[Előtörténet] Dietrich von Neulander

Név: Dietrich von Neulander
Faj: Vámpír
Nem: Férfi
Kor: 20 év
Frakció: Neulander család

Küllem: Ha valamiért félrenéznél vállán kicsit túlnyúló, gyönyörűen csillogó, fekete hajkoronáján, minden bizonnyal csontos arca szúrna szemet leginkább, amit büszkén díszít az átlagnál kicsit magasabban lévő orra és a vörös szempár.
Nyúrga alkat, ez azonban nem magasságára értendő, hiszen az teljesen átlagos. Inkább lábai és karjai hossza miatt tűnik magasabbnak, mint amilyen valójában.
Csak akkor bújik páncélba, ha muszáj, szeret inkább számára kényelmes kabátokat, ingeket viselni.

Jellem: Ha kérdezed sem fogsz megtudni sokat tőle. Nagyobb biztonságban érzi magát és talán önbizalmának is jót tesz, ha játsza a rejtélyes fazont, pedig nem igazán van mit rejtegetnie, hiszen meglepően üres.
Neveltetése miatt nem igazán érzi az élet súlyát, azt, hogy mit is jelent a halál, úgy végez akárkivel, mintha csak egy legyet csapna le és ez nem véletlen. Egyenlőnek tart minden életet, de elég gyakran dobja el véleményét egy kis szórakozás, kikapcsolódás érdekében, ami miatt haragszik magára.
Régóta keresi önmagát, próbál rájönni és megfogalmazni, hogy ki ő és miért létezik. Szinte törvényszerű volt, hogy felfedezi magának a művészeteket. Igazán kiskora óta fest, zenél és ír verseket.

Előtörténet: Magányos volt a terem. Üresen meredtek a semmibe a hatalmas falak, és habár végtelen nyugalmukat néhol meg-megszakította egy túldíszített gyertyatartó vagy egy festmény, szinte sírtak azért, hogy valaki, akárki, felébressze őket. Régen tartottak bált a teremben, pedig arra a célra építették, hogy a Neulander család gyermekei vígadjanak, örümöket leljék a zenében és táncban, a finom ételekben és a nevesebb bálokra tartogatott, első osztályú vérben, de nem éltek ezzel a lehetőséggel. Inkább foglalkoztak mással, mintsemhogy jól érezzék magukat.
Végre valahára úgy dönt, hogy a falak imája meghallgattatott az égiek által, hiszen valaki kitárta a hatalmas ajtót és óriásit sóhajtott, ami szinte visszapattant a falakról, az ürességnek köszönhetően. Enyhe mosolyra húzta száját.
- Ezt szeretem. - suttogta maga elé halkan és elindult a terem közepébe.
Egy bőr tokot szorongatott kezében, ami márcsak alakjából ítélve is egy nagyobb vonós hangszerhez tartozott. Leült a középen lévő székre és lefektette a földre a tokot, amiből ki is rángatta az eszközt. Egy cselló volt az és természetesen a megszólaltatásához kötelező vonó. Felállította, elhelyezkedett és játszani kezdett. A hangolással már nem kellett foglalkoznia, azt már szobájában elintézte, de zenélni kifejezetten a bálteremben szeretett, mivel annak volt a legjobb akusztikája az egész toronyban.
Ezúttal nem volt konkrét terve, hogy mit is fog csinálni. Csak elkezdett játszani valamit, ami jött. Lassú, melankólikusabb témával kezdte, amit lassan átvezetett egy mulatósabbra, amire remekül lehetett volna táncolni. Ez nagyon tetszett neki, le is jegyezte magának a mellette lévő igazán apró asztalra készített noteszébe.
Folytatta, de most ügyelt arra, hogy ne vigye el semerre. Csak egy dallamot játszott újra és újra, amíg úgy nem érezte, hogy tökéletesen megy neki. Idegesítette, hogy szinte mindig tévedett egy aprót a megálmodott hangokhoz képest, de képtelen volt rájönni, hogy miért nem úgy szól.
Próbálkozott órákon át, lejjebb és feljebb vitt egyes hangokat, másokat teljesen kicserélt vagy kihagyott, gyorsított a tempón, lasított rajta, de nem tudta megérteni miért nem sikerült neki egyszer sem. Már idejét érezte annak, hogy feladja, mikor amúgyis félbeszakították.
- Éreztem, hogy itt leszel. - pillantotta meg testvérét az ajtóban.
Nagyon hasonlított Dietrichez, le sem tagadhatták volna, hogy testvérek. Magasságukban volt csak eltérés, ott viszont elég meglepő. Dietrich volt a fiatalabb, mégis ő magasodott bátyja felé körülbelül egy fejjel.
Felállt a kitámasztott hangszer mögül és lassan elindult az ajtófélfának támaszkodó testvéréhez.
- Tudod, a főág gyermekeként néha csinálhatnál mást is a zenélésen kívűl. - nyújtotta ki kezét maga elé, hogy gyűrűjeit tudja vizslatni. - Fejleszthetnéd mondjuk a beszédkézségedet, vagy javíthatnál a kiállásodon, hogy ne tűnj ilyen... Könnyen sebezhetőnek. - mosolyodott el. - Persze mindez nem számít, ha segítesz a drága bátyádnak.
A fiú félredobta szemébe lógó tincsiet, közben oda is ért a másik vámpírhoz. Megemelte szemöldökét, hogy kifejezze értetlenségét, de testvére észre sem vette. Kénytelen volt megszólalni, pedig nem szeretett volna.
- Mit szeretnél, Ulrich? - kérdezte, de nem kapott választ, csak egy hangos nevetést, ami úgy tört elő az öt évvel idősebb fiú torkából, mintha élete legjobb viccét hallotta volna éppen.
Megköszörülte torkát és Dietrichre emelte a szokásosan lenéző tekintetét, mintha olyan nyilvánvaló lenne, hogy miért érkezett.
- Szomjas vagyok, öcsi. - felelte egyszerűen, ami a Neulander fiúnak egyből sokat mondott.
Hátrapillantott a hangszerére és ismét sóhajtott egyet. Sejtette, hogy egyszer baja lesz emiatt, de nem tudott mit tenni. A testvére egy nagyon makacs teremtés volt mindig, így nem csoda, hogy inkább nem vitatkozott vele. Ráhagyott szinte mindent, és mikor úgy alakult segített neki a hülyeségeiben, amik javarészt kockázatosabbak voltak, mint amennyi hasznot hoztak. Ilyen volt ez is.
Ulrich még kamaszkorában kitalálta, hogy nem hajlandó azt a vért inni, amit a többiek, ezért akkoriban valahogyan befűzte Dietrichet a dologba és embereket kezdtek rabolni egy elhagyatott kis istállóba, nem messze a toronyból. Valamikor egy ültetvény is lehetett arra, bár nem értették, hogy ki termesztene akármit is a Mocsárvidék közepén.
Eleinte csak kisgyerekeket vittek magukkal, később nagyobbakat is, végül pedig oda jutottak, hogy felnőtt nőket, sőt, vékonyabb férfiakat is a raktárukba zártak.
Etetni, vizet cserélni, Ulrich járt el két naponta, aratni viszont ketten kellettek, mert meglepően nagy volt az ellenállás.
Minden ki- és bejárás el volt lehetenítve ugyan, valahogyan mégis tudtak fegyverekhez jutni a haszonállatok. Legtöbbször ezek kimerültek törött üvegekben és gyorsan összetákolt parittyákban, de mindig figyelniük kellett, hiszen egyszer valahogyan egy kapát is becsempésztek.
Az idősebb testvérnek meg lett volna a lehetősége, hogy átkutassa a helyet etetések alkalmával, de nem kockáztatott. Amíg ételt és vizet vitt eszébe sem jutott senkinek belekötni, viszont hogyha már akármi mást is csinált, hamar agresszívvá váltak.
Nehezítette még a dolgukat az, hogy sosem vihették magukkal a páncéljukat, hiszen egyetlen lélek sem tudott erről rajtuk kívűl, az pedig végtelenül gyanús lett volna, ha csak úgy eltűnik a felszerelésük velük együtt.
Dietrich ezúttal nem szólt semmit, csak lehunyta szemét és mutatta testvérének, hogy induljon.

Gyalog is meg tudták közelíteni a helyet, így lovagolniuk sem kellett. Lassan haladtak, de nagyjából két óra múlva így is odaértek.
Az épület szörnyen festett, mint mindig. Azt az érzetett keltette, hogy bármelyik pillanatban összedőlhet, a talajra való tekintettel ez kicsit sem volt meglepő. Süppedt, ahol csak tudott, amihez valószínűleg még a szörnyű alapozás is hozzáadódott, így megteremtve a tökéletes káoszt, egy istálló képében. Mellette nőtt két, egykor gyönyörűen virágzó és termést hozó fa, amelyek ekkora már régen halottak voltak, ez tovább emelte az egész környezet hangulatát. A tény pedig, hogy ebben az istállóban jelenleg egy szegény család raboskodott, teljesen meggyilkolta a boldogságot erre.
Ulrich és Dietrich megragadta a reteszként szolgáló hatalmas deszka két végét és kimozdították azt helyéről. Az ajtó, mintha kötelező volna csapódott ki, többek között ezért is szükség volt a reteszre. Nélküle nem lehetett csukva tartani.
A hirtelen beszűrődő a fényre az egész család egy sarokba húzódott, arcukra kiült a félelem és heves imádkozásba kezdtek.
Egy huszonéves vézna fiú, egy hatvan körüli édesapa és felesége, illetve egy gyermekorának végén, felnőttkorának elején álló lányból állt az e-heti menü.
- Elnézést a zavarásért. - hajolt meg illedelmesen Dietrich. - Megzavartunk valamit?
Szándékosan lassan, kimérten indultak meg a reszkető emberekhez, hiszen minél jobban megrémisztették őket, annál szórakoztatóbbnak találták az egészet. Így sem kellett nekik sok idő, hogy odaérjenek hozzájuk.
- Kivel kezdjük? - nézett testvérére Ulrich.
A Neulander gondolkodást színlelt, ahogyan méregette rabjaikat. Tekintete összeakadt a lányéval, aki erre majdnem összeesett félelmében.
- Legyen a fiú. - ragadta meg a vállát és rántotta ki a négyesből. - Te meg fuss, ha ennyire félsz. - súgta oda a lánynak, aki nem értette, hogy mi van.
- Nem hallottad? - emelte meg szemöldökét az idősebbik testvér. - Évente egyszer belefér egy ilyen jó cselekedet. Fuss, vagy veled kezdünk!
A lány nyelt egyet és rohanni kezdett, egyenesen ki az éjszakába. Közben a fiúról letépték kabátját, habár nagyon ellenkezett. Szülei segítségéért kiáltozott, ők viszont meg voltak dermedve a félelemtől és amúgy is öregek voltak, gyengék. Kénytelenek voltak végignézni, ahogyan a kapálódzó fiúnak a testvérpár elharapja a nyaki verőereit, hogy hozzájussanak ahhoz, amit akarnak. A következő lépés már a szemeinek letakarása volt, amire felerősödtek a rémült káromkodások az idős házaspár torkából.
- Mára végeztünk. Jövő héten visszajövünk. - biccentett vigyorogva az öregeknek Dietrich és elindult kifelé, testvérével karöltve.
Még kuncogtak egy darabig, aztán elértek az ajtóhoz. Egyikük sem hitt a karmában, a sorsban és társaikban, tisztában voltak vele, hogy egyedül a Mindenható ereje létezik, viszont ekkora és ilyen gonosz tréfára nem számítottak részéről.
Amint leléptek a döngölt padlóról egy hatalmas, artikulátlan ordítás csapta meg fülüket balról. Idejük sem volt odakapni még szemüket sem, máris Ulrich nyögött fel fájdalmában. Egy nagyon erős vágásnak köszönhetően búcsút mondhatott annak az érnek, amit pár perccel ezelőtt még ő harapott át a fiúnak. Neki is csak másodpercei voltak hátra, mielőtt örökre lehunyja szemeit.
Dietrich hirtelen nem tudott mit reagálni. Először tudni akarta, hogy ki a gyilkos, amiről sikerült hamar megbizonyosodnia. A lány volt az, akit szabadon engedtek. Érdekes módja ez a hálának...
- Hatalmas hiba volt, kislány! - vágta gyomorszájon abban a pillanatban.
Nem volt olyan alkalom, hogy ez ne jött volna be. Neulander révén ugyan nem nagy hangsúlyt fektettek a harcra való kiképzésére, azt mégis tudta, hogy hol vannak azok a pontok, amiknek a megsebzése kizökkentheti az embert. Ennek mondjuk nem sok köze volt ahhoz, hogy tudta hogyha valakit hasba vág, az iszonyatosan fáj.
A lány természetesen odakapott, ahol legerősebb volt a fájdalom, viszont a fegyverét még szorította. Ahogyan a vámpír ki tudta venni, ismét egy törött üvegszilánkról volt szó. Valószínűleg valahol a pajta mellett találta, esetleg mindvégig a zsebében lapult. Dietrichnek nem volt kedve sokáig szórakozni, belerúgott kezébe, így rávéve, hogy eldobja az eszközt, amit fel is kapott a földről. Amíg lehajolt, a lány megpróbált belerúgni, de még mindig iszonyatosan fájt a hasa, szóval inkább hasonlított egy baráti vállveregetésre.
Ez a fájdalom sajnos pár percen belül elmúlik, ahogyan a Neulander tapasztalta, így gyorsan akart cselekedni. Egy rúgással szétválásra kéztette az összekulcsolódott kezeket, majd az így felszabadult hasba, amit csak egy vékony szövet fedett könnyedén beledöfte a szilánkot. Gyakorlatilag nyert ügye volt, de azért mégsem akarta ennyiben hagyni.
Megragadta a lányt, megcsupaszította a nyakát és vérét vette. Neki is. Így már büszkén tudott a pár pillanattal később, erős hányással és hörgéssel összecsukló testre pillantani, nem úgy, mint testvérére.
Csak állt és bámulta Ulrichot.
- Sajnálom. - guggolt le mellé és hunyta le szemeit.
Elmorzsolt néhány könnycseppet, ahogyan visszagondolt a közösen átélt dolgokra. De nem volt ideje szomorkodni. Muszáj volt kitalálnia valamit, hogy hogyan történt a dolog. Az istállóról azért mégsem akart beszélni, habár ezek után biztos volt benne, hogy soha többet nem tér vissza oda...
Mérges volt. Nagyon mérges. Tudta, hogy saját hibájukból történt a dolog, tudta, hogy egyszer be fog következni, de haragudott az emberekre. Emiatt nem tudta magát okolni. Nem ő hajtotta végre a gyilkosságot, nem ő mocskolta be a kezét, nem ő tehet az egészről, hanem a mocskos, alávaló emberek. Bosszút állni sosem szép volt dolog, még a könyvek könyvében is megírták, hogy tilos és ezt Dietrich is tudta jól. Tisztában volt vele, de úgy gondolta ezért szenvedés jár. Nem kell a bosszúnak közvetlennek és véresnek lennie. Megtalálja az a saját útján a szavakon keresztül is.

Nos, mondanám, hogy üdv az oldalon, de talán nálad ez már késő lenne
Az említett hibákat javítottad, a történet így más kifejezetten hangulatos, egy nem látott de teljesen elképzelhető oldala a Neulander családnak. Tovább nem is szaporítom a szót hiszen nincs miért, az előtörténeted elfogadom.

Készítsd el az adatlapodat, válassz Utat... de miért is sorolom fel, mikor valószínűleg mindent tudsz?

Személyes passzív: Ludere ludos
Leírás: Dietrich emberek iránti bosszúja során tökéletesen kiismerte mi az, amit hihetőnek gondolnak. Így amennyiben józan észnek nem ellentmondó vagy irreális dolgot hazudik, ember karakterek (legyenek NJK-k vagy JK-k) nem fognak gyanakodni a szavai igazságtartalmára és semmilyen mágikus képesség nem mutatja ki a hazugságot, amelynek emberek a forrásai.

A képességek közül pedig az első szintű ingyen van, a többit Johnnytól megörökölt vagyonod (a kari pénzének 100%-a) és szinted (a kari TP-jének fele) alapján megveheted.