Magánjáték - Egy papnő és egy démon tanácsa

Amit Gerard arról a bizonyos barátról mesélet, az volt az általános megoldás. Ha valaki már nem hitt a Veroniai Kegyelmes Isten Egyházában, nem értett egyet a módszereikkel, vagy csak egyszerűen ráléptek a tyúkszemére, az kiugrott a kötelékből. Teljesen mindennapos dolog volt. Ha valaki nem bírta a szerzeteslétet, vagy úgy döntött apácaként, esetleg papként, hogy inkáss saját családot alapít, azok a legnagyobb tisztelettel váltak ki, és mindenki sok sikert kívánt nekik.
Az én utam más volt. Nekem a Szent Bürnhilda kötelékében volt a helyem, ahol az életemnek értelme lett, és ahol Isten elhívott egy nagy feladatra. Mások lelkének megmentése sosem munka volt, hanem hivatás, ugyanakkor, ha igazi változást akartam, akkor azt valahogy le kellett nyomnom a századok alatt megkeményedett rendszer torkán is. Nem hátrálhattam meg és nem mehettem el, csak azért, mert ellentartottak nekem. Mi válna belőlem akkor? Szerencsére a démon is rgtön elismerte, hogy a barátja megoldása nekem nem volna jó.
- Neki bizonyára nem voltak céljai, amik maradásra késztették. Ha én most elsétálnék, akkor mindez, amit eddig elértem semmivé lesz.- mondtam, végső soron egyetértve vele. A következő felvetésére viszont megráztam a fejem.
- Az egy dolog, hogy nem kérnék tőlük ilyet, mert mindenkire rossz fényt vetne. Ám mivel lemondtak a bűnről, nincs ahonnan erőt merítsenek. Már nem képesek varázslatokra, lassan veszik el a démontestből az izom, és lassan elhalványulnak. Gyengék és esetlenek. Nem tudnának megvédeni. Épp ezért kell nekem megvédenem őket. - apró szünetet tartottam. Szerencsére nem voltam elveszett, sem pedig felkészületlen, ám megbocsájtottam Gerardnak, hogy úgy beszélt velem, mint egy tudatlan gyermekkel. Végülis ki tudja mennyi idős volt valójában.
- Szerencsére azért vannak barátaim felsőbb körökben is, többek között egy inkvizitor püspök. Számtalanszor küzdttünk már vállvetve Eichenschildben is, vagy a Cinderwealdben, így bizonyítottunk egymásnak eleget, hogy az életemet is rá bízzam. A rendfőnöknőm is kiáll mellettem, aki meg egy másik püspök kegyeltje a művészi tehetsége miatt. Nem vagyok egymagam. - mosolyogtam rá végül a démonra. Vajon aggódott? Értem aggódott vagy az álmomért? Vagy csak szeretett magyarázni…

Gerard idegesen fordította el a fejét. Gloria elég fiatal volt...
~ Ugye tudod, hogy valószínűleg idősebb nálad. - mondta kissé morgós hangon Lia.
~ Igen, de te is itt vagy. Ami azt jelenti, hogy a te éveid hozzáadódnak az enyéimnek.
A rengeteg tudás, amit Lia felhalmozott rendelkezésére állt a fiúnak is. Így aztán gyakran tudott arra a tengernyi tapasztalatra támaszkodni, hogy döntést tudjon hozni. Így aztán bár ő maga még nagyon fiatal, sokszor képes úgy szemlélni az eseményeket, mint egy sokat megélt, nagytudású vándor.
Pontosan ezért is aggódott most. Korábban is voltak háborúk. Az elmúlt húsz év mással sem telt, csak hadakozással. Az egyház pedig Gloria válaszai alapján korábban is megosztott volt. Nem fognak pont most minden ellentétet félretenni. Azonban volt még valami, ami ennél sokkal jobban aggasztotta. Mert nem csak az egyháznak szúr szemet, hogy valaki önmegtartóztatásra buzdítja a démonokat, hanem a többi nagyhatalmú démonnak is.
- És mit fogsz tenni, ha egy démon akar majd megállítani? Rengetegen lesznek ugyanis ilyenek.
Akik vele tartottak démonok, más hadvezérek szemében akár jövőbeli szolgáknak is tűnhettek. De akár csak gőg és sértettség miatt is rátámadhatnak, hogy megakadályozzák amit csinál. Biztos vannak olyanok is még, akik maguk igazát védenék a megvilágosodás felé. Gerard biztos volt benne, mert ő is egy volt köztük. Hamar el is utasított Gloria ajánlatát, jól emlékszik rá. Ülni és várakozni, hogy megtörténjen a csoda túl egyszerűen hangzik és túl kézenfekvőnek. Gerard nem akarja elhinni, hogy ennyi elég. Ennél többet kell tenni. Ennél erőteljesebb elhatározás kell.

A démonokkal már meggyűlt a bajom korábban is. Emlékeztem rá, hogy voltak, akik el akarták vinni a későbbi falvam lakóit, hogy "rendes" démonokat faragjanak belőlük, ám a valóságban egy egyet jelentett a rabszolgasággal és a folyamatos rettegéssel. Mégis, mindezek ellenére is töretlenül hinnem kellett abban, hogy idővel számukra is lesz kiút, és meglátják majd a fényt, amikor annak eljön az ideje. Ha lesz aki megmutassa nekik is. Talán nem feltétlenül én leszek az, lehet, hogy száz, vagy ezer év múlva fog megszületni, akinek lesz annyi ereje, olyan állhatatossága és kiállása, hogy megszelidítse a legvadabbakat is. De egyszer meg fog történni.
Nem értettem, hogy Gerard, aki ugyanarra vágyott, mint én, miért gördít elém éppen akadályokat. Miért a hiábak keresi ahelyett, hogy meglátná mlyen csodálatos dolog van készülőben. Lehetséges volt, hogy csak tesztelni akarta az elszántságomat, de talán még igazabb lehetett az, hogy félt. Ó, tudtam, hogy sosem vallotta volna be, hogy félt a változástól, amit hozhattam, és hogy esetleg ez rá is hatással lesz és ezért utasít el. Nem adhattam fel, ennek ellenére sem.
- Eddig is fenyegették őket azok a démonok, akik nem értettek egyet az elveikkel. Egy nagyob csapatot pont egy ilyen háborúdémon markából mentettem ki. Én nem félek tőlük, Gerard. Nem félek tőletek. Ha a démonok megtámadják a falut közvetlenül a katedrális tövében, akkor száz pap, az Éjféli őrség és az Ordo Malleus fog ott állni, hogy visszaverje őket. Nem állhatnak meg Isten erejével szemben. - jelentettem ki határozottan. Én tényleg jobban tartottam a belső ellenségektől, hiszen egymás között nem intézhettük el a dolgokat csatában. Az Egyház elutasítása nem volt kevésbé fájdalmas, noha kevesebb áldozattal járt, mint egy újabb démonháború.
- Te miért félsz? Miért utasítasz el, mikor tudod, hogy a fény felé viszlek titeket? - néztem végül nagyon komolyan az ametiszt színű szemekbe.

Nem érte ez a kérdés teljesen készületlenül. Ennek ellenére meglepődött rajta. Egyszer már szóba került, igaz az hetekkel ezelőtt történt. Akkor is felajánlotta neki Gloria, hogy csatlakozhat hozzá. Ott ügyesen elkerülte a témát, mert tudta ha kiderülne talán nem engedné neki, hogy segítsen. Látszott rajta, hogy nem félt a démonoktól. Gerard azt gondolta, félnie kéne. Azt akarta, hogy Gloria járjon sikerrel. Kevés ilyen elszánt emberrel találkozott eddig. Azonban ennek nem akart a részese lenni. Ő már egy másik utat választott.
Jól emlékezett rá, amikor a Köderdőben mosta az arcát egy kis patak medrében. Aznap kristálytiszta víz folyt le az erdő magaslatairól, úgy kémlelte benne a saját tükörképét. Szégyent érzett, megaláztatást, haragot. Nem bírta elviselni a saját arcát. Nem látott mást, csak egy hataloméhes elveszett démont. Olyan erőt birtokolt, amiről mások álmodni se bírnak. Mégis az egyetlen dolog amire használta, hogy még több erőt szerezzen vele. Semmi másra nem volt jó. Csak púp volt mindenki hátán. A mesebeli lovagnak ilyen gondjai sohasem voltak. Ő mindig tudta mit akart és milyen út vezet a hercegnő és a sárkány felé. De Gerard elhatározta, hogy nem fog ennyitől megtorpanni. Megtalálja a maga útját. Megtalálja a módot, hogy ezt a hatalmas erőt felhasználja. Egy neki méltó, nemes célt fog neki találni. Hogy aztán végre mosolyogva sétálhasson le a folyópartra. Számára ezt jelentette lovaggá válni.
Kicsit sokat váratta Gloriát. Eléggé elkalandozott fejben. Azt se tudta hirtelen mit feleljen. Nem is nagyon akarta kerülgetni a forró kását, túlságosan egyértelmű volt, hogy egyáltalán nincs oda a lány tervéért. Vett hát egy nagy levegőt és remélte, ezek után még segítségére lehet. Valahogy magát látta Gloriában. Valaki olyat, aki képébe nevet a lehetetlennek. Aki tudja, hogy mi magunk állatjuk fel a határainkat.
- Nem arról van szó, hogy félnék. - mondta komor fejjel. Úgy volt vele, hogy a mosolygást most inkább elveti egy időre - Egyszerűen csak nem hiszek benned.
Utólag belegondolva, elég erős megszólalás volt. De most nem ideje azon gondolkozni, vajon a lelkébe gázolt-e.
- Én más utat választottam. - az utat, ami a démont a megváltás felé vezeti. De ha megváltáshoz nem is, abban biztos volt, hogy ezen az úton végre képes lesz azt az űrt, amit ő maga teremtett feltölteni - Egyhelyben várakozni és eredménytelenül szenvedni... - már szinte úgy hangzott, hogy sértegetni akarja a másikat - És hogy ettől jön majd el a megváltás?! Már akkor is megvetettem. Itt van a markomban egy olyan hatalom, amiről az emberek álmodni sem mernek. És mégsincs neki semmi haszna. Szerinted volt a teremtésnek értelme? Értelme kellett hogy legyen neki! És én meg fogom találni ezt az értelmet. Megtalálom a helyét a világban, az okot, amiért vissza lettem küldve, amivel jóvá tehetem a bűneim szörnyűségét. A megváltás nem jön el, ha csak várakozik a démon. Az akarni kell és tenni érte!

Sok féle választra számítottam, de arra nem, amit végül kaptam tőle. Bár más esetekben tudok uralkodni a vonásaimon, sokat tűrtem már életemben, de most mégis kiült az arcomra a döbbenet. Noha amikor találkoztunk még nem ismerte a módszereim, csak a küldetésem, és tudtam, hogy elutasító volt a meghívásommal szemben is, de ilyen nyíltan kimondani, hogy nem hitt bennem... Úgy éreztem, hogy innentől kezdve nem is igazán volt már miről beszélnünk.
Csöndben tűrtem a kifakadását. Ám ha feladom, mégis mi volnék? A vállalkozásom nem volt egyszerű, egy pillanatig sem hittem, hogy valaha az lesz. Meg kellett küzdenem minden elém gördülő akadállyal. Azzal nyugtattam magam, hogy már az is elég volna, ha bogarat ültetnék a fülébe. Talán csak annyit. Mikor végül befejezte csak csöndesen sóhajtottam.
- Csak azért beszélsz így, mert nem ismered Istent. Nem is akarod megismerni, csak mész a saját fejed után, pedig a megváltást tőle nyerheted el, és csak tőle. Az Úr azt várja tőlünk, hogy higgyünk benne, a jóságában, és tegyük a kezébe az életünket. Tudásdémon vagy. Azért vagy itt, mert valami olyan tudást, olyan erőt hajszoltál, amit Isten nem adhat az emberek kezébe, hogy miért azt pedig csak ő tudhatja. Még az is lehet, hogy nem tettél soha semmit amivel másoknak ártanál, csupán belehaltál valami olyan hajszolásába, ami nem lehet a tiéd. Nincsen mit jóvá tenned. Azért lettél visszaküldve, mert a hübrisz ami benned van nem mehe veled a mennyek országába. Előbb le kell tenned. Még most is használni akarod azt a hajszolt hatalmat, nem pedig letenni, és Isten kezébe helyezni magad és a lelked. Ameddig ezt nem érted meg, addig nem lelhetsz rá az üdvösségre. A magaddal vívott küzdelem a legnehezebb mind közül, és a démonok akik engem követnek minden nap minden percében harcolnak és győznek. Akkor fogod megtudni Istennek milyen szándékai vannak veled, ha megismered őt. Gondolkozz el ezen.
Felálltam, és lesimítottam a szoknyám.
- Szeretném, ha Klaus visszavinne. Nem hiszem, hogy lenne miről beszélnünk egyelőre tovább.
Csalódott voltam. Csak imádkozhattam azért, hogy a szavaim ne találjanak süket fülekre. Elindultam, hátha meglelem valamerre a férfit.

Egy pillanatra úgy érezte megáll a szíve. Talán várható volt, hogy ezt a választ fogja kapni. Erősen fogalmazott. Ráadásul gyökeresen eltérő elveket képviselnek. Talán Gloria elárulva érezte magát. Nem igazán tudta megmondani. De egészen biztosan meg volt neki az oka, hogy nem találták meg a közös hangot.
Csakhogy Gerardnak ezek közül egyik sem fordult meg a fejében. Ahogy a másik utolsó mondata végére ért, valami különös érzés ragadta el. Nem is tudta normálisan megragadni. Harag? Idegesség? Irritáció? Valami furcsa érzés, ami nem engedte neki, hogy másra legyen képes gondolni. Egyre csak a lány szavai forogtak a fejében. Úgy érezte megalázták, megszégyenítették, becsapták. Nem értette. Az emberek nem értenek egymással egyet, mégis össze szoktak fogni. Ő sem értett Gloriával egyet, mégis kész volt neki segíteni. Akkor ő miért nem viszonozza ezt?
Valósággal felháborította az, amit mondott neki. Még hogy az út amin jár, rossz? Még ha az is volt, őt egyáltalán nem érdekelte. Neki nem kellett olyan megváltás, ami nem elégítette ki. Még ha a mennyek összes angyala, még ha maga az Úr is fogadja el, ha ő nem fogadja el, értéktelen az egész! Ha tényleg démon lenne, nem volna képe mennybe ment ismerősei szemébe nézni.
- Hé, hé! Honnan veszed ilyen biztosra, hogy igazad van?! Leszállt az égből egy angyal és megmondta?!
Gerard azonnal a nyelvére harapott. Köhögött egyet, ahogy a torkára szaladt a vér. A szája elé tartotta a kezét, majd kiköpte. Csúnyán felsértette fogaival a nyelvét. Ezt nem akarta mondani. Vagy mégis, csak egyszerűen nem úgy, hogy elüldözi a másikat. Ő tisztelte Gloriát, elismerte. Szerette volna látni, ahogy sikerrel jár.
Helyette beszélt itt neki mindenféle szamárságot, mintha szándékosan próbára akarná tenni, hogy fékezni tudja-e magát. Rázta a fejét mind az őrült. Nagyon nem tudott most tisztán gondolkodni. Egész biztos volt benne, hogy nem ezt akarta elérni. És mégsem tudta elképzelni, hogy ebből bármi más kisülhetett volna. És mégis haragos volt. Mintha az egész Gloria hibája lenne. Korábban ne volt ilyesmivel baja. Lia mindig ott volt neki, hogy tiszta fejjel tudjon gondolkodni. De ez most más volt. A démonlány egyáltalán nem konyított az ilyesmihez, soha nem is érdekelte. Ez olyasmi volt, ahol egyedül kellett boldogulnia.
- Jól van, akkor menj csak! Dolgozz csak tovább egyedül! – rivallt rá, majd felállt és elindult Klaust megkeresni.

Hübrisz. Az a bűn volt, amivel sokszor vádoltam önmagamat is, és mindig igyekeztem elkerülni, de látva Gerardot már értettem, hogy mire gondolt Magdolna nővér, mikor azt mondta, hogy túl szigorú vagyok magamhoz. A hit nem volt hiúság. Krisztus és a Szentírás ismerete, az, hogy eszerint élek és másokat is bátorítok arra, hogy eszerint éljenek nem lehetett kevélység. Nem tettem mást, mint segítettem a démonokat a bűnük megtagadásában és hogy együtt éljenek a mennyei atyával, ahogyan ő azt mindig is akarta már itt a fldön is. Ez az út csak a mennyekbe vezethetett. A hatalom hajszolása és felhasználása legyen az bármilyen jószándékú, csak a pokolba vezető utat kövezte ki.
A harag és a csalódottság elpárolgott belőlem már csak szomorú voltam, és ahogyan a démon reagált a szavaimra csak még szomorúbb lettem. Sajnos az sem derített fel, hogy egyébként humorosnak találtam az iróniát a démon szavaiban, hogy pont így fogalmazott.
- Ami azt illeti él egy valódi angyal a katedrálisban, és szoktam vele beszélgetni. Az ő álláspontja is az, hogy a választ Isten igéjében kell keresni, mert nem véletlenül mondta őket.
Noha Jerobeám maga is komoly problémákkal küzdött, próbált visszatalálni a hitéhez és kifürkészni az Úr szándékait, ebben mindannyian egyetértettünk. Ő is és az egész Egyház is. Talán mindez csak egy újabb kísértés volt, hogy letérjek a kijelölt útról, hogy felajánlják, nem kell egyedül járnom azt.
- Azokkal dolgozom együtt, akik a helyes utat járják. - majd amikor Klaus megérkezett felültem mögé a lóra.
- Isten óvjon Gerard. Imádkozni fogok, hogy megmutassa neked is a helyes utat egy nap. Ha hajlandó leszel őt meghallgatni. - majd elfordultam tőle. - Visszavinne, kérem, herr Klaus?
Kértem a férfit kedvesen, majd amikor már senki sem látta kitöröltem a szememből a könnyeket.