Aegri Somnia I.
A beteg ember álmai 1.
Hic locus est ubi mors gaudet
Nem volt arca. Mindig úgy képzeltem a halál, legyen angyal, csontváz vagy bármi, aminek az emberek képzelik majd vigyorogni fog rám, kárörvendve táncolni és revansot venni a sok életért, amitől megloptam. De tévedtem - ez a halál nem mosolygott. Arca, szeme, szája mind egy groteszk, alaktalan massza örvényévé folyt össze, nem mutatva mást csak a legősibb Átkot. Mintha az ősi büntetés, amely az én bőrömbe is beleitta magát ebben a lényben elburjánzott volna, felszaporodott, mint egy kegyetlen penész és elvette minden emberi vonását.
A bordáim halk roppanással repedtek meg, lábam alól pedig kicsúszott a talaj. Gerincem ostorcsapásként feszült meg, amikor keményen nekicsapódtam a mögöttem lévő falnak, a fülem mögül pedig bizsergő, tompa melegség kezdett szétterjedni a koponyámban.
És mégis, mielőtt a sötét elvette volna a szemem világát még megpillantottam őt és a mellkasomba kegyetlen, maró fájdalom hasított. Nem a bordatörés, nem az ütés ereje. Mintha a szívem egyetlen, fájdalmas lüktetéssel tovább küldte volna minden véremet a búzavirág színű szemek felé.
~ Vidd. Élj vele. Nekem már úgysem kell.
Zihálva ébredtem, ujjaim páni félelemmel martak bele az ingem szövetébe és tágra nyílt szemekkel kerestem a fantomokat, akik álmomban kísértettek. Ma éjjel páncél nélkül aludtam, ami nagy óvatlanság volt egy ember faluban. Akár ennek is betudhattam volna a különös rémálmot - ha az első lett volna. Sokadik éjszaka volt már, hogy az arc nélküli, torz rémalak és a mögötte felsejlő, fájdalmas szempár kísértett az álmaimban, és sokadik alkalommal ébredtem a saját halálomra. Amikor a kezem remegése aláb hagyott megragadtam az ágy mellett álló apró éjjeliszekrény sarkát és darabos mozgással ülő helyzetbe tornáztam magam.
Sosem volt vége az álomnak. Sosem tudtam meg Búzavirág megmenekült-e, mivel a halálom pillanatában mindig felébredtem. Abban sem voltam igazán biztos a végemet jelentette-e a szörnyeteg csontroppantó ütése és az önkívület fekete homálya, vagy csupán az eszméletemet vette el.
De elég volt a talányokból.
Felidéztem a pecsétet magam előtt és kinyúltam a világ szövetében rejlő mágia felé, azonban ahogy az erő belépett a testembe önkénytelenül is felszisszentem. Túl sokat használtam a varázserőmből az utóbbi napok folyamán, a szervezetem már nem tudott ellenállni neki. Remegő térdekkel álltam fel és bizonytalanul a táskám felé léptem. Aztán megtorpantam.
Akarom-e egyáltalán tudni, mi van az álom végén?
Megráztam a fejem és ökölbe szorítottam a kezem. Tudnom kellett. Három napja majdnem elvétettem egy öltést, előző este pedig túl sokáig időztem a fertőtlenítéssel, kockáztatva a beteg nemesasszony felépülését - pusztán azért, mert kék szemei voltak. Ha továbbra is hirtelenül végződő, szakadt zsinór maradt volna az álmom az felőrölte volna a napjaimat.
A táskámhoz botorkáltam és ügyetlenül felpattintottam a csatját. Az üvegek halkan koccantak össze, a horogtűk megcsillantak az ablakon beszivárgó holdfényben és mind türelmesen várták, míg ujjaim megtalálták azt, amit keresek. Két apró fiola volt, bennük természetellenesen élénk vörös, híg folyadékkal. A vér nem így nézett ki, legalább is három nap után biztosan nem. Az, ami miatt megőrizte a hígan folyó állapotát egy vámpírméreg volt, ami meggátolta a legkisebb alvadást is a vér cseppjei között. A fiolák hűvössége valamennyire megnyugtatott így a lassan rutinszerű, precíz mozdulatok, amivel a vért lezáró viaszpecsétet törtem fel nem hagytak cserben. Az elsőt szinte szomjasan hajtottam fel, alig érintve a nyelvemet a tartalmával. A másodiknál kissé óvatosabb voltam, az alsó ajkamon megbillentve csorgattam végig a vért és lúdbőrös remegéssel tűrve, ahogyan helyreállította a mágiának ellenálló szövetek épségét a testemben. Mozdulataim nem lettek sokkal kevésbé bizonytalanok, de elhagyták a darabos rángatózást és hígan folyó táncba mentek át kitágult szembogaraim előtt. Visszahátráltam az ágyhoz míg a térdeim neki nem ütköztek a fakeretnek, aztán engedve a föld húzóerejének hátravetettem magam és újra felidéztem a pecsétet. A testfolyamat befolyásolás egy sokrétű és ehhez mérten bonyolult mágia volt. A legendák szerint Hannes nagyúr ezzel képes volt magát fiatalon tartani azon felül is, amit az Átok megengedett neki - nekem azonban elég volt ha megragadta azokat a finom szálakat, amelyek az álmot szőtték a gerincem csigolyái között, kényszerű erővel rángatva vissza rémek uralta elmém zugaiba.
Tudnom kellett, mi volt a folytatás. Tudnom kellet Búzavirág túlélte-e. És tudnom kellett miért kapaszkodtam ebbe a gondolatba annyira és miért markolt hidegen a mellkasomba az ellenkezője.
- Egyébként Dieternek hívnak.
A saját hangom volt az első, ami kibontakozott a fekete ködből, aztán fény villant és egy fáklya kapott lángokra. A narancs fény bevilágította a termet, mind kijjebb szorítva a homályt, míg a két alak körbe nem tudott pillantani. Az egyik én voltam - és mégsem. Úgy éreztem magam, mint egy rab, egy idegen testbe zárt szellem, aki csak követte a szemet, amely körbefordult és végigjárta az előtte álló, kék szemű nő kellemes, lágyan gyönyörű arcélét. A gondolatokat is csak olvastam, mint egy idegen naplóját - így kellett lennie. Az az én, aki nappal voltam sosem lelte volna kedvét a szépségben.
A nő arca rózsás pírba öltözött és sietve, zavartan szólalt meg.
- … vagyok.
Az álom meglopott a nevétől. Legyen hát így. Búzavirág így Búzavirág maradt. Ahogy szemeim végigfutottak az arcától lefelé, nem időzve túl sokat a vékony, puha és törékeny nyakon egy pillanatra megrettentem a nő ruhájától. Észak papjai hordtak ilyen viseletet, az Egyház tagjai.
Egy apáca.
- Honnan jött és hová megy? Én lent kezdeném.
Az orromat vér illata csapta meg, de a sötét homály elnyomta bármilyen hatását. Csak a nyersen tiszta gondolatok kaptak az álmomban helyet, ahogy leguggoltam a padlón terpeszkedő, sötétvörös folthoz és két ujjam között elmorzsoltam egy csipetnyit a felszáradt porból.
- Arra ment. Nézze meg a padló törését, felülről szakadt be. De tekintve hogy a vér alvadt... - Az orromhoz emeltem az ujjaimon szétkenődött vért és megszagoltam. Az álom nem adta tisztán vissza, de kétségtelen volt. - Ekkora vérzésben egy troll is meghalna. Valószínűleg egy holttestet fogunk odalent találni.
- Holttestet... Vagy élőholtat. - felelte Búzavirág, mielőtt szőke fürtjeit táncoló örvénybe kényszerítve sarkon fordult és beleveszett a körülöttünk terjengő sötét ködbe. Utána léptem - nem az álmom, nem az árnyakból szőtt páncél, ami a saját szememben voltam. Én, az álmodó nyúltam ki érte a köd felé, hogy belevájjam az ujjaimat a karcsú nyakba, hogy megragadjam az egyszerű, szürke ruhát és magam felé fordítsam a búzavirágkék szemeket.
De csak az ütés jött, újra és újra. Az arctalan halál, ahogyan lecsapott a bordáimra, távolabb repítve a nyári szőke tincsektől. Lépésről lépésre taszítva el a titoktól, ami kergetett, ami nem hagyta, hogy ébren nyugodjak. Lépésről lépésre növelve a fájdalmat, amit test nem érzett, mégis megszakasztotta a lélegzetem és marokra fogta a szívemet, hogy egyszerre préselje ki belőle a fájdalmat.
~ Menekülj, Búzavirág. Élj, mert én meghaltam.
Az ujjaim belevájtak az elnyűtt paplanba, olyan erősen szorítva, hogy vállaim megemelkedtek és magukkal húzták a fejemet is. Megfeszültem, mint egy tűzbe ejtett, ropogva töredező íj és olyan erősen szorítottam össze a fogaimat, hogy ne engedjék előtörni a fájdalmas ordításomat.
Néha szerettem elfelejteni, hogy vámpír vagyok.
Mikor a kín elengedett és elernyedve visszahanyatlottam az ágyra oldalra nyúltam, és esetlenül kitapogattam magam mellett a szénceruzát és a kötött füzetet. Nem hagyhattam, hogy még többtől fosszon meg az álom. A vonásaim bizonytalanok voltak, de lázasan, elszánt arccal skicceltem fel az alakot, aki a rémálmaimban világított. Nem voltam elégedett, így görcsösen megragadtam a papírt és kitéptem. Tökéletesnek kellett lennie. Újra nekikezdtem, megragadva az arc lágy vonását, az álla finom csúcsosságát és a szeme keskeny, de mégis aránytalanul széles körvonalát. Ahogy a papíron alakot öltött tündeformának láttam, noha nem teljesen. Talán egy félvér - noha sosem láttam félvért igazán közelről. Mégis annak hittem, az agyam lázas vonaglása őt festette elém újra és újra. Az álmok nem jelentettek sokat, általában. De ha mégis, akkor szinte mindig sötét és kegyetlen jelenségek bújtak meg mögötte.
Lehet, hogy Búzavirág veszélyben volt.
Valami erősebbre volt szükségem. Valamire, ami nem engedelmeskedett a testemnek, amit nem érdekelt a fájdalom, ami az álomban rám tört. A családom nem használt fájdalomcsillapítót, a szegfűszeg pedig koránt sem volt elég erős. Olyan főzet kellett, amely csak ritka, sötét és suttogva beszélt helyeken fordult meg.
~:O:~
- Hová menne, vámpír uram?
A kocsis nem tűnt meglepettnek a látványomtól. Talán ez az egy volt a háború előnye, délen a vámpírok sokkal kevésbé jelentettek ritka látványt.
- Heimsrothba.
A férfi felvonta ritkás, ősz szemöldökét és megigazította a fejére csavart vizes kendőt. Tikkasztó meleg volt így nyár derekán, az én felemás hajam is verejtékben úszott.
- Tudja, hogy a front már csaknem elérte?
- Tudom. - Felkapaszkodtam mellé és magunk közé ejtettem egy közepes erszényt. A benne lévő érmék halkan koppantak a bak fájának ütközve. - Elvisz vagy sem?
A kocsis újra megigazította a kendőt, aztán rágott kettőt a bajuszán és megforgatta a szemét.
- Ha maga akarja. A katonai fogatokkal gyorsabban oda érne, ha a háború érdekli.
- Nem az érdekel. Karolusburgba megyek.
- Északra? - feszült meg hirtelen a férfi gerince. - Nézze, vámpíruram, nem akarok semmibe keveredni. Ha áruló, ha kém én kimaradnék belőle.
- Megnyugodhat. - mosolyodtam el, noha tisztában voltam vele, hogy semennyivel nem voltam bíztatóbb. - Egyik sem vagyok. Nem vagyok katona. Csak vigyen el Heimsrothig, onnan semmi köze ahhoz, hogy mit csinálok. Délen délieket vinni csak nem ütközik törvénybe.
A férfi egy ideig rágta bajszának lelógó szélét, aztán eltette a pénzes erszényt és megrántotta a lovai kantárját.
- Ahogy mondtam, ahogy maga akarja. De ha kérdezik, nem én vittem.
- Úgy lesz.