Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
"Születési név": Helsa
Jelenlegi név: Illumia
Nem: Nő
Kor: 33
Faj: Ember(-tünde) félvér
Frakció: Dél - Medkoksh szolgálója
Kaszt: Kultista
Kinézetében szinte egészében az anyjára ütött, néhány tündés vonással kiegészítve. 180 centimétert megközelítő karcsú, nyújtott testalkata van, az emberekre jellemző rózsaszínes, fakó bőrrel. Bár első pillantásra vékonynak tűnik, valójában egészen sok erő van benne és a teste is inkább szálkásra edzett - a benne lévő mélységi miatt figyelnie kell, hogy egészséges legyen és meg tudja védeni magát.
A bőrét többnyire ékszerek takarják; gyűrűk fedik az ujjait, néhány aranyláncra felfűzve lóg a nyakában. Ezeket megboldogult sebesültektől vette el, amikor a kezei alatt hunytak el. Van számára egy eszmei értéke, olyan mintha még mindig életben tartaná őket a megemlékezéssel. Bár azt sem tudná letagadni, hogy szorult helyzetben ugyanezen darabokkal fizetett olykor. Fiatal korában a ruhája alá rejtette őket, de amióta az évek alatt fentebb lépett a ranglétrán már megengedheti magának, hogy felfedje mások előtt.
Az arcát is díszíti néhány; a fülében és az orrában és ha épp el van fedve, akkor egy sárgaréz maszkkal is találkozhatunk. Az előző tulajdonosa úgy készíttette el, hogy ne hátráltassa a látásban, ezt viszont Illumia minden egyes alkalommal kiegészíti egy kötéssel az arcán - legfőképpen ha az édesanyját látogatja. Ugyanakkor azt sem tagadja, hogy az apáca álruhájához is jól jön. Hiszen ki tartana egy vak apácát lehetséges veszélyforrásnak?...
Ha viszont a kötései nélkül látjuk, rögtön szembetaláljuk magunkat a legfeltűnőbb vonásával; a hiányzó bal szemével. A szemgödörben már csak a puha, vöröses hús terül el, kisebb mélyedést hagyva, melyet néha egy frissen ajándékozott műszemmel fed el. Rézzel borított állati zsírból készült, amit egy bele fűzött zsinórral lehet az arca köré kötni, viszont az idegen, szokatlan érzés miatt csak akkor veszi fel ha végképp szükséges - esetleg ünnepek során. A sérülését leszámítva az arca kellemes hatású.
A bőrét mindkét oldalon egy-egy hegtetoválás díszíti, ami az állkapcsáig húzódik. A szemei éles mandula alakúak, az épen maradt oldalán gyakran használ szénport, ezzel kiemelve mind az alakját, mind a sötétbarna színét.
Hosszú, egyenes halvány aranyszőke haja a dereka alá ér, amit legtöbbször szabadon hagy és csak igen kivételes esetekben köt fel, vagy össze. Ennek ellenére gyakran dekorálja kisebb gyöngyökkel, kapcsokkal, vagy fonásokkal; attól függ a mennyiség, hogy mennyire stresszes. Többnyire konfliktuskerülő, így egy vita során hamarabb látjuk fésülni a haját, mint közvetlenül kivenni a részét a nézeteltérésben. Valamiért elvonja a figyelmét ha foglalkozhat magával.
Természetéből adódóan kifejezetten szelíd, jó szándékú és melegszívű személy, aki valóban hisz a kultisták által tanított eszmékben - és hazugságokban. De hát hogy is ne tenné, ha ebben nőtt fel?
Türelmes ember, talán már egy kissé túlzottan is; veszélyhelyzetekben is képes nyugton maradni, csendben megfigyelni, egészen az utolsó másodpercekig. A mindennapokban sincs ez másképp. Többnyire hallgatag, ha nem látja fontosnak a beszédet és annál több figyelmet fordít a néma apróságoknak. Ő sosem fogja megkérdezni a kedvenc teádat, de le fog rakni eléd egy gőzölgő pohárral, ha rossz napod van. Bár nem mindig tudja pontosan, hogy mit kellene tennie, vagy mondania, mindig igyekszik csinálni valamit, hogy javuljon a helyzet.
Eleinte nehezen lehet a bizalmába férkőzni, gyakran távolságtartó az idegenekkel, esetleg megveti őket, ha nincsenek közös eszméik vagy hozzá hasonló elméjük. Ez a probléma mélyen gyökerezik abban, hogy szinte képtelen elhagyni a komfortzónáját és elengedni a megszokott, jól bevált módszereket - ez pedig igaz a társaságára is. Ebből adódóan rettentően makacs és keményfejű hozzáállása van, néha a konkrét bizonyítékok sem tudják meggyőzni, amíg ő nem tapasztalta azt a saját bőrén. Ellenben vitákba nehezen keveredik, zavarja ha konfliktusa van valakivel és hamarabb zárja le azt mély hallgatással, meneküléssel, vagy egy "Igazad van" mondattal, mintsem konkrétan elmondja azt, ami bántja.
A kapott parancsokat jól teljesíti, a hűsége pedig határtalan. Ha a társairól van szó, képes lenne bármit feláldozni értük. A rá bízott feladatokat mindig tökéletes pontossággal végzi el és ugyanez felismerhető a mindennapi viselkedésében. Ritkán kapkod, a mozdulatai lassúak, a szavai kimértek ha beszél - noha még így se tudja teljesen megállítani az éles nyelvét. Ugyan nem szándékosan csinálja, csak néha túl lényegre törő.
Boldogan állították, hogy elérkezett a nap, amire mindvégig vártam. Szó nélkül öltöztettek fel a legkellemesebb anyagú ruhákba ami valaha is érintette a bőröm. A szúrós vászonruhát felcserélte a puha pamut; ezzel is jelképezve, hogy a testem végül már nem csak az enyém, nem az az egyetlen feladata, hogy szenvedjen. Ez egy otthon ahová a vendégemet várom és pont ezért kell a lehető legkényelmesebbé tenni számára a helyet. Mégis, bármennyire is boldogok voltak, képtelen voltam megállítani a remegést, amikor a jéghideg csempére léptem a hatalmas teremben. A két oldalról tartó kéz elengedte a vállam, én pedig úgy éreztem, hogy mentem összeesek a támogatás nélkül. Egészében vert le a víz amikor a kelyhet nyújtották felém; senki sem mondta soha, hogy mit kellene tennem ha eljön a nap. Csak annyit, hogy tudni fogom, a szívemből, ha alkalmas vagyok rá.
Remegő kézzel vettem át az ezüstkupát és meghajoltam a társam előtt. Egy pillanatra elmerengtem a sötét folyadékról visszaverődő képen, amikor a saját arcommal találkoztam benne. Nem tudom pontosan mi történhetett abban a pillanatban, de megszabadultam a félelemtől ami eddig uralt engem. Talán ő volt az, miatta történt. Büszkén emeltem magasra a kezemet, mielőtt felhajtottam volna.
Készen álltam arra, hogy égető mérget itassanak velem, de mégis meglepően édes és kellemes íze volt. Bor, fűszerek és talán egy kis vas. Szinte kívántam a következő poharat és tudtam, hogy napokig is tudnám inni, ha a testem engedné.
"Légy üdvözölve, Medkoksh, ki a mélységből jött és a mennyek felé tart, legyen ünnepelve az érkezésed."
Körbe nézve a termen, csak boldog arcokat láttam. Sosem éreztem őket annyira közel, mint akkor, abban a percben. Az előttem álló vezető szelíd mosollyal oldotta ki az övére felszerelt díszített tőrt és két kézzel nyújtotta felém, biztosan tartva a tokot. Bár nem értettem a szerepét, elfogadtam és magabiztosan szabadítottam meg a pengét a toktól.
"Vezesd követődet, Helsát a fény útján. Legyen eszköz, égő fáklya a sötétség órájában, ne hagyd eltévedni. Előtted nincsenek titkok, tárt fel a lelkét, legféltettebb vágyait, félelmeit. Mérlegeld őket, Ó Hatalmas és engedd, hogy közülünk való legyen, ha te is úgy akarod."
A vezető finoman tette a kezét a vállamra és határozottan szólalt meg, az egyiket az égbe emelve, követve azt a tekintetével.
"Akaratod sérthetetlen, megtörhetetlen. Merülj el ezen nő lelkében és nevezd meg őt, mint követődet, kinek nevét utoljára használom; Helsa!"
Az ajkaim mozdultak, de a számat egy idegen hang hagyta el a felszólításra.
"A nevem Illumia."
Az egész testemet eltöltötte egy hűvös, kavargó érzés, egyszerre vert le a láz és éreztem jéghidegnek a bőröm. Mintha egy tornádó közepén állnék, mintha én lennék a vihar szeme.
Ez lennék én, Medkoksh?
A kezem magától mozdult, a benne lévő fegyverrel együtt; egyszerűen hasítottam fel a mellkasom, diadalittasan emelve a tőrt az égbe.
"A nevem Medkoksh, Illumia, Helsa. Amíg élő vér folyik az ereimben, a tiétek vagyok. Felajánlom magam, legyen tiéd a testem, lelkem, elmém. Vezess ha én képtelen vagyok rá, míg te velem vagy nincs szükségem másra. Követlek némán, süketen, vakon."
Az arcomat elönti a forróság és végigfolyik a mellkasomon. A kép elhomályosodik, duplázódik, szédülök és forog velem a világ. Mintha a gyomrom képtelen lenne megtartani a tartalmát, de végül erőt veszek magamon. Az ujjongás felerősödik, most kezdem észrevenni a kezemben lévő kerek tárgyat, ami ki tudja mikor került oda. Gyengén pillantok balra, lassan kinyitva az ujjaimat, a tenyeremben fekvő szemgolyóra pillantva. Újra megszédülök, kicsúszik az ujjaim közül és undorító placcsanással esik a padlóra. Két kéz kap el egy-egy oldalról, a lábam megcsúszik a saját véremen.
Ragacsos, vas illatú, ízű.
"Minden rendben ---" Semmi mást nem tudok felfogni ezen a két szavon kívül, a nekem intézett mondatok egybefolynak és elveszítem az eszméletem.
Pillanatoknak tűnnek az órák, mikor újra magamhoz térek, már az ágyamban fekszem. A sebeimet bekötözték, a barátom az ágyam szélén ül, egy nedves ronggyal a kezében amivel a rám száradt vért törölgette.
"Sikerült?..." Kérdezem gyengén, ő pedig csak halkan kuncogott.
"Teljesítetted azt, amit kellett, gratulálok. A nevelésed mégsem volt hiábavaló. Most már büszkén hívunk nővérünknek."
A boldogságomat a gyengeségem sem tudja felülmúlni, szó nélkül mélyülök el a párnák között, mosolyogva. Alkalmas vagyok, szeretnek, elfogadtak... Nem vagyok egyedül többé.
A beavatásomat több hetes szörnyű rémálmok és betegségek követték. Azt mondták, hogy ez eleinte természetes és semmi baj nem lesz, megéri az áldozat. A testem csak nehezen fogadja be őt és idő kell amíg berendezi magának az elmém. Felváltva felügyeltek és mindig volt valaki az ágyamnál, éjjel és nappal, hogy gondoskodjon rólam. El nem tudom mondani, mennyire hálás vagyok érte és hogy szeretem őket emiatt.
A felépülésem után csodálatos életem volt; minden társam szeretettel fordult felém és én is feléjük; valóban igazuk volt, megérte az évtizedes szenvedés. Saját tárgyaim lehettek, bizalmasuknak fogadtak, titkokat osztottak meg velem, megtanítottak arra a tudásra amit birtokoltak és bátorítottak a saját utamon, Medkoksh fényével vezetve.
Nem telt sok időbe és engem is magukkal vittek a sebesültekhez, akikkel mindig megosztottam a pozitív tapasztalataimat és a bennünk élő mélységi kegyelmét és ajándékait, miközben ápoltam őket.
Medkoksh volt az, aki támogatott a felfedezésben és tanácsokat adott, amikor új gyógyszereket teszteltem, amivel bármilyen fájdalmat enyhíteni lehet. Legyen az oka a lélek, elme, vagy fizikai sérülés. Magányos óráimban, az ő hangját hallgattam, mesélt nekem. Amikor a vihar közepén, zuhogó esőben álltam és az orromig sem láttam, ő volt az aki elvezetett a célomig, a szemem volt a sajátom helyett.
Többször is bebizonyítottam már a hűségemet, ezért a társaim belém vetett bizalma napról napra erősödik. Bátran hagynak egyedül, vagy küldenek el saját küldetésekre amikkel segíthetem mások felvilágosodását.
Egy gondolat maradt, amiről nem tudtam lemondani.
Honnan jöttem én?
Miért mondtak le rólam? Talán ők is hittek Medkoksh hatalmában, azért tették, mert támogatták a sorsom beteljesülését? Maradt egyáltalán valakim?
Nem tudtam pihenni amíg nem kaptam választ a kérdéseimre, minden apró információt lejegyzeteltem amit a társaimtól hallottam és esetleg közelebb hoz az igazsághoz. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy szívesen segítettek, de talán csak meg akartak óvni a fájdalomtól. Velem ellentétben ők már tudták, hogy mi fog történni ha fény derül a múltamra; egy prostituált nem tervezett, vagy akart gyereke voltam, akit a törmelékek között hagytak egy kietlen területen. Még csak esélyt se adtak nekem az életre, ellenben túlságosan undorodtak a gyilkosság gondolatától.
Imádkoztam éjjel és nappal, szólítottam a csillagokat, Medkoksh-t és választ is kaptam a mély hallgatás után. Eleinte próbált lebeszélni, az eltökéltségemet látva végül csak figyelmeztetett; nem biztos hogy azt fogom kapni amit várok, de támogat benne és megerősítette, ő örökké itt lesz velem, bármi is történjen.
...
Követtem az utasításait és minden lépést, amit a fejemben hallottam visszhangozni.
Nem számítottam arra, hogy egy bordélyházhoz vezet majd el.
Az ágyon ült amikor a szobába léptem, a sötétszőke haját fésülte. Az ajtó nyikorgását hallva fáradtan állt fel és fordult felém, lentebb húzva az így is keveset takaró ruháját. A saját arcom köszönt vissza az övéről, egy pillanatra mindketten lefagytunk. Számomra olyan volt mintha csak magamat látnám, egy másik énemet. Talán ő lennék én, ha a kegyes testvéreim nem fogadtak volna magukhoz.
Egy rövid sikoly hagyja el a száját amikor a rám néz, azonnal elejtve a kezében tartott tükröt, ami így több darabra hullik a földön. Míg ő az arcához kap és eltakarja a szemeit, én szelíden hajolok meg előtte, hogy összeszedjem a darabokat, nehogy azok megsértsék a lábát. Úgy ugrik el a közelségemtől, mintha csak égetnék.
"Hogy nézel ki?!" Az arca ezer színben játszik; undor, harag, gyűlölet, megvetés váltogatja egymást. Egyszerre sápad és vörösödik el, pont mint én, amikor szégyenteljesen fordulok el. Nem teljesen értem a problémát, de szeretnék javítani rajta.
"Valami baj van?... Nem fogtam fel a hajam? Vagy a ruhám?" Gyengéden veszem a kezeit az enyémbe, de gyorsan el is kapja őket. Sietve pillantok körbe a szobán, magamon. "Kérlek, ne haragudj, máris keresek valamit amivel hozzád illő lehetek."
Végül egy arany karpereccel fogom össze a tincseimet és látom, ahogy csillan a szeme az ékszereimen. Talán vágyik egyre? Bármi szó nélkül húzom le az ujjamról az egyik aranygyűrűm és a kezébe nyomom. Undorodva kapja félre a fejét, erősen lehunyva a szemhéját, de nem ellenkezik. Egy másodpercnyi súlyos csend ül a szobára, amíg egy hatalmasat sóhajt.
"Ne érj hozzám amíg el nem takartad az arcod. Így nem tudok rád nézni, a szemedre..." Gyorsan libben távol tőlem, kinyitva egy fiókot, egy fehér sálat kihalászva onnan, amit aztán felém dob. Kinyújtom a kezem és elkapom, biztosan tekerve azt a fejem köré.
"Sajnálom." Két lépést teszek hátra, teret szeretnék hagyni neki. "Meg akartalak keresni."
"Hát megtaláltál." Élesen vágja hozzám a szavakat, pont úgy, mint ahogyan a kutyáknak szokták a maradékot odadobni.
"Csak meg akartam köszönni azt, amit tettél értem. Engedd meg, hogy átadjam az ajándékom és már megyek is." Előhúzom a táskámból a vászonba csomagolt dobozkát, amit bizonytalanul nyújtok át. Ő átveszi és az ágyra ülve azonnal kicsomagolja, ellenőrizve a tartalmát. Pénz van benne, ékszerek, egy levél, fájdalomcsillapító por, mind a testnek és mind a szívnek. Szégyenlősen toporgok a szőnyegen, összedörzsölve a ruhám anyagát. Nem vagyok biztos abban, hogy hogyan kellene folytatnom és látszólag nem is érdekli. Jobban lefoglalja a doboz tartalmának ellenőrzése.
"Neked hála egy jó helyen vagyok, megtaláltam azokat akikre szükségem van és ezért örökké hálás leszek." Mielőtt távoznék, az ajtófélfánál visszafordulok, kioldom a kapott sálat és a földre teszem. Már csak háttal állok neki, hogy ne láthassa az arcom.
"Heteken belül visszatérek, kérlek, ha nem akarsz többé látni, csak szólj a pultosnak a bejáratnál. Meg fogom érteni."
Jelenlegi név: Illumia
Nem: Nő
Kor: 33
Faj: Ember(-tünde) félvér
Frakció: Dél - Medkoksh szolgálója
Kaszt: Kultista
Kinézetében szinte egészében az anyjára ütött, néhány tündés vonással kiegészítve. 180 centimétert megközelítő karcsú, nyújtott testalkata van, az emberekre jellemző rózsaszínes, fakó bőrrel. Bár első pillantásra vékonynak tűnik, valójában egészen sok erő van benne és a teste is inkább szálkásra edzett - a benne lévő mélységi miatt figyelnie kell, hogy egészséges legyen és meg tudja védeni magát.
A bőrét többnyire ékszerek takarják; gyűrűk fedik az ujjait, néhány aranyláncra felfűzve lóg a nyakában. Ezeket megboldogult sebesültektől vette el, amikor a kezei alatt hunytak el. Van számára egy eszmei értéke, olyan mintha még mindig életben tartaná őket a megemlékezéssel. Bár azt sem tudná letagadni, hogy szorult helyzetben ugyanezen darabokkal fizetett olykor. Fiatal korában a ruhája alá rejtette őket, de amióta az évek alatt fentebb lépett a ranglétrán már megengedheti magának, hogy felfedje mások előtt.
Az arcát is díszíti néhány; a fülében és az orrában és ha épp el van fedve, akkor egy sárgaréz maszkkal is találkozhatunk. Az előző tulajdonosa úgy készíttette el, hogy ne hátráltassa a látásban, ezt viszont Illumia minden egyes alkalommal kiegészíti egy kötéssel az arcán - legfőképpen ha az édesanyját látogatja. Ugyanakkor azt sem tagadja, hogy az apáca álruhájához is jól jön. Hiszen ki tartana egy vak apácát lehetséges veszélyforrásnak?...
Ha viszont a kötései nélkül látjuk, rögtön szembetaláljuk magunkat a legfeltűnőbb vonásával; a hiányzó bal szemével. A szemgödörben már csak a puha, vöröses hús terül el, kisebb mélyedést hagyva, melyet néha egy frissen ajándékozott műszemmel fed el. Rézzel borított állati zsírból készült, amit egy bele fűzött zsinórral lehet az arca köré kötni, viszont az idegen, szokatlan érzés miatt csak akkor veszi fel ha végképp szükséges - esetleg ünnepek során. A sérülését leszámítva az arca kellemes hatású.
A bőrét mindkét oldalon egy-egy hegtetoválás díszíti, ami az állkapcsáig húzódik. A szemei éles mandula alakúak, az épen maradt oldalán gyakran használ szénport, ezzel kiemelve mind az alakját, mind a sötétbarna színét.
Hosszú, egyenes halvány aranyszőke haja a dereka alá ér, amit legtöbbször szabadon hagy és csak igen kivételes esetekben köt fel, vagy össze. Ennek ellenére gyakran dekorálja kisebb gyöngyökkel, kapcsokkal, vagy fonásokkal; attól függ a mennyiség, hogy mennyire stresszes. Többnyire konfliktuskerülő, így egy vita során hamarabb látjuk fésülni a haját, mint közvetlenül kivenni a részét a nézeteltérésben. Valamiért elvonja a figyelmét ha foglalkozhat magával.
Jellem:
Természetéből adódóan kifejezetten szelíd, jó szándékú és melegszívű személy, aki valóban hisz a kultisták által tanított eszmékben - és hazugságokban. De hát hogy is ne tenné, ha ebben nőtt fel?
Türelmes ember, talán már egy kissé túlzottan is; veszélyhelyzetekben is képes nyugton maradni, csendben megfigyelni, egészen az utolsó másodpercekig. A mindennapokban sincs ez másképp. Többnyire hallgatag, ha nem látja fontosnak a beszédet és annál több figyelmet fordít a néma apróságoknak. Ő sosem fogja megkérdezni a kedvenc teádat, de le fog rakni eléd egy gőzölgő pohárral, ha rossz napod van. Bár nem mindig tudja pontosan, hogy mit kellene tennie, vagy mondania, mindig igyekszik csinálni valamit, hogy javuljon a helyzet.
Eleinte nehezen lehet a bizalmába férkőzni, gyakran távolságtartó az idegenekkel, esetleg megveti őket, ha nincsenek közös eszméik vagy hozzá hasonló elméjük. Ez a probléma mélyen gyökerezik abban, hogy szinte képtelen elhagyni a komfortzónáját és elengedni a megszokott, jól bevált módszereket - ez pedig igaz a társaságára is. Ebből adódóan rettentően makacs és keményfejű hozzáállása van, néha a konkrét bizonyítékok sem tudják meggyőzni, amíg ő nem tapasztalta azt a saját bőrén. Ellenben vitákba nehezen keveredik, zavarja ha konfliktusa van valakivel és hamarabb zárja le azt mély hallgatással, meneküléssel, vagy egy "Igazad van" mondattal, mintsem konkrétan elmondja azt, ami bántja.
A kapott parancsokat jól teljesíti, a hűsége pedig határtalan. Ha a társairól van szó, képes lenne bármit feláldozni értük. A rá bízott feladatokat mindig tökéletes pontossággal végzi el és ugyanez felismerhető a mindennapi viselkedésében. Ritkán kapkod, a mozdulatai lassúak, a szavai kimértek ha beszél - noha még így se tudja teljesen megállítani az éles nyelvét. Ugyan nem szándékosan csinálja, csak néha túl lényegre törő.
Előtörténet:
Boldogan állították, hogy elérkezett a nap, amire mindvégig vártam. Szó nélkül öltöztettek fel a legkellemesebb anyagú ruhákba ami valaha is érintette a bőröm. A szúrós vászonruhát felcserélte a puha pamut; ezzel is jelképezve, hogy a testem végül már nem csak az enyém, nem az az egyetlen feladata, hogy szenvedjen. Ez egy otthon ahová a vendégemet várom és pont ezért kell a lehető legkényelmesebbé tenni számára a helyet. Mégis, bármennyire is boldogok voltak, képtelen voltam megállítani a remegést, amikor a jéghideg csempére léptem a hatalmas teremben. A két oldalról tartó kéz elengedte a vállam, én pedig úgy éreztem, hogy mentem összeesek a támogatás nélkül. Egészében vert le a víz amikor a kelyhet nyújtották felém; senki sem mondta soha, hogy mit kellene tennem ha eljön a nap. Csak annyit, hogy tudni fogom, a szívemből, ha alkalmas vagyok rá.
Remegő kézzel vettem át az ezüstkupát és meghajoltam a társam előtt. Egy pillanatra elmerengtem a sötét folyadékról visszaverődő képen, amikor a saját arcommal találkoztam benne. Nem tudom pontosan mi történhetett abban a pillanatban, de megszabadultam a félelemtől ami eddig uralt engem. Talán ő volt az, miatta történt. Büszkén emeltem magasra a kezemet, mielőtt felhajtottam volna.
Készen álltam arra, hogy égető mérget itassanak velem, de mégis meglepően édes és kellemes íze volt. Bor, fűszerek és talán egy kis vas. Szinte kívántam a következő poharat és tudtam, hogy napokig is tudnám inni, ha a testem engedné.
"Légy üdvözölve, Medkoksh, ki a mélységből jött és a mennyek felé tart, legyen ünnepelve az érkezésed."
Körbe nézve a termen, csak boldog arcokat láttam. Sosem éreztem őket annyira közel, mint akkor, abban a percben. Az előttem álló vezető szelíd mosollyal oldotta ki az övére felszerelt díszített tőrt és két kézzel nyújtotta felém, biztosan tartva a tokot. Bár nem értettem a szerepét, elfogadtam és magabiztosan szabadítottam meg a pengét a toktól.
"Vezesd követődet, Helsát a fény útján. Legyen eszköz, égő fáklya a sötétség órájában, ne hagyd eltévedni. Előtted nincsenek titkok, tárt fel a lelkét, legféltettebb vágyait, félelmeit. Mérlegeld őket, Ó Hatalmas és engedd, hogy közülünk való legyen, ha te is úgy akarod."
A vezető finoman tette a kezét a vállamra és határozottan szólalt meg, az egyiket az égbe emelve, követve azt a tekintetével.
"Akaratod sérthetetlen, megtörhetetlen. Merülj el ezen nő lelkében és nevezd meg őt, mint követődet, kinek nevét utoljára használom; Helsa!"
Az ajkaim mozdultak, de a számat egy idegen hang hagyta el a felszólításra.
"A nevem Illumia."
Az egész testemet eltöltötte egy hűvös, kavargó érzés, egyszerre vert le a láz és éreztem jéghidegnek a bőröm. Mintha egy tornádó közepén állnék, mintha én lennék a vihar szeme.
Ez lennék én, Medkoksh?
A kezem magától mozdult, a benne lévő fegyverrel együtt; egyszerűen hasítottam fel a mellkasom, diadalittasan emelve a tőrt az égbe.
"A nevem Medkoksh, Illumia, Helsa. Amíg élő vér folyik az ereimben, a tiétek vagyok. Felajánlom magam, legyen tiéd a testem, lelkem, elmém. Vezess ha én képtelen vagyok rá, míg te velem vagy nincs szükségem másra. Követlek némán, süketen, vakon."
Az arcomat elönti a forróság és végigfolyik a mellkasomon. A kép elhomályosodik, duplázódik, szédülök és forog velem a világ. Mintha a gyomrom képtelen lenne megtartani a tartalmát, de végül erőt veszek magamon. Az ujjongás felerősödik, most kezdem észrevenni a kezemben lévő kerek tárgyat, ami ki tudja mikor került oda. Gyengén pillantok balra, lassan kinyitva az ujjaimat, a tenyeremben fekvő szemgolyóra pillantva. Újra megszédülök, kicsúszik az ujjaim közül és undorító placcsanással esik a padlóra. Két kéz kap el egy-egy oldalról, a lábam megcsúszik a saját véremen.
Ragacsos, vas illatú, ízű.
"Minden rendben ---" Semmi mást nem tudok felfogni ezen a két szavon kívül, a nekem intézett mondatok egybefolynak és elveszítem az eszméletem.
Pillanatoknak tűnnek az órák, mikor újra magamhoz térek, már az ágyamban fekszem. A sebeimet bekötözték, a barátom az ágyam szélén ül, egy nedves ronggyal a kezében amivel a rám száradt vért törölgette.
"Sikerült?..." Kérdezem gyengén, ő pedig csak halkan kuncogott.
"Teljesítetted azt, amit kellett, gratulálok. A nevelésed mégsem volt hiábavaló. Most már büszkén hívunk nővérünknek."
A boldogságomat a gyengeségem sem tudja felülmúlni, szó nélkül mélyülök el a párnák között, mosolyogva. Alkalmas vagyok, szeretnek, elfogadtak... Nem vagyok egyedül többé.
A beavatásomat több hetes szörnyű rémálmok és betegségek követték. Azt mondták, hogy ez eleinte természetes és semmi baj nem lesz, megéri az áldozat. A testem csak nehezen fogadja be őt és idő kell amíg berendezi magának az elmém. Felváltva felügyeltek és mindig volt valaki az ágyamnál, éjjel és nappal, hogy gondoskodjon rólam. El nem tudom mondani, mennyire hálás vagyok érte és hogy szeretem őket emiatt.
A felépülésem után csodálatos életem volt; minden társam szeretettel fordult felém és én is feléjük; valóban igazuk volt, megérte az évtizedes szenvedés. Saját tárgyaim lehettek, bizalmasuknak fogadtak, titkokat osztottak meg velem, megtanítottak arra a tudásra amit birtokoltak és bátorítottak a saját utamon, Medkoksh fényével vezetve.
Nem telt sok időbe és engem is magukkal vittek a sebesültekhez, akikkel mindig megosztottam a pozitív tapasztalataimat és a bennünk élő mélységi kegyelmét és ajándékait, miközben ápoltam őket.
Medkoksh volt az, aki támogatott a felfedezésben és tanácsokat adott, amikor új gyógyszereket teszteltem, amivel bármilyen fájdalmat enyhíteni lehet. Legyen az oka a lélek, elme, vagy fizikai sérülés. Magányos óráimban, az ő hangját hallgattam, mesélt nekem. Amikor a vihar közepén, zuhogó esőben álltam és az orromig sem láttam, ő volt az aki elvezetett a célomig, a szemem volt a sajátom helyett.
Többször is bebizonyítottam már a hűségemet, ezért a társaim belém vetett bizalma napról napra erősödik. Bátran hagynak egyedül, vagy küldenek el saját küldetésekre amikkel segíthetem mások felvilágosodását.
Egy gondolat maradt, amiről nem tudtam lemondani.
Honnan jöttem én?
Miért mondtak le rólam? Talán ők is hittek Medkoksh hatalmában, azért tették, mert támogatták a sorsom beteljesülését? Maradt egyáltalán valakim?
Nem tudtam pihenni amíg nem kaptam választ a kérdéseimre, minden apró információt lejegyzeteltem amit a társaimtól hallottam és esetleg közelebb hoz az igazsághoz. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy szívesen segítettek, de talán csak meg akartak óvni a fájdalomtól. Velem ellentétben ők már tudták, hogy mi fog történni ha fény derül a múltamra; egy prostituált nem tervezett, vagy akart gyereke voltam, akit a törmelékek között hagytak egy kietlen területen. Még csak esélyt se adtak nekem az életre, ellenben túlságosan undorodtak a gyilkosság gondolatától.
Imádkoztam éjjel és nappal, szólítottam a csillagokat, Medkoksh-t és választ is kaptam a mély hallgatás után. Eleinte próbált lebeszélni, az eltökéltségemet látva végül csak figyelmeztetett; nem biztos hogy azt fogom kapni amit várok, de támogat benne és megerősítette, ő örökké itt lesz velem, bármi is történjen.
...
Követtem az utasításait és minden lépést, amit a fejemben hallottam visszhangozni.
Nem számítottam arra, hogy egy bordélyházhoz vezet majd el.
Az ágyon ült amikor a szobába léptem, a sötétszőke haját fésülte. Az ajtó nyikorgását hallva fáradtan állt fel és fordult felém, lentebb húzva az így is keveset takaró ruháját. A saját arcom köszönt vissza az övéről, egy pillanatra mindketten lefagytunk. Számomra olyan volt mintha csak magamat látnám, egy másik énemet. Talán ő lennék én, ha a kegyes testvéreim nem fogadtak volna magukhoz.
Egy rövid sikoly hagyja el a száját amikor a rám néz, azonnal elejtve a kezében tartott tükröt, ami így több darabra hullik a földön. Míg ő az arcához kap és eltakarja a szemeit, én szelíden hajolok meg előtte, hogy összeszedjem a darabokat, nehogy azok megsértsék a lábát. Úgy ugrik el a közelségemtől, mintha csak égetnék.
"Hogy nézel ki?!" Az arca ezer színben játszik; undor, harag, gyűlölet, megvetés váltogatja egymást. Egyszerre sápad és vörösödik el, pont mint én, amikor szégyenteljesen fordulok el. Nem teljesen értem a problémát, de szeretnék javítani rajta.
"Valami baj van?... Nem fogtam fel a hajam? Vagy a ruhám?" Gyengéden veszem a kezeit az enyémbe, de gyorsan el is kapja őket. Sietve pillantok körbe a szobán, magamon. "Kérlek, ne haragudj, máris keresek valamit amivel hozzád illő lehetek."
Végül egy arany karpereccel fogom össze a tincseimet és látom, ahogy csillan a szeme az ékszereimen. Talán vágyik egyre? Bármi szó nélkül húzom le az ujjamról az egyik aranygyűrűm és a kezébe nyomom. Undorodva kapja félre a fejét, erősen lehunyva a szemhéját, de nem ellenkezik. Egy másodpercnyi súlyos csend ül a szobára, amíg egy hatalmasat sóhajt.
"Ne érj hozzám amíg el nem takartad az arcod. Így nem tudok rád nézni, a szemedre..." Gyorsan libben távol tőlem, kinyitva egy fiókot, egy fehér sálat kihalászva onnan, amit aztán felém dob. Kinyújtom a kezem és elkapom, biztosan tekerve azt a fejem köré.
"Sajnálom." Két lépést teszek hátra, teret szeretnék hagyni neki. "Meg akartalak keresni."
"Hát megtaláltál." Élesen vágja hozzám a szavakat, pont úgy, mint ahogyan a kutyáknak szokták a maradékot odadobni.
"Csak meg akartam köszönni azt, amit tettél értem. Engedd meg, hogy átadjam az ajándékom és már megyek is." Előhúzom a táskámból a vászonba csomagolt dobozkát, amit bizonytalanul nyújtok át. Ő átveszi és az ágyra ülve azonnal kicsomagolja, ellenőrizve a tartalmát. Pénz van benne, ékszerek, egy levél, fájdalomcsillapító por, mind a testnek és mind a szívnek. Szégyenlősen toporgok a szőnyegen, összedörzsölve a ruhám anyagát. Nem vagyok biztos abban, hogy hogyan kellene folytatnom és látszólag nem is érdekli. Jobban lefoglalja a doboz tartalmának ellenőrzése.
"Neked hála egy jó helyen vagyok, megtaláltam azokat akikre szükségem van és ezért örökké hálás leszek." Mielőtt távoznék, az ajtófélfánál visszafordulok, kioldom a kapott sálat és a földre teszem. Már csak háttal állok neki, hogy ne láthassa az arcom.
"Heteken belül visszatérek, kérlek, ha nem akarsz többé látni, csak szólj a pultosnak a bejáratnál. Meg fogom érteni."
A hozzászólást Illumia összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 01, 2023 9:17 pm-kor.
