Az üzletre áldomást érdemes inni. Így van ez most is, hogy eladtam életem első, saját tenyésztésű és nevelésű lovát. Az új tulajdonos arra fogja használni, hogy bejárja vele a birtokot, és időnként vadásszon. Úgy vélem, Csillag teljes mértékben meg fog felelni az elvárásoknak. Kikötjük a lovat a kocsma előtt, és betérünk hát, hogy egy pohár borral pecsételjük meg az egyességet. Miután ez megtörtént, éppen távoznánk mindketten, de egy kis csetepaté feltart minket a bejárat közelében.
Egy fickó penderül elénk egy igen méretes pofon hatására, amit egy tűzrőlpattant fiatal lány oszt ki neki.
- Meg ne próbálj még egyszer így hozzám érni te akasztófavirág! El vagyok jegyezve!
- Eljegyezve… eljegyezve… azt a vőlegényt senki nem látta már vagy két éve! – replikázik a pofonvágott fickó az arcát dörzsölve. – Akárhol lehet!
A lányka durcás grimaszt vág, és félig hátat fordít a sértettnek, mitől is szembekerülünk egymással. Az arca először meglepődést mutat, majd hirtelen fülig ér a szája.
- Igen, akárhol lehet, de ő itt van! – mutat rám. – Tessék, eljött, hogy feleségül vegyen! – vágja ki diadalmasan, és aztán csuklik egyet, és a végét még megtoldja egy emberes böffentéssel is.
- Néééémááááá! – rikkantja el magát valaki a tömegből - Ez tényleg Gréte kedvese!
- Udooooo, édesem, hát visszajöttél hozzám? – olvad a lány, név szerint úgy tűnik Gréte, a karjaimba.
- Mármint én? – kérdezem eléggé bizonytalanul, pedig a helyzet sajnos eléggé egyértelmű.
- Mért, hát hány Udo van itt rajtad kívül? – csap hátba valaki.
Ezt őszintén szólva nem tudom, de az az érzésem, eggyel kevesebb, mint a jelenlévők tudni vélik. Legalábbis az Udo, mint név, eddig még velem kapcsolatban nem merült föl.
- Azt hiszem, én nem zavarom tovább a boldog viszontlátást …. Udo… - vereget hátba ügyfelem, aki egyébként Marcusnak ismer, és távozik.
Nagyjából tizen-tizenketten figyelik az eseményeket így is árgus szemekkel. Gréte kicsit ingadozva, de nagy elvárásokkal áll előttem. Valahogy úgy érzem, ezt a lányt itt kedvelik. Ha én most elkezdek tagadni, istenuccse meglincselnek. Azon kívül lehet, hogy megtudhatok valamit a múltamról is.
- Meglepetés! – tárom szét a karjaimat egy vigyorral, és Gréte boldogan ugrik a nyakamba. Felkapom, megperdítem, és ezzel egyben ki is „táncolok” vele a körből.
Mielőtt megkérdezhetném bármiről, Gréte először is megpróbál megfojtani egy hosszú forró csókkal. A leheletéből ítélve elég sok mindent ihatott már a mai nap folyamán … De ezzel még nincs vége, mert amikor végre levegőhöz jutok, én is kapok melléje egy csattanós pofont is.
- Hol voltál teljes két évig? – csattan fel Gréta hangja.
- Hijjj, mi lesz itt! – rezzen meg egy vendég mellettünk, és átül egy távolabbi asztalhoz.
Ez így továbbra is lincsveszélyes helyzet, így aztán kézen fogom a lánykát, és elindulok vele az emeletre, ahol amúgy is van szobám. Gréta kicsit húzatja magát, de az ivó közönsége tapssal jutalmazza az elhatározást, így aztán hagyja magát „elrabolni”.
Amint zárt ajtók mögött vagyunk, azonban újra elszabadul, és bokán rúg.
- Mégis mit gondolsz? Annyira ki vagyok rád éhezve, hogy mindjárt ágyba is vihetsz?
- Egyáltalán nem gondoltam erre, de négyszemközt kell veled beszélnem.
- Meg ne próbálj elhagyni most, mert sikítok!
- Gréte, szeretném neked elmondani, mi történt velem, de kérlek, ígért meg, hogy nem adod tovább, amit hallasz!
- Mi van veled, Udo? Olyan furcsán viselkedsz! … Jól van, jól van, megígérem.
- Gréte, én nagyon komolyan megsebesültem, azért nem jöttem vissza hozzád. Majdnem meghaltam. Nézd!
Hátat fordítok neki, és széthúzom a hajam a fejseb körül. Elcsendesedik, aztán érzem, ahogy megérinti a heget.
- Ó, én hősöm! Ne is mondj többet, megbocsátok!
Most hátulról dől nekem, és szorosan átölel. Igazán megható a ragaszkodása, bár lehet, hogy egy része az alkoholnak tudható be. Gyengéden lefejtem a karjait magamról és leülök az asztalhoz, majd az ölembe vonom. Ez a legjobb módja, hogy egyrészt igazán csendesen beszélgethessünk, másrészt meg bármikor lefoghassam, ha megint megvadulna.
- De bizony, még többet is kell mondanom, és szeretném, ha most nagyon figyelnél!
Tudom, hogy részeg, de meglepően pontos pofonokat és rúgásokat osztogat, szóval úgy vélem, lehet vele beszélni.
- Ez a fejseb sajnos nem az egyetlen probléma. Annyira bevertem a fejem, hogy szinte semmire nem emlékszem a múltamból.
- Ó, Udo, még kész szerencse, hogy engem megismertél!
- Nem, Gréte, nem ismertelek meg, de mivel Ti engem igen, elhiszem, hogy jártam itt, és hogy feleségül kértelek.
- Nem… nem emlékszel … rám sem emlékszel? – a szeme megtelik könnyel.
- Nem Rád sem, és nagyon sajnálom, mert amit eddig most láttam belőled, az alapján egy nagyszerű lány vagy.
Elerednek a könnyei, kicsit szipog, de most nem szólal meg. Szinte már tényleg sajnálom. Nem, nem szinte. Tényleg sajnálom. De ha itt is voltam valamikor, ha feleségül is kértem, akkor is … álnevet használtam. Nem annak adtam ki magam, aki valóban vagyok. De egy genny alak lehettem!
- És akkor most nem is akarsz feleségül venni? – kérdi végül szipogva. – Én neked tartogatom magam immáron két éve! Senkivel se mentem el szobára, úgy ám!
- Ez roppant hízelgő rám nézve, azt hiszem, meg sem érdemellek.
- Ezzel az olcsó szöveggel nem hátrálsz ki, Udo Jürgens! – tér vissza a harciassága egy része. – Azt már két éve is tudtam, hogy nem érdemelsz meg engem, mégis igent mondtam neked!
- El sem tudom képzelni mivel érdemelhettem ezt ki akkor! – felelem bűnbánóan.
- Nos … khmmm … - Grétében dolgozik az alkohol, szóval eddig sem volt sápadt éppen, de most már egy főtt rák igencsak elbújhatna mögötte. – Vannak egész kivételes … - nem bírja tovább mondani, de tekintve, hogy hová téved a tekintete, nem is kell.
~ Szegény kicsi Gréte … ha nem voltál mással honnan tudod, hogy kivételes vagyok?
De akkor semmi más nem kötött össze minket ezek szerint, csak a … gyarló, testi örömök? Ebben az esetben lehet, hogy van esély rá, hogy Gréte magától hátráljon ki ebből a helyzetből.
Most én vagyok az, aki elkezd kínosan fészkelődni, és némileg még elvörösödnöm is sikerül, mintha számomra kínos témát feszegetnénk.
- Nos, az a helyzet, … hogy … sajnos … - kezdem hebegve - … ezen a téren már … nem vagyok a régi.
- Ezt hogy érted? – döbben meg és kicsit még el is távolodik tőlem, ami sejteti, hogy tudja, hogy értem, csak még nem akarja elhinni.
- Nos, mostanában … amióta felépültem … illetve még nem épültem fel teljesen … illetve lehet, hogy ez végleg így marad …
- Nem áll fel?! – kérdez rá eléggé lényegre törően.
- Igen, így is mondhatjuk.
Újabb pofont kever le, ami most egészen váratlanul ér, mert nem tudom, mi rosszat tettem megint.
- Szóval megpróbáltál megcsalni?
- Kicsim, hát nem is tudtam, hogy vőlegény vagyok!
- Igaz, igaz! Bocsánat! Bocsánat! – és gyorsan össze-vissza csókolja a pofon helyét, majd az apró csókocskák elmélyülnek, és megtalálja a számat is, bár most a fojtogatás kísérlet elmarad. Viszont a keze elindul a derekamról lefelé …
- Mi lenne, ha megpróbálnánk? Hátha velem mégis … - suttogja, és érzem, hogy valószínűleg valóban két év elfojtott vágyai törnek most felszínre benne.
Hát ez baj. Mondhatni katasztrófa. Mert ha csak pár pillanatig is hagyom ténykedni, akkor itt nagyon hamar meg fog történni a csodás gyógyulás! Ezzel a lehetőséggel nem kalkuláltam. Így aztán a keze után nyúlok, és a számhoz emelve egy csókkal illetem azt.
- Mielőtt sort kerítenénk erre a kísérletre, még valamit számba kell venned, édesem. Senki nem sebesül meg ilyen komolyan ok nélkül. Sikerült pár igen ádáz ellenségre szert tennem. Ők bármikor újra megtalálhatnak, és lecsaphatnak rám. Ha pedig Te hozzám tartozol majd, akkor Téged is bánthatnak. Tudom, hogy nagyon bátor, és talpraesett lány vagy, de engem már most elrémít a gondolat, hogy miattam valami bajod eshet.
A légzése rendezetlen, lassan csillapodik, amíg beszélek, de látom, hogy a szeme lassan kinyílik újra, és mire elhallgatok, egészen józanul pillant rám.
- Az a helyzet, hogy mindig is sejtettem, hogy valami vaj van a füled mögött, Udo Jürgens! Mindig hirtelen jöttél, hirtelen mentél, és alig mondtál magadról valamit. Néha úgy éreztem, csak átmeneti menedék vagyok neked. Egyáltalán ez a valódi neved?
- Attól tartok nem. – vallom be töredelmesen. – És … nos … lehet, hogy tényleg csak kihasználtalak.
Várom az újabb pofont, ezúttal teljesen megérdemelten, de most nem kapok. Gréte nagyon komolyan néz rám.
- Fontos vagy nekem, ugye tudod?
- Abból ahány pofont kaptam eddig, el tudom képzelni, hogy igen. – felelem, hogy megpróbáljam oldani a hangulatot kicsit. – Nem is értem, most mért nem csattant még egy …
- Mert nem vagyok teljesen szédült csirke. Tudom, mi a dörgés. Ha összekötjük az életünket, akkor nem bujkálhatsz úgy, mint eddig, vagy ha Te meg is teheted, én nem, főleg, ha esetleg gyerek … - megakad - … ha mégis lehetne gyerek, akkor végképp nem. És ha engem, vagy minket elkapnak, az neked a halálos ítélet lenne. Tudom, volt erre példa a faluban. Az egyik harmad unokatestvérem így lett félárva. El kell, hogy engedjelek.
- Gréte, ha én eltűnök a képből, van, aki elvegyen?
- Ó, emiatt ne aggódj, lenne kérőm több is.
- Sejtettem, hogy így van. Egy ilyen kincset bárki szívesen magáénak tudna.
- Nem kell hízelegni!
- Mért hízelegnék, hiszen nem akarok tőled semmit.
- Ebbe most ne menjünk bele, hogy ki mit akar! Adj egy búcsúcsókot!
Nem kér engedélyt, már rám is borul, és következik az újabb hosszú borgőzös, oxigénhiányos állapot. Ezzel az a gond, hogy én sem vagyok fából, és bizony a csoda lassanként testet ölt.
- Te hazug disznó! – morogja, amint megérzi, mi is történt, de nem érzek haragot a hangjában.
- Csodát tettél! – súgom vissza.
Kicsit fészkelődik az ölemben, hogy a „csoda” még kézzelfoghatóbb legyen, és én már egészen benne lennék, hogy az ágyban fojtassuk a búcsúzkodást, de ekkor hirtelen otthagy, és az ajtóhoz penderül.
- Szeretnéd, igaz?
- Hát igen, most már eléggé …
- Ne is álmodj róla! Most már másnak tartogatom magam!
- Ez … be kell ismernem teljesen jogos. – sóhajtok fel.
Kinyitja az ajtót, és a folyosóra mutat.
- Kifelé!
- Gréte, ez az én szobám …
Pislog párat, aztán felveti a fejét, és távozik, de búcsúzóul még úgy becsapja az ajtót, hogy a kereszt leesik a falról.