Csüggedten, lehorgasztott fejjel gyalogoltam egy úton, amiről fogalmam sem volt, hova vezet majd. Nagyot sóhajtva jobban arcomba húztam csuklyám kapucniját, hogy véletlenül se jöjjön rá senki, a fajtámra, és csupán néhány vörös tincset hagytam elöl vállig érő hajzuhatagomból.
Két nő beszélgetését hallgattam ki addig, míg le nem buktattam magam. A sztori ott kezdődött, hogy további információt szerettem volna gyűjteni az emberek viselkedéséről, ezért a fekete maskarát magamra borítva elindultam. Hosszú idők múltán akadtam a két vénségre, akik egy apró házikó előtti padon ücsörögtek. Úgy láttam, az idősek szinte semmit sem változtak. Ugyanúgy beszéltek mindenféléről, mint eddig, no meg a pletyka is úgy szállt közöttük, mint a legsebesebb madár az égen, jó időjárási viszonyok közt.
Azt beszélték, hogy a közelben élt egy földesúr, aki sok varázskönyvet rejtegetett magánál.
- Van a padlója alatt annyi, hogy vizet rekesztene! – kiáltott az egyik.
- Igazán? – hökkent meg a másik – Hát de minek neki olyan sok?
- Biztos a sok hókusz-pókusz! Az teszi ezeket az embereket buggyanttá! De nem hittem volna, hogy már a földesurakat is utoléri ez… - kelletlenül csóválta a fejét az előzőleg szóló, én pedig rejtekemül szolgáló fám mögött szélesen vigyorogtam.
Azóta ültem a tövében, hogy őket meghallottam, és szorgosan körmöltem az elhangzottakat. Belemerültem az írásba, de fél füllel igyekeztem tovább hallgatózni. De csak annyit hallottam, mintha felálltak volna, én pedig óvatosan letettem a könyvem magam mellé. Kilestem a fa mögül, az asszonyok valóban felegyenesedtek. Sőt, témát is váltottak. Ezúttal a főzésről folytattak eszmecserét, ám ez nekem felszínes csevejnek hatott. Szóval összepakoltam. Azon voltam, hogy lelépjek, mikor a léptem alatt reccsent egy ág és a már félig bevonult emberke hátrafordult, aki a társalgásban dominánsabb társát követte volna. Ő biztosan bement, mert kint csak azt az egy nőt láttam. Ő pedig a szemeit meresztette rám, felkiáltott. Megszólalt bennem a vészcsengő: ideje lécelni!
Berohantam a fák közé, hónom alatt a könyvvel, zsebemben tintával és pennával. A kiáltás ismét felharsant a távolból, ezúttal értelmes szavak formájában: „Idegen! Lesz ne mulass, ha egyszer elkaplak!” Nem akartam hátranézni, mert a közeledő idős gondolatára is kirázott a hideg. Nem akartam sem harcot, sem bajt. Végül gyorsítottam a tempón, és mikor biztonságosnak éreztem a terepet, csak akkor lassítottam le. Így kerültem az útra, amin mostanáig haladtam, és ami a távolból egy épület sziluettjével köszöntött.
Két nő beszélgetését hallgattam ki addig, míg le nem buktattam magam. A sztori ott kezdődött, hogy további információt szerettem volna gyűjteni az emberek viselkedéséről, ezért a fekete maskarát magamra borítva elindultam. Hosszú idők múltán akadtam a két vénségre, akik egy apró házikó előtti padon ücsörögtek. Úgy láttam, az idősek szinte semmit sem változtak. Ugyanúgy beszéltek mindenféléről, mint eddig, no meg a pletyka is úgy szállt közöttük, mint a legsebesebb madár az égen, jó időjárási viszonyok közt.
Azt beszélték, hogy a közelben élt egy földesúr, aki sok varázskönyvet rejtegetett magánál.
- Van a padlója alatt annyi, hogy vizet rekesztene! – kiáltott az egyik.
- Igazán? – hökkent meg a másik – Hát de minek neki olyan sok?
- Biztos a sok hókusz-pókusz! Az teszi ezeket az embereket buggyanttá! De nem hittem volna, hogy már a földesurakat is utoléri ez… - kelletlenül csóválta a fejét az előzőleg szóló, én pedig rejtekemül szolgáló fám mögött szélesen vigyorogtam.
Azóta ültem a tövében, hogy őket meghallottam, és szorgosan körmöltem az elhangzottakat. Belemerültem az írásba, de fél füllel igyekeztem tovább hallgatózni. De csak annyit hallottam, mintha felálltak volna, én pedig óvatosan letettem a könyvem magam mellé. Kilestem a fa mögül, az asszonyok valóban felegyenesedtek. Sőt, témát is váltottak. Ezúttal a főzésről folytattak eszmecserét, ám ez nekem felszínes csevejnek hatott. Szóval összepakoltam. Azon voltam, hogy lelépjek, mikor a léptem alatt reccsent egy ág és a már félig bevonult emberke hátrafordult, aki a társalgásban dominánsabb társát követte volna. Ő biztosan bement, mert kint csak azt az egy nőt láttam. Ő pedig a szemeit meresztette rám, felkiáltott. Megszólalt bennem a vészcsengő: ideje lécelni!
Berohantam a fák közé, hónom alatt a könyvvel, zsebemben tintával és pennával. A kiáltás ismét felharsant a távolból, ezúttal értelmes szavak formájában: „Idegen! Lesz ne mulass, ha egyszer elkaplak!” Nem akartam hátranézni, mert a közeledő idős gondolatára is kirázott a hideg. Nem akartam sem harcot, sem bajt. Végül gyorsítottam a tempón, és mikor biztonságosnak éreztem a terepet, csak akkor lassítottam le. Így kerültem az útra, amin mostanáig haladtam, és ami a távolból egy épület sziluettjével köszöntött.
A hozzászólást Fa'alherion összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Júl. 18, 2016 6:09 pm-kor.