Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
//Asael restart//
Név: Aura Regenstein von Neulander
Faj: Vámpír
Frakció: Dél
Kaszt: Neulander vámpír
Nem: Nő
Kor: 26
Kinézet: Néhány emberről azt tartják, hogy nem látszik meg a műveletlensége addig, amíg ki nem nyitja a száját. Aura esetében ez a vámpírságáról mondható el, ugyanis gyakorlatilag csak fajtársai között is hosszúnak mondható szemfogaival tér el egy átlagos, hétköznapi embertől. Közel százkilencven centiméteres magasságát és jó kiállását apjától örökölte, szőke hajával és kék szemeivel együtt. Vonásai legtöbbször ugyan sztoikusak és szigorúak, mégis elegáns nőiességet tükröznek. Szeret kényelmesen és praktikusan öltözködni, de státuszához megfelelően igyekszik ezt a legigényesebb formában tenni.
Jellem: Aura egy rendkívül céltudatos és összeszedett lány, aki kifelé mindig igyekszik egy tökéletes, megingathatatlan álarcot fenntartani, természetesen a diplomáciai sikeresség érdekében. Választékosan, de tömören beszél, és bár nem kenyere a demagógia, nagyon hatékonyan tudja a tömegeket a saját oldalára hergelni, ha az szükséges lenne épp. Nem menekül el a kihívások elől, és örömmel vállalja a konfliktusokat, sőt, egy kicsit szeret is vitázni. Nehezen enged közel magához embereket, de ha valakinek sikerül a bizalmába férkőznie, az egy lelkes és vidám személyt ismerhet meg, aki nagyon büszke mindkét származására, és nagyon lelkes, ha a vidéki életről mesélhet. Szereti a falusi egyszerűséget, a munkát és a mezőgazdaságot is. Sokat dolgozik azon, hogy a peremvidékeken élők élethelyzetét javítsa, és hogy az érdekeiket képviselje. Vámpírságát sem rejti el, sőt, élete nagy küldetésének tartja, hogy megismertesse és megbarátkoztassa az egyszerű embereket a vámpírokkal és hogy lerombolja az előítéletekből született gátakat a két faj között. Vért csak a konvencionálisan gonosz emberektől szív, de tőlük is csak akkor, ha a szituáció megköveteli, ami gyakran hosszas koplaláshoz vezet nála.
Előtörténet:
Köztudott, hogy ha egy fát rossz helyre is ültetnek ugyan, kellő gondoskodással és alapos metszéssel hozhat jó gyümölcsöt. Még akkor is, ha ez a növény épp egy keverék, össze-vissza oltogatott példány, mint ami én is vagyok. Joggal kérdezhetné is hát az ember: Hogyan származhat egy Neulander diplomata a száz lelkes Brückendorfból, ami három napi járásra van a legközelebbi vámpírtoronytól? Egyesek a sors fintorának mondanák, én azonban sokkal inkább Isten akaratának és családunk küldetéséből adódó szerencsés lehetőségnek tartom a dolgot.
Történt ugyanis, huszonhat éve már, hogy Silvia von Neulander, főági nemes vámpír, főtiszteletű Simon von Neulander nagyúr elsőrangú unokahuga véresen, és alaposan meggyötörve betért Brückendorfba, ahol épp aratásnak ideje volt. Küldetést teljesített épp, mikor rajtaütés érte északi haramiák egy szervezett csoportjától, és épp csak Isten kegyelmének köszönhető, hogy be tudott érni a faluba. Amint meglátta az embereket, igen megörült, lábai viszont már nem szolgáltak elég erővel, és a búzamező szélén összeesett.
Lett is nagy riadalom az események nyomán, odasereglett a nép apraja és nagyja, hozzá azonban még sem mertek érni, akkortájt ugyanis igen féltek a vámpíroktól. Volt azonban egy fiatalember, Bartimeus von Regenstein, a polgármester fia, aki akkortájt töltötte be a tizennyolcadik életévét, és már nagyon sűrgették, hogy nősülnie kellene. Kevés dologtól félt, mert termetre magas volt, meg a lány is megtetszett neki, így hát irgalmas samaritánus módjára felvette a vámpírt, és hazavitte otthonába.
Ott aztán őrizte felépülését, és a lány is hálás volt neki. Amint ismét lábra tudott állni, tovább akart indulni, de Bartimeus kérlelésére - vagy még inkább leánykérésére - a faluban maradt, és a férfi felesége lett. Simon von Neulander nagybátja bár soha nem ment el megnézni vejét, gazdag hozományt küldött a mennyegzőre, és hamar meg is született első és egyetlen leányuk, Aura.
Vagyis így mesélte nekem nagyapám újra meg újra a régi legendát, mely a szüleim találkozásáról szólt, és bár ők is elmondták sokszor, mégis a nagyapám verziója volt a legkedvesebb számomra. Volt valami régies varázsa annak, ahogy mondta, ami megmagyarázhatatlanul rabul ejtette gyermeki szívem, és örökké megkedveltette velem a régi mondák és legendák világát.
Amiről már nem szól a rege, az az, hogy alig nyolcesztendős lehettem, amikor is valaki behurcolta a pestist a faluba, és ez szülőanyám életét elvette. Apámat már korábban elszólították a frontra, ahonnét soha nem tért vissza. Gyermekként nem tudtam dühös lenni, inkább csak zavarodott, szomorú és magányos. Tíz évesen pedig jó lelkű nagyapám is megtért ősei mellé, így végkép egyedül maradtam, nagyanyámmal, aki minthogy nagyon gyenge volt, a falu lelkésze, Heinrich von Zinzendorf vett magához.
Itt aztán igen jó körülmények között növekedhettem. Mind az édesanyám hozományában, mind pedig Heinrich bácsi gyűjteményényében jó sok könyv volt, így hát amikor nem épp az új testvéreimmel játszottam, buzgón gazdagodhattam a tudományok széles tárházában - főként az emberek viselkedésével kapcsolatos területeken. Amint a munkaképes kort elértem, sokat kellett a mezőn is tartózkodnom. Itt a falubeliektől rengeteget tanulhattam a mezőgazdasági munkálatokról. Megtanultam melyik gabonát mikor kell vetni és aratni, hogy milyen gyümölcsfák vannak, hogy milyen ételek készíthetőek ezekből és napok hosszat segédkeztem a pásztorok és gulyások mellett is. Éreztem, hogy az emberi életnek nem fontos részeiről szerezhetek ismereteket, és hogy bármit is tanuljak itt, az később még hasznomra válhat.
Tizennyolc éves lehettem, amikor Heinrich bácsi elmondta, hogy anyám nem volt ember. Minthogy egész életemben becsületesen és szeretettel fordult felém mindenki a faluban, nem éreztem ezt hátránynak, és sokkal kevésbé döbbentett meg, mint azt jó nevelőapám várta. Átnyújtott emellé egy levelet is, amit édesanyám halála előtt írt. Egy ajánlólevél volt, vissza a család főágához - mellette pedig az ismeretek listája, amire szükségem van ahhoz, hogy a Neulander család becsületes tagja lehessek. Mondanom se kell, igen nagy volt a rémületem: Köszönhetően vámpírági nagyapám hagyatékának az emberismeretem a helyén volt ugyan, de se sólymászkodni, se vívni nem tudtam.
Az előbbi ügyén nem kellett elhagynom a falut: A helyi vadász segített nekem. Mielőtt felkerestem, kifosztottam egy fekete sólyom fészkét, így egy kész, kezemhez szokott fiókával kereshettem fel a nagyszakálú, de barátságos embert, aki jól kupán is vágott a vandalizmusom ügyén, és alaposan kioktatott a sólymok természetét illetően. Három év után, hogy Zephyr - tudniillik a solymom - elég nagyra nőtt, és eléggé megszokott már, elbúcsúzhattam családomtól, és útnak indulhattam Hellenburg felé, ahol Dél legjobb kardforgatói éltek.
Itt már szükségem volt minden tudásomra, amit korábban szociológiai területen szereztem, ugyanis hamar rá kellett hogy jöjjek: A városi emberek egészen mások, mint a vidékiek, és az egyszerű, érzelmeiket könnyen és határozottan kifejező, de jó lelkű emberek helyett most hirtelen a gyerekkori tankönyveim mítikus, körmönfont és látszat-arcokat használó emberei vettek körül. Ráadásul a tájszólásom is sokszor nevetségesen hatott, így rendkívül oda kellett figyelnem, amikor beszélek.
Jó vívómestert azonban nem volt nehéz találni, és egy hónapnyi napszám után a város körüli földeken sikerült beiratkoznom egy jónev mesterhez, aki nem csak egy edzett veterán, de családunk tagja, Eleonora von Neulander volt. Bár közvetlen rokonság nem állt fenn közöttünk, mégis rendkívüli szeretettel és örömmel fogadott. Majd három évig éltem gondos kezei alatt, és a naphosszat tartó formagyakorlatok és riposztolás mellett jutott idő más Neulander-fortélyok elsajátítására is.
Zephyr ugyan eddig is kedvelt, de minnél többet tudtam meg róla, annál jobban megtanultam tisztelni és társamként szeretni a gyakran szeszélyes és agresszív, de rendkívül hűséges madaram. Hamar rá kellett jönnöm, hogy sokkal okosabb, mint gondoltam, és hogy nem csak a tanítás köti össze az gazdát az állattal, de valami sokkal mélyebbre és távolabbra nyúló kötelék is, amit mindeddig tudattalanul használtam, amikor otthon én voltam a legügyesebb az árnyjátékban annak idején: a véremben és lelkemben lakozó mágia.
Innéttől kezdve tehát jó mesterem ebben a titkos és bennsőséges művészetben is eligazított, én pedig Istennek hála kellően ügyesnek és kitartónak bizonyultam. A hellenburgi életet is egyre kevésbé éreztem nyűgnek, valamint hogy mesterem dolgát se nehezítsem, gyakran jártam a földekre, de ott napszámosból hamar a munkafolyamatok koordinátorává léptem elő. Az élet kényelmessége aztán el is feledtette velem, hogy a Neulander-toronyba készültem még évekkel előtte.
Mint ahogy korábban mondtam viszont, metszeni kell a fákat, hogy megfelelő termést hozzanak. Abaddon angyal váratlan támadása szörnyű károkat okozott Hellenburgban, a körülötte lévő földeken, de a mesterem is megsérült, méghozzá annyira, hogy soha többé nem volt képes lábra állni. Ösztönzésére azonban felkerestem végre-valahára a családunk tornyát, hogy képességeimet nemzetségünk szolgálatába állítsam. Mondanom se kell, gyanakodva fogadtak, és eleinte nem igazán akartak komolyabb feladatokat rám bízni, de miután bizonyítottam rátermettségem, nem volt okuk nem bízni bennem. Megismerhettem nagyapám is, aki szintén kellő távolságtartás mellett volt csak hajlandó tárgyalni velem. Életemben először éreztem a hátrányait annak, hogy nem vagyok főági nemes vámpír, de ezzel meg is született bennem az elhatározás, hogy a dolgomat csak a legjobban végezhetem el - hiszen másképp nem bizonyíthatom, hogy én is értékes tagja lehetek a családunknak.
Mindamellett tehát, hogy legtöbbször a család és a vámpírnemzetség egyedüli érdekeit előremozdító ügyeket bízzák rám többnyire, személyes küldetésemnek és hivatásomnak tartom, hogy az emberek és vámpírok közötti falak végleg leomoljanak. Egyszerűen nem engedhetjük meg, hogy azokban az időkben, amikor Észak és Dél egymás véréből lakomázik Istenre mutogatva, még mi, fajok között is pusztítsuk egymást. Ahhoz viszont, hogy radikálisabb változásokat érhessek el, előbb hatalomra van szükségem. Ezt pedig hogy idővel a saját erőmből, vagy mások támogatásával, vagy épp pont Azrael hírhedt kardjával, mely porba sújtotta Abaddon angyalt, fogom elérni, csak az Úr tudja.
Név: Aura Regenstein von Neulander
Faj: Vámpír
Frakció: Dél
Kaszt: Neulander vámpír
Nem: Nő
Kor: 26
Kinézet: Néhány emberről azt tartják, hogy nem látszik meg a műveletlensége addig, amíg ki nem nyitja a száját. Aura esetében ez a vámpírságáról mondható el, ugyanis gyakorlatilag csak fajtársai között is hosszúnak mondható szemfogaival tér el egy átlagos, hétköznapi embertől. Közel százkilencven centiméteres magasságát és jó kiállását apjától örökölte, szőke hajával és kék szemeivel együtt. Vonásai legtöbbször ugyan sztoikusak és szigorúak, mégis elegáns nőiességet tükröznek. Szeret kényelmesen és praktikusan öltözködni, de státuszához megfelelően igyekszik ezt a legigényesebb formában tenni.
Jellem: Aura egy rendkívül céltudatos és összeszedett lány, aki kifelé mindig igyekszik egy tökéletes, megingathatatlan álarcot fenntartani, természetesen a diplomáciai sikeresség érdekében. Választékosan, de tömören beszél, és bár nem kenyere a demagógia, nagyon hatékonyan tudja a tömegeket a saját oldalára hergelni, ha az szükséges lenne épp. Nem menekül el a kihívások elől, és örömmel vállalja a konfliktusokat, sőt, egy kicsit szeret is vitázni. Nehezen enged közel magához embereket, de ha valakinek sikerül a bizalmába férkőznie, az egy lelkes és vidám személyt ismerhet meg, aki nagyon büszke mindkét származására, és nagyon lelkes, ha a vidéki életről mesélhet. Szereti a falusi egyszerűséget, a munkát és a mezőgazdaságot is. Sokat dolgozik azon, hogy a peremvidékeken élők élethelyzetét javítsa, és hogy az érdekeiket képviselje. Vámpírságát sem rejti el, sőt, élete nagy küldetésének tartja, hogy megismertesse és megbarátkoztassa az egyszerű embereket a vámpírokkal és hogy lerombolja az előítéletekből született gátakat a két faj között. Vért csak a konvencionálisan gonosz emberektől szív, de tőlük is csak akkor, ha a szituáció megköveteli, ami gyakran hosszas koplaláshoz vezet nála.
Előtörténet:
Köztudott, hogy ha egy fát rossz helyre is ültetnek ugyan, kellő gondoskodással és alapos metszéssel hozhat jó gyümölcsöt. Még akkor is, ha ez a növény épp egy keverék, össze-vissza oltogatott példány, mint ami én is vagyok. Joggal kérdezhetné is hát az ember: Hogyan származhat egy Neulander diplomata a száz lelkes Brückendorfból, ami három napi járásra van a legközelebbi vámpírtoronytól? Egyesek a sors fintorának mondanák, én azonban sokkal inkább Isten akaratának és családunk küldetéséből adódó szerencsés lehetőségnek tartom a dolgot.
Történt ugyanis, huszonhat éve már, hogy Silvia von Neulander, főági nemes vámpír, főtiszteletű Simon von Neulander nagyúr elsőrangú unokahuga véresen, és alaposan meggyötörve betért Brückendorfba, ahol épp aratásnak ideje volt. Küldetést teljesített épp, mikor rajtaütés érte északi haramiák egy szervezett csoportjától, és épp csak Isten kegyelmének köszönhető, hogy be tudott érni a faluba. Amint meglátta az embereket, igen megörült, lábai viszont már nem szolgáltak elég erővel, és a búzamező szélén összeesett.
Lett is nagy riadalom az események nyomán, odasereglett a nép apraja és nagyja, hozzá azonban még sem mertek érni, akkortájt ugyanis igen féltek a vámpíroktól. Volt azonban egy fiatalember, Bartimeus von Regenstein, a polgármester fia, aki akkortájt töltötte be a tizennyolcadik életévét, és már nagyon sűrgették, hogy nősülnie kellene. Kevés dologtól félt, mert termetre magas volt, meg a lány is megtetszett neki, így hát irgalmas samaritánus módjára felvette a vámpírt, és hazavitte otthonába.
Ott aztán őrizte felépülését, és a lány is hálás volt neki. Amint ismét lábra tudott állni, tovább akart indulni, de Bartimeus kérlelésére - vagy még inkább leánykérésére - a faluban maradt, és a férfi felesége lett. Simon von Neulander nagybátja bár soha nem ment el megnézni vejét, gazdag hozományt küldött a mennyegzőre, és hamar meg is született első és egyetlen leányuk, Aura.
Vagyis így mesélte nekem nagyapám újra meg újra a régi legendát, mely a szüleim találkozásáról szólt, és bár ők is elmondták sokszor, mégis a nagyapám verziója volt a legkedvesebb számomra. Volt valami régies varázsa annak, ahogy mondta, ami megmagyarázhatatlanul rabul ejtette gyermeki szívem, és örökké megkedveltette velem a régi mondák és legendák világát.
Amiről már nem szól a rege, az az, hogy alig nyolcesztendős lehettem, amikor is valaki behurcolta a pestist a faluba, és ez szülőanyám életét elvette. Apámat már korábban elszólították a frontra, ahonnét soha nem tért vissza. Gyermekként nem tudtam dühös lenni, inkább csak zavarodott, szomorú és magányos. Tíz évesen pedig jó lelkű nagyapám is megtért ősei mellé, így végkép egyedül maradtam, nagyanyámmal, aki minthogy nagyon gyenge volt, a falu lelkésze, Heinrich von Zinzendorf vett magához.
Itt aztán igen jó körülmények között növekedhettem. Mind az édesanyám hozományában, mind pedig Heinrich bácsi gyűjteményényében jó sok könyv volt, így hát amikor nem épp az új testvéreimmel játszottam, buzgón gazdagodhattam a tudományok széles tárházában - főként az emberek viselkedésével kapcsolatos területeken. Amint a munkaképes kort elértem, sokat kellett a mezőn is tartózkodnom. Itt a falubeliektől rengeteget tanulhattam a mezőgazdasági munkálatokról. Megtanultam melyik gabonát mikor kell vetni és aratni, hogy milyen gyümölcsfák vannak, hogy milyen ételek készíthetőek ezekből és napok hosszat segédkeztem a pásztorok és gulyások mellett is. Éreztem, hogy az emberi életnek nem fontos részeiről szerezhetek ismereteket, és hogy bármit is tanuljak itt, az később még hasznomra válhat.
Tizennyolc éves lehettem, amikor Heinrich bácsi elmondta, hogy anyám nem volt ember. Minthogy egész életemben becsületesen és szeretettel fordult felém mindenki a faluban, nem éreztem ezt hátránynak, és sokkal kevésbé döbbentett meg, mint azt jó nevelőapám várta. Átnyújtott emellé egy levelet is, amit édesanyám halála előtt írt. Egy ajánlólevél volt, vissza a család főágához - mellette pedig az ismeretek listája, amire szükségem van ahhoz, hogy a Neulander család becsületes tagja lehessek. Mondanom se kell, igen nagy volt a rémületem: Köszönhetően vámpírági nagyapám hagyatékának az emberismeretem a helyén volt ugyan, de se sólymászkodni, se vívni nem tudtam.
Az előbbi ügyén nem kellett elhagynom a falut: A helyi vadász segített nekem. Mielőtt felkerestem, kifosztottam egy fekete sólyom fészkét, így egy kész, kezemhez szokott fiókával kereshettem fel a nagyszakálú, de barátságos embert, aki jól kupán is vágott a vandalizmusom ügyén, és alaposan kioktatott a sólymok természetét illetően. Három év után, hogy Zephyr - tudniillik a solymom - elég nagyra nőtt, és eléggé megszokott már, elbúcsúzhattam családomtól, és útnak indulhattam Hellenburg felé, ahol Dél legjobb kardforgatói éltek.
Itt már szükségem volt minden tudásomra, amit korábban szociológiai területen szereztem, ugyanis hamar rá kellett hogy jöjjek: A városi emberek egészen mások, mint a vidékiek, és az egyszerű, érzelmeiket könnyen és határozottan kifejező, de jó lelkű emberek helyett most hirtelen a gyerekkori tankönyveim mítikus, körmönfont és látszat-arcokat használó emberei vettek körül. Ráadásul a tájszólásom is sokszor nevetségesen hatott, így rendkívül oda kellett figyelnem, amikor beszélek.
Jó vívómestert azonban nem volt nehéz találni, és egy hónapnyi napszám után a város körüli földeken sikerült beiratkoznom egy jónev mesterhez, aki nem csak egy edzett veterán, de családunk tagja, Eleonora von Neulander volt. Bár közvetlen rokonság nem állt fenn közöttünk, mégis rendkívüli szeretettel és örömmel fogadott. Majd három évig éltem gondos kezei alatt, és a naphosszat tartó formagyakorlatok és riposztolás mellett jutott idő más Neulander-fortélyok elsajátítására is.
Zephyr ugyan eddig is kedvelt, de minnél többet tudtam meg róla, annál jobban megtanultam tisztelni és társamként szeretni a gyakran szeszélyes és agresszív, de rendkívül hűséges madaram. Hamar rá kellett jönnöm, hogy sokkal okosabb, mint gondoltam, és hogy nem csak a tanítás köti össze az gazdát az állattal, de valami sokkal mélyebbre és távolabbra nyúló kötelék is, amit mindeddig tudattalanul használtam, amikor otthon én voltam a legügyesebb az árnyjátékban annak idején: a véremben és lelkemben lakozó mágia.
Innéttől kezdve tehát jó mesterem ebben a titkos és bennsőséges művészetben is eligazított, én pedig Istennek hála kellően ügyesnek és kitartónak bizonyultam. A hellenburgi életet is egyre kevésbé éreztem nyűgnek, valamint hogy mesterem dolgát se nehezítsem, gyakran jártam a földekre, de ott napszámosból hamar a munkafolyamatok koordinátorává léptem elő. Az élet kényelmessége aztán el is feledtette velem, hogy a Neulander-toronyba készültem még évekkel előtte.
Mint ahogy korábban mondtam viszont, metszeni kell a fákat, hogy megfelelő termést hozzanak. Abaddon angyal váratlan támadása szörnyű károkat okozott Hellenburgban, a körülötte lévő földeken, de a mesterem is megsérült, méghozzá annyira, hogy soha többé nem volt képes lábra állni. Ösztönzésére azonban felkerestem végre-valahára a családunk tornyát, hogy képességeimet nemzetségünk szolgálatába állítsam. Mondanom se kell, gyanakodva fogadtak, és eleinte nem igazán akartak komolyabb feladatokat rám bízni, de miután bizonyítottam rátermettségem, nem volt okuk nem bízni bennem. Megismerhettem nagyapám is, aki szintén kellő távolságtartás mellett volt csak hajlandó tárgyalni velem. Életemben először éreztem a hátrányait annak, hogy nem vagyok főági nemes vámpír, de ezzel meg is született bennem az elhatározás, hogy a dolgomat csak a legjobban végezhetem el - hiszen másképp nem bizonyíthatom, hogy én is értékes tagja lehetek a családunknak.
Mindamellett tehát, hogy legtöbbször a család és a vámpírnemzetség egyedüli érdekeit előremozdító ügyeket bízzák rám többnyire, személyes küldetésemnek és hivatásomnak tartom, hogy az emberek és vámpírok közötti falak végleg leomoljanak. Egyszerűen nem engedhetjük meg, hogy azokban az időkben, amikor Észak és Dél egymás véréből lakomázik Istenre mutogatva, még mi, fajok között is pusztítsuk egymást. Ahhoz viszont, hogy radikálisabb változásokat érhessek el, előbb hatalomra van szükségem. Ezt pedig hogy idővel a saját erőmből, vagy mások támogatásával, vagy épp pont Azrael hírhedt kardjával, mely porba sújtotta Abaddon angyalt, fogom elérni, csak az Úr tudja.
