Hadd meséljek hát el nektek egy történetet. Egy történetet arról, ami a legrosszabb rémálmaitokban történhet csak meg. Egy regét a régi időkről - vagy talán a mostaniakról? Egy legendát, amely az ősidőkben született, de mely a mai napig is tovább borzolja az idegeket. Egy...áh, ugyan már, minek ennyire szaporítani a szót? Mesélek nektek két ősi hatalomról, Élohim két Bukott Angyaláról, akik az emberek birodalmát választották aljas és kicsinyes, piti játékaik színterének. Az egész egy városkában kezdődött, és folytatódik is, aminek a neve talán a lakóin és a környező vidéken kívül nem mond senkinek sem semmit, pedig ha valaki igazán foglalkozna a Veroniai eseményekkel, talán érdemesnek találná ellátogatni oda, és megnézni a temetőt, ami az eonok során egyre csak nőtt és nőtt. Ezt a városkát Schwarzhafen-nek hívják. Egy egyszerű kis mezőgazdasági város, nem is túl nagy népességgel, nem is túl nagy jelentőséggel. Az egyetlen fontos dolog talán, ami felkeltette Hoshekh, az Ősi Rém figyelmét, egy közeli angyalrom, amelyre már évek óta fájt a foga. Hogy mit találhatott benne annyira érdekesnek, talán rajta kívül senki sem tudja. Azonban, még a legszebb és leggondosabban kidolgozott tervekbe is belepiszkíthat az, ha valami olyan jelenik meg a helyszínen, akire még Ő sem számíthatott. Valami, vagy inkább valaki, aki tudatlanságában és gyengeségében belerondít a terveibe. Ezen lényt leginkább csak Erborosh-ként ismerik...
Minden nagyjából a terveim szerint alakult. Abathar Marut és a benne rejtőző érdekes kis titkok, Ősi tudás, és talán még valami más is már majdnem hogy a kezemben van. Szinte érzem, ahogy egyre jobban hív engem, hogy végre valaki érdemes kezébe kerüljön az ottani hatalom. Az események manapság sajnos túlságosan is felgyorsultak...Az emberek birodalma, az elfek királysága, a sötét elfek hercegsége, a különböző démoni és vámpír hordák megjelenése és részvétele az eseményekben ha nem is zavaró, de legalábbis kellemetlen volt. De legalább volt kikből és mikből válogatnom, amikor az új szolgálóimat válogattam ki. Volt közöttük egy-kettő, aki ténylegesen alkalmas is volt a szolgálatra...míg mások leginkább csak töltelékként szolgálták Uruk és Irányítójuk akaratát.
Schwarzhafen. Az én kis városom. Pár száz lakójával tökéletes célpontnak bizonyult, tekintve, hogy a régi angyalrom közelében építették fel, talán még a régi időkben valamiféle telep lehetett, amely túlnőtte magát. Az ott élőket könnyű volt az akaratomhoz hajlítani, bár egy fajta konokság és makacsság költözött beléjük, amit nehéz volt kiírtani az elején. De most már rendelkezésemre állt elegendő alany, hogy véghez vigyék terveimet. Óh, hogy hitték ezek a kis alantas lények, hogy majd az Uruk nagy terveit fogják szolgálni! Ha már annyit megtesznek, hogy az esetleges csapdákat saját maguk aktiválják, mielőtt a tényleges szolgálóim bemennek, én már elégedett leszek velük - és talán egy unatkozós időmben egy-két töredék másodpercet szánok az emlékükre. Talán. Mindez attól függ, hogy milyen szépen tudnak meghalni.
Figyelmemet más teendők kötötték le, amikor elmémbe a szolgálóim fájdalma hasított. Először észre se vettem - szeretem, amikor szenvednek, és kínlódnak. Adnak egy kis érdekes ízt, olyat, amit már régen nem éreztem, és ami nagyon is hiányzott. Azonban amikor ez tovább folytatódott, bosszúsan "fordítottam fejem" a városka irányába. Valaki újnak, de még is réginek a jelenlétét éreztem. Vörös. Vörös? Az a mocsok nem jöhet ide! Megtiltottam neki! Egyezséget kötöttünk! Haragra gyúlt az elmém, ahogy megéreztem Erborosh jelenlétét. Az a kis mitugrász jó lenne, ha megtanulná, hogy hol is a helye ebben a világban, mielőtt végleg móresre nem tanítom. Pedig már minden olyan közel volt...erre meg?! Megtámadta a szolgálóimat? A területemre mert merészkedni?! Haragom teljesen jogos volt és érezhető is, aminek hatására a még életben maradó egy-két szolgám rettegve húzta össze magát, és a városiak is a fejüket fogták az elméjükbe hatoló akaratomtól. Jól van, szenvedjetek csak!
- Hogy merészelsz a szolgálóimra támadni? Tudod mennyi időt pazaroltam ezekre az alantas lényekre, míg átalakítottam őket teljesen az akaratomnak megfelelően? Még is, mire gondoltál, amikor a szolgálóidat szabadjára engedted a területemen? Abathar Marut az én territóriumom! Takarodj innen, vagy megismered a haragomat...
- HOSHEKH, mit akarsz tőlem már megint?! A múltkor megmondtam, hogy a következő ezer évben ne merj hozzám szólni, vagy különben a hátralévő életedet egy befőttes üvegben fogod leélni! Ki vagy Te, hogy parancsolgass nekem! És még is, mi indokod lehetne rá egyáltalán?
Kicsit hátra hőköltem Erborosh haragja láttán, de a szemtelen pimaszsága csak még jobban felidegesített. Ez...ez azért már hallatlan, hogy pont Ő merészel felháborodni? Ő, aki folyton a munkám körül kotnyeleskedik? És még ráadásul rosszul is csinálja? Élohim szerelmére, mit akar egyáltalán ez? Még hogy "befőttes üvegben"? Oh...hát ennek elborult az elméje!
- Erborosh....ha már az egyezségeknél és a követelőzéseknél tartunk...Mondtam neked, hogy NE gyere a közelembe és a területem közelébe se. Már pedig ez az én territóriumom és a Te agyatlan szolgálóid megtámadták az enyéimet. Mondd csak, mi tart vissza engem attól, hogy ne öljem le őket mind? A könyörület?
Hangosan felkacagtam a saját abszurd viccem hallatán. Még hogy egy kegyelmes Bukott? Bukott, ez a megnevezés is idegesítő és teljes mértékben helytelen. De az emberek szeretnek így hivatkozni ránk. "Mélységi" - azt mondják. Igen, a történelem mélységéről emelkedtünk fel, hogy véresővel büntessük őket! Oh, persze, amikor szükség volt ránk, akkor jól jöttünk! "Egyiptomnak új büntetésre van szüksége" mondta Ő. "Hozd el rájuk a Sötétséget" mondta Ő. Aztán meg eltaszított bennünket. Ennyit az Ő istenükről. A nefilimek legalább Bestiaként hivatkoznak ránk, ami azért kicsit hízelgő is. Óh, az Ősi Bestiák, mindenki számára ellenségek. De ezzel nem is volt baj. Én se akartam velük barátkozni, szövetséget kötni meg aztán főleg nem. Csak szolgálják az akaratomat...de a szolgálóim nagy részét lemészárolta ez a szerencsétlen!
- Adok még egy esélyt neked, hogy elmenj Abathar Marut közeléből. Az az angyalrom az enyém, megértetted?
- Terület? Egyezség? Követelőzés? Akkor már meg sem említelek barátom. Nem tudom ki volt az, aki múltkor csak poénból kinyiffantotta 3 kultistámat.
~ Szórakozásból? Idegesítettek!!~
- A területet és az egyezségeket már rég nem tartjuk be.
Idegesítő hangon kacagott fel Vörös, amitől ha lenne hátam, felállt volna rajta a libabőr. Nem a félelemtől, az idegességtől és haragtól. Ezek a fiatalok soha sem tanulnak? Tényleg nekem kell ismét rendre utasítanom ezt az elkallódott elmeháborodottat? Számomra eszköz a kegyetlenség - és néha szórakozás is - számára viszont csak az önkielégítés egy újabb formája, és szinte már hobbi szinten üldözi. Félre ne értsem saját magamat - nem sajnálom az áldozatait. Szívesen megölöm őket...
- Amúgy meg tudod mit? Öld le őket mind! Csinálok még százat! Ezek az apró lények úgy is olyanok, mint a patkányok, sohasem fogynak el. Amúgy meg mióta a tied az angyalrom? Semleges területen vagyunk Hoshekh, nem tudom mi olyan érdekes neked abban a romban, de akkor megszerzem én magamnak!
- Nem szoktam szórakozni Erborosh, ne is vádolj engem ilyesmivel. Nem "poénból" öltem le azokat a kultistákat, hanem mert megtehettem és mert idegesített a jelenlétük egy olyan helyen, amit magaménak nyilvánítottam ki. "Rég nem tartjátok be" , így akartad mondani, nem igaz?
Szerencsére legalább Erborosh-nak egy valamiben igaza volt: hogy ezek soha sem fogynak el. Már hányszor kiirtottuk Schwarzhafen lakosságát, vagy hoztunk rémületet a környékükre? Hány háborút robbantottunk már ki? De ezek csak szaporodnak, szaporodnak megállás nélkül. Ha túl sokáig hagynánk őket békén, még a végén letarolnának mindent maguk körül, hogy új földeket törjenek be a növekvő populáció etetésére. Mint egy féreg, egy vírus, egy kártevő horda...én csak kegyelmet gyakorlok azzal, hogy megölöm őket. Igazán hálásak lehetnének ezért!
- Tény, hogy soha sem fogynak el, azonban az, hogy ennyire nem tudod őket kontroll alatt tartani, még is csak azt jelenti, hogy túlságosan is túlbecsülöd a hatalmadat...Az angyalrom azóta a enyém, hogy én azt mondtam, és ne is merj a közelébe menni!!
Csattanok fel idegesen. Lehet, hogy mondjuk kicsit túlságosan is idegesen, mert mindenki összerezzent ennek a hatására. Az emberek térdeltek és a fejüket fogták. Talán imádkoznak hozzám, az igazi Urukhoz? Óh, még a végén meghatódok rajtuk. De az ilyen túlságosan is halandó érzelmeknek még várniuk kell. Még itt van Vörös.
- Nem a Te dolgod az, hogy mért fontos és miért nem. De...ajánlhatok egy egyezséget. Bár, az előtt azt mondtad, hogy ezeket nem tartod be. Az erődet akarod fitogtatni? Ellenem?! Hát itt a lehetőség!! Hogy is mondják ezt azok a szánalmas kis "patkányok"? Párbaj....Az én bábjaim a Tieid ellen. Egy ősrégi játék, az emberek birodalmából. Egyesek sakknak hívják, régebben chaturanga volt a neve...
- Érdekes felvetés, érdekes...
~ Miért kell ennek állandóan nevetnie és kacagnia? Az elméje tényleg megbomlott már...~
- LEGYEN HÁT!
Szinte érezni, ahogy kiterjesztő az akaratát Schwarzhafen lakosai felé. A Bestiák elméje végtelen és olyan erő, amihez semmi sem fogható. Ennek a világnak az Istenei kellene, hogy legyünk! Királyok és hercegek! Óh, hogy mennyire nem bírja a törékeny halandó elméjük a miénk jelenlétét. Hogy összerezzennek, amikor Erborosh akarata szétzúzza az övékét. Hogy felveszik azt az idegesítő arckifejezést mindannyian, amely a gazdájukét uralja. Gúnyos mosoly. Most komolyan? Aztán együtt kezdik el skandálni Erborosh üzenetét.
- Legyen hát öreg ellenfelem! Kihívlak egy mérkőzésre, és meglátjuk, hogy ki a jobb!
Mondjuk kicsit túlzásba vitte talán az akaratát. Soha sem tudta, hogy mi a megfelelő mérték...soha nem is ismerte ezt a szót. Ereje hatására az emberek a földre omlanak, szemükből, orrukból és szájukból vér csörgedezik, másoknak az izmaik adták fel a szolgálatot, és most saját ürülékükben és vizeletükben fetrengve vonaglanak a földön. Nagyon merítek a szenvedésükből, jobb mint az ambrózia, jobb mint a mennyei manna. Nagy kortyokban nyelem ezt a zamatos lét, szinte új erőre pezsdülök. Óh, de hiányzott már ez az íz!
- Épüljön akkor a harcunk színtere!
Ha egy Mélységi, Bukott Angyal, Bestia el tud képedni azon, amit a mások tesznek, akkor most valószínűleg én valami ilyesmit tehettem. Bármennyire is legyen túlzottan és feleslegesen kegyetlen Erborosh, a modus operandi-a azért kielégíti az én aljas és ösztönös vágyaimat és szépérzékemet is. A város lakossága egymásnak esett teljes őrületükben. Emberek csonkították meg magukat, vagy feleségeiket, apáikat, anyáikat, ismerőseiket és barátaikat. Vér, vizelet és ürülék. Elhullajtott testrészek. Ezekből az anyagokból építkezett Erborosh, aminek hatására nemsokára egy 64 négyzetből álló, girbe-gurba, de nagyjából felismerhető tábla állt fel a város szívében. Irónikus módon az egész mészárlást - vagy is hát, önmészárlást - csupán 32 ember élte túl. 16-16 mindkét oldalon. Óh, hogy ez mennyire nem is véletlen volt. Néhol azért taszítanom kellett egy-két akaraton, hogy észre vegyék az esetleg megbújókat. Nehogy már felesleges egyedek maradjanak életben. Most mi játszunk, úgy hogy nekik nincs itt maradásuk.
A "nagy mű" elkészült, és a halandók rémtörténeteibe illő sakktábláról már csak a bábuk hiányoztak. Kutakodó elmém megtalálta azt a 16 főt, akikre szükségem volt. Igazából túl sok közül amúgy se válogathattam, és mindegyikük haldoklott...mindegyikük meg volt csonkolva. Kár, hogy ezt a jelenetet rajtunk kívül más nem látja, és nem is fogja már látni. Még túlélők se lesznek, hogy beszéljenek róla. Maradt még 8 gyerek a városban. Csenevészek, gyengék, csonkák, alultápláltak. Kezük feldagadt a földmunkákban, vagy éppen olyan sima volt, mint az újszülöttek hátsója, mert életükben nem tettek semmit. Tökéletesek voltak arra, hogy bemutassuk, mennyire is nem ártatlanok ezek az újszülött patkányok. A város megmaradt kovácsa, és egy látogatóba érkezett favágók lettek a bástyák, és milyen jól fogják szolgálni a céljukat! Volt Schwarzhafen-nek két futárfiúja, akik most a Halál Üzenetét fogják vinni, a futók szerepében. Sajnos - vagy szerencsére - lovagok már nem maradtak, de kettő göthös tehén, akik nem álltak messze az elléstől, gúnyos paródiát fognak állítani. Végül megmaradt a polgármester és a nő, akivel megcsalta a feleségét. Van itt minden féle bűnből egy. Hát nem látod, Élohim, hogy én csak azt adom meg nekik, amit amúgy is megérdemelnének?
- Válaszd ki a harcosaidat, Erborosh...
- NO át akkor, nézzük, miből is élünk.
Erborosh-nak hasonlóan csenevész hadsereg jutott, és végül minden bábú felállt az Őt megillető helyre.Átengedtem a kezdeményezést a kihívottnak -ejj...kezdek egyre szentimentálisabb lenni. Ő persze nem is habozott, rögtön beizzította elkorcsosult elméjét, és sakkmester módjára kezdte el irányítgatni "bábúit.
- Paraszt! H2-ről a H3-ra!
A várandós asszony annak rendje-módja szerint meg is indult a helyére. Éreztem, hogy a benne növekvő gyerek a kovácsomé. Óh, minő intrikák! Minő...kegyetlenség?
- Kisbabám, E7-ről E5-re. Menjél csak kicsikém, nem kell félni.
Nem mint ha esélyt adtam volna neki, hogy bármilyen érzelem is megmaradjon benne. Gyenge volt az elméje, még fiatal, úgy engedelmeskedett a parancsomnak, mint ha arra született volna. A letépett arcú kislány, egy csokorral a kezében megindult az általam kijelölt helyre. A válasz nem is váratott magára.
- C2-ről a C4-re!
- Jörg, Te menj szépen a C7-ről a C6-osra...nem kell félni a mamádtól, a pocakjában növő kistesód már nem árthat neked!
Óh, e szép is lenne, ha a kis Jörg végezne az anyukájával és a testvérével is egyben. Miért nem játszunk többet? Ez...egy meglepő módon jó elmejáték.
- Na Te terhes húscafat. Menj és nézd meg közelebbről a barátnédat. F2, menj F3-ra!
- Jól van D7eském, menj előre kettőt a D5ösre, támogasd a testvéredet. Veszélyesek ezek a terhes anyukák. Egészben esznek meg gyerekeket, akiket aztán kitolnak magukból.
~Óh, a családi dráma. Óh, ez az édes érzés!~
- Ejj, Te terhes tehén, menjél, védd be a hasonlóan megáldott társadat. D2-ről a D3-ra.
- Jól van, F5ös gyerek az F6-ra. Hééé! Az orrodat ne hagyd ott!
Kénytelen voltam rászólni az elszemtelenedett fiatalra, aki menet közben ténylegesen elhagyta az amúgy is már ficegő orrát. A gyerek illendő módon hajolt le az elvesztett testrészéért, és egy ideig elfoglalkozott azzal, hogy megpróbálja visszabiggyeszteni, végül csak megtartotta a kezében, mert a világ összes kincséért nem merte volna ismét eldobni.
- Ezek a mai fiatalok...
- D2-es, menj a D4-re. e le ne babázzál itt nekem menet közben.
- Futárfiú F8-ról D6-ra, de iziben! Sürgős üzenetet kell majd később átadnod!
~ Mondjuk a halál üzenetét? Vagy a legújabb polgármester választás eredményét? Netán, hogy miénk az angyalrom? Majd még eldöntöm, kis szolgám, csak várjál egy kicsit még...~
- Na tolvajkám, most meglátjuk, mennyire áll ínyedre a futás. C1-ől D2-re.
A tolvaj lassú kocogó tempót választott, bár sokat nem kellett mennie amúgy sem. Holtsápadt arccal, meredten bámult maga elé, mint akinek az elméje harcol azon rengeteg borzalommal, amit maga körül lát. De hiába, az akarata már nem az övé volt. És már soha nem is lesz az.
- C8-as, utánozd le az előzőt!
Nem volt se kedvem, se hangulatom stratégiai lépéseken gondolkozni, csak szépen felsorakoztattam a kisgyermekeimet egy hatalmas összecsapásra. A gyerekek háborúja. Mindig ők szívják meg legjobban a csatározásokat. Kegyes leszek, és őket intézem el először, hogy ne kelljen tovább szenvedniük. Majd valaki megsiratja őket a Mennyek Országában, mert hogy ezen a világon nem találnak egy szemernyit sem, az is biztos.
-A2-es, menj az A4-re és SIESS! A kisbabádra már úgy se kell vigyáznod.
- B8as göthös tehén, vonszold át maga a D7-re!
A tehén hatalmas bőgések közepette indult meg a kijelölt irányába. Mivel marha volt, az esze is ehhez hasonlatos volt, és néha megpróbált megállni egy kicsit legelészni, és rendesen küszködni kellett néha, hogy további mozgásra bíztassam. Hiába, minél értelmesebb valaki, annál könnyebb irányítani. A tehenek pedig kifejezetten idegesítő teremtmények. Farkával csapkodva menet közben arcon legyinti a B7-esen álló parasztgyereket, aki három nappal ezelőtt még kővel dobálta őt, és majdnem le is gázolta. Áh, hát az állatok is ismerik a bosszú fogalmát? Ez jó...hasznos információ. De végül megérkezett a helyére.
- Na, menjél A4-ről A5-re.
- A7, sipirc az A6-ra!
- B2 irány a B4!
- Borika, B8-ról E7-re!
Borika pedig már tapasztalt veteránként teszi a dolgát. A menet felgyorsult, szinte csak repkedtek a parancsok. Az első vérre még várni kellett, de már nem sokat.
- Előre némber, H3 a H4-re.
- Kisfiam, megkérhetnélek szépen arra, hogy a H7-es kockáról mássz át a H6-ra? Tedd meg ezt Hoshekh bácsikádért, légy olyan szives!
- Na Te fekáliában fetrengő húscafat, indulás. B1-ről az A3-ra.
A négy végtagjára kényszerített ember-maradvány, vagy roncs, amit Erborosh lovagként válaszolt, megindult előre. Torz alakja igazi rémálomba illő figurává változtatta őt. Ez az egész kezdett egy igazi komédiáva válni, és a szereplők egy életre szóló leckét kapnak - nagyjából még öt perc élettartományig.
- E7-es tehén, menj át a G6-ra! Ott dúsabb a legelő.
~ Hogy én mennyire gondoskodok a harcosaimról...~
- Anyukám, gyerünk H4-ről H5-re, siessünk, siessünk! Nem érek rá a végtelenségig...Ja, de...
- Kis tehénkém, menekülj a fejőnő elől! Ne hagyd, hogy ismét terrorizáljon téged. Kitartás, nem hagyom, hogy feleslegesen a tejedet ontsák...szóval, G6-ról az F4-re, picikém.
- Na gyerünk szaros! Irány A3-ról a B5-re, de tüstént!
S az újabb förmedvény ismét mozgásba lendül. A négykézláb mászkáló iszonyat közeledik a gyermeki sereg felé, akik szemében az uralmam és gondoskodó jelenlétem ellenére félelem és iszonyat csillog. Mint a nektár. Ha nem tartanám mondjuk őket eléggé erősen, akkor sikítva menekülnének el. Pedig nem értem, hogy mi ezzel a probléma. Látnák az én rémálmaimat...vagy azokat a lényeket, akik megbújnak előlük, és tényleg a mélységben várakoznak, hogy felszínre törjenek. Óh, régebben sokkal több ilyen fincsi falat volt, ez a megtört ember csak egy csepp a végtelen tengerben.
- Jól van A6-os, itt az idő, hogy mennyire nem félsz ezektől a förmedvényektől. Öld meg azt a förmedvényt! ÖLD MEG!
Hangom élesen hasít a délutánba, s hatására az összes túlélő összerezzen. Ilyen erőteljes parancsnak senki sem tudna ellenállni. A kisfiú a "földmunkálatok" alatt felszínre került sírból egy marha lábszárcsontot halászott elő, amely akár egy buzogánynak is felérne és ezzel indult meg Erborosh lovagja felé. A helyére belépve a tarkóján keresztül szúrja át a lényt, pár próbálkozás után, amitől az végre kileheli az utolsó levegőjét is. Ezzel már csak 31 túlélő maradt. Gyorsan süllyed Schwarzhafen lakossága, nem igaz?
- Látod, így kell ezt...ügyeske voltál!
Suttogtam a fiú fülébe. Tudok én ám kedves is lenni, amikor akarok. Ítéletnaponta egyszer...
- Némber, öld meg a fiút!
Az egyik mama az előbb még hős gyermekre vetette magát, bár érezni lehetett az ellenkezését is. Az alapvető ösztönöket azért igen csak nehéz kiírtani, és ebben az anyában erősek voltak ezek. Már hat gyermeknek adott életet rövidke pályafutása során, és mindegyiket szerette is. Érdekes egy érzés...szeretet. Mit imádnak ezek a lények ebben annyira? Csak gyengévé tesz. Na mondjuk őt nem éppen, mert olyan erővel fojtogatta szegény harcosomat, hogy a nyakát is majdnem kitörte, mire végzett vele. Erborosh csak halkan kuncogott a jelenet láttán.
- Kisfiam, emlékszel arra a nénire a B5-ön? Vele csalta meg az apukád anyukádat. Köszönd meg neki ezt a szivességet!
És a kisfiú meg is köszönte, még hozzá eléggé szép módon. Szívmelengető egy jelenet volt, amikor puszta kezeivel kezdte el simogatni a terhes mamát, és péppé verte az arcát. Talán kissé túlzottan is megszeretgette őt. Na mondjuk én szokás szerint közömbösen néztem a jelenetet. Lehet, hogy tényleg egy kicsit gonoszak lennénk? Csak egy kicsit mondjuk...ugye?
- Tolvaj! Metszd fel a tehén gyomrát! Végezd a kötelességedet, mint egy szófogadó báb. D2 a D4-re!
És a tolvaj fut, kegyetlen élvezettel az arcán, ami talán Erborosh elmeállapotát tükrözi, és a vértől csuszamlós földön hátra vetve magát csúszik át a "lovagom" hasa alatt, hogy hosszú belezőkésével felmetssze annak gyomrát. A kicsikém egy utolsó "múú"val kimúúlt, a tolvaj pedig vérben ázva, üveges szemmel bámul a messzeségbe. Most jobban belegondolva...lehet, hogy a teheneket és a haszonjószágokat életben kellett volna hagyni? Vajon milyen íze lehet egy tehénnek?
- Kisfiú az E5-ösön, ballagj át és lopd el a tolvaj szívét! Szívtelen egy tett, de nagy szívességet teszel vele, és nem fogja szerintem ezek után ezt a szívére venni. Igazi szívtipró leszel! Menj légyszives a D4-re.
A kisfiú lassan ballag a még mindig kába és élettelen tekintetű tolvaj felé, kezeiben egy kis ásót tartva, amivel órákkal ezelőtt még a házuk előtt lévő kiskertet ápolta nagy gonddal. Azok a virágok ugyanúgy meg fognak halni, mint kisgazdájuk. De erről meg már igazán nem mi tehetünk. Amikor a tolvajhoz ér, nemes egyszerűséggel szúrja át a mellkasát - pár próbálkozás után mondjuk - és tépi ki a férfi szívét, ledobja elé, és átveszi a helyét. A zsebes, minő meglepő módon, holtan rogyott össze. Eddig ez egész jól megy!
- Háháhhá! Beleléptél a csapdámba, Hoshekh!
~ Hogy mi...?~
- Leütötted a futómat, ezért a parasztjaim képesek a különleges képességüket használni! Gyerünk, gyerünk mamócák, mutassátok meg a kisfiúknak az öcsikéiket!
Az elkövetkezendő jelenet azért már eléggé gyomorforgató volt, és határozottan egy beteg elme szüleménye volt - egy nagyon beteg elméé. Erborosh mindig is ilyen volt? Mert a parancsára a várandósoknál beindult a szülés. Kínlódtak, a hasukat fájlalták, és nemsokára a kisbabák szó szerint belülről rágták ki magukat. Torzak voltak, deformálódottak, pont olyanok, amelyek Vöröshöz illenek. A torzszülöttek a gyermekeimre vetették magukat csápjaikkal és fogaikkal. Rövid időn belül - mire egyáltalán feleszmélhettem volna - a parasztjaim mind elhullottak, majd falatozni kezdtek belőlük. Egy pillanatra a még nem is létező lélegzetem is elállt. Nem a látványtól, hanem mert ez határozottan CSALÁS VOLT!
- Hahahahaha, vicces ez a játék.
- Erborosh!
Ordítom el magamat, haragom olyan szinten erős, hogy már szinte manifesztálódik, s mindenki fájdalomtól fogja a fejét, vérzik minden pórusuk, és el is hányják magukat. Gyenge lények, a haragom viszont határozottan erős! Felbőszült bika módjára utasítgatom az embereimet, hogy vigyék végbe azt, amit meg kell tenniük.
- Jól van, drága kovácsom és favágóm! Ideje megmutatni, hogy mihez is értetek!
Izmaikat ropogtatva indulnak meg előre választott harcosaim. Az egyik kezében kalapács, a másikéban fejsze, és véres sort vágnak maguknak, szétverve minden újszülött és anyuka fejét, akik egyáltalán még életben vannak. Mire végeznek a mészárlással, az összes paraszt, aki csak volt, halott lett. Innentől kezdve már csak a tisztek vannak életben. Ezt akartad Erborosh? Hát akkor megkaptad. Az egész jelenet legmegkapóbb pillanata mondjuk az volt, amikor a tehén unott pofával rágcsálva a véres füvet, egy kis lepényt pottyantott ki magából, ezzel minősítve Erborosh taktikáját és tettét.
- Azt hitted, hogy ennyivel vége lesz az egésznek? KIRÁLY! NE CSAK ÁLLDOGÁLJ, HASZNÁLD A KIRÁLYNÉT!
Erborosh parancsának engedelmeskedve a férj megindul előre, kezében kis pálcikaként tartva a feleségét, és olyan ügyesen forgatja azt, mint ha egész életében az asszonnyal verte volna el ellenlábasait. Az egészben a leghátborzongatóbb az volt, hogy miképp is vált a "királynéból" fegyver. Eddig a férj a felesége kezét tartotta a kezében, amiből most valami sárgás-zöldes lé csöpögött, és ez kapcsolódott az eredeti testhez, de a kar és a test között feszülő távolságot ebből az anyagból font lánc kötötte össze. Határozottan morbid egy láncos buzogány lett. Azt mondják, hogy egy jó asszony aranyat ér. De most a jó asszony vért aratott. A legundorítóbb rémálmokba illő jelenet bontakozott ki, és még a dögevők, s keselyűk is undorodva fordították el a fejüket. Jó ideig még nem szállnak ide vissza, hogy lakmározzanak.
- Na jó, most már azért némileg érthető, hogy az egyszerű halandók miért is félnek tőlünk ennyire. Mikor vált ennyire...aljassá és beteggé Erborosh?
Tűnődök hangosan, amit persze mindenki hall, hisz a megmaradt embereim replikázzák a szavaimat. Most már senki se rezdül bele abba, hogy egy Mélységi piszkálja az elméjüket, az itt látott borzalmak után ez már a lehető legkisebb probléma volt. Nem volt mit tennem, ezt a veszedelmes párost meg kellett állítanom. A kovácsom és a favágóm közös erővel rohantak a láncos-buzogányos-feleség felé, azonban a férj olyan erővel és ügyességgel bánt vele, hogy mindkettőjüket rövid úton kivégezte. Én csak pislogni tudtam. Erre azért még én se számítottam. A még mindig talpon álló ellenséges király, felesége utolsó húscafatjaival a kezében esett az utolsó megmaradt tehenemre, és mielőtt még bármit lépni tudtam volna, kivégezte azt is. Szegény Boriska egy hangos bőgéssel távozott az élők sorából. Kár érte, jó tehén volt. Pillantásom a csatatér másik jelenetére siklott, ahol a két futárfiúm közös erővel esett neki a négylábú ellenséges lovagnak. Óh, de hogy milyen aljas módon végezték ki! Szinte öröm volt nézni, ahogy pennájukkal és levéltekercseikkel ütlegelik agyba-főbe a szerencsétlen lényt. Mondjuk annyira belelendültek a nagy mérkőzésbe, hogy észre se vették az utolsó megmaradt tolvajt, aki megsebezte mindkettőjüket, így aztán őket is elfelejthettem. A rémálomban egy pillanat nyugalom állt be, amit csak a vér csepegésének hangja, és néminemű nyöszörgés töltött be. A bábuk száma alaposan megfogyatkozott. Vörös részéről még maradt egy király és két bástya, a részemről már csak a király és a királynő.
- Hehehehe. Gyerünk! Tovább! Tovább! Mindenki! Előre! Szeljétek fel őket! Tépjétek szét őket!
Erborosh minden erejét beleadta ebbe a parancsba. A megtört testekből vér szivárgott elő, amely már csak igen kis patakokban folyt le, alig maradt bennük valami, ami még egyáltalán életben tartotta őket. Akárhogy is...ezt a napot már akkor se élnék túl, ha békén hagynánk őket. És mindezt azért, mert Vörös nem bírt magával. Pedig annyira egyszerű lett volna az egész! Két nap múlva megindultak volna a küldönceim az angyalrom felé. KÉT NAP! Erre meg nesze, kiírtva egy egész város...Mondjuk, lehet, hogy túlzásokba estünk. Merengésemet Erborosh hangja töri meg.
- Élvezettel nézem a vérengzést, rég nem láttam már ennyi kétségbeesést ilyen porszemek között.
- Legyen hát, Erborosh. De Te kezdtél el csalni, és csak így tudtál győzni, ami mutatja, hogy még is, kettőnk közül ki az erősebb. Éppen ezért, nem foglak semmikép sem Abathar Marut közelébe engedi, ezt jól jegyezd meg!
Az üzenetemet a szerető adta át. Szája, amellyel már számtalan férfi ajkát és más testrészeit csókolgatta, tökéletes eszköz volt arra, hogy átadja a mondanivalómat. Úgy látszik, hogy ez nem nagyon tetszett mondjuk ellenfelemnek, mert az összes megmaradt egység a polgármester és cafkája felé indult meg. Az őrület a végéhez közeledett. Már csak pár szívverésnyi idő, és az utolsó bábu is elesik. Ilyen ez az élet, kegyetlen és gyors. A türelmem és a szórakozásom viszont a végére ért. Eluntam ezt a játékot, így hát utolsó kegyes tettemként szabadjára engedtem az utolsó kettő elméjét. Hupsz, lehet, hogy még sem volt olyan kegyes tett, mert éreztem, ahogy elborzadnak a körülöttük lévő látványtól, és remegni kezdenek a félelemtől. Lehet, hogy nem egy szívderítő látvány az, amikor két hentes a bárdjukkal, és egy amúgy tök jó fej szomszéd valakinek a letépett, gennyes kezét szorongatva megy feléjük gyilkos szándékkal. A polgármester nem volt gyáva ember, tudta, hogy meg fog halni, de menekülést akart biztosítani a szerelmének. Óh, ha tudta volna, hogy az az olcsó cafka két rézért bárkivel lefeküdt, és csak azért tartott ki mellette, mert tőle aranyat kapott. Óh, minő naivitás. Minő hiúság! Minő elpazarolt bátorság. A nő, a szerető, a mindig büszke és hiú nő retiküljével esett a hetesnek, és csapkodni kezdte őt felháborodásában. Hülyeségének egy bárd vetett véget, ami ketté szelte a fejét, de úgy, hogy az agya is majdnem kibukott belőle. Ezzel egy időben a polgármester a férj torkának esett, és meglepő módon végzett vele. Hát, ebben még volt valami harci szellem. De mire megfordult, már két hentessel nézett szembe, és velük szemben semmi esélye sem volt. Azért a földről fel vett egy rozsdás kardot és azzal várta az elkerülhetetlen halálát. Esetlen csapkodásait könnyen kivédték, és végül egy jól irányzott suhintás egy bárddal levitte a bal kezét. Mielőtt még térdre rogyott volna a fájdalomból, a karddal előre döfött, és átszúrta a hentes hasát, s amidőn eldőlt, a beleket is rántotta magával. Az égre nézett, hogy onnan várjon kegyelmet és megváltást...de minden, amit kapott, az egy lecsapó bárd gyorsan közeledő képe volt. Hangos reccsenés és puffanás. A polgármester halott volt. Az egész mészárlást egyedül a mészáros élte túl. Hát...ez eléggé irónikus volt, nem igaz?
- Ennek a mészárlásnak hamar híre fog menni a környező vidékeken. Remélem a patkányok majd meglátogatnak téged, és ehhez hasonló szórakozást nyújtanak neked. De én meguntam a vele való értelmetlen kommunikációt Erborosh...Most már hagyj engem békén és takarodj a közelemből!
- HAHAHA NYERTEM! Én nyertem! Ennyi vagy Hoshekh. Na takarodj innen, ez már az én területem!
A kis mocsok annyira örült magának, hogy teljesen elengedte irányítása alól az utolsó bábuját, aki végre észhez tért, és meglátta azt, hogy mit is műveltek eddig és minden emléke beugrott, amit eddig a Mélységi akarata eltakart előle. Kétségbeesett elmével, undorodva bámult előre pár másodpercig, majd megfogta a véres bárdot és átmetszette a saját torkát, végül a porba hullt. Schwarzhafen lakossága: 0 élő, több ezer szellem. Így ért véget egy több évtizedes béke időszaka, amikor csak nőtt és nőtt a város, gőgősen hírdetve fényes jövőjét, botor módon elfeledve véres múltját. Nem tanulnak belőle. Most már nincs is rá alkalmuk. Vajon lesznek később olyanok, akik betelepülnek ide? Akik meglátják az üresen hagyott házakat, a napon száradó fehér csontokat, a rozsdás eszközöket és úgy tartják, hogy ez egy igen csak jó ötlet? Valószínűleg így lesz. Eddig is így volt. Az ignorancia igen csak beltenyészes módon terjedő ragály ezeknél a népeknél.
- Micsoda? Ez meg minek ölte meg magát? Hiszen mi nyertünk! Örülnie kéne. Ezek a buta patkányok...
- Az emberek és az alantasabb lények elméje nem olyan, mint a miénk, Erborosh, ezt jegyezd meg, ha legközelebb szórakozni akarsz a fejükkel. Túlságosan is az érzelmek fűtik őket, és látva a szerettei és ismerősei halálát, azt, hogy milyen szerepet játszott benne, az őrületbe kergette, jobba, mint ahogy azt Te vagy én akár el tudnánk érni. Az abszolút irányítás nem arról szól, hogy teljesen átveszed a kontrollt az elméjük felett, és kényszeríted őket...hanem az, hogy megtalálod a motivációikat, a gyengeségeiket és az erősségeiket, és ezeket használod ki, lassan építed fel bennük azt, amit el akarsz érni.
- Amúgy meg, ha jól számolom, akkor döntetlen lett a végeredmény, nem igaz? Vagy is hát...nem, nem is döntetlen, hisz én nyertem! Te feladtad a játékot. A bábuid a Te akaratod meghosszabbításai voltak és az utolsó harcosod feladta a játékot. Végső konklúzió: én nyertem! Úgy hogy, ahogy mondtam, ez a terület még mindig az én territóriumom. Húzódj vissza a kis üregedbe, és marad is ott az elkövetkezendő évszázadokra. Itt az ideje, hogy véghez vigyem a terveimet. Óh, milyen jó játéktér is ez a Veronia!...és milyen sok bábum van már a kulcspozíciókban. Hosszú távú tervezés, Erborosh...ez a kulcsa mindennek!
- El vagy tévedve, öreg barátom. Én nyertem, mivel a bábuit már halottak voltak azelőtt, mielőtt az enyém visszatért volna a porba. Így hát a terület az enyém! Vagy ha nem egyezel bele, akkor jön a következő menet. És lejátsszuk a következőkben a második játékunkat is, hogy bebizonyítsam igazamat. Jöjjenek a bábuk, és híreszteljék, hogy Erborosh nyert, és Hoshekh elvesztette a mérkőzést!
Ilyen hát Schwarzhafen története. Vérrel és borzalmakkal teli, ahogy a két halhatatlan elme folytonos harcát vívja olyan jogok felett, amely egyiküké se lehet. Oh, hát még hány borzalmat és mészárlást kell átélnie ennek a szegény városnak ahhoz, mielőtt azt mondjuk: "Állj, ne tovább!" Hány ártatlannak kell meghalnia azért, mert ignoránsak vagyunk? Sötét történelem a miénk, sötét történelem Veronia-é. S ahogy az Idő Kereke fordul, folyton csak fordul, a harcok tovább folynak, és végül a feledés homályába vesznek, hogy végül csak gyerekeket riogató mese legyen...egészen addig, míg a terület ismét be nem népesül, hogy áldozatot mutassanak be a Vér Oltárán. Nem hisztek nekem, drága barátaim? Itt ültök hát, velem szemben, a kandalló tüze mellett, iszogatjátok az édes mézsört és csak hevesen rázzátok a fejeteket. Látjátok a temetőt odakint, amely nagyobb, mint bármelyik más, és tagadjátok a múltat? Azok, kik ignorálják a múltat, elvesztették a jövőjüket. Dögkeselyűk járják halálos táncokat a levegőben, ádáz szemmel méregetve a lent élőket, várva a következő vacsorát, a következő lakomát. Nem, még mindig nem hisztek nekem. De várjatok csak, mi ez a hang? Óh...most már érzitek. Most már tudjátok. Az Uram ismét eljött, hogy a területet magáénak követelje, és Hoshekh az útját akarja állni ismét. Abathar Marut és Schwarzhafen története ismét összekapcsolódik. Halljátok hát az utolsó szavamat, amit még életetekben hallotok barátaim: Elkezdődött...
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
