Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Amelia Tewelon
Faj: Ember
Frakció: Északi Királyság
Kaszt: zsoldos, kém, bérgyilkos
Neme: Lány
Életkor: 24 év
Kinézet: Olyan 170-175 cm magas, és úgy 50-55 kilós fiúsan vékony alkatú lány, vékony teste megtévesztő, mert bőre alatt acélos izmok rejtőznek, melyet az élet dolgozott ki rajta. Hosszú, barna haját, mely egészen a háta közepéig ér, ha kibontja, általában lófarokba kötve, vagy befonva hordja, hogy ne akadályozza semmiben, de amin mindenkinek megakad a szeme, hogy arca jobb oldalán az egyik tincs hófehér színű. Szeme világosbarna, melynek íriszét zöld pöttyök teszik különössé. Orra, szája szabályos ívű. Egyáltalán nem öltözik lányosan, szereti a szűk, testhez simuló, sötét színű nadrágokat, melyeknek szárát rövid csizmájába gyűrheti, hozzá vékony inget, bőrzekét vesz fel, ezek színe barna vagy fekete, de sosem rikító. Derekán széles bőröv feszül, melyben, kisebb magánál hordott tárgyait, titkos fegyvereit (pl. dobótőrök) rejtheti és melyre látható fegyvereit egyéb tárgyait akaszthatja.
Jellem: Fiatal kora ellenére eléggé megkeseredett, nem tudja igazán, hogyan lehet barátkozni, ezért nem is nagyon próbálkozik vele, ha valaki keresi a társaságát nem elutasító, de nem találja a szavakat, nem az a locsi-fecsi típus. Ellenben, ha valakinek mégis sikerül a szívéhez férkőzni, azt tűzön-vízen át követi, védelmezi, de ha csalódik az illetőben, az viszont hatalmas sebeket ejt a lelkében és az addigi odaadása bosszúvággyá alakul. Nagyon kitartó és nem felejt, lelkében dédelgeti megbántottságát, és amint lehetősége van rá, visszafizeti az őt ért sérelmeket. Egyébként csendes, halk szavú lány és azért néha egy-két embernek sikerül mosolyt csalogatni az arcára. Ha nagyon magányosnak érzi magát kedvenc furulyájának játékával (ami az öccséé volt) vigasztalja magát, amit mindig magánál hord.
Előtörténet:
Behúzódva ülök a Főváros (Carolusburg) 5. gyűrűjének egy csöndesebb mellékutcájában lévő fogadó ivójában és arra várok, hogy megjelenjen az, akiért nem kis utat tettem meg, hogy igazságot szolgáltathassak és ezzel még egy gazembert húzzak ki a kifogyhatatlan listámról.
Míg prédámra várok, az előttem érintetlenül álló sörös pohár habjának fröccsenő elillanása múltbéli emlékeket idéznek szemeim elé. Az a tej, mely fenekestől felforgatta az életemet, az is pont így habzott az étkező asztalon……
„AMELIA TEWERON! – hallottam anyám kiáltását, mikor már majdnem a kapunál jártam. – Azonnal gyere vissza és vegyél magadra egy melegebb kabátot! – de nekem nem volt kedvem visszamenni, hiszen apám már az erdő felé baktatott és nem akartam lemaradni tőle. – Jaj, Anya! Nem kell, hiszen olyan melegen süt a nap, és már különben is június vége van, még estére sem hűl le e levegő! – kiáltottam vissza, és már sprinteltem is a vissza-vissza tekintgető férfi felé. Persze, anya mindig túl akar öltöztetni, mert ő mindig fázik és köhög, és azt hiszi, hogy én is beteg leszek, ha nem bugyolálhat be, egy csomó felesleges ruhába. De hát én már 15 éves vagyok….., na jó leszek, de tudok magamra vigyázni! Anya pátyulgassa csak az öcsémet, Sebastiant! Ő még csak 7 éves és úgyis mindig anya szoknyája körül sertepertél! Én viszont ma is, mint a hét legtöbb napján apámmal tartok, aki az itteni erdő fővadásza. Igen! Az én apám Timothy Teweron, a vadász! És én nagyon büszke vagyok, hogy vele tarthatok! Olyan sok mindenre megtanított már! Ismerem a legtöbb állatot, patáik, mancsaik nyomát, hogy hová járnak inni, mikor kell vigyázni, mert kölykeik vannak! Aztán sok növényt és fát is ismerek már, tudom, melyik csillapítja a lázat, melyik húzza le a duzzanatot, meg ilyesmi. Szeretem az illatos, friss levegőt, a szél zúgását a fák között, az eső semmihez nem hasonlító illatát.
Csendben ballagtunk apámmal a szokásos körútján, mikor az erdőt keresztülszelő kocsiúton egy szekér nyikorgó hangja ütötte meg a fülünket. Aztán megláttuk magát a kocsit is, mely egy vándorárus kordéjának bizonyult. Mikor a kámzsás alak meglátott minket, megállította a lovakat és megvárta, míg mellé érünk, aztán felénk fordította az arcát, és nekem még a lélegzetem is elállt! Ilyen ronda embert én még életemben nem láttam! De mivel jó nevelést kaptam ez egy enyhe pírt leszámítva, nem látszott meg rajtam, így a férfi nem vett észre semmit, apámmal kezdett beszélgetni.
- Mondja jó ember, van erre a közelben valami falu, ahol megszállhatnák? Egész nap ezen a rázós alkotmányon zötykölődtem és jól esne már kinyújtóztatni a tagjaimat, meg aztán valami jóféle étek, meg itóka sem jönne rosszul. – hangja rekedten tört elő torkából, én alig értettem. – Mint látod, Orleon van der Ferrontin vagyok a híres csodadoktor, sok gyógyító és bódító portékával, és szívesen felajánlom tudásomat annak, aki biztosítja mindezt nekem. – szemei csillogásában, melyek mintha felmértek volna minket, mintha valamiféle mohóságot véltem volna felfedezni, de azt gondoltam ezt csak az első pillantástól érzett ellenszenv váltja ki belőlem.
- Messze még a falu, doktor uram. – hallottam apám válaszát. – De nem is kell addig gyötrődnie, hiszen itt van a közelben a házam, és szívesen látom, ha nem veti meg egy szegény vadászember hajlékát. – megrökönyödve hallgattam szavait, amivel házunkba invitálta ezt az alakot, aki természetesen kapva kapott az ajánlaton.
Így hát megszakítottuk erdőjáró utunkat és a poroszkáló lovakkal lépést tartva, hazaballagtunk. Anyám ijedten futott ki a házból, mikor meglátott bennünket, először azt hitte valami baj történt, de mikor apám beszámolt neki a meghívásról, rögtön beljebb invitálta a váratlan vendéget.
– Fáradjon beljebb drága doktor úr! Rövidesen készen lesz az ebéd, addig csak pihentesse meg a törődött tagjait. – ültette le a konyhában Orleont. Szorgosan folytatni kezdte a főzést, de láttam, hogy megint lázrózsák égnek az arcán és néha köhögés rázza meg a testét, melyet igyekezett visszafojtani. Az ebéd elkészültéig apa halk beszélgetésbe merült a doktorral, én meg segítettem az öcsémnek addig megetetni az állatokat.
Aztán asztalhoz ültünk. Elnéztem vendégünket, aki farkasétvággyal vetette magát az ételre, csámcsogva, szörcsögve tömve magába azt. Igyekeztem hát inkább a saját tányéromra koncentrálni. Mielőtt asztalbontásra került volna a sor Orleon így szólt:
- Nagyon köszönöm a szíves vendéglátást, és engedjék meg, hogy hálám jeléül felajánljam egyik csodaszeremet Ester asszonynak, aki ilyen finomságokkal halmozott el. – egy intéssel elhárítva apám tiltakozását, folytatta – Látom, hogy bujkál benne a betegség és azt is tudom, milyen szer segíthet rajta. Kedvesem adja ide a poharát.
Mikor megkapta, egy üvegcsét húzott elő az övtáskájából és beleöntötte annak tartalmát, majd visszaadta.
- Kérem, igya most ezt meg, és meglátja estére már sokkal jobban lesz. – mosolygott azzal a rusnya képével és én félve néztem anyámat, aki teljesítette a kérését.
A délután a házkörüli munkával telt, apa a kertben és az állatok körül tevékenykedette, anya a és én a házban, vendégünk pedig lepihent a vendégszobában. Estére anyám tényleg sokkal jobban lett a kedve is felderült, a köhögése jóformán teljesen abbamaradt, szóval nagyon úgy nézett ki használt a doktor csodaszere. Az éjszaka csendesen telt.
Másnap anyám már korán reggel odakészítette a tejet, majd míg mindenki a teendőjét végezte, kiszalad összeszedni a tojásokat. Én pont a kútról érkeztem vissza a konyhába, kezemben a vizes vödörrel, mikor a tűzhelynél matató Orleonba botlottam, aki kissé furcsálló tekintetemet látva, nevetve a tejre mutatott.
- Olyan finom illata volt, hogy muszáj volt megnéznem mi van az edényben. – ütötte el a témát, majd a betoppanó apámmal közölte, hogy most már folytatnia kell az útját és reggeli után el is indulna. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy végre megszabadulunk ettől a kövér, rossz szagú és unszimpatikus figurától. Anyám feltálalta a reggelit és mindnyájan nekiláttunk. A doktor nem győzte dicsérni a finom falatokat és ecsetelni, hogy a tej milyen egészséges, főleg a fejlődő szervezet számára, így ösztönözve bennünket, hogy fogyasszunk csak belőle bőven. Én nem nagyon szeretem a tejet, ezért csak módjával fogyasztottam, és ahogy alkalmam volt rá, a maradékot a macskáknak borítottam ki. Aztán vendégünk megköszönve még egyszer a vendéglátást, felkerekedett és nyögdécselve felcihelődve a szekérre elporoszkált a faluba vezető úton. Apám és én úgy terveztük, ma bepótoljuk a tegnapi erdőjárást, de mielőtt elindultunk volna nagyon rosszul lett, aztán anyám és az öcsém is! Kétségbeesetten szédelegtem ki a házból, hogy az istállóba menjek a lovakért, amivel segítségért indulhattam volna, ahol a döglött macskákba botlottam. Éreztem, hogy erőm gyorsan fogy, még elbotorkáltam az első lóig, de aztán összeestem, bele a frissen behordott szénába és minden elsötétedett.
Lázálmaim voltak, sokszor saját kiáltozásomra riadtam, de csak nagy nehezen tértem magamhoz. A fejem lüktetett és gyomromat, mintha ragadozók marcangolták volna. Felnyögtem és ekkor egy férfi lépett az ágyam mellé. Igen! A házunkban, a saját ágyamban feküdtem. A férfit még sosem láttam ezelőtt, de mély hangja barátságosan dörmögött, mikor a fejemre téve kezét megszólalt.
- Úgy látom, már minden rendben van!
- Semmi sincs rendben. – nyögtem fel ismét, de csak többszöri torok köszörülésre sikerül valami normális hangot kipréselnem magamból. – Keselyűk tépdesik a bensőmet és harkályok kopogtatnak a fejemben! Ez magának rendben van? De hol van anyám és apám? És Sebastian? – csapnak le rám hirtelen az emlékek. – Jól vannak? Nagyon betegek voltak mikor….mikor segítségért indultam, de nem tudtam….- halkulnak el a szavaim, ahogy újból belém vág a rémület, amit akkor éreztem.
Felnézek a mellettem álló férfire és valami mélységes szomorúságot látok a szemében. Nem! Biztos nem akar nekem semmi rosszat mondani! Ugye nem? NEEEEM!
- Sajnos nem éltek már, mikor a szomszédok megtaláltak titeket. – simogatja meg ismét a fejemet a férfi, mire én zokogásban törtem ki. – A te életedért sem adtak volna, egy huncut vasat sem, de erős lány vagy és van benned élni akarás. De az öcsédet nem találtuk sehol, pedig napokig kutattunk még a környéken is. – hajtja le a fejét. – Én Kelvin Teweron vagyok, apád testvére. Mikor rátok találtak lovas küldöncöt szalajtottak hozzám. Nagyon rég nem jártam ezen a tájon…… - szavai fájdalmat sugalltak, de nem tért ki az okra. – De, Amelia, elég erős vagy? El tudod mesélni mi történt? – nézett rám komoly tekintettel.
Türelmesen megvárta, míg elapadtak a könnyeim és már nem volt, amit kisírhattam volna. Aztán lassan, akadozva, de egyre jobban növekvő dühvel a lelkemben, elmeséltem a csodadoktorral való találkozásunkat és az utána történteket. Nem volt kétségem, hogy az ő keze volt a megmérgezésünkben. De mi lett az öcsémmel? Mit tett vele, hová vitte az az ocsmány méregkeverő?
Aztán ébredésemet követő nap ellátogattam a temetőbe, ahová a szüleimet már majd egy hete eltemették, hiszen 8 napig lebegtem élet és halál között. És ott, szeretteim sírjánál valami meghalt bennem és vérrel pecsételve megesküdtem, hogy nem nyugszom, míg meg nem találom Sebastiant és azt a gazembert, aki tönkretette az életemet. Volt, ami emlékeztessen rá, bármikor, ha tükörbe nézek: egy fehér hajtincs, ami magamhoz térésem után jelent meg a hajamban. Kelvin úgy döntött magához vesz, mint kiderült, ő kalandor, olyan zsoldosféle volt, és apám, aki nem akarta, hogy családjának bármi köze legyen a hozzá, még az én születésem előtt megtiltotta neki, hogy meglátogasson minket, így a létezéséről sem tudtunk. Összeszedtem pár dolgot, köztük Sebastian furulyáját és anyám nyakláncát, aztán útnak indultunk. A jó öreg Kelvin! Igyekezett mindent megadni nekem, amit nyújthatott, de a legnagyobb ajándéka az volt, hogy mikor rájött mennyire érdekelnek a fegyverek, főleg a tőr és a kard próbált maga tanítani, majd mikor már túlnőttem rajta, taníttatni, amennyire tellett a pénzéből Jó tanítvány voltam, szorgalmas és kíváncsi, ezért hamar elsajátítottam a tanultakat. Jártuk az erdőt, a falvakat, ahol Kelvin, némi juttatásért, élelemért cserébe kisegítette a falusiakat, ha valakinek nézeteltérése volt, vagy kisebb uraknak tett szívességeket időnként. Én meg nap, mint nap csak azon törtem a fejem, azért nyaggattam mesteremet, hogy merre indulhatnánk el, hogy felleljük szeretett öcsémet. Aztán egy nap jó hírt kaptunk! Valaki látta a csodadoktort nem messze innen egy boszorkány hírében álló vénasszonynál, akinek a neve Talira, és aki furcsa szertartásokat végez magányosan álló kunyhójában. Természetesen azonnal indulni akartam, és végül sikerült rávennem Kelvint, hogy nézzük meg az egy napi járóföldre található vén banyát.
Nem messze lehettünk már, mikor nagybátyám pihenőt parancsolt, hiszen olyan iramot diktáltam, hogy egy lónak is becsületére vált volna, de öreg mesterem sejtette, hogy a banya nem adja könnyen majd a tudását és ezért pihenten szeretett volna elé állni. Így estefelé értünk az erdő közepén álló kunyhóhoz, melynek mélyéről orrfacsaró bűz és nyekergő kántálás hallatszott. Kelvin elsőnek lépett be az ajtón, én türelmetlenül követtem, de a borzalomtól földbe gyökerezett a lábam. A falak mellett több tucat ketrec sorakozott, melyben emberek és állatok hevertek, némelyik borzalmas módon megcsonkítva, de még élve. Valamiféle bűbájjal, vagy itallal lehettek elkábítva, mert kapkodó lélegzetükön kívül mást nem lehetett hallani. A banya felnézett, aztán vékony hangon felnyihogott.
- Pont jókor érkeztetek! Fogyóban vannak a készleteim, úgy is friss húst kellett volna beszereznem, így legalább fizetnem nem kell érte! – azzal felénk mutatott, mire szilánkok százai, vagy talán ezrei száguldottak felénk megállíthatatlanul, de mesterem számított valami ilyesmire és pillanatok alatt mozdult felém, hogy ellökjön és megvédjen, de nekem nem volt rá szükségem.
Mindig is fürge voltam, de most szinte repültem, aztán a másik pillanatban az öregasszony előtt teremve, egyetlen suhintással átmetszettem a nyakát, melyből buzgárként tört elő a banya fekete vére. A földre rogyott, és csendben kiszenvedett. Én csak álltam ott és megdermedten nézte. Persze később már megtanultam, hogy a varázslatoknak milyen előnyei voltak, de akkor még nem tudtam, csak azt, hogy én is akarok ilyen tudással rendelkezni. Aztán hirtelen ráeszméltem, hogy talán körül kellene nézni, de nem akartam elhinni, hogy öcsém ide kerülhetett volna, ezért csak vonakodva néztem a ketrecek mélyén haldokló szerencsétlenekre. Kelvin némán figyelte nehéz küldetésemet, de most segíteni nem tudott, hiszen ő nem ismerte Sebastiant. Aztán megláttam! Egy sarokba dobva hevert a hímzett bocskor, melynek bőrét apám készítette szarvasbőrből és melyet anyám hímezett ki. Nem tévedhettem! Mikor kiemeltem a sarokból már nem voltak könnyeim, mit áldozhattam volna testvérem emlékére, csak a keserűség és a gyűlölet, mely feneketlen kútként nyelte magába lelkemet. Sötéten néztem fel a csendben várakozó nagybátyámra.
- Halld szavam Bácsikám! Az a lány, akit eddig ismertél nincs többé! Csak Amelia Tewelon, a fejvadász van! Lelkem és testem nem nyugodhat békében, míg meg nem találom szüleim és testvérem gyilkosát! De addig is, az eddig megszerzett és az ezután megszerzendő tudásom minden erejét arra fordítom, hogy megtisztítsam a hozzá hasonló gonosztevőktől a világot! Vérem erősítse szavaimat és hulljon saját fejemre, ha megszegem azt! – kiáltottam keserűen és tőrömmel megvágva csuklómat estem térdre és néztem, ahogy az anyaföld szomjasan issza be véremet.
- Komoly esküt tettél! – tette kezét fejemre Kelvin. – Talán most nem, de később érezni fogod a súlyát gyermekem. – állított talpra szomorúan. – De most menjünk innen, majd a faluban elmondjuk mi történt, és pár ember majd eltemeti ezeket a szerencsétleneket.
Miután így szembesültem öcsém halálával is, még egy darabig Kelvinnel jártam a vidéket, de egyre jobban hajtott a vérem és a bosszúm. Aztán egy nap búcsút vettem tőle, azzal, hogy ha megtaláltam a gyilkost, visszatérek.
És most itt ülök, és egy korsóba bámulok, várva a következőt, akinek elfogása kicsit talán csillapíthatja lelkem fájdalmát, hogy még mindig nem bukkantam a nyomára Orleonnak.
Nyílik az ajtó, felpillantok, és testem megfeszül a csuklyás köpeny alatt. Megérkezett, akire vártam, megérkezett legfrissebb áldozatom, a Kitaszított!
Faj: Ember
Frakció: Északi Királyság
Kaszt: zsoldos, kém, bérgyilkos
Neme: Lány
Életkor: 24 év
Kinézet: Olyan 170-175 cm magas, és úgy 50-55 kilós fiúsan vékony alkatú lány, vékony teste megtévesztő, mert bőre alatt acélos izmok rejtőznek, melyet az élet dolgozott ki rajta. Hosszú, barna haját, mely egészen a háta közepéig ér, ha kibontja, általában lófarokba kötve, vagy befonva hordja, hogy ne akadályozza semmiben, de amin mindenkinek megakad a szeme, hogy arca jobb oldalán az egyik tincs hófehér színű. Szeme világosbarna, melynek íriszét zöld pöttyök teszik különössé. Orra, szája szabályos ívű. Egyáltalán nem öltözik lányosan, szereti a szűk, testhez simuló, sötét színű nadrágokat, melyeknek szárát rövid csizmájába gyűrheti, hozzá vékony inget, bőrzekét vesz fel, ezek színe barna vagy fekete, de sosem rikító. Derekán széles bőröv feszül, melyben, kisebb magánál hordott tárgyait, titkos fegyvereit (pl. dobótőrök) rejtheti és melyre látható fegyvereit egyéb tárgyait akaszthatja.
Jellem: Fiatal kora ellenére eléggé megkeseredett, nem tudja igazán, hogyan lehet barátkozni, ezért nem is nagyon próbálkozik vele, ha valaki keresi a társaságát nem elutasító, de nem találja a szavakat, nem az a locsi-fecsi típus. Ellenben, ha valakinek mégis sikerül a szívéhez férkőzni, azt tűzön-vízen át követi, védelmezi, de ha csalódik az illetőben, az viszont hatalmas sebeket ejt a lelkében és az addigi odaadása bosszúvággyá alakul. Nagyon kitartó és nem felejt, lelkében dédelgeti megbántottságát, és amint lehetősége van rá, visszafizeti az őt ért sérelmeket. Egyébként csendes, halk szavú lány és azért néha egy-két embernek sikerül mosolyt csalogatni az arcára. Ha nagyon magányosnak érzi magát kedvenc furulyájának játékával (ami az öccséé volt) vigasztalja magát, amit mindig magánál hord.
Előtörténet:
Behúzódva ülök a Főváros (Carolusburg) 5. gyűrűjének egy csöndesebb mellékutcájában lévő fogadó ivójában és arra várok, hogy megjelenjen az, akiért nem kis utat tettem meg, hogy igazságot szolgáltathassak és ezzel még egy gazembert húzzak ki a kifogyhatatlan listámról.
Míg prédámra várok, az előttem érintetlenül álló sörös pohár habjának fröccsenő elillanása múltbéli emlékeket idéznek szemeim elé. Az a tej, mely fenekestől felforgatta az életemet, az is pont így habzott az étkező asztalon……
„AMELIA TEWERON! – hallottam anyám kiáltását, mikor már majdnem a kapunál jártam. – Azonnal gyere vissza és vegyél magadra egy melegebb kabátot! – de nekem nem volt kedvem visszamenni, hiszen apám már az erdő felé baktatott és nem akartam lemaradni tőle. – Jaj, Anya! Nem kell, hiszen olyan melegen süt a nap, és már különben is június vége van, még estére sem hűl le e levegő! – kiáltottam vissza, és már sprinteltem is a vissza-vissza tekintgető férfi felé. Persze, anya mindig túl akar öltöztetni, mert ő mindig fázik és köhög, és azt hiszi, hogy én is beteg leszek, ha nem bugyolálhat be, egy csomó felesleges ruhába. De hát én már 15 éves vagyok….., na jó leszek, de tudok magamra vigyázni! Anya pátyulgassa csak az öcsémet, Sebastiant! Ő még csak 7 éves és úgyis mindig anya szoknyája körül sertepertél! Én viszont ma is, mint a hét legtöbb napján apámmal tartok, aki az itteni erdő fővadásza. Igen! Az én apám Timothy Teweron, a vadász! És én nagyon büszke vagyok, hogy vele tarthatok! Olyan sok mindenre megtanított már! Ismerem a legtöbb állatot, patáik, mancsaik nyomát, hogy hová járnak inni, mikor kell vigyázni, mert kölykeik vannak! Aztán sok növényt és fát is ismerek már, tudom, melyik csillapítja a lázat, melyik húzza le a duzzanatot, meg ilyesmi. Szeretem az illatos, friss levegőt, a szél zúgását a fák között, az eső semmihez nem hasonlító illatát.
Csendben ballagtunk apámmal a szokásos körútján, mikor az erdőt keresztülszelő kocsiúton egy szekér nyikorgó hangja ütötte meg a fülünket. Aztán megláttuk magát a kocsit is, mely egy vándorárus kordéjának bizonyult. Mikor a kámzsás alak meglátott minket, megállította a lovakat és megvárta, míg mellé érünk, aztán felénk fordította az arcát, és nekem még a lélegzetem is elállt! Ilyen ronda embert én még életemben nem láttam! De mivel jó nevelést kaptam ez egy enyhe pírt leszámítva, nem látszott meg rajtam, így a férfi nem vett észre semmit, apámmal kezdett beszélgetni.
- Mondja jó ember, van erre a közelben valami falu, ahol megszállhatnák? Egész nap ezen a rázós alkotmányon zötykölődtem és jól esne már kinyújtóztatni a tagjaimat, meg aztán valami jóféle étek, meg itóka sem jönne rosszul. – hangja rekedten tört elő torkából, én alig értettem. – Mint látod, Orleon van der Ferrontin vagyok a híres csodadoktor, sok gyógyító és bódító portékával, és szívesen felajánlom tudásomat annak, aki biztosítja mindezt nekem. – szemei csillogásában, melyek mintha felmértek volna minket, mintha valamiféle mohóságot véltem volna felfedezni, de azt gondoltam ezt csak az első pillantástól érzett ellenszenv váltja ki belőlem.
- Messze még a falu, doktor uram. – hallottam apám válaszát. – De nem is kell addig gyötrődnie, hiszen itt van a közelben a házam, és szívesen látom, ha nem veti meg egy szegény vadászember hajlékát. – megrökönyödve hallgattam szavait, amivel házunkba invitálta ezt az alakot, aki természetesen kapva kapott az ajánlaton.
Így hát megszakítottuk erdőjáró utunkat és a poroszkáló lovakkal lépést tartva, hazaballagtunk. Anyám ijedten futott ki a házból, mikor meglátott bennünket, először azt hitte valami baj történt, de mikor apám beszámolt neki a meghívásról, rögtön beljebb invitálta a váratlan vendéget.
– Fáradjon beljebb drága doktor úr! Rövidesen készen lesz az ebéd, addig csak pihentesse meg a törődött tagjait. – ültette le a konyhában Orleont. Szorgosan folytatni kezdte a főzést, de láttam, hogy megint lázrózsák égnek az arcán és néha köhögés rázza meg a testét, melyet igyekezett visszafojtani. Az ebéd elkészültéig apa halk beszélgetésbe merült a doktorral, én meg segítettem az öcsémnek addig megetetni az állatokat.
Aztán asztalhoz ültünk. Elnéztem vendégünket, aki farkasétvággyal vetette magát az ételre, csámcsogva, szörcsögve tömve magába azt. Igyekeztem hát inkább a saját tányéromra koncentrálni. Mielőtt asztalbontásra került volna a sor Orleon így szólt:
- Nagyon köszönöm a szíves vendéglátást, és engedjék meg, hogy hálám jeléül felajánljam egyik csodaszeremet Ester asszonynak, aki ilyen finomságokkal halmozott el. – egy intéssel elhárítva apám tiltakozását, folytatta – Látom, hogy bujkál benne a betegség és azt is tudom, milyen szer segíthet rajta. Kedvesem adja ide a poharát.
Mikor megkapta, egy üvegcsét húzott elő az övtáskájából és beleöntötte annak tartalmát, majd visszaadta.
- Kérem, igya most ezt meg, és meglátja estére már sokkal jobban lesz. – mosolygott azzal a rusnya képével és én félve néztem anyámat, aki teljesítette a kérését.
A délután a házkörüli munkával telt, apa a kertben és az állatok körül tevékenykedette, anya a és én a házban, vendégünk pedig lepihent a vendégszobában. Estére anyám tényleg sokkal jobban lett a kedve is felderült, a köhögése jóformán teljesen abbamaradt, szóval nagyon úgy nézett ki használt a doktor csodaszere. Az éjszaka csendesen telt.
Másnap anyám már korán reggel odakészítette a tejet, majd míg mindenki a teendőjét végezte, kiszalad összeszedni a tojásokat. Én pont a kútról érkeztem vissza a konyhába, kezemben a vizes vödörrel, mikor a tűzhelynél matató Orleonba botlottam, aki kissé furcsálló tekintetemet látva, nevetve a tejre mutatott.
- Olyan finom illata volt, hogy muszáj volt megnéznem mi van az edényben. – ütötte el a témát, majd a betoppanó apámmal közölte, hogy most már folytatnia kell az útját és reggeli után el is indulna. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy végre megszabadulunk ettől a kövér, rossz szagú és unszimpatikus figurától. Anyám feltálalta a reggelit és mindnyájan nekiláttunk. A doktor nem győzte dicsérni a finom falatokat és ecsetelni, hogy a tej milyen egészséges, főleg a fejlődő szervezet számára, így ösztönözve bennünket, hogy fogyasszunk csak belőle bőven. Én nem nagyon szeretem a tejet, ezért csak módjával fogyasztottam, és ahogy alkalmam volt rá, a maradékot a macskáknak borítottam ki. Aztán vendégünk megköszönve még egyszer a vendéglátást, felkerekedett és nyögdécselve felcihelődve a szekérre elporoszkált a faluba vezető úton. Apám és én úgy terveztük, ma bepótoljuk a tegnapi erdőjárást, de mielőtt elindultunk volna nagyon rosszul lett, aztán anyám és az öcsém is! Kétségbeesetten szédelegtem ki a házból, hogy az istállóba menjek a lovakért, amivel segítségért indulhattam volna, ahol a döglött macskákba botlottam. Éreztem, hogy erőm gyorsan fogy, még elbotorkáltam az első lóig, de aztán összeestem, bele a frissen behordott szénába és minden elsötétedett.
Lázálmaim voltak, sokszor saját kiáltozásomra riadtam, de csak nagy nehezen tértem magamhoz. A fejem lüktetett és gyomromat, mintha ragadozók marcangolták volna. Felnyögtem és ekkor egy férfi lépett az ágyam mellé. Igen! A házunkban, a saját ágyamban feküdtem. A férfit még sosem láttam ezelőtt, de mély hangja barátságosan dörmögött, mikor a fejemre téve kezét megszólalt.
- Úgy látom, már minden rendben van!
- Semmi sincs rendben. – nyögtem fel ismét, de csak többszöri torok köszörülésre sikerül valami normális hangot kipréselnem magamból. – Keselyűk tépdesik a bensőmet és harkályok kopogtatnak a fejemben! Ez magának rendben van? De hol van anyám és apám? És Sebastian? – csapnak le rám hirtelen az emlékek. – Jól vannak? Nagyon betegek voltak mikor….mikor segítségért indultam, de nem tudtam….- halkulnak el a szavaim, ahogy újból belém vág a rémület, amit akkor éreztem.
Felnézek a mellettem álló férfire és valami mélységes szomorúságot látok a szemében. Nem! Biztos nem akar nekem semmi rosszat mondani! Ugye nem? NEEEEM!
- Sajnos nem éltek már, mikor a szomszédok megtaláltak titeket. – simogatja meg ismét a fejemet a férfi, mire én zokogásban törtem ki. – A te életedért sem adtak volna, egy huncut vasat sem, de erős lány vagy és van benned élni akarás. De az öcsédet nem találtuk sehol, pedig napokig kutattunk még a környéken is. – hajtja le a fejét. – Én Kelvin Teweron vagyok, apád testvére. Mikor rátok találtak lovas küldöncöt szalajtottak hozzám. Nagyon rég nem jártam ezen a tájon…… - szavai fájdalmat sugalltak, de nem tért ki az okra. – De, Amelia, elég erős vagy? El tudod mesélni mi történt? – nézett rám komoly tekintettel.
Türelmesen megvárta, míg elapadtak a könnyeim és már nem volt, amit kisírhattam volna. Aztán lassan, akadozva, de egyre jobban növekvő dühvel a lelkemben, elmeséltem a csodadoktorral való találkozásunkat és az utána történteket. Nem volt kétségem, hogy az ő keze volt a megmérgezésünkben. De mi lett az öcsémmel? Mit tett vele, hová vitte az az ocsmány méregkeverő?
Aztán ébredésemet követő nap ellátogattam a temetőbe, ahová a szüleimet már majd egy hete eltemették, hiszen 8 napig lebegtem élet és halál között. És ott, szeretteim sírjánál valami meghalt bennem és vérrel pecsételve megesküdtem, hogy nem nyugszom, míg meg nem találom Sebastiant és azt a gazembert, aki tönkretette az életemet. Volt, ami emlékeztessen rá, bármikor, ha tükörbe nézek: egy fehér hajtincs, ami magamhoz térésem után jelent meg a hajamban. Kelvin úgy döntött magához vesz, mint kiderült, ő kalandor, olyan zsoldosféle volt, és apám, aki nem akarta, hogy családjának bármi köze legyen a hozzá, még az én születésem előtt megtiltotta neki, hogy meglátogasson minket, így a létezéséről sem tudtunk. Összeszedtem pár dolgot, köztük Sebastian furulyáját és anyám nyakláncát, aztán útnak indultunk. A jó öreg Kelvin! Igyekezett mindent megadni nekem, amit nyújthatott, de a legnagyobb ajándéka az volt, hogy mikor rájött mennyire érdekelnek a fegyverek, főleg a tőr és a kard próbált maga tanítani, majd mikor már túlnőttem rajta, taníttatni, amennyire tellett a pénzéből Jó tanítvány voltam, szorgalmas és kíváncsi, ezért hamar elsajátítottam a tanultakat. Jártuk az erdőt, a falvakat, ahol Kelvin, némi juttatásért, élelemért cserébe kisegítette a falusiakat, ha valakinek nézeteltérése volt, vagy kisebb uraknak tett szívességeket időnként. Én meg nap, mint nap csak azon törtem a fejem, azért nyaggattam mesteremet, hogy merre indulhatnánk el, hogy felleljük szeretett öcsémet. Aztán egy nap jó hírt kaptunk! Valaki látta a csodadoktort nem messze innen egy boszorkány hírében álló vénasszonynál, akinek a neve Talira, és aki furcsa szertartásokat végez magányosan álló kunyhójában. Természetesen azonnal indulni akartam, és végül sikerült rávennem Kelvint, hogy nézzük meg az egy napi járóföldre található vén banyát.
Nem messze lehettünk már, mikor nagybátyám pihenőt parancsolt, hiszen olyan iramot diktáltam, hogy egy lónak is becsületére vált volna, de öreg mesterem sejtette, hogy a banya nem adja könnyen majd a tudását és ezért pihenten szeretett volna elé állni. Így estefelé értünk az erdő közepén álló kunyhóhoz, melynek mélyéről orrfacsaró bűz és nyekergő kántálás hallatszott. Kelvin elsőnek lépett be az ajtón, én türelmetlenül követtem, de a borzalomtól földbe gyökerezett a lábam. A falak mellett több tucat ketrec sorakozott, melyben emberek és állatok hevertek, némelyik borzalmas módon megcsonkítva, de még élve. Valamiféle bűbájjal, vagy itallal lehettek elkábítva, mert kapkodó lélegzetükön kívül mást nem lehetett hallani. A banya felnézett, aztán vékony hangon felnyihogott.
- Pont jókor érkeztetek! Fogyóban vannak a készleteim, úgy is friss húst kellett volna beszereznem, így legalább fizetnem nem kell érte! – azzal felénk mutatott, mire szilánkok százai, vagy talán ezrei száguldottak felénk megállíthatatlanul, de mesterem számított valami ilyesmire és pillanatok alatt mozdult felém, hogy ellökjön és megvédjen, de nekem nem volt rá szükségem.
Mindig is fürge voltam, de most szinte repültem, aztán a másik pillanatban az öregasszony előtt teremve, egyetlen suhintással átmetszettem a nyakát, melyből buzgárként tört elő a banya fekete vére. A földre rogyott, és csendben kiszenvedett. Én csak álltam ott és megdermedten nézte. Persze később már megtanultam, hogy a varázslatoknak milyen előnyei voltak, de akkor még nem tudtam, csak azt, hogy én is akarok ilyen tudással rendelkezni. Aztán hirtelen ráeszméltem, hogy talán körül kellene nézni, de nem akartam elhinni, hogy öcsém ide kerülhetett volna, ezért csak vonakodva néztem a ketrecek mélyén haldokló szerencsétlenekre. Kelvin némán figyelte nehéz küldetésemet, de most segíteni nem tudott, hiszen ő nem ismerte Sebastiant. Aztán megláttam! Egy sarokba dobva hevert a hímzett bocskor, melynek bőrét apám készítette szarvasbőrből és melyet anyám hímezett ki. Nem tévedhettem! Mikor kiemeltem a sarokból már nem voltak könnyeim, mit áldozhattam volna testvérem emlékére, csak a keserűség és a gyűlölet, mely feneketlen kútként nyelte magába lelkemet. Sötéten néztem fel a csendben várakozó nagybátyámra.
- Halld szavam Bácsikám! Az a lány, akit eddig ismertél nincs többé! Csak Amelia Tewelon, a fejvadász van! Lelkem és testem nem nyugodhat békében, míg meg nem találom szüleim és testvérem gyilkosát! De addig is, az eddig megszerzett és az ezután megszerzendő tudásom minden erejét arra fordítom, hogy megtisztítsam a hozzá hasonló gonosztevőktől a világot! Vérem erősítse szavaimat és hulljon saját fejemre, ha megszegem azt! – kiáltottam keserűen és tőrömmel megvágva csuklómat estem térdre és néztem, ahogy az anyaföld szomjasan issza be véremet.
- Komoly esküt tettél! – tette kezét fejemre Kelvin. – Talán most nem, de később érezni fogod a súlyát gyermekem. – állított talpra szomorúan. – De most menjünk innen, majd a faluban elmondjuk mi történt, és pár ember majd eltemeti ezeket a szerencsétleneket.
Miután így szembesültem öcsém halálával is, még egy darabig Kelvinnel jártam a vidéket, de egyre jobban hajtott a vérem és a bosszúm. Aztán egy nap búcsút vettem tőle, azzal, hogy ha megtaláltam a gyilkost, visszatérek.
És most itt ülök, és egy korsóba bámulok, várva a következőt, akinek elfogása kicsit talán csillapíthatja lelkem fájdalmát, hogy még mindig nem bukkantam a nyomára Orleonnak.
Nyílik az ajtó, felpillantok, és testem megfeszül a csuklyás köpeny alatt. Megérkezett, akire vártam, megérkezett legfrissebb áldozatom, a Kitaszított!
