Óriásküldetés- Amikor az erdő összecsap

Kedves játékosok!
Bánjátok, hogy lemaradtatok a Nagykalandról, mi? Kár is érte, de ne csüggedjetek, ugyanis szerencsétekre én mindig gondolok rátok, és most az egyszer részt vehettek egy rettenetesen izgalmas és mozgalmas VÉRESEN KOMOLY, realisztikus csatákkal tűzdelt, egy egész erdő sorsát befolyásoló hadjáratban! Hát nem forrong azonnal a véretek?! Nem? Óh... Jól van még döntéseket is lehet hoznotok, például, hogy melyik oldalon harcoltok! Most már azért kicsit izgultok, nem? Hmm... Hálátlan népség



Semmi pletyka, semmi hír, semmi hirdetés, csakis a puszta szerencse, vagy éppen balszerencse. Akármi is legyen, a Jóisten úgy hozza, hogy biza mind a négyen egy szép kerek erdőn keresztül utaztok át. Számomra igazából szinte teljesen közömbös és lényegtelen, hogy ez miként is történik, minden tényező rátok van hagyva. Ahogy viszont éppen császkáltok, valamilyen halk zaj üti meg a fületeket. Bizony, nem tévedés, ez nem ám akármiféle susogás-forgolódás, az erdő lakosai véresen komoly csatát vívnak több pontján is a rengetegnek ( Ehhez híven jó eséllyel nem ugyanazt a harcot látjátok). Kicsin tündérek farkasokon, vadkanokon lovagolva ostromolják a bőszül hadonászó náluk vagy hússzor nagyobb goblinokat, akik cserébe ordibálva taszítják szét az ellenfeleik csoportosulásait. Minden ehhez hasonló csatamezőn teljes a káosz, sebesültek terítik be a földet, s felcserért való ordibálástól visszhangzik az erdő... Fejeitek felett kövek és süvítve reppenő gesztenyék cikáznak el, az árkokba bújó "katonák" pedig saját testük görcsösen szorongatva próbálnak harcolni a lövedékek félelmet okozó sokkjától...

A Háború... A Háború sosem változik! 

Ahogy figyelitek a rettenetes történéseket konstatálnotok kell, hogy nem tűnik úgy, mintha bárki is győzelemre állna, s végül a parázsló harc után csak füst, romok és vér marad... A morál a béka segge alatt, a számtalan hadtestek visszavonulnak nyalni sebeiket, s az otthon maradt anyák ismét keserű könnyekkel sirathatják fiaikat. Mindez itt talán véget is érhetne, ha nem venne észre titeket egy-egy harcos az adott seregből, megközelítve kimagasló termeteteket. 

/ Szabadon dönthettek, hogy melyik oldalra álltok, ezt majd nyilván annak alapján, hogy Goblin vagy Tündér közelít-e meg. A reag addig tartson, hogy oda nem lép-repül eléd a lény. A legtöbb dolog rátok van hagyva, annyit kérek, hogy ne egy csatát lássatok meg, hanem lehetőleg mindenki másikat. /

Újabb nap, újabb cél, és mi sem egyszerűbb, minthogy ismét felkerekedjen, hogy még egy faluval, annak utcáival és lakóival ismerkedjen meg. Teljesen véletlenül választja azt az utat, amely ezen a kerek erdőn vezet keresztül: szokásához híven megérzéseire hallgatott, amelyek azt súgták, most erre kell jönnie. Persze ez nyilván nem tökéletes, nem egyszer volt olyan, hogy a "rossz megérzésnek" adott igazat, ezáltal kisebb-nagyobb bajba keveredve, de általában mindig kikerült onnan - szerencséjére. Talán részben ezen tapasztalatok miatt van az, hogy egyedül járja a világot többé-kevésbé aggodalmak nélkül, pedig nem egy helyen huzathatnák karóba, ha rájönnének kilétére.
Egy ideig az erdei idill uralkodik: a madarak csicseregnek, a szellő borzolja a fák lombkoronáját, itt-ott fareccsenés bizonyítja, hogy van errefelé élet bőven. Későbbiekben pedig arról is meggyőződhet, hogy túlteng a buzgalomtól...
Magabiztosan sétál, és ahogy egyre beljebb kerül az erdőben, a fák egyre sűrűbben állnak körülötte bokrokkal együtt, az aljnövényzet a kitaposott ösvényen kívül mindenütt bujábbá és dúsabbá válik. A környezethez nem illő hangot egyedül botja adja ki, amely néha hangosan koppan, amikor Alicia véletlenül egy kavicshoz üti hozzá egy-egy lépténél.
Semmi különlegeset nem talál ezen a helyen, ami miatt esetleg megállhatna gyönyörködni - számtalan ilyen területet találhat, még szebbet is, és mivel ennyire érdektelennek bizonyul, csak az előtte lévő ösvényre terelődik figyelme. Még arra a pár reccsenésre sem kapja a hang irányába tekintetét, amelyek néha megütik fülét, jelezve egy apró teremtmény jelenlétét. Mégis minek kéne bármit is reagálnia? Csak állatok. Rablóbanda esetén meg megint nincs félnivalója, mivel inkább néz ki egy szerencsétlen, teljesen szegény egyénnek kopottas köpenyében, mint egy gazdag, jeles személynek, akinek esetében még értelme is lenne a rajtaütésnek... Szóval ennek se látja túl sok esélyét.
Váratlanul közvetlen az út mellett minden bokor ága megrezdül, sorban, mintha futnának, hozzáérve a cserjékhez, többször törnek egymás után a gallyak, már-már ritmusosan. Ez már neki is gyanússá válik: megemeli botját védekezve, enyhén összeszűkített szemekkel követi a vélhetően távolodó valaki nyomait, azaz a bokrok remegésének vonalát. Nem szívesen tudná meg, mégis miféle lény vagy személy rohant el az előbb mellette, viszont így nem is mehet tovább. Amíg nem ismeri az itt köröző kilétét, nem tud mire felkészülni, tehát lehet, szerencsésebben járna, ha most letérne az útról, ami amúgy sosem jelent jót, és utánajárna ennek.
Percekig gondolkodik ezen, végül arra jut, hogy valóban érdemesebb lenne elhagyni az utat és egy újat kitaposni: óvatosan átcsusszan két bokor között a lehető legkisebb hangzavarral, közben jobbra és balra pillant ellenség után kutatva. Az ágak szívesen löknék vissza őt, erősen tartanak, viszont áttör azokon, a gallyak pedig válaszként csattogva visszapattannak helyükre, remegve egy darabig, a levelektől hangosan zizegve. Alicia hátrapillant, kissé elhúzza a száját, mert nem épp azt a halkságot érte el, ami szándékában állt. Ezt is csak azért meri megtenni, mert nem vett észre senkit és semmit, ami fenyegető lenne rá nézve, azonban ennyivel nem ér véget. Attól még, hogy jelenleg nincs itt senki, nem jelenti azt, hogy biztonságban van és sétálhat tovább könnyedén, hanem tényleg komoly kutatásba kell kezdenie. Mivel ilyen áll a szándékában, elindul, és egyre távolabbra kerül a biztos átjutási lehetőségtől: az ösvénytől. Bár mondjuk ez zavarja a legkevésbé... Sokkal nagyobb erő kell ahhoz, hogy szembenézzen az erdő minden szörnyűségével és vérszomjas teremtményével, és erőgyűjtése nem hiábavaló: ahogy megtesz pár métert, pár bokor és fa elé lépve megpillantja azt, amitől rettegnie kéne, azonban csak megrökönyödni képes, méghozzá a tündérek és goblinok párbaja miatt. Teljesen úgy néz ki, mint az emberméretűek háborúi a csata sebesültjeivel és kiáltásaival, annyi különbséggel, hogy ez gyakorlatilag egy kicsinyített változata egy sokkal nagyobb dolognak. És még teljesen abszurd is első pillantásra, olyannyira, hogy még Alicia sem hiszi el azonnal. Kell pislognia párat, mire eljut a goblinok üvöltése és csatakiáltása, néhány farkas vicsorgása, a vadkanok röfögése az agyáig, majd sikerül felfognia azt. Ennek ellenére még mindig egy bugyuta álomnak hiszi egészen addig, amíg meg nem hall maga mögül egy vérszomjas morgást. Válla fölött óvatosan hátrapillant, és egy szürkefarkason lovagoló, annak szőrét markoló tündérre lesz figyelmes. Szándékával nincs tisztában, de felkészül arra, hogy a vadállattal esetleg támadásba lendül.

- Tudod, Damien, ez nagyon aranyos, hogy mi elfeset játszunk. De kicsit sem aggódsz az identitászavar miatt? - kérdi Mia, amint száját elhúzva tapasztalja, hogy bizony megint reccsent egy ág a talpa alatt. Soha nem fogja tökélyre fejleszteni a csendben sompolygást, ami különösen idegesítő, mikor sötét tünde társa úgy jön mellette, akár egy árnyék, ha ő maga nem ismerné, azt se tudná, hogy itt van. Még így is megesik néha, hogy meglepetten kapja oldalra a fejét, és szembesül vele, hogy nem, tényleg nincs egyedül.
- Hát, a sajátomé miatt biztosan nem, én elf vagyok. Csak éppen Átok-érintett. Átok-csókolt...
- Na jó, na jó, csak hátrább az agarakkal. Értem. - sóhajt a vámpírlány, amint tekintete az előttelévő út helyett ismét elmerül a kicsit fentebb elhelyezkedő látványon, például ahogy a faágak csontvázujjai szépséges mintát alkotnak a fakó fehér háttérrel, pókhálóhoz hasonlatosan terülnek el végeláthatatlanul idestova, hosszan, amíg a szem ellát, mert bizony az erdő, ha nem is túl nagy, de belülről sokkal nagyobbnak tűnik, ha nincs belőle kilátás. Innen a földről csupán parányi hangyáknak érezhetik magukat. - Egyébként, sokat gondolkoztam már ezen. Ha az Átoknak egyszerűen csak... vége lenne... akkor hogy lenne vége? Mi történne a démonokkal, meg veletek, meg velünk, vámpírokkal? Egyszerűen köddé válnánk, és megszűnnénk létezni?
Egy feketerigó felháborodott csiviteléssel felel erre a feltételezésre, amit Mina jó jelnek vesz, és int a madárnak, ami le is száll eléjük egy régi, korhadt levélkupac mellé. - Hamar megtaláltátok a szimpátiát...
- Hát, ő már majdnem holló. De kikerülted a kérdést.
- Nem kerültem ki. Állok előtte. És... nem. Nem tűnhettek el csak úgy. Ez lehetetlen. Ugyanúgy a világ részei vagytok, mint bármi más.
- Na és az átok hogy keletkezett? Ezt se tudja senki... - Mina sóhajtva folytatja a kutyagolást, és arra gondol, hogy a mostani időben jelentősen megszaporodtak az olyan alkalmak, mikor elhagyja az otthonát. Végül is, három évtizedet eltöltött ott. Meglepő, milyen újdonságokba botlik a vámpír lánya, ha egy kicsikét kimozdul... Például hollókon kívül feketerigókat is láthat. Meg mély filozófiai eszmecseréket folytathat az Átok kialakulásáról, mely borzasztó régóta vitatott, nem kevés elmélettel rendelkező téma, és... Damien miért is ilyen szótlan?
Csodálkozva visszafordul, és amint meglátja, hogy a sötét tünde alaposan lemaradva egy helyben álldogáll, már éppen felcsattanna, mikor meghall valami háttérzajt. Több élőlény mozgását, sőt, értelmes, valószínűleg kétlábúak ricsaját véli felfedezni a vastag növényréteg mögül, messziről.
- Jóóól van. Ezt most megúsztad. Akkor játsszunk felderítősdit. Menj előre.
Damien felmutatja egyik hüvelykujját, majd teljesen természetes járással, ám olyan csendben, akár egy egér, előrehalad a hang irányába. Mina távolról követi, hogy ha nagy baj lenne, még időben oda tudjon rohanni és készíteni a szemfogait... ám egyelőre úgyis csak azt tervezi, hogy távoról szemlélik az eseményeket.
kíváncsian leskel előre, ahol Damien egyre közelebb kerül valamihez, amit Mina tisztásnak sejt. Most már tisztán ki tudja venni a dübörgéseket és kiáltozásokat. Mi a jóságos mennykőzuhatag? Itt valami csata folyik? Az erdő legmélyén?
- Figyi, Damien... talán mégsem olyan jó ötlet... - kezdené, ám a sötét tünde épp ekkor hajt félre egy nagyobbacska ágat és dugja ki a fejét óvatosan, hogy szemrevételezze, mi is történik épp...
Amikor is úgy két arasznyira tőle elsuhan valami. A hegyesfülű ijedten visszakapja a fejét és egy pillanatig lefagyva mered maga elé, majd miután utánabámul az imént őt halálra rémisztő dolognak, nem akar hinni örökzöld szemeinek. Egy méretes bundás állatot lát éppen nekirohanni egy... goblinnak? Ahogy körbenéz a tisztáson - mert tényleg az -, többet is lát a goblinok közül, meg számos vadkant. Aztán rájön, hogy az állatokon ülnek dolgok. Akarja mondani, valakik. Mégpedig szárnyas valakik.
- Damien??
Az aggódó hang visszarángatja a földre, és eszébe jut, hogy nincs egyedül. - Gyere, ezt látnod kell.
A hangsúly kétséget sem hagy afelől, hogy a kijelentés igaz, legalábbis a kijelentő szemszögéből biztosan. Mina hát teperis azon nyomban, nem törődve a zizegő levelekkel és recsegő ágakkal, amelyek zaját maga mögött hagyja - bár a kiáltozás már így is jócskán elnyomja azt -, sem pedig azzal, hogy az egyik fa gyökerében kis híján felbukik. Amilyen gyorsan csak tud, Damien mellé siet és vállára téve a kezét, lábujjhegyre állva átpislog afölött. Aztán, kerekre nyitva a némely virágok színében tündöklő szempárját, visszazuttyan a sarkára, és kiábrándultan bámul maga elé egy ideig. Majd a kelleténél talán kicsit hangosabban kiáltja el magát:
- Szárnyas vadkan? Na jó, hol terem itt még ilyenkor hallucinogén gomba?

*Számára ez a nap is olyan, mint az összes többi, nem igazán tervez előre, mert úgy véli semmi értelme nincs, aminek meg kell történni az előbb vagy utóbb úgyis megtörténik, így aztán csak éli a maga kis mindennapi, mások számára talán unalmasnak mondható életét, vagyis hogy járja a falvakat és az erdőt, hogy ahol tud, ott segíthessen, vagy ha nem is biztos, hogy tudna segíteni de ő azért megpróbálja, már csak a lelkiismerete megnyugtatása miatt is. Ma is éppen az erdőt rója, bár most inkább csak azért, mert kedve úgy tartja, és ideje is engedi, semmi különösebb ok nélkül, amikor is furcsa neszekre lesz figyelmes, s bár megszokta az erdő mindennapos neszeit ezek mégis furcsa érzéssel töltik el, mert hangosabbak mint amit már ismer, megszokott, de nem olyan fából faragták, aki csak úgy megijed, így aztán folytatja útját az erdőben, próbálva nem törődni a hangokkal. Ez egészen addig sikerül is neki, amíg észre nem vesz felé közeledni egy parányi tündét egy vadkanon lovagolva. Nem igazán érti a helyzetet, hogy mégis mit keres itt egy vadkanogoló pár centis lény,de azért felkészül, hogy nehogy az első támadásnál kihulljon, még akkor se, ha szinte egyáltalán nem ért a harchoz, de azért megteszi, ami tőle telik.*

Lia: 

Ahogy éppen álldogálsz, egy körülbelül hozzád képest fele olyan magas, egészen rút goblin közelít meg téged. Arca rettenetesen sebes volt, sok helyen vágások nyomát viselte, s emellett egyik szeme hiányzott is. Orra roppant hegyes, bőre a barna és a zöld egy sötétebb árnyalata között mozgott. Testén fából durván faragott, szegecsekkel összeveretett páncél pihent, mely leginkább egy kocsmai cégérre emlékeztethetett. Fején tollas süveg, talán egy utazótól lophatta el. 
- Te, magas, te ott, figyel te! 
* A kezében lévő durva kőből pattintva eszkábált tőrt feléd lengette, véletlenül se ijesztgetvén, hanem inkább mintha próbálnak magához hívni. Bugyuta, dongalábú léptekkel közelített feléd, lóbálva azt a tőrt, mikor pedig feléd lépett, mélyen meghajolt, majdnem megérintve hosszú orrával a földet, s leemelte a süveget a fejéről, rettentő udvarias módon. Vajon hol láthatta ezt? 
- Grizbolg vagyok, Grizbolg a goblin. Te pedig magas vagy, láttam már ilyen ruhát, egyszer járt erre ilyen alak. Recsegő ropogó büdös segítőket idézett meg, nagyon hasznos volt. Van egy ajánlat számodra, segítség kéne nekünk jó népeknek. 
* Sapkáját visszahelyezvén hínárhoz hasonlatos fonott hajára pár pillanatra körbenézett, s egy az itt-ott földön fekvő igen csekély számú halottak közül ( Talán olyan 7-8 goblin, s 6-7 tündér mellé két vaddisznóval) felkapott egy tündér hullát, majd meglóbálta az irányodban.
- Látod ezt a kis szart? Büdös prixy, utáljuk őket, és állandóan támadják a saját felünket. Rohadt idegesítő lények, sokat pofáznak, mindig nekünk jönnek ha valamit vadászunk, s emellett nagyon sok társam ölik meg. Segíts nekünk mágus, és megfizetünk gazdagon. Népem vezetője bölcs ember, akad nála sok hasznos rice-ruca, minden bizonnyal kedvedre való is. 
* A tündér testét feldobva éles fogaival elkapta azt, majd nagyot harapván ketté reccsentette a lényt, s nagy rágómozdulatokkal várta a válaszod, vagy éppen kérdésed. 

Mina:

Ahogy leül a csata Damien és szemed elé egy kicsiny, talán hüvelyk nagyságú vadkanon lovagló lény repül, meglepő kecsességgel kerülgetve a gyökerek és fák sokaságát. A vaddisznó teljes nyugalommal viselte léteteket, sőt, meglepő módon még neki is tolta sáros fejét Damien lábához. A rajta ülő lény pillanatot se fecsérelve felrepült hozzátok, s irritálóan magas hangon kezdett nektek csacsogni.
- Figyeljetek! Ti emberek vagyok, meg fekete elfek! Segítsetek nekünk tündéreknek, mert nagy veszélyben van most otthonunk, és egyedül nem leszünk képesek legyűrni ezeket a büdös... kakafejűeket! 
* A kicsiny lény valamilyen furcsa, kissé áttetsző szövetbe volt öltözve, ám lényegében semmit se láthattatok, ami sértette volna a személyiségi jogokat. Hosszú zöldes-fehér haja volt, mely egészen hátáig ért. Pont olyannak hatott, mint egy húszas éveiben lévő nagyon vékony leány, akiből mégis valami rettenetes gyerekesség áradt, s csacsogó-csilingelő hangja vagy pokolian aranyosnak hatott, vagy annál is hergelőbbnek. 
- Láttátok a csatát?! Azok a csúnya-csúnya goblinok, azok a buta greenskinek bántanak minket! Megölik az összes állatot, elégetik a fákat, s emellett még büdösek is! Elfognak minket, eladnak embereknek kalitkában... S még annál is rosszabb dolgokat tesznek néha. 
* A csöppség könnyei széles folyamban kezdtek el záporozni a földre, és rettenetes elkeseredettséggel bömbölt sipítozó zokogó hangján.
- Segítsetek nekünk kérlek! 

Brie: 
A feléd lovagoló lény ahogy közelített kissé lassított az állaton, majd felrepült arról, amire is a sertés megfordult, s inalva a tábort bontó sereg után sietett. A tündér nem is teketóriázott, s azonnal válladra ült, pofátlan elszántsággal súgva füledbe, anyanyelveden, angolul szólva. 
- Te elf vagy, elfek azok barátok. Ezt mondta mindig a tündérkirálynő. Láttad a csatát, nem?
* A kicsiny lény talán arasznyi lehetett, úgy nézett ki, mint egy kamaszkorú, vörhenyes hajú szeplős fiúcska, bár hangja véletlenül se mutált, olyasmi magasságú volt, mint egy gyermeké, egy furcsa, kissé mágikus hatással...
- Segítesz nekünk ugye? Érzem benned a természetet, Druida vagy nem? Illene ám segíteni, kapsz érte jutalmat! Nem is kicsit!
* Zavar nélkül belekapaszkodott füledbe, majd meghúzta azt egy irányba, mintha csak azt jelezte volna, hogy arra kéne menned. Nagyon hirtelen lett ám hátas állat belőled!
- Arra, most már velünk vagy, le fogjuk igázni ezeket a mocskokat, hogy velünk vagy, már győztünk is! 
* Úgy látszik nemet mondani most már nem lehet, a tündér eldöntötte, hogy segíteni fogsz neki. Jól kezdődik ez a nap is, nemde?

A hangra először csak válla fölött pillant hátra óvatosan, és mivel nem érzi fenyegetőnek a másikat a megszólítás alapján, igencsak ráérősen teszi ezt. Ahogy észreveszi az alacsonyabb zöldes-barnás lényt, teljes testtel fordul felé, hogy jobban, kényelmesebben szemügyre vehesse. A fegyverének lengetése láttán hátrál egy lépést, ezzel némileg távolodva a különös teremtménytől, de abban a pillanatban, ahogy megtette ezt, ráeszmél, hogy nem támadó szándéka van.
Szerencséjének vagy múltjának köszönhetően a közönyös vonások megmaradnak arcán, pedig a gobliné cseppet sem szép, sőt, ha nem lenne arra képes, hogy érzelmeit elnyomja, bizonyára kiülnének az undorodó vonások a tündére. Az összeállítás többi része viszont szórakoztatja: a fa, ami rajta van, mintha csak egy cégér lenne, és egy pillanatra még azt is elképzeli, hogy ellopta egy közeli falu vagy város kocsmájának tábláját. A tollas sapka... Nos, leginkább egy tanult személyre tud asszociálni róla, és mivel a hozzá hasonló népség nem épp arról híres, hogy ilyen elfoglaltságokat űzzön, egyértelművé válik a számára, hogy ezt bizony lopta. Hogy miért és kitől? Kicsit sem érdekli, nem az ő asztala ezeket kideríteni, pláne nem fizetség nélkül.
A goblin hajlongásánál, süvegének leemelésénél felszökik Alicia szemöldöke, kérdőn figyeli ezen mozdulatsort - ilyet még nem látott. Teljesen megrökönyödik, de ahogy újabb szavakat intéz hozzá a lény, rögtön visszatér a kifejezéstelen ábrázat.
Igyekszik megjegyezni a Grizbolg nevet, többször elismétli magában, az élőholt szolgáló jellemzésénél pedig nem bírja megállni a halvány mosolyt. Ez ismét eltűnik, ahogy a teremtmény kezébe kerül az apró tündér, komolyan követi a mozdulatokat - kíváncsi, hogy csak bemutatót tart, vagy valamit szándékszik is a holttesttel tenni. Kérdésénél egy aprót bólint, csak hogy valami reakciót is kapjon a beszélő, nehogy úgy tűnjön, hogy igazából nem figyel.
Magában eltűnődve méricskéli az ajánlatot, elvégre valóban kerülhet ahhoz a bölcshöz valamilyen fontos vagy használható tárgy. Nyilvánvalóan nem a kard, amit oly buzgón keres, de a goblin népségnél előfordulhat a sok kacat között egy igazi kincs. Nincs túl nagy esély rá, de ez olyan kis apróság, hogy megkockáztathatja, legfeljebb nem kap semmit. Talán ez most nem olyan égető probléma, mint máskor.
- Nos, kedves Grizbolg - kezdi, és ekkor az említett személy bekapja a tündért. - Khm, jó étvágyat - mondja kelletlenül egy pillanattal később. - Elfogadom az ajánlatodat, viszont lenne pár kérdésem - tér aztán a témára. - Eddig békében voltatok, nemde? Miért kezdtetek ilyen tömegirtó háborúzásba, mint az emberek? Ki kezdeményezett?

*Nem igazán érti a helyzetet, főleg nem annak ilyen mértékű, és ilyen hírtelenségű változását...de úgy dönt, inkább nem szól semmit, mert valószínűleg semmi értelme nem lenne annak, ha most elkezdene értetlenkedni és érdeklődni, na meg azon kívül, hogy: he? nen igazán tudna mit mondani, az meg minden, csak épp nem értelmes, úgyhogy valószínűleg mindenki jobban is jár, hogy nem szól semmit, csak áll ott, mintha gyökeret eresztett volna, amit elf lévén valószínűleg nem is igazán bánna, hiszen a hegyesfülűek természetközeli nép, épp ezért nem is bántja szegény megriadt állatot mikor amaz megfordul és elvágtat arra, amerről jöttek, a tündér pedig..az pedig felrepül az elf lány vállára, hogy aztán ne hagyja békén, természetesen, mert ugyanmár, miért akarná békénhagyni? Az olyan unalmas lenne..a tündérnek legalábbis biztos.*
- Milyen csata? Nem, nem láttam semmilyen csatát sem, legfeljebb azt, amelyik a gondolataim között szokott dúlni, bár azt is inkább csak érzem, mintsem hogy látom, tehát a válasz továbbra is nem, nem láttam a csatát.*pislog az apró lény felé, azaz pislogna, de nem igazán tudja úgy forgatni a fejét, mert a vállán van a tünde, és idegesítő módon húzgálja Brie fülét, aki viszont erre, valamint a jutalom említésére elkezdi forgatni a szemeit.*
- Nem érdekel a jutalom, ha segítek valakinek nem azért teszem, mert várok érte, vagy helyette valamit, hanem azért teszem, hogy a lelkiismeretem tiszta legyen...szóval igen, segítek, de nem kell semmi.
~Na meg nem is nagyon van más választásom, úgy látom.~*teszi hozzá magában, majd elindul az apró lény által jelzett irányba...neki már mindegy, csak lehetőleg hagyja békén, vagy ne nézze disznónak, mert abból baj lesz, nem is kicsi.*

Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy ezt átteszem skypos mesélésbe. A héten nem vagyok elérhető annyira, vagy legalábbis mesélésre nem, de majd jövőhéten bármikor kereshettek. Nem kell megijedni, nem lesznek nagyon hosszúak a körök, csak annyira három irányba vagytok, hogy felesleges itt mesélnem.

Okay, this shit is kill. Ha visszatértek, kaphattok valami engesztelőjutalmat, de most csak fityiszt.