Amelia vs Ashor, avagy halálos tánc az erdő mélyén

Az utolsó megbízásom bizony elég régen volt ahhoz, hogy aggódni kezdjek, hiszen pénzem eléggé apadozott és ez ismét koplalást és a hideg, kényelmetlen földön alvást vetítette maga elé. Valószínűleg már kezdtem elkényelmesedni és talán nem ártott, hogy kicsit ismét megkeményítsen az élet, mert egy zsoldosnak sosem jó, ha ellustul, ez is igaz. De akkor sem örültem, hogy egyre kevesebb pénz zörög az erszényemben. Nem szeretem, ha kényszerből kell elvállalnom valamit, csak azért, hogy ne koplaljak, mert annak általában sosincs jó vége, vagy a meló veszélyesebb a kelleténél, vagy a megbízó, aki úgy gondolja jobb megszabadulni a végrehajtótól és ezzel nem csak a száját fogja be, hanem még fizetnie sem kell. Nem is gondolnánk, hogy mennyi zsugori urat hord a hátán e föld.
Máskor éjszaka valami olcsóbb fogadóban húznám meg magam, de most az előbbiek miatt sietősebb az utam, ráadásul sosem féltem az éjszakai erdőt, így most sem rezzentem össze holmi kuvik, vagy szöszmötölő sündisznó hangjára, csak akkor torpantam meg, mikor felhangzott a sikoly.
~ Hát ez nem bagoly volt, az biztos! ~
Az erdő csendjében nehéz lett volna elvéteni az irányt, így hamar a kis tisztásra értem, ahol már csak egy sötét alak hátát és egy vérbefagyott nőt……..állapotos nőt találtam vérbe fagyva, kinek friss vére, még gőzölgőn hagyta el testét.
- Állj nyomorult gyilkos! – kiáltottam a másik után és kardom szisszenve csúszott elő hüvelyéből, miközben két gyors lépéssel a nyomba szegődtem a furcsa ruhás alaknak. – Miért tetted? Egy gyermeket váró nő talán ijesztő ellenfél neked?

Nem vagyok olyan botor, hogy egy számomra ismeretlen képességekkel rendelkező embernek csak úgy nekirontsak, bár a váratlanság ereje mindig sokat nyom a latban, de ez az értelmetlennek látszó, kegyetlen gyilkosság azért óvatossá tesz, hiszen „normális” ember nem tenne ilyet. És én sok mindent láttam már a vándorlásaim során, így csak egyelőre megállítani akartam, hogy felém forduljon és végre a képébe tudjak nézni.
Meglepett, hogy aránylag egy fiatal arc néz velem szembe, de a szemei olyan hidegen tekintettek rám, aztán fordultak a vérébe dermedő, disznó módon leszúrt és kivéreztetett nő felé, hogy sokat élt tapasztalataim ellenére is kilelt a hideg. Ember volt ez, de mégis egy embertelen lélek lakozott benne.
És milyen szerencsém volt, hogy nem rontottam rá, hiszen anélkül, hogy egy szót és egy pillantást vesztegetett volna rám, máris csapkodni kezdett a botjával, ami általában a varázstudók fegyvere és, ami ezek után még megfontoltabb lépésekre sarkallt. Főleg, hogy ama bot végén egy, a hold fényében megvillanó pengét véltem felfedezni.
- Hát így állunk! – léptem egy fél lépést hátrébb, hogy teret adjak magamnak és időben mozduljak, ha megint támadna, de most megszólalt és én nem voltam olyan kegyetlen gyilkos, mint ő, így úgy döntöttem meghallgatom, aztán határozok sorsa felől.
Nem rémítenek rám tapadó szemei, rideg arcvonásai, de tudom, hogy számít rá és ezt talán majd érdemes lesz kihasználni.
- És ki vagy te, hogy ítélkezz élet és halál felett, mert épp rossz kedved van? Még, ha pénzért, megbízásból tetted volna,…..talán meg is érteném, bár csak az alja nép vállal ilyen munkát. – köpök a földre megvetően a „magyarázata” hallatán. – Én nem vagyok ő, így nekem nem parancsolsz halálkufár! Mert az vagy, nem? Nem fogsz hiányozni senkinek, ha megszabadítom a világot tőled, ezt még ingyen is megteszem. – lépek fürgén, szinte követhetetlenül gyorsan oldalra, a bot tartó keze felé, hogy ne tudjon lendületet venni vele és egyenesen előre a hasa felé szúrok, aztán ellenkező oldalra bucskázok a vállamon át, ha mégis visszatámadna.

Ha azt nézem, hogy milyen közönnyel ölt, nem is gondolhatom, hogy szavaimra majd összeroskad a lelkiismerete súlya alatt, ezért nem lep meg továbbra is rám meredő kőarca és rezzenéstelen szeme, mely hidegen rám tapad.
Persze nem vagyok bolond, hogy azt higyjem könnyű dolgom lesz vele, hiszen ki tudja milyen démoni praktikák tudója és akár azt a botot is forgathatja úgy, mint valami megveszekedett harcos. Csak arra számíthatok, hogy talán ki tudom hozni a sodrából és akkor hibázik.
Talán fiatal vagyok, de nem olyan hebehurgya, hogy óvatlanul nekiessek, bízva a gyorsaságomba, de bevetni mindent be fogok vetni, hogy végezzek ezzel a kegyetlen gyilkossal, akit nem érdekel kit és miért öl, csak azért, mert a kedve úgy tartja.
Én indítom a következő támadást és úgy néz ki, hogy még sem kell aggódnom a tudása miatt……..egészen addig, míg meg nem ragadja a kardom markolatát és meg nem akadályozza, hogy visszahúzva, bevégezzem, amit elkezdtem és a gyomorszúrás után, a fejét is lecsapjam.
Testalkatomnál fogva nem vagyok egy erőművész, így hiába próbáltam kirántani a fegyverem, a férfi vasmarokkal tartotta azt fogva, bár döbbenten láttam, hogy közben a szeme sem rebben.
Sok mindent láttam, bátor embereket is, akik egy ilyen sebtől hangosan kiáltoztak, ennek meg még verejték csöppek sem jelentek meg a homlokán.
- Mi vagy, ki vagy te? – meredek rá, de aztán meglátom azt a villanást a szemében és már vetem is hátra magam, de nem elég gyorsan, még elér a taszítás maradék ereje. Éles fájdalom hasít a vállamba és kell egy pillanat, hogy visszanyerjem az egyensúlyom, ami viszont hiba, amit a másik ki is használ azon
Kardom a férfi testében ragad, az ö pengéje meg az én vállamba, amire csak egy választásom marad, hanyatt vetem magam és azonnal arrébb gurulok a földön, miközben a lábammal igyekszem elkaszálni a lábát, hogy ő is a földre essen és vissza szerezhessem a kardom.

Tapasztalatom és harci képzésem most is segített, mert nem csalódtam, amikor azonnal félregördültem az útjából és igyekeztem őt is magam mellé „segíteni”, mert szinte éreztem a levegőben, hogy aligha kerültem volna el, most már a szívemet célzó pengéjét.
Azonban nem hiába éltem a baljós sejtéssel, hogy tartogat még meglepetést a tarsolyában a halottimádó, mert alig ér le a vállam pár méterrel odébb a földre, máris egy bűzös, undortó csontváz kar töri át az avar felszínét és karolja át a nyakam, miközben erősen belemarkol a sérült vállamba, amitől halkan felkiáltok és őrülten próbálok kiszabadulni.
Rángatózásom nem csak szorult helyzetemnek szól, hanem az undornak is, még szerencse, hogy nem ettem reggel óta semmit, különben talán viszontlátnám annak emésztetlen részét., így csak igyekszem nem mély levegőket venni, de az erőfeszítés következtében ennek pont az ellenkezőjét érem el, ezért végül zihálva és dühtől lángoló arccal, de nyugton maradok, hogy erőt gyűjtsek és közben átgondoljam a helyzetemet.
Ebben segít, hogy a férfi is magával van elfoglalva, bár persze neki könnyű, hiszen látja, hogy egyelőre úgy sem megyek sehová, így aztán ellátja a sebét.
Közben néha-néha megrántom magam, hogy érezzem, nem gyengül-e a szorítás, de sajnos nem, így más módszer kell. A kardom messzire repül, arra nem számíthatok, de ettől még nem esem pánikba, sok mindent lehet kezdeni, még akkor is, mikor egy férfi ember azt hiszi, egy nő fegyvertelen.
- Úgy beszélsz, mint egy eszement, aki tévedhetetlennek képzeli magát és azt hiszi ő az egyetlen próféta a világon, aki kinyilvánítja az igazságot. – szólalok meg rekedten és ha nem lenne olyan messze és fölöttem, szívesen képen köpném. – Ráadásul mindenféle elvek mögé rejted ocsmány vágyaidat, ami nem tesz különbbé, mint egy tüzelő állat. Azt hiszed te vagy az első, aki azt hiszi ezzel megtörhet? Nem vagyok szendeszűz egy zárdában, te mocsok, csináld csak, mert látom már ágyékod uralja vágyaid s remélem aztán babusgathatod is, mikor rohadni kezd. – szegezem rá gyűlölettől lobogó tekintetem………
Választottam! De csak Isten a megmondhatója, hogy mit takarnak a szavaim!

Meg voltak a saját kis terveim, amiért így beszéltem vele. Fel akartam dühíteni annyira, hogy ne gondolkozzon, hanem cselekedjen és természetesen hibázzon. Azt tartja a mondás, hogy aki időt nyer életet nyer és én egy percig sem hiszem, hogy ha engednék is neki ténylegesen, hogy kiélje rajtam mocskos vágyait, utána életben hagyna.
De amíg azt hiszi ő van fölényben, hogy ő irányítja az eseményeket, addig van esélyem és én erre játszom. Ha biztos lennék benne, hogy az cseppet sem romantikus együttlét után meg tudnám ölni, még azt is hagynám neki, de most tudom, hogy addig kell cselekednem, amíg fel van hergelve és a következő percekre összpontosít.
Szerencsére a csontváz karja, bár olyan bűzt áraszt, hogy majd attól halok meg, de nem annyira szoros, hogy ne tudjak kicsit mozogni alatta, nem akar megfojtani.
Azonban a férfi nem közeledik „olyan” módon hozzám, hanem azzal kezd fenyegetni, hogy nem állok majd lábra, ezzel elárulva, mi a következő mozdulata.
Mindezek közben széles övem egyik titkos rekeszéből előhalásztam egy köpeny összefogó csatot és annak tűjét a testem takarásában feszítettem ki, majd az öklömbe szorítottam, hogy csak a hegyes vége lógjon ki.
Mikor lendületet vett, hogy a lábamra taposson, kihasználva gyorsaságomat elrántottam azt, majd kezem előre lökve, amennyire csak lehetett, még a fulladást is kockáztatva, igyekeztem végig hasítani a lábát, amilyen mélyen és hosszan csak lehetett és, ha esetleg a földre került, lábammal próbáltam fojtófogásba fogni a nyakát.
Eszemben sem volt könnyen adni magam.

//Bocsi, de tényleg nem megy ilyen könnyen //

Mikor a halott, állapotos nő miatt nekimentem a gyilkosnak nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan véget ér a dolog, hiszen én voltam az, aki úgy gondolta, hogy véget vet egy sötét lélek ténykedésének, azonban én estem csapdába.
Talán hallgatnom kellett volna nagybátyám és mesterem bölcs szavaira, aki többször elmondta, hogy egyszer a meggondolatlanságom áldozata leszek. Igaza volt, talán több időt kellett volna rá szánnom, hogy megfigyeljem kivel akasztom össze a bajuszt.
Most már azonban késő, hiszen a megidézett csontharcos szorításában nem sokat tehetek, de amit igen, azt nem is hagyom veszni, abban reménykedve, hogy ha megzavarom, talán a megidézett zombi is enged annyit, hogy kimásszak halálos öleléséből.
Nem így történt! A szúrás ugyan elérte a nekromanta lábát, de egyrészt nem sebezte meg annyira, hogy megérezze, másrészt ha igen, akkor sem láttam rajta nyomát, vagyis igen, mert az eddig is rideg arc, még visszataszítóbb lett és ez nem sok jót jelentett nekem.
Mikor a fejem mellé lépett már sejtettem mire készül, de nem menekülhettem, a harmadik rúgásnál vesztettem el az eszméletem, onnan már csak a sötétség menekített el a fájdalom elől.
A hideg ébresztett öntudatra. Bőröm libabőrös volta eszméltetett rá, hogy milyen helyzetben is vagyok. Ha arra számított, hogy a meztelenséggel megaláz, hát rosszul számított, egy ilyen szadista, kegyetlen fickónak nem adom meg ezt az örömöt, még akkor sem, ha közben a torkomban dobogott a szívem. Moccanni sem tudtam, még a fejem is szorosan a fához volt rögzítve, épp csak a szemem tudtam mozdítani. A férfi látványa azonban csak rontotta a helyzetet, olyan volt, mint egy démon.
- Baszódj meg! – köptem felé szavaira, remélve, hogy legalább eltalálja a köpet.
Persze nem hatottam meg és mikor a késsel felém közeledett egy pillanatnyi kétségem sem volt, hogy akármit is kínálnék neki, akár hogy is könyörögnék neki, nem tántorítanám el szándékától. Öltem már meg hozzá hasonlót, akinek a gyilkolás, a kínzás a lételeme volt.
Bár az is igaz, hogy eszemben sem volt megadni neki ezt. Azonban ez nem befolyásolta a fájdalmat, a húsba, elmébe hatoló kínt, amit zord és rezzenéstelen arccal okozott.
Nm tusom meddig sikoltozhattam……….a hangom már a végén rekedt hörgésbe fúlt, majd egyre gyengébbnek és fáradtabbnak éreztem magam, a fájdalom is távolodni kezdett.
- A…..sírból……is…..kísérteni…..fog…..
A puha sötétség körbeölelt és én örömmel adtam át magam neki.


//Köszönöm a játékot, velős és könyörtelen játék volt, de a játéktéren nem szabadulsz tőlem //

Azt a pitypangos egit, mit lekanyarítottatok itten nekem.... Ez aztán brutális küzdelem volt, szép munka az íróknak. Ashorban nem csalódtam, így elbánni egy hölggyel... No, de nem is ez a lényeg, mindketten írjatok jóvá 100 tapasztalatot! További jó játékot!