Lloyd és Amelia - Aréna

No, akkor ha már engem idéztek, kezdjük is el!

Amelia és Lloyd: Amelia, Miután Norven elvert, egy határ menti kis faluban táboroztál le felépülés gyanánt. Már az utolsó napod töltöd a kocsmában, és épp egy vándor tünde bárd énekét hallgatod, amikor egy igen ismerős alak lép be az ajtón: Norven. Van vele egy apáca, aki ártalmatlannak tűnik. Az emberek kisomfordálnak az ajtón, tehát nyilván beárultak. Gyorsan vedd rá Lloydot hogy segítsen! A többit rátok bízom.

Norven és Én: A fővárosi panaszkodásod során elküldenek egy apácához, hogy majd lerendezitek együtt. Silányul hangzik. Figyelmeztetésként még utánad mondják, hogy ha élve akarod a zsoldost, semmikép ne mondd az apácának, hogy a zsoldos eretnek. Felkeresed a lányt a 4. gyűrűn, ahol átadják neked. Nem tűnik ártalmasnak (Kép), a neve Hanne nővér. Ellovagoltok a faluig, ahol már a fentiek történnek. Sok sikert!

Ezután nincsenek mesélőik, Norven után írok én, olyan mint a rendes pvp. Sok sikert!

Jócskán összevertebb voltam, mint amit elsőre gondoltam és még szerencsém volt, hogy azt a lovat elhoztam onnan, miután az inkvizítor atyával összeverekedtem, mert különben nem jutottam volna messzire.
Végül a futásom egy határszéli kis faluban állapodik meg, ott muszáj megállnom és a fogadóban egy szobát kivennem. Jó pár bordám megsínylette a dolgot és a vesém sem volt az igazi, igazán megszenvedtem az első napokban.
Lassan azonban a javulás útjára léptem és ideje volt tovább állnom, hiszen nem tudhattam, hogy mekkora port vert fel az esemény, jobb volt biztosra mennem, na meg a pénzem is kezdett megcsappanni.
A holmimat már összepakoltam mert reggel kívántam elindulni, így még egy nyugodt vacsorát költöttem el és komor gondolataimat egy kellemes énekszó lágyítja, melyet lantszó kísér.
Valami vándor dalnok lehet, de meg kell vallani ügyes és ennek elismeréseként fizettem is neki egy italt, hogy meglocsolhassa a torkát.
Mikor nyílt az ajtó, csak megszokásból pillantottam arra, aztán megrekedt bennem a levegő, ahogy megláttam az ismerős alakot.
~ Az inkvizítor! ~
Zaklatott tekintetem máris katonákat keresett mögötte, de csak egy apáca volt a társa. Ez akkor sem lehetett véletlen és nem is jelentett jót.
A vendégek oldalazni kezdtek az ajtó felé és ez elég nyilvánvalóvá tette, hogy mi a helyzet, ráadásul a lopott ló is árulóm volt.
Tudtam, hogy egyedül elég kockázatos lehet ismét neki menni az atyának, még mindig viseltem a keze nyomát. El kelne egy kis segítség.
Tekintetem a kissé már garatra felöntött bárdra siklik és pár lépéssel mellé siettem.
- Úgy látom uram, te egy gavallér ember vagy, aki segít egy bajba jutott nőnek. Ez az ember egy ideje már üldöz, bár nem tudom mit követhetem el ellene. Kérlek segíts nekem, hogy elszökhessek előle és meglásd nem leszek hálátlan. – nézek rá kétségbeesett tekintettel, segélykérően megragadva a karját. – Sok bátor történetet hallottam a bárdokról és remélem, hogy párat talán pont rólad meséltek. – győzködtem tovább, remélve, hogy tényleg győz benne a férfiúi büszkeség. – Segítesz nekem?
Minden esetre nem sok választásom van, mint szembe fordulni az érkezőkkel és megfeszített érzékekkel és izmokkal várni, hogy vajon ők mit tesznek.
Norven inkvizítor komor képéből azonban nem sok jót nézek ki. Az apáca viszont erős fejtörést okoz. Vajon miért hozta magával? Ez a gondolat azért óvatossá tesz vele kapcsolatban.
Egyelőre úgy helyezkedem, hogy még jó pár asztal és szék válasszon el minket.

* A bárd élete minduntalan furcsa utakra vezeti őt magát, egyszer itt leli meg az este, egyszer ott. Persze ezen " egyszer "-ek között akad dögivel olyan is, amikor a helyszín éppen egy fogadó, vitathatatlan hogy ilyentájt a legkellemesebb a sorsnak egyébként igen görcsös s keményen pofozó keze. Nem egy ital után van már, becsületesen folyik lefele mindenféle ingyen kapott alkohol a torkán. Ekkortájt egészen nehezen kezelhető teremtés már, Lili is lelépett aludni a szalmába, tudván nagyon jól, hogy addig fog inni Lloyd, amíg el nem ájul.
- Éssakkor a következő dal Észak szép hölgyeiről szól majd... Khmm... Várom az éjt, hogy az est utolér, mert e falunak lánya, óh biz, csoda széép! Égjen hát a tűz, s villanjon a szikra, kinek vala mi lába közt, magának titka!
* Ittas, nem is olyan kicsit, de egy dalnoknak az alapvető tulajdonságai közé tartozik, hogy nem véti el a húrokat még részegen se, s bármilyen meglepő, a hangja se a borhoz jellemző orrból érkező, szépen teli torokból szavalja a dalt, aminek úgy igazán semmi értelme nincs, de minden falú szereti, ha éppen róluk szól a dal. Közbenvást egyre sebesebben jönnek az italok az irányába, s a világ az előzőektől is még annyival szebbnek bizonyulhat. Lassan orcája is egészen szépen kivörösödik, ha így halad talán még a szamarak nyelvét is meg tudja tanulni egy további üvegecske bortól. Ez is lenne magának egyébként a tervében, olcsó s jó italt mérnek itt, talán még ételt is venne mellé, ha hirtelenjében nem kezdenének kifele szivárogni az emberek két mostan érkezett vándor láttán. Furcsa az egész helyzet, egyházi népek, ilyesmik elől csak az menekül akinek rosszul áll a szénája az atyával... Hehe, nincs mitől félnie, ő magának nincs semmilyen baja az emberek teremtőjével, hátradőlve ismét belependít a húrokba, majd valamilyen halk andalító dallamot játszva figyeli a két idegent. Nem lenne illő dolog jelenleg bármiféle pajzán nótát danolni, ki tudja, hogy miféle emberek ezek, ennél kevesebbért is tűztek már embert bitóra, s tekintve hogy ő maga elf, nem kockáztatna hogy az említettnél is kevesebbért jusson ebeknek sorsára. Itt talán véget is érhetne a történet, ha az egyik korábbi leányzó fel nem állna, s meg nem közelíteni abból az irányból amit a férfiak igen preferálnak. Had ne mondjam, ennél sokkal több nem is kell neki, amikor keze Amy kacsójába kerül minden dekájára meg lett vásárolva, s a lantot lepihentetve az asztalra, kardhüvelyét megigazította övén, majd az íját áthelyezte a hátáról az asztalra. 
- Egy igazi bárd mindigös segít a bajba jutott hölgyeknek, vedd úgy, mintha Siegfrieded lennék, ha jóóóó jutalmad valóban áll, akkor nekem is áll... Haha,  s akkor akár a pokolba is levándorolok s vissza. * Tekintve, hogy kissé kiörült az épület, pár lépést előrébb téve egy üres tányérhoz lép, amiből egy méretes libacomb lógott kifele. Azt felvéve nagyot harapott bele, s meglóbálta az egyháziak felé * - Ne legyen a nevem Lloyd, ha efféle törvénytelenséget hagyok megtörténni, amíg én ott vagyok, senki nem bánt egy efféle szép énekesmadarat! 
* A combot tovább is lóbálva kissé megvizslatja hát a két ellenfelet, egyik egy apáca, nem nagy pác, a másik egy... Hoppá, ez egészen más kérdés, mi az istennek a nyila fordítja erre Rambó atyát?! Menten földhöz vágja a combot, s beletörli kezét posztó nadrágjába.
- Ha esik, zuhog! Norven atya tán maga is efféle védtelen lányokat vadászik szabadidejében?! Jó ám nyalogatni a sót, nemde?! Nem ezt vártam volna isten jámbor szolgájától.
* Körbepillantva egy borosüveg kezébe tévedvén meghúzza azt, majd az asztalnak csapva eltöri a végét, jó kis rögtönzött fegyver legyártva... Jól van na, kocsmában vagyunk, ki hagyná ki ezt a klisét?!
- Istenetek látja a lelkem, úgy állok majd itt, mint egy kőszobor, aki ezen a vonalon átlép, azt Helleburgig rugdosom majd el párosvást álló lábbal! 
* Szavát alátámasztva menten csámborog is egyet jobbra-balra, ő biza maga a józanság mintaképe, tényleg moccanás nélkül fogja védelmezni a szerencsétlen nőt... Már ha éppen nem fordítva fog menni az egész, nem olyan bőrben van, mint aki magára tudna vigyázni, nem hogy egy másik személyre is!

A fogadóban dühösebb voltam annál, hogysem ezt elismerjem, de megfeledkeztem volna az összeszólalkozásról idővel, ha nem kerül vissza az ügy - félig megrágva - a tányéromra: az a tény viszont, hogy még mindig ezzel kell foglalkoznom, a marakodás emlékével együtt ismét felbosszant. Nem akarom egész egyszerűen levágni a pimasz taknyos fejét; megtanítanám viselkedni inkább, amíg nem feledkezik meg arról a hetykeségről, ami arra indította, hogy egyáltalán megszólítson. Nem terhelem Hanne nővért a részletekkel: el akarom fogni a pimasz boszorkánykölyköt, és megfenyíteni.
Ha muszáj, akkor viszont megölöm.
Még egyszer nem szökik meg.

Nyoma sincs a lábfejemet ért zúzódásnak, a kezemből is hamar kiállt a zsibbadtság - szívesen ütném még egy kicsit Eva Freiheit csontjait ott, ahol vékonyabb bőr alatt találkoznak; a nyakszirtjén, a gerince alján és a térdén. A húsa kemény volt, mint a nagyvadaké, ellentétben a bőre nőies simaságával - nem bízom benne, hogy a neve az övé lenne, minden másra azonban ráismerek.
Főleg a pimaszságára. Arra ezer közül is.
Ebbe a fogadóba nem úgy lépek be, mint abba, ahol először találkoztunk: lelazult, lusta mozdulataimnak nyoma sincs, ahogy a kényelmes, elégedett pillantásnak sem, amellyel amazt elsőre felmértem. Most yardnyi léptem van és haragos tekintetem; kesztyűm van és kardom.
Elsőre észreveszem őt; veszedelmes szünet következik, amelyet arra használ fel, hogy odaugorjon a sarokban dalolászó elfhez. Kisebb a mellénye, mint a múltkorában; nem látok rajta olyan túláradó önbizalmat sem.
Tanulsz. Jól van.

Hanem a dalnok felugrik tántorogva, és feltör belőle a lovagiasság - ráismerek a hosszú képű, könnyűléptű Lloydra -: a szürke szemű íjász az, akivel a Márványromok felé menet találkoztam. Csúnyán leihatta magát egy ideje, mert úgy látszik, nem tudja, mit beszél. Kettőt lép jobbra, s előretántorodik: úgy kapaszkodik a borospalack felébe, mintha az tartaná talpon. Zagyván beszél, s én az orrnyergemet ráncolom a hallottakra - mikor megelégelem, egész egyszerűen kardot szegezek a mellének, noha még elválaszt tőle pár pengehossznyi üres levegő.
- Részeg bolond vagy, ezért megtarthatod a nyelved. De félreállj, amíg szépen mondom, vagy úgy éljek, kifordítalak a bőrödből! A lányt akarom, és hogy miért, ahhoz neked semmi közöd. Rászolgált arra, amit kapni fog.

Már négy napja nincs lánc rajtam. Annyira örülök. A húsz korbácsütés helye sem fáj már, akkor sem vettem zokon. Eretnek volt. Megérdemelte, amit kapott. Akkor sem sajnáltam, amikor nekem kellett lemosnom az agyvelejét a macskakövekről. A láncokat bántam csak nagyon. Annyira szeretem a friss levegőt! Húsz nap bezártság óta szinte csak aludni jártam be. Időm nagy részében vagy a helyi gyerekeknek segítettem, vagy olvastam odakint, a városon kívül, a kedvenc tölgyfám alatt. Ott olyan békés. Még szerencse, hogy ma az előbbi volt a soros, ugyanis amikor el akartam indulni, hogy az árvákat meglátogassam, a parókus visszahívott. A templomunk szép volt, egy remekmű. Olvastam, hogy a Szakadás előtt nem voltak ilyen templomok. Kár érte. Azt is hallottam, hogy az emberek sokat háborúztak. Mindenféle ok nélkül. Barbár szokás. Csak az eretnekeknek kell meghalni. Nekik viszont vérezve, lángok között. Mindenek előtt von Himmelreichnek! Az Árulónak!

- Megbízás? - csillant fel a szemem - Eretnekek? Hol?
- Nyugodjon meg, Hanne nővér, nem kell magának az a lánc. Egy Inkvizítort fog kísérni, Norven Kather a neve. Meg kell büntetnie valakit. Kövesse az utasításait, mintha a szentatya adta volna őket! - a parókus szavai elcsüggesztettek. De van még remény. Ahol inkvizítor, ott általában eretnek is. Azoknak meg meg kell halniuk, mind egy szálig, úgy ám!

Norven Kather jó kiállású ember volt. Határozott. Határozottan mérges. Ennyire valakit csak az eretnekség tud feldühíteni. Udvariasan köszöntöttem, és némán követtem. Nem akartam tovább háborgatni egy felettesem. Érdekelt volna az élete, de ez csak mellékes. Hátha tanulok majd valami hasznosat, ha inkább akcióban látom.

Egy kis falu kocsmájában álltunk meg. Szorosan követtem az inkvizítort, aki erőszakosan rántotta fel az ajtót, s öles léptekkel gázolt be az ivóba. A fölösleges erőszak nem jó. Nem is tetszett, amikor a nyilvánvaló célpontunk egy elfet kért fel támogatásul. Az illető fölöslegesen széttört egy üveget. Barbár. Gondolom vele nekem kell elbánnom. Óvatosan elővettem a buzogányom.
- Atyám, eretnekek? - az utolsó szónál próbáltam hangom reszelősségét elnyomni. Észrevettem, hogyha eretnekségre gondolok, ilyen lesz. De nem is csodálom. Vétettek Isten ellen. Meg kell halniuk. Vajon ezeknek is itt?

Tudom, hogy talán nem a legjobb ötlet egy pityókás bárdtól várni a segítséget, de körülnézve meg kell állapítanom, hogy nem sok választásom maradt.
Hiába voltunk a határ mellett az inkvizíció még itt is elég hatalommal bírt arra, hogy mindenki fülét-farkát behúzva inaljon biztos menedékbe és ne kelljen beleavatkozni a dolgukba, sőt még csak hallani sem róla.
Most is olyan gyorsan ürült ki a kocsma, amit még valószínűleg a pestis járvány idején sem látott ez a fogadó.
Minden esetre a bárd legalább nem szaladt el, még akkor sem, amikor mindenki más nyúlcipőt húzott, bár az is lehet, hogy részegebb volt annál, hogy felfogja ki lépett be az ajtón.
Semmi mással nem tudtam volna maga mellé állítani a férfit, mint „női vonzerőmmel”, a bajba jutott nő segítségkérésével, ami néha szerepelt a repertoáromban és most sem voltam rest bevetni.
- Jó Siegfriedem, a jutalom áll, bár, hogy te is……..az majd elválik. – villantok felé egy mosolyt, mert azért engem sem a zárdában neveltek, hogy ne értsem a kétértelműséget a szavaiból. – A pokolba nem kell menned, csak abban segíts, hogy én kijussak innen. – leheltem a fülébe, megbirizgálva annak pihés szőrzetét leheletemmel.
Aztán kissé félre álltam, hogy helyet adjak a libacombbal felfegyverkezett hős vitézemnek, akinek, ha mást nem abban hasznát veszem, hogy eléggé útban legyen.
Annak viszont nem örültem volna, ha rögtön felnyársaltatja magát a nagy segítőkészségében.
Ám nagyot néztem pár pillanattal később, amikor kiderült, hogy a dalnok és az atya ismerik egymást, ami egy szívdobbanásnyi időre el is bizonytalanított, hiszen ezzel egyetlen támaszom is elveszthettem volna, de a bárd legnagyobb megkönnyebbülésemre állta a szavát és hűen kitartott egy fél borosüveggel felfegyverkezve.
Ha nem lettem volna ilyen szorult helyzetben, biztosan kacagásban török ki, ahogy felvette a védekező pózt és elszavalta védőbeszédét, de most csak egy sóhajtással megforgattam a szemem és azért egy jó két lábnyival odább állva – nem szerettem volna, ha engem bök meg azzal az üveggel - húztam elő a kardom, hiszen Norven inkvizítor is így tett.
A buzogányos nővér azonban egyre jobban nem tetszik.
- Ne higgy nekik bárd. Nem vagyok eretnek és fogalmam sincs, hogy mi ért meg annyit az egyház felszentelt harcosának, hogy a világ végére is kövessen egy kis szóváltás miatt. – nézek a szemébe a papnak. – Még csak meg sem ütöttelek……..szándékosan Atyám. – ingatom meg a fejem. – A lovad is ott áll sértetlenül, vidd el és menjen mindenki békével. – mondom halkan, de közben idegesen nyelek egyet.
Elég kétségbeesett kísérlet ez, hiszen nem jött volna idáig el értem, ha most ezzel meggyőzhetném. Vajon mivel dühítettem fel ennyire?
Nem vagyok bolond, nem akarok vért ontani, főleg nem egy inkvizítorét, de nem is fogom hagyni magam, azt már szent.
- Dalnok, az én nevem ..ööö……Eva és hálásan fogadom, hogy kiállsz mellettem. – szegezem én is a kardom a levegőben az érkezők felé.

Kezd kissé a humoros s a veszélyes határán táncolni a jelenleg kialakult furcsa helyzet, így kívülről nézve tényleg egészen nevettető, de jó eséllyel Lloyd szemében a megmentő csodálatos szerepében tetszeleghet, aki valóban Siegfried formán áll egy szép nő védelmére... Szép egyáltalán a nő? Végül is ki a francot érdekel, elég ha nő.
- Aye, abban tudok segíteni.  * Jó eséllyel egyébként már most csomóba kellett volna rándulnia gyomrának az atya láttán, kevés személy van akitől hidegen kiveri a víz, de ezen a listán szerepel a vén Kather. Ájtatos küllemével megtévesztette hősünket, majd oly kegyetlenséggel kínozta meg a démont még együttes kalandjukban, mintha csak holmi pók lenne, akinek egyesével tépi ki a lábait. Az ilyen fazonokkal hasznos dolog jóban lenni, de közel sem olyan hasznos, mint simán elkerülni őket. Akárhogyan is, jelenleg az idegsejtekben lassan cikázó zsigeri ódzkodást elnyomja az alkohol csodálatos hatása, s tekintve, hogy korábban se válogatta meg a szavait, most se fogja. Szépen végighallgatja mindkét felet, s mivelhogy bármilyen jó kiállású ember is az atya s a bájos apácája, egyik se ígérte kellemesebb jutalmat mint a puszta kimaradást az ügyből, az újonnan megismert kollegina pártolását választja. 
- Ööörvendek Eva, s elhiszem amit mondasz.  * Hogy miért is, történetvezetés szempontjából teljese mindegy, élénken bevillan emlékezetébe a jelenet, amikor a démon sorsa felől vitatkoztak, s efféle kegyetlenkedés után nem olyan sok dologtól lepődne meg. Emellett pedig... Tegyük hozzá, hogy agya továbbra sem juttatja el azt a tudást az érzékszervei felé, hogy nem kéne újat húzni egy inkvizítorral. Az oly kedvel borosüveget tartásából kissé megemeli, majd egy csöppet meglóbálja maga mellett, ide-oda vetve egy-egy száll szilánkot belőle.
- Nem olyan könnyű megszabadítani a bőrömtől, próbáld csak meg te kurafi... Már ha lóbálózik elég férfiasság a lábad között hozzá, s nem egy kappan vagy, mint a papok nagyja!  * Hogy jól értelmet helyezzen a szavába, a korábban lóbált üveget teljese erővel az atya s a nővér irányába veti, majd felkap egy széket a támlájánál fogva, s felordít némi elf szitkozódást zúdítva a párosra.

- Csak várjon, nővér és meglátja - mordulok hátrafelé, nem is annyira gorombán, inkább a hangom természetéből adódóan: meg nem fordulok viszont, mert nem akarózik levenni Eváról a szemem. Hátrál pár lépést, és fegyvert húz ő maga is; félig-meddig meglep a merészsége, hogy kardot mer fogni ellenem egyáltalán. Ezért két-két ujjával fizet legalább, ha kicsavartam a kezéből azt az acélt. Óvatos, feszült összpontosítást látok az arcán - ez már hízeleg. A hányavetisége alighanem azért marad, hogy saját magát nyugtassa vele.
Ügyes kölyök, de akkor is csak egy kölyök. Ráfér néhány jól irányzott pofon, hogy amíg a járomcsontja összeforr, elmélkedhessen a hibákon, amiket elkövetett.
- Azt én döntöm el, elkövettél-e valamit! - csattanok fel erőszakosan, villámgyorsan közelebb mozdulva hozzá. Még mindig kényelmes távolságra tudhat magától, de jóval kevésbé. - Károly királynál jártam követségben aznap. Ha a lovat akarod visszavinni, vidd magad! Julius Markwart rendfőnök tulajdon hátasa. A jutalmad nem marad el.

A dalnok nyilvánvalóan túljutott azon a ponton, ahol az ésszerűség még megfékezhetné a nyelvét - emlékszem rá, milyen volt józanon, a küzdelem hevében és utána is, a rosszalló, idegenkedő pillantásra, amivel méregetett, amikor kikérdeztem az ő életben maradt áldozatát. Éreztem, hogy fél - most csak azt látom, hogy a lábán is alig bír megállni. Alighanem megelégednék azzal, hogy felbuktassam, s a fejét az asztalba verjem, ha közben meg nem szólalna; de megszólal bizony... és nem is akárhogyan.
Döbbent csendet nyer vele: a nyakamban szemvillanás alatt hízik duplájára a kövér verőér, ahogy jelentékeny mennyiségű vér tódul a fejembe még azelőtt, hogy teljesen elülnének a szavai.
- Hogy mondtad...!
A düh szokatlanul eltompítja a hangom doromboláshoz hasonlatos élét, de talán nem is igényel magyarázatot, ami történik: késlekedés nélkül ugrom Lloydnak, hogy székestül félretaszítsam. Vaktában jobbra veszem az ívet, hogy elkerüljem a palack maradványait és hátra se nézek - Hanne nővér alighanem tudja a dolgát. A fő célpontom a dalnok mögött álló boszorkánykölyök - a bárddal ráérek később is számolni.

A tünde nagyon részeg volt. A lány pedig hihetetlen szemtelen. Az atya azt mondta, hogy majd meglátom. Tehát lehet, hogy eretnek. Ami nagy lehetőség nekem, hogy megmutassam, milyen elkötelezett vagyok. A hallottakból az nem lep meg, hogy az atya mindkettőt ismeri. Az viszont igen, hogy a nő volt, aki megsértette. Ez megbocsájthatatlan. Hogy merészel egy nő kezet emelni egy inkvizítorra? Ez már lehet eretnekség? Nem? Hogy hogy alakult ki szövetség a kettő között, nem tudom, nem is érdekel. Az ételt is pazarolja a tünde. Barbár. Meg kell fenyítenem őket. Az én szolgálatomban nem sértegethetik Isten szolgálóit büntetlenül. A bűnös cselekedetnek penitencia a váltsága. Ezt pedig nekem kell behajtanom. De hol a parancs?

És tovább inzultál. Folytatja. Szégyent hoz az egyházra. Az egyházat megszégyeníteni eretnekség. Eretnekség. ERETNEKSÉG. PARANCSOT!
- Atya, engedjen... Kérem, testvér.... Kérem...

Annyira vicsorgok és szorítom a buzogányom nyelét, hogy az ujjperceim végei teljesen elfehéredtek. Mikor jön már a parancs? Egy ütés a homlokomon ébreszt fel. Borosüveg. Megdobtak. MEGDOBTAK. Nem érdekel a parancs, de nem is kell. Az inkvizítor is mozdul már, de a tünde felé. ŐT ÉN AKARTAM. Nem lehet mit tenni, felettesem. Megelégszem az emberrel is. Egy fénysugárért fohászkodom, ami a tetőt beszakítva találja el a zsoldost. Ez megégethette kicsit. NEM IS BAJ, HA SZOKJA. Amíg még nehezen lát, félkörívesen megkerülöm. A majd meglátjuk, hogy a csontjai hogyan bírják a vasat.

Biccentek a dalnoknak, ahogy az kifejezi örömét, amit lehet nagyon hamar meg fog bánni, de mivel nem mond nevet, így nekem marad Siegfried, a hős, mert ez legalább némi mosolyt csal az arcomra, ahogy bátor és meggondolatlan szavai is, amiket az inkvizítornak címez, még ha nincs is okom a nagy vidámkodásra.
Az inkvizítor kétséget sem hagy felőle, hogy nem osztja a véleményemet a fogadóban történtekkel kapcsolatban.
- Láthatóan a nemes paripa visszavitelét nem tőlem várják el Atyám. – vágok vissza és nem tehetek róla, hogy enyhe gúny csempésződik a hangomba, hiszen nyilvánvaló, hogy nem dicsérték meg érte és találkozásunk mély nyomot hagyott benne. – Az „Isten fizesse meg” jutalmakból meg köszönöm van elég. – húzom fel egy pillanatra a vállam.
Mikor a vele tartó apáca csikorogva ejtve a szavakat megszólal, felé rebben a pillantásom és a kezében tartott buzogányra, amelyen szinte elfehérednek az ujjai, ahogy szorítja.
~ Mint valami láncos kutya, ami feszegeti a pórázát. ~ fut át rajtam a látványra a gondolat, de valahogy a zsigereimben érzem felőle a veszélyt. Na nem mintha Norven inkvizítorra nem lenne ez igaz, ahogy izzó haragja felforrósítja a levegőt.
Aztán hirtelen egyre jobban kezd romlani a helyzet, mert a bárd nagyon is belelendül a „védelmembe” és a kezében tartott üvegcsonkot az Egyház képviselőihez vágja, eltalálva vele a nővért és amit aztán egy szék is követ, bár az jócskán mellé megy.
~ Ennyit a meggyőzés előnyeiről! ~ jajdulok fel magamban, mert innen már nem valószínű, hogy erőszak nélkül jövünk ki a dologból.
Hát nem is kell erre csak egy lélegzetvételnyi időt csak várni és robban is a helyzet.
Már így is lopott az Atya némi távolságot, de most felbőszült bivalyként ront előre és láthatóan én vagyok a célpont, még ha útjába is kerül a bárd.
És, ha ez még nem lenne elég kísérője is kipécéz magának és bár nem tudom mivel éri el, de hirtelen tüzes fénysugárként lecsapó fénycsóva áraszt el, megcsípve bőrömet.
Nem habozhatok és életbe lépnek önfenntartó életösztöneim, most már ügyet sem vetve rá, hogy kik is az ellenfeleim.
A felém robogó férfi fel rúgok egy asztalt, hogy lelassítsam és talán felbukjon benne, miközben a rúgás lendületét felhasználva ugrom fel egy másikra és ott lévő nehéz kőkorsót lendítem meg a nővér feje felé.
Innen már nagyon remélem, hogy hős dalnokom is közbeavatkozik, mert félek Norven inkvizítor is épp elég ellenfél egyszerre és hamar rajta veszthetek, ha kétfelé kell csatáznom.
Minden esetre ahogy megvetem a lábam, azonnal az Atya felé fordulok, hogy ha közben beért, fogadhassam rohamát.

* Szemmel láthatólag jól sikerül azon mozdulata, hogy valahogy felidegesítse egy kissé az atyát, véletlenül se volt ez persze céljában, de a sikerességet azért nem feltétlenül szükséges megkérdőjelezni, mert a hirtelen meginduló roham, elsöprő sebességgel zakatol felé és Eva irányába.
~ Mi a fenét csinálok már megint? Mikor mákoltam be ennyire és minek? 
- Te szarházi, ezt prédikáld! 
* A szinte leopárdként rohanó sebes ragadozó meglepő hirtelenséggel kerül elébe, ám szerencsére Amy egy jó mozdulatával egy asztalt taszít irányába, megteremtve Lloydnak is a lehetőséget hogy kivegye részét a támadásból, abban a pillanatban hogy látja az atya kitérést vagy reakcióját a mozzanatra, bitang-pusztalatosan meglendíti a széket támlájánál fogva, tarolva mindent maga mellett amit tud, viharként romot hagyva a mellette lévő vagy kétméteres területet. Persze, hogy ez mennyire is éri vagy állítja meg az atyát egészen más kérdés, amennyiben kitér vagy kikerüli akkor legalább annyiban biztos lehet, hogy egyenlőre nem áll ki kés a nyakából, s ha éppen feldönti egy lökéssel ( Egy efféle mozgatásra megkapja Kather usere az engedélyt amennyiben úgy látja helytállónak), hát feldönti, menten szédülve ugyan de felpattan a lábára s a kollegina mozzanatához hasonlatosan felpattan az egyik asztalra, s mindent elsöprő részeg lendületével végigrohan azon, majd ellökődve egy eleganciát véletlenül se tartalmazó kétlábas vetődéssel próbálja ( Szeretném hangsúlyozni a próbálja részt, el lehet képzelni mennyire megbízható lehet a célzása jelenleg) kirúgni azt saját cipellőjéből. 
~ Esélytelen hogy az atyával harcoljak, de a kisasszonnyal mókázni érdekesebbnek tűnik. 
* Földre esvén, eltalálva a nővért vagy sem, jó nagyot nyekkenve felröhög, bár egyenlőre nem tápászkodik fel, mert rohadt mód kipréselte tüdejéből a levegőt a manőver... Bár pár szóra még éppen van ereje, mellyel kifejezheti újonnan tett felfedezését az ellenfele szentségtelen formássága láttán. 
- Belekóstolnék ám a szenteltvizedbe nővérem, de félek a szentség seggembe harapna érte! 

Gyorsabban sodródtunk egyszerű szóváltásból életveszélyes küzdelembe, mint gondoltam - még fel sem eszméltem igazán, előkerültek a fegyverek és velem az élen (ahogy mindig!) mozdulunk is szép sorban azonnal. Oldalról nehéz csikorgás, pedig már a tünde orra előtt állok - úgy döfném keresztül, ha egy perc nyugtom volna, ahogy a pirítani való sajtot szokás. De a némber megelőzött, és az asztalt ki kell kerülni: legjobb volna hátrahőkölni, de arra nincs időm. Átugrani könnyen át tudom, csakhogy az érkezés problémásabb: reklamál a bokám kissé, s hogy korrigáljak a mozdulaton, előre- és kilépek bal felé.
Éppen elég messze kerülök Lloydtól, hogy még eltaláljon a szék lábával a jobb lapockám alatt.

A legtöbb ember suhanckorában azt képzeli, ha egy kocsmában székkel találják megütni, az majd engedelmesen darabokra hullik. Én egészen pontosan most vagyok kénytelen kinőni ebből a tévképzetből; az asztalosmunka panaszosan nagyot nyikordul ugyan, de egyben marad - minden különösebb látványosság nélkül pattan vissza rólam, és őszintén remélem, hogy elroppantja a tündefajzat csuklóját, mert nagyon fáj - nem sok híja volt, hogy két bordám azonnal félbetörje.

Máskor megkapná érte a fizetségét acélban vagy könyökben, de ezúttal inkább továbblendülök Eva felé - elbánik majd Lloyddal Hanne nővér maga is, úgy érzem. Ha felaprítja, az sem baj. Nyelv nélkül majd nem kell megválogatnia a szavait sem.
Itt a boszorkánykölyök, pontosan előttem - látom a mozgásán, hogy emlékszik a fájdalomra, amit korábban okoztam neki. Az semmi sem volt ahhoz képest, amit most fogsz kapni!
Harántirányban vágok a lábikrája felé - rövidre mérem a körívet, hogy hárítás helyett kikerülje azt. Ha tényleg oldalra lép, könnyű felborítani az asztalt: ha hárítana, elérem a bokáját.

Elvakultam. Ízig-vérig áthatott a gyűlölet, amit a tünde iránt éreztem. Nem volt eretnek, de az inzultációi meghaladták azt a szintet, amit képes voltam tiszta elmével kezelni. Nem láttam mást csak célpontokat. Kettőt, szám szerint, de a tünde volt a fődíj. Éreztem, ahogy arcomra vigyor húzódik. Élveztem, ahogy látom az ijedt kifejezésüket.

Aztán eltalált a bögre. Kőből volt, nem fájt annyira, de felsértette a homlokom, és a lecsurranó vér a számba folyt. Megnyaltam a szám. VÉRZEM? Égni... fog... a SZUKA!

Az inkvizítor nem enged. Nem baj. Akkor majd a tünde után fog égni. MINDEGYIK ÉGNI FOG! A tündére fordulok. Már én is úgy érzem, mintha lángolnék belül. Gyűlölöm ezt a tündét. Már nem érdekel, miért jöttünk ide. Meg kell a kettőnek halnia. A tünde komikus mozdulattal felém ugrik, s mellé is esik.

A kijelentése lesokkol.
- Engem... mi.. micsoda...? MICSODA? - üvöltöm a végét, és olyan vehemenciával rúgom fejbe, hogy a közeli asztal adja a fordulót. - JÓ ANYÁD GYALÁZD, TE SZÉGYENTELEN!


Abban biztos lehet, hogy nem csak a segge fogja bánni. Ha szerencséje, nem fogom felkeresni a családját utána, és karóba húzatni őket. Elvesztettem az eszem, és a magasba emeltem a buzogányom. Ha a torz istenképükhöz nem fohászkodik eléggé, most bezúzom azt a sekélyes koponyáját, itt és most.

Az asztallal való lendület megtörés igazán jó ötletnek tűnik és még ha nem is találja el reményeim szerint akkor is megtöri az inkvizítor lendületét, de ennél még jobb dolog történik.
Önkéntes segítőm, bár a pityókássága révén nem számítottam tőle sok mindenre, csak legfeljebb elterelésre, most mégis sokat segít. Igaz minden valószínűség szerint nem szándékosan, de a nagy hadonászásában eltalálja Norven atyát és bár nem teríti le, de megtöri a felém törő lendületét kicsit, így van időm egy nővér felé történő korsó lendítésre is.
Az egyik asztal tetején vetem meg a lábam, hogy ott fogadjam a férfi dühös csörtéjét és aki nem is habozik egy pillanatra sem, látszik a szemében az elszánt akarat, hogy megleckéztessen és abban biztos nem lelném örömömet.
Az elhajított korsó és a nővér további sorsa most a háttérbe szorul és csak remélni merem, hogy ebben a bárd tud segíteni, elég nekem az inkvizítor is egyszerre.
Fiatal korom ellenére, már nem vagyok tapasztalatlan és nem hiába ezzel keresem a kenyerem, így gyorsan igyekszem felmérni miként jöhetek ki legjobban a támadásából.
Nem árt figyelni egy asztal tetején hová lép az ember, hogy ne boruljon fel azzal együtt és mivel a csapása alacsonyan is jön, kivédeni is nehézkes bár nem lehetetlen, de akkor talán máshol adnék nyitott felületet egy visszacsapásra és még biztosra se mehetnék.
Így aztán inkább az ugrást választom ……..felfelé, felrántva a lábam magasra, majd még mielőtt visszahuppannék az asztalra kirúgok a jobb lábammal Norven feje irányába, hogy meghátrálásra, vagy elhajlásra késztessem és nagyon remélem, hogy az asztal még sem borul fel velem.
-          Talán az ördög bújt a csuhájába inkvizítor, ………vagy ennyire zokon vette azt a kis inzultust, ………vagy netán tán megmosták a fejét, amiért nem gyakorolt önuralmat kellőképpen és leszerepelt a ………pórnép előtt? – szúrogatok közben oda neki a szavaimmal, hátha még jobban elveszti a fejét.
A harcban a hideg fej sokat számít és nekem most jól jönne egy kis támogatás azzal, ha a férfi nem nagyon gondolkodik.
Azonban túlbecsülöm az asztal tűrőképességét és bár elképzelésem nem rossz, az alkalmatosság egyik lába megbillen és én csak reflexeimnek köszönhetem, hogy egy félbukfenccel sikerül esés nélkül megúsznom, bár a vállam alaposan beütöm. Most nem foglalkozhatom vele, csak egy grimasszal veszem tudomásul és máris felpattanva veszek fel alapállást.

* A részeges malőr tökéletesen sikerül, klasszul eltalálja Kathert a székkel. Emellett persze meg kell említeni, hogy keze is kissé belenyekken a dologba. Ez persze jobban zavarná akkor, ha éppen nem olyan részeg lenne mint egy makacs öszvér... Szamár, akarom mondani. Csak egy szisszenés, semmi más, a holnapi Lloyd fog ezzel problémázni, fel is pattan hát az asztalra, s olyan piruettet nyom a levegőbe, melynek hatására az asztallal párhuzamosan repül be valamelyik sorba. Az efféle földet érés rohadt mód rosszul esik neki, pláne hogy a nővért el se találta, mindjárt szarabb a világ egy egész repedt bordával, ami egyébként nem akadályozza sokban, de annál is fájdalmasabb. Ha ez nem lenne elég, kifinomult lágyan simogató udvarlása nem nyeri el a nővérke tetszését, oly hirtelen s akkora rúgást kap a fejébe, hogy az asztal lába bölcsebbnek találja jóindulatúan visszarúgni a mozdulatot az ellenerő csodálatos gyengédségének köszönhetően, nehogy baja legyen kedven elfünknek. A hirtelen ért támadás hatására pillanatok alatt érzi ahogy felszakad a bőr a fején, s hogy agya akkora szökken ide-oda, hogy menten szöcske is lehetne. Nem kell köntörfalazni, rendkívül fájdalmas az egész, pár pillanat alatt sebesült csak meg ennyire ( Ennek jelentős részéről persze ő tehet), ám mégis óráknak nyújtotta ki az egészet a hirtelen agónia. Ez egyrészt igencsak kellemetlen, mert minek is élvezné a fájdalmat, de emellett persze érdemes szóvá tenni, hogy olyan gigantikus mértékben kezdi teste pumpálni az adrenalint minden kis izmába és sejtjébe, hogy menten kitisztul egy kissé a feje, s tisztába kell lennie a ténnyel, hogy éppen most készülnek meglékelni azt a tököt, ami nem a lába között van.
~ Itt rögtön köszönthetem a teremtőt, ha nem teszek valamit azonnal ezzel az asszonnyal... Kíváncsi lennék, mikor találkozok végre egy olyan ájtatossággal aki nem késsel és buzogánnyal hirdeti az igét! 
* Nem igazán van ideje sokat gondolkodni, hogy mit kéne tenni, jelen helyzetben egyetlen intelligens lépést tud tenni, kihasználja a benne tomboló hatalmas mennyiségű doppingoló adrenalint, s persze az agressziót, majd pillanatnyi késlekedés nélkül azonnal rákulcsol a nővér mindkét lábára, s akkorát ránt rajta, amennyit képes két kezével s egész testével kivitelezni. Jelenleg csak akkor van bármiféle életben maradási esélye, ha sikerül felkászálódnia, s azt nem fogja tudni megoldani így ahogy éppen van, csak ha a nővér nem csapja szét a fejét. Az egész folyamattól egyébként akkorát roppan a keze, mint egy jóféle frissen sütött cipő, jó eséllyel most ugrott vissza a keze abba a pozícióba amibe természetesen lennie kéne. Fájdalom, még több fájdalom! Megtisztítja a testet és a lelket az alkohol roncsol hatásaitól, időszámításunk előtt tízezer óta!

Soha életemben nem tartoztam azok közé az emberek közé, akiknek át kell kapcsolniuk az elméjüket, hogy küzdeni tudjanak. Erősen intuitív ember vagyok; csaknem mindig hagyom, hogy az ösztöneim szabadon végigszáguldjanak az idegrendszeremen. Ez segít a legtöbb idegen helyen tájékozódni, ez tesz kitűnő lovassá és ez segít abban is, hogy a legtöbben még azelőtt megérezzék bennem a fenyegetést, hogy menthetetlenül felkeltenék az érdeklődésem.
Az ösztöneim nélkül, az az érzésem, feleilyen jól sem boldogulnék.

Emellé jön a tapasztalatom.
A kis vadmacska, aki alighanem a bőrét félti, szintén nem először fog fegyvert - valami besurranó tolvaj, utcakölyök lehet, de akár gyilkos is. Elvetemültnek elég elvetemült hozzá és azt már bebizonyította, hogy nem tisztel senkit és semmit. Hol van a káromláshoz képest egy egyszerű gyilkosság?
Felszökken jó magasra, felkapja a lábat és rúg is rögtön: felrántom a bal karom, hogy védjem az állkapcsom oldalát, mert meghátrálni nem fogok. Egy rögtönzött rúgást elviselek azért cserébe, hogy ne kelljen hátrahőkölnöm: előrevághatok megint, pontosan oda, ahová érkezni fog. Ideje már, hogy kóstoljon egy kis köszörült acélt - igaz, nem érhetek el semmi létfontosságút, de a combjába kaphat egy kellemetlen, bőven vérző harapást a kardomtól, mielőtt felborulna asztalostul, ahogy kell.

Összehúzott szemmel kerülök feléje, ahogy felegyenesedik, és most - először, mióta ismerjük egymást - megpillanthatja a mosolyomat.
- Csitt, leányom! Halottról jót, vagy semmit. Egy árva lélek sem úszta meg azt a vacsorát kettőnkön kívül! Csak nem hiszed, hogy büntetlenül végignézhették az egészet? Nem beszél már arról a fogadóról senki! Csak te meg én. De te jobb volna, ha hallgatnál - a te gyávaságod az oka, hogy mások bűnhődtek a káromlásodért.

A sújtás kíméletlen erejű lett volna. Hegy módjára magasodtam az eretnek fölött, készen, hogy az ő agyvelejét is sikálhassam majd a padlóról. De megérdemli. Az... Az a pimasz, senkiházi..... Először a csata során megnyugodtam. Itt az ideje, hogy véghezvigyem Isten ítéletét. Arcomról eltűnt a vigyor, ünnepélyes komolyság suhant végig az elmémen.
~ Ámen. - suttogtam, majd megindítottam a végzetes csapást.

De ilyen megátalkodott tündét még nem láttam. Amilyen csökönyös és sorvadt lehetett az agya, nem kellett neki sok idő, hogy legyen elég lélekjelenléte egy öngyilkos mozdulathoz. Megragadta lábaim, majd határozottan megrántott. Nem is szenteltem neki nagy figyelmet, nem lehet olyan erős.

De volt. Én pedig zuhantam. Ahogy estem hátra, csúnyán bevertem a fejem egy asztal peremébe. Villámcsapásként ért a fájdalom, mintha maga Mihály arkangyal ütött volna meg kardjával.
- Áúú~ - a kelleténél nőiesebben felkiáltottam, és csak utána sikerült nyugtáznom, hogy a teremben mindenkinek meg kell halnia. Az inkvizítornak is. Ugyanis sikerült hanyatt vágódás közben a nyakamba csúsznia teljes habitusomnak. A fityulám is leesett a fejemről, egyszóval nem nyújtottam túl elegáns látványt. Ezzel szemben egy pillanatra valamiért minden szem rám szegeződött.

A legérdekesebb az, hogy nem veszítettem el a fejem. Éreztem, ahogy arcom elönti a vér, és könnyek szöknek a szemembe. Legszívesebben elfutottam volna. De előtte mindenkinek MEG KELL HALNIA.

Mindig azon igyekeztem, hogy ne keltsek feltűnést, hiszen az az én munkámban nem túl kifizetődő. Ugyan ez vonatkozott az Egyház szolgáira, mert egyrészt nem sok dolgom volt velük, másrészt nem hiányzott, hogy utánam eresszék csahos kutyáikat és ezért sehol ne tudjak békésen meginni egy korsó sört, vagy megenni egy finom sültet és állandóan a hátam mögé kelljen nézni.
Ha akkor a fogadóban tudom, hogy a fickó a csuhásokhoz tartozik, főleg, hogy a legvadabb fajtához, akkor eszem ágában sem lett volna még csak szólni sem hozzá. Nem a legnyugodtabb munkát űzöm, van elég figyelni és aggódni valóm elég, nem hiányzik mellé még más is.
És erre kifogom ráadásul még azt, aki egy egyszerű kis szóváltás miatt, na meg egy kis lökdösődés miatt képes a világ végére utánam jönni! Én meg már azt hittem rég feledésbe merült az egész!
És tudom, hogy pap létére igen csak érti a közelharc dolgát és a felől sincs kétségem a ravasz csapás láttán, hogy a kardforgatás mesterségéért sem kell a szomszédba mennie.

Sokféle embertől tanultam vívni, míg nagybátyámmal jártam az utam, tanultam klasszikus párbajvívást és aljas meglepetésekkel tűzdeltet is és gyakorolnom is volt elég időm és lehetőségem is, de most valahogy érzem, hogy ki kell hoznom magamból a legjobbat és hiába a könnyed, kaján hangvétel, nagyon is komolyan veszem a támadását, mert egyre nyilvánvalóbb, hogy már nem elégszik meg egy kis penitenciával.
Azt hittem a rúgás, már ha el akarja kerülni, visszahökölteti az atyát, de tévedtem és ennek meg is lesz a következménye. Ő kivédi a rúgásomat a karjával, de én már nem tudok megállni az asztalon, főleg nem azután, hogy érzem, ahogy kardja eléri a combomat és átvágva a bőrnadrág szövetét belemar a húsba, vérző csíkot hagyva maga után.
Felszisszenek, de közben azon vagyok, hogy kiguruljam az esését, ami újabb fájdalommal jár.
Most már konok eltökéltség költözik a tekintetembe és hideg mosoly az arcomra, ahogy jobban megszorítom a pengémet vele szemben felállva. Egy pillantással érzékelem, hogy a seb bár vérzik, nem súlyos, ezért nem foglalkozom vele tovább.
Azonban nem tetszik az ő mosolya, nem jókedv honol benne, hanem kegyetlenség, ahogy a szavaiban is, amire igyekszem közömbös arcot vágni,de tény, hogy megdöbbenek.
~ Uram, Atyám! Ezek képesek voltak mindenkit megöletni, hogy ne terjedjen el a pletyka? ~
- Hazudsz! – csattantam fel hevesebben, mint szerettem volna. – Milyen pap vagy te, hogy így akarsz hatni rám? Azt hittem az Egyház maga az igazmondás és igazságosság katedrálisa. Vagy csak te voltál az, aki annyira elferdítette az ott történteket, hogy ezért mindenkit elhallgattattak? – vetem oda megvetően.
A fogadó másik feléből nagy dübörgés, csattanás és egy női sikoly hangzik fel, amire azért fél szemmel oda pislantok és ………és kikerekedik a szemem.
~ Azta......! ~
De nem hiszem, hogy sok időm lenne nézelődni és még vissza kell adnom a kölcsönt az inkvizítornak.
Most én török előre, egy egyenes szúrást imitálva a gyomra irányába, majd oldalra kifordulva egy pördüléssel a nyaka felé sújtva fejezem be a mozdulatot, remélve, hogy a férfinek egy kissé tovább tart magához térnie a nővér alsóneműjének látványából.

* Rettenetesen meglepő a dolog, de valahogy sikerül kirántania kedvenc részegünknek a nővér lábát, aki akkorát tanyál a dologtól, mint a kis és a nagy-alföld együttesen. Erre volt most szüksége konkrétan, már abban a pillanatban hogy látja eldőlni a nőt megpróbálja magát felemelni a földről, ami valami rettenetesen nehezen megy, a másik már visítás után félmeztelenül hever a földön, amikor is sikerül megtérdelnie, s asztalra támaszkodva felemelkedni. Így állva már nem lesz olyan rossz, de a feje olyannyira kóvályog, hogy ha elengedné a bútort azonnal elesne. Sebesen átmoccan az említett tárgy túloldalára, s onnan figyeli a nővért, miközben próbálja valahogy rendezni a gondolatait.
~ Te jó ég, ki gondolta volna, hogy efféle szörnyetegek bújnak meg a ruha alatt! Nem való egyházba egy efféle teremtés...
- S...Sajnálom
* Igazából most, hogy így az adrenalin kissé összekapta a fejét, képes nem megbámulni a másikat, majdnem hogy meg is sajnálja a szerencsétlent, aki pont úgy hever ott, mint egy kislány, aki megbotlott a falusi táncnapokon, s mindenki megláthatta a csúnyáját. Kár érte, pokoli kár, ha nem ekkora láncos kutya lenne, akkor talán még aranyosnak is találhatná a reakciót, de így inkább csak egy kissé ijesztő. A jó ég se tudja, hogy mégis mit fog eredményezni ez az egész. Szabad kezével sebesen ráfog orrának oldalára, majd egy jó nagy fújással kicsapja a nózit a földre, melyből rettenetes mennyiségű véres takony távozik. Fogalma sincs, mikor üthette meg az orrát, de annyi egészen biztos, hogy nem sokon múlott hogy kissé markánsabb legyen a formája. 
~ Nagyon oda kell figyelnem, ha egyszer feláll, azonnal menekülnöm kell, amíg nem sikerül kicsit összeszednem magam. Nem tudom mikor voltam ilyen mosott szarul utoljára...
* Feje továbbra is úgy lüktet mint egy-egy jó méretes dob, ezt persze kiegészítik más csodás hangszerek is, mint például a hegedülő bordái s a fúvós csuklója. Szinte messzi emléknek tűnik a hozzávetőleg egy perce tett ígéret Evának, de hogy ekkora bolondságba hogy ment bele, még részeg voltját tekintve se érhető.

Megpróbálom a kardom élét rajta, ahogy ígértem - komolyabban állja a vizsgát, mint elsőre gondoltam volna. Egyszerre mozog óvatosan és fürgén, s megvan benne a robbanékonyság, amely elengedhetetlen, ha az ember fegyverfogásra szánja el magát. Akrobatának is jobb nálam: a súlypontja jóval alacsonyabban van az enyémnél, arányos felépítése pedig csak tovább javít az összképen. Alighanem érzéke is van hozzá - ez több, mint egyszerű gyorsaság.
Rajtam nem könnyű kifogni, ő viszont nem adja olcsón a bőrét, s ez már-már elégedetté tesz: hagyok neki időt, hogy felkeljen az asztal mellől és szemügyre vegye a lábát. Nem mély seb, csak hosszú - öltögethetné, ha ráérne éppen.

A mosolya mindent elárul - csak a szája szegletében ül meg, a szemét már nem éri el; megmarad benne a fagyos csillogás. Ez egy kicsit megkeményíti a vonásait, amitől idősebbnek tűnik: egészen nőies most, és a hangja hevessége végképp meggyőz afelől, hogy van benne valódi szenvedély is, nem csak egyszerű pimaszság.
Fölszegem az állam, mint akit foglalkoztatnak a hallottak.
- Mit számít az? - felelem egyszerűen, megrántva a vállamat. - Csűrheted-csavarhatod, ahogy tetszik, a lényeg mégis ugyanaz marad. Ennyi ember, ennyi szenvedés - mindez azért, mert nem tudod, mikor kell meghátrálni...!

A kislányos sikkanás egyszerre töri meg a koncentrációnkat - hajszálra egyforma, ösztönös mozdulattal fordulunk a hang irányába, és ugyanolyan hirtelen dermedünk meg a látványtól. Hanne nővért fektette kétvállra Lloyd - hogy hogyan, az kérdéses, mind a ketten fekszenek; a látvány szokatlanul megbotránkoztató, és egy pillanatra átvillan rajtam, hogy megszánjam a nővért. Talán a hanghordozása teszi, de az is lehet, hogy a szabaddá váló lábai - valami bennem azonnal, teljesen magától belátja, hogy igen szép formájúak, még mielőtt tisztességesen elhűlnék a történteken.
De a felháborodásom már nem tud begyűrűzni - kissé talán késve kezdődött egyáltalában -, mert arra eszmélek, félig tudatosan, hogy a pimasz kölyök már mozdul is felém, fegyverestül, akár a szélvihar.

Kegyetlen szerencsém, hogy az első szúrását mímeli, mert magamhoz se tértem időben, már hátrafelé táncolok előle; el kell kapnom a fejem is, mert vágásba fordul a döfése, és nekem kapkodva kell kitérnem újra meg újra, mielőtt megvethetném a lábamat. Ha lenne rá időm, alighanem szidnám magam a késésért, de egy szemvillanásnyi sincs: felrántom a kardot vaktában, hogy ne vágja le a fejem, és csak most döbbenek rá, hogy a csiklandós viszketés, amely az első mozdulatát kísérte, vágás volt - a kardja élét becsületesen megfente, mert keveset éreztem a találatból. Annál inkább most: a fülem alól, ha nem is mély igazán, de bőven ömlik a vér a harántirányú vágásból: nem is merőlegesen ért a penge, ferde ívben úgy hüvelyknyi hosszú nyesedék hiányzik onnan; a tenyerem megtelik vérrel, ahogy odakapok csak úgy, hátrálás közben.
Arról nem volt szó, hogy bajom fog esni.
Oldalra lépek hirtelen, ahogy érzem, nekihátrálnék a fal gerendáinak: kívülről igyekszem elkapni a karját, hogy megcsavarhassam, és megtörjem a lendületét. Minél közelebb vagyok hozzá, annál jobban érvényesül az erőfölényem.

Átkozottul szédültem, és átkozottul szégyenkeztem is. Hogy fordulhatott velem elő ilyesmi? Miért voltam ilyen óvatlan és fölényeskedő? Ha a priorom látta volna ezt... Áh, nem akarok már semmit, csak valahova a föld alá elrejtőzni...

De várjunk, miért én rejtőzködjek? Miért én szenvedjem el ezen gyalázatosság következményeit? Miért ne törjek össze itt inkább mindent és mindenkit? Akkor csak Istennek kellene gyónnom. És senki sem emlékezne erre, csak én.

Viszont el kell ismernem, a tünde nem játék. Alattomosabb trükkjei vannak, mint gondoltam. És bármilyen szégyenbe is hozott, jelenleg képtelen lennék bármit is eltalálni. Valami alternatív megoldást kellett kitalálnom. Katherre is ráfért a segítség, láttam, amint a nyakára épp életadó vörös vér csurog. Kihúztam magam, és megpróbáltam a lehető legösszeszedettebben beszélni.
- Tünde. Úgy döntöttem, hogy Isten kegyelméből megbocsájtást nyerhetsz. Hajolj meg előttem, és bánd meg a bűneidet. Ha elégségesnek találom, elengedlek.

Próbálok nyugalmat erőltetni magamra, mert épp az előbb gondoltam végig, hogy mivel is idegesíthetném fel az inkvizítort, erre meg a végén én sétálok be a saját csapdámba azáltal, hogy hagyom, hogy az érzelmek elragadjanak a hallottakkal kapcsolatban.
De hát még az én kegyetlen világomban is nehéz elhinni, hogy talán több tucatnyi embert tüntettek el, csak azért, hogy ne essen folt az Egyház „makulátlan” hírnevén.
- Biztos melengette volna a kőszívedet, ha megalázkodni láttál volna. – biggyesztem le a szám megvetően. – De abból nem eszel te pap. – keményedik meg a tekintetem, ahogy látom, milyen könnyedén veszi ezt az egészet. – Most nem kell már visszafognom magam, így megtáncoltatlak.
Az „erősítésnek” hozott hittársa szerencsétlenkedése lehetőséget biztosít számomra, hogy meglepjem egy támadással, amit talán normális esetben ki tudott volna teljesen védeni, de most az a kis késés, amit a helyzet biztosított, alkalmat adott rá, hogy elérje a pengém.
Persze még így is volt annyi benne, hogy eltérítse a kardomat, ami így nem érte el a nyakát úgy, ahogy terveztem, csak épp a szele érintette, ami elég volt ahhoz, hogy véres csíkot metsszen a bőrébe a füle alatt.
- Majdnem! – villant fel egy farkasmosoly az arcomon ujjammal törölve meg a kard pengéjét, mert bár jobb lett volna hamar véget vetni a harcnak, nem volt rossz, ha kicsit szenved is a veresége előtt.
Mert most már feltett szándékom volt végezni vele. Reménytelen lett volna a helyzetem, ha nem teszem, mindkettőjüknek halnia kell, ha nem akarok földönfutó lenni további életemben.
Ha eltűnnek a föld színéről, akkor talán senki nem tudja meg mi történt itt, hiszen rajtunk kívül egy szemtanú sem maradt, de ha még szóbeszéd is lesz belőle, az még nem bizonyíték.
A nővér gondját Lloyd-ra bízva, most már teljes figyelmem Norven inkvizítoré.
Hamar magához tér és nem nagyon hagy időt, hogy kiélvezzem pillanatnyi győzelmemet, máris felém tör, de valahol számítok erre, hiszen a háta mögött már a fal és én sem hagynám sarokba szorítani magam, ha a helyében lennék.
Fiatal vagyok, de nem ostoba, hogy azt higgyem könnyű győzelmem lehet, ráadásul a sarokba szorított kígyó veszélyesebb is.
Azonban gyors, gyorsabb, mint számítottam és bár ugrom is hátra azonnal, ahogy mozdulni látom, ingem ujjába beleakaszkodik és maga felé ránt. Az egyensúlyom megtartása miatt muszáj felé lendülnöm, de teszek egy félfordulatot közben és könyökömmel erőteljesen döfök hátra, hogy szabaduljak és ha sikerül és meglazul fogása, akkor egy rántással szabadítsam ki magam egy újabb félfordulattal most már karddal suhintva, hogy tartsam a távolságot.
Ha a könyökütés ellenére nem enged, akkor bajban vagyok és a csizmám sarkával a lábfejét célzom meg.

* Sok furcsa dolog történhetett volna melyek lelke mélyéig meglephetnék, de valahogy erre egészen nem készült föl. Ajánlatot kapott, s nem is olyan rosszat, elmenekülhet, amennyiben kedve úgy tartja, s képes kissé meghunyászkodni... Félreértés ne essék, jelenleg mindennél szívesebben tenne egész pontosan így, s bármennyire is húz a szíve a megközelítéshez, kicsit jobban át kell gondolnia a kérdést.
~ A hangszerem s az íjam ott van az asztalon a terem túloldalán, nem tudok oda eljutni csak úgy... Ha most itt hagyom Evát, biztosan vége lesz, s az nem tenne túlzottan jót a hírnevemnek.
* Fejét kissé megemelve végigpásztázta az apáca arcát, hogy vajh mennyire bízhat meg benne. Az egyháziak általában tartják az ígéreteiket, de az igazán jó kérdés, hogy ez a nő így cselekedne-e vagy sem...
~Ha még ő valóban el is engedne, Norven atya biztosan nem, legalábbis amíg ki nem vágja a nyelvem... Vagy pár ujjamat. Mindkettő ugyanolyan fontos egy dalnoknak, egyikkel se járnék túlságosan jól.
* Egy fáradt sóhajjal megrázta fejét, majd töprengve továbbra is az apácát nézte, hogy megmozdul-e amennyiben ő maga gondolkodik, vagy sem.
- Nővér, attól tartok nem tudnék jelenleg meghajolni anélkül, hogy el ne esnék... Ha felajánlod, hogy békésen nézzük az atya és Eva harcát, nem ragaszkodom a vérengzéshez, de ha ebből a kenyérből nem kérsz, a kardomból még kaphatsz.
* Szavát nyomatékosítva szabad kezével kihúzta a kardot a tokból, miközben továbbra is az asztalra támaszkodva, a nő arcát s mozzanatát vizslatva, hogy menten képes legyen kitérni, vagy védekezni, ha oda jutnak a dolgok.

Felvonom a szemöldököm, mint akit mulattat a gondolat, amit kilátásba helyezett.
Láttam én már tőled különbeket is megalázkodni! Azért csak ráhagyom. Az, hogy gránitból való vagyok, más lapra tartozik. Táncoljunk, Eva Freiheit, csak aztán tartsd a lépést!
Húsz évvel ezelőtt tetszett volna nekem egy kicsit.
Most leginkább arra vágyom, hogy megüthessem, ő elvágódjon és ott is maradjon.

Az ingem lassan a mellkasomra tapad - erősebben vérzik ez az átkozott seb, mint számítottam rá. Ahogy ráeszmélek, hogy megsebesültem, a szabad levegőre került nyers hús azonnal égni kezd; a tulajdon vérem melege döbbent rá, milyen hideg is van. Alighanem a nyitva hagyott ajtón beáramló késő ősz. Fölszegem az állam a mosolyára, felöltve a sajátom.
- Úgy van. Majdnem.
Elkapom az ingujját - gyors, mint egy angolna -, és megrántom: befelé fordul, hogy a bal könyöke útjába essek, és bár látom a szándékát, kivédenem mégse lehet az ütést, amit kapok. Alacsonyabb nálam jó félarasszal, így a könyöke, amely rendesen a gyomorszájam magasságában volna, ugyanennyivel lejjebb, a rekeszizmom legalján talál el. Ez iszonyatosan fáj, önkéntelenül görnyedek előbbre tőle, olyan hirtelen, hogy durván összefejelünk - a homlokom rettenetes csattanással ütközik a koponyája hátulsó ívének. Neki sem lehet kellemes, nekem viszont sokkal rosszabb - az orrnyergem jókorát roppan és az ütéstől egy pillanatra kikapcsol a látásom. Vakon szédülök hátrafelé, s mire visszatér a kép, a kardját látom sebesen közeledni: helyből jókorát ugrom, neki egyenest, hogy a földre vigyem; a hevenyészett suhintása eltalálhat ugyan az oldalamon, de kis szerencsével lecsúszik a bordáimról, s akkor végre nekiverhetem a kardtartó kezét a deszkapadlónak, hogy elejtse a fegyvert.
Ha elszámítottam, bajban vagyok, de ha most kitérek, akkor is; minél előbb kell közel kerüljek hozzá, hogy kitekerhessem a nyakát.