Dieter von Rotmantel - helyzetjáték

A feketeacél nem jön magától, így én is beneveznék egy kis színészkedésre.

Kezdjük valami standard "mi lett volna ha" helyzettel!
Mi lett volna ha Dieter anyja nincs férjnél, mikor a kisfia megfogan? Minden egyéb körülmény marad a régi ezt kivéve. Hajrá!

Lise haja átázott és hozzátapadt a nyakához, a hátához és a melléhez szorított csecsemő pólyájához, de nem bánta. Legalább a gyermeket nem érte annyira az eső, csak ahol a szarvasbőr csomagolás megvédte tőle. A hidegtől azonban ez nem mentette meg egyiküket sem, így a vámpírnő sietősre fogta a lépteit, szinte rohanva a vihar sötétjében fenyegető torony kapuja felé. Nem az idő tehetett róla, még csak nem is az éjszaka. A Nachtraben család titokzatos tornya magában is elég fenyegető volt, még az olyan tisztavérű, nemesi jussban fürdőző családtagoknak is, mint Lise.
Az utolsó pár lépésnél szinte felbukott, de összeszedte a méltóságát és egyenes derékkal lépett be a boltíves kapualjba. A karjaiban tartott csecsemő halkan pihegett, ami egyelőre jó jel volt – az anyja legalább tudta, hogy él. A nő előre nyújtotta a kezét és nyitott tenyerét rásimította a hatalmas feketeacél ajtóra, amely elválasztotta őt a biztonságtól. Az éjsötét fémen ibolyaszínű lángnyelvek szaladtak szét, hálószerű mintát rajzolva a kapura, majd a vaskos ajtószárnyak lassan, fájdalmas nyikorgással megnyíltak. Lise erőtlenül esett át a nyíláson, térdre rogyva a kapucsarnok üres csendjében. A hajából és a ruhájából is csöpögött a víz, de legalább végre biztonságos helyen volt.
Legalább is ezt remélte.
Alig percek teltek el, míg meghallotta a sietős lépteket. Hárman voltak, mindhárman férfiak és ahogy meglátták a nőt szinte rohantak.
- Rosalise!
Az apja hangját hallotta meg legelőször, ahogy arra számított is. Két fivére nem mert megszólalni, csak hozzá siettek és megpróbálták felsegíteni – amikor meglátták a halkan, erőtlenül nyöszörgő csecsemőt.
- Lise…
Karsten, a fiatalabb bátyja mindig is kedvesebb volt, de a hangja most nem megértést sugallt. Sajnálatot, együttérzést és lemondást, mint aki már tudta, hogy húga egy megbocsáthatatlan bűnt követett el.
Mert így is történt.

Reiner von Nachtraben gróf lakosztálya a torony legfelső szintjeinek egyikét foglalta el, így még a leghidegebb időben is megrekedt ott némi meleg. A biztonság kedvéért a kandallót is begyújtották, lányát átöltöztették száraz ruhákba, az ismeretlen gyermeket pedig tiszta kendőkbe bugyolálták és rábízták az egyik cselédre. A gróf maga megereszkedett vállal, fáradtan járkált fel és alá a kanapé előtt, amelyen Lise ült dacosan, idősebb fia a szoba egyik sarkát foglalta el karba font kézzel, a fiatalabb pedig az ajtónak dőlt neki aggódó pillantással.
Mint valami vallatáson, futott át a nő gondolatai között. Balszerencséjükre nem tervezett színt vallani. Nem tehette, különben veszélybe sodorta volna magát, a fiát és őt.
- Diplomatának küldetelek a Rotmantel toronyba, Rosalise. Nem férjet keresni. - lépett Reiner gróf egy ablak elé, amely most szélesre tárt zsalukkal mutatta a viharban vergődő tájat.
- Tudom, atyám. Nem is mentem férjhez. - felelte a nő, de atyja nem ezt a választ várta.
- Kinek a fia ez?
- Dieter. - csattant fel Lise és olyan megvetően nézett az apjára, mint még soha. - A fiamat Dieternek hívják, ne nevezd úgy, hogy ’ez’.
- Úgy nevezem a fattyad, ahogy akarom! - csattant fel a gróf, miközben sarkon fordulva a lánya elé lépett. - Férjet találtam neked, Rosalise. Tisztes, nemes Nachtraben ifjút, miközben te a Rotmantelek között kurizáltál. Mégis mit gondolsz, milyen fényt vet rám az, hogy idő előtt, menekülve tértél vissza egy poronttyal?
Lise gyomra felfordult, ahogy az apja szemébe nézett. Szája széle megremegett a haragtól és térde magától feszült meg, ahogy felemelkedett és egyenlő magasból nézett szembe a gróffal.
- Nem. Nem nevezheted úgy, ahogy akarod. Dieter a fiam, az unokád, akár tetszik neked, akár nem!
Reiner von Nachtraben akkor ütötte meg először a lányát. A pofon gyors volt és határozott, Lise pedig visszahanyatlott a kanapéra, de a tekintetében nem csillapodott a düh.
- Egyáltalán nem hallottad, amit mondtam?! - kiáltotta vicsorba torzuló arccal a vámpírnemes. - Szégyent hoztál az egész családra! Rám! Az a fattyú nem az unokám! Csak egy korcs, egy szégyen, pazarlása a benned csörgedező erős Nachtraben vérnek!
Lise ujjai magától mozdultak, a tenyerén megszülető láng feketébb volt a kinti viharnál és még soha nem érezte az Átok késztetését ilyen erősnek. Mielőtt azonban bármit tehetett volna Karsten ujjai kulcsolódtak határozottan a csuklójára, amitől az éjláng azonnal el is aludt.
- Lise. Kérlek.
A lány felnézett fivére szomorú, szürke szemeibe, de nem találta meg benne azt a nyugalmat, amit keresett. Az apja, a tulajdon apja korcsnak nevezte a fiát, a legnagyobb kincsét a világon. A legnagyobb ajándékot, a tökéletes apró teremtményt, aki egyszerre mutatta Lise és az ő tulajdonságait.
Nem. Ezt a sértést nem tudta megbocsátani.
A nő ujjai görcsösen, szinte karomszerűen görbültek be, a mágikus tűz pedig engedelmesen kigyulladt és körülfolyta a kézfejét. Karsten felszisszenve engedte el, Lise pedig gondolkodás nélkül taszította a tüzet az apja felé.
Hagy tanulja meg, hogy az ő fiát nem becsmérelheti senki, még a tulajdon szülője sem.
Reiner gróf szemei vérbe borultak. Kezének egyetlen intésére a láng megállt a levegőben kettejük között, kígyózó hullámokat vetett és mintha egy betanított jószág lett volna a vámpír tenyerére kúszott.
- A fattyad nem az unokám! - bömbölte, miközben magasba emelte a lángot tartó kezét. - Te pedig nem vagy többé a lányom!
Az ablakban villám csapott le, elnyomva a bent felszakadó kiáltásokat. Nem hallatszott tőle sem a gróf haragja, sem fiainak elkésett közbelépése, de még a lánya fájdalmas sikoltása sem.
Az egyetlen ami hallatszott az én sírásom volt, a nagyapám cselédjének karjai között.


Zihálva ültem fel az ágyban, ujjaim fájdalmas erővel markolták a keret puha fáját és szakadt rólam a veríték. Tekintetem fókusz nélkül rebbent egyik pontról a másikra, miközben próbáltam úrrá lenni a rám törő pánikrohamon.
- Dieter.
A lágy női hang alig jutott el hozzám. Puha kezek érintették meg a vállam, amitől ösztönösen kaptam oldalra a tekintetem, csak hogy belenézzek anyám nyugodt, hamuszínű szemeibe.
- Mi a baj, Dieter?
A légzésem lassan megnyugodott és a görcsbe merevedett izmok is ellazultak. Eleresztettem az ágy szélét és megdörgöltem a szememet.
- Semmi gond, anyám. Csak egy rossz álom.
A nő elmosolyodott, ahogy látta rajtam az erőre kapó nyugalom jeleit. Gyönyörű mosolya lett volna, ha arca bal felét a haja tövétől egészen a szája szegletéig nem csúfította volna el egy rosszul kezelt, göcsörtös kinézetű forradás.
Legalább is mások így mondták – én így is gyönyörűnek láttam.
- Jól van. Lehet azért csinálok egy nyugtató teát, mielőtt elmegyek.
Ez a mondat jobban kijózanított, mint eddig bármi. Megtámasztottam magam a kemény dunyhán és olyan lendülettel fordultam anyám felé, hogy sikerült meglepnem. Legalább is a hirtelen kitáguló tekintete és az önkénytelen hátrahőkölése erről tanúskodott. Reflex, ahogy a doktorok hívták volna.
- Már mész is?
A nő szája széle a tekintetével együtt lefelé vándorolt. Akkor szokott ilyen arcot felvenni, ha tényleg nagyon nem akart megtenni valamit.
- Muszáj, Dieter. Visszahívtak a frontra. Tudod jól, hogy nem ellenkezhetek a parancsnak, különben most is visszatartják a zsoldomat.
Dühösen hunytam le a szemem és elfordítottam a fejem az ablak felé.
- Nem kellene a zsoldoddal törődnöd, ha az apám…
- Elég legyen ebből! - csattant fel hirtelen a nő hevesen. Nagyon ritkán volt parancsoló, de ha felvetettem a soha nem látott apám kérdését a válasz mindig hasonló volt. - Az apád azért nincs itt most, hogy megvédjen minket.
- Mindig ezt mondod! De ha meg akarna védeni nem hagyta volna, hogy bárki bántson. - fontam össze a karjaim a mellkasom fölött. Haragudtam rá, noha azt sem tudtam ki és hol van. Haragudtam, mert a jelenléte mindent könnyebbé tett volna, mégis egy magasztos cél köpenyébe burkolózva úgy döntött, hogy távol marad. Nem védett senkit, csak magát.
- Dieter.
Anyám hangja lágy volt, szinte kérlelő. Felé fordítottam a tekintetem és azonnal beleestem a csapdájába. Ki tudott volna ellenállni annak a szeretetnek, ami a szeméből sugárzott? Ki tudta volna elviselni, ha megbántja?
- Kérlek, ne firtasd ezt a kérdést. El fogok mondani mindent, ha eljön az ideje, rendben?
Pár hosszú másodpercig csak néztem a kérlelő mosolyt az arcán, aztán sóhajtottam.
- Rendben. Nem lesz egyszerű, de talán kibírom.
Anyám bólintott, aztán közelebb hajolva egy csókot nyomott a homlokomra.
- Próbálj meg nem zűrt okozni, míg jövök. Ha nem vagyok itt, hogy felelősséget vállaljak az egész következő hónapot a hellenburgi tömlöcben töltöd. És ha már muszáj az ispotály körül lézengened egész nap, legalább keress ott valami munkát.
Egy furcsán csiklandós érzés szaladt végig a gerincemen, ahogy az utolsó mondatot kiejtette.
- Észrevetted?
Anyám mosolya keserédessé vált és szórakozottan végigsimított egyet a hajába vegyülő fehér tincsek közül.
- Elkerülhetetlen volt. De tényleg indulnom kell. Légy jó, legnagyobb kincsem. Szeretlek.


A cigaretta vége halkan sercegett az ajkamhoz nagyon közel, de még sem tudtam akár egy szilánknyit is fordítani rá a figyelmemből. Csak álltam, mozdulatlanul és üresen, mint egy életet utánzó báb. Az egyik hollódoktor, valami von Adler mellém lépett és a vállamra tette a kezét, de a pillantástól amit felé lövelltem sietve korrigálta a hibát.
- Sajnálom, fiam.
Nem tetszett a képmutató együttérzés, amivel próbálta letudni a szakmai kötelességét.
- Dehogy sajnálja. Talán pazarlásnak tartja, mint mindenki ebben az átkozott hadseregben. Végül is egy erős mágus veszett oda, nem igaz?
A doktor szemöldökei összeugrottak, orra fölött pedig sértett ráncok jelentek meg. Ezek végre igazi érzelmek voltak.
- Vigyázzon a szájára, herr Dieter. Csak nemrég kapta meg a doktori minősítést, nem engedheti meg magának az arcátlanságot. Még akkor sem, ha gyászol.
Nem feleltem neki, csak néztem a varratot, ami anyám testét fedte a boncolás után.
- Miért nem engem kértek? - kérdeztem csöndesen, ami láthatóan kibillentette az egyensúlyából a férfit.
- Hogy... hogy mi?
Felé fordultam és közelebb léptem hozzá, miközben nagyon küzdöttem a szemfogaim elővillanása ellen.
- Jól hallottam, doktor. Tudták, hogy az anyám, tudták, hogy meg van a szakmai képesítésem megvizsgálni a holttestét, mégis odaadták egy lelketlen hentesnek, aki csak felkoncolta és felvésett néhány számot egy pergamenre. Miért nem engem kértek?
Von Adler lehunyta a szemét és hátralépett egyet. Úgy tűnt nem akarta vállalni a konfrontálódást.
- Pontosan az ilyen reakciók miatt. Maga éleseszű, találékony és tehetséges, de az apja hiányában neveletlen és lobbanékony. Nem lett volna meg a kellő szakmai önuralma, még ha a képesítése fel is hatalmazná a kórboncolás elvégzésére.
Az ujjaim ökölbe szorultak, orrcimpáim kitágultak és minden gyűlöletemmel néztem az emberre, aki megfosztotta anyámat az utolsó kegyeletteljes viszontlátásomtól.
- Tűnjön innen. - szűrtem a fogaim között, nem érdekelve, hogy kit és hogyan fog megsérteni a viselkedésem. - És mondja meg a vezetőségnek, hogy megtagadom a katonai szolgálatot, vállalva annak minden következményét.
Von Adler torka kiszáradt a megdöbbenéstől, ajkai megremegtek de aztán csak lenéző tekintettel kihúzta magát.
- Ahogy kívánja, herr Dieter. Az anyja nem ezt akarta volna. - felelte, aztán barna köpenyét lobogtatva kisétált a sátorból. Odaléptem az asztalra fektetett vámpírnő holttestéhez, óvatosan végigsimítva az arcán, aztán két ujjal lezártam a szemeit.
- Igaza van, biztosan nem ezt akarnád, anyám. De ne aggódj, már nem kell fognod a kezemet. Megyek és felelősségre vonom azt, aki miatt mindez történt. Akkor is, ha te annyira védted őt, hogy a nevét sem árultad el.
Hirtelen ismerős, de mégis idegen érzés hullámzott végig a testemen, mint egy életre kelt kígyó. Az ujjaim között tompa fényű, folyékony árnyékhoz hasonló láng gyulladt és csepegett le anyám tetemére, alig pillanatok alatt borítva fekete lángkoporsóba.
- Aludj jól, anyám. Én is szeretlek.

Nagyon jó volt, már skypon is mondtam de ide is leírom, hog érdekes, hogy Dieter milyen kis lobbanékony fiúcska lett volna, ha az anyja neveli fel. Aprócska változások egész lavináákat indítanak el a karakterek életében.

Itt is a következő apró különbség:

Dieter mind a két család tehetségét mutatja valamennyire, noha a Rotmantel vér ütköztt ki rajta előbb. Mi lett volna ha ez fordítva történik meg, és a kisfiún előbb látszanak meg a Nachtraben mágia jellegzetességei?

Igen gyorsan eluntam magam, míg Lise az ismeretlen férfival beszélt, így nagy lendülettel leugrottam a székről és felfedezőútra indultam. A ház az ablakból is érdekes volt, de bentről szinte böködött minden különös üvegcse, elsőre érthetetlen, de aztán gyönyörűen rendszerezett karc a falon és főképp az összes könyv. Az egyik karcot felismertem, így bámuló szemekkel odaléptem hozzá és a mutatóujjammal végigkövettem a mintát. Könnyű volt, olyan egyszerű rajz volt, hogy még én is le tudtam volna utánozni. Amikor végeztem valami furcsa bizsergést éreztem a hasamban, az ujjaim között pedig fekete fény szivárgott ki. Mint azok a különös gyertyák Lise szobájában, amit csak egyszer láttam. Megriadva léptem hátra és magam felé fordítottam a tenyerem, de aztán a félelmet mintha kimosta volna belőlem egy új érzés. A bőrömtől nem messze egy apró labda pörgött, akkora, mint egy dió. Fekete volt, de néha szürkés szegélyű hullámok futottak végig rajta, mintha ez is tűz lett volna. Csak nem olyan, mint a többi – akárcsak én.
Mielőtt tovább figyelhettem volna Lise ujjai a tenyerem köré fonódtak és összezárták az ujjaimat, megszüntetve a különc tűzlabdát.
- Elég lesz, Dieter. - szólt a nő kedvesen, de mintha szomorú is lett volna. Nem szerettem, amikor szomorú. Ahogy felé fordultam egy másik vámpírt vettem észre – az ismeretlen férfit, akivel Lise eddig beszélt. - Érted már, Peter?
A férfi, akit ezek szerint Peternek hívtak bólintott. Nem felém, de azért láttam.
- Ez még nem jelenti azt, hogy segíthetek, Rosalise.
Meglepően mélyen sóhajtott, mint amikor én szoktam, hogy Lise ne zavarjon ki a szobájából. Kíváncsi voltam őt ki akarta kizavarni és honnan.
- Peter, kérlek! - Lise hangja halk volt, mintha sírni készült volna. - Tudod, hogy máshoz nem fordulhatok.
A férfi nagyon gonosz lehetett, mert igen sokáig váratta a nőt, mielőtt mély levegőt vett és rám nézett.
- Hogy hívnak, fiam?
Összeráncoltam a homlokom és összefontam a karjaimat.
- Dieter. És nem vagyok a fiad, mert nekem nincs apám.
Peter szemöldöke megemelkedett, aztán Lise felé pillantott, de ő csak szomorúan mosolygott vissza rá.
- Értem. És mi van az anyáddal?
- Az sincs. Lise talált rám egy utcasarkon, szóval gondolom én mindig is ott voltam - vontam vállat. Elég egyszerű mese volt, nem akartam túlmagyarázni. Hirtelen egy nedves cseppet éreztem a fülemre hullani és ahogy felnéztem a vámpírnő sietve kapta el a tekintetét. Azt nem tudta elrejteni, hogy sírt – csak reméltem nem azért, mert haragszik. - Mi a baj? Nem értem mit keresünk itt. Azt sem értem ki vagy. - fordultam vissza a férfi felé.
- A nevem Peter von Nachtraben. Mágus vagyok, a torony titkos körének egy tagja. Tudod mit jelent az?
Fogalmam sem volt, bár a szavakat értettem, így megráztam a fejem.
- Azt jelenti… - folytatta a mágus. - … hogy ha a tornyot megtámadják én és a társaim segítünk elhárítani azt.
Alátámasztottam egy ujjal az alsó ajkamat, miközben a férfi arcát vizsgáltam. Hosszú, fekete haja volt, amit hátrafésült, az arca pedig göcsörtösnek nézett ki, de szőrtelen volt. A szeme majdnem hasonló volt az enyémhez, de az eddig majdnem mindenkinek hasonlított. Vámpírok voltunk végülis.
- Akkor te egy erős mágus vagy?
- Nálunk nem azt mondják, hogy erős. Úgy hívják tehetséges. Ahogy te is.
Összevontam a szemöldököm és hosszan, elgondolkodva néztem a vámpírt. Ha olyan voltam, mint ő, az azt jelentette, hogy Lise valószínűleg itt akart hagyni egy időre – nem először csinálta már ezt. A másik toronyban is megpróbálta, míg az ottani morcos öreg rá nem jött, hogy nem érdekelnek a hullái.
- Meg tudod ismételni, amit az előbb csináltál? Meg tudod idézni megint az éjlángot?
Éjláng. Tetszett a neve, olyan büszkén hangzott és misztikusan. Belegondoltam voltaképp mit is csináltam az előbb, az emlékek pedig szinte megrohantak. A karc mintája, a vonalak egyenesen megtörő lefutása – aztán már csak a fekete lángot néztem a kinyújtott tenyeremen. Peter bólintott.
- Jól van, Rosalise, legyen. Itt maradhat. Egy feltétellel! - fojtott bele a nőbe egy elégedett sóhajt, amit ő is biztosan utálhatott. Rettenetes volt, ha nem hagytak minket beszélni. - El kell mondanod neki az igazat. Nem most, egyelőre csak összezavarná. De még mielőtt megnősül.
Lise a könnyeit letörölve bólintott, aztán lehajolt hozzám és összeborzolta a hajam.
- Milyen igazat?
- Hallottad az utasítást, nemde? Még nem most. De majd visszajövök és megtudod, rendben? Addig is hallgass Peterre. Biztos vagyok benne, hogy hatalmas mágus leszel, Dieter.


Csillagtalan Éjszaka. Szentimentális bolondok voltak, akik így nevezték el, költők, akik felnéztek az égre és kimondták az első dolgot, amit láttak.
A minden rémek éjszakája találóbb lett volna, legalább is a beszámolók alapján. Én a saját szememmel akkor láttam először – ha lehetett hinni az érzékeimnek, valamikor a második nap közepén -, de a családban úgy járt kézről kézre a rengeteg jelentés és leírás mindenről, mintha legalább Neulanderek lettünk volna. Csontvázak, zombik, kísértetek, démonok és mélységiek csökött darabkái, mintha minden, ami valaha meghalt most visszaszökött volna.
Végig siettem az erkélyhez vezető folyosón, közben megigazítva az aranyláncot, ami a tintakék köpenyt tartotta meg a nyakamban. Amilyen hirtelen ébresztettek nem volt időm rendesen felöltözni, csak úgy, selyemingben és vászonnadrágban léptem ki a szobámból.
- Áh, Dieter gróf! - sietett elém egy nyúzott arcú, alacsony férfi, a gallérján egy holdezüst hollóval. Egy alacsony rangú mágus volt, harmadik körös így a mellemre tűzött obszidián jelzéstől szinte elalélt. - Kö… Köszönjük, hogy ilyen gyorsan…
- Ne köszöngessen semmit, Matteo. Csak mondja el, mit akar. - forgattam meg a szemem, de ne álltam meg. A hajbókoló vámpír mellett elhaladva kiléptem az erkélyre a szurokfekete éjszakába és azonnal megütötte a fülem a rettenetes kakofónia alattunk. Szörcsögő, röfögő és vonyító szörnyek vonaglottak a teljes láthatatlanságban, mintha egy szennytől dagadó hullám csapódott volna a toronynak. - Miért nem helyezték még el a tornyot máshová? - fordultam hátra, mire a férfi vonakodva dörzsölte meg a nyakát.
- Miattuk, gróf úr. A mágia, ami mozgatja őket belekapaszkodik Nachtraben mágiarendszerébe és nem engedi helyet változtatni.
Bosszúsan lehunytam a szemem és képzeletben felrajzoltam magam elé egy egyszerű, mégis a maga nemében különleges pecsétet, aztán újra lenéztem. A világ megváltozott, a mindent átjáró mágia tompa színek forgatagaként jelent meg és el kellett telnie néhány másodpercnek, míg rendet tudtam tenni a kavalkádban. Matteo minden inkompetenciájával együtt nem tévedett – az a lehengerlő erő, ami elsötétítette az eget és dróton rángatott mindent, ami hajlamos volt rá egyfajta vezetőnek használta az élőholtakat, hogy zavarja a torony hálózatát és megakadályozza a menekülésünket.
- Csak eszközök, Matteo. - szóltam hátra, miközben leakasztottam az övemen lógó fekete könyvet és néhány oldalt átlapoztam, míg megtaláltam a megfelelő mágiát. A szemeim szinte itták a bonyolult varázskör minden apró részletét, az erő beszippantotta a testem és korbácsolt, hogy szabadon engedjem. Megtettem.
Kinyújtottam a tenyerem a sötét mélység fölé és begörbítettem az ujjaimat. Alattam az árnyak megelevenedtek, mint egy éhes tengeri szörny körbefogták a torz élőholtak tagjait aztán egyetlen intésemre hátrébb rántották őket a torony főkapujától.
- Ha nem érintkeznek a toronnyal, a rejtélyes erő sem. Egyébként biztosra veszem, hogy egy mélységi az a mágia mintája alapján.
Nem engedtem el őket, annak nem lett volna semmi értelme. Helyette fordítottam egyet a könyv lapjain és egy másik pecsétet vettem szemügyre. A sötétség sűrűsödni kezdett, gomolygott és megfeszült, majd egyszer lángra gyulladt. Feketébb volt, mint az éjszaka, csak a szürke fény mutatott valami formát a gyászos máglyának. Az éjláng nem világított, csak égetett – a színjáték csupán mágikus délibáb volt, az összedörzsölődő mágikus vonalak keltette spontán illúzió. Legalább is Peter így tanította, azóta pedig nem állt módomban megcáfolni.
Megvártam, míg a lángoló árnyak elporlasztják a rothadó testeket, az élőholtak gurgulázó sikolyai elhalnak és a toronyra csend borul, aztán becsuktam a könyvet és visszafordultam.
- Pontosan négy perce van jelenteni a körnek, hogy a torony szabad, mielőtt a következő adag élőholt erre téved és megismétlődik az egész. Nem akarom ilyen banális dolgokra fecsérelni az időmet, így ha megtörténik keltsenek fel néhány ezüstöst.
Köszönés nélkül léptem el Matteo mellett, ahogy jöttem. A folyosó fáklyafénye szinte gyér volt a mágiavízióhoz képest, de a fal mellett álló alak nem kerülte el a figyelmemet. Pedig igazán igyekeztem.
- Mit akarsz? - sóhajtottam fel és már azon gondolkoztam, hogy melyik vérszolgát zavarjam fel álmából. Nem erőltettem meg túlságosan magam, de nem szerettem, ha csak töredéke volt meg a varázserőmnek.
- Igazán nagyszerű mágus lettél, Dieter. - mosolyodott el a nő halványan.
- Szerencsére nem rajtad múlt. - léptem közelebb az anyámhoz, majdnem egy fejnyi magasból tekintve le rá. - Jöttél elmondani az igazat?
- Azt már elmondtam.
- Ne hazudj! - csattantam fel. - Az, hogy te vagy az anyám nem az igazság. Az egy egyszerű, magától értetődő dolog, amire évekkel ezelőtt rájöttem. De az apámról még mindig nem beszéltél.
Rosalise szomorúan csóválta meg a fejét és lesütötte a szemét.
- Tudod, hogy miért, Dieter.
A vérem a fülemben dobolt az idegességtől, a tekintetem előtt minduntalan egyszerű pecsétek töredékei tűntek fel és halványodtak el, de uralkodtam magamon. Egyszerűen elszakítottam a tekintetem a nőtől és tovább indultam a folyosón, próbálva megfeledkezni a találkozásról.
- De nagyon büszke lenne rá, hogy másokat mentesz. - szólt még utánam csöndesen, ami megtorpanásra késztetett. Lassan, hideg tekintettel néztem vissza a vállam fölött és a haragból már csak sajnálat maradt.
- Miért hiszed azt, hogy azért segítettem, hogy másokat mentsek?
Azzal bármilyen további szó nélkül tovább haladtam, a lakosztályom felé. Azért tettem, mert megtehetem. Mert egyedül én voltam képes rá, az én mágiám volt ennyire kifinomult és mégis erőteljes. Senki más nem volt elég kreatív, elég határozott és elég gyors észjárású.
Csak én, Dieter von Nachtraben.

Igazán hangulatos volt, ezzel a két epizóddal pedig egészen jól ismertetted milyen mágus és milyen vámpír lett volna Dieterből Nachtrabenként, elégedett vagyok. Mivel ez volt a második élményed, már jár érte jutalom is:

Gyertya (szívás.)
Kivert bőr (igazán sajnálom)
Meteorit (azért remélem ez kárpótolt)

És végül, jöjjön az új helyzet!

Szeretném látni Dietert családapaként, hogy van egy fia és egy lánya. Ennyit szabok meg, az asszony a krülmények minden egyéb rajtad áll. Hajrá!