[Magánküldetés]Bűnösök és Szentek

Carolusburg fejlődő városában mintha sosem állna meg az élet. Az utcák mindig tele vannak siető hivatalnokokkal, fáradtan haza vagy épp munkába bandukoló gyári munkásokkal, akik a mindennapi betevőért húzzák az igát a jötünök fegyvergyáraiban. A háború bár sok fájdalmat és szenvedést hozott az embereknek, de modernizációt is, főleg a félóriásoknak és Gustav király diktatórikus és radikális, de sokszor ésszerű döntéseinek hála. Sokan nyertek ezzel az egésszel és sokan vesztettek, így ha valaki benne van a mindennapi élet pezsgésében, ha nem is tudja, de mindenképp megérzi a felszín alatt húzódó, láthatatlan feszültségeket.
Már nagyjából mindenkihez eljuthatott a hír, aki nem süket, hogy néhány hónapja a Reinburg villában tartott bálon egy rebellis csoport megpróbálta meggyilkolni a királyt. Őt ugyan kimentették, de az összecsapásokban számos polgár és nemes vesztette életét, mind a két oldalról. Az események hatására megkettőzték a városőrséget, és rendszeres lett a köznép vegzálása. A közhangulat meg… Ahogyan a sokat látott vénasszonyok mondják: „Majd túléljük ezt is!”
Kato éppen az egyik piac szélén koldul, mikor egy suhan, talán tizenhárom éves forma kölyök szalad felé, de mivel egyáltalán nem a lába elé figyel felborítja az érmékkel teli bögrédet. Piros sapkát visel, a karján piros karszalagot, szakadt nadrágjából ítélve nem túl tehetős, a kormos arca pedig arról árulkodik, hogy valószínűleg előbb járt az egyik külvárosi gyárnál, mint egy dézsa fürdővízben.
- Bocs papi! - kiáltja, majd odadob egy érmét és már fut is tovább, be az egyik szűk mellékutcába. Rögtön utána páncélos léptek robognak, és két a városőrség egyenruhájában lévő fickó áll meg előtte.
- Hol van?
- Nem látom, elvesztettem szem elől!
- Francba!
Mérgelődnek, majd egyiküknek rád terelődik a tekintete.
- Hé öreg! Nem látott egy tizenéves piros sapkás kölyköt?
Mire a másik oldalba böki.
- Adj neki pár váltót. Attól mindig megered a nyelvük…
- De Friedrich kapitány azt mondta, hogy…
- Azt fogja mondani, hogy ezentúl maradj is otthon, ha ennyire nem vagy képes végezni a munkád!
A városőr csak felsóhajtott és feléd nyújtott egy százváltóst, amiből nagyjából három napig vígan el lehet éldegélni, és talán egy olcsó fogadóban is kijön belőle egy-két éjszaka.
- Egy piros sapkás fiú. Őt keressük. Rebellis karszalag van rajta.
Innentől kezdve pedig a döntés a tiéd.

A főváros színes forgataga lélekmelengető látvány lehet azon egyének számára kik a nyüzsgést, az állandóan lüktető életet preferálják. A civilizáció szívében bolyongó, madártávlatból hangyányi emberek szorgos mancsai formálták ily monumentálisra ezt a helyet, és tették egy mindent behálózó, mesterséges érrendszer központjává. Ennek következtében pedig minden egyes dobbanása kihatással van a benne élő, és a közvetett módon tőle függő lények életére. Katonak is hamar meg kellett tanulnia beilleszkedni ebbe a néhol egészen nehezen követhető, rétegesen egymásra rakódó struktúrába, mikor maga mögött hagyta az erdő merőben különböző, emlékeiben idilli utópiaként élő nyugalmát.
Most pedig itt ülve magányosan a kemény talajon, és végigtekintve az arctalan népek jellegtelen tömegén rá kell jönnie, hogy egyik legnagyobb baklövését követte el, mikor ide jött. A háború nem csak megszámlálhatatlan életet vett el ettől a világtól, hanem magával rángatta a közöny angyalát is, ki rátelepedett mindenki elméjére.
A vén tünde mint minden egyes itt eltöltött nap kissé már megfáradva, de reménykedve ébredt, és vette az irányt rögtön a város ilyen tájt egyik legnyüzsgőbb pontjára, a piactérre. Ott felállította az egyetlen csuporból álló puritán bódéját, és türelmesen várta a szánakozó tekintetek után következő csilingelő érméket.
Kora reggel óta ott csücsül és a türelme, mint egy jó éjszakába hajló mulatozás közben az alkohol, rohamosan fogy. Jobbra kémlel, majd balra, míg fülét mindig alaposan nyitva tartja, hátha hall még bármi érdekfeszítőt, ami ha rövid időre is, de leköti csapongó gondolatait. Így a hozzá hasonló háttérben megbújó senkik sok olyan dologról értesülhetnek, amiről talán egy átlagos polgár nem, vagy csak megkésve szerez tudomást. Annyira jelentéktelen az ő lénye, hogy néhányan észre sem veszik, ha előtte fecsegnek olyan bizalmas dolgokról, amik csak a társalkodópartnerekre tartozna.
Ilyen mód sikerült tudomást szereznie a királyt ért atrocitásokról is, mire a reakció a jól megfigyelhető nyugtalanság, és az őrök számának jelentős növekedése lett. Hogy ez mit is jelent az ő szempontjából? Jogos félelmet, hogy valamelyik túlbuzgó rendfenntartó alaposan meggyötri eleve legyengült testét, azon logikátlan gondolatmenet alapján, hogy… valójában ő maga sem tudja, hogy miért. A hatalmon lévő emberek gyakran szeretnek indokolatlanul erőszakoskodni akár a vétlenekkel szemben is.
A sarkon ücsörögve éppen valami piperkőc férfit vizslat egészséges szemével, mikor a képbe egy előtte elsuhanó árny rondít bele, mit rögtön bögréjének és a talajnak az erőszakos összecsókolózása követ. Az a féltucatnyi érme, mit eddig összekoldult most életre kel, s mint a felnőtté vált porontyok, ki-ki a maga útján indul el. Kato a megdöbbenésből alig felocsúdva ugrik utánuk, és igyekszik annyit megmenteni a tömeg kíméletlen lábai elől, amennyit csak tud. Csak azután tekint a siető suhanc felé, miután megmentette kicsikéit, és már emelné is fel rekedtes hangját, mikor is a kölyök sajnálata jeléül megdobja némi kárpótlással.
- Mi a…!? - Csak bambán bámul a kezében szorongatott apróra, és próbálja feldolgozni a pillanatok alatt lezajló eseményt. ~Jött, kiborította a pénzem, futott tovább, és kiszúrta a másik szemem is ezzel a… Átkozott kölyök!~ Elgémberedett végtagjait át sem mozgatva pattanna fel a helyéről, hogy utána szaladva megleckéztesse a legényt, amikor is újabb jövevények lépnek be a személyes terébe. Csakhogy ezen tekintetek közel sem olyan barátságosak, mint a piros sapkás fiatalé. Ki is szúrják rögtön szerencsétlen tündénket, kinek sokat megélt kobakjában rögtön leperegnek egy fájdalmas verés zavaros képei, ha nem működik együtt a drabális páncélokba bújtatott ökrökkel. Nagyot nyel, majd pillanatnyi tanácstalanság után, amit gondolkodásnak álcáz, válaszol a neki szegezett kérdésre.
- Arra ment! - Mutat a vén, bohókás Kato a kölyök útjával merőben ellenkező irányba, és már nyúl is, hogy átvegye a jutalmát a büdös nagy semmiért. Lehetne akár lelkiismeret-furdalása is, de ezek az állatok általában csak megnehezítik az életét, ezért megérdemelnek némi visszajárót is tetteikért cserébe. Na meg persze ott van a kölyök is, aki mégis jobban jár azzal, ha Kato kapja el a grabancát, és nem a főváros mélyen tisztelt őrei.
Ha az urak beérik ennyivel, és továbbállnak, akkor bátor vagy botor – majd az idő eldönti – hősünk megindul a fiú nyomvonalán, reménykedve hogy még megtalálja, és a leckéztetés mellett még azt is megtudhatja mit követett el, hogy kis túlzással élve egy egész hadtest a nyomában van.

Az őrök köszönés nélkül szaladtak el a mutatott irányba, bár egyikük – a nyámnyilább – megemelte még a kalapját Kato felé köszönetképp. Talán lesz némi idő, mire rájönnek majd, hogy mekkora bakot lőttek, de azt már nem fogják tudni, hogy tévútra vezették őket, vagy csupán a kölyök volt túlságosan ügyes menekülő. A téren mintha senki sem vette volna észre a jelenetet, de miért is tették volna? Az ilyesmi mindennapos volt.
Mikor belépsz a sikátorba, néhány száraz kenyeret rágcsáló szürke patkány ijedten szaladt szét a lábad elől. Ez az utca is pontosan olyan, mint Carolusburg összes többi sikátora, talán annyi különbséggel, hogy a piactér közelsége miatt ide halmozták fel az éppen használaton kívül lévő faládákat és üres hordókat.
- Kössz papi, hogy nem köptél be. – hallatszik egy ismerős hang valahonnan a fejed felül. Ha felnézel, ott látod ülni a korábbi fiút a ládahalom tetején. Feltehetőleg amögött tervezett elbújni, hogy az őrök elmenjenek mellette, ő pedig visszafordulva el tudjon surranni. Régi trükk volt és olcsó is, de többnyire működött.
- Nekünk, a söpredéknek végülis össze kell fognunk, hiszen ha mi nem védjük meg egymást ők aztán nem fognak. – nevetett fel. Túl fiatal volt még ilyen nagy szavakhoz, s talán nem is a saját kútfőjéből találta ki őket. A piros sapka és a karszalag még mindig rajta volt, mint különös ismertetőjel. – Én ugyan meghálálni nem tudom, de elvihetlek Nennének, nála mindig van jó leves, és ha elmondom, hogy megmentettél nem kell érte fizetned. – ajánlotta fel egy fokkal megszeppentebben, mint az előbb. Most méginkább kisfiúnak tűnt, hogy egy pillanatra hagyta, hogy lepattogjon róla a magabiztos pimaszság felfestett máza.

Egészen más érzés, ha érzéketlen, szolgálatukat mindennél előrébb helyező szadistákat ver át, vagy ha éppenséggel bőkezű őröket, akik kötelességüket végezvén tőle, avagy az utca egyik szemétől kérnek segítséget. Így mikor az egyik férfi méltónak találja egy egyszerű, de mégis sokat jelentő köszönetnyilvánításra, némileg belesajdul öreg szíve a lelkiismeretének kapálózására. Megrendül saját tettének erkölcstelenségén, de a tény, hogy egy-két napig biztos lesz mit ennie gyógyírként hat hirtelen megdermedt tudatára. És ha nem lenne elég korgó gyomrának megkönnyebbült sóhaja, befészkeli magát elméjének egy eldugott szegletébe az a gondolat, hogy talán megmentett egy fiatal életet.
Tehát mivel nem tudja kiverni fejéből a kölyök piros pozsgás arcát elindul, hogy megkeresse. Egy alapos körbe kémlelés után megkönnyebbülten konstatálja, hogy egyetlen szemfülesebb járókelő sem figyelt fel a piac sarkán lezajló jelenetre, ezért továbbra is megmaradhat egy jelentéktelen szellemképnek a halandók zűrös világában.
A sikátorba betoppanva mit sem törődve tör utat a megriadt patkányok tömege között, és nyomokat keres, melyek a fejfedős csemete útját jelezhetik. Azonban annyira elmerül szakavatatlan szeme a nyomolvasásban, hogy szívéhez kapva tekint a feje fölül hirtelen felcsattanó hang irányába.
- A franc vigyen el ostoba kölyök! A frászt hozod rám! - Élcelődik azon nyomban, ahogy szíve újra normális ütemben kalapál. Ma már duplán ijesztett rá, így ezért dupla szidás is jár. Nagyot szippant a szennyezett nagyvárosi levegőből, mire összeesett mellkasa egy pillanatra visszanyeri eredeti, egészséges méretét, majd ahogy megtelik a fújtatója ki is ereszti tartalmát egyenesen a szemtelen ifjonc képébe.
- Söpredéééék? Söpredéknekmersznevezniteátkozottkiszsírosképűcsecsemő, teee! Fogalmad sincs min mentem keresztül mire idáig jutottam, mégis pimaszkodsz velem, hát gyere le azonnal, ezzel a kezemmel fogom kitépni egyesével az összes fogadat, aztán majd meggondolod ki a söpredék! Hozzád hasonló húsos suhancokat szoktam reggelizni minden áldott nap! És te azt mondod nekem, hogy papi! Papi apádnak az apja, nem én, a pimasz mindenségit.
Indulatos monológja után lihegve támaszkodik meg két térdén, és szegezi fejét egyenesen a földre, hogy véletlen se látszódjanak pengevékony ajkai szélén megjelenő kiszáradt mosolyráncai. Igazán megérdemelne többet is a suhanc, ám mégsem akarja végleg elijeszteni, így némi hatás szünet után halk kuncogás után elfogyott csülkeire csap.
- No azt hiszem ezt megérdemelted, fiú! Okosabb vagy, mint amilyennek tűnsz, hallod-e? No de gyere le tényleg, ha nem rémített az előző kis tréfám halálra, és meséld hogy mibe keveredtél! Hazakísérlek, megosztozunk ezen a százváltóson – mutatja fel a katonáktól előzőleg szerzett fizetséget – és te pedig cserébe bemutatsz Nennének! Az előbbit pedig vedd szivességnek. - fejével arra bök, ahol imént még egy halom felfegyverkezett katona kereste reménytelenül a fürge fiút.

Az áradatra melyet a kölyökre zúdított Kato csupán édes, élettel teli kacaj a válasz, az ilyen kópék sokszor hallanak hasonlókat, és ez a kölyök sem most hallhatta ezeket a szavakat sem először, sem pedig utoljára. Az invitálásra előszr félrebiccentett fejjel mréegette az öreget, mintha maga se tudná, hogy számítson-e nyaklevesre vagy sem, de a százváltós meglobogtatása elég meggyőző erővel bírt ahhoz, hogy végülis lemásszon a ládákról. Mikor leért a mocskos, macskaköves útra hetykén zsebre vágta a kezét, majd a nagyoktól eltanult leglazább tartással mérte végig a tündét. Így álva a fiú körülbelül a bálláig ért, soványságban pedig akár versenyezhettek volna, annyira alultáplált volt mindkettő.
- Na jól van. Gyere Papi. - intett a gyerek majd laza tempóban indult el a sikátorban. Amennyire meg tudtad ítélni dél felé tartottatok, a város széle felé. Közben a fiú rámutatott a karszalagra.
- Hát mibe keveredtem volna! Azoknak a bádogembereknek az a bajuk, hogy nem vesszük be a propaganda maszlagot, és beléptünk a szakszervezetbe! Biztos hallottál róla... Magasabb bérek, jobb életkörülmények, meghát biztonságossá kell tenni a fegyvergyárakat, hogy ne legyen annyi baleset, mert aki megnyomorodik az nem tud dolgozni aztán koldusbotra is jut. Meg hogy ne dirigálhassanak azok a tengeri jötünök. Csak tudod, amikor megpróbálták kinyírni a királyt azóta aztán ránk szálltak. - a fiú elhúzta a mutatóujját a torka előtt. Olyan könnyedén beszélt a király megöléséről is, mint a vasárnapi ebédről. - Mondjuk ja, az durva volt sokan meghaltak... De biztos érted miről beszélek papi, az ilyen vén csotrogányok tudni szoktál. - nevetett fel, és már menekült is előre, nehogy el tudják kapni egy nyaklevessel. Közben lassan kiértek egy külsőbb gyűrűbe, ahol már nagyobb épületek vannak talán öt vagy akár tíz család is megosztozik egyetlen bérházon. A levegőben óhatatlanul terjengett a szén szaga és a puskaporé a közeli fegyvergyárból. A fiú a falnak lapult amikor egy-egy őrjárat haladt el a közelben, és láttok néhány úton masírozó, döngő léptű félóriást is.
- Ezek azok. - suttogta a gyerek. - Eleinte tökre örültünk nekik, sok új holmit hoztak, azt mondták lesz csatorna is, meg újjáépítették a házakat, amiket a sárkány leégetettt nagyobbra meg erősebbre, meg a falakat is... De aztán azóta úgy viselkednek mintha az övék lenne itt minden. Nenne mondta hogy már csak az kéne hogy templomot építsenek a barbár isteneiknek, az lenne még szép! Nahh elmentek, erre... - vezetett tovább egy a többinél kisebb házhoz. Kőből épült, de a régi északi stílusban, a tetőt többször foltozták, és a fehérre meszelt fal már inkább volt szürke a levegőtől. Úgy tűnt ez a viskó átvészelte a sárkány tüzét is, meg az új időket is... Egyelőre.

A nyakleves gondolata akár a nyári zápor, átrohan a fejében élő kopár tájon, de végül a világ fizikai síkjára vezető úton megragad, és sosem fejeződik ki tettekben. Fiait is csak rendkívüli alkalmakkor kínálta meg munkától érdes tenyerével, amit aztán persze hosszan tartó lelkiismeret-furdalás is követett. Vénségére pedig inkább megkíméli az előadásán jót kacagó kölyköt egy lendületes jobbostól. Na meg elég soványkának is tűnik ahhoz a tizenéves forma fiúcska, hogy ettől a Katotidzhernos-féle levestől még jól se lakjon szerencsétlen.
- Kölyök, alulról nézve húsosabbnak tűntél! Sipírc vissza a ládák tetejére, hadd nézzelek meg megint! - Ugratja ily módon a suhancot, mikor az végül csak lekászálódik a faládákból rögtönzött bástyájáról, majd hiányos tekintetét alaposan végig is futtatja a piros sapkától, egészen a lábáig. ~Szánalmas, hogy mindig sajnáltatom magam, annak ellenére is, hogy nekem legalább volt gyerekkorom. Ideje lenne összeszedni magad, te eszed vesztett csúfság!~
Az önostorozás mostanában Kato életének egy jókora részét teszi ki, melynek hatására tényleg kezd hasonlatossá válni egy, az őrület végtelen szakadéka szélén ténfergő megtévedt vándorhoz. Valójában pedig már régóta ezen az ösvényen halad. Életének összes szakaszában önmaga tökéletes tükörképét kereste mindenhol, ahol járt. Egykoron világot akart látni, utazni, és felfedezni a kietlen pusztaságoktól kezdve, lombhullató rengetegeken keresztül még az égen lomhán araszoló elérhetetlen bárányfelhőket is.
Ezután betoppant életébe későbbi neje, és önmagát fosztotta meg vágyaitól azáltal, hogy hűséget fogadott. Noha egy szárnya szegett ragadozó madár, ki nem hasíthat többé lyukat szárnyaival a világ szövetébe, rövid időn belül elpusztulna bánatában, a tündének sikerült megtalálnia a boldogságot párjához láncolva is. Gyermekei anyjuk tejét szopva egészséges, az atyai szigor, és tanítások hatására pedig erős fiatalok lettek, kik képesek túlélni az előttük álló hosszú utat, amit apjuk, nagyapjuk, és őseik már keresztül-kasul kitapostak előttük. Ez mindig büszkeséggel tölti el.
Szabadsága elveszett, mégsem élt unalmas életet. Érezte már szájában az élet vörös nedűjének enyhén kesernyés ízét, és látott jó embereket örökké nyugovóra térni. Került kötél a nyakába, melynek halovány nyomai még a mai napig kikémlelhetők torka körül, s volt már közel akkora vagyonhoz is, melyet az ő egyszerű elméje fel sem tudott fogni.
Egészen kalandosnak hathat, ha elkezdi történetét mesélni egy idegennek, ám valójában életének egyetlen szakaszában sem sikerült megbékélnie a fodrozódó víztükörből visszabámuló alakkal. Hiábavaló volt minden görcsös cselekedete, mellyel létének jogosultságát igyekezett bizonyítani, hasonmása ábrázata mindig ugyanolyan ellenszenves maradt.
- Mi a neved, kölyök? Mégsem hívhatlak egyfolytában kölyöknek! - Érdeklődve pillant a rebellis legényre, miután az int neki hogy kövesse. Igyekszik lépést tartani vele, de még ha nem is lenne ilyen vén, az éhezés akkor is alaposan meggyötörte állóképességét. Így értelemszerűen nem tudja túl gyorsan szedni mezítelen lábait.
Mikor aztán megtudja, hogy mivel is tömték tele a suhanc koponyáját a balga felnőttek, kiknek nincs jobb dolga,  csak képtelen elméleteket gyártani, alaposan megveregeti a derék ifjú vállát. Biztosítani akarja afelől, hogy jó gyerek annak ellenére is, hogy mi jön a vén csirkefogó ajkaira a történetet hallgatva.
- Fogalmam sincs mennyi idős lehetsz, kölyök, sosem tippeltem valami jól. Mégis úgy érzem, hogy olyan dologba folytál bele túlságosan is, ami nem a te dolgod. Az egyszerű pórnép mióta világ a világ szenvedett. Persze mindig reménykedtünk, hogy jobb lesz, néha ki is szúrták a szemünket pár jelképes ajándékkal, de valójában sosem változott semmi. Azt hiszem mi túl tudatlanok vagyunk, ahhoz hogy egy uralkodó helyett döntsünk, vagy megkérdőjelezzük a döntéseit. Mert akkor mivel vagyunk jobbak, mint a folyton civakodó nemesek, akik elhiszik magukról, hogy jobbak lennének akár a királynál is?
Ő maga is elgondolkodik egy pillanatra a saját kérdésén, na meg azon, hogy az összetákolt mondatait ő maga is komolyan gondolja-e, majd miután megbizonyosodik, hogy ezeket valóban ő, és nem az éhség kreálta, egy kérdéssel folytatja.
- Na és hogy tervezitek mindezt megvalósítani? Nem tűnik egyszerű dolognak egyik sem!
Mire megérkeznek ahhoz a bizonyos Nennéhez, Kato már hevesen szedi a levegőt. Nem egyszerű dolog meglapulni, majd sietve tovább állni, és nem lemaradni az ereje teljében lévő fiútól. A gyomra viszont örvendezik, hogy már közel van ahhoz, hogy jól megtömjék.
- Remélem Nenne jól főz! - Mosolyodik el, ahogy egyre közelebb kerülnek a viskóhoz.

- Veréb vagyok. - válaszolta a gyerek menet közben. Kato szavai után viszont elgondolkozva ráncolta a szemöldökét. Időnként válaszra nyitotta a száját, majd becsukta, láthatóan sokáig tartott válogatni, hogy melyik felnőttektől hallott szöveget vágja a tünde csúf képébe. Aztán hirtelen felragyogott az arca, mikor rátalált arra a bizonyos megfelelő, és nagyjából ideillő beszéd-részletre.
- De nekünk kell a saját kezünkbe venni a sorsunkat, és hangosnak lenni, hogy azt fent is meghallják! Mert ha mi nem harcolunk azért, hogy nekünk jobb legyen, akkor ők nem fognak! SZóóóval… Harcolunk, igen! - még ki is düllesztette a végén a mellét, hogy milyen ügyes volt. Utána viszont amikor tovább mentetek, a kis arc újra elkomorult, és valamin továbbra is nagyon gondolkozott. Talán az imánti szavak nem szálltak el a szélben minden nyom nélkül…
Mikor odaértek, a kölyök nagy lendülettel nyitott be a viskóba, annak is egyenesen a konyhájába, így a sűrű leves zamatos illata azonnal arcul csap bármilyen érkezőt. Bent többen voltak, még két Verébnél valamivel idősebb srác ült egy lócán, egy koszos és csontsovány kislány az asztalnál, akinek a kora az alultápláltság miatt megállapíthatatlan, meg egy idős asszony, kopott, de tiszta ruhákban, aki mikor odaértek éppen azt a bizonyos kinfért kevergeti a tűzhely felett. Az asszony valamikor derék északi menyecske lehetett, bár már eljárt felette az idő, a szeme kék volt, a haja már szürke, mint a galambok, és mostmár húsos is volt, mint a nagymamák általában.
- Adj Isten Nenne!
- Danny, már megint hol csavarogták, már két órával ezelőtt itt kellett volna lenned! Már majdnem belekezdtünk nélküled!
- Az én nevem nem Danny, hanem Veréb! - toppantott a fiú a lábával, mire az asszony megcsóválta a fejét. Ekkor vette észre a gyerek mögött Katót, és ösztnösen hátrébb lépett egyet. Szerencsére Verébben - vagy eredeti nevén Danny-ben - volt annyi szocilis érzékenység, hogy eszébe jusson, mit felejtett el.
- Ja igen! Nenne, ő itt Papi! Megmentett az őröktől.
- Az őrök… Jöjjön, jöjjön be… - invitált beljebb rögtön. A hangját is halkabbra fogta az előbb, és az előbb még az asztalnál ülő kislány is gyorsan becsukta a bejárati ajtót. - Mibe keveredett már megint átkozott kölyke… Sajnálom, hogy gondott okozott magának kedves… Legyen kedves árulja el hogy szólíthatom! Engem nyugodtan hívjon Nennének, de tudom, hogy Danny az emberek megkérdezése nélkül ad nekik nevet, többek között magának is.
Mivel kicsit megnyugodott viszsatért a levehez, még utoljára megkóstolta, szórt bele még egy kis sót, majd intett a fiúknak, akik engedelmesen elkezdtek megteríteni. Kérdezés nélkül pont annyi tányért vettek elő, mint amennyien a konyhában tartózkodtak. Úgy tűnt természetes volt, hogy a vendéget sem hagyják ki az ebédből.