Dieter von Rotmantel

Nem volt arca. Mindig úgy képzeltem a halál, legyen angyal, csontváz vagy bármi, aminek az emberek képzelik majd vigyorogni fog rám, kárörvendve táncolni és revansot venni a sok életért, amitől megloptam. De tévedtem - ez a halál nem mosolygott. Arca, szeme, szája mind egy groteszk, alaktalan massza örvényévé folyt össze, nem mutatva mást csak a legősibb Átkot. Mintha az ősi büntetés, amely az én bőrömbe is beleitta magát ebben a lényben elburjánzott volna, felszaporodott, mint egy kegyetlen penész és elvette minden emberi vonását.
A bordáim halk roppanással repedtek meg, lábam alól pedig kicsúszott a talaj. Gerincem ostorcsapásként feszült meg, amikor keményen nekicsapódtam a mögöttem lévő falnak, a fülem mögül pedig bizsergő, tompa melegség kezdett szétterjedni a koponyámban.
És mégis, mielőtt a sötét elvette volna a szemem világát még megpillantottam őt és a mellkasomba kegyetlen, maró fájdalom hasított. Nem a bordatörés, nem az ütés ereje. Mintha a szívem egyetlen, fájdalmas lüktetéssel tovább küldte volna minden véremet a búzavirág színű szemek felé.
~ Vidd. Élj vele. Nekem már úgysem kell.

Zihálva ébredtem, ujjaim páni félelemmel martak bele az ingem szövetébe és tágra nyílt szemekkel kerestem a fantomokat, akik álmomban kísértettek. Ma éjjel páncél nélkül aludtam, ami nagy óvatlanság volt egy ember faluban. Akár ennek is betudhattam volna a különös rémálmot - ha az első lett volna. Sokadik éjszaka volt már, hogy az arc nélküli, torz rémalak és a mögötte felsejlő, fájdalmas szempár kísértett az álmaimban, és sokadik alkalommal ébredtem a saját halálomra. Amikor a kezem remegése aláb hagyott megragadtam az ágy mellett álló apró éjjeliszekrény sarkát és darabos mozgással ülő helyzetbe tornáztam magam.
Sosem volt vége az álomnak. Sosem tudtam meg Búzavirág megmenekült-e, mivel a halálom pillanatában mindig felébredtem. Abban sem voltam igazán biztos a végemet jelentette-e a szörnyeteg csontroppantó ütése és az önkívület fekete homálya, vagy csupán az eszméletemet vette el.
De elég volt a talányokból.

Felidéztem a pecsétet magam előtt és kinyúltam a világ szövetében rejlő mágia felé, azonban ahogy az erő belépett a testembe önkénytelenül is felszisszentem. Túl sokat használtam a varázserőmből az utóbbi napok folyamán, a szervezetem már nem tudott ellenállni neki. Remegő térdekkel álltam fel és bizonytalanul a táskám felé léptem. Aztán megtorpantam.
Akarom-e egyáltalán tudni, mi van az álom végén?
Megráztam a fejem és ökölbe szorítottam a kezem. Tudnom kellett. Három napja majdnem elvétettem egy öltést, előző este pedig túl sokáig időztem a fertőtlenítéssel, kockáztatva a beteg nemesasszony felépülését - pusztán azért, mert kék szemei voltak. Ha továbbra is hirtelenül végződő, szakadt zsinór maradt volna az álmom az felőrölte volna a napjaimat.
A táskámhoz botorkáltam és ügyetlenül felpattintottam a csatját. Az üvegek halkan koccantak össze, a horogtűk megcsillantak az ablakon beszivárgó holdfényben és mind türelmesen várták, míg ujjaim megtalálták azt, amit keresek. Két apró fiola volt, bennük természetellenesen élénk vörös, híg folyadékkal. A vér nem így nézett ki, legalább is három nap után biztosan nem. Az, ami miatt megőrizte a hígan folyó állapotát egy vámpírméreg volt, ami meggátolta a legkisebb alvadást is a vér cseppjei között. A fiolák hűvössége valamennyire megnyugtatott így a lassan rutinszerű, precíz mozdulatok, amivel a vért lezáró viaszpecsétet törtem fel nem hagytak cserben. Az elsőt szinte szomjasan hajtottam fel, alig érintve a nyelvemet a tartalmával. A másodiknál kissé óvatosabb voltam, az alsó ajkamon megbillentve csorgattam végig a vért és lúdbőrös remegéssel tűrve, ahogyan helyreállította a mágiának ellenálló szövetek épségét a testemben. Mozdulataim nem lettek sokkal kevésbé bizonytalanok, de elhagyták a darabos rángatózást és hígan folyó táncba mentek át kitágult szembogaraim előtt. Visszahátráltam az ágyhoz míg a térdeim neki nem ütköztek a fakeretnek, aztán engedve a föld húzóerejének hátravetettem magam és újra felidéztem a pecsétet. A testfolyamat befolyásolás egy sokrétű és ehhez mérten bonyolult mágia volt. A legendák szerint Hannes nagyúr ezzel képes volt magát fiatalon tartani azon felül is, amit az Átok megengedett neki - nekem azonban elég volt ha megragadta azokat a finom szálakat, amelyek az álmot szőtték a gerincem csigolyái között, kényszerű erővel rángatva vissza rémek uralta elmém zugaiba.
Tudnom kellett, mi volt a folytatás. Tudnom kellet Búzavirág túlélte-e. És tudnom kellett miért kapaszkodtam ebbe a gondolatba annyira és miért markolt hidegen a mellkasomba az ellenkezője.

- Egyébként Dieternek hívnak.
A saját hangom volt az első, ami kibontakozott a fekete ködből, aztán fény villant és egy fáklya kapott lángokra. A narancs fény bevilágította a termet, mind kijjebb szorítva a homályt, míg a két alak körbe nem tudott pillantani. Az egyik én voltam - és mégsem. Úgy éreztem magam, mint egy rab, egy idegen testbe zárt szellem, aki csak követte a szemet, amely körbefordult és végigjárta az előtte álló, kék szemű nő kellemes, lágyan gyönyörű arcélét. A gondolatokat is csak olvastam, mint egy idegen naplóját - így kellett lennie. Az az én, aki nappal voltam sosem lelte volna kedvét a szépségben.
A nő arca rózsás pírba öltözött és sietve, zavartan szólalt meg.
- … vagyok.
Az álom meglopott a nevétől. Legyen hát így. Búzavirág így Búzavirág maradt. Ahogy szemeim végigfutottak az arcától lefelé, nem időzve túl sokat a vékony, puha és törékeny nyakon egy pillanatra megrettentem a nő ruhájától. Észak papjai hordtak ilyen viseletet, az Egyház tagjai.
Egy apáca.
- Honnan jött és hová megy? Én lent kezdeném.
Az orromat vér illata csapta meg, de a sötét homály elnyomta bármilyen hatását. Csak a nyersen tiszta gondolatok kaptak az álmomban helyet, ahogy leguggoltam a padlón terpeszkedő, sötétvörös folthoz és két ujjam között elmorzsoltam egy csipetnyit a felszáradt porból.
- Arra ment. Nézze meg a padló törését, felülről szakadt be. De tekintve hogy a vér alvadt... - Az orromhoz emeltem az ujjaimon szétkenődött vért és megszagoltam. Az álom nem adta tisztán vissza, de kétségtelen volt. - Ekkora vérzésben egy troll is meghalna. Valószínűleg egy holttestet fogunk odalent találni.
- Holttestet... Vagy élőholtat. - felelte Búzavirág, mielőtt szőke fürtjeit táncoló örvénybe kényszerítve sarkon fordult és beleveszett a körülöttünk terjengő sötét ködbe. Utána léptem - nem az álmom, nem az árnyakból szőtt páncél, ami a saját szememben voltam. Én, az álmodó nyúltam ki érte a köd felé, hogy belevájjam az ujjaimat a karcsú nyakba, hogy megragadjam az egyszerű, szürke ruhát és magam felé fordítsam a búzavirágkék szemeket.
De csak az ütés jött, újra és újra. Az arctalan halál, ahogyan lecsapott a bordáimra, távolabb repítve a nyári szőke tincsektől. Lépésről lépésre taszítva el a titoktól, ami kergetett, ami nem hagyta, hogy ébren nyugodjak. Lépésről lépésre növelve a fájdalmat, amit test nem érzett, mégis megszakasztotta a lélegzetem és marokra fogta a szívemet, hogy egyszerre préselje ki belőle a fájdalmat.
~ Menekülj, Búzavirág. Élj, mert én meghaltam.

Az ujjaim belevájtak az elnyűtt paplanba, olyan erősen szorítva, hogy vállaim megemelkedtek és magukkal húzták a fejemet is. Megfeszültem, mint egy tűzbe ejtett, ropogva töredező íj és olyan erősen szorítottam össze a fogaimat, hogy ne engedjék előtörni a fájdalmas ordításomat.
Néha szerettem elfelejteni, hogy vámpír vagyok.
Mikor a kín elengedett és elernyedve visszahanyatlottam az ágyra oldalra nyúltam, és esetlenül kitapogattam magam mellett a szénceruzát és a kötött füzetet. Nem hagyhattam, hogy még többtől fosszon meg az álom. A vonásaim bizonytalanok voltak, de lázasan, elszánt arccal skicceltem fel az alakot, aki a rémálmaimban világított. Nem voltam elégedett, így görcsösen megragadtam a papírt és kitéptem. Tökéletesnek kellett lennie. Újra nekikezdtem, megragadva az arc lágy vonását, az álla finom csúcsosságát és a szeme keskeny, de mégis aránytalanul széles körvonalát. Ahogy a papíron alakot öltött tündeformának láttam, noha nem teljesen. Talán egy félvér - noha sosem láttam félvért igazán közelről. Mégis annak hittem, az agyam lázas vonaglása őt festette elém újra és újra. Az álmok nem jelentettek sokat, általában. De ha mégis, akkor szinte mindig sötét és kegyetlen jelenségek bújtak meg mögötte.
Lehet, hogy Búzavirág veszélyben volt.
Valami erősebbre volt szükségem. Valamire, ami nem engedelmeskedett a testemnek, amit nem érdekelt a fájdalom, ami az álomban rám tört. A családom nem használt fájdalomcsillapítót, a szegfűszeg pedig koránt sem volt elég erős. Olyan főzet kellett, amely csak ritka, sötét és suttogva beszélt helyeken fordult meg.


- Hová menne, vámpír uram?
A kocsis nem tűnt meglepettnek a látványomtól. Talán ez az egy volt a háború előnye, délen a vámpírok sokkal kevésbé jelentettek ritka látványt.
- Heimsrothba.
A férfi felvonta ritkás, ősz szemöldökét és megigazította a fejére csavart vizes kendőt. Tikkasztó meleg volt így nyár derekán, az én felemás hajam is verejtékben úszott.
- Tudja, hogy a front már csaknem elérte?
- Tudom. - Felkapaszkodtam mellé és magunk közé ejtettem egy közepes erszényt. A benne lévő érmék halkan koppantak a bak fájának ütközve. - Elvisz vagy sem?
A kocsis újra megigazította a kendőt, aztán rágott kettőt a bajuszán és megforgatta a szemét.
- Ha maga akarja. A katonai fogatokkal gyorsabban oda érne, ha a háború érdekli.
- Nem az érdekel. Karolusburgba megyek.
- Északra? - feszült meg hirtelen a férfi gerince. - Nézze, vámpíruram, nem akarok semmibe keveredni. Ha áruló, ha kém én kimaradnék belőle.
- Megnyugodhat. - mosolyodtam el, noha tisztában voltam vele, hogy semennyivel nem voltam bíztatóbb. - Egyik sem vagyok. Nem vagyok katona. Csak vigyen el Heimsrothig, onnan semmi köze ahhoz, hogy mit csinálok. Délen délieket vinni csak nem ütközik törvénybe.
A férfi egy ideig rágta bajszának lelógó szélét, aztán eltette a pénzes erszényt és megrántotta a lovai kantárját.
- Ahogy mondtam, ahogy maga akarja. De ha kérdezik, nem én vittem.
- Úgy lesz.

Élvezetességeséges volt ezt az élményt olvasni, és tetszett a megvalósítás is. Érdekel hogy vajon hogyan is fog tovább menni a kis történet, bár a számomra az álomvilág történései, már le vannak spoilerezve.
Lényegében nem tudok mibe belekötni, csak meglepett, hogy az álomvilág történései közé, az ébrenlét kegyetlen pillanatait is beleszőtted, bár ez nem negatívum. "FOR THE CRATIVITY!"
Szóval egy szó mint száz, az első élményedet elfogadom.
Jár a 100 tp és 1000 váltó

No meg akkor az item az első élményért.

Név: Whisper of nightmares
Leírás: Dieter még nem vette észre, de az egyik füle mögött, a rémálmok kezdete óta, megjelent egy rejtélyes varrat. Nagyjából egy centis, mely egyik pontból kibukik, míg a másik helyen pedig alá, de elkötés, és csomó nem látszik rajta. Ki tudja hol kezdődik, és ki tudja hogy egyáltalán hol végződik. Ez a rejtélyes varrat, azon képességgel ruházza fel Dietert, hogy miközben az igazak álmát alussza, rémálmaiban átélheti az az alvás időtartama alatt történő gyanús, és kegyetlen történéseket, melyek azon küldetés térségében történnek, ahol éppen tartózkodik, ezzel homályos információkat szolgáltatva neki, az ébredése utánra. A rémálom áradat, több infót tartalmaz, mint ami szükséges, szóval az álmok közül, rá kell jönni, hogy melyik, vagy melyek voltak a lényegesek.
Ez a képesség ki, és be kapcsolható, ha szeretnél rá módot, akkor azt nyugodtan megírhatod neki hogy.
(Az álom információkat, a mesélő csepegtetheti el, és ha olyan rémes az amit Dieter lát, akkor fel is ébredhet rá.)

Úgy léptem be a terembe, mintha csak álmodnék. Vártam, hogy minden lépésemnél felkavarodjon a kopott padló, fodrozódjon a valóság és elússzon a félhomály, de nem történt. Csak hidegen, szinte közönségesen kopogott alattam a Rotmantel torony kövezete, a zsírtól fénylő asztalokon megnyikordult az ujjbegyem, még a levegő is határozottan szokványos tartósítóbalzsam szagtól volt elviselhetetlen.
A boncterem pont ugyanolyan volt, mint amikor itt hagytam.
Az asztalok most üresek voltak, ilyen hajnali órán már senki nem gyakorolt idebent. Egyedül egyetlen alak kuporgott az egyik sarokban, egy félig nyitott, böhöm nagy test fölé hajolva és fel sem figyelt a lépteim halk zajára.
- Johann-Klaus Adelhard.
Az alak megdermedt a mozdulat közben és kiegyenesedett, aztán sietve felém fordult. Lucskos, véres bőrkötényt viselt, mint a kovácsok – vagy a hentesek – és elkoszolt inget, a lábát pedig térdig érő csizma védte bármitől, ami lefelé csepegett az asztalról. A vámpír parányi szeme két görbe vonalként pislogott fel rám, álla pedig olyan hegyes volt, hogy szinte a saját nyakát is átszúrta. Ahogy meg is tette volna, ha arra kérem, legalább is a földig hajolásból ítélve.
- Parancsoljon. Miben segíthetek?
Nem számítottam rá, hogy megismer. Akkor sem ismert volna meg, ha az arcom nem szakítja ketté egy forradás, ha a hajamból nem lopja ki a színt egy mágia – nem hiszem, hogy érdekeltem valaha annyira, hogy emlékezzen rám.
- Laetitia von Rotmantel kisasszony említette, hogy ön az egyetlen, aki segíthet egy nagyon fontos kérdésben. - feleltem rezzenéstelenül, de nem léptem közelebb. A vámpír újra meghajolt és nyájasan mosolyodott el.
- Áh, remek. Mindig örvendek, ha a főcsalád segítségére lehetek.
Az orrom fölött ráncokba szaladt a bőr és kis híján a fogaim is kibuggyantak az ajkaim alól. Erőt vettem a hirtelen felkorbácsolt haragom fölött és veszélyes jeleket bűvölő ujjaimat egy cigaretta kiválasztásával foglaltam le.
- Igazán jól megy már a megalázkodás, Adelhard mester. Biztosan sokat gyakorolta, hogy elhiggyék, nem igaz? Talán mást sem csinált egész életében. - sziszegtem a fogaim között és nem is néztem a férfire, csak ráharaptam a dohányrúd végére.
- Már megbocsásson… - kezdte sértett hangon a vámpír. - De mégis ki maga?
Az ujjaim között mintha dobogó szív lenne életre kapott egy ökölnyi éjláng, belemarva a cigarettába. Mélyen szívtam be a füstöt, hátha az megnyugtatja az egyre hevesebben zubogó véremet, de most nem segített.
- Dieter. - feleltem egyszerűen. Vártam valami megvilágosodást, egy szikrát a tekintetében – de nem jött. Úgy tűnt a nevelőm teljesen elfelejtette még a nevemet is.
- Milyen Dieter? - kérdezte, miközben lehúzta a kezéről a bonckesztyűket.
- Azt reméltem, hogy te majd megmondod… apám.
A teremre csönd telepedett. Nem volt vihar, nem cikáztak villámok, csak a kényelmetlen némaság ült rá mindenre, amit végül egy halk kuncogás szakított félbe. A vámpír nekidőlt a boncasztalnak és a padló kockaköveit bámulva nevetett, még a mellkasa is rázkódott benne.
- Értem már. A meggondolatlan kölyök visszatért és valaki sok ostobasággal beszélte tele a fejed. Laetitia von Rotmantel volt? Vagy az anyád szégyell engem annyira, hogy letagadjon?
Kivettem a számból a dohányrudat és oldalra tartottam két ujjal, közben igyekeztem a lehető legfenyegetőbben nézni a boncmesterre.
- Tudsz róla, hogy találkoztam anyámmal?
A férfi egy széles vigyorral bólintott.
- Azt hitted talán, hogy titokban tarthatod?
- Nem is akartam. - ráztam meg a fejem. - De akkor azt is biztosan tudod, hogy mi történt. Tudod, hogy Hanselt von Nachtraben kis híján végzett velem, hogy a fél arcomat tönkretette mágiával és hogy egy rejtélyes ismeretlen hozott helyre, akiről azóta senki nem hajlandó mesélni.
Keserűen mosolyodtam el, de a vámpírnak volt képe megint kinevetni.
- És azt hiszed, hogy az „igazi apád” lehetett?
- A Nachtrabeneknek nincs meg a kellő képessége hozzá. Egy Rotmantelnek kellett lennie, de nem tudok senkit, aki ennyire törődne velem.
Nem hagytam, hogy kihozzon a sodromból. Mélyen leszívtam a cigarettafüstöt, amíg szinte szét nem repesztette a tüdőmet, aztán az orromon keresztül engedtem ki.
- Nem megyek el addig, míg nem mondod el a teljes igazságot. - közöltem szenvtelenül, de Johann-Klaus csak a szemét forgatta.
- Álomvilágban ringatod magad, Dieter. Szeretnél te is a főcsaládhoz tartozni, kitörni ebből a középszerűségből. Pedig nem tudsz – neked is meg van a helyed és a feladatod. Az pedig megkívánja, hogy fejet hajts mert ez a dolgok rendje! Nem lehetsz hirtelen nemes, csak azért, mert kitaláltad, hogy az igazi apád biztosan az.
A férfi kiegyenesedett és odalépett hozzám, állva a pillantásom.
- Az igazat akarod tudni? Ez az igazság. Egy boncmester fia vagy, egy középszerű vámpír, akinek ez a sorsa. Nincs összeesküvés, nem hozott ide senki, nincs titkos vérvonalad. Te csak Dieter Adelhard vagy.
Hosszan néztünk egymás szemébe, mint két kutya azelőtt, hogy egymás torkának ugranának. Éreztem, ahogy a harag bugyborékolva gyűri maga alá a józanságom, a nevelőm kárörvendő mosolya azonban nem remegett meg egy pillanatra sem.
- Szeretnék hinni neked. - sziszegtem összeszorított állkapoccsal. - Akkor magam mögött hagyhatnék mindent. Eldobhatnám a múltamat, eldobhatnálak téged és lehetnék csak önmagam.
- De nagy szavak! Mi akadályoz akkor, kölyök?
Hagytam, hogy az ajkaim közül kiforduljon a dohányrúd és a földre hulljon. A kövek között meggyűlő árnyak hirtelen felemelkedtek, mintha háborgó víztükör lett volna és körülfolyták a boncmester tagjait, egyre csak húzva lefelé. Apám természetesen zavarodottan pislogott a mágia láttán, aztán kétségbeesve rángatózott, hátha ki tudja magát tépni a kátrányszerű árnyfonalak közül – hiába. A varázslat lerántotta egyenesen a koszba, térdre kényszerítve és a csuklóit is hozzáláncolta a talajhoz.
- Az, hogy hazudsz. Eddig Neulanderek között voltam, ennyit már meg tudok ítélni.
- Mi… mit csinálsz… Mi ez? - habogott az öreg vámpír, miközben a feje rémülten forgott az árnyakról az arcomra.
- Az örökségem, legalább is egy oldalról. - mosolyodtam el, miközben előhúztam a tőrt az övemből és lehajoltam hozzá. - Tudni akarom, hogy mi van a másikon. Ha tényleg az, amit állítasz, akkor az a legjobb, ha megöllek. Akkor elvághatom a szégyenteljes múltamat, lehetek megint csak önmagam és nem kell soha aggódnom azon, hogy van valahol egy apám.
Hirtelen mintha a világ kiüresedett volna. Eltűntek a színek, az illatok, a hangok, csak az a tompa csönd kúszott be odakintről a mellkasomba. Kerestem az undort, a lenézést, a megvetést, amit éreznem kellett volna magam felé – de nem volt ott. Csak a hideg zsibbadás volt, aki szemet hunyt egy ilyen kegyetlen lépés fölött. Mert szükséges volt.
- Nem… nem tennéd meg. Felneveltelek, Dieter. - nyöszörögte a boncmester, miközben az ajkain ott táncolt egy megkönnyebbülni vágyó mosoly, de minduntalan visszadermedt a rettegés grimaszába.
- Felneveltél. Tanítottál arra, hogyan hajtsak fejet másoknak. Tanítottál arra, hogy én senki vagyok, az én véleményem nem számít és én csak egy szolga vagyok. Rosszabb, egy eszköz. Kisebb csoda, hogy ezt jóra használtam fel, de elég volt.
A tőr pengéjét gyengéden hozzásimítottam a férfi arcához, éppen azon a vonalon, ahol a sajátomon a varrat volt. Nem vágtam meg, csak a lapját fektettem rá, de a kétségbeesett sipákolás ettől is egyre hangosabb lett.
- Nem… Ne, kérlek ne… Nem beszélhetek, különben…
Megragadtam a koszos inget a nyakánál fogva és még előrébb rántottam, amitől az árnyakkal lekötött vállai fájdalmasan feszültek meg.
- Mégiscsak hazudtál. Különben mi? Ki az, akitől ennyire rettegsz? Ki bízott meg, hogy felnevelj, hogy elrejts, ki hozott el hozzád?!
- Talicia von Rotmantel! - sipította végül az idegösszeomlás határán, a szótól pedig megfagyott a levegő a teremben. A szemem fájdalmasan kerekedett ki, a tartósítóbalzsam gőze szúrt és égetett, de nem tettem ellene semmit. A kezem lejjebb hanyatlott, a mágia fonala megszakadt és elengedte a vámpírt, aki ennek ellenére még nem mert felállni.
- A főcsalád matriarchája? Hannes nagyúr felesége? - kérdeztem bizonytalanul, az arcom pedig szinte magától torzult egyik kétségbeesett fintorból a másikba.
- Ő. A Rotmantel úrnő.
Felegyenesedtem és vakon nekihátráltam egy boncasztalnak, kis híján leborítva róla az eszközöket.
Talicia úrnő.
A főcsaládnak köze van ahhoz, ami velem történt. Nem tudom még miért és hogyan, de azt már tudtam, hogy ki tudhatja.
És azt is, hogy ki segíthet megtudni, mi az igazság.
Lehunytam a szemem és hagytam, hogy a gondolatok keresztülfolyjanak rajtam. Meg sem próbáltam rendet tenni az érzelmek és hangulatok üvöltő orkánjában, mert tudtam, hogy lehetetlen. A boncmester eközben halk motoszkálással hátrébb csúszott és feltápászkodott a földről. Ahogy felpillantottam rá észrevettem, hogy egész testében remegett, de az arca meglepően nyugodt volt.
- Meg fognak ölni. - mosolyodott el. - Engem, téged, mindenkit. Mert gondolom most mész és felrohansz hozzájuk, kést szorítasz a nagyúr nyakához is, míg el nem mondanak mindent. Az őrültek azt szokták, és te őrült vagy, Dieter.
Talán. Ezt akartam mondani, de nem tudtam. Helyette csak kinyúltam a földre hullott tőröm felé, néhány árnyvarrattal visszarántottam a kezembe és visszacsúsztattam a tokjába az övem hátulján.
- Ha jól sejtem azt nem tudod, ki az apám.
A boncmester felnevetett. Meglepően sokat nevetett ahhoz képest, hogy mi történt.
- Nem. Nem kötötték az orromra, nem is kérdeztem soha. Jól tudom, mi lesz azokkal, akik sokat kérdeznek. - bökött hátra a válla felett, egyenesen az asztalon fekvő, kizsigerelt tetem felé. Megigazítottam az ingem nyakrészét és hátat fordítottam a nevelőmnek – a vámpírnak, aki már csak egy gyenge akaratú boncmester volt, megfenyegetett, gyáva és szolgalelkű. Legszívesebben felgyújtottam volna az egész termet, fekete tűzben égetve el minden hazugságot, de attól csak még mélyebbre süllyedtem volna. Még egyelőre szükségem volt az ép elmémre.
- És Dieter… - szólt még utánam, így egy pillanatra megálltam és a vállam fölött hátranéztem. - Bármit találsz is, ide ne gyere többet vissza.
Elvigyorodtam, előhúztam egy újabb dohányrudat és a fogaim közé illesztettem.
- Nem fogok. Pontosan tudom, kit kell keresnem ezek után.

Már mióta vártam erre az élményre! Gyanítom azt neked már nem kell elmondanom, hogy az írásmódod kifogástalan, stilisztikailag az élmény tökéletes, de a tartalom! Most először láthattuk Dieter nevelőapjának karakterét, aki megmondom őszintén igazán szánalmas lett. És ez itt most bók, hiszen szánalmasnak, gyávának és gyengének kellett lennie, olyan igazi porban csúszónak, akire még kedve is van rálépni a vámpírnak. Végül elég volt komolyabb mágiát villantani, hogy megtörjön, és bár igazán menő lett volna felgyújtani a bonctermet, azért örülök, hogy elkerülted ezt a klisét.
Egy szó mint száz, a második élményedért jár 100 tp és 2000 váltó, a történetet pedig magánjátékban folytatjuk.