Aura von Neulander - Helyzetjáték

Hogy én miért nem gondoltam hamarabb arra, hogy ha nem tudom, hogy mit irjak, akkor kérhetem, hogy megmondják nekem! Szolgálatra jelentkezem!

Drága barátosném, már vártam az alkalmat. *összedörzsöli a tenyerét* lássuk is az első helyzetet!
Mi lett volna ha Aura édesanyja annak idején nem az apjába szeret bele, hanem egy másik vámpírnemesbe és Aura egész életében a toronyban nevelkedett volna? Miben változott volna az élete és a gondolkodásmódja?

A sípok és hegedűk nyúlós dallamívei között szellem módjára keringtek a ragogyó öltözetekbe bújt Neulanderek a szokásos szombat éjféli bál-fogadásunkon. A termet mágikusan felerősített fényű, vörös árnyalatú fáklyák vonták karmazsin fátyolba, és mindent belengett a dohányfüst és az illatos parfümkeverékek nehéz elegye. A nagy terem minden négyzetcentimétere kiterjeszkedett a fontosság és az elegancia szigorú szelleme: Ez volt a Neulander vámpírok természetes életközege, itt lehettek önmaguk.
Nos, nem mindegyik. Akármennyire is próbáltam beolvadni a számos, hozzám hasonló - de inkább tőlem szebb - vámpír közé, egy nyúrga, simulós képű férfi megtalált, és édes illatű habzó bort kortyolgatva próbált meg jó eséllyel egy jól eltöltött estét vagy szívességet kicsikarni tőlem, mégpedig sűrű udvarlásért cserébe.
- Nagyon kedves öntől, herr Adolf, hogy felajánlotta, mindenképp megfontolom az ajánlatot. - Feleltem rezzenéstelen mosollyal a legsemlegesebb válasz-verziót, amit a legcsökevényesebb tagjának is lekoptatásként kellett volna értelmeznie a családomnak. Túlbecsültem harcosunkat.
- Gyorsan fontolja meg, kisasszony, nem mindenkinek ajánlok fel ilyet. Ha nekem dolgozna, ezekben a vészterhes időkben a kúriámban teljes védelmet biztosítanék kegyednek. - Mosolygott elbűvölő külső keltését megkísérelve, és közben nekidőlt az asztalnak, aminek én magam is támaszkodtam. Közben szerencsére kitért a látómezőmből, és megláttam a reménysugarat: Ragyogó zöld bársonyselyem-csipkeruhában ott mosolygott rám egy fennséges jelenség. Nem más volt, mint szeretett édesanyám, Silvia, akinek tekintetéből láttam, hogy rendkívül örül férfiakkal való társalkodásomnak. Édesanyám elégedettségénél azonban sokkal többet nyomott a mérlegben az egyre közelebb araszoló herr Adolf hátborzongató jelenléte, így elé léptem, és udvariasan pukedliztem.
- Sólyommal küldök majd egy levelet a szerény válaszommal, most azonban ha nem haragszik, édesanyám hívat. További kellemes estét! - Majd nem hagyva időt hogy válaszoljon (és főleg arra nem, hogy kezet csókoljon), megközelítettem anyámat.
Ismertem jól, és láttam a szemében, hogy ugyan a felkelő napnál is ragyogóbb a mosolya, nincs elragadtatva megmozdulásomtól. Amikor mellé értem, halkan ugyan és vidáman, de rémítő háttérzöngével megszólított, miközben belém karolt és az erkély felé vezetett.
- Egyetlen búzavirágszálam, Aura. Látom nem szereted a jó kapcsolatokat. Kár, hogy csak ebből élünk. - Válasza elől nehéz volt kitérni, és tudtam, hogy jövőm miatt aggódik. Jó kedvet színlelve válaszoltam.
- A jó kapcsolatokat szeretem. Bár komolyabb ajánlatokért adnám magam ágyasnak inkább csak, ha szabad.
- Elda és Petra ilyesfajta ellenszolgáltatások nélkül is kihozta volna a legtöbbet abból a nemesből. - A hugaim emlegetése természetesen mindig ütőkártya volt. Ők tehetségesebbek voltak nálam. Ők szebbek voltak nálam. Ők több pénzt hajtottak a főág kincseskamrájába. Nagyot sóhajtottam, miközben hátrasimítottam egy kibomlott fekete tincset az arcom elől.
- Az én munkám során pedig sok közvámpír hozza ki magából a többnél is többet.
- Ezt már megtárgyaltuk, Aura. - Felelte anyám kissé most szolídabb mosollyal. - Nem arról van szó, hogy amit teszel, az nem fontos, de csinálhatná más is. Nézd, apád adókivető volt, és mindenki megvetette azért, ami a munkája, pedig tudod jól, milyen lelkiismeretes. Én pedig felemeltem az águnkat komoly erőfeszítésekkel. Miért akasz visszasüllyedni?
Apám is vissza akarna - ezt azonban nem mondhatom el anyámnak. Aki itt, egész életét legfeljebb ha üzleti utazásokkal tarkítva, de a toronyban élte le, nem értheti meg azt, hogy azok a vámpírok, akik nem születtek hozzám hasonlóan ezüstkanállal a kezükben, mennyire is megpróbáltatások között élnek. Én se értem, mert én is ilyen vagyok, de anyámmal ellentétben én hallgatok és odafigyelek. A naphosszat kohók mellett égő Nebelturm kiskovácsok, a Rotmantel boncmesterek és a Schattenstahl bányaőrök - ezek a vámpírok azok, akik vállukon tartják az ingatag szövetségét a családoknak tisztes munkájukkal. Noha én gyenge voltam az ilyesmihez, de mélyen tiszteltem őket, és nem tudtam nem lelkesedéssel hallgatni apám meséit ezekről a derék testvéreimről. Apám kincstárnok lett. Most a lentiek gyűlölik, hiszen egy elefántcsonttoronyba zárkózott pökhendi urat látnak belőle. De igen nagy fájdalommal viseli a szívén a kis vámpírok sorsát a mai napig. Egyszerűen nem tudtam nézni, hogy maga vigye ezt, ezért nyomdokaiba léptem és húsz esztendősen betöltöttem megüresedett pozícióját. Életem legnagyobb megtiszteltetése volt, hogy annak a lánglelkű szikla férfinak a nyomdokaiba léphettem, akiben ott világított a Neulanderek azon ragyogása, ami ezer meg ki tudja hány évvel ezelőtt birodalommá kovácsolta átokvert népünket.
Látom rajta amikor végig néz rajtunk, négy lányán - rám a legbüszkébb. Az a szeme sarkában rejlő mosoly, és a hálás kliensek öröme volt az, ami miatt nem adtam volna a báltermek ragyogását egy pillanatra sem a mostani helyzetemért. Kihúztam hát magamat, miközben kiérve az erkélyre nekitámaszkodtunk a korlátnak. Az éjjeli szél hűs simítása mintegy életre keltett a benti zsúfoltság miatt, amit valamiért szimplán nem bírtam hosszan elviselni.
- Nem mindenki született ugyan arra, édesanyám. Ha nem lennének olyanok, mint én, már összeomlott volna a torony. - Feleltem merészen, szülőm azonban csak sandán mosolygott kijelentésemre.
- Ez pedig csak egy darabig fog magas diplomácia nélkül menni. Egy idő után nem leszel képes szembenézni a felső család ügynökeivel. - Ebben sajnos igaza volt, így csak elhúztam a számat egy pillanatra. Ugyan valóban nem volt az alkatom, de idővel és elég gyakorlással megfelelő képzettséget szerezhettem volna benne. Azonban szimplán vonakodtam a dologtól, ugyanis mindenki, akivel kellően kiélvezhettem volna ezen képességeimet, az kívül esett azon személyek halmazán, akivel szívesen töltöttem időt. Vállat vontam tehát egyszerűen.
- Majd ha lesz kivel, jobban belemerülök a dologba.
Édesanyám erre természetesen a lehető legragyogóbb mosolyát villantotta fel, ami egy pillanatra szó szerint megrémített. Magas volt, bár épp csak egy kicsit magasabb a legtöbb nőnél, és ezt én is örököltem tőle, noha nem voltam kiemelkedő a tömegből, így amikor fél karral magához vont, az acunk egy vonalba került. Gyönyörű teremtés volt, még ennyi idősen is, és ha nem ismert volna mindenki a toronyban, azt gondolta volna, hogy egykorú barátnők vagyunk.
- Akkor nyilván örülsz, hogy most, miután a romokat eltakarították, és ismét lehet közlekedni a Csillagtalan Éjszaka után, vendégünk érkezik, akit te fogsz fogadni.
Minden lehetőséget végigpörgettem elmémben, de éreztem, ahogy szép lassan végigkúszik mellkasomban a pánik szorongató érzése. Tudtam, hogy megint le akarnak kötni valamivel, hogy a tökéletes lányuk legyek. Megfogadtam, hogy ezt nem fogom hagyni nekik, de egyelőre fontosabb volt a vendég személye. Összehúzott szemmel néztem rá.
- És ki lesz ez a vendég?
- Hannes von Rotmantel lánya, a legkisebbik. Laetitia a neve.

Egészen kiváló helyzet volt, jó volt, hogy édesanyád is megjelent, és különösen szívszorítónak éreztem a ki nem mondott konfliktust kettejük között. Ezzel az egy helyzetjátékkal sikerült egy roppant komplex történetet felvillantanod az olvasók előtt, meg voltam vele elégedve. Remélem azért Lettivel így is barátnők lesztek majd.

Lássuk a következő helyzetet!
Simon nagyúr úgy döntött, hogy ideje téged kiházasítani és a vérvonal tisztaságának megőrzése és a jó üzleti kapcsolatok érdekéebn ki már lenne alkalmasabb a férj szerepére, mint Erhard bátyád? Mit tenne Aura ebben a helyzetben?

Nyikorogva reccsent egyet az ajtókeret, ahogyan rúgásom erejétől megadta magát, és ezt szinte szimfóniaként egészítette ki a gizda ajtónálló dadogó magyarázkodása. Odabent, a brokáttal gazdagon fedett kanapék és függönyök között, valami olcsó parfümmel belengett - de igen állott - levegőben a nap első sugarai elől menekülni kívánva, Erhard unokabátyám gombolta épp magára könnyű vászoningét, nyilván alváshoz készült. Elkerekedett szemmel nézte, ahogy szó szerint papírokat lesöpörve az asztalról beviharzottam, utánam pedig árnyékként suhant be két hű familiárisom, akik fenyegetően meredtek rokonomra, Zephyr egy nagy karosszék támlájáról, Sylph pedig az ágy baldachinjáról lefelé. Néhányat hangtalanul tátogott, majd felháborodottan csattant fel, komikusan látványos dühvel.
- Jóságos ég, te barbár nő! Semmi illem nem szorult beléd? Ez már nem a szántóföld, viseltesd magad aszerint, különben...
- Fogd be a pofád egyszer, mondjuk. - szakítottam meg olyan hangnemben - de még magamhoz képest is meglepő nyugodtsággal - amit eszem ágában nem lett volna megütni korábban vele. Mégis csak közel állt Simon nagyúrhoz, és az ittmaradásom függött a státuszomtól. Megrezzenve zárta szorosra ajkait, és még ha lehet, az eddiginél is kerekebb szemekkel bámult rám. Ha ennél is jobban kinyitja, talán kiesik koponyájából. Persze, lehet, hogy tulajdonképpen a végső pontot az tette a dologra, hogy észrevette a kezemben szorongatott tőrkardomat, aminek feketeacél lángjai kísérteties és fenyegető tüneményekbe vonták a vöröses berendezésű szobát. A gyakorlótéren voltam, ahogy minden reggel is, és szegény Laeitita kisasszonyt egy szó nélkül hagytam ott, amikor a kezembe nyomták a hivatalos értesítést, amit meg a másik kezemben gyűrtem már kellően össze. Sietnem kellett, erről nem tudhatott semmit meg, hátha utánam jönne véletlenül. - Baj van.
- Hát... Hát ha azon... Azon kívül is van, hogy csak úgy rátörtél fegyverben, akkor...
Megint nem hagytam hogy befejezze, hanem fekete fürtökkel keretezett nyúrga képének vágtam a gyűlöletes papírt. Mondani akart valamit, de ehelyett inkább ezegyszer értelmesen felvette a levelet, és olvasni kezdte. Pár másodpercig nézte a sorokat, majd megszólalt.
- Férjhez mész, hát akkor mi van. Ezért jöttél ide? Most gratulálnom kellene, vagy mi? Ennyire nem vagyunk jóban azért...
- Olvass tovább te félkegyelmű! - Rivalltam rá, ahogy lendületesen leültem az ágy szélére mellé, és rámutattam ittlétem tényleges okára a kihajtogatott levélen. Tulajdonképpen, ha egy dolgot élveztem a szituációban, az az volt, hogy végre ráereszthettem elfojtott indulataim szabadon bátyámra, ami igen jó érzéssel töltött el. Megfogadtam magamban, hogy később sem fogok nagyon máshogy eljárni ha kettesben maradok vele.
Ahogy elolvasta a kulcsfontosságú szavakat, először megdöbbent, megijedt, majd végül valami értelmezhetetlen arckifejezés lett rajta úrrá.
- Az én vagyok.
- Az meg Simon nagyúr pecsétje. - böktem a lap aljára majd sóhajtottam egy nagyot. Magamnak is tisztázni kellett, mégis milyen érzelmek kavarognak bennem. Amennyire minden egészséges lányban, annyira bennem is megvolt a vágy, hogy szép menyasszonyként láthassam magam egyszer, így megakadályozhatatlanul ott volt bennem az a furcsa, fojtogatóan izgatott érzés, amitől legszívesebben futottam volna néhány kört a torony körül. Ezt azonban legalább annyira ellensúlyozta az, hogy mégis kivel kellene hivatalos utasításra egybekelnem. Erhard bátyámat azóta nem kedveltem, hogy először a toronyba léptem, és úgy beszélt velem, akár csak egy szolga lennék. Azóta is folyton-folyvást abba ütközök, hogy akarva-akaratlanul megkeseríti az életem. Az volt a célom és feladatom, hogy megvédjem az embereket és a vámpírokat egymástól és a túlvilági mélységektől amik alattunk szunnyadnak, ezt közösen vele nem végezhettem volna. Biztos voltam benne, hogy nem őt akarom férjemül. Gondterhelt, fájdalmas sóhajtás hallatva, eldobtam lángoló kardom a padlóra, és hanyatt vágtam magam az olcsó parfüm szagú ágyneműre, és kezeimmel takartam el az arcom. Kellemetlenül tapadt testemre a vékony ingem a kora őszi melegben kivert verejtéktől. Két madaram vigasztalóan röppent fejem mellé.
- Most mi lesz? - Kérdezte rövid csend után. Hangjában szomorúságot, aggodalmat és félelmet véltem felfedezni, ez nem különbözött tőlem.
- Mi, mi lenne? Kitalálunk valamit, hogy ez miért nem működik. - Feleltem szinte azonnal. Ha pedig ez nem működne, hát volt B, C és D tervem is, hogy hogyan távolítsam el Erhardot B: esküvő előtt, C: esküvő közben, D: nászéjszaka előtt.
- Igen, nem működik. - Felelte hamar, de valahogy mintha mégis csalódottságot véltem volna a hangjában felfedezni. Összeráncoltam a szemöldököm, és elvettem kezeim az arcomtól, hogy láthassam őt. Kissé megereszkedett háttal pillantgatott hol rám, hol a madaraimra, hol pedig valamire az egyébként lefüggönyözött ablakban.
- Te most csalódott vagy? Komolyan? Azok után ahogy eddig bántál velem? - Kérdeztem felszaladt szemöldökkel. Rám nézett, majd elfordította a tekintetét.
- Mégis hogy kellett volna bánnom veled, abban a szituációban, hogy a státuszom jó maradjon? - csattant fel kissé remegő hanggal. - Mit tehetek én arról, hogy ilyen érzékenyek a nők mindig?
Hitetlenkedés hullámai csaptak át rajtam. Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy az elmúlt éveim szenvedéseinek jelentős hányada Erhard inkompetenciájából és nem rosszindulatából fakadtak. Felegyenesedtem ülő helyzetbe, hogy szembe nézzek vele. Néhány pillanatig tűrte csak a tekintetem.
- Most komolyan azt akarod mondani nekem - kezdtem lassan, és igyekeztem elfojtani a kínomban feltörő nevetést bennem - Hogy csak simán nem tudod, mit kezdj a nőkkel, és ezért vagy inkább goromba helyette? Ezért nem vetted el végül annak a kereskedelmi osztályvezetőnek se a lányát, meg Berthát a másodunokatestvéred se?
Nem tudtam megállítani a gonosz vigyort ami az arcomra húzódott. Jól ismertem bátyám nőügyeit, és jól tudtam, hogy egyik viszonya se tartott tovább néhány hétnél. Hát ez volt az oka. Még jelenlegi nyomorúságomat is elfeledtette velem egy pillanatra.
- Halgass! - csattant fel, aztán apologetikus arcra váltott hamar. -Tudom, hogy milyen vagyok, jól. Azt is tudom, hogy hogyan lehetnék jobb idővel. De... Nem akarom ezt a lehetőséget is elszalasztani. Nem lehetne, hogy...
- Kizárt. - feleltem azonnal és hidegen, mert tudtam, hogy ez az a helyzet, ahol érdemesebb a szívemre, mintsem az eszemre hallgatnom. Noha jól jöttek volna a bátyám vagyoni keretei, hiányzott belőle minden ahhoz, hogy mi közös utat tudjunk járni. Persze, kurta válaszom után azonnal fájdalmas vonások rajzolódtak ki képén, így finomítottam a dolgon. Bármilyen is volt, nem akartam mélyen a lelkébe szántani, mert úgy a változásnak a lehetőségét is kizárnám életében. - Addig szó sem lehet róla, amíg testileg nem vagy erősebb és lelkileg nem vagy egyenesebb. Heidebruck esete, tudod, és a többi ilyen. De egyelőre nem állsz készen, hogy oda gyere, ahol én vagyok. Mert engem nem zárhatsz be ebbe a toronyba, különben elsorvadok.
Egyrészt, már láttam a kiutat. Tudtam, hogy Erhard hajlana arra, hogy elnapoljuk a házasságot, ha fenntartom az esélyét annak, hogy belemegyek. Másrészt... Őszinte volt velem, ami nagyon ritka. És ha tud őszinte lenni, meg is tud változni. Ha pedig kellően megerősödik minden aspektusában... Küllemre nem volt hitvány, és régóta ismertem. Miért ne tarthatnám fenn én is a dolog lehetőségét?
- Mit kérsz, Aura? - Kérdezte őszinte kétségbeeséssel a hangjában.
- Beszélj Simon nagyúrral, hogy van valami projekted, ami miatt jelenleg nem lehetséges a házasság, de az igénnyel élnél. Nekem nincs elég szavam. Aztán ha ez megvan, akkor figyelemmel fogom kísérni a gyarapodásod. - feleltem, miközben felvettem a lakkozatlan deszkapadlóról a kardom, aminek feketeacél bevonata mély, hamuval és korommal teli árkot égetett az egyik fadarabba. Hű familiárisaim helyükre, a vállamra suhantak közben.
- De biztos jó ez így? Úgy értem... Tudom, hogy soha nem kérdeztem ilyet őszintén, de... Jó ez így neked is?
- Ne most aggódj emiatt, mert a végén meggondolom magam, és megyek a saját tervemmel. - feleltem fenyegetően, mire ő megadóan sóhajtott.
- Akkor várni fogsz?
Minden egyes kérdése után úgy éreztem, hogy csökken a kezdeti szimpátiám, és hogy a világ legkínosabb vámpírjának tettem egy fölöslegesen nagylelkű ajánlatot, de az ígéretek családunk gondolkodásának velejét képezték. Egy üzletben pedig mindkét félnek engednie kellett.
Krisztusom, egyszer a bolondságaim fognak sírba taszítani.
- Várni fogok, hogy férfi legyen belőled, Erhard bátyám.

Őszintén meglepett a dolog végkimenetele, azt hittem meg fogod ölni vagy valami hasonló. Jó kis helyzet volt és mivel ez a második jár a három nyersi:
Szellemorchidea
Ektoplazma
Réz

Lássuk a következőt!
Szeretném látni Aurát anyaként a gyerekeivel. A részleteket rád bízom.