[Ostromjáték] Nagytemplom

Mit keresek én itt?! Felsorakoztattak, csakúgy, mint egy közkatonát. Igaz, hogy nem teljesen az első sorba kerültem, hanem a papok közzé, mégis: nem itt kellene lennem. Felderítés, kémkedés, szabotálás, bármi, ami nem az, hogy fejjel menjek a falnak jó lenne számomra és a többi inkvizítor számára is - ha pedig van egy kis eszük a sereg vezetőinek, ezt be kellene látniuk. Utolsó reményként hallom a támadás és a tűzparancs előtt Augustinus rendfőnököm szavait. Talán mégis más munkám lesz, vagy csak egy áldást akar mondani felettem?
- Dícsértessék a Jézus Krisztus! - köszönök neki - Mit óhajt? – kérdezem, lehet a kelleténél kicsit idegesebb hangon.
- Mindörökké ámen, fiam. Feladatot bíznék magára, ami talán testhezállóbb lehet az ön képességeit tekintve, ugyanakkor veszélyesebb is lehet, mint a front. Tudja, gondolom, hogy Eichenschild nem tért át a protestáns hitre, a nagytemplomának tetején még kereszt csillog, nem pedig az Esroniel csillag. Az ön feladata lenne, hogy ez így is maradjon.
Nem csak megnyugtat amit hallok, de a májam is hízik attól amit tőle. Habozás nélkül válaszolok.
- Örömmel örzöm meg a Nagytemplomot az Egy Igaz egyháznak a protestáns eretnekek keze alól, még ha ez veszélyes is. Mit kell tennem pontosan, megvédenem a templomot a támadóktól?
-Be kell jutnia a nagytemplomhoz a csatornákon keresztül egy kisebb csapat élén, majd ellenőrizni a bent szolgáló papok biztonságát. Utána pedig biztosítani a helyszínt, amihez további kereszteseket küldünk, illetve megtöltik tömjénfüsttel az egész templomot. – mondja elégedetten. – Van kérdése?
- Van bármiféle térkép a csatornához? Vagy egy felderítő, aki el tud igazítani? Bármi információ, hogy a déli sereg számára mennyire jelent prioritást a templom elfoglalása?
- Felderítőt tudok adni. A déli seregről nem tudunk semmit, de éppen ezért kell felkészülni mindenre. Sok sikert, Hagen atya. – Elégedett vagyok, a felderítővel még jobban járok mint egy térképpel.
- Deus vult! - búcsúzom. Egyike lehet ez a háború nyújtotta lehetőségeknek? Vagy csak engem nem sajnálnak odaveszni, ha mégsem jön össze a küldetés? Végülis mindegy, ugyanúgy kell teljesítene, bármelyik is az igaz.
Az egységemet a csatornák külső bejáratánál találom meg. Négy inkvizítorból – megismerem őket a láncokból – és a felderítőből áll. Az egység valóban…kicsi. Harcban nagy valószínűséggel csak elátkozottakkal szemben lesz esélyünk, vagy annyi katonával, mint mi magunk vagyunk, ha arra kerülne a sor. Reménykedem, hogy időben odaér majd az a keresztes sereg. Ráadásul az inkvizítorok fiatalok és feláldozhatóak, nem fogják megkérdőjelezni a parancsomat.
-Deus vult, Hagen atya! – köszöntenek, a felderítő pedig csak biccent, és megkérdezi:
- Indulhatunk?
- Csak Önök után – intek, s hagyom, hogy a felderítő vezesse a csapatot. Ahogyan leérünk, a gyalogok…inkvizítor testvéreimhez fordulok. - Ketten a felderítő után. Aztán én, végül pedig a maradék két ember a hátunkat védi, ha esetleg megkerülne minket valaki. Vonjátok ki a kardjaitokat, nem tudjuk mi vár ránk odalenn. Ne felejtsétek el miért harcolunk. - teszem hozzá az utolsó mondatot, apró buzdításként.
Vagy a rendfőnök szólt nekik, hogy én leszek a parancsnok, vagy maguk jöttek rá, ám hallgatnak rám. Felállnak, ahogy kérem. Ahogyan haladunk, néhány forduló után eltűnik a beszűrődő fény – amit egyre nagyobb aggodalommal kísérek. Meggyújthatnánk ugyan egy-egy fáklyát, de félő, hogy kiszűrődik valamelyik lejáratnál, azzal pedig odalenne a meglepetés ereje.
A falak sem bíztatóak: minél beljebb haladunk annál inkább ellepi őket valamiféle fura, feketeszínű nyálkás anyag.
- Mi ez a falon? – kérdezem a felderít. Az vállat vonva válaszol:
- Nem tudom. De túl sok mindent láttam ahhoz, hogy kérdezősködjek. Miria von Eichenschild úrnő sokmindenre képes, hogy megvédje a várost...
Nem nyugtatott meg a feleletével, ám feleslegesnek éreztem a további kérdezősködést. Úgy félórája sétálhattunk, amikor felhangzottak az ágyúk, nyomában pedig a csatakiáltások. A zaj teljesen elnyomta azt ami a csatornában történt, így csak remélni tudtam, hogy a védelem vasrácsokból áll, és nem holmi idetelepített dögökből. Volt azonban egy pozitív oldala is, hogy elkezdődött az összecsapás: végre fáklyát gyújthattunk, senkinek nem fog feltűnni.
- Hozott valaki fáklyát? – kérdezem, és hárman – az egyik elülső és az egyik hátsó inkvizítor, valamint a felderítő – már nyúlnak is utána. Amint meggyújtják azonban, mindannyian felocsúdunk a meglepődöttségtől. A fény egy szörnyet világított meg előttünk, valamiféle négylábú dögöt, amit le sem tudok írni. Éles fogakkal és tátott szájjal készül ránk támadni. Ösztönszerűen hátrálok a többiekkel együtt, ám időközben visszanyerem a lélekjelenlétem. Nem eshetek pánikba.
- Hátra! – kiáltottam a felderítőnek. Egy inkvizítorért nem kár, ha azonban ő oda lesz, soha nem találjuk meg a templomot. Előhúzom az egyik lőfegyverem - egészen pontosan a Fenrirt, és ameddig leadom a lövést a bestiára, utasítom a többieket-  Akinél van lőfegyver, használja. Judica me-vel, vagy bármi mással amivel tudjátok bénítsátok le. Deus vult! - kiáltottam, és jó példa gyanánt egy Judica Me-vel megállítottam a támadását, közben újratöltve a fegyveremet. Bármennyire is voltak azonban hatásosak a bénítások és a lövések, nem akar meghalni – pedig már rég illett volna. Talán ha nagyobb fegyvert használok…A Fenrirt levéve a hátamról – merthogy bőrszíjjal a hátamon átvetve hordtam – céloztam a fejére, és húztam meg a ravaszt. Ez már elégnek bizonyult. Szépen lassan összeesik és elterül a földön. Fellélegeznék, de ahogy elesett, a sebek úgy kezdenek összehúzódni rajta. Ugye nem lesz képes még ezután is felállni? A helyzetet csak rontotta, hogy az egyik hátvéd szerint még többen jönnek. Nincs vesztegetni való időnk.
-Előre! Felderítő, vezess! - küldöm újra legelőre, majd amikor megindulunk, futtában kiáltom - mindegy mik ezek, meghalnak ha lelövik őket. Ne hagyják, hogy beérjenek! – ezután a puskámat visszavetve a vállamra, a tömjénezőmet húzom elő. Hátha lesz valami hatása… eléggé elátkozottnak néznek ki ezek a dögök.
Feltételezésem pedig bevált, legalábbis úgy tűnik, mintha lemaradtak volna. Természetesen társaim is előrántják a saját füstölőjüket, így biztosítva, hogy legalább egy időre nyugtunk legyen. Egy vasrácshoz érve újabb akadályba ütközünk.
- Zárva! – kiáltja a zsoldos. Nem hezitálok, előhúzom a pisztolyomat, és miközben újratöltöm, figyelmeztetem a többieket.
- Hátra! – majd miután magam is tisztes távolságba érek, a zárszerkezetet célozva húzom meg a ravaszt. A lövés talált, ám nem volt elég ereje ahhoz, hogy végérvényesen tönkre tegye a zárat: szükség volt még egy lövésre.  – Fegyvert – szólítom meg a legközelebb állót, hiszen miért pazaroljam a saját, egyébként is szűkös lőszerkészletemet? Ennek már nem tudott ellenállni a fém, immáron akadálytalanul haladhattunk tovább.
Jó tíz perc séta után ötlik a fejembe, hogy talán spórolni kellene a tömjénnel.
- Csak egyvalaki tömjénezzen, lehet még szükségünk lehet rá. – szólok hátra. Azok veszekedni kezdenek rajta ki oltsa be, hiszen félnek attól, hogy a másikat majd elkapják az előbbi szörnyek. Az észérvek nem hatnak, bárhogyan is próbálom meggyőzni őket, hogy ez teljesen hülyesség. Végül hátranyúlok és kikapom az egyik kezéből, és magam oltom be. – Mennyi idő még? – kérdezem vezetőnket.
- Nagyjából öt perc. – Helyes. Magam is éreztem, hogy valahol a belváros alatt járunk, azt azonban nem gondoltam, hogy ilyen közel  
Jól tippelt a felderítő, öt perc múlva egy létránál állít meg minket.
-  Ez a nagytemplom előtti térre vezet. – mondja.
Főtér? Nem valami biztató a rejtőzködésünket tekintve.
- Nincs valami olyan, ami egy kicsit eldugottabb részhez vezet? Például egy hátsó bejárathoz? – kérdezem.
- Esetleg ha tovább megyünk, akkor belefuthatunk a nagytemplom alatti katakombákba de azt a területet nem ismerem, és... nem is akarok bemenni oda. Eltévednének, ráadásul hogy onnan fel lehet-e menni a templomhoz az kérdéses. De ha arra akarnak menni, maguk mehetnek, nélkülem. – rázza meg a fejét.
- Rendben. Maradunk ennél. Töltse mindenki újra a fegyverét, nem tudjuk mi vár ránk kint. Csak ön után. - intek a felderítőnek. Nem volt már hasznunk belőle, előremehetett nyugodtan, legalább nem az egyik inkvizítort veszítem el, ha kint katonák vannak.
Társaim újratöltik a fegyverüket, majd ahogy mondtam el is indulunk a felszín felé. Előbb a felderítő ér ki, és mivel nem hallat halálsikolyt vagy hull vissza a csatornába holtan, úgy gondolom mi is felmehetünk. Ahogyan kilépek, látom hogy a csata valóban nem ért még ide. A tér túloldalán pedig a nagytemplom terül el, zárt kapukkal.
Van egy olyan érzésem, hogy nem igazán akarnak majd beengedni minket ilyen háborús időkben: hogyan bizonyítjuk, hogy nem protestánsok vagyunk? Nincs azonban időnk arra, hogy hátsó bejáratokat keressünk, átvágok társaimmal a téren, és dörömbölni kezdek az ajtón.
-A Pápa parancsára érkeztünk a katedrálisból, hogy megvédjük önöket. – kiabálok be. Csönd, fojtott vitatkozás fogad, majd a következő válasz:
- Honnan tudjuk, hogy igazat mondanak? Lehet protestánsok! - válaszol egy határozott, ám komikusan sipító hang.
Beigazolódott a félelmem, és tudtam azt is, hogy a beszéd nem fog használni. Elővettem a  füstölőmet, és az ajtó elé vártam, hogy az illat bejusson. A protestánsok nem használnak ilyet, és nem is bírják a füstjét, így csak igazi hívőként használhattam.
- Meggyújtottam egy füstölőt. Az illata mindjárt beér. A protestánsok nem használnak ilyet.
Mikor beér a füst, újra elkezdik a vitát, majd kinyitják az ajtót. Négy szerzetes csuhába öltözött férfi van bent, akik hagyják, hogy bemasírozzunk öten.
- Üdvözlöm, üdvözlöm... inkvizitor úr! Miért vannak itt? - kérdezi az iménti sipítozott hangú. Közben a társaim szétszélednek a templom területén.
- Azt a feladatot kaptam, hogy megvédjük önöket az esetleges protestáns fenyegetéstől. Nemsokára keresztesek is érkeznek a biztonságuk érdekében.
Az ifjú inkvizítor kiáltására igen. Odakapom a fejem, pont elkapva a pillanatot, ahogyan összeesik a nevemet kiáltva. Árulók. Máris?
- Mellém! - kiálltok az inkvizítoroknak, majd tisztes távolságba próbálok kerülni a szerzetesektől. A Fenrirt előhúzva, a szerzetesre célozva kezdem kikérdezni. - Protestánsok?
- Got mit uns! - kiáltották el magukat, beigazolva a sejtésem. Ketten ledobták a csuhájukat, ami páncélt rejtett, majd megidézték lángoló kardjukat. A másik három egyelőre nem mozdul. Reflexből tüzelek amint meglátom a kardokat, remélve, hogy még azelőtt sikerül megölni őket, mielőtt a közelünkbe érnek. Közben a társaimhoz szólok.
- Öljétek meg az eretnekeket! Próbáljátok távol tartani őket! Láncokkal, lőfegyverrel, ami csak van! - majd a fenrirt elrakva a Gungnirt húzom elő, és emelem célzásra. Nem voltam elég gyors, az egyik templomos előttem termett, és kardjával megpörkölte egy kicsit a vállamat. Nem vészes. Legalábbis ahhoz képest nem az, hogy én cserébe a tüdejét lőttem át. Hátrálva figyeltem a fuldoklását, és vártam, hogy összeessen. Sikerült egy lélegzetvételnyi szünetet tartanom, és ledobni a füstölőmet – azzal előbb vagy utóbb úgyis győzünk.
Körülöttem is erősen dúl a harc: két inkvizítor már megölt két lelkészt, azonban mi is vesztünk egy embert, a megmaradt templomos keze által, míg a templom másik felében a maradék inkvizítor küzd láncaival az utolsó lelkész ellen.
Reménykedem hogy az elhullott ifjú kellőképpen legyengítette a templomost ahhoz, hogy elbírjak vele. Elé lépve a kardommal megpróbálok a fegyvert fogó kezének hajlataira támadni – remélve, hogy ott gyengébb a páncél. Hiába bénítom azonban le Judica me-vel, mielőtt támadok, sikeresen hárítja a kardcsapásomat. Közben látom, hogy hárman támadnak a maradék lelkészre, aki nem fogja sokáig húzni az egy száll pajzsával.
Úgy döntök, hogy inkább védekezek mostantól, és megvárom ameddig vagy a füst, vagy a társaim ölik meg a páncélost. Hátrálás közben a láncaimmal támadom a fejét, hogy kicsit hátráltassam a támadásban, azonban nem kell sokáig kitatanom, néhány pillanat múlva az inkvizítorok legyőzik a lelkészt, és szitává lövik a páncélost.
Kifújom magam. Hogy jutottak be ide? Ha már itt voltak az azt jelenheti, hogy máshová is beférkőztek...
- Sebesülések? - kérdezem körbe az életben maradottakat.
Azok végignéznek magukon, majd megrázzák a fejüket.
- A lelkészek azt hitték majd a templomosok megvédig őket. De ha sokan jönnak nem fogjuk tovább húzni mi sem… - és igazuk volt. Ki kellett találnunk valakit.
- Rejtsétek el a füstölőket a padok között. Ameddig levegőt nem tudnak venni, addig támadni se. Aztán mi is elrejtőzünk. - adom ki a parancsot- Kivéve titeket. - mutatok rá kettőre, akik a legjobban festettek. - Ti kimentek, és szóltok a kereszteseknek, hogy jöhettek. Siessetek amennyire csak tudtok.
Veszélyes mindössze ketten maradnunk, ám nem kockáztathatom, hogy nem jut el az üzenet - inkább itt szenvedjünk ketten egy darabig, mintsem ne jöjjön a segítség.


(Maradt 10 és 13 töltényem, valamint szereztem egy kellemes égési sérülést a vállamra.)