkal pedig a kikötő körül álló tornyokat kezdték el bombázni.
- Gott mit Uns -
Kiáltozták, és a felbérelt zsoldos sereg, köztük én is, elkezdtünk a folyópart felé vonulni, csónakokat cipelve.
- Kettéoszlani! Vegyétek be a kikötőt, és célozzátok meg a malmokat is, minél előbb el kell őket vágnunk minden utánpótlástól!-
Kiáltotta a vezérünkül kijelölt, köpcös zsoldos. Egyesek a kikötő felé indultak, megint mások a folyóhoz képest feljebb tervezték vízre tenni csónakjukat, hogy a malmokat érjék el. Rajtunk kívül összesen kilenc csónak száll a vízre , minden csónakban öt harcos fért el, és összesen öt vízimalom van. Rendben kikötöttünk, de amint felkészültünk az esetleges harcokra, már kiáltozást is hallottunk: jönnek!
A kiáltozásra fölkaptam fejem. Gyorsan előhúztam a kardom, felkészülve a harcokra. Kicsit előre mentem pár métert, hogy körülnézek. Lövést hallottam, majd nagy fájdalmat éreztem a jobb kezemben. Eltaláltak... a golyó viszont nem állt belém, de csúnyán megsebzett.
- Franc! - visszasiettem a többiekhez kik ekkora már harcra készek voltak. Oda mentem a kijelölt vezérhez jelenteni.
- Uram! Jönnek az Északiak nagyjából harmincan előre tartott lőfegyverrel.-
A vezető káromkodott egyet.
- Mindenki lapuljon a falhoz a sarkon! Lepjük meg őket...
Vicsorgott, majd elindult elsőként, a többiek pedig összenéztek ugyan bizonytalanul, de nem mertek ellenkezni, és követték. Nem volt mit tenni, én is követtem a többieket. A falhoz lapulva vártuk az ellenséget kik már igen közzel jártak. Nagyot nyeltem és vártam a társaimmal a megfelelő alkalmat a támadásra. A vezetőnket hamar észrevették, és rá is lőttek, azonban nem sikerült jól, éppen csak megkarcolta a golyó. Hatalmas csatakiáltással előre indult, és egy elegáns suhintással levágta a hozzá  legközelebbi ellenség fejét. A többiek erre felbátorodtak, és ők is nekiindultak, azonban heten el is estek azonnal a golyózáporban. Én is felbátorodtam csakúgy mint a többiek. Ahogy neki rontottam az ellenek egy katona állt elém fegyverét rám szegezve. Így egy határozott rúgással megpróbáltam kirúgni a fegyvert a kezéből. A mozdulat olyannyira nem sikerült, hogy el is estem közben. A katona széles vigyorral rám szegezte volna pisztolyát, ekkor azonban egy társam engem észre se véve leszúrta őt. A test élettelenül zuhant rám.
- Fene ez közel volt...- fogtam a hullát és lelöktem magamról, és igyekeztem minél hamarabb föltápászkodni. Látszólag nem vett észre senki. Eddig összesen nagyjából 25 zsoldostársam halott, de már csak úgy 20 körüli puskás tartja magát. Az egyik előttem álló ellenséges katona úgy látszott kifogyott. Megpróbáltam a háta mögé kerülni és leszúrni. A szúrás sikerült, a pengém szinte akadálytalanul szaladt át rajta és tört ki a mellkasán. Ahogy kihúztam a pengét, azon vettem észre magam, hogy még mindig senki nem figyel rám. A hozzám legközelebb álló ellenség túlságosan le volt foglalva a célzással, így a nyaka egy pont jó célpont volt a pengémnek, ezt el is találtam. Oldalra nézve azt láttam, hogy egy puska csövével néztem farkasszemet. Megpróbáltam félreugrani a golyó elől. Nem sokon múlott, hogy a golyó eltaláljon, ha egy szempillantással később mozdultam volna, ott hagytam volna a fogam. Mikor már stabilizáltam volna a helyzetem ugrás után,a dühös katona fellökött, és szitkozódva kezdte el tölteni a fegyverét, hogy lelőhessen. A földön fekve megpróbáltam megvágni a katona lábát mielőtt betölti fegyverét. Azt remélve, hogy majd így térdre ereszkedik és lesz időm felállni, de túl messze volt, nem értem el, és már diadalmas arckifejezéssel rám is emelte a fegyverét. Kétségbeesve félig felállva próbáltam arrébb ugrani valami fedezék mögé. Ugrani nem nagyon sikerült így, de a golyót elkerültem azon az áron, hogy elterültem újból a földön, és jól bevágtam a vállamat. Egy segítőkész társam felrántott álló helyzetbe, majd szó nélkül folytatta a küzdelmet az immáron csak maroknyi megmaradt északi ellen.
- Köszönöm! - de mire kimondtam már újra belevetette magát a harcba. Majd én is folytattam a harcot. A vállamat nehéz volt mozgatni mert nagyon fájt, de még így is  megpróbáltam leszúrni az előttem álló északi katonát, de sajnos túl mesze volt, és szemtanúja voltam, ahogy egyenesen arcba lőtte egyik társamat, aki vérző fejjel esett hátra. A látványtól  egy pillanatra lesokkolódva nem tudtam szúrni, a katona viszont észrevett, és szaporán elkezdte tölteni a fegyverét, hogy lepuffanthasson. A sokkból egy pillanat alatt düh lett. Elkezdtem olyan gyorsan futni ellenfelem felé amilyen gyorsan csak bírtam, és megpróbáltam még a lövés előtt fellökni és megölni. Mikor elértem ,még nem sikerült betöltenie fegyverét, ám fellöknöm sem sikerült igazán, sikerült lehárítania engem, majd a bizonytalan állásomat kihasználva ő lökött fel engem, és folytatta a fegyvere betöltését. A dolgok nem éppen úgy sikerültek ahogy én terveztem, de még kard távolságon belül volt. Suhintottam egyet megpróbáltam megvágni valahogy. A suhintás a legszebb álmaimnál is jobban sikerült, át tudtam vágni a térdét, amitől ő leeset a földre, és elejtette fegyverét is egy nagy kiáltás kíséretében. Fölkeltem a földről és megpróbáltam megadni ellenfelemnek a kegyelem döfést, de megcsúszott a kezem, és csak a vállába sikerült beledöfnöm a kardomat, ő erre mérgesen a még ép lábával megrúgott, így én is a földre kerültem. Mérgesen kapott a torkom felé, és elkezdte szorongatni azt.
- Engedj el! - próbáltam valahogy hasba szúrni fojtogatómat .
Sikerült egyetlen apró rést találnom, ahol hasba tudtam szúrni, bele is szaladt a kardom. Először a nyakamat szorító keze, majd az egész teste ernyedt el. Ahogy mindenhol fájva felálltam, körülnézve c láttam, hogy vége volt a harcnak, és mind a harminc északi elesett, azonban mi is megsínylettük az összecsapást: tizenöt zsoldos maradt a végére. A zsoldoskapitány válla vérzett, de nem úgy tűnt, mint aki különösen zavartatná magát.
- Átkozott puskások... - mormogta, majd elkezdett a malmok bezárt ajtajain dörömbölni.
- Ha van valaki bent, nyissák ki! - kiabálta.
Elkeseredetten néztem magamon körbe mindenütt holtestek hevertek. Az egész testem remegett a fájdalomtól. A malom ajtaja mellé álltam, ha esetleg lennének még bent katonák ne én kapjam az első lövést. A sokadik dörömbölésre kinyílt az ajtó. Egy fiatal kamaszfiú állt ott félve.
- M.. m... mit akarnak?-
A zsoldosfőnök mogorván megfogta az ajtót, és feltépte. Egy szintén kamasz lány volt ott még a fiún kívül, és most mind pironkodva néztek hol egymásra, hol a kapitányra, hol rám.
- Menjetek kifelé! - Mondta a főnök durván, és elindult feléjük.
Néztem ahogy a két kamasz gyerek ott állnak félve. Úgy látszott nem kellet aggódnom a katonák miatt. Követtem a kapitányt, de kíváncsi voltam, hogy hogyan tovább.
- Kapitány! Most hogyan tovább? - kérdeztem.
A két fiatal segélykérőn nézett rám, mintha tőlem várnák a megváltást, ahogy a főnök  kidobja őket a malom elé, ahonnan aztán sebesen eliszkoltak. A főnök összeszűkült szemekkel rám nézett.
- Még megnézzük, hogy a többi malomban mit találunk. Ott van az, nyisd ki! - bökött a legközelebbire.
- Kellet megkérdeznem...- motyogtam az orrom alatt.
- Igen is, Uram! - Oda sétáltam az ajtóhoz amire a kapitány mutatott, majd megpróbáltam kinyitni.
Alighogy hozzá értem az ajtóhoz, az befelé kinyílt, és egy rozsdás vasvillát rám fogó, látszólag háborodott öregemberrel találtam szembe magam.
- Mittakkarrrr?!? - rikoltotta.
- Uram kérem tegye le a vasvillát! Nem szeretném bántani... - nyújtottam ki magam elé az egyik kezem. A mozdulatra azonnal a kezem felé szúrt az öreg, és megsebesített, de a komoly sérülést megakadályozta az engem félrerántó társam.
- Vigyázz az ilyenekkel. Ha hülyének néz ki, ne kezeld úgy, mintha értelmes lenne.- mondta majd ránézett a kezemre.
- Ezzel jobb, ha minél előbb visszamész a táborba, és keresel egy gyógyítót, különben csúnya vége lesz. - mondta, majd elfordult, csak hogy egy pillanat múlva visszanézzen.
- Ha majd odakerülsz, szólj arról is, hogy a malmokat megszereztük, de kevesen maradtunk, kell erősítés.- mondta, majd ott hagyott. Azt nem tudtad viszont, hogy hogyan juthatnál vissza, egyelőre csak várakoztam a helyszínen, hogy történjen valami.

A sikeres akció után azért rám fér némi pihenés és gyógyítás, hiszen a vállamat csak hevenyészve kötöttem be, így használom az Úr adta képességemet, hogy rendbe hozzam magam.
A pihenés is jót tesz, de ez nem tart sokáig, hiszen sok még a tennivaló és én is be leszek osztva a következő feladatra. Egy felettesemtől jön a parancs, hogy déli katonák megszállták a vízimalmokat, és lévén kijárat a folyóra, el kéne azt foglalnia Északnak.
Vízimalmot úgy sem láttam még közelről, most lehetőségem lesz ezt pótolni. Leellenőrzöm, hogy meg van-e mindenem és már megyek is.
Egy kisebb, 15-20 főt számláló alakulattal együtt indulok el és az odaút többé-kevésbé akadálymentes, öt vízimalmot pillantok meg magam előtt nem soká. Az úton néhány elszórt papírdarab hever elszórtan.
Igyekszem a csapat közepén haladni, mert ugye engem nem a kardtudásom miatt csaptak a bandához. Kíváncsian tekintgetek magam elé, épp ezért azonnal feltűnnek a szélfutta fehéren virító darabok. Felveszek egyet és megnézem.
Csodálkozva forgatom jobbról-balra, megfordítva, fejre állítva, de csak értelmetlen jeleket látok és egészen addig nem is esik le, hogy mi ez, amíg páran el nem ballagnak mellettem és valaki rá nem lép az egyikre, ami erre egy erős fénysugarat bocsát ki.
Önkéntelenül a szemem elé kapom a kezem és erősen lehunyom a szemem, mert úgy érzem megvakulok a felénk vágódó fénytől.
- Mágia! Álljatok meg, ne lépjetek rá! - kiáltom, próbálgatva, hogy látok-e, de egyelőre csak árnyékokat. Sűrűn pislogok, hogy visszanyerjem a látásomat, mert félig vakon eléggé kiszolgáltatott leszek, ráadásul félek, hogy megsérült a szemem, ezért is erőltetem. A bőröm meg húzódik és fáj is kicsit, mint amikor sokat vagyok a napon.
- Úgy látszik csak akkor működik, ha rálép valaki, mert a kezemben nem aktiválódott. - mutatom fel a papírt a csapat vezetőjének, mikor már látok is.
Szerencsére hallgatnak rám, mindenki nagyon figyel a lába elé ezek után, viszont eközben engem megráz a papír, amit a kezemben tartok.
- A jó életbe! - dobom el jó messzire magamtól azt a nyomorult lapot. – Vigyázzatok! Nem csak égetni és vakítani tud! - tolmácsolom, ha a társaim furcsán néznének rám. - Megrázott!
Innentől kezdve jó nagy ívben kerülöm a valószínűleg nekünk szánt csapdaként működő foszlányokat.
- Szerintem készülnek ránk. - hívom fel a figyelmet.
Alig ejtem ki a számon a szavaimat, máris nyílvesszők sziszegése töri meg a kurta csendet. Négy társam sebesül meg egy pillanat alatt, az egyiknek a combját találják el, kettejüknek csak megkarcolja az arcát a nyíl, egyiküket viszont egyenesen, telibe képen találják. A lövések csak az utcát övező házak emeleti ablakaiból, vagy a tetőkről jöhettek, bár erre nem vennék mérget, azonban nem látok senkit előttünk.
Pont ezért nem gondoltam volna, hogy ilyen hirtelen válik valóssá a figyelmeztetésem, de senkit nem kell ösztökélni, hiszen tapasztalt katonák, hogy keressen fedezéket. Én is beugrom az egyik ház kapujába és onnan nézem keservesen, a nem messze heverő halott társamat, akinek a fejéből áll ki a nyílvessző.
Próbálok kilesni és megtalálni a nyílzápor okozóit a tetőkön vagy az ablakokban. Egyelőre a helyünkhöz vagyunk szegezve.
- Kipróbálok valamit, ha kiáltok, akkor páran másszanak fel a tetőkre. - mondom hangosan, hogy a parancsnok is meghallja.
- Operentes! - mondom a mágia szavait, ami ha el tudja érni az ellenséget, talán időt ad a társaimnak.
A főnök bólint és int, hogy menjünk fel, nekem is, így nincs mese, hát mit lehet tenni, ha az emberfia, vagyis az elf fia parancsot kap: megy. Az én oldalamon még öten vannak rajtam kívül, akik velem tartanak.
Tudom, hogy elég kevés idő áll rendelkezésemre, csak remélni merem, hogy a mágiám eléggé megzavarta az ellenséget, hogy még legyen haladék. Szemem egy bejáratot keres, ahol aránylag fedezékben tudnánk felmenni a tetőre és találok is egyet.
A katonák követnek, bár gondolom csak a parancs miatt. A lépcsőn pedig – mily meglepő - ugyanúgy papír van elszórva.
Mivel én megyek elől, én veszem észre először az újabb tekercslapokat.
- Vigyázzatok! Itt is vannak a tekercsekből! Próbáljuk meg kikerülni őket és siessünk, még talán meglephetjük őket!
Közelebb érve már látni, hogy képtelenség átjutni a papírokon, valaki nem sajnálta a mágiáját, hogy lelassítson vagy megállítson minket.
- Valahogy aktiválni kéne őket, hogy elsüljenek, de nem úgy, hogy rálépünk. - mondom, bár nem érzem okosnak tőle magam, gondolom ez másnak is eszébe jutott. - Dobjuk rá a tartalék fegyvereket, kinek mi van, de húzódjatok félre amennyire csak tudtok.
- Milyen tartalék fegyverekre gondolsz? – néz rám a parancsnok.
- Hát tőrökre, kardokra, lándzsákra, csak legyen azért súlya, hogy beindítsa a tekercsek jeleit.
- Ne legyen hülye, Strandgut - lép előre egy mogorva katona, az egyik, akinek az arca sebesült meg - van itt egy csomó bútor. Maga tényleg feláldozná a fegyvereket egy ilyen apróságra?
- Nem hiszem, hogy megsemmisülnének a fémek és utána fel is szedhettük volna őket. - válaszolom sértetten, hogy ilyeneket gondol. - Nem akartam időt vesztegetni, hogy keresgéljünk, de, ha másként gondolják, akkor meg mire várnak, csinálják, mert mire felérünk mindenki ránk fog várni.
- Mondjuk itt van egy csomó bútor, ha megnézi - mutat körbe - ezek sokkal kevésbé lennének bajosak.... - nem tudja folytatni, mert ekkor egy nyílvessző suhan el a válla fölött, és nem sokkal az én fejem mellett a falba fúródik. A lépcsőnél egy íjász tűnik fel egyelőre csak ő van lövőhelyzetben, de másik kettőnek is látni a lábát már. A katona újból lőni készül.
Nem láttam, hogy vannak-e íjászaink nekünk is, de remélem visszalőnek, mert nekem elég, hogy majdnem kilőtték a fülem közül a fejemet, így azonnal valami bútor fedezéke után nézek.
- Sacra Lux! - kulcsolom a kezem a Bibliára, hogy hátha ezzel megerősítem azt, hiszen embereket max. csak megzavarok vele.
Az egy katona a Fenrirjét emeli az íjászra, akit telibe kapott a Sacra Lux-om, és elsüti a pisztolyt, a férfi ugyan nem hal meg, de legalább az íját elejti. Gyorsan utánanyúl és felkapja, de lőni nem tud, így inkább a falnak préselődik, hogy a másik társa helyet kapjon, de az még nem tud lőni.
Muszáj lesz elmozdulni innen, különben nem fogunk feljutni, ide leszünk szegezve, de látok talán úgy tőlem két méterre egy ígéretes bútordarabot, azonban tiszta célpont lennék, így a fotel nyújtotta fedezékem egyelőre biztonságosabbnak tűnik.
- Hát ez sem rossz! - mormogom magamban, ahogy a lövés eldördül és én végig gondolom a lehetőségeimet. - Akinek van pisztolya akkor használja és lőjük ki a délieket végre. - célzom meg én is a lépcsőn állókat, hiszen nem mozdulhatunk, amíg ott vannak.
Az íjász ekkor, mintha csak megérezné, hogy készülök valamire, felém lő egyet, de a fotelbe fúródik a nyílvessző. Az én lövésem még ennek ellenére is pontos, a hátul álló férfit találja el, aki holtan rogy össze, de a helyében sajnos már ott van a második. A társaim közül úgy tűnik azonban, csak annak az egynek volt megtöltve a puskája, a többiek most kezdenek csak tölteni.
Bosszús vagyok, hogy ennyire felkészületlenek, de nem tudok mit tenni. Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdem húzni a fotelt, ami jó vesszőfogónak tűnik, egészen addig, míg el nem érem az ígéretes bútordarabot, amit így a fedezékemből tudok a lépcsőre dobni, vagy borítani, ami sikerül. Addigra csak megtöltik a társaim is a pisztolyokat és mehetünk tovább.
A tervem az, hogy ha odaérek egy gyors ugrással búvóhelyet váltok és a szekrényt igyekszem a lépcső felé tolni, ha nem megy, akkor valamelyik katonát meggyőzni, hogy segítsen.
A fotel dög nehéz, csak lassan tudom húzni, közben pedig szisszen egy nyíl, egy társam nyögéséből, majd puffanásából megértem, hogy eltalálták. Puskák össztüze a válasz, úgy néz ki végre működésre bírták a fegyvereket a társaim is. Kissé kidugom a fejem, hogy megnézzem mire mentek és látom, hogy az íjász, mint a szita, úgy néz ki, de sajnos jön a következő.
Csak nem lehet olyan messze az a szekrény! Az erőlködéstől kövér verejtékcseppek képződnek a homlokomon és azon imádkozom, hogy ne legyen több veszteség nálunk, mert a lépcsőn nem akarnak elfogyni az íjászok. Ha van mögöttem még valaki, akkor őt kérem, hogy segítsen.
- Valaki el tudja érni a szekrényt? Rá kéne borítani a lépcsőre, ha nem is indítja be a varázslatokat, azon átjuthatunk felettük.
Közben lázasan töltöm én is a fegyverem, hogy megcélozzam az újabb íjászt, bízva benne, hogy az elsőnek lövő társam, szintén töltött már és besegít.
Mögöttem azonban nincs senki. Még a fegyveremet töltöm, amikor egy nyíl száguld el mellettem, ami felsérti az arcom.
Szisszenve kapom félre a fejem, de ez már nem segít, a nyíl hegye felsérti a pofacsontomon a bőrt. Az ujjaim véresen távolodnak el, mikor megtapogatom. Újból kilesek. A lépcső üres, vagyis csak halottak vannak ott. A lövésem prímán talált, a fejét találta el a délinek. Több íjász úgy látszik már nem jön egyelőre.
Az ingem ujjával felitatom a vért, de most már mennünk kell.
- Na, akkor lökjük azt a szekrényt a lépcsőre, a papírokra, hogy haladjunk. - feszülök a bútornak, számítva a katonák segítségére.
Sikerül elborítani a szekrényt és ugyan többféle varázslatot is észlelek, mindet felfogja a bútordarab.
Szívesen átengedném az elsőséget másnak, de úgy néz ki enyém a megtiszteltetés, hogy elsőnek másszak át a szekrényen és menjek tovább. Felkészülve, hogy újabb nyilak jönnek, egészen meggörnyedve, majd, hogy nem négykézláb osonok a lépcsőn fel.
A fejem fölött három nyílvessző fúródik a falba.
Micsoda szerencsém van, vagy az Úr szeret engem!
Visszaugrom egy-két fokot, ahol takarásban lehetek.
- Le kéne rohanni őket, mert megint itt ragadunk és itt nincs fedezék. - sutyorgom a parancsnoknak. - Megidézem a Szent fényt és azonnal támadunk. Vélemény?
A parancsnok morog.
- Valami olyasmit kéne - mondja - de valamiféle védelem nélkül alighanem öngyilkosság lenne.
- Akkor szedjétek le a szekrényajtót és tartsuk magunk elé. - javasolom.
- Maga a világért nem segítene, igaz? - folytatja a morgást, de azért elkezdik leszerelni az ajtót. Nincs odacsavarozva, de fekvő helyzetben igen kényelmetlen leemelni.
- Én figyelek, hogy nehogy meglepjenek, vagy talán maga akarja, mikor még egy pisztolyt sem töltöttek meg, úgy jöttek be? - vágok vissza, de nem akarom végérvényesen magamra haragítani. Ha meg vannak, akkor intek, hogy készüljenek.
- Sacra Lux! - igyekszem a fedezékünk mögött maradni, de szedem a lábam, hogy nekirontsunk a lövöldözőknek.
A fedezéket azonban nem sikerül még teljesen leemelni és a szekrény meg is csúszik lefele egyet, szabaddá téve néhány lapot.
Az íjászt , aki lemerészkedett, azért eltalálja a mágiám és egyelőre nem tud lőni, de úgy tűnik, pillanatokon belül magához fog térni annyira, hogy tudjon, az ajtót pedig láthatóan nem fogjátok tudni annyi idő alatt leszedni és elénk emelni.
Nincs más választásom, csak előre mehetek, így egy pillanatnyi habozás után előre rontok a kardomat előre tartva és érzem, ahogy a penge húsba szalad.
A társaim talán már leszedték az ajtót, de egyelőre sehol nincsenek, vagyis sajnos a hátam mögött vannak, miközben egy másik íjász feszíti a fegyverét felém.
És én ott állok védtelenül az ajtóban! Hasra vetem magam, hogy elkerüljem a nyilát.
Így azonban egy-két társam megunván, hogy kerülgetni kellene, egyszerűen rám lépve megy be a szobába, ami egyébként egy tágas emeleti terem, egykor valami gazdag kereskedőé lehetett. A páncélom miatt nem törik el semmid, de azért fáj. Nyekkenek egyet.
- Hogy akadna legközelebb a sör a torkotokon! - nyöszörgöm, ahogy átgyalogolnak rajtam, de attól nagyon boldog vagyok és még ezt a fájdalmat is jobb elviselnem, minthogy eltaláljon az íjász. Ha van időm, akkor most megtöltöm a pisztolyom, mert még egyszer nem akarok így járni.
Feltápászkodom és megropogtatom elgyötört hátamat és mivel nem tehetek mást, bicegek utánuk.
Az előbbi íjász úgy látszik kipécézett magának, mert most már fedezékből ugyan, de rám emeli az íját, és hátrahúzza az ideget.
Abban bíztam, hogy a szekrényajtó beváltja a hozzá fűzött reményeket és kitart, amíg letaroljuk az orvíjászokat.
De most megrémülök, ahogy a felém irányuló újabb vesszőt meglátom és hozzá a lövész elszánt arcát. Azonnal ráemelem a pisztolyt és lövök, hogy megelőzzem. Az íját tartó kezét találom el, nem hal meg, de lőni már nem nagyon fog.
Közben azonban az íjászok elkezdenek bekeríteni minket, így a katonák eldobják a fedezéket, és kardot rántanak.
Az Úrhoz fordulok, hogy lassítsam az ellenséget, bár tudom, ellenük közel sem olyan hatásos, mint a vámpírok és démonok ellen, de égetni égeti őket is, így időt adok magamnak és társaimnak, hogy közel férkőzzünk hozzájuk és a kardunkat használjuk.
Az íjászok káromkodva kapkodják a lábaikat, majd eldobva fegyvereiket tőrt rántanak, és ránk rontanak, mindenki jut egy ellenfél.
Mielőtt még nagyon örömködhetnék, hogy jól számítottam, máris a nyakamba kapok egy dühös délit, bár a tőr, amit lóbál, nem mérhető az én kardomhoz. Távol tartom a pengémmel és igyekszem kicselezni, hogy a combjába szúrjak.
A csel sikerül, a kardom a combjába mar, azonban annyi lélekjelenléte van a fickónak, hogy visszaszúrjon. A kardforgató vállamat találja el, mielőtt nem tudja magát tovább tartani a lábán, és elesik.
Feljajdulok, amikor a pengéje a vállamba hasít és legszívesebben bosszút állnék, de mégis csak pap vagyok!
- Megadod magad? - szegezem neki a kardom hegyét.
- Soha! - válaszolja, majd kigáncsol.
- Aúúú! - koppanok a földön és hintázni kezd előttem a világ.
- Te nyomorult disznó, így legyen kegyes az ember veletek! - csapok vaktában felé, mert kettőt látok belőle, de remélem eltalálom.
Szerencsére a nyakát találom el, még egy kis darabig vergődik, aztán elernyed. Kis idő múlva kitisztul a fejem és azt látom, hogy minden íjász halott. A parancsnok felsegít.
- Gyere, menjünk le - javasolja.
- Köszönöm! - állok fel tántorogva kicsit, aztán nagyjából helyre jövök. - Végre! Egy sem maradt.
Nem jó embereket ölni, de ők sem kegyelmeztek volna nekünk.
- Menjünk! - bólintok és lassan, de biztosan, vigyázva a maradék papírokra és, hogy ne mozdítsam a vállam, lekocogok a lépcsőn, ki a házból. A fal mellett maradva, mert nem tudom maradt-e ellenség kinn.
Az utcán azonban már csak a többi katona van.
- Parancsnok úr, jelentem, a malmokat raktárnak alakították ki, ez volt az összes őr. A terület a miénk.
A parancsnok elégedetten csettintett a nyelvével.
- Kiváló!
Zene füleimnek, mert alig állok a lábamon, a vállam ismét megsérült, azt hiszem igazán megérdemlek egy kis pihenést ezek után.

A felcser minden tudását bevetve próbálta meg rendbe hozni a sérüléseimet, melyeknek egy része ez alatt a pár hét alatt teljesen eltűnt, néhány viszont behegesedve is örökké szemmel látható lesz. A hátamba kapott szúrás ugyan könnyen elfedhető, a nyakamon éktelenkedő harapásnyomok viszont borzalmas látványt nyújtottak. Most már nemcsak a tündék Átkát viselem, hanem a démonokét is. Ilyen formában. Nem mintha különösebben tartanom kellett volna már a tündék szúrós tekinteteitől, az emberek meg enélkül is sokszor furcsán néztek rám. Háborúban pedig igazán nem törődött senki azzal, miféle mocsok rakódik rá, és hogy milyen változásokon megy keresztül… Legalábbis még nem. Egyelőre a túlélés és a háború minél hamarabbi befejezése lebegett mindenki szeme előtt, addig csak cipelték hátukon a terheket, és aggatták magukra az újabb és újabb jelmezeket, alkalmazkodva a gyorsan változó helyzetekhez. Nemcsak csatázni volt nehéz, fizikailag kellően épnek maradni, önmagunkkal is örökös harcot hívtunk magunkban.
Nekem is ennyit kellett volna tennem, egyszerűen csak továbblépni. Viszont ahogy a mellettem lévő székre állított üres üvegcsét arcom elé emeltem, önmagam kicsinyített mását nézve, zavart, amit láttam. Talán nem is annyira mások miatt, ezt a fajta közönyösséget kezdte már belém nevelni a háború, sokkal inkább a tény, hogy volt ott valami, amit nem éreztem, hogy hozzám tartozna. Más képet közölt, mint korábban, nem illett hozzám.  Hajamat a vállam felett előre dobtam, nyakam egy részét elfedve.
Visszatettem az üveget, majd kimásztam a sátorból. Más volt ez a világ, mint pár héttel ezelőtt, ha most madárként végigrepültem volna a városok, köztük Eichenschild felett, biztosan sok szemmel látható változást tapasztaltam volna. És nekem vissza kellett térnem ebbe a világba, már így is túl sokáig voltam távol.

- Az északiak kezébe kerültek a malmok, a maga feladata az lesz, hogy szabotálja – nézett rám a féltünde. - Holnap induljon!
A legutóbbi eset után bízott benne, hogy ezúttal sem fogok csalódást okozni. Pedig, feltételeztem, tudta, hogy legutóbb se múlt sokon. Egyedül semmi esélyem se lett volna, mindig a farkasaimnak köszönhettem a sikert, legalábbis nagyrészt, hiába én voltam az, aki jelentkezett a hadseregbe. Shade csak követett, ahogyan azt mindig is tette. Márpedig ez nem az ő háborúja volt, ahogy az enyém se kellett volna, hogy legyen, rengeteg más személyhez hasonlóan. Mégis, lassan láncszerűen egész Veronia belekerült. Felsóhajtottam. Eszembe jutott a kémnő szava: alkalmazkodni.
- Értettem.
- Innen messze van a folyópart, az egyik emberemet odaadom, de ott már egyedül kell boldogulnia. Csak úgy van esélyünk.
Bólintottam, de nem szóltam semmit. Világos volt a parancs, nem volt mit kérdezni, így ő is lezártnak tekintette az ügyet. Bár legutóbb se volt éppen bőbeszédű.

Már elég távolról lehetett látni néhány épületet. Viszonylag egyformák voltak, látszólag nem igazán különböztek egymástól, legalábbis amennyire én meg tudtam állapítani. Közelebb érve viszont alaposabban is szemügyre vettem őket, összesen öt malomépületet számoltam, amelyből három működött jelenleg, maguk előtt hajtva a folyó vizét. Közöttük katonák álldogáltak, de nem abban a szigorú és merev tartásban, valamint távolba kémlelő szemekkel, amik feszült figyelemről árulkodtak volna. Úgy tűnt, nem vártak senkit, bár itt a folyóparton, a külváros területén könnyen nyugalom szállta meg az itt-tartózkodót. Én se éreztem magam kimondottan feszültnek, ennek ellenére óvatosságra törekedtem, ugyanis tudtam, ilyenkor egy rossz lépés is nagy bajt okozhat.
Tovább csökkentve a távolságot, fedezékről fedezékre járva, az épületek állapotát is fel tudtam mérni. Először épnek tűntek, alaposabban megnézve őket viszont felfedezhetővé vált rajtuk néhol egy-egy repedés. Mindegyiken csak egy ajtót láttam, ezen kívül az egyetlen befelé vezető nyílást csak az épület falán lévő szűk ablakok jelentették.
Nem éreztem túl erősnek a védelmet, és bízva abban, hogy ez tényleg kellően laza, magamhoz hívtam Shade-et. Nem, nem akartam rájuk ereszteni, csak valahogy elcsalogatni őket korábbi pozíciójukból. Ez nem tűnt számomra olyan veszélyes akciónak. Mikor megérkezett, kértem, hogy távolabb kerülve keltsen valamiféle zajt, remélve, hogy erre minél több katona elhagyja a helyét.
Hamarosan a katonák füléhez is el is ért valami, ám nem ítélték olyan veszélyesnek, hogy fegyvereik készenlétbe helyezésén kívül mást is tegyenek. Ekkor Shade-et másik irányba tereltem, közelebb hozzájuk, de még mindig viszonylag távol tőlük, az egyik használaton kívüli malom közelébe. Ezúttal kotorászó hangokat lehet hallani, de a közelben álló hat emberen kívül csak egy indult el abba az irányba. Nem éppen erre számítottam. Mivel láttam, hogy ennek nem sok haszna volt, inkább arra ösztönöztem Shade-et, hogy kerüljön tőlük minél távolabb, vagy húzódjon fedezékbe.
Most már valóban résen voltak a katonák, így vigyáznom kellett. Egy másik épület felé indultam, olyan halkan, amennyire csak bírtam. Az ajtóval átellenes oldalnak csak a sarkáig tudtam eljutni, mert a folyó utamat állta, de egy hordó mögé sikerült behúzódnom. Egyelőre nem történt semmi. Az épület ablakait azonban mindenütt három-négy méteres magasságban alakították ki, így elég reménytelennek éreztem azokkal próbálkozni. Megpróbálhattam volna egyik épülettől a másikig futkosni, de ez elég rizikós dolog lett volna. Így a malomkerekek hangját kihasználva egyszerűen csak elkezdtem feléjük lopakodni. Tudtam, hogy valahogyan mégis el kellene őket csalogatni, így visszahúzódtam, és… jobb ötlet híján felemeltem pár kavicsot, és azokat kezdtem el dobálni a vízbe. Vártam, de megint nem történt semmi, nem foglalkoztak az apró csobbanó hangokkal, valószínűleg nem is hallották.
Mást kellett kitalálni, de nem akartam közelharcba bocsátkozni. Ezt mindig igyekeztem elkerülni, bár nem sokszor sikerült. Most sem jutott eszembe semmi, az ajtón kívül nem láttam semmilyen nyílást, amin keresztül bejuthattam volna az épületbe. Vonakodva végül mégis előhúztam a nyakláncom, kezembe fogva a Seraph tudata után nyúltam, majd magamhoz hívtam Shade-del együtt a két farkast. Ők nem egészen evilági lények voltak, így képesek voltak még Shade-nél is halkabban mozogni, és gond nélkül ideérni. Nem akartam viszont még túl nagy feltűnést kelteni, mert azzal a többi katonát is odavonzottam volna, ezért egyelőre csak várakoztunk.
Végül elindultam az épület oldala mentén, amin észrevettem a borostyánt. A fal nagy részét beterítette, egészen fel az ablakig, könnyen meg is tudtam fogni, és talán sikerült is volna felhúzni magam, azonban nem láttam, hogy lábaimmal bármibe is bele tudnék kapaszkodni, hogy feljebb húzzam, és elrejtsem magam.
Így mégis a támadás mellett döntöttem, ám ez hamar végzetesnek bizonyult. A farkasok a katonákra vetették magukat, hármat meg is öltek, a többi viszont közben odaért.
Nem akartam látni az ezután következő jelenetet. Gyorsan reagáltak, túlerőben is voltak, így esélytelen volt számunkra a győzelem. Különböző fegyverek, kardok, lándzsák emelkedtek a levegőbe, és egyenesen a farkasokban landoltak. Fájdalmas és kétségbeesett nyüszítések hatoltak a fülembe, azoké, akikét a legkevésbé akartam hallani. Lábaim földbe gyökereztek, hang sem jött ki a torkomon, levert a víz. NEE!!! És véget ért. Nem voltak többé.
Valamiféle belső ösztönnek még sikerült annyira felhívnia magára a figyelmem, hogy szaladni kezdjek. Nem tudtam, hova, merre, kihez, egy idő után azt se nagyon, hogy miért is, csak szaladtam, míg a távoli kiáltások és futó léptek teljesen el nem haltak, felerősítve a fájdalmas segélykiáltások hangjának emlékét.

  A palotában történt események rendesen kifárasztottak, bár inkább érzelmileg és mentálisan, semmint fizikálisan, de bőven elég volt ahhoz, hogy azt kívánjam, bár csak véget érne már ez az egész. Egy asztalnál ülve, fáradtan, véreres szemmel figyeltem a többieket a táborban. A hangulat eléggé elcsigázott volt. Mindenki kifáradt a hosszú ideje tartó ostromtól, melynek során szinte köveire szedtük szét Eichenschild egykor büszke városát. Észak és Dél úgy marakodott a város felett, mint két koszlott, kivert kutya a szaftos csont felett. Egyiket se érdekelte, hogy közben a csontot darabjaira morzsolják, a lényeg, hogy övék legyen a finom velő. Nem tudtam, hogy a városiak hogy viselik a dolgot - igyekeztem kerülni a civil lakosságot, amikor csak lehetett - és ők is igyekeztek kerülni minket.
   A pihenésemet egy belépő tiszt zavarta meg. Körbe nézett, mint ha gondolkozna valamin, tekintete pedig megakadt rajtam. Egy fáradt sóhaj hagyta el az ajkaimat, miközben enyhén remegő kézzel túrtam bele a hajamban. Zsíros volt, koszos volt, fürdenem kellett volna, de valahogy nem tudtam magam rávenni - na meg háborús helyzetben néha eléggé nagy luxusnak számított az ilyen, főleg, hogy a folyóra se tudtunk nagyon kimenni, nem tudva, mikor számíthatunk egy északi rajtaütésre. Az egész tábor bűzlött - ahogy a szituáció is. A tiszt lassan lépkedett felém, mint ha még mindig bizonytalan lenne, aztán megállt velem szemben. Egy ideig csak szemezgettünk egymással, aztán gyorsan elsorolta nekem a tényállást: a vizimalmok ismét északi kézen vannak, mind az öt beindult, ami nekünk annyira nem nagyon jó - nekik már annál inkább. A vezetés nem szeretné, ha a malmokat ők tartanák irányításuk alatt, de egyszerűen nincs emberünk egy frontális támadásra. Valakinek szabotálni kell a gépek működését. Valaki megpróbálkozott már vele, de gyorsan vissza kellett vonulnia, és az elmondása szerint legalább 15 állig felfegyverkezett katona őrizte a létesítményeket. Ez volt az összefoglaló hamarjában, gyorsában. Tökéletes.
- Tizenöt katona, azt mondják? - húztam el a számat a számok hallatán. Túl sok. Nem örültem neki. - Gondolom be kéne hatolnom a vízimalmokhoz, elkerülni az őröket és valahogy tönkre tenni őket? Mert hogy egy magam nem vágok le tizenötöt, az is biztos. Főleg, hogy ha vannak új fegyvereik, azok ellen nagyjából semmit sem érek. Tehát: hogyan képzelik el a szabotázst?
- Pontosan így.
  Bólintott a katona. Ismét eljött egy halk, leereszkedő és beletörődő sóhajtás ideje. Tehát semmi konkrétum, csak csesszem szét mind az öt malmot egyszerre, úgy hogy katonák nyüzsögnek körülötte és próbáljam magam nem kinyiratni. A terv zseniálisan hangzott.
- Egyre könnyebben kitalálom a terveiket. Van térképünk a vízimalom környékéről? Még életemben nem jártam ott, így nem tudom, hogyan néznek ki. Fallal vannak körül véve, vagy csak ott csücsülnek a vízparton, lengetik a karjaikat?
- Nincs épített védelem körülöttük, bárki is építette őket, valószínűleg nem hitte, hogy bármi rossz történhet.
  A tiszt összeszűkülő tekintete, enyhén morcos arckifejezése arról tanúskodott, hogy nem nagyon örült  az én enyhén tiszteletlen pofázásomnak. Ő is fáradt volt, én is fáradt voltam , szóval tökéletesen egymás idegeire tudtunk menni.
- A kis naiv. Szerencsére távolról fel tudom mérni a terepet  - bökök állammal a táskám oldalán lógó távcsőre. -Amennyiben találok egy jó magaslati pontot, ahonnan nézelődhetek, felmérem a katonák mozgását, járörözési rutinját, hogy át tudjak slisszanni közöttük. Hmm...a kérdés az, hogy honnan kaphatják a víz utánpótlást? Megmérgezhetném a vizes hordóikat is akár.
- Ne pörögje túl. A vízimalmokat elég leállítania, az elég nagy érvágás lesz a seregüknek.
- Oké, akkor csak sima szabotázs. Bármi információ, mielőtt útra indulok?
- Vigyázzon magára. És ne tépkedjen borostyánokat.
  Oh, vigyázzak magamra? De kis aranyos, hogy ennyire aggódnak értem. És mit jelent az, hogy ne tépkedjek borostyánokat? Mielőtt visszakérdezhettem volna, a tiszt már el is húzta a csíkot, ott hagyva engem, meglepetten és értetlenül, azt se tudva, hogy most még is, mi a rákos franc van? Egy ideig még csak néztem ki meredten magam elé, próbálva túltenni magam a borostyános eseten, végül egy vállrándítás után feltápászkodtam az asztaltól, és elslattyogtam a priccsemhez, ami mellett a táskám pihent. Gyors felmértem a cuccaimat, aztán kivettem belőle egy kiis fekete dobozkát, lekanyarítottam róla a lila szalagot és visszatartott lélegzettel nyitottam ki a fedelét. Biztos valami szaftos dolog lesz benne. Mint egy erős ital, vagy egy szép, csillogó fegyver - netán egy kisebb vagyont érő gyémánt halom. Azonban....
- You gotta be kidding me...
  Nézegettem még egy ideig a doboz alján csücsülő fekete fésűt, amelynek a szára lilás színű volt, és elgondolkoztam azon, hogy csak azért is, bosszúból, amiért ez a doboz ilyen értéktelen tárgyat rejtett, ezzel fogok valakit kinyírni. De sokáig nem gondolkoztam a lehetőségeket, felkaptam a cuccaimat és Dracon-t hamar gyorsában lepasszoltam Joe-nak, a mamlasz zsoldos társamnak, aki a saját priccsén fetrengett éppen. Joe nem nagyon örült annak, hogy vigyáznia kell az eléggé ingerült sárkánygyíkra, és Draci se nagyon örült annak, hogy nélküle megyek el valahova is, na de ez a fehér dög könnyen észrevehető volt és most leginkább a lopakodásra volt kiélezve a szituáció. Nehéz szívvel hagytam magam mögött az ideiglenes táborunkat.
 
  A vízimalmok felé vezető út teljesen eseménytelen volt. Átvágva a kihalt utcákon, kerülgetve a krátereket, amelyeket az ostromlövedékek hagytak maguk mögött, fintorogva arra a pár holttestre, amely ott pihent az utcákon, és belerúgva pár kóbor kutyába, akik hozzám akartak szegődni, végül megérkeztem az említett őrlő létesítmények külterületére. Felmértem a házakat, amelyek a környéken voltak, próbálva találni egy olyat, amely megfelelne a céljaimnak. Végül találtam egy emeletes épületet. Óvatosan hatoltam be, alaposan figyelve a zajokra, azonban nem hallottam semmit. Pár perc múlva már az emeleten voltam, és idegesen vettem tudomásul, hogy a malmok felé egy ablak sem nyílik, így nem is tudtam innen nézelődni. Elkomorodtam. Ez így nem lesz jó. Kimenve a házból, épülettől épületig osontam, lépteim alig vertek némi zajt. Enyhén felgyorsult szívveréssel lestem ki a sarok mögül. Ez volt az utolsó ház, amely elválasztott engem a malmoktól, és ez volt az utolsó esélyem, hogy normálisan felmérjem a terepet. A házat a célpontjaimtól egy viszonylag széles tér választotta el. Látszott rajta, hogy napi szinten rengeteg szekér fordulhatott itt meg béke időben, amikor a környék termőföldjeiről ömlött a gabona...mostanában túl sok szekér nem járhatott erre. Vele ellentétben viszont északi annál több. Egy rövid körbenézés után keserű szájízzel állapíthattam meg, hogy az a tizenöt katona, akit a katonánk jelentett, már nem tizenöt, inkább huszonöt volt. Csodálatos. Tehát hoztak még erősítést magukkal, amennyiben valaki kellemetlenkedni akarna. Utálom az életemet.
   Egy kis időt még gondolkozással töltöttem. Valahogy át kéne jutnom az őrökön, bejutni a malomba és mindezt észrevétlenül. Bár a fogdmegek eléggé unatkoztak, annyira azért nem voltak figyelmetlenek, hogy csak úgy áttáncikáljak közöttük, tehát kerülnöm kell. Bár még életemben nem nagyon láttam vízimalmot, azt azért tudtam, hogy a folyó felőli oldalán lennie kell egy hatalmas keréknek, amit az említett folyó sodrásának ereje hajt meg. Tehát kell lennie egy ajtónak a hátulján is, a kerék felőli oldalon - legalábbis reméltem. Már pedig az tökéletes behatolási pont lenne, az északiak háta mögött. Elhagyva eddigi megfigyelési pontomat, egy nagy kerülőt tettem, mígnem végül a folyóparton bukkantam ki, nagyjából 300-330 lábnyira a malmoktól. A távcsövemet elő véve kémleltem ki, hogy mivel is állok szembe. Szerencsére nem láttam, hogy akármelyik kirendelt őr a malmok hátuljánál várakozott volna - egyszerűen nem számítottak arra, hogy valaki abból az irányból fog próbálkozni. A malmok magasak voltak, a kerekek grandiózusak, így egyelőre fogalmam sem volt, hogy miképp fogom én ezeket tönkre tenni - de nem adtam fel. Valahogy csak megoldom. Mindig megoldottam.

   Óvatosan haladtam végig a folyóparton, az épületek takarásába. Nem tapasztaltam semmi akadályt sem, így végül biztonságosan érkeztem meg az utolsó épületig, amely nagyjából 16 lábnyira lehetett a malomtól. Ahogy kifelé nézelődtem, megláttam az egyik északi pribék vállát kilógni a malom takarásából. Tehát itt már óvatosabbnak kellett lennem. A láthatatlanságon és hangtalanságon túlságosan sokat nem aggódtam. Dumah segítségét igénybe véve - a kis szeráf nevéhez hűen szerencsére most csöndben maradt - sikeresen meg is érkeztem a legközelebbi malomig, pontosabban annak a kerekéhez. Ahogy ide felé jöttem, láthattam a borostyánt is, amelyről a tiszt beszélt. Enyhén meg volt szaggatva, de semmi félelmeteset nem éreztem felőle. Talán valami szörnyet rejt? Be fog robbanni? Vagy mire akart utalni ezzel a munkaadóm? Nem tudtam, de nem is nagyon akartam kipróbálni. Viszont lehet, hogy csak szükségem lesz rá, hisz elképzeléseimmel ellentétben ezen az oldalon nem nyílt se egy ajtó, se egy ablak, úgy hogy vagy csak elölről, vagy az ablak irányából közelíthetem meg az épület belsejét. Ez a nap egyre jobb és jobb lesz. De nem akartam sokáig szórakozni. A táskámat ledobva rögtön elő halásztam a fémládámat, és kivettem belőle egy marókeveréket. A kupakot óvatosan pattintottam le és pár cseppet csepegtettem a malomkerék hajtótengelyére és vártam az eredményt. A tengely fémmel kivert fa volt - a fémet korrodálta, a fával nem kezdett semmit. Tehát ez a módszer itt nem fog működni. Sietnem kellett, hisz a homokórán futottak le a szemek - nem sokáig tart már ki a láthatatlanságom. A cuccaimat elpakolva kaptam a táskát a hátamra és iramodtam a borostyán felé, enyhe félsszel, felkészülve a lehető legrosszabbra is.
  A borostyán recsegett-ropogott, mint ami bármelyik pillanatban leszakadhat. Igyekeztem gyorsan felmászni rajta, mielőtt még tényleg elszakad, ott hagyva engem a földön a meglepett, de igen csak morcos északiak között. Aztán egy utolsó reccsenés. Kétségbeesetten kaptam a párkány felé. Fél kézzel megfogtam, miközben a futónövény leomlott a földre. Ezt már az amúgy igen csak figyelmetlen északiak is észre vették, így gyorsan megpróbáltam átlendülni a párkányon, hogy bejussak az épületbe. Ez szerencsére sikerült is. Ahogy bent voltam, egy galériára értem. Kezeimmel a mellkasomat markolásztam, próbálva legyűrni az enyhe szívbaj utóhatásait. Kint léptek zaja, majd:
- Áh, hagyjátok. Akárki is volt, már rég meglépett.
- You...what?
   Suttogom magam elé meglepettségem szavait. Hát, ezek a katonák aztán túl sok figyelmet nem szentelnek a munkájuknak, amely nekem igen csak tetszett, és némileg felderített. Talán még sikerül megúsznom ezt az egészet. De azért a gyanakvásomat nem altatták el. Mi van, hogy ha csak azt akarják, hogy én elhiggyem, hogy figyelmetlenek és arra várnak, hogy leleplezzem magam? Így hát percekig csak kuksoltam az ablak tövében, várva, mikor törik rám az ajtót, azonban ez szerencsére nem történt meg, így biztosnak ítéltem a terepet. A végszót egy hangos, recsegő bélgáz eregetés, és az arra válaszul érkező hatalmas, csattanós pofon adta meg. Ezek után én vajmi kevésbé hinném, hogy még mindig utánam kutakodnak.
  Hát, akkor ideje volt neki kezdeni a mókának. Őszintén szólva életemben nem érdekeltek a mechanikus dolgok - azokat meghagytam a mérnököknek, meg most már a jötünöknek. Lehet, hogy mondjuk nem ártott volna némi figyelmet fordítanom annak, hogy még is, mik működtetik ezeket a hatalmas mozsarakat, amelyek még most is dolgoztak. Lemenve a földszintre, a fejemet vakargatva mértem fel a szerkezetet. Tengelyek, amelyek forogtak....kerekek, amelyek olyan cakkosak voltak, mint ha az egér rágta volna meg őket, viszont a cakkozások ahogy össze értek, meghajtották a másikat, és ez egy másik tengelyt forgatott meg, ami végül mozgásba hozta az őrlő szerkezet függőleges irányú mozgását. Tehát ha bármelyik tényezőt kiiktatom, elvileg nem lenne szabad tovább működnie. Érdeklődve néztem meg, hogy miképp is lehet rögzítve az a fogazott kerék, amely a szerkezet lelkét adta? Láttam, hogy valami tárgyak lógnak ki a kerékből, amelyek a tengelyhez rögzítették azt. Hengeres tárgyak, a tetejükön egy bevágással. Egy ideig értetlenül vakargattam a fejemet, aztán kutakodni kezdtem. Végül találtam egy szerszámot, aminek a vége tompa ék alakúra volt kikészítve és szemmel láthatólag a vége illeszkedett a kereket rögzítő hengerek tetején lévő bevágásba.Sikeremen felbuzdulva rögtön bele is nyomtam a szerszám végét a rögzítő peckek tetejébe. Először húzni próbáltam, de azzal nem értem el semmit, csak a szerszám jött ki a hengerekből. Aztán nyomni. Semmi. Elkezdtem egyik irányba csavarni. Semmi. Másik irányba. Mint ha valami megmozdult volna. Lelkesen kezdtem el tekergetni ugyanabba az irányba. Az egyik rögzítő pecek meg is mozdult, látszott, hogy elkezd kiemelkedni a kerékből. Ááááh, végre, valami jó hír!
  A rossz hír rögtön ezután következett. A szerszám, ami már amúgy is rozsdás volt, egy hangos pattanással adta meg magát, a vége egész egyszerűen letört, így használhatatlanná vállt. Idegből már majdnem elhajítottam volna a vackot, aztán rájöttem, hogy az nem lenne jó ötlet, mert túl hangos, így csak simán letettem. Akármik is ezek a peckek, ezek rögzítik a kereket - és fémből vannak. Így aztán elő vettem ismét a marókeverékemet és óvatosan a négy pecekre csöpögtettem azokat. A fém rögtön el is kezdett korrodálódni, azonban a kerekek forgásából adódóan a sav nem maradt sokáig a fémen, így nem marta át. Idegesen szisszentem fel az újabb kudarc láttán. Kezdtem egyre jobban csüggedni.
  Ideje volt egy újabb tervet kieszelni. Némi nézelődés után találtam egy vaskos fapálcát. Azzal a kezemben figyeltem a kerekek működését. Az egyik befelé forgott, ami úgy látszik, hogy meghajtotta a másik kereket, amely ellentétes irányba forgott, és végül ez hajtotta meg a tengelyt. Ha sikerülne eltömítenem a kerekeket, akkor az elvileg megakadályozná a forgásokat. Tönkre nem tenné őket, de jobbat egyelőre nem tudtam kitalálni. Aztán gondolkozni kezdtem máson, mielőtt a tervemet kieszeltem volna. Alaposabban felmértem a terepet. Az épület belsejének nagy részét a mozsár és az azt mozgató szerkezetek tették ki. Körbe egy galéria futott, amelyet fejben csak emeletnek neveztem el, és innen két ablak nyílt. Az egyiken bemásztam, a másik a következő malom felé nyílt. Ezt az információt elraktároztam magamban. Az épület fala fából készült, még hozzá könnyen éghetőnek nézett ki. A lapos tetőt is csak deszkák borították. Egy ideig elgondolkoztam azon, hogy leégetem az egészet a fenébe, reménykedve, hogy a tűz átterjed a többire is, és a pánikot kihasználva lépek meg onnan. Aztán a szemem megakadt a lisztes zsákokon. Arcomon gonosz vigyor terült szét. Clandestine-nal a kezemben kezdtem el kivagdosni a zsákok oldalát és kifolyattam belőlük a gabonát. Három üres, megtépázott zsákkal a kezemben léptem oda a kerekekhez és kezdtem őket megetetni a szerkezettel. Annak a forgása lassult, a szerkezet nyekeregni kezdett és tolta szét a kerekeket - de még mindig nem volt elég. Így visszamentem a zsákokhoz, még kettőt kiürítettem, és azt is megetettem a géppel, reménykedve, hogy a hangos zajra nem figyelnek fel kintről. A tervem végül működött. A rögzítő peckek a sav korrodáló hatása miatt meggyengültek, és elpattantak, lehetővé téve a kerekek elmozdulását, amik el is csúsztak egymástól, így a szerkezet forgása megállt. Magamban örültem, megengedtem magamnak fél perces győzedelmi pózolást, aztán már mentem is fel a galériára. Megálltam a másik malom felé néző ablaknál és óvatosan kilestem. Nem nagyon láttam és hallottam mozgást, így eléggé biztonságosnak ítéltem meg a terepet ahhoz, hogy lemásszak az utcára. Az épület fala eléggé rozoga volt, így bőven szolgáltatott kapaszkodót. Miután leértem, egy pillanatra meglapultam, de senki se vette észre a mozgásomat, így némi szerencsétlenkedés után felmásztam a következő épület ablakához és átlendültem a párkányon. Jöhetett a következő malom.

  A benti felépítés megegyezett az előzővel. Az előző sikeremen felbuzdulva már tudtam, hogyan kell itt csinálni a dolgokat, így már kész tervvel érkeztem meg. Itt is találtam bőven zsákot, amelyeket ismét kiürítettem és bedobtam a kerekek közé. Azok szépen be is ették a zsákokat, egy ideig lassult a kerekek forgása...aztán egyszerűen kidolgozták magukból. Elkeseredetten fintorogtam. Ez a megoldás itt lehet, hogy nem fog működni? Az lenne még a szép - más ötletem nem nagyon volt. De nem akartam feladni a próbálkozást. A csizmám szárából elő kaptam a rugós pengémet, amelyet eddig nem is nagyon használtam és azt próbáltam betenni a kerekek közé. Azok ismét csak bedolgozták maguk közé, aztán a tőr egyszerűen csak kipattant a kerekek fogazata közül. Kezdtem egyre idegesebb lenni. Az eltömítés itt nem működött, savam sem volt...de még mindig makacsul ragaszkodtam a tervemhez. A kiköpött zsákokat összecsomóztam, remélve, hogy így nagyobb akadályt fognak jelenteni és ismét megpróbálkoztam a szerkezet eltömítésével. A terv ismét csak sikertelen volt.
  Tekintetem megakadt a mozsáron vagy mi a fenén. Szóval azon a hatalmas kövön, ami az őrlő feladatot végezte. Menet közben találtam egy másik cakkozott szélű kereket. Reménykedtem benne, hogy ha a malom az acélhoz csapódik, az meg fogja repeszteni azt, így egyszerűen a fémszerkezetet a kő alá helyeztem és vártam, hogy mikor fog leérni a malomkő. Azonban a fém még mindig nem volt elég, a malomkő egyszerűen csak lecsapódott rá, és már folytatta is az útját felfelé, mint ha csak sima gabona lenne az. De ez legalább adott nekem egy ötletet. Megnéztem a tengelyt, aminek a végére a malomkő volt rögzítve. Csak pár szög volt benne, erősnek néztek ki, és mozgás közben nem tudtam volna őket kikapni. De viszont használtam a karjaimon feszülő karikákat egy kis plusz erőért fohászkodva és amint a malomkő elérte az alsó állását, egyszerűen az éjgyilokkal estem neki a fa tengelynek. Pár csapás után az öreg tengely megadta magát és a malomkő egy halk puffanással a helyén maradt, a tengely a továbbiakban üresen járt fel és le. Oké, ezzel is megvolnánk, jöhet a következő! Az előzőleg bevált módszert használtam arra, hogy átmenjek a következő malomba.

  Ahogy átlendültem a harmadik malom párkányán, idegesen vettem észre, hogy valaki a sarokban horkol. Csodálatos, már csak ez hiányzott! Óvatosan másztam le a lépcsőn, ami összekötötte a galériát a földszinttel. Innen nem tudtam kivenni, hogy még is, ki a franc akar ez lenni, de nem akartam kockáztatni. Nem hagyhattam, hogy felébredjen és riadóztassa a kinti katonákat. Nem akartam civileket ölni, de most egyszerűen nem volt más választásom. Óvatosan osontam lefelé, figyelve a recsegő deszkákra - a sok évnyi tapasztalat itt az én malmomra hajtotta a vizet. Magamban kuncogtam egy sort az elmés megjegyzésemen, aztán megálltam a horkoló emberke mellett. Ahogy közelebb értem, már megállapíthattam, hogy nem egy molnárlegény volt ez, hanem egy katona - akinél érthetetlen okokból kifolyólag csak egy fakalapács volt. Nem sokat teketóriáztam. Kezem gyorsan az őr szájára tapadt, hogy ne tudjon kiabálni, és ezzel egy időben Clandestine egy véres csíkot húzott a torkára. A fickó teste még egy ideig rángatózott, aztán egy utolsó rángás után már békésen élte tovább a hullák életét.
  Gyorsan felmértem a terepet. A főtengely eléggé jó állapotúnak nézett ki, és még vassal is volt kiverve, így ezzel sokat nem tudtam volna kezdeni. Az egyik cakkozott szélű kerék enyhén sérült volt, de semmi veszélyes, amit kihasználhattam volna. A többi kerék egész jó állapotban volt, viszont az a rúd, amely a malomkövet mozgatta, leharcoltnak tűnt. Miközben nézelődtem, eszembe jutott, hogy a tőrömet, amelyet az előző malomban használtam, sikerrel ott hagytam. De ezen már nem aggodalmaskodtam. Ismét megpróbálkoztam azzal, hogy eltömítsem a kerekeket. A módszerem nem működött, cserébe viszont kívülről mozgást hallottam, nem ártott volna sietni. Végső elkeseredésemben a tengelyre csaptam párat, amely egy hangos reccsenéssel meg is adta magát és már rohantam is fel a galériára, ahol a lemenő Nap fénye ellenére még maradt bőven árnyékos terület, ahol meghúzhattam magamat. Remegő lábakkal vártam, hogy mi fog történni. Ha a kintiek észre veszik, hogy mi történt ide bent, akkor legalább húsz katona fog nekem esni, amely nem lett volna számomra túl egészséges. Óvatosan lestem ki az ablakon, hogy megnézzem, mit csinálnak a kintiek. Elkaptam két északi sziluettjét és egy beszélgetés foszlányt.
- Jöttünk Albert-et váltani. Jó fiú, ne rohadjon már ott bent..na nem mintha itt kint nem rohadna.
   Idegesen várakoztam egy helyben. Mozdulni se mertem. Nem voltam én akkora harcos, hogy ekkora túlerővel szemben bármit is érjek. Az ajtó felől zörgés zaja. Mindjárt belépnek. Meghúzódtam az árnyak között, eggyá válva velük. Az ajtó nyílt. Pár katona lépett be, hoygy "jófiú" Albert-et leváltsák. Azonban a cimborájuk helyett csak egy átvágott torkú halottat találtak. Rögtön kiabálni is kezdtek.
- Megölték! Valaki megölte! Mocskos déli eretnek kutya! Keressétek meg!
  A szívem akkor adta fel majdnem a szolgálatot, amikor az egyik katona felrohant a galériára. Szerencsére a lépcső tetején megállt, körbenézett. A tekintete egy ideig elidőzött azon a sarkon, ahol én voltam. Az összes bennem lévő folyadék abban a pillanatban megfagyott. Aztán a katona tekintete tova suhant és ahogy kirontott a malomból, az ajtó becsapódott mögötte. Hallottam, ahogy szisztematikusan járják körbe a malmokat a gyilkos után kutakodva. Teljes volt a felfordulás, nekem köszönhetően, én meg csak pislogtam ott mozdulatlanul, hogy most mi a franc lesz? Végül feladta a passzivitásomat óvatosan lestem ki az ablakon. Még mindig mocorogtak a katonák, miközben én perceket töltöttem azzal, hogy csak őket figyeltem az árnyak biztonságából. Egyre inkább kezdtek azonban lenyugodni, ahogy a gyilkost nem találták meg, feltételezve, hogy már messze járhat, ha nem találták meg őt. Azért annyira nem bíztam a szerencsémben, hogy most próbáljak meg kimászni. Menet közben érkezett valaki, aki gyorsan rendbe tette a katonákat és őröket rendelt a malmokba. Legalábbis az elsőkbe, amelyekkel eddig végeztem. A többiről egyelőre fogalmam sem volt.  Aztán ahogy a Nap egyre jobban a horizont mögé bukott és a Hold felkúszott az égre, az én bátorságom is visszatért. Egy ideje már nem hallottam mocorgást, így lemászva az utcára és felmászva a következő malom falán, hamar az épületben találtam magam.
 
   A párkányon átvetve magam felmértem a terepet, ellenség után kutakodva. Aztán megláttam egy katonát, aki lehet, hogy felfigyelt a belépőmre, vagy csak elég ideges volt, mert karddal a kezében közeledett a lépcső felé, egyelőre nem vett engem észre. Gyorsan egy sarokba vonultam, ahol az árnyak megültek. A katona elhaladt mellettem. Biztos, hogy meghallott engem.
- Mutasd magad!
   A hangja enyhén remegett. Egy ponton elég közel került hozzám, annyira, hogy támadással próbálkozhassak. Az árnyak közül előtörve egy gyors vágást indítottam meg a torka ellen - az első diszciplína, amit egy orgyilkos megtanul. A vágás sikeres volt, az őr a torkához kapott, én pedig elkaptam a testét, mielőtt még hangosan a földre esett volna. Miután a csórikám kilehelte a lelkét, bevonszoltam őt a sarokba és átkutattam a testét. Egy könnyű páncélt viselt, és volt nála egy új északi fegyver, aminek a végén valami fémmel, amelyet már láttam a Tünde-erdőben. Ezzel döfték le azokat, akik túl közel kerültek hozzájuk, ahol már nem tudták effektíven használni távolsági fegyvereiket. Leszereltem a fémet a fegyver végéről, még egy futó pillantást vetettem a halott katonára és mentem tovább a dolgomra. A fémmel ismét az eltömítéses módszerrel próbálkoztam. Az itteni kerekek már eléggé leharcolt állapotban voltak, így a fémet gond nélkül bezabálták és végül a kerekek egy halk pendülés keretében elcsúsztak egymástól, a forgás megállt. Itt már nem engedtem meg magamnak az örvendést. Már csak egy malom volt vissza, amivel sietnem kell, mielőtt még valaki keresni kezdi ezt a katonát is.

   Az utolsó malomba már rutinszerűen hatoltam be. Kezdtem egyre jobb lenni ebben. Gyorsan felmértem a terepet. Ellenség sehol. Ellentétben talán ez volt a legrosszabb állapotban. A főtengely, amelyet a kinti malomkerék hajtott meg, jó állapotban van, a végén lévő cakkozott kerék kicsit rozsdásodott, a hozzá csatlakozó másikon már repedések futottak végig, bár a fém még nem adta meg magát, és a malomkövet mozgató tengely is eléggé gyatra állapotban volt. Gyors körbenéztem, azonban kalapácsot nem találtam, amivel széthúzhattam volna a szerkezetet. A sikertelenség nem lombozott le. Kezdtem egyre jobban parázni, hogy rám találnak, így felpörgettem az eseményeket. Clandestine markolatával csaptam rá a repedezett kerékre, amely egy hangos reccsenés keretében szépen meg is adta magát. A zajra a szívverésem is megállt, de nem hallottam egyelőre senkit sem. Megvárni azonban nem akartam az északiakat, így gyorsan rohantam is az ablakhoz.
   Végül az utca fronton voltam, izzadt testemet a hűvös éjszakai levegő ostromolta. Épületről épületig osonva hagytam el a vízimalmok területét, hogy aztán rohanjak is vissza a táborba, jelentve a misszió sikerességét. Félúton eszembe jutott, hogy még se használtam a fésűt arra, hogy kinyírjak valakit. Kár, pedig jó történet született volna belőle. De most már ezen nem változtathattam...csak élveztem azt, hogy túléltem ezt az egész hercehurcát és még menet közben két északit is eltettem láb alól. Élvezzük az élet apró örömeit, nemde?