[Magánjáték - Hans & Mina] - Háztűznéző

Udvarias, de ideges kopogtatás az ajtón. Mina épp a főétel elfogyasztása közepette üldögél békésen az asztalánál, amikor - s ilyen már korántsem először történik - megzavarják. Bosszúsan szorítja össze a kanalat a kezében, mert ez a hang is csak arra emlékezteti, mennyire törékeny az idill, melyben ringatja magát.
Ám nem menekülhet előle, mint ahogy máskor sem tehette. Föláll, megigazítja ruháját, öltözékét, meghagyja az egértekintetű szolgálólányoknak, hogy folytassák csak nyugodtan eddigi dolgukat, az étel megvár.
Igyekszik fölvenni egy olyan arckifejezést, amely nem tükrözi, mennyire nem vágyik erre az egészre. Elvégre valamikor még megtanították neki, hogyan ne mutasson ki minden érzelmet. Hogy azóta kissé elfelejtette, más kérdés. Változni kell a változó körülményekkel.
- Elnézését kérem, hogy megzavarjuk, grófnő. - Egy fiatalabb, nyakas, izmos alkatú legény áll vele szemben, ránézésre kissé ismerős is, talán ő vezette a főbb építkezéseket a Csillagtalan éj után. Negyedmagával jött, mind földön végzett munkával edzett fiatalemberek.
- Felesleges szabadkoznia, gondolom, valami fontos miatt jöttek?
- Lenne valami, amit látnia kellene.
Nahát, ezt gondoltam. Megvonja egyik szemöldökét, csendben vár.
- Találtunk egy északit, asszonyom - szólal meg egy társa. Erre megvillannak a szemei. Csak úgy, egy északit? Itt?
- Hallgatom...
- A falu szélén végeztük a munkánkat, amikor...
- Melyik faluból is érkeztek?
Ugyebár, amikor a vámpír lányának van öt belőlük...
- Gelbblaumból, asszonyom.
- Áh.- bólint.
- Egy alak feküdt ott, és igen... gyanús dolgok voltak nála.
Remélem, nem egy levél Gustav királytól, hogy át kell neki adnom a kastélyt, különben...
- Kereszt lógott a nyakában és tőrkard is volt nála. Meg egy füstölő. És úgy volt öltözve... Lehet, hogy valami nagyon fontos ember ő, asszonyom.
A vér izgatottan kezd lüktetni a tagjaiban. Mint valami vadásznak, aki különleges vadra akadt. Bár ez még komplikációkhoz vezethet. Ám ha elkaptak valami vezérszereppel rendelkező északit, az még tárgyalásokkor sem rossz. Feltéve, hogy valahogyan eléri, hogy életben hagyják.
Feltéve, hogy az illető meg- avagy kiérdemli, hogy életben hagyják.
- Hogyan találtak rá? Eszméleténél van?
- Nincsen. Nem is nagyon próbáltuk ébreszteni, meg kell hagyni... eléggé megtépázta valaki vagy valami. Sok csatán lehet túl. Meg egy nemrégin is. Ezért elvittük Frau Gertrudhoz.
- Nagyon helyes. Vigyenek engem is hozzá. Egy fertályóra fele, és itt vagyok.
Azzal sietve vissza is csuklya az ajtót, otthagyva a négyest azon töprengeni, mennyi is pontosan egy fertályóra fele. Felölti páncélját - még egy ájult északiban sem bízunk -, majd firkant egy levelet Damiennek, hogy hová megy, hogy ne távozzon csak úgy szó nélkül. Ám nem akar várni egy percet sem.
Miután a sikeres megtalálók elkísérik Frau Gertrud kis, gyógynövényekkel díszített cégéres kunyhójához Gelbblaum főutcájának nagyjából a közepén, elbocsátja őket, végezzék csak tovább a dolgukat, ahogy eddig, köszöni a sikeres információközlést. Hátha találnak még egy-két egyéb északit a káposztalevelek alatt. Micsoda nap...
Dobogó szívvel nyit be. Herbáriák és alkhol vegyes, fűszeres illata csapja meg az orrát. Lép párat és egy belső helyiségbe jut, ahol az anyó épp kötést cserél egy régi, megviselt, de még magát tartó ágyon fekvő férfi mellkasán. Elvörösödve fordul el, maga sem tudja, miért.
- Szép napot, Frau Gertrud...
- Pár pillanatot várj, leányom, míg befejezem ezt a... így ni... no, kész is. Oh... e-elnézést, grófasszony.
Elmosolyodik. - Semmi gond. Hírt kaptam, hogy a legfrissebb betege... a határ túloldaláról származhat.
- Meghiszem azt. Valaki szépen ellátta a baját. De megmarad. Már ha a grófasszony is úgy gondolja. Ezek a legények nem tudták, mit csináljanak vele, hát elhozták hozzám. Megtettem, amit tudtam. Innentől a nagyságos asszony dönti el, mi legyen vele.
Felelősség. Imádom.
- Hadd vessek rá egy pillantást.
Ám amikor megteszi, kis híján az összes arcában lévő vér a lába irányába tódul.
Már megint...?
Ugyanis aki az ágyon fekszik, Leo néven mutatkozott be neki. Először. Persze utána hallotta excellenciás uramként is emlegetni, Johannes Hagenként és Richardként is. Nem tudja, mi lepi meg és sokkolja jobban: a tény, hogy ez a személy itt van, délen, ráadásul az ő egyik falujában, a szemei előtt, teljesen védtelenül, vagy a sebek, amelyek a testét szabdalják keresztül.

Hibáztam. Ezúttal túl sokat.
Nem kellett volna délre jönnöm, bármennyire is csábító volt az – egyébként teljesített – feladat. Jobban kellett volna vigyáznom a csapattársaimra, hogy visszafelé is legyen kit otthagyni a szörnyekkel harcolni. Több ellátmányt kellett volna hoznom. Hamarabb visszafordulni.
Szerencsém se volt túlságosan. A Csillagtalan Éjszaka óta mindenhol előforduló élőholtak mintha megérezték volna a jelenlétem, egyre nagyobb csapatokba verődve környékeztek meg. Míg meg volt a lovam, nem okozott gondot elvágtatni mellettük, ám miután egy bandita megsebesítette egy nyíllal, kénytelen voltam gyalog, és a dögökkel megküzdve folytatni az utamat.
Nem akartam, hogy így legyen vége. Méltatlan lett volna.
Bárhogyan is próbáltam felmérni az esélyeimet, azok egyre csak romlottak. Több sebből is véreztem, amiket hiába kötöztem be, e0lőbb-utóbb elájulok végettük. Arra már nincs se energiám, se időm, hogy visszaérjek északi felségterületre.
Nagyjából még tíz per séta után kezdtem érezni az egyre erősebb szédülést és a látásom romlását. Túl sokszor ájultam már el ahhoz, hogy ne tudjam mi következik most. A kiszemelt faluhoz, ahol segítséget akartam kérni a falusiaktól, nem értem el, mindössze a földjein bóklásztam.
Kiáltottam, de senki nem hallotta meg.
Elestem, majd nem volt erőm felállni, így végül hagytam, hadd dőljek el a még nem teljesen betakarított haszonnövények között. Remélem idén korán kezdik az aratást.


Ezután már csak foszlányok maradtak meg. Éreztem, hogy valaki felemel a földről. Megnyugtatott, ám még mindig nem tudhattam nem egy tolvaj visz valami rejtekhelyükre. Nem tudom mennyi idővel később fázni kezdtem – nem csak a láztól, de a ruhát is levették rólam. A falusiak megtaláltak? Egyik rongy se volt olyan értékes, hogy megérje ilyen gyengéden levenni rólam.
Újfent csak ismeretlen idő múlva, egy pillanatra sikerült a szemeimet is kinyitni. Homályos volt a látásom, de néhány fényforrást, és egy felettem tevékenykedő alakot ki tudtam venni. Megmaradok, ha csak a falusiak rá nem jönnek, hogy északi vagyok. El kellett volna dobnom a füstölőt.
Szinte már ritmikusan ébredek fel néhány pillanatra újra és újra. Legutóbb az erős gyógyfüvek illatát ismertem fel a levegőben – mintha csak Isabelle műhelyében lennék. Ez okot ad a bizalomra, az asszony, aki ápol, talán tudja mit csinál.
Időközben a látásom is kezdett kitisztulni a néhány ébren töltött pillanatra, bár a tökéletestől messze volt. Ahhoz azonban épp elég volt, hogy a szobába belépő alakot kivegyem – azt azonban már nem tudtam eldönteni, hogy ez vajon a szerencsétlenségeim vagy a szerencséim listáját gyarapítja.
Nyugodtság öntött el, hiszen biztos voltam benne, hogy nem fog megölni, vagy átadni a délieknek. Attól azonban már előre tartottam, hogy mit fog tenni velem ezzel a kiszolgáltatott helyzetben – sok dolgot kellene már megbosszulnia neki és a kutyájának is rajtam.
Lecsuktam a szemem, inkább megpróbálok visszazuhanni a jótékony eszméletlenségbe. Ezzel ráérek akkor foglalkozni, amikor már van erőm beszélni.

Az anyó elballagott a kunyhó másik végébe, éppen pakolászik valamit a szerei között. Mina sokáig nézi az alant fekvő alakot, minden pillanatban újra és újra próbálván meggyőzni magát, hogy téved. Csak képzeleg. Ez valamely másik, véletlenszerűen idekeveredett északi, ő pedig nem ismeri. Nem ismerheti. Mégis hogyan került volna éppen ide? A sors egyszerűen nem fonhatja így a szálait. Viszont egy ilyen arcot nem igazán lehet összekeverni senki máséval, főleg, hogyha az illető arc többször tartózkodott mindössze centiméterekre az övétől. Volt alkalma megszemléli. S hiába változtatnak az emlékek olykor egy illető megjelenésén, az egybeesés akkor is nyilvánvaló. Füstölő. És kereszt a nyakban.
Johannes atya. Hmm. Valóban egy nagy rangú északit foghattatok. Csak hogy mennyire, azt még én sem tudom, hiába "ismerem".
Nem hagyhatja itt. Ez valamiért az első gondolat, ami eszébe ötlik. A falusiak természetesen nem tudhatják, kicsoda - ugye, nem tudhatják? -, azonban ha kiderül, hogy ők már találkoztak, akkor logikusan következne a kérdés, hogy miért ismer egy ilyet a grófnő. A kastélyban biztonságban lesz. Talán. Lelki szemei elé idézi a helyiséget, amelyet még elég kevéssé használtak, ám orvosi beavatkozásokra és egyszerább gyógyítói feladatokra van fenntartva. Rengeteg gyógynövény sorakozik szárítva és kis tégyelyekben a polcokon, ám még senki nem volt olyan állapotban, hogy ott kellett volna ellátni. Leszámítva egy-két háztartási balesetet, de azért a jelenlegi páciens picikét rosszabb állapotban van, mint egy megvágott ujjú cselédlány.
Sebesen dobog a szíve, ahogy a nénike lassan visszatipeg az ágyhoz.
- No, ébredezik?
- Nem... - vágja rá talán kicsit túlságosan is gyorsan. Csak egy pillanatra nyitotta ugyan ki a szemét, és talán még fel sem ismerte. Talán. Megfordul a fejében, hogy felrakja egy lóra, elbaktat a határig majd egyszerűen csak leteszi. Nem láthatják együtt őket.
Nem hiszem el, tényleg ilyen gyáva lennék, hogy pánikba esem a saját felségterületemen? Neem... Most a kezeim között van. Ez egyértelmű előny. Nem szabad elveszíteni.
- Sok víz kell még neki és ételt is régen láthatott. Ezek a halottizék alaposan megcsócsálhatták, amik odakint mászkálnak. Látja, asszonyom, nem vigyáznak ezek a saját fajtájukra, hagyják, hogy eltévedjen egyikőjük a holtak között. Mit kereshetett errefelé?
- Az egy nagyon jó kérdés. Mennyi időbe telik, míg felépül? Azt hiszem, nem kellene, hogy itt maradjon. Nagyon köszönöm az eddigi segítségét, de ha biztonságos, akkor inkább átszállítanám a kastélyba. Veszélyes fogoly lehet.
A nő mintha megkönnyebbülne kissé, érezvén a felelősséget lesuhanni a válláról.
- Járni egy darabig nem fog tudni. De kibírhat annyi lovaglást. Nincsen messze. A kötéseket is most cseréltem. És... Ahogy gondolja, asszonyom. Ottan biztosan jobban tudnak... vele vigyázni. Jó is, ha elviszi innét, én csak örülök - pillant némi kétkedéssel Leo felé. Mina csaknem elneveti magát, aztán rájön, hogy talán ez a félelem nem is oly megalapozatlan.
- Engedje meg, hogy némi ellenszolgáltatással járuljak hozzá a munkálataihoz.. - vesz elő némi aranyat és mielőtt még az asszony ellenkezhetne, egy szabad asztalfelületre helyezi az erszényt.
Köszönetmondásokkal maga mögött gyorsan ekszkuzálja magát néhány percre és behív az utcáról két erősebb fiatalembert, akik segítenek az ájultat biztonságosan felpakolni a világospejre. Mintha ő is érezné, hogy valami nincs rendjén, idegesen nyihog, ám gazdasszonya néhány simítására azért emgnyugszik.
Jó, rendben, eddig kevesebb, mint tízen látták. Ez még talán elviselhető.
Elbúcsúzik az idős asszonytól, majd a kastély felé kezd ügetni. A férfi dolgait természetesen szintén magával viszi, egy külön erszényban, melyet maga előtt tart, ahogy lovagol. Még felébredne, előkapná a füstölőt, és csúnya világ lenne itt.
Igazából egy patakba is behajigálhatnám őket, vagy eláshatnám...

Még mindig eszméletlen voltam. Egyre gyakrabban tértem magamhoz, de ezek csak néhány pillanatig tartottak – maximum csak arra volt jó, hogy néhány beszélgetést foszlányt kivegyek, vagy a körülöttem zajló beszélgetésekből kivegyek valamit.
Felismerem a vámpír hangját, nem lázálom volt tehát az, hogy megjelenni láttam. Nem volt erőm bármit is tervezni, mindössze reménykedni tudta, abban, hogy az eddigi…kapcsolatunk elégnek bizonyul arra, hogy ne hagyjon meghalni. Amennyiben válaszokra kíváncsi – és ennyire már megismertem – addig legalább biztonságban tart, míg beszélni tudok.
Újra sötétség borult elém.
Kitudja mennyi idő múlva, a friss levegő illatára tértem magamhoz. Fájdalom hasít belém, ahogyan két karpár megpróbál felemelni valahová, az a valami pedig mozogni kezd alattam. Ló. Hova akarnak vinni? Börtön? Úgysincs beleszólásom, hiába is próbálnám huzamosabb ideig nyitva tartani a szemem, hogy rájöjjek merre haladunk – inkább kihasználom ezt az időt is arra, hogy pihenjek és gyógyuljak a mozgás okozta kínok ellenére is, hiszen előbb vagy utóbb ki kell szabadulnom innen.

A falu határát elhagyva kissé leülepedni látszik a lelkét szorongató pánik. Szabadság. És élőholtak, esetleg. Azonban lovon nem fél tőlük. S egyébként sem. Nem ők azok, akiktől fél. Sóhajtva néz fel a kastély kék tetejű távoli látképére.
- Na, ezt se hittem volna, hogy itt látjuk egymást egyszer...
Leo mondjuk sok mindent nem láthat.
Időnként rápillant, hogy ellenőrizze, nem ébredezik-e. Valamiért félpercenként az a nyugtalanító érzése támad, hogy amint megfordul, egy cinkosan vigyorgó arcot fog látni. Ez az érzés megmagyarázhatatlan és alaptalan, akár a rémálmok. Nem kevésbé zavaró.
- Jól van, Lust, semmi baj. Ne légy nyugtalan. Ez csak egy északi inkvizítor, tudom, nem cipeltél még ilyesmit a hátadon, de nem hagyom, hogy bántson. Ígérem.
Nos, technikailag nem beszélek magamban... Hisz nem vagyok egyedül.
Fogalma sincs, miért szólal meg időnként, azonban talán titkon válaszra vár. A bizonytalanság, ami körbeöleli, zavaróbb, mint egy mocsárban eltévedni éjszaka kellős közepén. Mi lesz, ha felébred, mégis mit fog tenni?
- Richard... Johannes atya... excellenciás uram, hall engem? - szólal meg sokadjára. Valamelyikre csak feleszmél. Amennyiben valamennyire ébren van, a tudatalattija talán érzékeli ezeket a neveket. Vagy csak őrült vagyok, hogy próbálkozom.

Felnevet. Nem tudja hova tenni ezt az ösztönös reakciót, de nem is nagyon kell magyarázkodnia, a férfi ugyanis a következő pillanatban megint visszazuhan. Megrázza a fejét, mert a vérnyomása eléggé lent van, a szíve viszont vadul dobol. Mi lesz itt?
Lassan elérik a boltívet, mely alatt átbaktatva már a kastély területén vannak. Beszívja az erős virágillatot, melynek nagy része különböző színezetű rózsákból származik. Kissé megnyugtatja, de korántsem eléggé.
- Mindjárt ott vagyunk. Tartson ki.
Cserélnünk kellene. Én nem tudom, hogy kell információt kiszedni emberekből...
Ahogy a kapu elé érnek, lehoppan és szólítja két ajtónálló őrét, hogy segítsenek. Ők ezután becipelik Leót a kastély földszinti folyosójának végén található gyengélkedő-műtőrészlegbe.
- Nahát, nahát, kisasszony, ez meg mi? - kérdi lelkesen a legfiatalabb ápoló, Hilda, kinek szőke haja hevenyészetten van összefogva és máris lelkesen sertepertél az új munkaalany körül, ahogy egy újabb ágyra szállítják. Ez már azért tisztább és kényelmesebb, mint ami az anyónál volt.
- Ez bizony a határ túlfeléről érkezett. Tartsák életben, rendben? És épen, lehetőleg.
- Húúha, az igen! Hadifogoly? Ilyet se láttam még. - Azzal alaposan végigméri tetőtől talpig, mint valami újonnan felfedezett állatfajt.
- Hilda, kérem. Sok vízre van szüksége és fertőtlenítésre. Bár egy falusi gyógyító már látta.
- Oh... - A lány csalódottnak tűnik, hogy más már elvette a munkáját.
- A gróf úr még nem érkezett haza, gondolom.
- Nem, ő még nincs itt. Örülni fog, ha meglátja, mit találtunk!
- Az biztos...
Repesni fog az örömtől.
Hilda szaladgál, tesz-vesz, ám csodamód nem borít vagy lök le semmit. Vizespohárral a kezében tér vissza. Mina kérdés nélkül lép a férfi fejéhez és emeli meg kissé azt, hogy meg tudják itatni.
- Grófasszony, ne fárassza magát, vannak nekem segítőim.
- Hagyd csak, tudom. De vele személyesen szeretnék majd elbeszélgetni, így ha magához tér, kérhetnék egy kis időt?
Hilda látszólag kissé irigyen, de beleegyezően bólint.
- Hogyne, asszonyom. Azért óránként cserélni kellene még ezt a kötést.
Egy óra... elég sok. Bólint. Hilda ezek után távozik a szobából. Az ajtó csukódásával mintha ő is egy börtönbe került volna és nem ő hallgatna ki, hanem őt hallgatnák ki valamiről.

Az állaton való zötykölődés helyett végre újra arra ébredhetek, hogy kényelembe helyeznek – bár a szállítás újfent fájdalmas. Az ágy már első pillanatra is túlságosan jól megépített és vetett ahhoz, hogy egy börtöncelláé legyen, így talán jogosan következtethetek arra, hogy a kastély – mert hova máshova vitt volna, ha már volt egy kastélya – ispotályába szállítottak.
Igencsak magas, ám ahhoz képest meglepően kellemes hang üti meg a fülemet. Az egyik szolgálóé, vagy talán magáé a gyógyítóé? Ahhoz talán túl fiatal – legalábbis remélem nem egy csitri kezeire akarják bízni az életemet. A lány igencsak meglepődik azon, hogy ki vagyok, sőt, mintha érdeklődés is lenne a hangjában. Később, ha szükség van rá, kihasználhatom – ha másra nem, legalább arra, hogy Wilhelminával szórakozzak.
Mintha csak elaludnék, majd hirtelen felkeltenék, ajtócsapásra ébredek. Vajon az ápoló vagy a vámpír ment ki a szobából? Néhány pillanatig erőt gyűjtök, majd felnyitom a szemem, és megpróbálom felmérni a termet. Nem jutok túl sokáig, hiszen két pillantás után meg is állapodik a szemem azon, aki végülis velem maradt: Wilhelminán.
A vámpír nem változott a legutóbbi találkozásunk óta, talán csak még fehérebb lett. Apró mosolyra húztam az ajkaimat látványára.
- Szép birtok... – veszek mély levegőt – de a közbiztonságán lehetne javítani. – mondom ki az utolsó szót, nevetés helyett köhögéssel tarkítva.
Ezután már sikerül kicsit ébernek maradnom, annak az árán, hogy szótlan maradtam. Nem is szándékoztam jelenleg beszélni, nem éreztem magam veszélyeztetve.  Csöndben várom a reakcióit szavaimra, valamint puszta jelenlétemre – ha az előbbi nem is, úgy az utóbbi minden bizonnyal meglepte.

Az oroszlán barlangja, igen. Deki az oroszlán és ki a vad, akire vadászik? Ez sosem volt teljesen tiszta.
Mélyen beszívja a gyógynövényekkel telt levegőt. Citromfű illatát érzi ki belőle. Ez egyike azoknak a növényeknek, amelyeket felismer, ahogyan a menta is, ám azt nem érzi most. Csak áll és vár. Egy órából vajon mennyi telhetett már el? Mennyi ideje van feltenni a kérdéseket, melyeket még saját magának sem fogalmazott meg teljesen?
Ekkor szinte megérzi, ahogy a másik felébred, és nem sokkal azután meg is szólal.
- Igazán köszönöm. Mennyit látott belőle? - kérdi kissé megjátszott udvariassággal.
- Semmi gond a biztonságával. Vagy talán tartogat még északiakat a zsebében? Biztosan megtalálták volna őket, amikor átkutatták.
Próbál arra utalni, hogy a holmijai nem éppenv annak nála, és hogy éppen egy kötéssel fedett melkassal, egyébiránt teljesen védtelenül fekszik itt előtte.
Ezután ráveszi magát, megfordul és a szemeibe néz. Összefonja a karját. Ettől talán határozottabbnak tűnik, ám a valódi szükséglet azért született meg ezért a mozdulatra, mert valahogy el kell rejtenie magát, talán az egész világ elől. Gondolkoznia kell.
- Mit keresett erre? - tér a lényegre. Úgysem tudna soká várni.

Nem tudom eldönteni, hogy Wilhelmina gúnyosan kérdezte mennyire sikerült megcsodálnom a birtokát, vagy csak egyszerűen tényleg elhitte, hogy körbenéztem itt, mielőtt megetettem volna magam az élőholtakkal.
- Leginkább csak a földet tudtam megfigyelni… - jegyzem meg kérdésére.
Burkolt fenyegetése, miszerint átkutattak és elvették az összes holmimat célbaért – eddig a fájdalmak között egyszerűen nem gondoltam arra, hogy merre vannak a tárgyaim. No nem mintha jelenleg bármilyekkel is tudtam volna mit kezdeni, minden olyan ellátmányom ami a gyógyulásomat segítette volna elő, elfogyott.
Mindössze ezekután fordul felém. Karját védekezően fonja össze maga előtt, ha már egyszer a szemkontaktust – amit kifejezetten erőltetek – bírnia kell. Talán határozottnak is akar tűnni? Vagy komolynak és komornak? Lehet, ám ezek az üzenetke valahogy nem érnek célba nálam. Mindössze azt a zavarba lévő vámpírtnőt látom, akit a fogadóban, templom mellett, vagy bármelyik feladat során, amit együtt teljesítettünk. Még mindig nem tud mit kezdeni velem, ráadásul most, hogy a kutyája se szólhat bele a beszélgetésünkbe, kiútja sincs, ha esetleg csöndbe akar maradni néhány pillanatra.
Ahhoz azonban úgy tűnik mégis elég erőt és önbizalmat gyűjtött ahhoz, hogy a legfontosabb kérdést, azt, ami minden bizonnyal a leginkább érdekli, feltegye. Sajnos túlságosan egyszerű lenne, ha egyenesen válaszolnék – ő sem hiszem, hogy azért várt ennyit, hogy egy egymondatos válasszal kipukkasszam a fantáziáját.
- Mit gondol? – kérdezek vissza. Nem ártana rövidre fognunk a beszélgetésnek ezt a szakaszát, hogy pihenni is tudjak…

- Na látja. Akkor még nem igazán látott semmit. - mosolyodik el szinte ekdvesen és büszkén, erősen koncentrálva díszes bútoraira és rózsáira. Ha rájuk gondol, az eltereli figyelmét a rengeteg aggódnivalóról. Késztetése támad csípőre tenni a kezeit, vagy bármi egyebet kezdeni velük, s olyanmód kell visszafognia magát, mint mikor kisgyermekként ebédlőasztalhoz ültettél, és rászóltak, hogy rendesen viselkedjen, ne mocorogjon. Akkor sem volt könnyű, most sem az.
Nyilván nem kap választ, túl egyszerű is lett volna, ha akár egy józannak hangzó hazugságot fogadhasson. Elmosolyodik.
- Meséljen inkább arról, hogy sikerült ilyen kellemetlen helyzetbe kerülnie. - kényszeríti magát, hogy szinte hidegen kimondhassa a szavakat, holott énje egyik fele legszívesebben az ágy mellé sétálna és gyöngéden simítana végig a minden bizonnyal forró homlokon. Butaság volna, éktelen nagy butaság. Azonban ilyen közel még szinte sosem ült a tűzhöz, így úgy dönt, kiélvezi gyilkos melegét egy kis időre.
Egy óra... Mit egy óra? Tulajdonképpen addig tarthatja itt, amíg csak gondolja.
- Bárki megtalálhatta volna. Hogyan sikerült éppen ennek a bizonyos falunak a határában elvesztenie az eszméletét? Nárcisztikusnak tarthat, de elég gyanúsnak találom a helyzetet ahhoz, hogy ezt jelnek tekintsem.
Avagy hogy mit keresett itt? Voltaképp engem. Bár biztosan nem. Vagy mégis? Durva véletlen lenne valóban, ám ennyire nem szabad elragadtatnom magam...
Durva véletlen. De szerencsés véletlen.

Úgy tűnik valóban büszke a kis kastélyára – nem hiába, nőből van, még úgy is, hogy vámpír. Valóban, ahogy körbe pillantok a szobán, nincs miről panaszkodnia: faragott bútorok, bőven díszített szőnyegek és kendők, ahogy egy kastélynak ki kell néznie. Kissé irigyeltem ilyenkor a nemeseket, és mindenkit aki feldíszíthette a palotáit kastélyait – én sajnos kénytelen voltam tudatosan minimalistán hagyni őket, hogy a leghasznosabbak legyenek.
Talán számított a válaszra és a ködösítésre vagy a kérdés kikerülése – persze hogy számított, nem most beszélt velem először. Mosolyát viszonzom.
- Nagyon szívesen tenném, de mint látja… - vágok fájdalmas grimaszt, csak félig színlelve – nem vagyok a legjobb állapotban.
Rideg. Valóban az lenne, vagy magára erőlteti? Az utóbbira tippelnék.
- Míg kicsit pihenek, gondolkodjon: vajon miért pont itt? Ön szerint véletlen? – tettem fel neki a kérdést, amire biztos voltam, hogy önmaga is keresi a választ, de így talán egy picit más oldalra tudom billenteni a válaszát – egy számomra hasznosabb oldalra.
Mivel a másik irányba nem tudok elfordulni, hogy illusztráljam pihenni tértem, így csak egyszerűen lecsukom a szemem, remélvén, hogy ennyiből is megérti. Ám még mielőtt megpróbálnék elaludni, vagy jótékony öntudatlanságba merülni, hallkan, mintegy magamnak suttogva lehelem:
- Köszönöm. - Csak hogy szép álmai legyenek, és holnap is legyen kedve ápolgatni.

- Ha jobban lesz, mesélhet, mi okozta ezeket a csúnya sebeket. - A csúnya szót érezhetően csak megszokásként toldja a kifejezéshez. Voltaképpen semmi baja a sebekkel, amíg nem rajta vannak. Valamiért mindig is esztétikusnak találta a hegeket, a sebekből pedig tudniillik általában vér folydogál, s még ha be is vannak kötözve, egy vámpír megérzi azt.
Ekkor eszébe jut a füstölő, és kis híján égnek merednek karjain a szőrszálak. Ebből a vérből nem iszunk, sajnos. Pedig mi sem lenne megfelelőbb helyzet rá, mint most, egyedül, kiszolgáltatottan. Megérdemelné, az istenit, megérdemelné.
Egyenletesre szabályozza légzését és szinte szörnyülködve néz szembe az elméjében születő pusztító gondolatokkal.
- Kérem, ne nézzen teljesen bolondnak. Meglehetősen sértő lenne, ha azt hinném, valóban ilyen értetlennek tart. Ha viszont feltételezzük, hogy a jelen helyszín volt a célja, igencsak bosszús lehetett, amikor mégsem sikerült ide elérnie.
Elkezd föl-alá sétálni a teremben. Talál egy üvegcséből kileskelődő csokornyi levendulát. Odahajol és mélyet szív az illatukból. Úgy érzi, valami erősebbre is szüksége lenne.
- Valóban ennyire biztonságban érzi magát, hogy pihenjen? - köt bele a valamivel korábbi szavakba.
A köszönetmondást viszont nem érti. Manipuláció. Egészen biztosan az. Vagy valóban hálás lenne, amiért még él?
- Hilda időnként vissza fog térni kötést cserélni. Legalábbis ezt tervezte. Megmondhatom neki, hogy nincs szükség rá. - jegyzi meg.

Egy élőholtakkal, banditákkal, és mindenféle szörnyűségekkel teli világban, annyira nem nehéz kitalálni, hogy mi okoz néhány harapást és vágást az emberfián, de Wilhelmina talán csak udvariasságból kérdezte meg a sérüléseim körülményeit – vagy tényleg részletesen kíváncsi arra, hogy mi történhetett. Ismerve őt, az utóbbi sem teljesen kizárt.
Szívesen válaszolnék a megnyilvánulásaira. Hangjában mintha piciny változást is éreznék az előző mondataihoz képest, ráadásul lépéseit hallva az is nyilvánvaló, hogy idegesen vagy nyugtalan járkál fel alá a szobában.
Biztonságban érzem e magam? Soha jobban. Tudom, hogy rengetek kérdése van, amire válaszokat akar, és azzal is tisztában vagyok hogy tudja: holtan nem kapja meg őket. Az eddigiek alapján nem úgy ismertem meg, mint aki megkínoz, hogy kicsikarja belőlem ezeket a válaszokat, míg az érzések miatt, amiket minden bizonnyal az irányomban táplál, kedve se lenne hozzá.
Nem, nem tehetem meg, hogy miután bejelentettem az alvásom, válaszoljak – bizonytalannak és irányíthatónak látszanék. Ezúttal különösen is fontos, hogy én irányítsam a beszélgetéseinket és a kettőnk dinamikáját, különben igencsak megüthetem a bokám.
Kötések. Ha nem cserélik őket, igencsak gyorsan az Úr ítélőszéke előtt találhatom magam, ahová kifejezetten nem sietek. Azt azonban nem tudom eldönteni, hogy ez ajánlat volt arra, hogy majd ő megcsinálja Hilda helyett, vagy hagyni akarja, hogy meghaljak. Nem, minden bizonnyal az előbbi lesz az. A gyógyítóval érdemes lenne pozitív kapcsolatot kiépíteni, azonban túl feltűnő lenne, ha azt kérném, hogy ő csinálja. Egyszerűen nem válaszolok erre a megjegyzésére sem, aztán majd dönt ahogyan jónak látja.

Felsóhajt. Remélem, fél, retteg, vagy legalább aggódik.
Ő is rettenetesen aggódik. Hogy elrontja. Hogy hagyja meglógni csak úgy. Hogy valami végérvényes őrültséget követ el és annak nem csak saját maga fogja a kárát látni. Idehozta, a számára jelenleg legértékesebb helyre, ahol többek életét veszélyezteti. De hiszen sérült. Napokig fel nem fog kelni arról az ágyról, legalábbis nem hosszú időre.
Sokáig ül ott bent, csendben, hallgatagon, észre sem veszi, ahogy telik az idő. Aztán kopogás hallatszik, és mintegy visszaszivárog elméje a földre. Hilda az.
- Minden rendben, asszonyom?
- Hogyne... Jöjjön csak, végezze a munkáját. Sajnos az ilyenekhez nem értek. Azonban inkább bent maradnék, a biztonsága érdekében.
- Értem. De... asszonyom, nem akadékoskodni akarok, de biztosan nagyon sok dolga van...
- Egy ilyen fogás prioritást élvez. - néz komolyan a lány szemébe. Aki az övéit nyomban lesüti. - Valami gond van?
- A gróf úr visszatért és... nem igazán örül, hogy asszonyom itt tartózkodik.
Ezen valamiért el kell mosolyodnia.
- Mi akadályozza meg, hogy meglátogasson idelent?
- Öööhm...
felvonja a szemöldökét.
- Te voltál? - Nem megrovón kérdezi, pusztán kíváncsian és kissé meglepetten. Ezek a cselédlányok mindig túlgondolják a dolgokat.
- Cs-csak azt mondta, grófnő, hogy nem akarja, hogy zavarják, vagy lehet, hogy nem mondta ezt, de így emlékeztem, és úgy gondoltam-
Újabb kopogtatás az ajtón.
- Vége ennek a játéknak és bejöhetek végre?
Minának vissza kell fognia a válla rázkódását. - Persze. Hilda, te pedig kérlek, tegyél meg mindent, hogy páciensünk életben maradjon.
Hilda elrebeg egy "Hogyne, asszonyom"-ot, majd vörösödő arccal és kissé bosszúsan, hogy most már ketten is lesznek a teremben a munkaalanyán és rajta kívül, de azért precízen és odafigyelőn cserél kötéseket, miután fertőtlenítő és fájdalmat enyhítő, hűsítő oldatokat hintett rájuk.
Mina Damien arckifejezéseinek változását vizsgálja, ahogy a sötételf belép a terembe. A felismerést meghökkentség, enyhe rémület, majd komorság váltja fel. Aztán egy kissé cinkos mosoly, mintha felismerte volna a lehetőségeket.

Félálomból ébresztenek az újabb zajok. Wilhelmina csak egyszerűen ült vagy állt ott, miután nem válaszoltam néhány kérdésére. Az első néhány szót nem tudom kivenni, ám miután kitisztult a tudatom, a gyógyító lány hangját tudom kivenni. Nincs energiám megszólalni, ám nem is terveznék: talán megtudok egy s mást, hogy azt hiszik alszom – bár kérdéses, hogy Wilhelmina van e olyan elővigyázatos hogy odafigyeljen, nehogy valami érdemi, esetleg számomra hasznos információ is elhangozzon előttem.
Egy ilyen fogás…ritkán látott állatfaj lehet az északi, ám ettől függetlenül szeretném azt hinni, hogy a grófnő csak engem részesít ilyen megtisztelő figyelemben. Természetesen a kijelentése ellenére ez igaz lehet, hiszen csak nem vallaná be a szolgájának, hogy egy északi után epekedik.
Gróf úr? Férjet talált volna magának mióta nem találkoztunk? Nem, a férjének csak nem így mesélte volna a lány azt, ami itt történik – főleg nem, hogy egyértelmű utalásokat tesz arra, hogy mennyire kettesben akart maradni velem. Érdekházasság lenne? Érdemes megjegyezni, hogy a lány szereti az ilyesfajta pletykákat, sőt, ki is használhatom később, most azonban sokkalta jobban érdekel az, hogy ki ez a titokzatos gróf úr.
Nem kell sokáig várnom, hogy fény derüljön a kérdésre, ám amikor meghallom a belépő férfi hangját, kénytelen vagyok visszafogni magam, hogy ne uralkodjék el rajtam a nevetés. Vele együtt a kutyáját is kinevezték grófnak? Házasságra biztos vagyok benne, hogy nem léptek, ismerem Damient, de hogy egy ilyen rangot neki is odaadományozzanak…szánalmas.
Időközben megtudom a szolgálólány nevét – Hilda. Hildának mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy életben maradjak, a számításaim tehát eddig beváltak. Nagyon sok mindent megadtam volna azért, hogy láthassam Damien arckifejezését ezekben a pillanatokban, de nem nyithattam fel a szemem. Helyette elképzeltem, ahogyan a meglepettségből előbb-utóbb eljut a kicsinyes bosszúra, és összenéz a vámpírral. Talán az is megfordul a fejében, hogy itt helyben leszúr, ám a nő egyetlen pillantással még a gondolatát is elűzi a fejéből ennek. Szép napok várnak rám.

Miután megállapítják, hogy sok interakciót már nemigen várhatnaka betegtől, Hildára bízzák ápolását.
- És tudassa velem, ha felépülőben van.
- Ez alatt mit ért pontosan, asszonyom?
- Ha kipihente magát és tud beszélni.
- Úgy lesz, asszonyom.
Hilda eldönti magában, hogy ezek a kritériumok elég flexibilisek - na persze nem ilyen szavakkal -, majd ahogy a grófnő bezárja az ajtót, munkához is lát.
Főzeteket készít elő, amelyeket majd megitat a beteggel, hogy felkészítse a gyomrát a komolyabb ételekre. Nyilván hosszú ideje nem evett. Időnként, bár egyre ritkábban, kötéseket cserél s sebet fertőtlenít, bár ahogy az órák telnek, a test is végzi a maga dolgát. Amikor már olyan álmos, hogy a hatékonysága rovására menne a szorgalma, pár órácskát elvonul aludni a szobájába, azonban a hajnal első sugaraival együtt szinte rögtön fel is kell, ellenőrizni, hogy van a páciense. Egyáltalán, megvan-e? Hiszen északi, akár lába is kelhetett az idő alatt, míg távol volt.
Bár, a testőrök valószínűleg nem engednék ki.
Óvatosan benyit hát az ajtón és megnézi, milyen állapotban van a kötés.

Váltanak még néhány mondatot, majd a vámpírnő kimegy, Hilda pedig nekilát az ápolásomhoz. Szótlanul, és amennyire lehet mozdulatlanul tűröm a procedúrákat, míg végül ő is magamra hagy, és elnyom az álom. Az éjszaka eseménytelenül telt, amint csönd lent, elszenderedtem. Éjszaka néhányszor talán felébredtem a fájdalmak miatt, ám mindössze hajnalban térek teljesen magamhoz, akkor is a szomjúság miatt. Megfordul egy pillanatra ugyan a fejemben a menekülés lehetősége, ám egyrészt nem jutnék ilyen állapotban túl messzire, másrészt semmi okom aggódni az itteni ellátásom miatt – tudom, hogy nem fognak átadni a délieknek.
Már nyúlnék a jobbomon lévő szekrénykén pihenő kancsó után, mikor hirtelen az ajtónyitás hangja üti meg a fülemet. Visszahúzom a kezem, és kíváncsian fürkészem vajon a vámpír, vagy a szolgája érkezik – esetleg a kutya közeledik e egy tőrrel a kezében. Miután meglátom a szőke fürtöket, eldől a kérdés – Hilda érkezett. Bátorítóan mosolygok rá, hogy lépjen csak be.
- Jó reggelt Hilda. Igazán kedves, hogy ilyen korán felkelt és sietett is hozzám. – mosolygok tovább, követve pillantását. Nagyon hasznos lehet, ha sikerül magamba bolondítanom. – Hogy aludt? – érdeklődöm, majd ha válaszol, gyorsan hozzáfűzöm még – Hála a törődésnek én egészen jól tudtam pihenni, bár kissé még kábult vagok...- utalok itt arra, amiről tegnap este beszéltek – nem sietős az, hogy a vámpír megérkezzen. Amennyiben közelebb jön, hogy kötést cseréljen van ellásson, úgy megjegyzem - Mindig ilyen szép és ápolt a haja?

Hilda nem is tudja, hova legyen. Egy északi és még mosolyog is. Itt valami nagyon nincs rendjén. Összegezve a rengeteg rémmesét, amit hallott róluk, nem igazán tudja, hova tegye ezt az alakot. Igencsak szemrevaló, még ezekkel a sebekkel együtt is. És kedves. Hozzá. Pedig ő csak egy gyógyító. Általában természetesnek szokták venni, amit csinál, szitkozódni, nyilván, mert fáj. Nem gyakran beszélgetnek vele a betegek. Kap pár mogorva vagy éhes pillantást persze, ám ezeket általában figyelmen kívül hagyja. Attól függ, persze, kitől érkeznek...
- Jó reggelt kívánok.
Nem tudja, hogyan kellene beszélni vele. Mégis csak egy ellenség. Bár ártalmatlan. Most. Az alvása kellemessége iránti érdeklődést végképp nem tudja hova tenni. Pislog is párat. Hogy is aludt? Olyan gyorsan kikergette a kötelességtudat, hogy nem is igazán emlékszik.
- Jól. Jól aludtam.
Aggódik, hogy udvariatlan. De hiszen az nem baj, hiszen ő itt nem gróf és nem tartozik neki semmilyen számadással. Egyedül az életével tartozik, a grófnő azt mondta, életben kell lennie. Egészen jól felépült. A grófnő azt is mondta, hogy akkor szólhat.
- Szépen gyógyul - állapítja meg. Sokat harcolhatott már, igen izmos. Talán sok sebet is szerzett. Vagy csak nem mutatja ki a fájdalmat. A férfiak sokszor nem szokták.
Azonban érkezik egy újabb kérdés. Áhá. Ilyesmiket már hallott. Elmosolyodik, de csak a szája mosolyog, bár orcájára enyhe pír kúszik.
- Majd meglátja pár nap múlva. Akkor nem lesz ennyire ilyen. - Majd rájön, mit mondott, és igencsak zavarba jön. Miért felelt ilyen könnyedén és huncutan? - Dee... szépnek kell mutatkoznunk. Ez egy szép hely, illendőnek kell lennünk hozzá - mondja, mintha mi sem lenne természetesebb.
Majd nyomban hozzá is teszi: - Wilhelmina grófnő óhajtott önnel beszélni, amint, nos, amint tud. Szólok neki.
Megindul az ajtó felé, ám valamiért arra számít, hogy meg fogják állítani.

Az első és talán legnagyobb sikert elértem: Hilda beszélt. Ugyan sanda szemekkel nézett rám, és minden bizonnyal tartott északi voltomtól, te beszélt – az pedig, hogy egzotikus „állatfaj” vagyok, csak segíteni fog abban, hogy érdeklődjön irántam. Még inkább meglepődik, amikor az éjszakájáról érdeklődöm. Talán nem lesz olyan nehéz, mint gondoltam.
- Köszönöm, de az Ön érdeme. – mosolygok rá vissza. Nem tudom eldönteni, hogy megbámul, vagy csak egyszerűen a munkájához szükséges ahogyan végigmér – valamiért gyanítom, hogy mindkettő. Egy darabig követem a pillantását, majd végignézek rajta óvatosan én is. Nem túl látványosan, de talán észreveheti, ha figyel. – Ha pedig így folytatja, seperc alatt lábra is állhatok…igen… - gondolkodom el látványosan egy pillanatra.
Pír, mosoly, kissé erőltetett, bár mosoly. Igen, ilyesmire számítottam.
- Rendben. Figyelni fogom. – mosolygok, legalább olyan huncut módon, mint ő tette a mondata közben – ez már nem volt erőltetett. – Csakugyan, ezen a helyen minden szép. – nézek körbe, nem megállapodva rajta, de egyértelműen belevéve őt is. Most azonban ennyi elég lesz, ha túlzásba viszem, egyszerűen túl feltűnő lesz majd. Annak ellenére, hogy minden bizonnyal képtelen összerakni miért akarok ilyen…közeli kapcsolatot kialakítani vele, nem akarok kockáztatni.
- Sok munkája van még? Sok a beteg, sérült? – érdeklődöm egyszerűen, bár igazából azt szeretném kideríteni, vajon akad e még rajtam kívül esetleges fogoly, akivel szükség esetében összebeszélhetek. Plusz pont az, ha sikerül elhitetni, hogy utána érdeklődöm hétköznapi módon.
Úgy tűnik az utalás nem volt elég, már el is indult, hogy szólítsa a grófnőt. Engedjem el, vagy várakozzon még a vámpír? Ha várakozik, az talán hasznosabb – nem csak izgulhat értem, de jobban fog epekedni azután, hogy végre beszéljünk.
- Várjon. – szólok utána, amilyen gyorsan csak tudok. – Gondomat viselte, és törődött velem. Szeretném megismerni. Hisz még a nevét tudom csak…az enyémet meg nem is tudja. Leo vagyok. – mutatkozom be az elsővel, ami eszembe jut. – Mesélne magáról? – próbálom marasztalni.

Nem először hall már dicséreteket. Udvarias mosoly mögé rejti hát a zavartságot. Szólni kellene a grófnőnek. Most.
- Valóban. A grófék szép munkát végeztek. - bólint egyet, mintegy megerősítve szavait, mintha erő kellene ahhoz, hogy kimondja őket. Mintha kevés lenne itt a levegő.
Ha pedig lábon fog járni, akkor végképp nem kellene egyedül maradni vele. Ahogy tesz-vesz, körbetekint a bent lévő eszközökön, azon gondolkozva, mit használhatna önvédelemre. Az északiak nagyjából olyanok az elméjében, mint a farkasok és rókák a gyermekeknek: titokzatos, életveszélyes ellenfelek. Fogalma sincs, mit tudna tenni egy ellen, ha rátámadna.
- No. Azért csak óvatosan. A sebek kiújulhatnak. Elhiszem, hogy úgy érzi, rá tudna állni, de ha nagyon hirtelen elkezd mocorogni, akkor még visszaeshet. Türelem kell ilyenkor.
Sok betege járt már úgy, hogy egyből visszatértek volna az aktív életbe nagy hévvel, ám aztán csak még kétszer annyi ideig kellett feküdniük, mert egy óvatlan mozdulattal elrontották az ő hosszas munkáját.
Amint éppen elindulna, nem engedik. A lába egy ragadozó sebességével torpan meg az ajtóban, és felvont szemöldökkel visszafordul.
Szeretne megismerni. Mi a fene.
Hisz nem is tudja hirtelen, mit mondana madáról.
Leo. Akaratlanul is végignéz a vonásain és próbálja összeegyeztetni a névvel. Nem megy. Na hát mindegy, kisbabakorában aligha tudja az ember anyja meg apja, milyen lesz felnőttkorában, elnevezni meg hát akkor kell.
- Hát én... őő... mit mondhatnék. Itt dolgozom, amióta megvan a kastély, a gróféknál, hát azt hittem, sokkal rosszabb munka lesz, de úgy bánnak velünk itt, a többi helyekhez képest, ahol voltam, mintha angyalok lennénk. Én mondom. Egyszóval megvagyok. Beteg, az... nincs sok mostanában. Néha a lányok megvágják a kezüket egy-két tányérral, pohárral, vagy elesnek, beütik magukat, ilyen kis semmiségek, aztán ellátom, bekötözöm nekik. - von vállat. A jelenlegi valóban a legnagyobb zsákmány, melyre valaha szert tettek.
- Egy pohár vizet nem kér még? Sokat kell ilyenkor inni.

A dicséreteket egy minden bizonnyal már százszor is begyakorolt mosollyal fogadja – nem csúnya és úgy tűnik nem is ügyetlen lány, bizonyára kapott már belőlük sokat. A zavartságot azonban a sok gyakorlás ellenére sem tudja leplezni, főleg akkor, mikor megszólal. Nem csak ő reagált már sokszor ilyenekre, de én is sokszor értem el ezt a hatást – felismerem, ha célt érek.
Kissé furcsán pillantott körbe a szobán. Nem tudtam mire vélni azt, ahogyan felméri a terepet – mi után kutat vajon? Tolvajnak hisz? Vagy azt nézi merre menekülnék? Mit használhatok fegyvernek? De hiszen talán ő tudja a legjobban, hogy ilyen sebesülésekkel képtelen vagyok…
- Ugye tudja, hogy nem harapok? – mosolyodom el. – Legalábbis nem túl nagyot. – viccelődöm egy ugyanolyan széles mosoly keretében.
Türelem. Az van. Főleg ilyen szórakoztató helyzetben.
Bolond vagyok. Túlságosan élvezem. A végén még veszélybe sodrom magam. Nem lubickolhatom itt a vámpír kedvességének kihasználásában, hanem amint tudok, vissza kell jutnom a Katedrálisba – normális gyógyítók közzé.
Nézek rá a tanácsára egy darabig csöndben, mielőtt válaszolnék.
- Kénytelen vagyok hallgatni a szakértőre.  Ám ha már így késlelteti, hogy Önön kívül a kastélyban is gyönyörködjek, kérni fogok egy körbevezetést. Csak tudjak járni. – nézek végig magamon.
Állom a tekintetét, ahogyan végignéz rajtam a nő, majd figyelmes tekintetekkel hallgatom végig, ahogyan magáról mesél. Nem nyomulhatok túlságosan, hiszen úgy ugyanolyanná válnék mint bármelyik másik férfi – akikből biztos akad pár.
- Ilyen kedvesek lennének a grófnőék? – érdeklődöm tovább. – Mióta van meg a kastély? Nem volt rossz otthagynia a családját? – figyelem az arcát. Mennyire kötődik hozzájuk? Minden bizonnyal hasznos, ha ismerem azokat a dolgokat, amik motiválják.  Betegek nincsenek  - nem lesz kivel társulnom szükség esetén se, hacsak néhány rabló idenem téved.
Inni. Jólesne. Mosolyogva bólintok.
- Segítene?

Most... komolyan elkezdett flörtölni velem? Ó te jó ég.
Hilda azon gondolkozik, miféle trükköket tanítottak neki otthon annak idején, hogy ne vörösödjön el és ne viselkedjen úgy, mint egy olcsó leány, legalábbis ne túl látványosan. Folytonosan skandálja magában, hogy ő itt a munkáját végzi, semmi egyebet. De még miféle ez a munka! Meglehetősen szórakoztató, akármilyen veszélyesnek is tűnik, semmiképpen nem cserélné le ezt az esetet egy unalmas, csak szitkokat szóró katonára, vagy esetleg olyasvalakire, aki csak otromba célzásokat tesz arra, mit csinálna vele szívesen.
- Nem félek én magától. - Talán kissé eltúlozta a hangsúlyt, de igyekszik minden önérzetét belesűríteni ezen szavakba. Azonban ahogy kimondja, csak még jobban fél. Aggódik. Bármelyik pillanatban bekopoghat a grófnő és talán még a gondolataikat is látni fogja, és akkor mi lesz?
Természetesen tudja, hogy nem láthatják a gondolatait. Így nem. De az arcán, a mozdulatából, azokból lehet olvasni és ő nem olyan ügyes, hogy elrejtse őket.
- Én nem késleltetem, kérem. A munkámat végzem. Aaattól tartok... ilyet nem tehetek. Grófék döntik el. Nem az enyém a kastély - nevet fel zavartan. Még hogy ő vezesse körbe. Ő is csak dolgozó itt.
- Kedvesek, igen. Hogy mióta, lássuk... két éve, igen. Pont két éve. Vagyis akkor még nem ilyen volt. Csak egy rom. A családomat pedig ha akartam, ha nem, muszáj volt elhagynom. Öt testvérem van otthon, ennyi éhes szájat nem bírtak etetni, maradhattam volna otthon hallgatni a sírásukat egész nap és házimunkát végezni, de itt... itt legalább valami hasznosat csinálhatok. Itt mindenkinek megvan a maga munkája. Be van osztva. Sokkal könnyebb így. És síró gyerekek sincsenek.
Megint csak rájön, hogy túl sokat járt a szája. Bólint csak, majd odaviszi a beteghez a pohár vizet, kissé megemeli egyik kezével a fejét, megtámasztja, a másikat pedig kellő ívben dönti meg ahhoz, hogy a víz ne szaladjon  a torkára, de tudjon belőle inni, s folyamatosan dönti, ahogy fogyatkozik a víz. Gyakorlott ebben is, pusztán azt nem szokta meg, hogy ilyen bizsergést érezzen a bőrében, ahogy idegen testhez érnek a kezei.

A lány próbálja palástolni a zavarát – nyilván ezt is gyakorolta már párszor, én pedig úgy döntöttem nem ütöm tovább a vasat, még ha ilyen meleg is. Kifejezetten aranyos, ahogyan a „fenyegetésemre” reagál. Mint egy kisgyerek, amikor épp kijelenti, hogy ő milyen erős és ügyes. Legyen hát úgy.
- Reméltem is. – mosolygok ezúttal korántsem annyira kihívóan, mint eddig, majd végre leveszem a lányról a tekintetem. Jó ideje már csak őt bámultam, talán ő is megkönnyebbül kicsit. A következő mondatára már anélkül válaszolok, hogy ránéznék.
- És nagyon jól csinálja. Ebben az esetben pedig majd megbeszéljük a grófúrral. Bizonyára nem lesz ellenvetése. – Gróf úr. Mi történik legközelebb délen, egy disznót választanak meg királynak? Mondjuk ezt már ellőtték a legutóbbi „királyválasztáson”.
A lány történetére újra visszafordítom a fejem, és érdeklődve hallgatom mit mesél. Igen, a már megszokott sokgyerek-kevés étel történet. Egészen csinos, találhatott volna magának valami nemes szeretőt, vagy akár férjet is, és most nem, hogy dolgoznia nem kellene, de még a családját is eltudná látni. Esetleg prostituált is lehetett volna, minden bizonnyal jobban fizetne, mint ez.
- Sajnálom a családját, mindenesetre örülök, hogy ön boldogságra lelt itt. Remélem ezután csak még boldogabb lesz. – teszem hozzá az utolsó mondatot egy rövidebb szünet után, majd hagyom, hogy megitasson. Kifejezetten irritál, hogy csak nagy nehézségek árán lennék képes erre egymagam, de kénytelen vagyok elfogadni. A zavartságát cselekvéssel palástolja – hasznos, ha ki kell erőszakolni belőle valamit. Valahogy jeleznem kell, hogy elég volt, így megpróbálok végig simítani a kezén. Minden bizonnyal ennyiből is érteni fog, ha nem, akkor gyengéden elhúzom a poharat. Mindenesetre azonban a kezem talán csak egy pillanattal is, de tovább marad az övén, mint az feltétlenül szükséges lenne. Aztán természetesen elveszem, és újra magam mellé fektetem az ágyban.
- Köszönöm. – húzom mosolyra újra ajkaimat.

Nem érti ezt az embert. Erre mondják azt, hogy tenyérbemászó. Úgy viselkedik, mintha itt minden az övé lenne. De hát... ellenség. Ezt tudnia kellene magáról. Akkor miért csinál úgy, mint egy egyszerű vendég?
Nem felel semmit, nem tudja, hogy a gróf úrnak lesz-e ellenvetése. Kellene, hogy legyen. Veszélyes dolog egy északit a kastélyban kószálni engedni, még kísérettel is.
- Ugyan miért jó az magának, ha én boldogabb vagyok? Látom, azt gondolja, akárhányszor mondom, hogy mi itt szolgák vagyunk. De nincs itt rossz sorunk. Ezt nem azért mondom, mert ezt kell mondanom. Azért mondom, mert így érzem.
Azért mondod, mert nincs eszed, leány. - gondolja magában. Azért mond bármit is. Csak csendben kellene ügyködnie.
- S nem lesz nekik gondjuk otthon. Meglátogatom őket néha.
Vonja meg a vállát.
S amikor itatáskor a férfi keze picit tovább időzik az övén, valamiért úgy marad és nem rántja el, hanem hagyja, hogy a borzongás átrázza az egész testét...
Amikor is kopogás hallatszik. Majd rögtön utána, kérdés vagy várakozás nélkül, nyílik is az ajtó, sebesen, és a grófnő áll ott.
Hilda egyszeriben sápad el és tüntet el arcáról bárminemű érzelmet, ahogy húzódik is el talán kissé túlságosan messze az ágytól. Na persze vigyáz, nehogy elejtse a beteg fejét a nagy sietségben.
- Asszonyom - pukedlizik egyet, bár nem emeli meg a szoknyáját, csak jelzi a kezével a mozdulatot. Akkor ugyanis bepiszkolná a kezét és újra meg kellene mosnia, valahányszor köszön valakinek.
- Hilda. Hogy van a betegünk?
- Egyre jobban, asszonyom.
- Kiváló. Akkor pihenhetsz kissé.
- Köszönöm, asszonyom.
Hilda a földet bámulva indul, hogy távozzon a szobából, majd kintről megtorpan egy pillanatra, elgondolkozva, hogy a grófnő miért marad benn, de inkább nem kérdezi meg. Addig elsétál, hogy ne látszódjon az ajtóban, de mivel azt a grófnő nem zárta be, ezért ő sem teszi és úgy gondolja, bár tudja, hogy rossz dolog, de pár pillanatig álldogálhat még itt, hátha kiderül valami érdekes...
- Aranyos lány, nem igaz? - kérdi Mina maga számára is ismeretlen éllel a hangjában.