Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Turak Sichmiye
Faj: Démon
Frakció: Démonok királysága
Kaszt: Arató
Nem: Férfi
Kor: 25
Kinézet: Hórihorgas, cingár alak lennék hosszú végtagokkal, jó hat láb magassággal és fél mázsás súllyal. El se hinnéd, hogy tényleg annyit eszem, amennyit! A bőröm olyan mogyoróbarna, a hajam színe meg a medve bundájáéhoz hasonlít. A látható sötétséget szemeim egyenlítik ki élénk smaragdzöld színükkel. Kisebb szakállat és bajuszt szoktam meghagyni, csak a szám körül. Ha nem tudom levágni, akkor elég gyorsan kész erdővé növekszik, abból meg elég, ami a fejem tetején van. Nagyon régóta hordom ezt a vastag, ágszerű fonást, talán már ki se lehet bontani. Hátam közepéig ereszkedik és mindig van benne pár beleakadt falevél, földdarab vagy bármi más. Párszor már megmentette az életemet ez a sok hurka. Nehét átharapni. A füleim miatt néha tündének néznek, persze sötét tündének. Hát ha egyszer éjszaka születtem (tényleg)... Hegyes fülkagylóim oldalra állnak, teletűzdelve kisebb és nagyobb csontgyűrűkkel és van egy-egy odalógatott agyar is. A nyakamban lóg pár lánc, ezeket gyűjtöm. A világosbarna, kopott elöl-hátul bőrvértre lógatva viselem őket, hogy ne csak a vágások díszítsék. Alatta, a hasamon van egy seb, majdnem az egészet átéri. A kaszás egy paraszt képében jött elém egyszer...
Jellem: Éhenkórász, bélpoklos, így szoktak hívni, mert mindig van valami étel a kezemben, de jobb, ha már a számban van. Ha ez nem jön össze, nagyon rossz dolgok szoktak történni. Olyankor vadorzóvá válok, fajra, nemre való tekintet nélkül támadok. Szóban, tettel és harapással. Az élő hús a kedvencem, de abból is válogatok. Főtt ételekből még jobban szeretem a sok munkával járó, különleges fogásokat, főleg ha nem nekem kell elvégeznem azt a sok munkát.
Amúgy vidám démonnak mondom magam. Szeretek nevetni, viccelődni. Teljesen barátságos szoktam lenni, akár egész addig, amíg meg nem látom az illetőben, hogy szó szerint a fogamra való lenne. A sértéseket se igazán veszem fel, ha jó kedvemben találnak. Határok persze vannak és azokat szoktam is közölni. Például ha a tulajdonomat akarják elvenni, azt nem hagyom.
Érdeklődően nézek a világra. Ha közben van mit enni, szívesen meghallgatok bármilyen történetet vagy nézem, ahogy valaki dolgozik. Nekem elég az, ha az ennivalót megfogom, sokkal több munkára nem vágyom. Mikor az életemet fenyegeti valami, igyekszem menekülni. Nem vagyok hősalkat. Akkor nézek szembe a veszéllyel, ha biztos, hogy elkerülhetetlen.
És hogy mi a célom az életben? Az, hogy végigegyem és hogy erre még sok idő álljon a rendelkezésemre. A pillanatok, a pillanatok számítanak.
Előtörténet:
Emberi előtörténet:
- Az asszonyság miatt már minden kutyát elhajtottak az udvarból. Pedig nem azok harapják ám meg. A földesúrnak elment az esze!
A szolga felhajtja sapkája fülvédőjét, hogy jobban hallja társát.
- Valóba'? Azt tudom, hogy töméntelen étket fal be. Tele az asztal, nekiül, sültek, zöldségek, édes valamik. Úgy kerekedik, hogy ha fellöknék, nem a fejét ütné meg, annyi szent! De hogy a hites feleségét is...
- Félek, hogy egyszer minket büntetnek meg miatta. Nem akarok meghalni egy félbolond miatt – aggodalmaskodik a csapzott hajú férfi.
- Ó, Mária erejére! Ne is ijesztgess! Te, ismerek egy füvesembert, aki tartozik nekem, mert egyszer megmentettem az életét. A falu végén túl van egy eldugott barlang, ott terem egy furcsa virág. Abbó' főz valami halálos levet.
- Bevisszük a konyhára?
- Bevisszük.
- Ezért Pokolra kerülünk.
- Én is félek. Szentségtelen, de a nagyúr is az – szögezi le a fülvédős. - A hét végére belefullad a fertelmes lakomájába. A mi lelkünknek meg az Isten kegyelmezzen...
Démoni előtörténet:
Emlékszem az első pillanatomra. Ezért jó démonnak lenni. Egy ember se mondhatja el, hogy emlékszik a születésére. És ezért nem jó démonnak lenni. Megvan az éjféli sötétségben láthatatlan kosz, amiben feküdtem. A tanácstalanság, hogy hogy a bánatba kerültem ide? A nevem villogott előttem vörös betűkkel. Mintha belőlem jött volna, mintha a részem lenne. Nem tudom, melyik volt előbb, ez a két szó vagy én? Az első étkezésem. Kitapogatott férgek, amik addig rajtam mászkáltak. A mocsárvilág nyirkos, bűzös nyüzsgése. Idegen volt minden, én is az voltam, még magamnak is. Tudtam, hogy ismerem a világot, tudtam, hogy ahogy feltápászkodom és lerázom magamról a mocskot, egy ösvényt kell találnom, mert akkor lakott részhez érek. De hogy ezt honnan tudom és honnan ismerem a királyságot, az örökre rejtély marad.
Ott a Mocsárvidéken rám talált egy háborúdémon, Manungius. Mufurc pofa, annyi élet sincs rajta, mint a döglött róka fején, amiből épp lakmároztam az első találkozáskor. Azt mondta, megtanít harcolni fegyverrel és varázslattal, mert háborúban állunk és csak ez számít. Engem a hadtáp jobban érdekelt, de a veszélyekre fel akartam készülni. Egy kis viskóban laktunk a láp mélyén. Nem szerettem, mert nyirkos volt, nyálkás és taszító. A lakói se voltak különbek. Mogorvák, barátságtalanok. Én sosem voltam az, fapofájú mentorom se tudott azzá tenni. Tanítómesterem igazi vérengző vadállatként élt, tele volt sebhelyekkel és mindig kevés volt neki a harc, a vér szaga, a leszakított testrészek. Utóbbiakból persze, hogy kevés volt, mert én jártam a nyomában és amit tudtam, elfogyasztottam. Ott tanultam meg például, hogy a nyers nekromantának nem olyan jó az íze. Több fűszer kell hozzá és alaposabban át kell sütni. Furcsa népség, élve jobban kedvelem őket. Manungius-nak sokat köszönhetek. Felnézek rá, elismerem, de hogy barátok nem lettünk, az is biztos. Neki olyan sose volt. Helyette a trófeákat gyűjtötte, mindig megőrzött valamit az áldozatokból. Láttam, hogy ez sem tette boldoggá, de nekem tetszett a dolog és én is mindig elraktam valamit.
Amikor már úgy éreztem, elég volt a tanulásból, akkor azt mondtam, nem szagolom tovább a poshadást. Nem Manungius-nak mondtam. Agyon is vágott volna. Elszöktem, hosszú útra keltem és sikerült felkeverednem egy hajóra, ami Vérpartra vitt. A szigetek vonzottak, a szabadság, a függetlenség, az enyéim társasága. A háborúból nem kértem, az étlap összes fogásából viszont igen. Új világ, erdei, tengerparti vadak. Emberből kevés volt, ez hiányzott is. Mikor nagy ritkán találtam egyet, annak örültem. A sült galambok időnként mégis repülnek. Engem ez éltetett szó szerint, átvitt értelemben pedig ez sem. A testemnek, az erőmnek szüksége van a finom falatokra, de legyen az bármilyen ínyenc módon elkészített, valahol mélyen mindig megmarad az üresség. Mint amikor rakod a holmikat egy zsákba, aminek lyukas az alja. Ez a másik Pokol, a földi. Az igaziról is hallottam legendákat, meg még sok másról. A társaim közt akadt pár tanult démon. Érdekes volt hallgatni őket vagy beleolvasni a tekercseikbe. Mindig rám szóltak, mikor leettem a papírt és ez bizony gyakran megtörtént.
Azóta is itt élek, szigeti démon lettem. Saját kunyhóm van! Nem én építettem, csak elfoglaltam, de nagyon takaros, több hely van benne a tűznek, a kondérnak, a hozzávalóknak és egy komoly éléskamra is tartozik hozzá. Természetesen dugig mindenféle finomsággal, amik egy része (még) él. Megvan a társaságom is, rátaláltam azokra a démonokra, akik többet értenek az élet élvezetéből, mint Manungius. Őt csak a harc hajtotta. Lehet, hogy már ott hagyta a fogát a csatatéren. Talán pont Eisspitz-nél, amit nekem szerencsére sikerült elkerülnöm. Nagyon jól megvagyok itt, de azt is érzem, hogy a rengetegből is elegem lesz egy napon. El vagyunk zárva a kontinenstől, ahol a nagy dolgok történnek. Márpedig nagy események mellett nagy fazékkal főznek! Vannak a világnak olyan részei, amiket még nem láttam, nem kóstoltam. Az utazgatás viszont veszedelmes, a Mocsárvidéktől idáig is nehéz volt. Szóval nem mostanában szánom rá magam újra. Nem akarom eldobni a létemet. Sok jóra nem számíthatnék utána. Biztos, hogy nagyon bűnös lélek voltam, egy disznó étvágyával rendelkező, annak ellent sosem mondó lélek vagy ennél is rosszabb és hát az is maradtam, csak sötétebb kiadásban! De épp ez az érdekes! Ebből kell kihoznom, amit lehet. Azt hiszem, ki is hozok egy jó befőttet a kamrából...
Faj: Démon
Frakció: Démonok királysága
Kaszt: Arató
Nem: Férfi
Kor: 25
Kinézet: Hórihorgas, cingár alak lennék hosszú végtagokkal, jó hat láb magassággal és fél mázsás súllyal. El se hinnéd, hogy tényleg annyit eszem, amennyit! A bőröm olyan mogyoróbarna, a hajam színe meg a medve bundájáéhoz hasonlít. A látható sötétséget szemeim egyenlítik ki élénk smaragdzöld színükkel. Kisebb szakállat és bajuszt szoktam meghagyni, csak a szám körül. Ha nem tudom levágni, akkor elég gyorsan kész erdővé növekszik, abból meg elég, ami a fejem tetején van. Nagyon régóta hordom ezt a vastag, ágszerű fonást, talán már ki se lehet bontani. Hátam közepéig ereszkedik és mindig van benne pár beleakadt falevél, földdarab vagy bármi más. Párszor már megmentette az életemet ez a sok hurka. Nehét átharapni. A füleim miatt néha tündének néznek, persze sötét tündének. Hát ha egyszer éjszaka születtem (tényleg)... Hegyes fülkagylóim oldalra állnak, teletűzdelve kisebb és nagyobb csontgyűrűkkel és van egy-egy odalógatott agyar is. A nyakamban lóg pár lánc, ezeket gyűjtöm. A világosbarna, kopott elöl-hátul bőrvértre lógatva viselem őket, hogy ne csak a vágások díszítsék. Alatta, a hasamon van egy seb, majdnem az egészet átéri. A kaszás egy paraszt képében jött elém egyszer...
Jellem: Éhenkórász, bélpoklos, így szoktak hívni, mert mindig van valami étel a kezemben, de jobb, ha már a számban van. Ha ez nem jön össze, nagyon rossz dolgok szoktak történni. Olyankor vadorzóvá válok, fajra, nemre való tekintet nélkül támadok. Szóban, tettel és harapással. Az élő hús a kedvencem, de abból is válogatok. Főtt ételekből még jobban szeretem a sok munkával járó, különleges fogásokat, főleg ha nem nekem kell elvégeznem azt a sok munkát.
Amúgy vidám démonnak mondom magam. Szeretek nevetni, viccelődni. Teljesen barátságos szoktam lenni, akár egész addig, amíg meg nem látom az illetőben, hogy szó szerint a fogamra való lenne. A sértéseket se igazán veszem fel, ha jó kedvemben találnak. Határok persze vannak és azokat szoktam is közölni. Például ha a tulajdonomat akarják elvenni, azt nem hagyom.
Érdeklődően nézek a világra. Ha közben van mit enni, szívesen meghallgatok bármilyen történetet vagy nézem, ahogy valaki dolgozik. Nekem elég az, ha az ennivalót megfogom, sokkal több munkára nem vágyom. Mikor az életemet fenyegeti valami, igyekszem menekülni. Nem vagyok hősalkat. Akkor nézek szembe a veszéllyel, ha biztos, hogy elkerülhetetlen.
És hogy mi a célom az életben? Az, hogy végigegyem és hogy erre még sok idő álljon a rendelkezésemre. A pillanatok, a pillanatok számítanak.
Előtörténet:
Emberi előtörténet:
- Az asszonyság miatt már minden kutyát elhajtottak az udvarból. Pedig nem azok harapják ám meg. A földesúrnak elment az esze!
A szolga felhajtja sapkája fülvédőjét, hogy jobban hallja társát.
- Valóba'? Azt tudom, hogy töméntelen étket fal be. Tele az asztal, nekiül, sültek, zöldségek, édes valamik. Úgy kerekedik, hogy ha fellöknék, nem a fejét ütné meg, annyi szent! De hogy a hites feleségét is...
- Félek, hogy egyszer minket büntetnek meg miatta. Nem akarok meghalni egy félbolond miatt – aggodalmaskodik a csapzott hajú férfi.
- Ó, Mária erejére! Ne is ijesztgess! Te, ismerek egy füvesembert, aki tartozik nekem, mert egyszer megmentettem az életét. A falu végén túl van egy eldugott barlang, ott terem egy furcsa virág. Abbó' főz valami halálos levet.
- Bevisszük a konyhára?
- Bevisszük.
- Ezért Pokolra kerülünk.
- Én is félek. Szentségtelen, de a nagyúr is az – szögezi le a fülvédős. - A hét végére belefullad a fertelmes lakomájába. A mi lelkünknek meg az Isten kegyelmezzen...
Démoni előtörténet:
Emlékszem az első pillanatomra. Ezért jó démonnak lenni. Egy ember se mondhatja el, hogy emlékszik a születésére. És ezért nem jó démonnak lenni. Megvan az éjféli sötétségben láthatatlan kosz, amiben feküdtem. A tanácstalanság, hogy hogy a bánatba kerültem ide? A nevem villogott előttem vörös betűkkel. Mintha belőlem jött volna, mintha a részem lenne. Nem tudom, melyik volt előbb, ez a két szó vagy én? Az első étkezésem. Kitapogatott férgek, amik addig rajtam mászkáltak. A mocsárvilág nyirkos, bűzös nyüzsgése. Idegen volt minden, én is az voltam, még magamnak is. Tudtam, hogy ismerem a világot, tudtam, hogy ahogy feltápászkodom és lerázom magamról a mocskot, egy ösvényt kell találnom, mert akkor lakott részhez érek. De hogy ezt honnan tudom és honnan ismerem a királyságot, az örökre rejtély marad.
Ott a Mocsárvidéken rám talált egy háborúdémon, Manungius. Mufurc pofa, annyi élet sincs rajta, mint a döglött róka fején, amiből épp lakmároztam az első találkozáskor. Azt mondta, megtanít harcolni fegyverrel és varázslattal, mert háborúban állunk és csak ez számít. Engem a hadtáp jobban érdekelt, de a veszélyekre fel akartam készülni. Egy kis viskóban laktunk a láp mélyén. Nem szerettem, mert nyirkos volt, nyálkás és taszító. A lakói se voltak különbek. Mogorvák, barátságtalanok. Én sosem voltam az, fapofájú mentorom se tudott azzá tenni. Tanítómesterem igazi vérengző vadállatként élt, tele volt sebhelyekkel és mindig kevés volt neki a harc, a vér szaga, a leszakított testrészek. Utóbbiakból persze, hogy kevés volt, mert én jártam a nyomában és amit tudtam, elfogyasztottam. Ott tanultam meg például, hogy a nyers nekromantának nem olyan jó az íze. Több fűszer kell hozzá és alaposabban át kell sütni. Furcsa népség, élve jobban kedvelem őket. Manungius-nak sokat köszönhetek. Felnézek rá, elismerem, de hogy barátok nem lettünk, az is biztos. Neki olyan sose volt. Helyette a trófeákat gyűjtötte, mindig megőrzött valamit az áldozatokból. Láttam, hogy ez sem tette boldoggá, de nekem tetszett a dolog és én is mindig elraktam valamit.
Amikor már úgy éreztem, elég volt a tanulásból, akkor azt mondtam, nem szagolom tovább a poshadást. Nem Manungius-nak mondtam. Agyon is vágott volna. Elszöktem, hosszú útra keltem és sikerült felkeverednem egy hajóra, ami Vérpartra vitt. A szigetek vonzottak, a szabadság, a függetlenség, az enyéim társasága. A háborúból nem kértem, az étlap összes fogásából viszont igen. Új világ, erdei, tengerparti vadak. Emberből kevés volt, ez hiányzott is. Mikor nagy ritkán találtam egyet, annak örültem. A sült galambok időnként mégis repülnek. Engem ez éltetett szó szerint, átvitt értelemben pedig ez sem. A testemnek, az erőmnek szüksége van a finom falatokra, de legyen az bármilyen ínyenc módon elkészített, valahol mélyen mindig megmarad az üresség. Mint amikor rakod a holmikat egy zsákba, aminek lyukas az alja. Ez a másik Pokol, a földi. Az igaziról is hallottam legendákat, meg még sok másról. A társaim közt akadt pár tanult démon. Érdekes volt hallgatni őket vagy beleolvasni a tekercseikbe. Mindig rám szóltak, mikor leettem a papírt és ez bizony gyakran megtörtént.
Azóta is itt élek, szigeti démon lettem. Saját kunyhóm van! Nem én építettem, csak elfoglaltam, de nagyon takaros, több hely van benne a tűznek, a kondérnak, a hozzávalóknak és egy komoly éléskamra is tartozik hozzá. Természetesen dugig mindenféle finomsággal, amik egy része (még) él. Megvan a társaságom is, rátaláltam azokra a démonokra, akik többet értenek az élet élvezetéből, mint Manungius. Őt csak a harc hajtotta. Lehet, hogy már ott hagyta a fogát a csatatéren. Talán pont Eisspitz-nél, amit nekem szerencsére sikerült elkerülnöm. Nagyon jól megvagyok itt, de azt is érzem, hogy a rengetegből is elegem lesz egy napon. El vagyunk zárva a kontinenstől, ahol a nagy dolgok történnek. Márpedig nagy események mellett nagy fazékkal főznek! Vannak a világnak olyan részei, amiket még nem láttam, nem kóstoltam. Az utazgatás viszont veszedelmes, a Mocsárvidéktől idáig is nehéz volt. Szóval nem mostanában szánom rá magam újra. Nem akarom eldobni a létemet. Sok jóra nem számíthatnék utána. Biztos, hogy nagyon bűnös lélek voltam, egy disznó étvágyával rendelkező, annak ellent sosem mondó lélek vagy ennél is rosszabb és hát az is maradtam, csak sötétebb kiadásban! De épp ez az érdekes! Ebből kell kihoznom, amit lehet. Azt hiszem, ki is hozok egy jó befőttet a kamrából...
