[Küldetés] Ház az erdő mélyi dombon

Egészen elemében van a sűrűn zuhogó esőben. Egyébként is szereti az esőt, de a mennydörgés,  és a köd csak dob az összképen. A köpenye csuklya része nincs egészen a fejére húzva, így a víz az arcát mossa, ahogy a szemébe folyó cseppek miatt hunyorogva halad előre a sárban –kivételesen a saját két lábán.  De már nemcsak a lába alatti sár, hanem a lába is cuppog, a csizmájába befolyt vízben. Ez pedig valljuk be, elég kellemetlen. Ha más nem, már csak ezért is jó lenne valami száraz helyre jutnia. Hát igen, mint mindennek, az esőnek is megvannak az árnyoldalai. Egy meleg szobából kinézni erre a borongós időjárásra mégis kellemesebb lenne, mint csuromvizesen kóvályogni a sötétben.. Ha más nem, már csak ezért is jó lenne valami száraz helyre jutnia.
A következő villámfénye utáni dörrenésből kis híján kiugrik a nadrágjából. Közel volt, és egészen biztos, hogy nem a földbe csapott.. Elnéz az eget kettészelő robbanás hangja felé, és a fák közt mintha egy lakóépület körvonalait pillantaná meg a ködben. Összébb húzza magán a köpenyét, és megigazítva a kardját az oldalán megindul az építmény felé.
Ahogy közelebb ér már tisztábban látja a házat. Egészen csinos. Ha lenne háza biztosan valahogyan így nézne ki. Elnézi a díszes épületet, és a tetőn a fémlándzsákat. Már érti a villámot. Csodálja, hogy nem tett nagyobb kárt az épületben.. Észreveszi az imbolygó fényt az egyik ablakban, és hirtelen borzasztó erővel tör rá az ellenszenv a bőre alá kúszó nyálkás köd iránt.
Sietve indul meg az ajtó felé, felugrálva a lépcsőkön a bejárathoz, és megragadva a kopogtatót néhányszor udvariasan megveregeti vele az ajtót. Máskor nem kéredzkedne be senkihez, soha, de most jólesne megszárítkozni. Csak amíg eláll az eső..
Unottan rázkódik össze a lucskossá ázott ruháiban az ajtó előtt, miközben kíváncsian nézelődve várja, hogy valaki válaszoljon a kopogásra.

Az ajtó a kopogtatás hatására lassan kinyílik, szinte szenvedve öreg zsanérjain. Senki se áll a túloldalon. Talán egy varázsló élhet itt, vagy egy, a szemetek elől elrejtett gépezet tehette ezt... mindenesetre, egy hatalmas négyzet alakú előtérben álltok, amit csak a plafonról alálógó, még hatalmasabb csillár világít meg. Nem tudjátok nem észrevenni, hogy minden sokkal nagyobbnak tűnik, mint amilyennek lennie kéne; az ablakok belülről még nagyobbnak tűnnek, kétszer akkorkák mint ti magatok, a galériás szoba beltere nagyjából nyolc méteres is lehet... bár a díszbútorzatot emberekre szabták.
Jobbra-balra folyosók nyílnak, veletek szembe pedig, a falak szélein két lépcsősor fut fel a következő emeletre, kettő között pedig egy ajtó található. A belépés után néhány pillanattal - vagy percek voltak inkább? - később egy hangot női hangot hallotok visszhangozni, meghatározhatatlan irányból:
- Nem téged vártalak, utazó... de ha már így történt, fáradj beljebb. - hangja kedves és nyugodt, bár enyhén búgósnak hat.
Ahogy ez elhangzott, a szobában lévő világítás - a gyertyák és petróleum lámpák - felvillannak mindenfele, az összes elérhető irányba elinvitálva az utazót.
Ha megpróbálnátok, észrevennétek hogy a bejárati ajtó mögöttetek bezáródott. Nincs más irány, csak előre.

A kérdés az, hogy nektek merre van az előre?

A nyikorogva kitáruló ajtóra végül visszafordul előre, befejezve a nézelődést. Egy emberre számít mögötte, vagy legalábbis egy alakra biztosan, de nem lát senkit, így valamivel óvatosabban ólálkodik be a házba, mint egyébként tenné. Azonban nem talál semmi furcsát odabent. Azt leszámítva, hogy nagyobbnak tűnnek a dolgok, mint azt kintről sejtette.
Odalép az egyik ablakhoz, hogy kinézzen rajta, diszkréten csöpögtetve a köpenyéről a padlóra a vizet. Csakhamar már egy kisebb pocsolyában álldogál, egészen belefeledkezve a ködös látképbe, mikor aztán felhangzik valahonnan egy női hang. Megfordul, de hiába tekintget, nem látja a forrását, csak a szavak végeztével felvillanó gyertyákat. Akaratlanul is összehúzza a szemét a fényre. De nem csak az újonnan jött világosság zavarja, valami a magától kinyíló ajtókkal, és rejtélyes hangokkal nem számít szimpatikusnak neki. Körbenéz az előszobában, azt latolgatva, hogy merre is induljon, ha már útmutatást ennél többet, minthogy "beljebb" nem kapott, mikor észreveszi, hogy a bejárat magától be is csukódott mögötte. Valóban, nincs más hátra, mint előre.
Előre pedig előre van.
Úgy dönt, a leglogikusabb, ha egyenesen felmegy a lépcsőn a középső ajtóig, hogy ott is bekopogjon. Hátha a mögött talál egy kellemes meleg társalgót, talán magával az ajtókat távolról nyitogató női hang forrásával. A víz némán csorog még a ruháiból, ahogy ilyesmi gondolatokkal megindul végül a jobb oldali lépcsősor felé.

A következő kört Skypeon keresztül lesz megbeszélve. Akivel nem vagyok ismerős, annak elküldtem PM-ben az elérhetőségemet. Minél előbb sikerül egy jó időpontot találni erre, annál jobb.

Felérve az emeletre vet egy gyors pillantást a két oldalt álló asztalra, és a rájuk díszként elhelyezett kerámiákra, aztán magához az ajtóhoz fordul, hogy bekopogjon rajta. Feltűnik neki egy aranyozott tábla rajta, „Wagner-terem”, de nem sokat törődik vele egyelőre. Miután nem kap választ odabentről hát egyszerűen csak benyit, de meg is torpan a nagy terem küszöbén. Jobbra egy teljes zenekarba botlik a tekintete, vagy legalábbis.. néhai zenekarba. Vet egy pillantást a szoba egészére is, lát három ajtót, pont szemben, egy könyvszekrényt, néhány bútort, portrékat névtáblákkal, de ezeken kívül semmit. Csak a zenészek, és az állványára borult karmester hulláit..
Egy kevés habozás után mégis megindul a hangszereiken fekvő holttestek felé, hogy megnézze, mi történhetett, de azontúl, hogy a testek maguk öregebbnek tűnnek, mint a ruháik, nem talál mást. Akár éhen is halhattak a szerencsétlenek, de nem külsőleg vágták le őket..
Nem mondhatná, hogy tetszik neki a hely, így inkább megindul a szemközti ajtók felé, újfent a középsőt nézve ki magának. Útközben azért a képeket is megnézi, bár nem mondanak neki sokat a nevek. Valószínű, hogy a ház korábbi tulajdonosairól van csak szó.
Átvág a termen, nem is tudja miért befelé, és nem kifele igyekszik az épületből, mindenesetre a holtak társaságára nem tartana igényt a kelleténél tovább. Ám ahogy hozzáér a középső ajtó kilincséhez, kis híján ismét kiugrik a gatyájából a váratlanul felhangzó zenére a háta mögül. Megfordul, úgy bámulja a halottakat, akiket az előbb nézett végig és állapította meg, hogy nem élnek..; és kénytelen hallgatja a borzalmas, monoton hangot, amit a karmester intésére ismételgetnek.. Míg aztán nem sokkal később egyszerre össze nem csuklanak újra mind. Ám ez már nem mondhatni, hogy megnyugtatná..
De észrevesz valamit közben lehullani a karmester elől, egy időben a zene abbamaradásával, és képtelen ellenállni a késztetésnek, hogy megnézze, mi az. Így miután sikerült kellőképpen kontroll alá vonnia a saját szívverését, a halottakon tartva a szemét odasomfordál, hogy felvegye a földre esett fecnit. Csak egy gyors pillantást vet  a kotta darabnak tűnő papír darabra, majd egyszerűen a zsebébe gyűri azt, és elindul visszafele. Visszahátrál a falig, ezúttal is a középső ajtóhoz, és puszta kíváncsiságból hátranyúlva ismét kitapogatja a kilincset. Tudni akarja, mi ez a hely, és vajon nem azért éledtek-e fel a zenészek, mert megfogta a kilincset..
Őrültség? Hogyne volna az. Ha lenne egy cseppnyi józan esze.. –de nincs. És különben is túl kíváncsi ahhoz, hogy itt hagyja a zenélő halottakat, anélkül, hogy megtudná, miért nem nyugszanak békében.
Ahogy hozzáér a kilincshez a hullák újfent ránganak egyet, azonban nem kezdenek játszani. Érdekes. Miután nem történik semmi több a következő ajtónál sem -vagyis csak ugyanez a rándulás-, odalépdel a jobb szélsőhöz is, és megpróbálja kinyitni  azt is. A csuklás ugyanúgy megismétlődik, de aztán a semmi helyett enyhén elkezd remegni a szoba. A könyvespolcról leesik egy vékony füzetke, és a középső festmény is a falról. Felhangzik egy búgó, visszhang-jellegű hang, mintha csak a szél fújna valahonnan, amit visszakövetve az egyik heverőig szembetalálja magát a forrásával. Egy átlátszó teremtménytől jön, aki hátra dőlve, keresztbe tett lábbakkal pihen, flegma módon.
- Mi várunk - szólal meg baljóslatú, női hangon.
Ez ugyanaz a nő lenne, aki a hallban megszólította..? Nem..
- Mire?  - kérdez vissza lassan.
- Az előadásra  - feleli amaz röviden, és kiegyenesedik, a földre helyezi lábait, és felkapja a fejét, mint aki karót nyelt, és körülötte egyesével, egymás után, gomba-mód jelennek meg más, átlátszó alakok, mind különböző korú emberek, különböző stílusú ruhákban, de mind elegáns a maga módján.
Végigfut a hátán a hideg a kísértetek láttán, de kénytelen visszanyelni a sikolyát.
- Milyen előadásra?  - kérdezi helyette elterelésképp, megköszörülve az erősen kiszáradt torkát, miközben elkezd visszafogott, ám de sietős léptekkel átvágni a termen, vissza a lépcső felé, az ajtóhoz, ahonnan jött. Most jött meg az esze..
- Mit gondol, egy zeneteremben az ember milyen előadásra várhat?  - kérdez vissza válasz helyett nem kevés éllel a hangjában a nő, ám egyelőre nem ér rá felelni. Az ajtót célozza, de mikor az becsukódik előtte, és hallja is kattanni a zárat, bosszúsan torpan meg mentében, mielőtt még lefejelné a fát, majd visszafordul a terem belseje felé.
- Hát a zenészek itt vannak, a közönség is, mire várnak akkor? - kérdez ismét, mintha mi sem történt volna, mert kénytelen, ezzel egyetemben pedig vet egy sanda pillantást a kotta-tartók felé, hogy van-e rajtuk valami, mielőtt még egyből a legrosszabbra következtetne.
Ám a nő nem méltatja további válaszra, így a teljes figyelmét a zenészek elé kirakott kották felé fordítja, hiszen egyelőre nem támadnak az átlátszó lények, és az ajtó csukva van. Egyszerűbb, ha most játszik, bármi legyen is a játék, mintha pánikolna. Csak azt tudná mit akarnak tőle, és egyáltalán, mi a véres élet folyik itt..
Óvatosan lép közelebb az egyik halott állványához, és emel le róla egy lapot, ide-oda forgatva azt egy darabig maga előtt. Valami furcsa kékes port lát rajta, először megpróbálná lefújni róla, de rá kell jönnie, hogy inkább maga a lap dereng ilyen különösen. Előveszi a korábban félrerakott papírfecnit a zsebéből, hogy összehasonlítsa vele. A papír mintha ugyanaz lenne, de csak a saját darabján lát csíkokat és hangjegyeket. Magában sokatmondóan bólogat a különbség láttán, majd visszarakja a kékes fényű lapot a helyére, és a könyves-szekrény felé fordítja a tekintetét.
Odamegy, és egyesével, sorban elkezdi kiszedegetni a benne talált vékony füzeteket, amik csakhamar beigazolják a gyanúját. Kották. Nem sok, de mind más. Átlapozza mindet, hátha az egyikben szintén vannak látható hangjegyek. Vagy hátha az egyikből hiányzik egy fecninyi darabka.. Mert ha igen, akkor a hiányzó részbe feltétlenül odapróbálja a saját lap darabkáját.. De nem talál olyan helyet, ahova pontosan illene a karmesteri kotta fecni, viszont mindegyik füzetben vannak látható hangjegyek. Sőt, az egyikben, "Richard Wagner: Siegfried"-jében, talál néhány sebhelyre emlékeztető, nem folytonos vörös vonalat is. Egy másikban meg fehér foltokat. De annak már a címe sem tetszik neki: "Yrsil: Démoni dalok gyűjteménye". Nem, ez nem hangzik biztatóan..
Miután kellőképpen átrágta magát a kottákon kénytelen belátni, hogy ahelyett, hogy megoldani akarna, inkább megszöknie kéne innen. Kénytelen segítséget kérni.. Ahogy azonban felnéz újfent szembesülni a ténnyel, hogy nincs egyedül.
- Melyiket? - mutat a szekrényből kipakolt kottákra, az átlátszó nő felé fordulva. Mint egy idióta. De nincs jobb ötlete..
A kísértet alak a szemével gyorsan átfutja a címeket, majd az egyiknél nagyon megörül:
- Ó, a 722. szimfónia az egyik kedvencem!
Bólint a választ hallva, majd felemeli a mutatott darabot, és a karmesterhez viszi, annak az állványába rakva, hiszen a fecni is onnan hullott le. Amennyire az ő logikája terjed, ennek jelentenie kell valamit..
Gondosan ki is nyitja a kottát az első oldalon, majd várakozva hátrál egy lépést, ám nem történik semmi, csak a levegőben érez valami változást. Körbenéz a teremben, még egy darabig reménykedve a csodában, hátha, aztán sóhajt egyet, és "egy életem, egy halálom" címén megindul ismét a három ajtó felé, a középsőhöz lép, és a kilincsért nyúl.
Ezúttal már nem ijed meg, ahogy a zenekar elkezd játszani. A kilincs a kulcs, ezt már érti. Ezentúl persze semmit. Karba fonja a kezét az ajtónak vetve a hátát, mikor felcsendül a zene. Nézni nem élvezet a merev mozgású halottakat, és a zene is erős kifejezés, de legalább nem az-az egy hang..  A hölgy boldogan hallgatja a muzsikát, de a közönség többi része nem ennyire elégedett, ám ezzel nem foglalkozik sokat. Egyébként sem sokáig marad nyugta. A fal egy része ugyanis elfordul, és vele együtt megjelenik egy csontváz is. Inas ruhába öltözve, a kezében egy régi díszkarddal, amiről mégis látványosan csöpög valami folyadék, és amivel lassan elkezd felé lépegetni.
Odébb mozdul, el a faltól, hogy szabad legyen a mozgástere, és óvatosan ő maga is kihúzza a kardját a tokjából. Amennyire biztos lehet benne, annyira biztos is, hogy bajban van, de nem támad, inkább kivárja a csontvázat, hogy az odacsoszogjon hozzá, és biztos lehessen, hogy ártó szándékkal közeledik. Fogalma sincs mi folyik itt. Az agya lassan beáll arra, hogy kis feladatokra bontsa le az itteni máskülönben értelmezhetetlen eseményeket, és a soron következő az, hogy elkerülje a közvetlen veszélyt.
Hátralép, ahogy a csontváz elég közel érve a csöpögő karddal a mellkasa felé döf, és teljesen oldalt fordítja a testét, hogy elkerülje a penge élét. Az kéne még, hogy az a trutyi hozzáérjen.. Válaszul lendületből megcélozza a fegyvert tartó kart, és egy függőleges vágást intéz felé, elválasztva azt a test egészétől. Az ellenfele még csak hárítani vagy kikerülni se próbálja a dolgot. Csak bambán és értetlenül mered rá, ahogy félrerúgja a földön a fegyvert, aztán hátrál egy lépést, és lejjebb engedi a saját kardját.
Félszemét az ellenfelén hagyva néz körbe, és indul el ismét egy ajtóhoz. Nem maradhat élete végéig ebben a teremben, és ha kifele nem, akkor a ház belseje felé, de menne már innen. Ám ahogy hozzáér megint a kilincshez, az hagyján, hogy a zenekar rögtön megint játszani kezd, de a fal egy másik része nyílik ki, és egy újabb csontváz kezd felé araszolni.
Elkáromkodja magát magában, újra felemelve a fegyverét. Kénytelen ezzel is megküzdeni, de ezúttal inkább elébe siet a bajnak, először újra bevárva a csontváz első, lomha csapását, ami elől ki is bukik oldalra, és a szörny lábait veszi célba, egy csapással ütve ki azokat alóla. A csontváz a földre esik  és onnan csapkod felé a fegyverével, szabad kezével támasztva alá magát. Félreugrik a földről felé kapkodó kard elől, és a lábatlan csontváz mellé kerülve, oldalról vágja le róla a fejét, mire a kartalan társa megrándul, és követni kezdi őt a tekintetével.
Úgy dönt, inkább nem próbálkozik tovább az ajtókkal. Nincs  kedve kideríteni hányadik csontváz tudná megsebezni a nyilvánvalóan nem éltető lével bekent kardjával.  Inkább megkeresi a legbeszédesebbet a szellemalakok közt, a nőt, és odalép hozzá, hátha ő tud valamit.
- Elnézést hölgyem, meg tudná mondani, hogyan jutok ki innen? - kérdezi halkan. Véletlenül sem szeretné ugyanis a kelleténél jobban zavarni a nőt. De a nő helyett valami más felel. Újra hallja a visszhangos szélfújást, és megismeri benne a hallban hallott női hangot.
- Találd meg a terem helyes dalát, és tovább juthatsz, utazó.
Valahogy sejtette. A szavakra leengedi a fejét, majd magában sóhajtva indul a szekrényben tartott kották felé, ezúttal a vörös csíkosat emelve ki a többi közül, és rakva azt a karmester elé. Csak a tudat alattijában fogalmazódik meg a felfedezés: Richard Wagner-t emelte ki a többi közül.. Egy darabig ezúttal is vár ezt követően, majd a kardját továbbra sem engedve a kezéből baktat vissza a középső ajtó kilincséhez, amit miután lenyom a zenekar ismét játszani kezd. Ahogy sejtette.
A nézők boldogok, nem csoda, ez már inkább hasonlít valamiféle „szép” dalhoz.. Ám a zenének váratlanabbul lesz vége mint eddig, és a nézősereg is egyszerre elhallgat. Aztán szinte egyszerre el is tűnnek, csak kísérteties zöld füstöt hagynak hátra. Csakhamar a lámpafények is elalszanak. Sötét lesz. Nem bánja, lát ő sötétben is, meg a köd dereng is valamennyire, és kottalapok erősen pulzáló hangjegyei is világítanak - most már minden zenészé.
A szoba közepén leesik valami a plafonról. Egy madzag, amiről egy kulcs lóg alá: ezt a zongora egy mély basszusa kíséri. Nem bízik a házban, úgyhogy odafigyelve a környezetére megy oda a csilingelés forrásához, és veszi fel a földre hullott kulcsot. De ahogy hozzáér a holtestek megfeszülnek és felé fordulnak. Amelyik tudja, felkapja a hangszerét és fürgébben, mint várná, megindulnak felé. A felpattanó holttestek persze megrémítik, még jó, hogy a kezében hagyta a kardot, és egyébként is, legfeljebb agyon tudják verni egy csellóval, de nincs csöpögős kardjuk, így nem tart tőlük teljes szívéből. Mindenesetre futni kezd, ám a hallba vezető bejárati ajtóba hiába is próbálja a kulcsot, kénytelen hátraarcot csinálni, és elkezdeni a túlsó fal középső ajtaja fele rohanni, de még úgy is, hogy a hullák fennakadnak a székeikben és csak lassan tudnak elindulni utána, csak centik választják el attól, hogy kezeik vagy a fogaik közelébe kerüljön. Mégis nevethetnékje támad a gondolatra, hogy ez kívülről hogyan nézhet ki..
„Megsúgom nektek, hogy ez a legeslegfurább dolog, amit valaha csináltam..”
A jókedve ellenére persze rohan az életéért, fél a hegedűktől, ki is futja magát, mire a másik ajtóhoz ér, ám ott végre szerencséje van, és ahogy a kulcs kattan a zárban be is löki maga előtt az ajtót. Azonban nem lép egyből, néhány tizedmásodpercet azért rászán, hogy lássa, hova is érkezik, de ennél több ideje tényleg nincs. Amint biztos benne, hogy szilárd talajra érkezik, és odaát nincs mozgás, se konkrét alakok már mozdul is, kihúzva a zárból a kulcsot, hogy magával vigye, aztán beugrik a kisebb szobába, mielőtt még elkapnák a halott zenészek. És kivételesen be is vágja maga mögött az ajtót, hogy biztosan kint is tartsa őket. Azok egy ideig még próbálkoznak betörni utána, borzasztó, hogy lehet ilyen helyzetben nevetni, nem is nevet, csak vigyorog, ahogy érzi nekivetődni a testeket a fának a háta mögött, de aztán csak feladják a halottak. Ha nem lihegne ennyire még nyelvet is öltene a zárt ajtónak..

Egy darabig még ücsörög a sötétben, azután is, hogy a zenészek végül csak feladják az ajtó ütlegelését. Sötét van. Kellemes..
Komótosan kezdi csak összeszedni magát, hogy továbbinduljon. Visszateszi a kardját a tokjába, és az előtte álló székeket kerülgetve elsétál a korlátig, onnan nézve körbe az újabb szobában. Magasabban áll, mint a helység többi része, és a túloldalt, szemben is valami hasonló korlátos emelvény van. Odalent meg oszlopok mindenfelé, de nem talál bennük szabályosságot. Nem is keres, miután felfedezi a két tovább vezető ajtót mellettük, jobbra és balra. Itt már nincs „előre”, de a bal valahogy mindig szimpatikusabbnak tetszett neki, úgyhogy arra fele is veszi az irányt. Ám alighogy leér az alsó szintre az oszlopok megmozdulnak. Nem az első eset, hogy megijed ebben a házban, és valószínűleg nem is az utolsó, úgyhogy már nem igen zavartatja magát. Nyugodtan szemléli a történéseket, csak a borzasztó zaj zavarja, ami a magas, földön csúszkáló kőtömbök velejárója, aztán inkább félreáll, biztonságos távolságba, ahogy a mozgás begyorsul, és követhetetlenné válik a szemének.
Kell egy kis idő, míg kirajzolódik végül valami a káoszból. Két sor, nyolc-nyolc oszloppal. És egy ordítás a semmiből:
- Készen áll a csatára, ser Fehérseggű?
- Ma megmutatjuk nektek, Obszdik, hogyan is kell ezt csinálni!  - zeng rá a válasz szintúgy a semmiből, miközben az egyik oszlop újra megmozdul a teremben, bár lassabban, -sokkal lassabban,- mint korábban.
Felkapja a fejét  a felhangzó kiáltásokra, de fogalma sincs honnan jöhetnek. Magasról. A feje fölül, ez egészen biztos, de a visszhang miatt nem tudja megmondani pontosan. Azt sem, hogy ki szólt, azt sem, hogy honnan. Ám amíg hangokat keresgél sem felejt el gondolkozni. Vet egy behatóbb pillantást az oszlopokra, és hunyorogva bár, de megtalálja rajtuk, amit keres. Karba fonja a kezét, elégedetten bólogatva magának, a kövekbe faragott alakok láttán. Ahogy sejtette.. Emberformájú oszlopok, igaz, bődületes méretűek. Nem merne saccolni, de háromszor-négyszer biztosan magasabbak nála.
- Gyere csak ide! Kettébe zúzlak! - szólal meg valaki ismét a sötétben, miután az egyik oszlop újra elmozdul a helyéről, rövid távon, de annál gyorsan.
Óvatosan mozdul meg a helyén.
- Elnézést uraim..  - szólal meg előbb a biztonság kedvéért az ismeretlen hangok felé, mielőtt még elindulna a harcterük közepe felé. - A világért sem zavarnám meg a játékukat, de meg tudná mondani valamelyikük, hogy merre jutok ki innen? - kérdezi, de a hangok nem reagálnak, csak egy újabb lépés zaját hallja a teremben.
- Gyere ide, márványpofa, kóstold meg a buzogányom!
- Nézzétek már, ugat az ébengyalog - érkezik a válasz, betöltve a teret teljesen.
Lemondólag legyint egyet a harcias ordításokra. Ha nem, hát nem. Eljut ő segítség nélkül is az ajtóig. Azonban alighogy elindul, és lelép a négyzetről, amin állt, a feje fölött kitör a hangzavar:
- Egy harmadik! Valahol van itt egy harmadik!
- Hol? Nem látom!
- H3! A H3-on!
Megdermed a helyén a hangokra, de sokkal inkább a mögötte megmozduló bábura, ami közelebb kúszik hozzá. Ösztönösen indulna tovább, de az előtte megmoccanó fehér gyalog visszatartja.
- Itt van! Valahol itt van rajtam!
- Csak csapd le, sápadtfejű!
Örökre nem maradhat itt.. Bár biztos benne, hogy amíg nem mozog, nem is fogják bántani, mint ahogy most sem történik semmi.
De mégis..
Az egyetlen kérdése csak az, hogy ki ő?
Visszalép az eredeti helyére (H4), mire a háta mögötti fekete bábu ismét felé indul.
- Itt van! Itt van valahol! Eltaposom!
Na az kéne még.. - Esze ágában sincs megvárni, amíg eltapossák, így rögtön ugrik is tovább sréhen a  következő mezőre (G5), amivel teljesen össze is zavarja az ében gyalogot.
- Eltűnt! Átlósan is tud! Mi ez az izé?!
Elvigyorodik a meglepett kiáltásra, de nem ér rá heherészni, mert a mellette lévő fehér gyalog is épp agyontiporni próbálja.
- Nem szökik meg!
Tovább rohan a következő mezőre (F4), de itt nem áll meg, - két tűz között, persze, az volna a legjobb.. - elfut egészen a tábla közepéig (D4), miközben mögötte/mellette, ahogy elhalad előttük, tovább rendeződik a csatarend.
- Túl gyors! Ez csal!
- Állj-állj-állj! Össze kell dolgoznunk, különben ebből nagyon gyorsan baj lesz.
Az egyik gyalog utána mozdul (F3->F4), és ahogy elér a kiszemelt mezőre újabb bábuk mozdulnak a közelében. Egy másik gyalog (E2) kettőt előre lép (E4), hogy kiengedje a márvány futót (F1), ami közvetlen mellé is húzódik a táblán (C4). A térdére támaszkodva figyeli, hogy mi történik körülötte, de a futó lépése után ismét csak a hangokat hallja a feje fölül, a bábuk egy helyben maradnak.
- Hol van?
- Megállt. D4.
- Nem mozdul? - kérdezi valaki érdeklődve.
- Nem.
- Biztos gondolkodik.
- Hiába, úgysem jut át.
Nem, nem történik mozgás. Érdekes..
Néhány másodpercnyi pihenés után puszta kíváncsiságból odébb mozdul, és átlép a másik mezőre (C4).  
- Ez hozzám ért... mit csináljak?! - érkezik a hang a futó felől, ahogy kinyújtja a karját, megérintve az oszlopot maga mellett.
- Üsd le.
- De az én mezőmön van!
- Micsoda?! Azt hogy? Én még élsz?
- Igen! Azt hiszem... élek?
- Még jár a pofád, így biztosan.
- Most mi lesz?
- Mi jövünk, lépni kell.
Elneveti magát a kialakuló beszélgetésre, miközben az egyik ébengyalog ismét megmozdul (A7 -> A5). Felveti az állát, és hangerősítőnek használva a kezeit üvölteni kezd:
- Már megbocsássanak de milyen szabályok szerint játszanak? Most ütöttem le magát! - ordítja az futó-oszlop teteje felé, ahogy csak a torkán kifér.
- Ez ki volt? Te voltál az, márványtorony?
- Biztos hogy nem, ők alszanak ilyenkor.
- Akkor... a harmadik fél?
- Lehet.
- Te, harmadik fél... mit keresel márványfutó helyén? Ha leütötted volna akkor széttört volna! Játssz a szabályok szerint!
- Szerintem hozzám beszélt.
- Mi nem kérdeztük. - torkolja le két hang is egyszerre a márványfutót.
Egyre szélesebben vigyorog, ahogy végre csak sikerül hallatnia magát.
- A szabályok szerint játszok! - kiált vissza a válaszra, előbb szóban, szóval próbálva meggyőzni az ellenfeleit, mielőtt még újra sprintelni kezdene valamelyik ajtó felé. - A szabályok szerint leütöttem, a mezején vagyok!
- Nos, ez igaz...
- Csönd, király, hadd ezt a vezérekre.
- Na de kérem...
- Harmadik fél! Igazságot szólsz, de amióta mi itt küzdünk, ebben a csarnokban, ha valamelyikünket leütötte a másik, az darabokra tört. Ez, veled nem történt meg. Szóval, ha itt valaki valamit rosszul csinál, az te vagy!
- Elismerem!  - ad igazat a bábunak üvöltve, akármelyik is vágta hozzá, hogy rosszul csinál valamit. -  Véletlenül csöppentem ide, eltévedtem! Ezer örömmel kiszállok a játékból, hogy nyugodtan folytathassátok, csak azt mondjátok meg melyik ajtón jutok ki!  - ordítja a magasba. Be fog rekedni, ha így folytatja.
- Ez nem így működik, apró harmadik fél! - érkezik a válasz a magasból - Beléptél a játéktérre, és amíg rajta vagy, addig a szabályok szerint kell játszanod! És egyébként is, milyen ajtókról beszélsz?
- Hát az ajtókról, mögöttetek!  - feleli, elsandítva azért a bábuk háta mögé, hogy megbizonyosodjon az ajtók ott létéről. Ebben a házban már semmin sem lepődne meg igazán, de az ajtók nem tűntek még el. Mindegy is.
- Ha viszont játszanom kell új szabályok kellenek!  - üvölti visszafordulva az oszlopok felé.
- Én vagyok a harmadik vezér! Én lépek, aztán ti, de egy körön belül egyszerre csak egy! Vagy ében vagy márvány! A fehér futó nincs kiütve, de nekem innentől elég csak megérintenem egy bábut, hogy az kiessen  - kiabálja, miközben visszalépdel a saját, eredeti mezőjére (D4) - Innen folytatjuk az új szabályok szerint, én kezdek majd  - fejezi be, választ várva az oszlopoktól.
- Ez nem a legoptimá-
- Elfogadjuk a feltételeket, harmadik vezér.
- MI?!
- Követhető, logikus és van benne rendszer, erre lehet tervezni.
- Emellett fair és igazságos is.
- Kuss, lovag.
- Pardon...
- Szóval, harmadik vezér, Ön lép. - zárja le a vitát a fehér vezér.
Megköszörüli a torkát a márványvezér végszavára, aztán vesz egy nagy levegőt, majd átlépdel a következő mezőre (C5).
- Önök jönnek uraim! - kiált fel a sötétbe, karba fonva a kezét a mellkasa előtt.
- B7 lép a B6-ra! - zeng a fekete vezér szava.
Karba font kézzel figyeli, ahogy sréhen melléérkezik a gyalog, majd oldalra pillant az ében térfél felé. Életében nem sakkozott még két ellenfél ellen. Nem is véletlen, hogy két fős játéknak lett kitalálva. Hárman.. De ha azok felváltva lépnek ellene, akkor..
- C5 az E7-re  - ordítja fel a sötétbe a lépését szinte csak magának, miközben nyugodtan átsétál a E7-es mezőn állomásozó ébengyalog mellé, és kinyújtott kézzel megérinti azt.
-  Harmadik vezér üti a gyalogot. És sakk.  - üvölti.
Ha a márvány fél nem tudja leütni a következő lépésében, akkor le is győzte volna a feketéket?
- Ezt... ezt nem gondoltam át... - habog maga elé a fekete vezér.
Igen. Akkor le is győzte..
- Hát nem! Elfelejtetted hogy most nem te fogsz jönni, mi?
- El...  
- Nagyszerű. Innen nem tudlak megmenteni. Ha ilyen könnyű lenne mindig veled végezni...
- Csak lépj már!  
- Ehh... ne sürgess. B2 a B3-ra!
Biccent egyet a rézsút előtte álló fekete vezérnek, bár nem valószínű, hogy az ezt látná, mielőtt aztán hátat fordít neki, a márvány térfelet fürkészve. Türelmesen megvárja, míg a B2 előrelép a parancsra, aztán ő is megindul keresztbe a pályán.
- E7 a H4-re!  - lép a legyőzött ében-fél gyalogja mellé, szembefordulva a márvány királlyal.
- Sakk.
- Innentől akkor már csak ketten játszunk, harmadik vezér. Királyom, kérem fáradjon át a E1-ről F1-re.
- Ha lehetne egy javaslatom...
- Kérem, hagyja a hadügyeket rám, és mozduljék arrébb. Legyen szíves. - fojtja bele a javaslatát a királyba a márványvezér. Szenvtelenül figyeli a nagy nehezen odébb mozduló királyt, majd egyszerűen csak hátat fordít neki, elmasírozva az ellenkező irányba.
- H4 az F6-ra!  - ordítja a változatosság kedvéért, kényelmesen átsétálva egyik mezőről a másikra.
- Lovag, B1-ről ügess át C3-ra. - érkezik a válasz csakhamar.
- F6 a B6-ra!  - kiált vissza, és át is áll a mondott helyre, a mezőn terpeszkedő ében gyalog mellé.
- A1, lépj át a B1-re!  - ad parancsot újra a vezér, amit a márványtorony szó nélkül követ is.
- B6 az A5-re  - kiabál a sötétbe, tovább lépve a másik fekete gyalog mellé.
- A2, lépj az A4-re!
- A5-ről a C5-re!  - utasítja magát, miután  a márványgyalog elé lép, és sétál odébb türelmesen. Valahogy muszáj fellazítania a védelmet..
- G1 az E2-re!
Némán figyeli a lovag lépését, aztán csak megcsóválja a fejét.
- C5 az E5-re  - indul tovább.
- Mozdulj márványlovag, C3-ról D5-re! - szól a parancs, mire a másik lovon ülő át is galoppol a helyére.
- E5ről a G5-re!
- Márványgyalog, lépj D2-ről a D3-ra!
- G5 a H4-re!  - mozdul a fehér gyalog után ordítva.
Vissza.. - teszi hozzá magában, a sötét mezőre lépve.
- Akkor most én jövök; a vezér átlép a D1-ről az E1-re. - kúszik odébb a vezér, farkasszemet nézve vele az új helyéről, mire rezdületlen ábrázattal mozdul odébb válaszul:
- H4 a H3-ra. Sakk.
- Királyom, kérem mozogjon előre; F1-ről F2-re lép a király! - szól a márványvezér, miközben a legyőzött ébenbábuk ijesztő módon csöndben vannak a tér túl felén.
- H3 a H4-re  - mondja nyugodtan, hátralépve az eredeti helyére.
- Sakk.  - ismétli hangosan.
- Király vissza! F2-ről F1-re.
- H4 az D8-ra   - jelenti ki rövid gondolkodás után, majd el is indul keresztbe, hátra, menet közben alaposabban is végigmustrálva a márvány oszlopok rendszerét. Muszáj, muszáj, bejutnia a védelem mögé.. Még mindig karba font kézzel áll meg a fekete vezér mellett, onnan várva a válasz lépést.
- Futó, C1-ről lépj a F4-re. - szól is a magasból a parancs, és a futó át is húzódik a kijelölt helyre.
Hosszasan bámulja az ellenfelét. Muszáj, muszáj..
De hol..?
- D8 a C8-re   - mozdul aztán oldalra.
- D5-ről a lovag, lépjen a C7-re!
A vezér szavaira megmozduló a márványlovag lándzsarohama egyszerűen kettérepeszti az előtte álló ébengyalogot. A szobor darabjai hangosan zuhannak le a magasból, megrepesztve a padlót, és hatalmas port kavarva maguk körül. Mozdulatlan arccal tűri, hogy darabokra zúzzák előtte az oszlopot, ahogy az, és az egész ébenfél is néma marad mindeközben. Egyedül a szemét hunyja le a felszálló porban egy másodpercre, mielőtt aztán visszanézne a fehérek sorai felé.
- C8 a B7-re! - jelenti ki változatlan hangon, csak jóval rekedtebben, mint korábban.
- Futó, C4-ről a D5-re menj!
- B7 a B6-ra - lép egyet előre válaszul.
- Én jövök. A vezér mozdul, E1-ről F2-re.
- B6 tovább a B4-re.  
- G4-ről G5-re.
- B4-ről az A3-ra - ugrik át könnyedén a márvány gyalog háta mögötti mezőre.
- Lovag, C7-ről lépj a B5-re! - mennydörög a parancs a feje fölött - És, bár nem teljességgel szabályos, azt hiszem ezt hívhatjuk sakknak.
A szavakra egy pillanatra elnéz a lovag felé, aztán elegánsan inkább odébb sétál az útjából:
- A3 az A2-re.
- A terv lassan összeáll... én lépek. Vezér átlép az F2-ről az E1-re.
Megtorpan a márványvezér szavai hallatán. Fejben. Ezt a játékot fejben játsszák, még az apja tanította neki, de őt soha nem tudta legyőzni. A bátyját sem sokszor. Fejben játsszák, igen, de itt nem ujjnyi bábuk vannak, hanem hét-nyolc méter magas tömör oszlopok, amik egymást is könnyedén porrá zúzzák, nemhogy őt..
Egy ideig hezitál tehát a szavak hallatán, jó ideig csak dülöngél a helyén, aztán mégis elhatározza magát, és ellép a fehértorony mellett.
- A2 a C2-re, üti a márványgyalogot - érinti meg az oszlopot a C2-n, mire azon rengeteg repedés fut keresztül, majd egy halálsikoly kíséretében darabokra esik. Összerezzen a hangra, leengedve a kezét maga mellé.
- Gyalog... ahh. Ez nem volt a terv része. Megint én lépek, vezér mozdul E1-ről C1-re - feleli a vezér, és helyet foglal az előtte lévő mezőn. - Nem félünk tőled harmadik vezér, és most már nem is távozol innen egy darabban, ezt garantálhatom.
A fenyegető mozdulatra, ahogy a szobor a mondandója befejeztével megforgatja a kétkezes bárdját, a nyelével a földre szúrva azt maga előtt, csak köhint egyet, sokkal inkább a mozdulattól újfent felkavart porfelhőtől, semmint azért, mert félne. Nem fél. Őrültség, igen. De félni épp nincs ideje.
Megpróbálja kivenni a fehér vezér háta mögötti ajtó vonalát a biztonság kedvéért, aztán visszanéz előre, és erőt véve magán tovább masírozik, nem engedve kibillenteni magát az egyensúlyából.
- C2 a D3-ra - lép a következő márvány bábuhoz - Üti a gyalogot - ér hozzá az oszlophoz, utálkozva préselve össze az állkapcsát az újabb, még borzasztóbb halálsikoly hallatán, ahogy ez a bábu is darabokra esik előtte.
- Te átkozott... Vezér, C1-ről D1-re.
Némán indul tovább a táblán a válaszra, már be sem jelentve, hogy hova tart (F3). A halálsikolyok úgyis jelezni fogják az útját.. Hol van már a kezdeti, kellemesnek mondható hangulat..?
- Ne! Ne közelíts! Kérlek, ne tedd... - rimánkodik a gyalog, ahogy érte nyújtja a karját, mikor melléér, de aztán ő is darabokra hullik az érintése nyomán, csak a sikolya visszhangzik még sokáig a teremben.
- Király... F1-ről E1-re.
Lehajtott fejjel fordul, hogy továbbvonuljon a pályán.
- Sajnálom torony..  - mormolja halkan, a márvány bástya mellé lépve (H1).
- Ne sajnáld, kisvezér. Okosan küzdöttél... - feleli baritonján a torony, letérdelve előtte, ahogy érte is kinyújtja a karját. A porrá omló szobor kezei közül pedig szinte elé esik le hatalmas kétkezes pöröly.
- Sakk - néz fel a márványkirályra újra, leengedve a kezét. - Add fel, és nem kell ezt csinálnom! - ordítja, a márványvezérnek címezve a szavait.
- Nem hátrálunk. - feleli amaz rezignáltan. - Nem amíg van harcképes emberünk a csatatéren. Lovag, E2-ről lépj a G1-re. Védd a királyod!
- Igenis, vezér. - üget elé a lovag.
Legyen, ahogy akarod.. - hajtja meg a fejét a vezér szavaira.
- H1 a G1-re - lép a lovaghoz beletörődően, érte nyújtva érte a kezét.
- Dicsőség volt szolgálni. - jelenti ki a lovag az elporladása előtt egyszerűen. Fel sem sikolt, ahogy részekre hullik..
- Add fel, a végén egyedül a királyod maradna ellenem, te is tudod, hogy ez vesztes csata - emeli fel a tekintetét, tovább győzködve a büszke vezért.
- És fogadjam el hogy a többiek értelmetlenül haltak meg? Soha! - jelenti ki makacsul, majd csak körülnéz a terepen. - Nem mintha maradt volna akárki aki még küzdeni tudna...
- A Márványsereg megadja magát előtted, harmadik vezér. Te győztél. - jelenti ki végül fájdalmasan.
Biccent egyet a megadást hallva. Meg sem meri nézni, mit hagyott maga után. Vajon hányan játszottak itt előtte? És vajon őket szórakoztatta a győzelem..?
Komoran indul márvány térfél mögötti ajtó felé, ám ismét, alighogy lelép a pályáról, a maradék szobor, amik még a pályán maradtak egyszerre kezdenek el porladni, mind az ébenek mind a márványkatonák. Visszanéz a hangokra, némán követve végig a szemével a márványvezér pusztulását is, aki félig széthullva még utána szól, felé nézve:
- Köszönjük a játékot, kisvezér... tartsd meg az éles eszedet, jó szolgálatot fog még az tenni...
Jó néhány másodperc elteltével fordul csak el a csatatértől, a kilincsért nyúlva.

Megszokásból körbeszaglászik és nézelődik a kárpittal borított folyosón, ahova a sakktábláról kerül, de nem érez semmit. A háznak ez a része kimondottan lakatlannak tűnik. Azért óvatos. Látott ma már csodákat. Lassan indul beljebb, hátha arra talál valamit, behúzva közben maga mögött az ajtót. Nem a legjobb ötlet, de nem barlangban nőtt fel.
Azonban néhány lépés után megállítja valami. Láthatatlan. Persze, hogy érdekli. Kíváncsian tapogatja végig az átlátszó falat maga előtt, ami közelebb hajolva már mégsem egészen átlátszó, inkább halvány kék. És hullámzik. Napokig el tudná nézni, ha nem hallaná meg újra az ismerős szélzúgást, és mellette a szintén ismerős női hangot.
- Beszélnünk kéne.
Megemeli a fejét a kijelentésre, körbenézve a folyosón, a szavak forrását keresve, de csakhamar feladja. Azok is láthatatlanok. Vagyis.. Azok igazán láthatatlanok.
- Én hallgatom - válaszolja végül nyugodtan, szórakozottan a furcsa, függönyszerűen falon felejtve a jobbját.
- Páratlan egy intelligenciával rendelkezel, utazó. Még hogyha nem is mindig jössz rá elsőre a dolgok nyitjára, minden alkalommal megoldod őket. Látok benned fantáziát.
Fantáziát mire..? - kérdezne vissza rögtön az eddigieknél melegebb hangú mondatokra, de inkább nem teszi. Nem olyan biztos, hogy olyan gyorsan ki kéne innen jutnia. Szórakoztatja ez a játék, ez az igazság. Némán bámul tovább maga elé, a folyosót elzáró semmit tapogatva.
- Vár rád még egy feladat, amivel bizonyíthatod a rátermettségedet; aztán szívesen beszélnék veled személyesen is. Nem sokan mondhatják el magukról hogy eljutottak idáig.
- Merre menjek tovább? - kérdezi  végül egy másodpercnyi csend után.
- Csak egyenesen előre.  - feleli a hang röviden, miközben érzi, hogy az átlátszó fal eltűnik az ujjai alól.
- Számítok rád. - száll át egy újabb szellő a folyosón, majd lassan a hang emléke is elhal a levegőben.
Csak előre.. - ismétli magában.
Szótlanul nyugtázza a hallottakat, mielőtt tovább indulna előre. Lazán a kardmarkolatán nyugtatja a kezét, ugyanolyan óvatosan haladva, ahogy eddig.
Látott ma már csodákat..
Ám a folyosó végén csak egy újabb ajtót talál, és egy könyvtárat a túl felén. Egy pillanatra átfut az arcán a gyermekded elképedés a terem láttán, a mennyezetig szaladó könyves szekrényeivel, és a zsúfolásig pakolt polcokkal, pókok a sarokban ide, vagy oda. Sőt, a pókok teszik igazán vonzóvá. És sötét is van. Egészen varázslatos.. Feltétlen akar egy ilyet.
Csakhamar kijózanodik azonban a látványból, és előrefordul a szemben álló asztal mögött ülő, elegánsan öltözött, olvasó öregember felé. Egy darabig várja, de az nem vesz róla tudomást. Hát megköszörüli a torkát, összefogva a háta mögött a kezeit, ahogy az egy jó gyerekhez illik. Majd, ahogy az öregúr végül felnéz rá udvariasan meg is biccenti felé a fejét, mire az enyhén őszülő férfi is elmosolyodik.
- Kérem, bocsásson meg. Nem számítottam rá hogy ilyen hamar ideérkezik. - rakja le a könyvét, és áll fel a helyéről. - Gondolom nincs szükség rá hogy ostoba fabulákkal szórakoztassam, és pontosan tudja hogy miért is van itt, ugye?
- Sajnos pontos részletek nem közöltek velem, uram. - feleli az másikéhoz hasonló mosollyal a kérdésre, továbbra is a háta mögött összefogott kezekkel álldogálva a helyén. - Csupán annyit, hogy ide kell jönnöm. Így, ha beavatna a részletekbe azért hálás lennék.
- Hmm -  hümment egyet az öreg, majd elindul a sorok felé.
- Csatlakozzon hozzám, kérem - szól vissza érte, mire nyugodt tempóban megindul utána.
A vénember babrál valamit az ujján, majd alig hallhatóan maga elé suttog egy latin szót.
- Lux...
Elsőre úgy tűnik fel, mintha a kezéből jönne az a hirtelen világosság, de ahogy a kellemes sötétet megtörő fény felé fordul már látja, hogy egy gyűrű az okozója. Kár érte. Az a puha feketeség.. Jobban szereti a homályt.
- Ez a könyvtár hatalmas tudásnak a tárháza, idegen - kezd bele az öreg, mire kénytelen magában sóhajtva végleg elengedni a sötétet, és a tervét, hogy megkéri a férfit, hogy ugyanmár, kapcsolja le azt a gyűrűt. - Ha megbocsájt, nem mutatkoztunk be egymásnak, így nem is tudom nevén szólítani - és nem mellesleg több olyan ősi kötet is található benne, amit a világ más részen azonnal a máglyára vetnének. Nekromencia és ősi istenek tanait rejtenek a fekete borítású könyvek. - emeli a kezét magasra, hogy megvilágítson egy kiemelt polcot.
- Nem tudom eddig milyen termekben járt, de ebben nem igen lesz veszélyben az élete. Csak el kell olvasni egy-két dolgot és meghallgatni engem. Remélem, nem bánja.
Csendben hallgatja a szavakat, futólag biccentve csak egyet a bocsánatkérésre a megszólítással kapcsolatban. Engedelmesen felpillant a mutatott polcra, az arca mozdulatlansága mögé rejtve az ősi istenek tanai hallatán felgyülemlő bizonytalanságát.
- Egészen biztos ebben, professzor? - kérdezi nyugodtan, a fekete bőr kötéses köteteket tanulmányozva a polcon. Az egyiken lát valami cím féleséget, „Aurorum”, de mást nem sokat. Szép könyvek azért. Szép a színük..
- Bocsássa meg a bizalmatlanságomat, de úgy gondolom, hogy ezek a dolgok nem játékok  - fordul aztán vissza az öregember felé komolyan.
- Ebben teljesen igaza van. Nem játékszerek. Ezek a hatalomnak olyan eszközei amelyekhez csak kevesen nyúlnak, és még kevesebben tudják hogy mit is kockáztatnak ezzel. De mindenekelőtt csak eszközök... már a megfelelő kezekben. Mondja csak, kérem, tudja pontosan hol is tartózkodik?
Figyelmesen hallgatja a választ, visszapillantva közben a fekete könyvekre, aztán a kérdésre csak könnyedén elmosolyogja magát.
- Természetesen nem. Sajnálatos módon még nem volt alkalmam kideríteni - néz vissza ismét az öregre.
- Szerintem minden joga megvan rá hogy megtudja. Ez a ház már sok nemzedék óta itt áll és sok családot szolgált már, de jelenleg a Feldas-família lakja. Feltételezem nemigen hallott róluk ez idáig, ugye?
Megrázza a fejét.
- Nem, valóban, nem hallottam róluk.
- Nem is csodálom. Nem azok a fajták akik valaha is hírnévre áhítoztak volna - kivéve a dinasztiaapát és Markus úrfit és a feleségét. De a fiatalokban a tettrekészség és a nyughatatlanság mindig ott lapul, ugye? - mosolyodik el a férfi, majd megköszörüli a torkát. - Elnézést, nem akartam véletlenül se személyeskedni.
Újfent csak szórakozottan biccent csak egyet a bocsánatkérésre.
- Lényegében a Feldas családot immár csak Markus úrfi reprezentálja. És az ő történetét talán nem illene pár rövid mondatban csak úgy összefoglalni - de miatta van itt.
- Hogy érti pontosan, hogy miatta? - ráncolja össze a szemöldökét.
- Nos... - kezdi óvatosan az öreg - Feltételezem észrevette, hogy a ház kissé... kifacsart. Finoman szólva se szokványos, és ennek jó oka van. A ház próbára tesz mindenkit aki belép, a legkülönbözőbb módokon. És, ha valaki jól teljesít, az felkelti az úrfi figyelmét - mivel szüksége van jó emberekre.
- És ha valaki rosszul teljesít? - kérdez vissza csípőből. - Mi okból van szüksége jó emberekre az úrfinak? Feltételezem nem egyszerű portörölgetés végett. – folytatja aztán valamivel kevésbé gyerekesen.
- Mit gondol? - kérdez vissza egy félmosollyal az öreg. - Nem olyan sűrű a házban a levegő hogy megálljon benne a megindult kard. És a szükség... nos, Markus úrfi egy igencsak nemes célt kerget, amihez nem kevés kardforgató kézre és éles elmére van szükség.
- Mhmm.. - hümment egyet elgondolkozva a válasz hallatán.
Félrenéz egy másodpercre a semmibe. Maga sem tudja, hogy épp gondolkozik-e, valószínűleg inkább nem, aztán visszafordul az öregúr felé.
- Akkor hát nincs más hátra mint előre, professzor. Mondja mit kell tennem.
- Kérem. Az utolsó feladata egy kissé másmilyen lesz mint amilyenekkel eddig szembetalálkozott - indul el új irányba a férfi könyvsorok között, mire szótlanul ismét a nyombába szegődik. - Leegyszerűsítve a dolgot, csak ki kell jutnia a szobából. Semmi olyan amivel ne találkozott volna esetleg egy eltivornyázott éjszaka után - no, nem mintha annak a fajtának tűnne.
Fel sem veszi az enyhe, lekezelő mosolyt, amit a vénember arcán lát. Ha felvenné –igazat adna neki. Valóban nem az a fajta. De egyelőre jobban érdekli az asztal, amihez kiérnek a polcok közül. Látja a tőrt rajta, nincs is ott más, de az egészen különös, a penge alakja miatt, ami hegyes szögben hajlik el lefele. Még mindig a háta mögött összefogott kezekkel járja körbe az asztalt, megszemlélve rajta a kést, aztán felnéz a szemben álló ajtóra.
- Van elképzelése mit kéne tennie? - kérdezi a koros férfi érzelemmentes hangon.
Nyugodt tempóban sétál át oda is, lejjebb hajolva egészen közelről megnézve magának azt a mélyedést benne, a közepén, és hogy azok a faragott erek hova futnak le benne, majd a kérdésre megemelkedik a helyén, abbahagyva a szemlélődést.
- Van. De nem állítanám, hogy a legszimpatikusabb elképzelés - feleli, hátrébb lépve egy lépést aztán ajtótól, továbbra is háttal az öregnek.
- Ezt megértem. Az elme nagyságát sok minden foghatja vissza... és talán az erkölcs az, amelyik a legnagyobbakat tart vissza minduntalan - lép oda a tőrhöz amaz, és megemeli egy kicsit, úgy mozgatva, hogy megcsillanjon rajta a kezéből áradó fény.
Lassan fordul csak meg az öreg szavaira, elengedve a tekintetével a fába vésett ereket.
- A vérnek nagy hatalma van, és bárminemű használata szentségtelennek számít. Nem botorság? - kérdezi, felé nyújtva a pengét. - Itt nem lóg a levegőben semmiféle penge sem. Szóval... kérem.
Azzal hihetőnek szánt mosollyal szemben, ami megjelenik időközben az idős férfi ajkain, az ő arcán épp nincs semmi, ahogy visszanéz a másik szemeibe.
Az erkölcs..
Nem pillant félre, ahogy felméri az erőviszonyokat. Azt hiszi tán az öreg, hogy egy döfésre alkalmatlanná tett tőr megvédi?
Hagyja a csöndet, egy darabig, mielőtt aztán újra megszólalna:
- Ön merről jött be?
A kérdésre az öreg válaszul csak rondán elmosolyodik.
- Okos fiú...
Nem reagál a szavakra. Némán figyeli csak, ahogy a férfi körvonalai elbizonytalanodnak, és elkezdenek pulzálni, mint amikor erős fény vetül valamire. Látott ma már csodákat.
- Sose csak abból dolgozz amit adtak neked és még messzire fogsz jutni. És most, kérem... kövessen  - mondja elindulva a furcsa ajtó irányába, majd egyszerűen csak átsétál rajta mintha ott se lenne volna.
Ma nincs áldozat. Csak az elméje játszik vele, vagy valóban mintha csalódottságot érzett volna a mögött a csúf mosoly mögött..?
Csendben engedelmeskedik a kérésnek. Kinyújtja maga elé a jobbját, ahogy az ajtóhoz ér, mertha számára mégsem lenne járható, legalább ne üsse meg magát nagyon. Azonban gond nélkül átjut rajta, egy újabb terembe érkezve, aminek a másik végében emelvényen álló, két magas támlájú szék van, az egyik magasabban, mint a másik.
Az alacsonyabbikon ülnek. Egy valaha jóképűnek számított, piszkos szőke férfi,mosolyogva.
- Üdv. Fogadd gratulációmat. Túlélted.