Lloyd és Amelia - Aréna

Alkudozni mer a szemét. Azt hinné az ember, hogy fél, hogy legalább abból egy kicsit tanult, hogy majdnem szétloccsantottam azt az alkoholos görögdinnyét a nyakán, és mégis, alkudozik. Látom, hogy a kijáratot keresi, és ha tehetné, menekülne. A szeme nem csak meg. Nyilván be is zúznám, ha nem ténferegnék én is. Egyik kezemmel diszkréten egy széket támasztottam, a másikban a buzogányom szorongattam. Elhúztam a szám, és a sajgó fejem hátuljához nyúltam. Éreztem, amint a vérem már átáztatta a fityulám, nyilván csúnyán bevertem az asztal szélébe.

Egyébként meg amint kiderült, itt nincs se eretnek, se démon. A harc heve magával ragadott, ez igaz, de most itt volt az ideje megnyugodnom. Ha az inkvizítor valami személyes ügy miatt kereste őket, hát nekem csak kísérnem kellett őt. A tünde egyébként is megkapta a magáét a káromlás miatt. Nem a mi dolgunk az ő egyházuk ítélete. Amúgy is, ugyanaz az Istenünk.
- Rendben van, rendben. - mondtam nyugtató hangon, és láttam, hogy a lantjáért indul. Azért ilyen könnyen nem engedem el. Látnia kell, hogyan bűnhődnek az egyház ellenfelei, hogy soha ne kössön többé belénk. - Viszont itt végignézed, hogy hogyan gyakorolja Norven testvér a fenyítést Eva-n. - feleltem, majd felültem egy asztalra, hogy nézzem a küzdelmet.

Ami egyébként most pont nem a Isten emberének kedvezett...

Nem vagyok a vérengzések híve, de most igen csak kedvemre való, hogy látom életadó nedve bőségesen öntözi ruházatát. Elvégre ő volt az aki a fogadóban arrogánsan meg akart leckéztetni és, ha nem vagyok észnél sikerült is volna neki, aztán ennek következményeként szavai szerint eltűntette a szemtanúkat és még arra is vette a fáradtságot, hogy utánam loholjon, mintha valami főbenjáró bűnt követtem volna el.
Nem érdekel a gúny a hangjában, a mosoly, mely az enyémre felel, hiszen tudom, ő is tisztában van vele, hogy nem sok hiányzott hozzá, hogy nem csak egy fájó sebet szerezzen a nyakára.
Feszülten figyelem minden mozdulatát és milyen jól teszem! Azonban fürge, mint a szélvész és kivédeni ugyan a rántást nem tudom, de megpróbálok kifordulni belőle és azonnal visszavágni, szabadulni. Erre használom fel a könyököm, hogy gyomrába mártsam ezzel rábírva, hogy engedjen el, de kissé elszámítom magam, vagyis inkább nem mérem fel, hogy ez mivel jár.
Ahogy kifordulva, neki háttal eltalálom, ez reflexszerűen előregörnyeszti és olyan ütést kapok hátulról a fejemre, mintha bunkósbottal vágtak volna fejbe.
Egy-két lépést előrebotladozva, igyekezvén felé fordulni, ami sikerül is, de hirtelen többet is látok belőle, miközben ösztönösen suhintok egyet a karddal
Azonban nem elég, hogy több Norven vibrál a szemem előtt, még azok nekem is ugranak és a vágás megkezdett mozdulata tompán puffan közel jutó férfi oldalán, ahogy kardom markolata éri el a penge helyett.
Sajnos lendülete elég is ahhoz, hogy hanyatt lökjön, hiszen úgy is bizonytalanul álltam a lábamon. És ez akadályoz meg abban is, hogy gyorsan mérjem fel a helyzetet, így tehetetlenül zuhanok hátra és a rám eső teste nyögve préseli ki tüdőmből a levegőt.
Érzem, ahogy erős marka keményen rászorít kardot tartó kezemre és az nagyot csattan a padlón. Felkiáltok a fájdalomtól és a penge kiesik erőtlen, zsibbadó ujjaimból, de közben múlni kezd a szédülésem és dühösen rántom fel a térdem, hogy aljasul ott támadjam, ahol egy férfinak a legjobban fáj. Remélem ez a papoknál is így van?
Zihálva próbálok ficánkolni, hogy levessem magamról sajátomnál jóval nehezebb testét, hiszen földharcban az égvilágon semmi esélyem, ökle keménységét pedig már a múltkor a fogadóban is megtapasztaltam.

* Kedvenc dalnokunk valóban tett pár lépést a lant irányába, ám a megjegyzésre bölcsebbnek találta inkább nem hánytorgatni a dolgot, így inkább elrakta a kardját, s egy széket magával húzva visszatért a nővérhez, vagyis inkább valahogy úgy, hogy véletlenül se legyen túlságosan közel hozzá, egy olyan két méter távolság azért meglegyen... Az ember nehezen bízik meg abban, aki majdnem betörte a fejét, bár végül is efféle gyanúsítgatás mindkettejük részéről teljesen indokolt, kettőn áll a vásár.
~Te jó ég, de rettenetesen szédülök még mindig... Mekkorát rúgott belém ez a némber?!
* Nem érezte jól magát véletlenül sem, fene mód azt kiabálta minden porcikája, hogy le kéne dőlnie valahova, s hagyni, hogy még egy korsó bortól kellemesen elaludjon. A vérpótlást meg elintézni a gyomrában ülő vörös, ég világon semmi baja nem lenne most, ha nem vette volna fel ma a bátor lovag mellényét, amivel becsületesen megsértette az inkvizítort meg az apácát meg minden egyházit a környéken. Ritka mókás dolog ez a bulizás errefelé. Fél szemével az asztalra nehézkedett apácára pillantott, majd kissé keserűen, de elvigyorodott. Kopott vászonnadrágjába nyúlva egy erszényt vett elő, majd belenyúlva egy 50 váltóst vett ki belőle, melyet lerakott az asztalra.
- 50 váltót teszek arra, hogy Eva kerekedik felül.
* Azzal elhallgatott, s elgondolkodott egy pillanatra azon, hogy mit is jelent számára, ha nem is ez történik. Talán ha leborul a lábára megbocsájtják neki minden tettjét... Ki tudja, ha felajánl még a dolog mellé ezer váltót az egyháznak, talán szentté is nyilvánítják... Talán. Annyi biztos csak, hogy ez jelenleg nem a mostani, hanem a jövőbeli Lloyd problémája, kinyújtotta a kezét a mögötte nyúló asztalra, ahonnan egy korsó vörösbort varázsolt elő, s két poharat. Egyikbe még volt egy kevés, megtöltötte színig, másikat megtörölte fehér vászon ingébe, s félig felöntötte, majd az apáca irányába tartotta, hogy az pont el tudja érni, amennyibe eléggé nyújtózkodna érte.
- Jót tesz a fejfájásnak, ha meg elmormolsz felette egy miatyánkot már majd' misebor.
* Akárhogyan is, bármi is a kimenetele az "üzletnek", megissza az egyik poharat, majd inkább a gigászi csatára figyel, hol igen pikánsak jelenleg az események, egymásra fekve birkóznak össze vissza az ellenfelek...
~ Nem áll jól a szénája egyiknek sem, a fene se tudja, hogy melyik fog végül felül kerekedni, bár egész őszintén remélem, hogy Eva. Jó lenne, ha nem kéne Norvennel kokettálnom... Bár ki tudja, mi lesz akkor, ha meg a nő győz. A nővér egészen nyugis, ha éppen nem az istenét káromolja valaki, neki megy vajon? 

Egyedül annak köszönhetem a pillanatnyi győzelmemet, hogy nagyobbra nőttem nála - a kardmarkolat és az aköré kulcsolt ujjai tompán dobbannak az oldalamon, aztán összeütközünk és én egyszerűen elsöpröm őt. Alighanem bizonytalanul állt a lábán az ütéstől. Elvágódunk a padlón, és most ő kerül alám, ugyanúgy, ahogy a fogadóban én kerültem alá: érzem, ahogy a tözse összerándul, és a levegő kiszorul a mellkasából. Megragadom a csuklóját - sokkal durvábban, mint a mozdulat egyébként megkívánná - és a jobbját teljes erőből a földhöz csapom a feje mellett. Ő felüvölt kínjában és végre elengedi a kardot; az csörömpölve állapodik meg tőlünk vagy egy yardnyira.
Már csak annyi hiányozna, hogy jó erősen állon vágjam, hogy elveszítse az eszméletét és végre megszabadulhassak tőle - sokkal nehezebben bírok vele, mint elsőre gondoltam -, amikor a térdét érzem a combomnak súrlódni. Azonnal tudom, hogy mire készül, de hiába jövök rá, egy másodpercem sincs reagálni: olyan erővel talál el, hogy egy pillanatra meg vagyok róla győződve, itt és most fogok rögtön szörnyethalni. Egyből megfeledkezem a harcról és arról, hogy mit akartam tenni, de még arról is, hogy ő egyáltalán létezik; kimegy a fejemből a tény is, hogy ha eléri a padlón heverő kardot, komoly bajba kerülök. Irtózatos fájdalom nyargal fel az ágyékomból gyomromba, aztán vissza, majd tovább, a lábamba is, akár a villámcsapás - ha talpon volnánk, biztosan összeesnék. Így csak hétrét görnyedek fektemben - távolról érzékelem, ahogy rémülten tekereg a padló és énközém szorulva -, és a bal tenyerem teljes erővel a szememre szorítom, mintha ez segítene. Nem segít, sőt, éles fények villódznak előttem - ordítanék a fájdalomtól, de annyira sem vagyok képes ellazítani az izmaim, hogy levegőt vegyek, így ez elmarad.
Elfeledkezem a fejfájásomról, a nyakamon lévő sebről, elfeledkezem Eváról teljesen: kell egy kis idő, amíg egyáltalán levegőhöz jutok, hogy felnyögjek.
Ez egy borzasztóan rossz ötlet volt, belefolyni ebbe az egészbe.

Alattomosan, de kristálytisztán merül fel bennem ez a gondolat - most először, amióta egyáltalán megpillantottuk egymást - és rögtön utána az is eszembe jut, hogy egy verekedés közepén vagyok: ideges rándulással kapom fel a fejem, még mindig ugyanolyan fájdalmas görcsben tetőtől talpig; a könnyeimen át próbálom felmérni, mi történik.
Fel kéne ugranom, mert talán másodperceim vannak hátra; az ösztönös parancsból mindössze annyit sikerül megvalósítanom, hogy félrefordulok, mintha ugyan lenne erőm feltápászkodni. Talán megtévesztő, de az igazság az, hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy talpraállok a következő öt percben, akár muszáj, akár nem. Eléggé meg vagyok rémülve, hogy fekve is rátámadjak, ha kell, de most az egyszer - szégyen ide vagy oda - őszintén remélem, hogy menekülőre fogta. Hogy futva távolodik és hátra se néz - nekem pedig nincs más dolgom, mint csendben meghalni.

Ahogy ott az asztalon ültem, és néztem a birkózást, hirtelen fel sem fogtam, hogy alig három perce érkeztünk ide.Olyan gyorsan történtek a dolgok. Ha nem rángatnak el, most is otthon lehetnék, és valami kényelmes, könnyed munkát végezhetnék. Vagy ami jobb, a kamrámban aludhatnék. Haj, de jó is lenne...! Kiverekedtem magam a következő néhány napra, az biztos. Igazából a fenének sem kell a vergődés, sokkal jobb a nyugalom. Sokkal bizony! Lehunytam a szemem egy pillanatra majd sóhajtottam. A fejemből a fájás is kezdett kiszűnni, és kellemes fáradtság töltött el. Ha visszamegyek a templomba, biztos alszom egy jót. Csak fejezzék már be!

Bár ahogy épp néztem, nem volt messze a vég. Az inkvizítor állt rosszabbul.
- 50 váltót teszek arra, hogy Eva kerekedik felül.
- Ötvenet arra, hogy döntetlen lesz. - feleltem, s odacsúsztattam egy hasonló pénzt a másik mellé. Mindkét fél megviselt, ebből kölcsönös futás vagy ájulás lesz.
Legnagyobb meglepetésemre a tünde borral kínált. Már Pál apostol s megmondta, hogy "egy pohár bor néha az egészséget szolgálja", és biza szomjas voltam, tehát egy laza biccentéssel elfogadtam az italt.
Sokan vérengzőnek tartanak, és ez igaz is, de egy küzdelem után nincs okom utálni az ellenfelem, a Szentírás is ellene tanít.

A csata fordulópontja ezután következett. Az inkvizítor csúnya térdelést kapott az ágyékára, és elterült a földön. Igen szorongatott a helyzete mindkét félnek. Remélem Norven atya nem futamodik meg. Nem lenne méltó egy egyháztaghoz, az már biztos...

Nem mondom, hogy nem voltam már pár kocsmai verekedésben és elég „fiúsan” neveltek ahhoz, hogy egy kis adok-kapok ne okozzon gondot, de főleg a mozgékonyságommal, hajlékonyságommal értem el azt, hogy ne lehessen egyszerűen lesöpörni a színről, hiszen a kardvívás alapja is ez, de az nyilvánvaló volt, hogy ha egy nagydarab, súlyosabb valaki olyan közel tud kerülni, hogy el tud kapni, le tud fogni, akkor semmire sem megyek.
Ezért lett volna jó, ha Norven inkvizítor sem jut sehogy a közelembe, de ez nem rajtam múlt. Hiába volt számomra „idős”, a mozgása villámsebes volt és nem a saját stílusomat adtam, hanem rögtönöztem a megmozdulásaira, ami nem mindig sült el jól.
Ahogy akkor sem, amikor lesodort a lábamról, ahol amúgy sem álltam valami biztosan a tarkóütés után és egy durva mozdulattal a kardomtól is megszabadított. Engednem kellett, mert azt hittem az ujjaim darabokra törnék és egy fegyverforgatónak nincs nagyobb félelme, mint, hogy ne tudja majd használnia kezét. Persze nem gondoltam bele, hogy, ha vesztek, akkor már nem igazán az ujjaim miatt kell aggódnom.
Vékony, filigrán alkatom, most a hátrányomra volt és már nem tudtam magamba fojtani kiáltásomat sem, ahogy a kín végigsöpört a kezemtől a gerincemen át a fejemig.
A következő mozdulat, hogy a térdemmel ágyékon rúgjam, igazából nem is volt szándékos, csak ösztönös, azért is sikerült ilyen gyorsra. Éreztem, ahogy rajtam feküdt, szinte minden izma rándulását, így azt is, hogy megpróbált kimozdulni a rúgás elől, de elkésett.
Az arcra volt írva, hogy telitalálat volt, a ráfagyott kín, a könnybelábadt, kimeredt szemek, a vörösödő képe, megnyíló szája, amin egy hang sem jött ki. Ez a fájdalom egy nőnek is igen csak kellemetlen, tudom, mert tapasztaltam, de egy férfinak………….mérhetetlen kínszenvedés lehet. Ha sikerül kivitelezni, akkor mindig bejön! Ahogy most is!
Egy pillanatig sem habozok kihasználni azt, hogy el van foglalva magával, vetem magma jobbra-balra, minden elkövetek, hogy kikígyózzak alóla és a kardomhoz jussak, különben végem.
Már rég nem érdekel, hogy mi van a másik párossal, csak az, hogy ne győzhessen le a pap, mert akkor sanyarú sors várna rám, ha nem egyenesen a halál.
Ha sikerül kimásznom alóla, négykézláb igyekszem a kardomért, miközben csak az zakatol a fejemben, hogy szabadulnom kell…….mindenáron.
Egy széklábat kapok tapogatózó kezem ügyébe és azt próbálom a férfire rántani időt nyerni vele, aztán bal kezem végre rákulcsolódik a kardomra és hanyatt fordulva szegezem magam elé, lehetőleg a férfi torkának lélegzet után kapkodva, készen rá, hogyha tovább támad megszúrjam.
- El………elég…..mert………meg……… - szédültem meg és a kard csörögve csattant a földön, ahogy rátámaszkodtam, hogy megtartsam magam, de a saját véremben csúsztam meg. Végül csak sikerült kis távolságot lopnom talán tőle, hogy megpróbáljak felállni.

* Lába hirtelen összezáródik, fejében rettenetes ordításként visszhangzik a recsegő-ropogó magvas gyümölcsök hangja, látta jól mi történt, s teljesen megrémítette a látvány... Katherrel nem sok kapocs köti össze, de minden férfi egyként kezelendő a teremtő előtt, amikor legékesebb részébe beletérdelnek, s óh egek, ha tehetné elvenné a fájdalom felét a paptól s... átadná valaki másnak. Egy parasztnak vagy egy kocsmárosnak, csak nem ő magának... Túlzás lenne felebaráti alapon átvenni, nemde? 
~TE jó ég, micsoda övön aluli tett... Minden alkalommal kettesével szakadnak az angyalok szárnyai, amikor egy nő a golyókra támad. 
* Az empatikusság máris némi bizsergést közvetít maga részei felé, sebesen elhessegeti hát a gondolatot, s figyeli az egész ügy haladását. Ennek a harcnak vége, ekkora nyomorgatás után senki, még egy háborúdémon se állna fel. Most már csak Amyn múlik, hogy mit is fog tenni... Csak pár pillanat óta ült a széken, de máris mérföldekkel kevésbé sajog a feje, lassú felemelkedésbe kezdett hát, majd továbbra is félig kapaszkodva áthelyezte magát a rozoga pároshoz, nekidőlve egy billegő asztalnak. Éppen elég vér folyt már jelenleg, ha nem muszáj, megakadályozna, hogy élet is kioltódjon, akár a lányé, akár az atyáé.
~ Akárhogy nézem végül egészen könnyen megúsztam az egészet ehhez képest. Biztos, hogy kevésbé nyögöm az ügyet, mint bármelyikőjük... 
* Némiképp elmosolyodott, talán mégsem volt annyira balszerencsés ez a este? Piszkos jó kis harc volt Eva és Kather leszámolása, bőven megért pár bordát, már ha az még hetekkel később is sajogni fog. Akárhogyan, egy furcsa sugallat hatására hátrapillantott a nővérre, majd az asztalon lévő pénzre.
- Ennek vége... Tedd el a pénzt, mindenki veszített, de a fogadást megnyerted. 
* Fáradtan az asztalra támaszkodik mindkét kezével, három vagy négy perc volt az egész, de pokoli örökkévalóságnak tűnt... S jó eséllyel Kather jelenleg a pokoli sosem telő idő még mélyebb bugyrát látogatja most. Micsoda egy csodálatos este, micsoda egy nagyszerű móka!

Ahogy az várható volt, szemvillanás alatt megváltozik a patthelyzet: a boszorkánykölyök kiszabadul alólam könnyen, vergődve és iszkol is elfelé - bánom is én, csak ne érjen hozzám. Az sem érdekelne, ha a kamrába igyekezne a baltáért, hogy megszabadítson a szenvedéstől: egy pár gyenge percig még hálás is volnék neki, ha valahogy képes lenne az egészet megszüntetni. Eltelik néhány évtized, és még mindig nem ért vissza; most már alighanem nem is fog. A látásom egy pillanatra kitisztul, ahogy az első könnyeim utat találnak maguknak a halántékom felé - látom, hogy a padlón hever, erőtlenül csóválva maga előtt a kardot fektében.

Nincs mondanivalóm - rendesen talán volna, most azonban nagyon is tudatában vagyok, hogy nem érdemes kinyitnom a szám, hacsak nem akarok hangosan nyöszörögni, vagy esetleg felbátorítani a gyomromat, amely fenemód felfordult időközben és tudom, hogy egy darabig így is marad. Az éles és a tompa fájdalom teljes egyetértésben osztoznak rajtam a hányingerrel, amin cseppet sem enyhít, hogy a járomcsontom és a homlokom a hideg padlónak szorítom, mégse tudok semmi mást tenni; erősen fohászkodom belül, hogy senki ne akarjon tovább ütni, vagy ami még rosszabb, felsegíteni.
A következő tíz percben azért lennék a leghálásabb, ha közös egyetértésben tudomást sem vennének rólam; ehhez leginkább süketség volna szükséges, mert a levegő most utat talál a tüdőmbe, zaklatott, hörgő sípolással, és alighanem bele fog telni néhány percbe, amíg a keringésem felzárkózik.
Majd azután gondolkodom rajta, hogy esetleg hanyatt forduljak.

Őszintén szólva, én nem értek egyet az egyház azon nézőpontjával, hogy az egyes ügynököknek magunknak kell rendezni a dolgaikat a Fővárossal. Persze ez vezet a hasonló túlkapásokhoz, mert ez bizony az volt. Norven inkvizítorra rásózták a fővárosi őrgárda feladatát, ami Eva vagy bárki elfogatása lenne. Nem mondom, hogy nem élveztem az elején, de ez jelentősen meghaladta azt, amit "Fenyítésnek" kellene neveznünk.

Vajon az árvák jól vannak? Már lassan egy hónapja nem vittem ételt nekik. Remélem nem éheznek...

A helyzet igazából most komikus és szánalmas volt, mint megrázó vagy tanulságos. A tünde mellettem támasztotta az asztalt, és hála Istennek, nem okoztam benne túl sok kárt a semmiért. A leheletén távolról érzem, hogy csak az alkohol beszélt belőle. A lány megkapta a büntetését, itt volt az ideje az inkvizítort kimentenem. A tünde még figyelmeztetett a nyert pénzemre, de csak a sajátom vettem vissza.
- Tartsd meg, az egyház tiltja a szerencsejátékot.

Odaléptem a földön fetrengő pároshoz, Eva a hadakozásával egy asztallábat nem tudott volna tönkretenni jelenleg. Norven atyáról nem is beszélve. Úgy hiszem, hazafelé háton fog a lován feküdni... Láttam, amint Eva a kardjára próbál támaszkodni, ha felállna talán még meg is ölné az inkvizítort. Lábammal taszítottam egyet a kardon, amitől a zsoldos ismét padlót fogott.
- Elég ennyi. Menj, és ne vétkezz többé! - mondtam intően, majd az atyához fordultam.
- Mehetünk, inkvizítor-testvér? Hadd segítsek. - nyújtottam a kezem, hogy felemeljem. Remélem, még van olyan állapotban, hogy járni tudjon....

Hiába nem tartott csak rövid ideig a hirtelen támadt harcunk, az a rövid idő is elég intenzív testmozgással és erőkifejtéssel telt ahhoz, hogy teljesen kivegyen belőlem mindent.
A rémületről már nem is beszélve, ami munkálkodott bennem az inkvizítor és a nővér megjelenésével, hiszen nem nagyon voltak kétségeim, miért kutattak utánam, mit akart tőlem Norven atya, ha vette a fáradtságot ahhoz, hogy ilyen messze is utánam jöjjön.
Ezért rántottam kardot gondolkodás nélkül és küzdöttem olyan elkeseredetten, főleg miután sikerült a földre vinnie és kiverni a kezemből a kardot.
Nem, nem akartam, hogy példát statuáljanak velem! És arra sem voltam kíváncsi mennyire sokoldalú büntetést tudna kiróni rám az egyház hű követője. Hiszen nem éreztem magam vétkesnek, legalábbis abban nem, amiért a penitenciát kiróná rám, más bűnöm meg nem kötném az orrára.
Szerencsére a sokszor bevált szabadulási mód most sem hagyott cserben és miután sikerült kimásznom ólom súllyal rám nehezedő, de a fájdalomba belefeszülő teste alól még a kardom is megleltem, így már kissé összeszedettebben kezdtek áramlani a gondolataim és nem az ösztönös, állati menekülési vágy dolgozott bennem.
Látva, hogy továbbra is elég ramaty állapotban van – bár én sem nézhettem ki sokkal jobban, kivéve, hogy én nem görcsöltem rá a lábam közére, - felmerült bennem, hogy itt a lehetőség egyszer és mindenkorra véget vetni az egésznek……..már, ha sikerül erőt gyűjtenem a felálláshoz, ami elsőre nem igazán sikerült és mikor másodjára talán összejött volna, megjelent a nővér.
Ő egy ideje, a tündével együtt ki is ment a fejemből, aminek most meg is lett az eredménye, mivel kirúgott támaszom nélkül, ismét a kemény földön találom magam.
Halk nyögés hagyja el ajkaimat és úgy döntök jobb, ha hallgatok rá, hiszen sokkal előnyösebb pozícióban van és láthatóan kevésbé megviselt nálunk, így könnyedén prédája lehetnék, ha akarná, de……..nem akarja.
~ Ha azt te tudnád, nővér! ~ sóhajtottam beleegyezően, mert mi mást tehettem volna.
- Részemről……rendben……és ezek szerint ……….vége? – fordítottam az inkvizítor felé a fejem, bár a kardot nem engedtem ki a kezemből.
Ha elvonszolja a közelemből az apáca, akkor én is megkapaszkodva egy asztalba, feltápászkodom, aztán lerogyok egy székre, vérző combomra szorítva a kezem.
- Siegfried? Megvagy még? – nézek fel fáradtan aztán, keresve tekintetemmel a bárdot.

* Úgy látszik az egyház kivételesen az ő oldalán áll jelenleg, legalább deficitben nem fog részesülni a szükségesnél jobban, majd később elteszi azt a pénzt ami ott van az asztalon, most még túl rozoga a dologhoz.
- Éljen az egyházad, a szentség ritkán van ily nagyon az oldalamon. 
* Némiképp elvigyorodik, nem is feltétlenül gondolja komolyan az egészet, de talán nem is kell, annyi biztos csak, hogy meglepően olcsón megúszta az egész hajcihőt, s ahogy jelenleg állnak a dolgok, még nem fog égni... Na persze nem mintha az elf egy különösebben jó tüzelőanyag lenne, de hát ugye néhányaknak felesleges mondogatni a dolgot, nem sok foganatja lesz. 
~ Én még nem állítanám talpra az atyát.
- Asszondom hagysz' az atyát gondolkodni, az egész vérvonala fájdalmát hordozza most két szilvában. 
* Ember kérése persze az egész, van akinek pont az tesz jót, ha lábra állítják, míg akadnak olyanok is dögivel, akik aztán attól tényleg meghalnak... Nos, az atya (nem véletlenül) így is elég halott már, lehet mindegy neki jelenleg. Akármi is legyen, feje talán immáron eléggé rendben van ahhoz, hogy képes legyen megállni a lábain úgy, hogy nem dől el a padlóra, óvatos közel sem biztos, de legalább mankótlan járással közelebb lép hát Amyhez, majd mikor az kérdezi mibenlétét, már ott vigyorog a földön lévő nő felett.
- Sose jobban, a nővérke jól megmasszírozott, most már nem ropog annyira a bordám ha az asztalok között repkedek. Nesze.
* Nem tudja mennyire érdemes kezet nyújtani a nőnek, de jelenleg ennyit tehet a másikért, na meg talán, hogy felkíséri egy szobába, még egy pár nap lábadozás kedvéért. Akármi is lesz, ha elfogadja a másik felsegíti, ha nem, hát nem. 
- Nem túl szép dolog magamfajta ma született bárányokat belekeverni efféle kétes ügyletekbe, de ha a mai áldásból valamit tanultam, akkor az az, hogy a megbocsájtás fontos dolog. 'isz a teremtő jól megbocsájthatott nekem a korábbiakért, ha még nem a padlót fedi szép fejem veleje. 
* Kócos s emellett fenemód véres üstökébe beletúrva valamiért némi ellenállhatatlan kedv lesz úrrá rajta a kacagásra, nem sok mókás történt ma, de annál több hülyeség, s kinek a papné kinek a pap, de jelenleg csak a paplan hiányzik. Cókmókját összeszedve eltávozik hát a fogadóból, majd beledől a szalmába, ahol Lili természetesen rettenetes csinnadrattával konstatálja, hogyan volt képes azon kevéske idő alatt ennyire leemberesedni, amíg ő távol volt. " A szokásos " persze, érkezik a reakció, majd sebesen mély álomba zuhan, s következőnek már csak reggel eszmél fájó oldalára, mely egy csodálatos és hangos "Jó reggelt kurafi"-val kelti. Micsoda egy csúnya ébredés is ám ez!

Így, hogy tudok levegőt venni, valamivel jobb - most már legalább csak nagyon fáj mindenem, de nem szédülök és a mellkasomra nehezedő nyomás is enyhül valamelyest.
Uram, irgalmazz, a lelket is kirúgta belőlem ez a vadállat...!
A gyomrom még mindig a torkomba gyűrődve remeg: egyáltalán nem emlékszem rá, hogy valaha bármi is ennyire fájt volna, ugyanakkor felmerül bennem a tárgyilagos gondolat, hogy talán jobb volna, ha nem fejelném meg az egészet izomgörcsökkel is. Ki kellene nyújtóznom. A józan eszem azt mondja, az segítene, mégsem visz rá a lélek - elég kiszolgáltatottnak érzem magam enélkül is.
Az ilyesmi nem éppen olyan kenyér, amit gyakran szoktam enni, és nem is ízlik egyáltalán: felsorolok magamban minden észérvet, amely amellett szól, hogy ideje volna megmozdulni, mégis maradok inkább összegömbölyödve egy kicsit.

Annyira azért már magamhoz tértem, hogy ne valljam be, egész egyszerűen félek, hogy a verekedés valami pokoli fordulat mentén folytatódik, és ez a rúgás esetleg nem az utolsó ilyen volt, amit ma kaptam; márpedig többet nem bírok ki, ebben egészen biztos vagyok.

Minden lelkierőmre szükségem van, hogy elfojtsam a hálás pillantást, amit az elfre vetnék a megjegyzéséért, Hanne nővér ugyanis őszintén rám ijeszt azzal, amit mond - a várakozó tekintetéről nem is szólva.
Annyira, hogy ez egyszer még feldühödni is elfelejtek.
Menni? Mármint most rögtön? Hová? Hogyan? Meg akarsz ölni?
Mégis minek nézel te engem?!
Választásom ellenben nem sok van - mégsem fetrenghetek a padlón az örökkévalóságig. A büszkeségem így is elég csorbát szenvedett - számba sem szívesen venném, mennyit -, így keservesen bólintok rá, de a kezét nem fogadom el.
Csak szép sorjában.
Ha tíz, ha tizenöt percbe telik is, akkor is feltápászkodom előbb-utóbb; őszinte ragaszkodással szorongatom hozzá az első kézre eső asztal peremét. Ha nekem is jut a mindenkit kísérő szerencséből, talán nem fordul ki a gyomrom közben.
Aztán lássuk, összeesem-e.

Igazán nem értem már rá. Ott néztem, ahogy az atya egy sort szerencsétlenkedik, de nem szóltam. Persze, hogy fáj, hogyne fájna, de ennyire? Közben a zsoldos is feltápászkodott, és eleganciát nélkülöző mozdulatok kíséretében egy székre rogyott. A tünde odament hozzá. Rendben lesznek, megkapták a büntetésük. Kíváncsi vagyok, hogy hányszor fognak még elrángatni hasonló semmit sem érő munkákra, ahol végül is semmi építőt sem teszek. Rossz ez így, de az egyház jó. Nem kérdőjelezzük meg az egyházat. Azt az eretnekek teszik. Én nem vagyok eretnek. Ha hazaértem, meggyónom ezeket a gondolatokat.

Az atya olyan öt percen keresztül tápászkodott fel. türelmesen kivártam, majd amint emberi magasságokba került, gyorsan át is karoltam a hóna alatt. Ha sziszeg, ha fúj, ha szitkozódik, akkor is haza fogom kísérni. Ha nem lovon, akkor is. Bólintottam e volt ellenfeleimnek, majd elkezdtem kivezetni Norven testvért a megtépázott fogadóból.
- Egek, micsoda fölösleges egy nap volt ez...

(Itt igazából beértétek azt a határt, ami az xp-hez kell. Ha gondoljátok, megállhatunk. Ha így döntötök, írjatok nekem egy pm-et, és hamar ki is értékelem.)

Igazán örömmel hallom, hogy a segítségét felajánló tünde, akit valószínűleg csak a részegsége vihetett rá ilyen botorságra, jól van, bár, ahogy felnézek rá, nincs túl jó bőrben ő sem.
- Sajnálom…….., hogy belekevertelek. – sóhajtok egy nagyot és elfogadva a kezét nagy nehezen talpra állok, aztán azzal a lendülettel rogyok is le a mellettem lévő székre….még jó, hogy ott volt. – Köszönöm!
Eléggé forog velem a világ és a gyomrom tartalmát is erőszakkal tartom a helyén, ahogy nagyokat nyelve próbálom értelmezni a szavait, amit most nem is tudom jórészt nekem szán-e vagy az egyház nemes képviselőinek. Minden esetre nekem eszem ágában sem volt semmilyen további harc vagy bosszúállás, ha békén hagynak.
- Nem én kezdtem és…….fogalmam sem volt, hogy idáig fajul. – védekeztem halkan, igyekezve összeszedni magam, miközben láttam, hogy a nővér is próbálja összekaparni a földről az inkvizítort, akinek nem nagyon akaródzott felkelni.
Nem tudom mennyi idő múlva éreztem úgy, hogy már egy kis segítséggel feltalálok a szobámig, nagyjából akkorra állt talpra Norven atya is.
- Nem csak fölösleges, hanem kész katasztrófa……. - mormoltam a bajuszom alatt és nagyon reméltem, hogy a papot akkor látom ezek után viszont, ha a hátam közepét, bár van egy olyan érzésem, hogy maradandó benyomást tettem rá és nem tartottam kizártnak, hogy ha lehetősége adódik, kamatostól kapom majd vissza.


//Köszönöm a játékot, részemről „végeztem” Nagyon klassz volt! //

Szóval, minthogy mindannyian elfogadtátok, akkor zárok!

Mindhárman 100 tapasztalati pontban részesültök, ami azt jelenti, hogy mindhárman megléptétek a 2. szintet! Gratulálok! Lehet vásárolni meg ilyenek,meg multit csinálni vagy mi.

További jó játékot!