I. Egy véletlen találkozás
Egy eldugott kisvárosból, Gresburg-ból indultam útnak egy nappal ezelőtt, ahol egy megbízómmal volt megbeszélnivalóm, egy üzenetet kellett neki átadnom és ott a Két Macska fogadóban beszéltünk meg találkozót. Örültem, hogy egyáltalán megtaláltam a helyet, bár nem mondhatni, hogy nagyon ismertem volna a helyet, azt sem tudtam, hogy létezik, míg be nem léptem az ajtaján.
A fogadó nevére utalás azonnal nyilvánvalóvá vált, amikor megláttam, hogy az ajtóval szemközti pult mellett, egy kosárban két macska gömbölyödött össze és a fülük botját sem mozgatták, ahogy a velem együtt érkező hűvös levegő megborzolta a bundájukat.
Elhúztam a szám. Na nem azért mert nem szerettem volna a macskákat, hanem azért mert gyerekkorom óta ó, ahogy a közelébe kerültem egynek, azonnal tüsszögnöm kellett. Így most is úgy gondoltam, hogy jó lesz elkerülnöm őket, akkor nem lesz baj.
Különben is megláttam integetni egy kórosan sovány, tollas fejfedőt viselő alakot, aki egyértelművé tette, hogy őt keresem.
Letelepedtem vele szemben, aztán már rá is tértem volna a lényegre, mikor valami puha tottyant az ölembe, de még mielőtt lenéztem volna éreztem, hogy erősen megcsavarja a tüsszögési késztetés az orrom, aztán már jött is megállíthatatlanul.
Ujjaim megmarkolták az ölemben kuporgó szőrcsomót és magasra emeltem, lehetőleg minél távolabb magamtól és belebámultam annak vidáman villogó türkizkék szemeibe.
A pöttöm macska selymesen puha, szürke és fehér csíkos bundája, melegen simult a kezembe és szája mintha kópés vigyorgásra húzódott volna.
Hapci, hapci, hapci!
- valahi….elvinné…tőmem….ezt a molhazsákot. – szipogtam a könnyimet törölgetve.
Hapci, hapci, hapci!
- Kérhem!
- Jaj, aranyoskám, bocsásson meg neki! – jelent meg hirtelen a fogadósné, a lisztes kezét a kötényébe törölgetve. – Millie nagyon bújós és kíváncsi, nem tud ellenállni az új vendégeknek! Mindjárt bezárom a rosszcsontot valahová.
- Ja-ja, nadon aranyos……csak bigye már el! – ejtettem a kezébe a doromboló cirmost és nagyon megkönnyebbültem, amikor végre szagló távolságon kívül került.
Nem voltam boldog, hogy pont egy ügyfelemnek kellett látnia, hogy nem vagyok mindenben tökéletes, de hát nem tudtam mit csinálni, ami történt megtörtént, inkább igyekeztem gyorsan elmondani, ami a dolgom volt és mielőbb távozni leégésem helyszínéről.
Így aztán most megkönnyebbülten szedtem a lábam a Főváros felé, már majdnem megkerülve az előttem lévő tavat.
Szép őszi idő volt, a hátamat kellemesen melengette az ereje nagyrészétől már megfosztott nap, így a köpenyem most a zsákomban pihent, mert nekem még egy könnyű bőrzekében, vászonnadrágban is melegem volt. A csizma sem könnyített a dolgon, de az elengedhetetlen volt a hosszú vándorutamon, és a karvédőktől sem szabadulhattam meg, hiszen azért az utazás még a mai napig nem volt nagyon biztonságos errefelé.
A kardjaim pont ezért voltak a hátamon volt készenlétben, de az inkognitóm miatt most egy lant is volt mellette.
Jobb, ha aki lát, azt hiszi csak egy vándorló dalnok vagyok, és mivel azokat általában nem veti fel a pénz, a felesleges harcokat is elkerülhetem a banditákkal.
Magamban egy dalt dúdolgatva raktam egyik lábam a másik után, de azért éberen figyeltem a környéket.
Már egy ideje hallottam, hogy valaki közeledik a hátam mögül, éppen ezért úgy tettem, mintha nem hallanám, bár, ha ilyen csörömpöléssel közlekedik, vajmi kevés az esély, hogy valami rosszra készülne, akkor inkább valószínűleg lopakodna.
Mivel egyre közelebb és közelebb ért, sejtettem, hogy hamarosan megláthatom a szintén a Főváros felé tartó páncélos lovagot, így kicsit lejjebb húzódtam, hogy ha siet, akkor nyugodtan elhúzhasson mellettem.
De nem volt ilyen szerencsém! Úgy látszik a lant által biztosított álcám túl jól sikerült, és nem csak védtelennek, hanem még bolondnak is nézett kapásból, ráadásul ezt azonnal a képembe is dörgölte.
- Ilyen magabiztos, vagy ilyen ostoba vagy? – érdeklődött pofátlanul nyugodtan. - Már ne érts félre, nem rám tartozik, de ezen az úton te is a Fővárosba tartasz, hisz más érdemesebb település itt már nagyon nincs. Odafelé mindketten tudjuk azt hiszem a pihenő helyeket. Na most ezzel a fütyörészéssel direkt akarod odacsábítani a környék banditáit, vagy egyszerűen csak nincs elég eszed felmérni, hogy olyasfélék is vannak a környéken? Merthogy én is ott fogok ugyebár aludni, jó tudni, kiféle a hálótárs... - fordította lassan a szemeimbe az övét.
~ Hogy miért nem tudott szó nélkül elmenni mellettem? ~ emeltem egy pillanatra az égre a szemem, megértő türelméért fohászkodva, hogy ne a kardommal mutassam meg ennek a szélkakasnak, hogy ki az ostoba és eszetlen.
Aztán ránéztem és viszonoztam a vizslató tekintetét egy röpke ideig, aztán magamra erőltetve a szerepemet, végül lesütöttem a pilláimat, mint akit szörnyen megijesztett a mogorva mondanivalója.
~ Akkor játszunk! ~
- Óóó! Tényleg ilyen hangos lettem volna? Nem akartam én semmi rosszat, csak olyan kihalt és unalmas volt egymagamban ez a vidék és gondoltam kicsit megvidámítom magam, de nem is gondoltam bele…….A Teremtőre, jó, hogy egy ilyen nemes lovagba botlottam ezek szerint. – villantottam rá egy mosolyt. – Köszönöm, jó uram! Mivel hálálhatnám meg ezt Önnek?
~ Remélem, hogy az első táborhelyeden valami sündisznófészken versz tanyát, te szőrös szeszkazán! ~ mosolyogtam rendületlenül és ebben nagyban segített, ahogy a jelenetet elképzeltem magam előtt.
Láthatóan meghökkent a válaszomon és végig nézett magán.
- A szentségit. Egyrészt asszem nem sok lovaggal találkozhattál eddig, ha a magamfélét összekevered egy aféle fickóval. Az lovon jár, reggel fényezte az apródja a páncélját és még nálam is nagyobb pofája van. – bökte végül ki. - De nem ajánlatos ennyire nem odafigyelni, a magadféle lyánykáknak nem csak az erszényét nézhetik ki az efféle alakok és jó fertályórája hallom már a dúdolásod. - morogta. - Na gyere te kölyök, a város felé tartok én is, addig akár még oda is figyelhetek a nemesebbik feledre, amíg megtanulsz egyszer magadtól is figyelni rá. – mondta zsörtölődve és felvette járásom tempóját, míg én csak látszólag zavartan és sűrűn, bocsánatkérő tekintettel bólogattam, hogy teljesen egyetértek vele, micsoda egy felelőtlen liba is vagyok én.
Megrökönyödésemre az öreg harcos nem merült ki a kioktatásomban, ahogy a legtöbb tette volna, hanem felajánlotta a segítségét……nekem! Vagyis …tulajdonképpen ugye nem nekem, hanem annak a elveszett kislánynak, akit épp maga előtt látott és ettől azonnal vissza is tért a jókedvem. Úgy döntöttem bele megyek a játékba és legalább a hosszú út is hamarabb röppen így el…..és még ki tudja jó is lehet valamire egy nagydarab páncélos társasága!
- Óóóó! – nyitottam tágra a szemeimet. – Tényleg megtenné ezt értem, uram? Nem is tudom hogyan fogom ezt megköszönni. Nagyon hálás vagyok ám Önnek! Nem olyan régen járom az utat és bele sem gondoltam, hogy egy szegény dalnokot is megtámadhatnak ám. – vágtam hozzá kellően ijedt képet, miközben magamban igen jót mulattam.
- Látod azokat a felhőket kislány? Estére itt lesznek a nyakunkon. Korán kinn van menyét és nyest, – beszélt tovább a környező bokrok felé intve, - tudják már mi jön. Remélem azért jó apád takarót adott veled, mert éjközép után csúnya világ lesz itt. – magyarázta tudálékosan.
Elnéztem arra amerre mutatott, mintha én nem tudtam volna mit jelentenek azok a felhők.
- Persze! – lelkesedtem fel. – Van nálam minden, ami egy táborozáshoz kell. – csaptam az oldalamon lévő tarisznyámra. – Takaró, tűzszerszám, élelem, ital. Azért ezekre gondoltam ám!
Fürkészően nézett rám, mintha gyanút fogott volna, de végül folytatta.
- Szóval a Főváros, mi? Jó nagy hodály, nyilván azt hiszed könnyen összeénekled a napi vacsorát. Hát kisanyám, ahhoz biza, most megmondom, jónak kell ám lenned. Tele van a magadfélékkel, nehéz lesz kitűnnöd. Hallgass a jó szóra, próbáld inkább a déli vidékeket, meg a környező falvakat. Egy-két jóféle szerelmetes ballada, meg hősi ének vetett ágyat, jó vacsorát jelent és kevesebb szerencsevadász jár arrafelé. – nézett rám biztatóan. - Na meg a Főváros se az a hely ám, aminek sokszor megéneklik. A maga módján veszélyesebb népek lakják, mint egy fészekaljnyi óriáspók, én mondom. Könnyen tőrt találsz a bordáid közt, vagy felhevült férfiembert magadon, ha rossz sarkon fordulsz be. Nem kölyköknek való hely az, hidd el nekem. Na persze, úgyis hiába mondom most, látni a szemeden. Épp elégszer láttam ezt a tekintetet. A kalandvágyó ember sajátja... – rázta meg a fejét. - De a legtöbbje jeltelen sírba kaparva végzi. Épp elégre dobtam a földet annak idején, hogy tudjam mit beszélek. De talán, ha az első heteid túléled valahogy, eszedbe jutnak a szavaim.
Aztán levegőt is vett, bár már csodálkozni kezdtem volna, hogy anélkül is bírja, de azonnal folytatta.
- No, nem vagyunk messze. Ha kicsit kilépünk, hamarost táborhelyet találunk, kis patakkal, ahol mosdhatunk, meg ivóvizet pótolhatunk, talán sütni is lesz idő, mielőtt elázunk. Gyere te zöldfülű, megmutatom a rövidebbik ösvényt. - intett magával a csalitos felé, ahol közelebb érve láttam csak, hogy egy keskeny kis gyalogút nyílt.
Miközben a férfi a tapasztalt útonjárók szimatával jó táborhelyet keresett, természetesen, valahol a vízparton, én mellette bandukolva, lehajtott fejjel, hogy ne nagyon lássa a szám szélén bujkáló mosolyt, hallgattam az okításomra való szavait, hogy miért is nem kéne a Fővárosba bemennem.
Valahol a nevetés mellett azonban tiszteleti is ébredt bennem a morózus harcos iránt, aki vette a fáradságot és felkarolta a gyengébbet, az elesettebbet, holott el is sétálhatott volna mellette.
Azért ez még nem jelenti azt, hogy nem használom ki az alkalmat, hogy kicsit mókázzak vele.
- Tudok ám vigyázni magamra! – szegem fel dacosan a fejem és mutatok a hátamon lévő fegyverekre. – A fiúk megtanítottak pár fogásra. – mondom büszkén. – Ha valaki ki akar kezdeni velem, az megbánja! – toppantok egyet a lábammal. – De azért köszönöm a tanácsodat, bátyámuram, lehet, hogy megfogadom. – nézek rá szempillát rebegtetve. – És, ha már ennyit segítesz nekem, nem árt bemutatkoznom…..Lena vagyok, kezdő dalnok, de azt mondják szép hangom van és tudok pár igen különleges dalt is. Lehet mégis megállnám a helyem abban a nagy és veszélyes városban.
- Hagyd el kölyök. – dörmögte zavartan. - Valaha én se voltam más bakancsban. Egyébként ne uramozzál te engem. Hrothgar Lenk, Bolstadt zsoldos futára. - biccentett felém. - Na tempó.
Mert persze közben azért haladtunk is és nem sokára meg is találtuk a férfi által keresett helyet, ami kiváló táborhelynek tűnt.
- Használhatom én is ezt a helyet, ha erre járok? Megengeded? – néztem rá bátortalanul, ahogy lepakoltam a fűbe.
- Ezek itt királyi földek, nem kérdezi senki, itt akarsz-e tábort verni éjjelre. - felelte nyugodtan. - Az ilyesmi a te dolgod. Ma éjjel megosztjuk egymással ezt a tisztást. Húzódj arra, a csalitos tövibe. Vihar lesz, a fák alatt nem biztonságos, de a sűrű bokrok megvédenek majd valamelyest az esőtől. - ajánlotta.
- A magadféle zöldfülűek gyakran egész máglyát raknak, de az ilyesmi jobb, hidd el nekem. Kisebb, nem ad annyi fényt, de nem is látszik mérföldekre az éjszakában. – okított miközben a tüzet rakta, majd előszedte a szárított húst az iszákjából, aztán rám nézett. - Na idefigyelj, nem vagyok éppen fogadós. Szóval én megcsinálom a lotheringi sültet, mint bárki más. A kívül szenes, belül nyers húst hívják így. Ha te jobban csinálod, nem vitatkozom, ha átveszed, ha nem, jó képet vágsz az adagodhoz, mert jobbat úgyse tudok összehozni. Megértve?
Érdes, katonás modorára, de arany szívére, megint majdnem elmosolyodtam, de gyorsan lehajtottam a fejem, mint aki csak bólogat.
- Aztán hová valósi vagy, te lány? Meg melyik hősi éneked szédítette el a fejed, hogy magad is erre az ösvényre pakold a lábaid? – érdeklődött kicsit később, miután már elfogyasztottuk a sültet – ami nem is volt olyan rossz, - és nagyot húzott a kulacsából, amit aztán felém kínált.
- Egy kis faluból származom és ez a nagybátyámról maradt rám, akiből csak ezt sodorta vissza az élet. De előtte sok csodálatos dologról mesélt, amikor nálunk járt és én nem akartam megöregedni egy tanyán, hogy nem látok semmit ezekből a csodákból. – találtam ki gyorsan egy történetet, de nemet intettem a kínálásra, mert éreztem a pálinka szagát.
- Sokan vannak így. Valahol Enderfeldsben születtem, de már elég ideje kóborlok ezen a tájon, hogy a sajátomnak érezzem ezt a földet. – válaszolta a férfi megvonva a vállát. – Én zsoldos vagyok. Bérbe adom a tapasztalatom, meg a fegyveremet. Most éppen Bolstadtanak. Ez se rothadtabb gazember a többinél, egykutya az összes. Azon igyekezz az életben, hogy ennél többre vidd. Ha a becsületed és a lelked is eladóvá válik... de hagyjuk ezt. – legyintett keserűen. – De inkább tegyük el magunkat holnapra.
Láttam rajta, hogy beletemetkezik az emlékeibe és azok nem túl szépek lehettek, de egy ilyen veterán harcosnál ezen nem is volt mit csodálkoznom. Valahol mocorogni kezdett a lelkiismeretem, hogy így becsapom, de úgy gondoltam jobb, ha ezt most nem hozom szóba, inkább egyetértően bólintottam és engedelmesen elvonultam aludni, becsavarva magam a pokrócomba.
//Ez az előtörténetem folytatása szakaszolva, ami a családom meggyilkolására igyekszik majd fényt deríteni, legalábbis elindítva azt. //