[Magánjáték - Syele&Hans] Megy két őrült az erdőben, erre az egyik...

Mindössze néhány percet kell sétálnom az erdőben, hogy beleütközzek Syelébe. Meglepődtem volna, ha nem téved el, hiszen annak ellenére, hogy milyen akaratos, és mennyire uralkodni akar, a tehetsége vagy tudása elég kevéssé adatott meg hozzá. Nem csodálkozom tehát, hogy ilyen téren is életképtelen.
Ez a szerep azonban amit magamra öltöttem megkívánja, hogy engedelmeskedjek neki. Nem mintha nehezemre esne – olyan ez, mintha egy gyerekkel játszanék. Mondjuk velük pont gyűlölök még érintkezni is, ez a lány most szórakoztat. Kár lenne ha valami balgaságot csinálna, és emiatt meg kellene ölnöm.
Különösen is érdekes volt a kard, amit kapott. Úgy tűnt gond nélkül lehet vele szellemet ölni, ráadásul ránézésre is megmondható, hogy ezüstből van. Értékes eszköz lehet a későbbi kalandjaim során, így mindenféleképp meg akarom szerezni tőle – úgy sem bírja el, egy nagyobb összegű váltóval könnyen lekenyerezhetem. Sőt, talán már ígéretekkel is.  Most azonban hogy megpillantom, közelebb is lépek hozzá.
- Ezután merre tart, úrnőm? – lépek vissza azonnal a játékba, hiszen a harc ellenére kicsit meg kellett szakítani.

- Akkor nem késlekedhetünk…még valakik megpróbálják bezsebelni a mi részünket is. – nyújtottam ki a kezem, mint amikor a hölgyet engedik előre, ám nem vártam meg hogy jön e, elindultam lassú lépésekben én is.
A városban még könnyű volt elhitetnem vele, hogy szolgálom, a kriptában azonban kénytelen voltam néha durvábban is kezembe venni az ügyeket – vagy éppenséggel megmutatnom mit is akarok igazán. Ügyesen kell kijátszanom a lapokat, ha azt akarom, hogy tovább is elhiggye az egyszerű zsoldos álcát-
- És miután megszerezte a jutalmat? – ütöm még a vasat. Ő is tudja, hogy nem erre gondoltam az első kérdésnél sem – vagy ha nem, akkor korlátozottabb, mint hittem -, remélem ezúttal nem kerüli el a választ azzal, hogy a fogadóba, vagy hasonló helyre. – Honnan is érkezett a városba? – kérdezek meg még ezt is, mintha csak nem emlékeznék arra, mit mondott.

- Pedig milyen barátságos volt Kasandra is. – teszem hozzá nevetve. Veheti kötekedésnek is, vagy akár az eddigi megjátszott érdeklődésem kiteljesedésének. – Hol van pontosan az a messze? – kérdezek rá arcátlanul. Meglátjuk mennyire lesz nyitott a megélt közös kaland után. Sajnos a végén eléggé egyértelművé vált mindenki motivációja, ám ez részletkérdés.
- Engem? Carolusburgból. Mióta ott vannak ezek a jotün verőlegények, alig kell a magamfajták munkája bárkinek is. Itt azonban volt munka. Ennyi év után már kiszagolja az ember, hogy honnan jön a pénz. – fejeztem be, majd ideje volt a lényeg felé is haladni.
- Nehéznek tűnik a kard. Segíthetek vinni? – kérdeztem. Korábban is volt már nálam, akkor se vittem el – most mégis mi okom lenne máshogy tenni?

- Miért jött el? – folytatom szenvtelen módon tovább a kérdezősködést. Ha megunja, egyszerűen ordít majd egyet, legalábbis az alapján, ahogy megismertem. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, tényleg érdekelt, hogy hogyan került ide egy ilyen lány, és hogy mi a célja – bár abból már kaptam ízelítőt így is.
Látható grimaszt vág az arcom, amikor a földbe szúrja a fegyvert – így pusztítani egy ilyen érdekes holmit. A látvány sokkal fontosabb számára, hogy mit is tesz. A pénzéhes zsoldosra elmosolyodom azonban.
- Lehet hogy pénzéhes, ám ahogyan azt eddig is tapasztalta: megbízható. – nyomom meg az utolsó szót egy picit erősebben. Természetesen eszem ágában sem volt árat ajánlani, tisztában voltam azzal, hogy mindig az van hátrányban, aki először jelent ki valamit. Először is meg akartam tudni, hogy egyáltalán milyen nagyságrendben mozog a lány. 20 váltó? 200? 2000? Nem mintha nem lett volna lehetőségem nagyrészt bármit megfizetni amit kitalál, ám nem akartam többet költeni a kelleténél.
- Az attól függ, mennyiért akar megszabadulni tőle. - jelentem ki még mindig mosolyogva.

Úgy tűnik a neki nem tetsző kérdéseket egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Pontosan, mint egy idegesítő úrihölgy. Nem értem miért, mégis szórakoztatott valahogy. Tudtam, hogy miért: Hildit láttam benne újra és újra. Az is arcátlanul pimasz volt, valaki pedig gonosznak is nevezte volna. Ám ügyes volt, és célratörő. Talán több a hasonlóság kettőjükben, mint azt elsőre hinném…
Nem szabad, hogy ez az összehasonlítás elvegye a tisztánlátásomat. Ő nem Hildi. Őt nem mentettem meg, és nem tartozik hozzám. Sőt, nem is fog. Mindössze a szórakozás és üzlet miatt folytatom vele ezt a játszmát.
- Valóban. – hagyom annyiban a megbízhatóság kérdését, főleg így, hogy nyíltan elkezdett árról és üzletről beszélni. – Bölcs döntés. – bólogatok.
A fát otthagyva kettővel közelebb lépek a lányhoz. Kezeimet összefonom a mellkasom előtt, hogy lássa, nem fegyvert kívánok húzni – bár talán azt is megtehetném. Nem mentem kardtávolságon belülre, nem akartam, hogy a hirtelen ijedtségtől még a végén megpróbáljon megölni. Nem, egyelőre csak kíváncsi voltam arra, hogy hogyan viseli a nyomást.
Nem neveztem meg árat, sem pénznemet – ő azonban elég tapasztalatlan volt ahhoz, hogy megtegye. Ha pontosan ugyan nem is tette meg, mégis, az érdeklődésével sokat elárult. Mi kellhet neki vajon? Keres valakit? Információ? Esetleg ismeretség? Igazából nem számít. Mindenképp előnybe kerültem.
- Pontosan. Miért? – kérdezek vissza kurtán.

Óvatosan követte a mozgásomat, mosolya pedig megváltozott: az eddigi flegma és lesajnáló helyett immáron a kedvesség üzenetet közvetítette felém. Megváltozhatott volna valami? Természetesen, szüksége lett rám hirtelen. Értékes lett számára az, amit ajánlani tudok: biztonság északon. Gyanúba keveredhettem volna, ha valaki felismer minket együtt, ám így, hogy az álcám még tartott, erre nem volt túl sok esély. Úgyis arra tartottam, ím nem csak hogy – felettébb szórakoztató – társaságom is akad az útra, de a kard is az enyém lehet. Nem volna rossz üzlet.
Ezzel azonban vigyáznom kell. Ha meglátja, hogy túlságosan is ráharaptam a csalira, még visszakozni kezd, vagy meggondolja magát, elő áll újabb és újabb kérésekkel. Óvatosan kell belemennem a játékba.
- Valóban veszélyes az út, főleg mostanság, egyedül csakugyan nem biztonságos… -értettem vele látványosan egyet, kihangsúlyozva ugyanazt a szót, mint ő.
A sötét ellenére is nehéz lett volna elkerülnie a figyelmemet nem csak a szempillája rebegtetése, de a hanghordozása is. Szórakoztató volt, ahogyan megpróbált elcsábítani. Nem volt csúnya lány, de kifejezetten szép sem – a korát úgy 15 körülire tippelném, nem vészesen fiatal. Ez is stimmel Heidivel…de ő nem Heidi. Engedhetnék is a csábításának…ha nem kellene attól tartanom, hogy egy késsel a hátamban ébredek. Túlságosan is hataloméhes volt a lány ahhoz, hogy ezt megengedhessem magamnak.
- Kifejezetten sokat tudnék mesélni a város néhány sötét utcájáról… - vakargattam az állam elgondolkodva – …és a benne élőkről is. Kiket akarsz megismerni? – tettem fel nyíltan a kérdést. Vajon meddig bírja az eddig igencsak vékonynak tűnő húr, mielőtt újra átcsap a lány lekezelő hangnembe a kíváncsiskodásom miatt? – Minden attól függ, hogy mit akarsz elérni. – jelentettem ki, még egy picit feszítve azt a bizonyos képzeletbeli húrt.
Kíváncsi voltam, hogy így, egyenes céllal a szeme előtt - amihez én is szükséges vagyok - mennyire tudja visszafogni az indulatait. Egy hisztis gyerekkel állok szemben, vagy egy rafinált, magán uralkodni képes cselszövővel?

Láttam ahogy lehervad a mosolya a sötét utcák említésére. No lám, hát nem lentről akarja kezdeni a ranglétrát? Rögtön a pompába vágyik? Nem tudom hibáztatni, én is így voltam ezzel – a különbség, hogy nekem sikerült is. Talán neki is fog? Becsülettel végezni a munkát. Ennél a mondatnál azért elmosolyodtam kicsit. Mindegy, hogy a söpredék közzé áll be, vagy valahol feljebb kezdi meg a munkálkodását a hatalom elérése érdekében, egy biztos: ha haladni is akar, az nem lesz becsületes.
- Mondd csak…mit jelent számodra a becsületes munka? – kérdezek vissza, egyelőre nem reagálva az „igényeire”. A tettek beszédesebbek lesznek, ha egyszer odaérünk.
Kíváncsi lennék a gondolataira, ha egyszer megtudná, hogy kivel beszélt. Erre persze nagyon kevés az esély, nem hinném, hogy valaha olyan pozícióba kerül a lány, hogy érdemes legyen felfednem előtte az igazi kilétemet.
A céljai tekintetében nagyon óvatosan fogalmaz. Tudás szerzése és birtoklása.
- A tudás pedig hatalom? – húztam széles mosolyra újra az ajkaimat. – Irány tehát Carolusburg. Előbb azonban gyűjtsük össze azt a jutalmat Kassandrától. – mondtam, és folytattam is a sétát a város felé. Nem aggódtam attól, hogy hátat fordítsak neki: a kardot nem bírja megemelni, az íját pedig nem tudja elég hangtalanul előhúzni ahhoz, hogy ne tudjak rá reagálni, még ha eszébe is jutna valami őrültség.

Egészen érdekes meghatározását vallotta annak, mi is a becsületes munka. Tetszett. Látszott rajta, hogy ő is büszke rá, ahogyan kihúzta magát.
- Kassandrának? Olyan csúnyán elutasított…meg is érdemli. – mondtam, miközben újra ábrándosan tekintettem a távolba. Vajon még mindig elhiszi, hogy ennyire korlátozott vagyok, vagy már átlát a színjátékon ennyi utalás és sokatmondó pillantás után?
Lényegtelen, a célom elértem. A kard az enyém, még ha egyelőre hagyom is, hogy ő vonszolja utánunk. Egész visszafele úton elszórakoztat a kislány. Sőt, ha netán egyszer viszi valamire, talán még hasznos is lehet az ismeretségünk.
- Természetesen. – mondtam nagy magabiztossággal, majd elindulok abba az irányba, ahol a várost sejtem. Talán erre lesz.