Küldetés: A lidérc báli ruhája

Csendben ballagtam a sokasággal, fura szerzetek voltak, de nem voltak utálatosak. Nem éreztem annak, micsoda megkönnyebbülés, leszámítva a Kéztolvajt.
- Kik vannak közöttünk, akik képesek mágiát használni, Alicián kívül? - Amegmi? Mivel nem láttam sok értelmét ecsetelni a hasztalanságomat, ahogy a hegyes fülű, így egyszerűen elkezdtem gyakorolgatni a dallamot, akkor is én fogom vele keresni a legtöbb pénzt.
- Az attól függ, pontosan mit értünk mágia alatt, bár ha a hagyományos értelemben gondoljuk, akkor én. - mondja Anya, bár nem tudtam miről beszélt. A mágia valamilyen eszköz régebbi, hagyományos, változatokkal és újabb, szokatlanokkal?
- Fel tudok szívódni, hogyha szükséges. - Apa amúgy sem egy túl jellegzetes személyiség, ha lefeküdne a földre észre sem venném.
- Körülbelül hányan vannak? -
- Sokan. - Meglepő, Késdobáló. - De itt a kapuban csak az az egy rohadék áll. Elbízták magukat elég rendesen a mocskos dögök. - erre fölkapom a fejem. Milyen rohadék? Hol? Merre?
- Van valami csöndes módja? -
- Más módja nincs. Valahogy úgy kéne megölni, hogy ne csapjunk zajt. Ezért nem jó az én robbantásom... -
- Én azt mondom, küldjük előre Iboketet. Egy démon csak nem lenne annyira gyanús, egy ilyen szentségtelen helyen. Ő eltereli a figyelmét, mi pedig besurranunk a szellem mögött. - mosolygott rám a Kéztolvaj. Mi a MAMMON?! Erőszakoljon meg a ministráns apukája! Nem akartam bemenni, veszélyes és ijesztő volt, de bizonyítanom kellett Aranykéznek, hogy méltóbb vagyok a keze érintésére, mint ama alantas Kéztolvaj. Bátornak és elszántnak kellett lennem, hogy lenyűgözzem.
- J-jó. - hebegem takaratlan rettenettel. Teljesen jogos volt a félelmem.
- Szóval csak úgy menjünk el mellette? Rendben. De ha kell, mozgásképtelenné tudom tenni. - ajánlja fel Anya a könnyű utat, de nem hagyhatom, hogy úgy bánjon velem, mint egy kisgyerekkel az üzleti partnerem előtt, mit gondol akkor majd rólam?!
- J-j-jó lesz ez, Anya. - próbálom lecsitítani Anya félelmét… vagy a sajátomat?
- Meg kell ölni, ha észrevesz minket, világos? -
Elindultam a kripta bejáratához, ezen a ponton nem láttam sok értelmét a tervezgetésnek, ha meghalok, hát haljak meg bután, de üzlettársam követ és most az egyszer nem zavar, hogy belekontárkodik a dolgomba, amit valaki más aggatott rám, valószínűleg azért hogy meghaljak bele és csak ő élvezhesse a simogatást.
- Lám-lám. Mí ritka alkalom, hogy vendégeket látok. Mi járatban itt, ahol a madár sem énekel? - MI A FRANCOS, KÉNKÖVES ÚRISTEN RÉMÁLMA EZ?!
- A kripta díszítése egyszerűen csodás. Ezt jöttünk tanulmányozni. - hangzik Aranykéz válasza, hála az égnek, elmehetne szentnek, már amennyire az jó lehet az nekem.
- Ó, és az alsóbb szintek még sokkal szebbek. Fáradjatok csak be, nézzétek meg. - invitál minket az átkozott, szentségtelen megtestesülés, ha tudnám itt helyben megáldanám. Pusztuljon csak meg.
- ÉS ESETLEG A TI ÉNEKEITEKET MEGTANULNI... HA A MADÁR NEM ÉNEKEL, TI BIZTOSAN... - teszem hozzá Jonatan mondandójához annyira nyugodtan, amennyire tudtam, mert bizonyosan szoktak énekelni. A holtak éneke pedig igen ritka lehetett.
- Micsoda muzsika. Ti aztán fergetegesek vagytok! - csapkodja egymásnak a légszerű tenyereit, amik így valamiért mégis hangot adnak, pedig azt hittem átmennek egymáson.
Anya ekkor előretör, szembeáll a szellemmel, mire az megáll, nem csak úgy mint eddig, hanem teljesen. Anya félelmetes, nem véletlenül az anyukám.
- Elnézést, kedves - néha kicsit agresszívak tudnak lenni. Sajnáljuk. -
- Nem, idióták, ez egy csapda! Öljétek meg! -
- Kinél van ezüst penge? -
Éreztem, hogy a keserves, kétségbeesett düh ismét eluralkodott rajtam a nagy tétlenség közepette és a visításomat visszatartandó jobbommal takartam a számat, míg a bal kezemmel előkaptam a tőrömet és megpróbáltam leszurkálni, ami nem tűnt túl hatékonynak az Anya előtt mereven álló szellembellem ellen, így más taktikát kellett keresnem.
- Most akkor idegenvezetésen vagyunk, vagy verekszünk?! Döntsük már el! - VÁSÁRON!
- Van itt valaki, akire szükségünk lenne. Ki tudjátok őt nekünk adni? -
Ez már az ő dolguk volt, én ehhez nem értettem, így inkább kitaláltam valami mást. Először belenyúltam a szellemkébe és mivel nem haltam meg tőle, így kitaláltam egy játékot, addig megyek át rajta, míg meg nem hal, bár nem tudtam, hogy meghalhat-e valaki kétszer, de bizonyosan megérte kipróbálni. Megindultam hát, előre-hátra, oda-vissza rohanni és ugrálni a szellemen keresztül, ha már nem volt láthatóan káros hatása a cselekvésnek valamivel el kellett foglalnom magam és levezetni a feszültségem.
- Kislányom, nem tartod ezt kissé illetlennek? - kuncogta Anya.
- Nem, Anya. - pislogtam rá értetlenül, furcsán kellemetes volt, leírhatatlanul furcsa.
- No, azt mondom, haladjunk. - és haladtunk.
Lementünk egy szűkös járatban, ami nyilván csapda volt, mert szűkös volt és sötét és ellenséges terület, a kő földdé vált majd megjelent az első élőholt, vagyis annak végtagja, a puha földön át, majd köröttünk megjelent a többi, mily meglepő, egyértelmű csapda leledzett a földnek ezen pontján.
- Hogy szakadna rátok a szaros kripta! Nyálkás kezű fajankók, eresszétek el a Kéz Tolvajt! - ordítom amaz felé, ha már ily hamar megfogták, reméltem, hogy leharapják a lábát, de ezt nem mondhattam mindenki előtt. Közben egy biztonságosabbnak ítélt irányba ugrok az árnyak vezetésével, ami mint kiderült nem volt annyira biztonságos, de legalább egy pillanattal később halom meg, mint az alantas és ezáltal jobb lehetek, ki tudja, ha elég jól játszom a lapjaim talán még ki is futhatok, mi előtt mindannyiunkat felfalnak ezek a démoni lények.
- Na jó, ebből elég legyen! Szálljatok le rólam!! - ordítja Anya ijesztően parancsolón, mire az annak eleget nem tevő dögök sziszegve megégnek, akár a máglyára tett hitetlenek. Magáról leégetve a mancsokat a többiekről is lefejti amazt és mindenkit megment, erős, ijesztő, kedves és nagylelkű. Tényleg Anyámként akartam rágondolni, már nem is érdekelt, hogyha nem mocsok gazdag, de úgy éreztem, hogy ő lehetne a legújabb és betölthetné az űrt a szívemben, amit a sors oly kegyetlenül kitépett.
- Anyaaaaaaa!!!! - rohanok felé, hogy most először őszinte szeretettel és vággyal megöleljem, reménykedve, hogy egyszer hozzá fogok tartozni, még ha tudtam, hogy hasztalan remény is volt. Közben Anya visszavált a pihe-puha alakjára, bele sem gondoltam, hogy én is föléghetek, mint a hullák, Anya szeretete biztosan meg fog védeni, ha jó leszek.
- Ne... nem szabad hozzám érni, ha nem akartok úgy járni, mint az élőholtak. Vagyis... most már szabad. Csak.. amíg... hatásban van... volt az előző, addig nem. Az érintés miatt gyulladtak fel. Csak... csak óvatosan. - mondta nagy törődésében Anya és nem tudom miért, de tényleg magához húzott, ismerős és bensőséges volt. Nagyon hiányzott, nagyon nagyon…
Továbbmentünk.
Hmm.... milyen érdekes... - szólt a szél és igaza volt. Valóban az volt.

Fölfele menetelve két élőholtat pillantottam meg.
- Arra kell menni? - Szerinted Szénahaj? Egy egyenes úton nehéz eltévedni, nemde?
- Úgy néz ki... -
- Na hozzájuk is odamennél, elbeszélgetni? -
A felesleges szócséplés közben körbevezettem a szemeim környéken, bár nem nagyon láttam semmi hasznosat a szobában az élőholtakon és egy álló koporsón kívül. Közben Anya és Aranykéz megközelítik amaz nagy koporsót és rossz érzésem lesz, mikor a csontok odazörögnek hozzájuk, szinte magam előtt láttam, amint Anya vérbe fagyva fekszik a kövön és a közöket is megtölti a vörös folyadék. Nem, nem, nem, soha…
- Ez fedett. Mutasd meg nekünk az erődet Jonatan! - NENENENENENE!
- Ezért plusz pénzt fogok kérni! - mondtam a Késdobálónak. Megőrültem, biztosan.
- Hé! Üresfejűek! Kapjátok be a szőrös farkam! - üvöltöttem Anya mellé lépve, nincs sok hasznom, de fürge vagyok, amíg elfoglalom, addig szétkaphatják őket. Nem kellett hozzá sokat kockáztatnom a bőrömön kívül, de Anyáért megérte, de Aranykéz ignorál és még mindig a koporsóval babrál. MI VAN HA ELLENSÉG? Ki kellett volna végeznünk ezt a kettőt, aztán a másikkal babrálni. Szent Ég, micsoda hülye. Ezalatt hátrálok a lépcső felé, ha más nem, megdobom a lábát kővel és reménykedtem, hogy elesik közben, de szerencsére nem történik meg, hiszen Apa megtette, amit meg kellett és becsületéhez méltóan hátba támadta, úgy éreztem, hogy tényleg jó páros voltunk.
A koporsóból kiemelkedett a következő és sokkal nagyobb csonthalom, micsoda szerencsétlenség, megkíséreltem ugyanazt elsütni.
- ERRE TE NAGYRA NŐTT FATÖNK! KISUJJAL KIKAPOM A JÁTÉKODAT ÉS ADDIG ÜTLEK MÍG ANYUCI MÖGÉ ROHANSZ VISÍTVA, MINT EGY MALAC! - szavalom el a kitalációmat és valamennyi büszkeséget érzek magamban, hogy legalább a gúnyolódás és a futás megy, Anya is biztos büszke volt rám. Na, de ez már okosabb volt és nem akart táncolni, ami részben idegesítő volt, részben pedig megnyugtató. Ekkor Aranykéz és annak ellopója állt neki agyalni a nagyságos csontot, ami pillanatokon belül a térdére esett a túlerő okos kihasználásától. Majd úgy döntök törjük össze.
- Próbáljuk meg rádönteni, Aranykéz. - de nem asszisztál hozzá, így egyedül maradok a koporsó mellett, helyette nyakon szúrja és lefeszíti a fejét, ma is tanultam valamit. Vajon ez ember volt valaha?
Hihetetlen csoport volt, gyorsan összehangolódtak, fájt a szívem, hogy Anyán kívül bárkivel is osztozkodnom kellett volna, de máskülönben úgy járok, mint a nagy csont.
- Akkor is kérni fogom a több pénzt! - fejezem ki a rosszallásomat, senki más nem kockáztatta annyira az életét, mint én! Nekem volt a legkisebb esélyem megélni a holnapot!
- Iboket.... örülhetünk, hogy életben vagyunk. Ez többet ér, mint a pénz. Hagyjál békén! Nem vagy az Anyám!
- Kétlem, hogy őt meggyőzöd.
- Próbálkozni lehet, nem?
Mérgesen a következő csapdához vezető lépcsőhöz megyek és elgondolkozom, túl jól őrzik, valami itt nagyon értékes volt.
- Hé... Szerinted ezek miből máglyáztak annyit? Vajon a pénzeseknek kellhet, amijük van? - szólok a Kéztolvajhoz, akit nem nagyon érdekelt, így elintéztem egy vállvonással.
Elindultunk fölfelé, ezen a lépcsőn sem voltak már csapdák, biztos fönt lesznek majd.
- Hát miattatok olyan hangosak a lelkek? - Ez meg miről beszél? Már meg sem lepődtem, csak reméltem, hogy minél előbb véget ér a kalandunk.
- Mitől lennének hangosak a lelkek? -
- Az élőktől. -
- Te lennél a nekromanta, aki feltámasztja a holtakat, hogy a városra támadjon? -
- Kedves, hogy ilyen hatalmasnak gondolsz. -
ROHADT MACSKA.
- Ki ez? Ismered?-
- Sosem láttam. -
- Mi történt velük? -
- Ő, ők jól vannak. Itt pihennek, amíg nem szólítja őket a kötelesség. -
- Kedvességem határtalan. És ki az, aki ezt teszi? Ki itt a leghatalmasabb? -
- Komolyan ilyen ostobának nézel, ember?-
- Menj már onnan, te rühes négylábú dög! Hogy égetnének meg! - üvöltöm a macskának. Idegesítő volt.
- Iboket, ne bántsd szegény állatot. Hiszen nem is él. Apropó, hogyhogy van egy macskaszellemed? -
- Ó hamarosan megtudod. Én vagyok a sírkert gondozója. Egyszerű emberek mit sem érnek ellenem. Mert én félig ember, félig szellem vagyok. -
Rohadék macska...

- Arra kell menni? – kérdezte a csendes lány, mikor megláttuk a bejáratot, előtte a két őrrel.
- Úgy néz ki… - suttogta halkan Alicia.
Én igyekeztem a lehető legjobban felmérni a terepet. Valóban az volt az egyetlen út? Kegyetlenségnek vélhetnék a többiek, ha megint előre küldeném Iboketet, hiába túl szórakoztató nézni a szenvedését. Fintorogva fordultam Jonatan felé.
- Na, hozzájuk is odamennél, elbeszélgetni?
- Nagyon szívesen, ha ezúttal követtek is. – válaszolt, ugyan azzal az irritáló, magabiztos mosolyával.
- Van bármi más mágiád a robbantáson kívül, ami beválhatna? – kérdeztem, ezúttal Alicia felé fordulva, mire az a könyvét felém fordítva mutatta a tartalmát. Képek egy halottról, ami kimászik a sírjából. Feltámasztás? A semminél jobb.
- Talán azzal kezdhetnénk valamit. – mondta Jonatan, a koporsó felé mutatva, amely köztünk és az őrök között helyezkedett el, nem messze a bejárathoz vezető lépcsőtől. A koporsó azonban fedett volt, de meg kellett bizonyosodjunk arról, hogy valóban volt e benne halott, amelyet feltámaszthatott volna a lány. Közelebb is mentünk, és bár igyekeztünk a lehető leghalkabban osonni, a halottak észrevettek minket és lassú léptekkel elkezdték megkerülni a koporsót, hogy elénk álljanak.
- Ez fedett. Mutasd meg nekünk az erődet Jonatan! – mondtam, mikor én is megláttam a vastag kőlapot, ami fedi a koporsót, majd elővettem az íjamat és a jobbról közelítő élőholt fejébe engedtem egy nyílvesszőt. Az attól csak megtorpant, de el nem borult, csak lassabban közeledett. Fénylő kék szemeiből már csak egy volt látható.
- Hé! Üresfejűek! Kapjátok be a szőrös farkam! – hallottam Iboket kiabálását a hátam mögül, ahogy próbálta elvonni a támadóink figyelmét, és legnagyobb meglepetésemre azzal az ostoba incselkedésével, sikerült is neki elcsábítani a balról közeledőt.
Jonatan eközben engedelmesen nekifeszült a koporsónak, miközben halkan motyogott valamit. A fedél elmozdult és egy indokolatlanul hosszan elfekvő holttest vált láthatóvá, kinek szemei felgyúltak és azonnal mozgolódni kezdett.
Wilhelminát szemem sarkából láttam, ahogy kezével a felé a csontváz felé int, amelyet én is meglőttem, mire az fekete lángra lobbant! Mágia! Micsoda erős és pusztító mágia! Kár, hogy hatástalan volt vele szemben.
A sötét tünde viszont az Iboketet követő halott mögé osonva igen hamar megkönnyíti azt a fejétől.
A csontváz, amely lángra lobbant, hamar lerázta magáról a fekete tüzet, és fegyverével igen gyorsan Jonatan nyaka felé suhintott. Már számítottam is rá, hogy az ostoba feje a koporsóba hullik, ám a bolondok szerencséje vele volt és a fegyver elsuhant mellette, bele a földbe. A koporsóból felkelő halott, valószínűleg látván „társa” szerencsétlenségét, úgy dönthetett, saját kezébe veszi Jonatan sorsát és magához véve a fejszéjét kikelt nyughelyéről, hogy a férfit egy erősebb csapással kivégezhesse.
Gyorsan történtek az események, ám nem hagyhattam, hogy összezavarodjak. Egy cél lebegett a szemem előtt, ahhoz pedig szükségem volt az alattvalómra. Hogy Jonatant megkíméljem egy újabb támadástól, és hogy hagyjak neki esélyt biztonságos távolságba kerülni, egy újabb nyílvesszőt illesztettem az ínra és belelőttem a hatalmas halott fejébe. Sajnos nem volt olyan pontos a lövésem, mint az előbbi és csak a halántékát repesztettem meg vele, de arra pont elég volt, hogy megakasszam támadás közben, így Jonatan elhátrálhatott.
- ERRE TE NAGYRA NŐTT FATÖNK! KISUJJAL KIKAPOM A JÁTÉKODAT ÉS ADDIG ÜTLEK MÍG ANYUCI MÖGÉ ROHANSZ VISÍTVA, MINT EGY MALAC! – üvöltött Iboket. Hangja hisztérikus volt és az eredménye is elhanyagolható. Az óriásnak valószínűleg volt egy hangyafingnyi sütnivalója, hogy figyelmen kívül hagyja az egyértelmű elterelést.
- Jonatan, maga miért áll ott, mint egy facövek? – kiáltott Wilhelmina, miközben a férfi és a fejszés halott közé állt, megidézve egy feketeségből álló pajzsot. Tehát nem csak támadni, de védeni is képes volt a varázslataival. Elképesztő, mikre nem jó a mágia! És igen hatékony is volt, nem úgy, mint a lángok, ugyanis a halott hatalmas fejszecsapását úgy hárította vele, mintha csak egy gally lett volna. Az a nő elképesztően erős. Nekem meg csak egy íjam volt. Valamit tennem kellett, hogy erősebbnek mutathassam magam. Valahogy fel kellett érjek Wilhelmina szintjére, ezért a túlméretezett halott mögé léptem, amilyen gyorsan csak tudtam és teljes erőmből beletapostam a térdhajlatába. Túl magas volt, hogy a fejét levághassuk, szóval csak térdre kellett kényszerítenem.
A csontok egy halk roppanással megadják magukat a súlynak és a zombi térdre rogyott.
- Próbáljuk meg rádönteni, Aranykéz. – szólt Iboket Jonatannak, miközben a koporsó fedelére mutatott. Tehát nem futott messzire és tenni akart még, de a férfinak jobb ötlete volt.
Pengéjét előhúzta és beledöfte a halott nyakába, majd mosolyogva jó éjszakát kívánt neki és egy mozdulattal lefejezte. Remek munkát végzett, így megjutalmaztam egy elismerő, szelíd mosollyal.
Eközben a másik elő halott is elpusztult, valami apró szörnyeteg és a sötét tünde által.
- Köszönöm, Suzi. Ügyes voltál. – mondta a tünde a távolabb álló csendes lánynak. Ezek szerint az övé a kis szörnyeteg? Ő idézte meg?
- Suzy! – szólítom meg a lányt. - Te csináltad azt a kis szörnyeteget? Hogyan? Honnan? Te is parancsoltál neki?
Nem hittem volna, hogy képes ilyesmire a lány. Tudnom kell, honnan tanulják ezeket az erőket, hogy magaménak tudhassam őket.
- So-kat kell még men-ni? – kérdezte Suzy Aliciától, teljesen figyelmen kívül hagyva a kérdéseimet. Vajon szándékosan? Bizonyára csak túl nagy zavarba volt.
- Ez már a legmélye a kriptának. Olyan rész, mely eredetileg nem volt rész. A nekromanták ásták ki, hogy férjenek a büdös dögeiktől. - felelte a lány hidegen.
- Hm! - felhúztam az orromat, játszva a sértődöttet Suzy ignoranciáján, majd összecsaptam a tenyerem és a lépcső elé álltam. - Akkor nincs más hátra, mint előre.
A hatalom forrása felé…
A lépcsőn felfelé haladva egyre világosabb lett minden és mire felértünk, már szinte vakító volt a lenti fényviszonyokhoz képest. A bejáraton túl, egy nagy terem fogadott minket, közepén egy hatalmas csontheggyel, plafonján pedig egy kisebb lyuk tátongott, beengedve az éjszakai hold fényét. A csonthegyen egy oltár állt, a hegy előtt pedig egy kisfiút, kinek haja teljesen fehér volt, benne egy apró masnival. Zöld bőrzekét és testhez illő nadrágot viselt, kar és lábszárvédőkkel. Két kezét maga előtt tartotta, melyben egy szellem macska feküdt, halkan dorombolva, ahogy a fiú simogatta.
- Hát miattatok olyan nyugtalanok a lelkek? – szólalt meg halkan, végignézve mindegyikünkön.
- Mitől lennének hangosak a lelkek? – kérdeztem, sokkal inkább magamtól, mint a kölyöktől. Nem igazán értettem, hogyan lehet egy lélek nyugtalan, és ezt ő honnan tudhatná.
- Az élőktől.
– Te lennél a nekromanta, aki feltámasztja a holtakat, hogy a városra támadjon?
- Kedves, hogy ilyen hatalmasnak gondolsz. – nézett rám összeszorított szemekkel, miközben a macskája kimászott a kezéből és a vállára mászott.
- Kedvességem határtalan. – mosolyogtam a fiúra gőgösen.
- Mi történt velük? – kérdezte Wilhelmina, körbemutatva a falakat dekoráló szenvedéssel teli emberi alakokon.
- Ó, ők jól vannak. Itt pihennek, amíg nem szólítja őket a kötelesség. - mondta a fiú.
- És ki az, aki ezt teszi? Ki itt a leghatalmasabb? – kérdeztem a gyerektől, aki erre gúnyosan elkezdett kuncogni.
- Komolyan ilyen ostobának nézel, ember?
- Kezdjük az elején akkor. Te ki vagy? – csatlakozott be a kérdezgetésbe Jonatan is.
- Ó hamarosan megtudod. Én vagyok a sírkert gondozója. Egyszerű emberek mit sem érnek ellenem. Mert én félig ember, félig szellem vagyok. - jelentette ki fölényesen, miközben csontok kezdtek el lebegni körülötte és köré épülni a gyerek testének. Nem is tellett bele egy percbe sem, hogy négy keze legyen, mind a négyben egy-egy karddal és nekem egyetlen egy dolgon járt csak az eszem: Arcátlan gúnyolódásáért úgy megfizettetem, hogy könyörögni fog a túlvilágért!

A rohadt macska még mindig ott kószált a négykarú, emberforma körül, hogy verné meg az Isten. Valamiért kifejezetten zavart az állatszellem jelenléte, még a csontba burkolt négykarú fiúnál is jobban, pedig ő fenyegetőbben álldogált kezében egy-egy karddal, készen állva arra, hogy levágjon minket.
- Zavard már el onnan azt a dögöt! - mutogatok a macskára, bár nem tudom, mennyire érti a fiú, de nem érdekelt, hogy magára veszi-e vagy sem, a lényeg, hogy a macska eltűnjön.
Egy ideig ácsorogtunk egymással szemben és egészen úgy éreztem, hogy halálra próbáljuk untatni egymást, közben Késdobáló idézett magának egy csontvázat, vagy fabábot, fene sem tudta megmondani, ekkor viszont a fiú megindult és elkezdődött a küzdelem, amihez még mindig semmi kedvem nem volt. Nem értettem minek kellett nekik Késdobáló barátosa, hiszen így is elég hullájuk volt, egyszerűbb lett volna átadni vagy megmondani, hogy meghalt.
A fiú csapásra emelte az egyik kardját, ami nem is aggasztott volna, viszont gyors volt és úgy éreztem ez csak trükk akar lenni, hogy a másik hárommal elkapjon minket, mikor kimozdulunk, de nehéz lett volna mást csinálni rá, ha nem akarok meghalni, szóval elmozdultam a csapás irányába közben gyorsan leereszkedtem és sikerült bebújnom a csapás íve alá, így nem vágott le. Mammon vezette a lábaim és meg is látszott az eredménye, menet közben visszakézből csaptam egyet a balomban pihenő tőrrel, mire a fiú a másik kezével hárította a csapást, hála az égnek ez jobban érdekelte, mint ténylegesen a megölésemre használni. Valami viszont furcsa volt benne, gondoltam, hogy könnyen fogja hárítani, nem volt erős a csapás, de ez túl könnyűnek tűnt, mintha csak egy porszemet söpört volna le magáról, ha nem kapcsoltam volna időben simán kiverte volna a kezemből a fegyverem. Közben Aranykéz eltalálta a dögöt és a felé irányuló csapás valamiért nagyon, de nagyon furcsa szögben elkerülte, ha nem pezsgett volna bennem az adrenalin, akkor el sem hittem volna, amit láttam. A Kéztolvaj meglőtte az íjával, remélte, hogy tud célozni és legalább engem nem talált el, fél szemmel egy pillanatra láttam, ahogy Anya és Apa elpusztították Késdobáló bábját. Valamiért nagyon utálhatják az élőholtakat.
A fiú közben fegyvert cserélt és meglepett, hogy nem vágta a feleslegessé vált fegyverét valamelyikünknek, én biztosan azt csináltam volna a helyében, majd döfött és lendített Aranykéz felé, kiugrottam a döfés útjából és az árnyak erejével a fiú mögé helyeztem magam, arcom elé helyezve a tenyerem az ujjaim közül vizslattam a fiút, bal kezemben megpörgettem a tőrömet és a jobb oldalamhoz emeltem.
- Gyorsnak képzeled magad, igaz? A hozzád hasonló köcsögök mindig azt hiszik, hogy jók. - valójában féltékeny voltam, hogy ennyire gyors volt és én nem, de vajon lehetek még? Szerettem volna a gyorsaságát, mert tudtam, hogy lassabb voltam.
Beléptem, és lehajolva, a térdét próbáltam támadni, mire a tőr hegye csontnak ütközött, úgy éreztem mindjárt visítok, semmi sem ment az egészben, még csak a bőrét sem tudtam elérni a védelem miatt, ami úgy lökött vissza mintha csak kereket gurigató kisgyerekek játéka lennék. Közben Apa az én irányomból próbálta támadni a harcost és reménykedtem, hogy kivégzi a vezetésemmel, de tévedtem, végül is a tőr rövidebb, mint a kard, amit a fiú használt. Anya újra felvette azt a veszélyes, sötét alakot, amit legutóbb is, de a fiú a legkevésbé sem izgatottan átszúrta, mire Anya mozgása alapján meglephette, mert egy ideig nem mozdult, csak nézte a mellkasába mártott pengét. Az egész nagyon kaotikus volt és nem láttam magamnak sok hasznát, így inkább Apa mögé szaladtam, hogy ne legyek útban és kereszttűzben.
Késdobáló ekkora idézett egy újabb csonthalmot és meggyújtotta, ekkor beugrott az erdei történés, mikor ugyanúgy fölgyulladt a csont és a kövecske kellett, hogy óvjon minket. Rossz érzésem volt itt állni előtte óvatlanul, de ennek már csak a darabjai voltak. Biztosan elpusztította, mikor Anyát támadta és begyújtotta a fiút, veszélyes volt a helyzet...
- Mindenki, fedezékbe! - ...ez pedig csak tetézte a dolgot.
A fiú hátrált egy kicsit és én is fedezékbe rohantam amennyire találtam fedezéket, takarva a fülem és csukva a szemeim, pár pillanatra rá hatalmas mennydörgésszerű csattanás rázta meg a szobát és a kis csontharcos métereket repült az ellenkező irányba. Nem pazarolhattam az időt, így kirohantam a fedezékből és az első ötletemet követve átvettem a jobb kezembe a tőröm, kerestem egy csontot, majd szélesen belépve és teljes erőből ráfordulva a fiú felé dobtam a tárgyat, szinte láttam, ahogy a csont keresztül lebeg a szobán, majd lejtésnek indul a fiú felé, aki még csak igyekezett feltápászkodni. Nagy meglepetésemre eltalálta és visszalökte a földre, el sem hittem, hogy sikerült fejbe találni szegény, szánalmas kiskatonát, ezt kihasználva Aranykéz bátran megtámadta a földön küszködőt és megint csak konstatáltam, hogy mennyire összhangban van a stílusunk harcban, még inkább kedveltem a férfit.
Anya irányából egy kóbor pillanatban egy fekete paca indult meg a meglepő módon jeget lövő macskadög felé, akit nagy megkönnyebbülésünkre eltalál és halálsikollyal jelzi, hogy megpusztuland. El sem hittem, hogy Anya megtette a lehetetlent, hogy elzavarta a dögöt, akit senki sem volt hajlandó.
- Szép volt anya! Megölted a mocskos kurva macskát! - jeleztem elismerésem, amire nem nagyon reagált, de legalább érezhette, hogy jól cselekedett, ezzel a lelkesedéssel felkaptam egy követ és eldobtam, mire az Aranykéz hátán landolt és a hátrasandításából éreztem, hogy nem lesz több hajcirógatás. Összeszorult a szívem, mert tudtam, hogy elcsesztem. Innentől a harcot rövid úton lerendezte, kellemes kegyetlenséggel zárva, megrúgta majd nyakon szúrta, mire az nem mozdult többé. Micsoda szerencse.
Föntről egy hang szűrődött le, észre sem vettem, mikor eltűnt a Kéztolvaj.
- El sem hiszem, hogy ...hé, várjunk, te nem Edel űrnő vagy? -
Anyához lépkedtem.
- Ki az az Edel úrnő, Anya? -
- Fogalmam sincs. Még nem találkoztam ezzel a névvel. -
- Valószínűleg egy itteni nekromanta lesz. -
Bizonyosan nem értettem.
- Valahogy meg kellene kötöznünk, ha ki akarjuk kérdezni. - Egyetértek.
Egy ideig tépik a szájukat a csapattagok, de cipőkopogás töri meg a beszélgetést.
- Lám lám...ki meri megzavarni a szendergésemet? - Egy csapat őrült.
- Edel...űrnő? - hebegett a szellem.
- Kalma?...  Kalma, te vagy az?! - hebegte Késdobáló.
Mily' gyönyörű találkozás, ha már ilyen jóban lettünk, esetleg lerendezhetnénk a munkát.

A fiú a négy kardjával megfeszíti izmait, lép előre egyet, hogy alapállást vegyen fel. Kis terpeszben emeli két extra karját a magasba, a másik kettőt pedig maga előtt tartva áll. Ám támadni nem támad. A korábbiakkal ellentétben csak vár és figyel.
- Zavard már el onnan azt a dögöt! - üvölti a srácnak ingerülten mutogatva a macskára Iboket, miközben Jonathan még próbál beszélni a fiúval.
- Ki után bánkódsz ennyire? Talán segíthetünk... - kiállt oda neki.
- Miért engedtél eddig minket, hogyha most bántani akarsz? Csak egy... személyt akarunk elvinni innen, aki hozzánk tartozik. - kérdi Mina a szellemet.
Suzi nem tudja hogy segíthetne, és azok a kardok nagyon nagyon ijesztőek, így a legbiztonságosabbnak tűnő helyen, Alicia mögött marad, és próbálja kitalálni, hogyan tudná
A furcsa lány hátrált, leakasztotta az íját, és Aliciának mondott valamit, mire au előrántotta a varázskönyvét és kántálni kezdett. Előtte a föld megrepedt, és egy csontváz bújt onnan elő, kis tőrével védekező tartást felvéve. A csontváz úgy, mint a többi, ruhát, maszkot és fából faragott húst viselt. A fiú idegesen sandított felé, hirtelen Suzi sötét, baljós mágiát érez felőle majd rohamozni kezdi a csapatot. Egyik csontos kezét az ég felé emelte, és széles ívben hasított megpróbálva minél többeket elkapni vele.
Iboket félreugrik, és meg is szúrja a fiút, de a páncéljának nem okoz gondot hárítani, és hátrébb is tolni a kis démont.
Jonathan eközben oldalról próbálja támadni a monstrumot, eltalálva a mellkasát, de neki sem sikerül komoly sérülést okoznia látszólag.
A furcsa lány egy nyílvesszővel próbálja lassítani, de ez sem tűnik sikeresnek.
Mina kitérni igyekszik a közelítő csontvázharcos maszkos elől, és fekete tűzzel célozza meg a famaszkját. Közben egy pillanatra sötétség borul a teremre
Mina és Damien legyűrik a csontváz harcost, ami miatt Alicia nagyokat pislog.
- Ha nem kell, akkor ne kérjétek... - mondta, miközben azon mesterkedett, hogy újat idézzen meg.
Suzi megijed a harctól, de látva hogy milyen gondba ütköztek a többiek van ötlete az előző harc alapján.
Armaros szolgáját kéri, hogy szedje le a fiúról a páncélt. A fölből a fiú előtt megjelenik Armaros szolgája, és ráugrik a vad négykarú harcosra, sikeresen landolva a páncélján.
Ekkor a fiú tesz egy lépést hátra. Utolsó kardját elengedi, és egy másikat húz elő a háta mögül. A kard másmilyen volt, mint a korábbiak. Fényes volt, szürkésen csillogott, vastag volt és a hegye le volt kerekítve. Éle nem volt neki, a penge pedig hullámos vonalú volt. Azzal csapott Armaros szolgája felé. A fegyver éppen hogy csak hozzáért a lényhez, a fájdalmasan felvisított, ahogy a fém a nyálkába süllyedt és sisteregve kezdte el égetni. A mélységi szolga leugrott a páncélról. A fiú teste köré közben további csontok gyűlnek, módszeresen ráfeküdve a már meglévő vértezetére. Egyik kezével Iboket felé döf, a másikkal Jonathan felé, egyszerre két ellenféllel harcolva. Harmadik szabad kezében a pengét megpörgeti, majd nem sokkal az első után ezzel is Jonathant célozza meg vele. A furcsa lány, Iboket és Jonathan kikerülve a csapásokat az oltár felé szalad.
Közben a kis macskaszellem jégcsapokat lő el Minára, Damienre, Suzyra. Aliciának közben újabb szolgája jelenik meg, s lány pedig mögötte foglal helyet.
- Gyorsnak képzeled magad, igaz? A hozzád hasonló köcsögök mindig azt hiszik, hogy jók. - jelenik meg a kis démon a fiú mögött, majd a térde felé szúr, mielőtt elbukfencezik a közeléből, de sajnos a fiú köré újonnan szerveződő csontok hátralökik. Közben Damien próbálja kisegíteni, miközben Mina a jégcsapok ellen igyekszik védekezni.
Egy szellem jelenik meg, és lő jeget küld a fiú irányába. Azonban a srác nem bizonytalanodik el, a körbe kardjával csap a szilánkok felé. A jég nagy része a testéhez ragadt csontoknak vágódik, párat viszont a kardjával hajt el. A különös alakú ezüstös penge úgy szórja szét a jeget, mintha csak a port verné ki egy öreg szőnyegből.
Suzi a jéglövedékek miatt sem akar Alicia háta mögül kikerülni, de látva a szolgája sikertelenségét kicsit megijedve kéri újra, hogy próbálja meg, most hátulról.
Armaros szolgája bár egy pillanatig hezitálva de hallgat Suzira, s megpróbál a fiú lába közt a háta mögé jutni. A fiatal harcost azonban nem érdekli. Hirtelen megindul előre, eszeveszett gyorsan. Úgy fut a rengeteg csont ellenére, mintha nem is ember volna, hanem egy veszett ragadozó állat, s mint a négy fegyverét előre tartva egyenesen feléjük rohan.
Mina közben ismét tűzzé változik, ami némi reményt ad Suzinak, hogy mostmár megoldódik a helyzet
Szorosan bújik Alicia és a szolgája mögé, de esetleges menekülőutat keresve közben, hogy ki tudjon térni a fiú rohama elől.
A csontok elég nehezen égnek, inkább csak megfeketednek meg elpattannak egy-két helyen, de mivel a fekete tűz folyamatosan éri, így sikerül meggyengíteni. A fiú látja is, és most először látjátok, hogy kizökken a magabiztosságából. Próbál megállni, de tudja jól, már nem tud, ezért minden erejéből nekiront a csontváznak, a görbe pengével Mina felé döfve, nemes egyszerűséggel atdugva azt a lángon. A csontváz széthullik a rohamtól, de nem mielőtt lángra lobbantaná a fiú ruháját, aki hátrál tőle egy lépést.Alicia ekkor idegesen hátrál tőle.
- Mindenki, fedezékbe! -
A csontváz szemei felizzanak és hatalmas robbanás tölti meg a levegőt. A csontváz semmivé lett, a fiú pedig hátrarepül és a földön landol. Szédelegve próbál térdre állni, ám nem tesz semmi mást. Suzi hátrál Aliciával, látva hogy a fiú földre kerül, arra kéri a magát még vonszoló tekergőt, hogy gyorsan végezze ki, mire a kis lény a fiú lábát kezdi csócsálni.
A macska közben Jonathan és a furcsa lány felé lövi a jégszilánkjait.
A fiú csontpáncélja egyébként több helyen leszakadozik, és az egyik extra karja is félbe törik, valamint több helyen égeti a fekete tűz, noha nem jajgat tőle.
Iboket egy követ dobva próbálja tovább segíteni a küzdelmet, ami a srác fejét találja, amitől hátraesik és tovább kínlódik a földön.
Közben sikerül a macskát is eltűntetni.
- Szép volt anya! Megölted a mocskos kurva macskát! - ordít Iboket
color=#e88aea]- Nyugalom, Iboket, most már vége. Azt hiszem. A macska pedig... mindegy, majd ráérünk később beszélni az állatokról. Ez már nem az volt, csak egy irányított szellem.[/color] válaszol Mina, de Iboket már újabb követ a fiú felé próbál hajítani, de ezúttal Jonathant találja fejen, aki épp a kardot igyekszik kirúgni a fiú kezéből.
Erre a fiú odébb gurul és kibillen a keze oldalra. A kard a nyaka tövét éri, áttörve a csontokat és beleszúródva a húsába. A fiú idegesen ráncolja a szemeit, mielőtt szusszanna egy nagyot, majd felgördült szemekkel oldalra biccen a feje és nem mozdul többet.
- Valahogy meg kellene kötöznünk, ha ki akarjuk kérdezni.  - javasolja Jonathan. - Nem hiszem, hogy annyira menekülni akarna. Vagyis tudna.
- Azért ne becsüljük alul.
Ekkor egy szellem fiú jelenik meg az oltárnál, miközben Suzi előmerészkedne Alicia mögül, de inkább visszabújik.
- No meg tőle is érdeklődhetünk... - fűzi hozzá a férfi
- Áh, de jó újra itt.... - nyújtozkodik a szellem, ahogy megropogtatja a tagjait - El sem hiszem, hogy ...hé, várjunk, te nem Edel űrnő vagy? - néz a furcsa lányra bambán.
- Az meg ott mi? kérdi Mina
- Az nekem se tűnt fel a nagy kavarodásban. vallja be Damian
- Ki az az Edel úrnő, Anya? – kérdezi Iboket Minától
- Fogalmam sincs. Még nem találkoztam ezzel a névvel. - felel Iboketnek. - Valószínűleg egy itteni nekromante lesz.
- Nem, valóban. Syele úrnő vagyok. Te pedig roppant ismerősnek tűnsz. - mondta a furcsa lány a szellemnek
Ekkor hirtelen a csendet és a vízcseppek hullását a plfonról különös hang töri meg. Cipő kopogása hallatszik jobb oldalról egyre hangosodni. Halk dúdolás tölti meg a levegőt, egy gyengéd, lágy nőies hang finom kuncogása szűrődik a terembe. A jobb oldalon egy kis oldaljárat látszik, egy kivilágítatlan, kőből épült kis boltív, ami egy másik terembe vezet. Körülötte falba ágyazott holtak takarták el, melyek sorban húzták be kezüket és lábukat, ami ajtóként szolgált. Az ajtón pedig egy magas, lágy mosolyú hölgy lépett át.
A nő nagyjából harmic éves lehetett, rövid, hullámos haja és kék szemei voltak. Hosszú köpenyt viselt, egészen a bokájáig érőt, majdnem olyan volt, mint egy nagy bundás hálóing. Semmi fegyvert nem látni nála, csak a magabiztos, gyengéd mosolyt, amivel belépett a terembe és szemügyre vett titeket.
- Lám lám...ki meri megzavarni a szendergésemet? -
Alicia szemei tágra nyúlnak, ahogy megpillantja a nőt. Ledöbbenve hátrált felőle, egyre csak a könyve után kutatva. A szellem a nő felé fordul
- Edel...űrnő? - néz a furcsa lányra, majd vissza az idegen nőre.
Alicia azonban mást mondott. Óvatosan közelebb lépett hozzá. S így szólt neki.
- Kalma? - hüledezett akadozó hangon - Kalma, te vagy az?! - [/color]

Látván a fiú, szükségesnél kettővel több karját és kardját, úgy döntöttem, elhátrálok tőle és felkészülök a legrosszabbra. Nem tudtam, mi is lehet a legrosszabb, de abba biztos voltam, hogy minél távolabb tartózkodom a veszélytől, annál nagyobb az esélyem az elkerülésére.
Iboket csak tovább rontja a helyzetet, hogy a macska eltüntetését követelte, Jonatan pedig ostoba feltételezésekbe bocsátkozva próbálkozott tárgyalni. De azzal a félszellemmel már nem lehetett tárgyalni.
- Miért engedtél eddig minket, hogyha most bántani akarsz? Csak egy... személyt akarunk elvinni innen, aki hozzánk tartozik. – lárdezte tőle Wilhelmina, választ azonban nem kapott.
- Nem gondolod, hogy őt már szét lehetne robbantani? – kérdeztem elfojtott hangon Aliciától. Annak több noszogatás se kellett, azonnal fel is nyitotta a könyvét és kántálni kezdet. Előtte a föld elkezdett felnyílni és egy csontváz mászott ki belőle, egy tőrrel a kezében. Érdekes mód, ugyan olyan maszkot és fásnak tűnő hússzerkezetet viselt, amilyet a kis faházban látott bábuk.
A fiú láthatóan idegesebb lett a megjelenő test látványától és azonnal elkezdett felénk rohamozni. A hozzá legközelebb állók, Iboket és Jonatan is mozgásba lendültek. A kis démon megpróbálta kitérés közben megsebezni egy pengével, de ellenfele túl ügyes volt neki. Az egy erélyesebb lökéssel arrébb is tessékelte őt. Jonatannak az ostobák szerencséje kedvezett, így be tudott lépni a pengék között és mellkason szúrnia a fiút, de az meg se rezzent. Tehát fájdalmat sem érzett.
Nem hagyhattam, hogy közelebb érjen hozzánk… hozzám, így az íjammal megpróbáltam egy vesszőt repíteni a lábába, leszögezve vele, de nem volt szerencsém. Sebet ugyan ejtettem a lábán, de mivel nem érzett fájdalmat, gyakorlatilag egy fölöslegesen elpazarolt vessző volt. Nem akartam megvárni, hogy közelebb jusson hozzám, így elindultam a terem bal fala mentén. Minél több távolságot tartok kettőnk között annál jobb.
Eközben Wilhelmina és a Sötét tünde megtámadták a… a csontvázat, melyet Alicia idézett meg. Tűzzel és fémmel. Természetesen el is pusztították...
- Ha nem kell, akkor ne kérjétek… - háborodott fel Alicia, teljesen jogosan. Talán egy csöppet túlbecsültem az idősebbek képességeit.
A harc zajai kitöltötték a kripta csendjét, ám én szaladtam. Szaladtam fel a csonthegyen, hogy megnézzem, rejt e bármit is a tetején pihenő oltár, találok e bármi hasznosat is ott, amely segít legyőzni a félszellemet. De nem találtam. Gyertyák melengették a hideg kőlap fölötti levegőt, mellettük egy nagyobb tál, abba víz, a kőlapon pedig három ábra volt látható. Három kép, három eseményről. Az első képen egy csapat mágus küzd holtakkal, a második képen egy mágus, mintha kivált volna a tömegből és közelebb állt a holtak seregéhez, a harmadikon pedig csak egy maga állt a holtak között.
- Miből élünk? – kérdezte meg Jonatan, mellettem állva. Először meglepődtem, hisz nem is vettem észre, mikor ért fel, majd gyorsan felsoroltam neki a lel tárat.
- Gondolod, hogy a csontok gyorsan égnek? – kérdeztem meg tőle mosolyogva. Csodálatos lett volna, ha a hatalmas csontkupacot, amelyen álltunk, felgyújthattuk volna, és a tűzzel elpusztíthattuk volna az összes halottat. De nem társalgásunk nem jutott el olyan szintre, hogy választ kaphassak, hisz egy hatalmas robbanás megtörte a gondolatmenetet. A szétrepülő csontdarabok majdnem eltaláltak, miközben lebuktam az oltár mögé, s kibújva onnét már csak a földön fekvő, törött testű félszellemet láttam… meg a szellem macskát. Ami éppen minket nézett. És nem csak a tekintete volt jeges. Nem sokkal a robbanás után jégszilánkok repültek az irányunkba.
- Elismerésem. – mondta Jonatan és kacsintott egyet, majd levetette magát a csonthegyről, hogy a száguldó jégszilánkok között kihasználja a lehetőségét és megtámadja a törött testű fiút.
- Még is miért?! – kiáltottam utána, de nem hallotta, vagy csak nem akarta hallani. Gúnyolódott volna? Vagy komolyan gondolta? De még is mit tettem, amiért kiérdemeltem volna az elismerését? Nem tudtam. Az a férfi egy kész rejtély volt számomra. Kidugni a fejemet ugyan nem akartam, nehogy egy kósza jégszilánk kiverje a szemem, szóval, amíg az tartott, körbenéztem a kis kakashegyemről. A terem másik fele sem volt sokkal különb az előzőnél, csak egy kis fényforrást láttam a plafonon, amely az oltárra világított.
A macska jégáradata végre abbamaradt, és én biztonságosan kiegyenesedhettem, hogy megnézzem, mit tettek a többiek. A látvány… különleges volt. A fiú és Jonatan a földön egymásnak feszültek, Iboket kövekkel és csontokkal a fedezéke mögött állt, Wilhelmina egy varázslattal éppen elégette a macskát, a sötét tünde mellette volt, Alicia pedig mindennek a közepén állt, mint egy farönk.
- Szép volt anya! Megölted a mocskos kurva macskát! – ordította a kis démon, majd egy követ hajított a földön küszködők felé, amely Jonatant találta el.
„Társak…” szólalt meg egy rekedtes férfihang a gondolataim között, s a tekintetem önkéntelenül is a kőtáblára siklott. „Feláldozható társak, a nagyobb hatalom érdekében.” folytatta egy hasonlóan rekedt női hang, majd elhallgatott. Tökéletesen értettem, mire akart kilyukadni, és emlékeztettem magam, miért is jöttem elsősorban. Hatalomért. Talán az az oltár közelebb juttat engem hozzá. Talán csak áldoznom kell. Hisz mi másért lett volna ott az a tál, tele vízzel? Biztosan nem a lyukas tetőből csöpögő esőt fogták fel vele.
Előhalásztam az eltulajdonított tőrömet és tenyeremet a víz fölé emeltem. Mélyen belenéztem a tálba, majd a tőrre, majd a tenyeremre. Rövid hezitálás után pedig megszúrtam az ujjam és hagytam, hogy a vér belecsepegjen a vízbe. Ami ez után következett egyszerre volt meglepő és kiábrándító. Ahelyett, hogy a csonthalom alatt álló „társaim” mind holtan hulltak volna össze, vagy halottak seregei jelentek volna meg, hogy nekem engedelmeskedjenek, csak egy ismerős szellem lebegett ki az oltárból. Egy fiú. Ugyan az az egy fiú, aki megtámadta Heimsroth városkáját és akit elpusztítottak egy ezüst pajzzsal.
- Áh, de jó újra itt... - nyújtózkodott, ahogy megropogtatta a tagjait - El sem hiszem, hogy… hé, várjunk, te nem Edel űrnő vagy? - nézett rám bambán.
- Nem, valóban. - megnyaltam az ujjamat, hogy ne vérezzek össze mindent. - Syele úrnő vagyok. Te pedig roppant ismerősnek tűnsz.
Mosolyra húzódott a szám. Egy hasznos ellenség. Látva Wilhelminát és a lángjait, már nem voltak annyira ijesztőek a szellemek, így nem volt semmi okom tartani tőle. Mellesleg, én idéztem meg. Az én véremmel. Most már hozzám tartozik.
Gondolatmenetemet azonban ismét megakasztották, mert bár a dulakodás odalent véget ért, malami más közeledett. Léptek zaja törte meg a mindent körülvevő csendet, majd a falból, melybe holtak milliói ágyazódtak, egy kapu kezdett morfálódni. Egy nyitott száj, melyen keresztül egy idős hölgy sétált be, mosollyal az arcán. Barna, hullámos haja remek kontrasztot adott a kék szemeinek, s különös hálóingje is igen szép szabású volt. Gyöngéd mosollyal pásztázták szemei keresztül a termet, mielőtt megszólalt volna.
- Lám, lám... ki meri megzavarni a szendergésemet?
- Edel...űrnő? – kérdezte a kis szellemgyerek, akinek a tekintete köztem és a nő között járt.
- Kalma? - hüledezett akadozó hangon Alicia odalentről. - Kalma, te vagy az?!

- Kalma? – értetlenkedett a nő, ám hangján eny szem zavarodottság sem hallatszott. - Ez a név számomra ismeretlen. Edel vagyok, Edel Schneetraum, a holdfényes kripta úrnője!
- Egész biztos ő az, akire gondolsz? - kérdezte Mina Aliciától, akit láthatóan feldúlt a nő külleme. Engem különösebben nem hatott meg. Sokkal inkább boldog voltam, hogy egy ilyen előkelő nő, ilyen előkelő pozícióban tudhatta magát. A holdfényes kripta úrnője…
- Szóval Edel úrnő a legerősebb itt? Ő irányít mindenkit? Téged is? - kérdeztem halkan a szellemfiútól, akit megidéztem.
- Igen. Ő a kripta űrnője. De engem nem irányít, mert nem hívott vissza. – válaszolt a szellem, a burkolt kérdésemre is. Tehát én irányítom.
- Nem ismerek semmilyen Kalmát. Most pedig feleljetek. Kik vagytok ti, hogy ide merészelitek dugni a képeteket? – kérdezte Edel, úrnőkhöz méltó nyugodt hangon.
- Heimsroth védelmezői. - felelte magabiztosan Wilhelmina. Akkor jöttem rá, mennyire tiszta szívű is az a nő. Vagy csak nagyon jól álcázza szándékait.
- Közülünk majdnem mindenki azért jött, hogy véget vessenek a holtak vonulásának. - feleltem a csonthalom tetejéről a nőnek. Az én indítékom természetesen más volt.
- Véget vetni? Még el sem kezdődött. - mutatott körbe Edel a termen. - Gyermekeimet aljas módon láncolták ide a kriptához. Ám hamarosan elegendő szabad, kötetlen lelket gyűjtünk, hogy kiáshassuk a pecsétköveket, s aztán az egész kripta egyként vonulhat el. Nem fogják többé hű katonáimat leláncolni a hideg falat. Akkor majd meglátod, milyen a vonulás.
- Azt mondták, hogy pénzt kapunk, ha békén hagyod a várost. – kiáltotta Iboket. - Tényleg... Nem egyezhetnénk meg? Te elmész egy másik várost terrorizálni, mi pedig azt hazudjuk, hogy legyőztünk. Megmarad a szórakozásod és pénzt kapunk. Jó üzlet, nem?
Akár még jó ötletnek is hangzódhatott volna, ám a nő nem látszott lenyűgözöttnek.
- Az nem lehetséges. - sóhajtott egy nagyon - Még nem elég. Közel sem elég, amit összegyűjtöttünk.
- A te katonáid? Élő vagy. Ők holtak. Csak kihasználod őket...vagy ők téged. – mondta Jonatan, azzal a gondtalan stílusával, ahogy mindig is beszélt. Bizonyos helyzetekben még működött is… bizonyos helyzetekben…
- Csendet. Feldúltátok az álmaim, lemészároltátok a katonáimat és még ti mertek nekem követelőzni? Kárt okoztatok, ezért fizetnetek kell!
Ekkor Suzy kezdett valamit motyogni amit onnan nem hallhattam, ám az úrnő valószínűleg hallotta, ugyanis kissé türelmetlenebbül válaszolt.
- Ez esetben úgy hiszem, már kitaláltátok, mivel fizetitek meg a káromat.
- Nem mészároltuk le a katonáid, te hazug! Halottak voltak mikor odaértünk! Ne rágalmazz! Nincs miért fizetnünk, mert nem csináltunk velük semmi rosszat! – magyarázkodott Ibo, egyértelműen hazudva.
- A katonáid is lemészároltak másokat. Ehhez miért is volt joguk egész pontosan? Mit ártott neked Heimsroth népe? - kérdi Wilhelmina.
- Ez az ára minden itt lakó gyermekem szabadságának. - felelte hidegen Edel.
- Szabadság? Én azt hittem, a hatalomért csinálod... - hangomon érezni lehetett a csalódottság. Nem erre számítottam. Felszabadítani a holtakat? Minek, ha nem a hatalom megszerzésére és megszilárdítására? - Nincs kedved inkább tovább pihenni és átadni nekem az irányítást?
Ha a beleegyezik, lesz egy hatalmas seregem, holtakból, így nem kell magyarázkodnom a többieknek. Ha nem, akkor mondhatom, hogy csak egy terv része volt, ami nem valósult meg.
- Ej, ej, ej... - kuncogott - Milyen ambiciózus. De aki nem pihen le, itt semmit sem ér. Elvégre...itt lenni azt jelenti, halott vagy. - mosolyodott el ravaszul a nő.
Ekkor hirtelen előtte repedezni kezdett a csontkupac. Egy kéz, egy láb, majd egy egész test bújt elő a repedésekből. Egy felismerhetetlenségig megrohadt, magas, majd két méteres férfi volt az, vastag, széles páncélban, s egy nagy kétkezes pallossal a kezében.
- Jutsz még lélegzethez, trónbitorló? - nézett rám villámló szemekkel Edel. Rám. A trónbitorlóla. Nem bírtam megállni, hogy ne vigyorodjak el.
- Miért kellenek lelkek ahhoz, hogy a gyermekeid szabadok legyenek? – kérdezte óvatosan Wilhelmina.
- Rendkívül egyszerű. – kezdte a nő, miközben katonájával lassan elindult a csonthalmon felfelé. Természetesen nem akartam ott maradni, hogy a pallossal kettészeljen a katonája, szóval óvatosan leoldalaztam a biztonságosabb társaság felé. - Akik itt laknak, ide lettek láncolva a kriptához annak előző mesterei által. Bár ki tudnak menni, nem kerülhetnek távol tőle. Én úgy döntöttem valóra váltom álmukat. Látni akarják a világot. Ezért kitaláltam, hogy elviszem őket. Nem egyet, mindőjüket. Ehhez új katonákat szereztem, akik majd megfogják a bilincsek pecsétköveit, s magukkal viszik, ahogy beutazzák a világot. Kiszabadulnak innen, s azt tesznek, amit csak akarnak.
- Ez túl szépen hangzik, hogy igaz legyen. – mondtam az úrnőnek, majd újból a szellemem felé fordultam, hogy megkérdezzem tőle, képes e a jégszilánkok lövöldözésén kívül bármi másra is.
- Nem tudok semmit csinálni. Nem tudsz irányítani. Te nem vagy nekromanta, nem tanultál meg soha a holtak szívének parancsolni. Hiába idéztél meg. – őszintesége és stílusa egy rozsdás tőr volt a hátamban.
- Ha haszontalan vagy, akkor csak azt mond! – vágtam oda a szellemnek ingerülten. Edel eközben úgy döntött, felénk rohamoztatja a katonáját, így arrébb kellett ugranom az útjából. A nő viszont zavarodottnak látszott a dombocskája tetején, így megragadtam az alkalmat, hogy egy nyílvesszőt repítsek a fejébe. Sajnos az zavarodottsága ellenére is könnyedén kihajol az útjából.
Eközben a hatalmas holt kapja Suzy kicsi szörnyecskéjét és Wilhelmina fekete tüzét, így nem kell aggódnom, hogy egyhamar felém fordulna.
- Milyen édes… - jelentettem ki a halottra, amikor láttam, milyen könnyedén repítette el magától a sötét tündét. Makacsságom sok esetben segített már rajtam, így bíztam benne, most is így lesz. Visszafordultam a szellem felé és parancsoltam neki. - Véremmel idéztelek meg, hát véremmel parancsolok neked! Fagyaszd meg azt az óriást!
- Ej aranyos. – nézett engem a szellem a levegőben ülve, mintha csak egy kis ágy lenne a vállam felett - Hiszed vagy sem, próbálkoztak így is nekromanták. Valahol el kell kezdeni.
- Aranyos? Ne hízelegj. Ha az a nő képes volt neked parancsolni, akkor én is fogok tudni. Vagy szénné égettetlek annak a nőnek a mágiájával. - mutattam Wilhelmina felé, aki eközben fekete lángokká átlényegülve iramodott meg a halott felé. Ez látszólag hatott, mert a szellem kissé hátrálni kezdett.
- Hé-hé, óvatosan a szavakkal, mert így mindenki bolondnak fog hinni.
- Én láttam, ahogy egy macska szellemét elnyeltek a fekete lángok. Szerintem te nem akarod megtapasztalni, milyen is lehet az. Szóval most vagy engedelmeskedsz nekem és jégszilánkokat repítesz annak az Edelnek a koponyájába, vagy eltűnsz, mint az a nyamvadt macska is! - kiáltottam a szellemre, majd dühösen körbenéztem a termen és az első tárgy felé vettem az irányt, ami megragadta a tekintetem: egy különös formájú kard felé. Furcsa az alakja, biztos hasznos is valamire.
- Jól van na, jól van. – vicsorgott a fiú, aztán felemelte a kezét és megidézte a jégcsapokat, egyenesen Edel irányába. A nő ezt látva rémültem maga elég kapta köpenyét, amit a jégszilánkok átszakítottak és nekicsapódtak a testének. Edel hátrált egy lépést, de azon kívül semmi baja nem esett.
- Hát ez elég gyenge volt. - jegyzem meg gúnyosan a szellemnek. - Nem volt már pár száz éved gyakorolni?
Közben megleltem a kardot és szemrevételeztem különös alakját. Éle nem volt neki, mégis nehéz volt és különös görbületei voltak. Vajon mire lehet jó egy ilyen kard? Biztos különleges, ha ott volt.
Válasz viszont nem érkezett gúnyolódásomra, ami felettébb zavaró volt, így gyorsan felemeltem a tekintetemet a kardról és körbehordoztam a termen. A korábbi dulakodás hangjai elhaltak és a monstrum feje is a földön volt. Úgy tűnt a két férfi együttes erővel megszabadították tőle. Edelt a domb tetején elfoglalta Suzy pici szörnyecskéje, Wilhelmina pedig megszabadulva lángjaitól állt mellettük. De a szellem sehol…
- Nagyszerű! Szép volt fiúk... - dícsértem meg a bátor harcosokat kényszerből. - [color#ff99ff]Nem látta valaki a szellememet?[/color]
- Nem hitte el, hogy képesek vagyunk rá, igaz? És most? – kérdezte Edeltől Wilhelmina, kissé lihegve.
Rendben van, nem kell válaszolni, nyugodtan ugorjatok csak ki a lángoló halott teste alól…
- Hm...minden elismerősem. Botorság volt azt hinnem, hogy csak nagy szavakkal dobálóztok. – mondta a nő, azzal előrelépett egyet, vissza a halom tetejére. - Berthold legyőzése felért egy csodával. - mondta, ahogy lassan elkezdte kigombolni a hálóing gombjait, amit viselt, óvatosan lecsúsztatva az egyik karjáról - Csak az időmet vesztegetném, ha újabb bajnokot idéznék meg.
Azzal fogta és ledobta magáról a köntösét.
- Azóta nem kellett ezt csinálnom, hogy átvettem a kripta felett az uralmat. Jó sok éve annak is már...
Ahogy a ruhadarab lassan a földre libbent, úgy alakult át a nőről alkotott képem is. Eddigi tiszteletem őfelé halványulni kezdett és inkább egy zsigeri félelem kezdte átvenni a helyét. A nő feje áttetszővé vált, mellkasa nem is volt, csak a szabadon álló, fehér bordái, közöttük valami fehér, gomolygó füsttel. Kezei összeaszalódtak, csupa csont és bőrré vált, szemein repedések jelentek meg, majd írisze sárgás színűvé vált. Haja hullámzani kezdett, noha a levegő meg sem mozdult az egész teremben, majd lábai elemelkedtek a csontoktól és lebegni kezdett fölöttük.
- Rég is volt már, hogy magamat kellett használnom.

Nincs az a pénz, amiért én majd kiállok egy ilyen szörnyeteg ellen! Nincs az a pénz!
A furcsa karddal a kezemben, szememet végig a nőn tartva közeledtem a csapatomhoz, ugrásra készen, hátha támadna.
- Most komolyan, mindenki meg akar verekedni velünk? – sóhajtott fel Wilhelmina.
- Ugye van valami ötleted ellene, Alicia? – fordult Jonatan a nőhöz, kardját előhúzva. Alicia eközben egy újabb halottat hívott elő.
- Mi a baj? Hová lett az a pofátlan lelkesedésetek? – forgatta jobbra-balra a tekintetét Edel, aztán az egyik kezét a magasba emelte és felénk tartotta. - Ha ti nem támadtok... akkor majd én!
- Van pofánk, ráadásul teljesen élő pofánk. – mondta Wilhelmina és egy fekete lángot lőtt kezei közül Edel felé.
És ahogy ezt kimondta, hirtelen kinyílt közöttünk a fölt és egy fél csontváz ugrott elő, egyenesen Suzyra. A szegény ártatlan Suzyra! Hogy merte?!
- Hogy mered?! - rivalltam rá a csontvázra és Suzy mellé szaladva a nehéz kardommal megpróbáltam lefeszíteni róla azt, vigyázva, nehogy a lány megsérüljön. Nem is értettem, miért vigyázok rá annyira. Hiszen csak egy csöndes, beképzelt lány, aki még válaszra sem méltatott. De mégis…
A sötét tünde is megjelent, hogy segítsen lefeszíteni Suzyról a csonthalmazt, amely így tehetetlenül, mozdulatlanul lehullott a lábunk elé.
- Köszö-nöm - – hebegte Suzy remegő hangon.
Iboket eközben fennhangon kiabálva, toporzékolva dob egy újabb követ a nő felé. Milyen gyerekes.
- Egyszerre kell megtámadni. A szellemek fürgék, hogy kicselezhessék az ellenfeleiket. - mondta tömören Alicia, miközben előreküldte a megidézett szolgáját.
- Hasztalan próbálkozás! – mondta Edel és csettintett egyet az ujjával, mire a csontváz, melyet leszedtünk Suzyról, felizzott és egy hirtelen villanás következtében hátravetett minket. Hirtelen csönd lett a teremben. Egész testem zsibbadt, hallottam a szívverésemet és egyik pillanatról a másikra felcserélte a fehér fény látképét a kupola. Feküdtem. A csönd lassan megszűnt, sípolás váltotta fel a helyét. A zsibbadás is kezdett elszállni és fájdalom töltötte ki az űrt, melyet maga után hagyott. A fejem üres volt. Nem tudtam tisztán gondolkodni és a fájdalom az oldalamban egyre erősödött. Miért fáj? Mi fáj? Nem is fáj. De felrobbantak a csontok. Repültek. Fájt. Ő tette. Edel tette...
Fájva, nyöszörögve, de haragtól fűtve tápászkodtam fel a földről és indultam el Edel felé, magam után vonszolva a kardot is. Képtelen voltam megemelni, annyira fájt az oldalam, de nem voltam hajlandó elengedni sem. Ködös gondolataim között már nem volt helye a ténynek, hogy életlen a penge és szinte biztos, hogy haszontalan lenne ellene.
- Te utolsó senkiházi luvnya! Hogy volt pofád bántani minket? - kérdésemet jó hangosan szegeztem felé, hogy tekintetét rám emelhesse és lássa dühös szemeimet. Azt akartam, hogy fájjon neki! Éreztem, ahogy az erő felgyülemlik bennem, noha nem fizikai. A szellem is érezte. Láttam, hogy érezte. Lassan meneteltem előre, minél közelebb hozzá, megküzdve minden lépésemért. Senki mást nem láttam magam körül. Minden figyelmem és haragom Edel felé irányult és nem voltam hajlandó tudomást venni semmilyen más tényezőről. Valami újból felrobbant, s az nagy port kavart, amely megzavarta a látásom, de nem érdekelt. Olyan közel sétáltam a szellemhez, amilyen közel csak tudtam, s mikor már csak egy karnyújtásnyira álltam tőle, készen álltam, hogy kardommal lesújtsak rá. Csakhogy karom nem engedelmeskedett. Tartani is fájdalmas volt, nem hogy megmozdítani! De kitartóan meredtem Edel szemeibe.
Ahogy a lassú másodpercek egyre teltek, úgy kezdett kitágulni körülöttem a világ. Szemem sarkából megláttam Wilhelmina fekete tüzének lobogását, majd lépteket hallottam.
- Segíthetek úrnőm? – kérdezte Jonatan, a maga hízelgő módján, melyet ez egyszer nem bántam. Dühösen téztem rá a férfira, aki kezét a kardom felé nyújtotta.
- Segíts! – kértem, már-már parancsoló hangon. Eközben a szellem testén hirtelen átrepül, a Wilhelmina által megidézett sötét láng, mely látszólag is fájdalmat okozott neki.
- Kezd fogyni a türelmem. – acsarog felénk a nő, de hiába. Jonatan megragadta a kezemet és azzal együtt, a pengét megemelve, lecsapott a vassal a szellemre! Kijózanodva nem is igazán láttam értelmét, hogy egy tompa pengével próbálkozzunk, de érdekes módon volt hatása. A kard keresztülhasított Edel bal karján, mintha létező teste volna neki. A nő üvöltve, lihegve rogyott össze a földre.
- Innen nem juttok ki élve. – mondta, mielőtt elsüllyedt volna a talajban.
- Gyere vissza te féreg! – üvöltöttem utána és a földre rogyva megpróbáltam kikaparni a föld alól. Meggyengült! És ingerült! Hát pont most kell elmenekülnie? Gyáva féreg!
Mivel ásásom eredménytelennek bizonyult, fogcsikorgatva keltem fel a földről. Csend volt. Körülnéztem és megláttam, hogy Jonatan az ajtón néz befelé, melyen Edel kijött, s miután a szellem újból megjelent, felrivallva, hogy újra eltűnjön, biztos voltam benne, hogy jó irányba indult el. Csak az volt a baj, hogy a férfi megdermedt. Bizonyára csak egy gyöngéd lökés kellett csak neki.
- Ne most torpanj meg! Ha így reagál, akkor kell ott lennie valaminek! – mondtam a férfinak és szabad kezemmel elkezdtem befele tolni. Igen sápadtnak látszott. Biztos csinált vele valamit Edel… Óvatosnak kellett lennem.
- Csak nyugodtan, de hozza a kardot is. – mondta a férfi, engedve a noszogatásomnak.
- Gondolod, hogy otthagynék egy ennyire hatékony fegyvert? Téged elnézve viszont nem hiszem, hogy hasznodra válna. - szememmel megkerestem a sötét tündét, aki közben Wilhelminával együtt követett minket a szobába és felé nyújtottam a pengét. - Megengedem neked, hogy használd. De ha megölted a szajhát, kérem vissza!
- Oh. Köszönöm. Természetesen visszaszolgáltatom, csak tartsunk ott. - felelte komoran, majd tára felé fordult aggodalmasan.
- Mit csinált az a nyomorult?
- Nem tudom. Olyan volt, mintha... egy pillanatra meghaltam volna. Fogalmam sincs.
- Egy pillanatra kettő volt belőled.
Nem is tudtam, miről kérdezhette. Mi történt Wilhelminával? Miről maradhattam le?
- Mindenki, egy helyre! Daminetől mindenki legyen kartávolságba! Ha újra megjelenik a szellem, levágod. – mondta Jonatan. Szóval Damiennek hívják a tündét! Fúrta már az oldalamat egy ideje.
Kis csapatunk úgy is tett és én is megindultam, ám egy áttetsző kéz az arcom előtt megtorpanásra kényszerített. Edel egy pillanat alatt jelent meg a semmiből és éreztem a hűvös érintését, ahogy fejembe nyúlt. Megragadott valamit. Megrántotta és én egy örökké tartó pillanat erejéig úgy éreztem, megszűntem létezni. A fájdalom a testemből eltűnt, ám valami más fájdalom vette át a helyét. Valami olyan fájdalom, amelyet nem tudtam igazán beazonosítani. Minden elsötétült körülöttem és szédülni kezdtem, ahogy testem ismét érezhetővé vált. Túl sok fájdalom volt ez az én testemnek. Tehetetlenül a földre rogytam és az egyetlen dolog, ami megakadályozott abban, hogy elájuljak, a megaláztatás lehetősége volt. Nem veszíthettem el önmagam mindenki előtt. Még ha túl sok is minden, meg kellett őriznem magamat. Mire magamhoz tértem, a szellem foszladozni kezdett és lassan eggyé vált a levegővel. Homályosan, de láttam Damien kezében a pengét egyenesen kitartva. Tehát sikerült. Megöltük Edelt. Mire a hangokat is képessé váltam feldolgozni, a szellem teljesen szertefoszlott.
Láttam, ahogy Iboket egy könyvet vitt oda Aliciának. Talán valami varázskönyv. Látnom kellett. Látni akartam, így feltápászkodtam a földről és közelebb botladoztam.

(Bocsássatok meg a színek elhanyagolásáért. Kapkodva kellett befejeznem.)

Alicia halálra rémült arccal bámul az idegen szemébe, ahogy még mindig nem tudja feldolgozni ki is áll előtte. A nő könnyed, lusta léptekkel közelíti meg a csontokból húzott emelkedőt.
- Kalma? Ez a név számomra ismeretlen. Edel vagyok, Edel Schneetraum, a holdfényes kripta úrnője! - dudorászta békésen, mintha csak egy teára fogadott volna éppen vendégeket.
Ibo megköszörüli a torkát, és az új jövevény felé fordul.
- Edel úrnő, mi a Kalma nevezetűért jöttünk, nem tudja véletlenül merre találjuk? - szóltam, igyekezve minden udvariasságomat bevetni. Eldöntöttem, hogyha nemet mond, akkor addig csapkodom a Késdobáló fenekét, míg föl nem robbantja az egész kócerájt.
- Nos, ez nagy meglepetés. - mosolyog Jonathan - Azonban ő meghozta a döntését. Ne hezitálj. - folytatja
Suzi mindezt csendben figyeli, minél inkább kifelé, de nem Túl messzire húzódva a teremből.
A nő, aki talán Kalma, talán Edel volt daliásan húzta magát ki.
- Nem ismerek semmilyen Kalmát. Most pedig feleljetek. Kik vagytok ti, hogy ide merészelitek dugni a képeteket. - mondta még mindig kísértetiesen nyugodt, békés hangon.
- Heimsroth védelmezői. - feleli Mina magabiztosan.
- Közülünk majdnem mindenki azért jött, hogy véget vessenek a holtak vonulásának. - feleli a furcsa lány a csonthalom tetejéről a nőnek, aki ravasz szemekkel fordult felé.
- Véget vetni? Még el sem kezdődött. - mutatott körbe - Gyermekeimet aljas módon láncolták ide a kriptához. Ám hamarosan elegendő szabad, kötetlen lelket gyűjtünk, hogy kiáshassuk a pecsétköveket, s aztán az egész kripta egyként vonulhat el. Nem fogják többé hű katonáimat leláncolni a hideg falat. Akkor majd meglátod, milyen a vonulás. -
- Azt mondták, hogy pénzt kapunk, ha békén hagyod a várost. - válaszolt Iboket is - Tényleg... Nem egyezhetnénk meg? Te elmész egy másik várost terrorizálni, mi pedig azt hazudjuk, hogy legyőztünk. Megmarad a szórakozásod és pénzt kapunk. Jó üzlet, nem? - billenti oldalra a fejét a démonlányka
Edel komoran tekintett felé.
- Az nem lehetséges. -   sóhajtott egy nagyot - Még nem elég. Közel sem elég, amit összegyűjtöttünk. -
- A te katonáid? Élő vagy. Ők holtak. Csak kihasználod őket...vagy ők téged. - teszi hozzá a nőt fürkészve Jonathan.
- Csendet. Feldúltátok az álmaim, lemészároltátok a katonáimat és még ti mertek nekem követelőzni? Kárt okoztatok, ezért fizetnetek kell! -   mondta határozottan az indulatos nő.
- Csak sze-ret-nénk nyug-odtan haza men-ni, és biz-tonság-ban alud-ni - habogja szinte hallhatatlanul Suzi, nem igazán bízva benne, de mégiscsak remélve, hogy a nőhöz eljut, amit kérni szeretne.
- Ez esetben úgy hiszem, már kitaláltátok, mivel fizetitek meg a káromat. - felelte Edel komoran, mintha kezdené nyugodtságát, türelmét elveszteni.
Damien és Mina is gyilkos tekintetet lövellnek Iboket felé.
- A katonáid is lemészároltak másokat. Ehhez miért is volt joguk egész pontosan? Mit ártott neked Heimsroth népe? - kérdi a kisasszony
- Ez az ára minden itt lakó gyermeken szabadságának.  - felelte hidegen Edel.
- Szabadság? Én azt hittem, a hatalomért csinálod... - felelte a furcsa lány csalódottan - Nincs kedved inkább tovább pihenni és átadni nekem az irányítást? -
- Ej, ej, ej... - kuncogott a nő - Milyen ambíciózus. De aki nem pihen le, itt semmit sem ér. Elvégre...itt lenne azt jelenti, halott vagy. - mosolyodott el ravaszul.
Ekkor hirtelen előtte repedezni kezdett a csontkupac. Egy két, egy láb, majd egy egész test bújt onnan elő. egy felismerhetetlenségig megrodhadt, magas, majd két kéteres férfi volt az, vastag, széles páncélban, és egy nagy kétkezes pallossal a kezében.
- Jutsz még lélegzethez, trónbitorló? - nézett a furcsa lányra villámló szemekkel Edel.
- Nem mészároltuk le a katonáid, te hazug! Halottak voltak mikor odaértünk! Ne rágalmazz! Nincs miért fizetnünk, mert nem csináltunk velük semmi rosszat! - fakadt ki Iboket válaszul, miközben Suzi visszahúzódni igyekszik.
- Miért kellenek lelkek ahhoz, hogy a gyermekeid szabadok legyenek? -
Edel újdonsült harcosa hangtalanul lépked előre, ahogy a nő feljebb sétál a dombom, egyenesen a furcsa lány felé.
- Rendkívül egyszerű. Akik itt laknak, ide lettek láncolva a kriptához annak előző mesterei által. Bár ki tudnak menni, nem kerülhetnek távol tőle. Én úgy döntöttem valóra váltom álmukat. Látni akarják a világot. Ezért kitaláltam, hogy elviszem őket. Nem egyet, mindüket. Ehhez új katonákat szereztem, akik majd megfogják a bilincsek pecsétköveit, s magukkal viszik, ahogy beutazzák a világot. Kiszabadulnak innen, s azt tesznek, amit csak akarnak. -
- Ez túl szépen hangzik, hogy igaz legyen. - mosolygott a furcsa lány a nőre, majd leoldalazott a csontokból emelt dombról, majd súg valamit a szellemnek.
Edel magabiztosan áll fel a hegy tetejére, ahogy a holdfény szép lassan megvilágítja a palástját.
- Remélem örvendeztek. Megérdemlitek, hogy őt adjam ellenetek. Annak idején bátor harcos volt, de elárulta társait és a halálba taszította őket. Úgy mesélik a barátaim a neve Berthold Schröeder volt. - mondta, ahogy a monstrum lassan helyet foglal előtte, kissé lentebb a dobom - Ő méltó ellenfél lesz számotokra. -
- Valakinek valami ötlet? - fordult körbe és nézett végig a kis csapaton a nő.
- Wilhelmina? - néz a kisasszonyra Jonathan.
- Na és mégis mit kapunk, ha legyőzzük? Fölösleges a halálba taszítanod őt, egyetlen érintésemre felgyullad és semmi sem marad belőle. Akarod ezt?
Damien elmosolyodik a tényre, hogy eme kijelentés nem puszta felvágás, mert az előbbiek tekintetében valószínűleg tényleg sikerülne. De ha nem is rögtön, ennyien biztosan elintéznék szerencsétlen valaha volt Bertholdot.
Suzi elgondolkodva mered a nőre. Bár nyugodtan hagyná őket, és a várost is! A nő megtorpan, ahogy mágiája észrevétlenül eltalálja. Nem tud, csak óvatos léptekkel mozogni, érzi Armaros kacaját erősödni a fejében.
- Berthold! - mondta Edel finoman. A monstrum ekkor megindult előre, a kis csapat irányába.
A furcsa lány közben félreállva a megzavarodott nő felé lő egy nyílvesszőt, ami elsuhan a hulla felé, egyenesen Edel irányába...aki ekkor oldalra húzódik, a nyíl pedig elsuhan mellette, ahogy kitér előle. Iboket üvöltve a kijárat felé indult.
 - Berthold! Emlékszel Kassandrára?! - kiabálta, amire viszont a zombi nem válaszol.
A hulla nem felel. olyan, mintha nem is hallana titeket. Közben Jonathan is kitér az útjából.
Suzi mered tovább a nőre, nem tudja mit tehetne, Armaros szolgáját kéri a monstrum útjába
Damien megközelíti oldalról a lény nyakát és megpróbál egy vízszintes vágással sebet ejteni rajta. Mina felé küld egy fekete lángot, a mellkasát célozva a monstrumnak.
Armaros szolgája megjelenik, a monstrum pedig nekiütközik és egy csapással a földbe döngöli. A szörny ekkor megtorpan. Mina lángja sisteregve csapódik bele az oldalába, de a ruháján túl nem nagyon égeti meg. Damien megpróbálja oldalról elérni, ám ekkor Berthold az egyik kezével elengedi a karjdát. Keze az ízületeken bőven túl feszül, olyan hátra, ahová ember már nem lenne képes feszíteni, s egy csapással félresöpri Damient, mielőtt a közelébe érne.
- Milyen édes. - néz a szörnyre a furcsa lány, majd a szellemhez fordul - Véremmel idéztelek meg, hát véremmel parancsolok neked! Fagyaszd meg azt az óriást! -
- Ej aranyos. - nézett a szellem a levegőben ülve, mintha csak egy kis ágy lenne a lány válla felett [/color] - Hiszed vagy sem, próbálkoztak így is nekromanták. Valahol el kell kezdeni.  - [/color] Látszólag nagyon élvezi a helyzetet.
Iboket egy eközben szerzett egy követ, és azt hajította a monstrum felé. Az fejbekapja az élőholtat aki erre zöldes lángokkal világító szemeket növeszt, melyek egy pillanatra kialszanak, s zavarodottan Ibo felé fordul, miközben próbál kiegyenesedni az előző rohamából.
- Valami mással próbálkozz, Wilhelmina. - bíztatja Jonathan a kisasszonyt - Volt az az égős trükköd... -
- Jonatan, ha nem látná, ez is égetős trükk. Ám az én energiám sem végtelen... - sóhajt egy nagyot a kiasszony, miközben Damien arrébb húzódik a monstrum csapása után.
- Más nem hiszem, hogy megállítja! - kiáltja ő is, Mina pedig kelletlenül vesz egy hatalmas levegőt.
Suzi közben hátrál, minél messzebb a szörnytől
- Seg-íts - szól Aliciának, aki idegesen nézi Berthodot, majd Edelt, majd Suzit.
- Gondolkodom, gondolkodom. - morogja idegesen. Ezt Edel egyébként rendkívül szórakoztatónak találja.
- Minő vitézség. A büszkeségetek csak üres szavak lettek volna? -
- Legyen hát...-  öltözik ismét tűzgúnyába Mina, maradék erejét összeszedve, s nyújtja ki kezeit immár átlényegült formában a valaha volt Kassandra-rokon felé.
Egyenesen nekirohan a bestiának, akit azonnal beborítanak a lángok. Ő és Berthold egy ponton álltak, úgy tűnt, mintha az élőholt egy hatalmas fáklya lett volna. Ám ez látszólag nem zavarta, egy dolog érdekelte csak, hogy a küldetését véghez vigye. Szép lassan égett róla le a róla a ruha, megmutatva a csontjait, húscafatjait, s immáron forró páncélját, mely sisteregve kezdte el a rothadó húsát égetni. Berthold mintha megveszett volna, idegesen kezdett el rohanni egyenesen Jonathan irányába.
- Aranyos? Ne hízelegj. Ha az a nő képes volt neked parancsolni, akkor én is fogok tudni. Vagy szénné égettetlek annak a nőnek a mágiájával. - mutatott a furcsa lány a lángokká átlényegült Wilhelmina felé.
A szellem erre döbbenten hátrál.
- Hé-hé, óvatosan a szavakkal, mert így mindenki bolondnak fog hinni. - mondja, és most először mintha vesztett volna a magabiztosságából.
Iboket közben újabb követ kaparint meg, és Edel felé indul, miközben  Jonathan mélyen hátra hajolva kitér a monstrum csapása elől.
Suzi előveszi és szorongatja a tőrét, tartva tőle, hogy szüksége lesz rá, nem ily olyan sokára.
- Hé te! Idenézz!  - ugrál közelebb Mina a már csak csontokból álló lényhez és próbálja felhívni magára a figyelmet.
Damien settenkedik a monstrum "szemének" látóvonalán kívül, hogy az ne vegye észre, mikor megpróbálja becserkészni...Minának nem sikerül elterelnie a szörny figyelmét, de Damien biztonságosan a közelébe tudott kerülni, ahogy a monstrum ismét emelte fel a kardját.
- Én láttam, ahogy egy macska szellemét elnyeltek a fekete lángok. Szerintem te nem akarod megtapasztalni, milyen is lehet az. Szóval most vagy engedelmeskedsz nekem és jégszilánkokat repítesz annak az Edelnek a koponyájába, vagy eltűnsz, mint az a nyamvadt macska is! - kiáltott a furcsa lány a szellemre, aki idegesen vicsorgatja a fogát.
- jól van na, jól van. - morogta, aztán felemelte a kezét és megidézte a jégcsapokat, egyenesen Edel irányába.
Edel ezt látva rémültem maga elég kapja a köpenyét. A jégcsilánkok átszakították és nekicsapódtak. Edel hátrált egy lépést, ám egyébként úgy tűnt, tökéletesen jól van.
Közeb Iboket elég közel ér, és eldobja a kezében lévő követ Edel felé. A kő nekirepül a fejének, vagyis annak a részének a köpenynek, ahol a fejének kéne lennie. Edel még egy lépést hátrált, ám utána gond nélkül egyenesedik ki, s nem látni sebet rajta.
Jonathan kihasználva a nő lefoglaltságát Berthold nyakába mélyeszti a kardját
Suzi maga elé kéri Armaros szolgáját, kezébe adja a tőrt, és Edel felé küldi abban a reményben, hogy ha sikerül megzavarni, akkor a dög is megáll
Damien is beledöfi a monstrumba a kardot. A feje tovább lazul, de még mindig nem ereszti, Jonathan pedig tovább feszíti a kardját.
Armaros szolgája közben ismét megjelenik és a nő felé kezd rohanni. Edel meglepetten néz a kis szörny felé, mielőtt a levegőbe ugrana és nemes egyszerűséggel átugrana felette. A szolga mögött ér földet, egy jó háromméteres szökkenést követően
- Hát ez elég gyenge volt. - jegyzi meg gúnyosan a szellemnek a furcsa lány - nem volt már pár száz éved gyakorolni? -
Közben megemeli a kardot és megforgatja, míg Iboket egy csontot hajít Edel felé. Armaros szolgája forgolódik egy kicsit mielőtt Edel után vetné magát, és úgy tűnik, rá is tud ugrani. Aztán viszont eltűnik a szoknyája alatt. Még ott van, Su érzi tisztán. Edel közben arrébb fut a megzavarodott szolga elől vissza a koponyahegy tetejére, a szolga pedig kínkeservében halad utána. Suzi pedig Aliciához lép, és kissé görcsösen belekapaszkodik a ruhájába. Nem sikerül semmi úgy, mint kéne.
Berthod lazuló nyakkal ekkor lángoló karjaival megpróbálja "áölelni” Jonathant és Damient mielőtt még lefejezik.
- Nagyszerű! Szép volt fiúk... Nem látta valaki a szellememet? - kérdezi a furcsa lány hirtelen.
Közben Iboket újabb scontot hajít Edel felé, Jonathan pedig elugrik a zuhanó monstrum elől, de a ruhája tüzet fog.
Suzi kapaszkodik Alicia ruhájába, és vészesen húzza egyre lejjebb. Nagyon elfáradt, és hiába igyekszik, alig tud megállni a lábán.
- Nem hitte el, hogy képesek vagyunk rá, igaz? És most? - kérdi lihegve kissé Mina, Damien meg igyekszik kimászni/ugrani a monstrum alól
Edel nem figyel a démonlánykára, a szörnyét nézi Suzynek, így a csont eltalálja. Azonban az nemes egyszerűséggel átrepül a fején. Edel ekkor feléjük fordul, a döbbenetéből valahogy magához térve.
- Hm...minden elismerősem. Botorság volt azt hinnem, hogy csak nagy szavakkal dobálóztok. - jelenti ki ezzel előrelépve egyet, egyenesen a halom tetejére. [/color] - Berthold legyőzése felért egy csodával. - [/color] mondta, ahogy lassan elkezdte kigombolni a hálóing gombjait, amit viselt, óvatosan lecsúsztatva az egyik karjáról - Csak az időmet vesztegetném, ha újabb bajnokot idéznék meg. - Azzal fogta magát és ledobta magáról a köntösét. - Azóta nem kellett ezt csinálnom, hogy átvettem a kripta felett az uralmat. Jó sok éve annak is már... - s ahogy Edel köntöse a földre hullott, teljes valójában tárult a szemeik elé. A feje félig áttetszővé vállt. A mellkasán nem volt hús, csak a bordái, és valami ködszerűen gomolygó füst. Ahogy ledobta a köpenyét, a bordái megnyúltak, s szétváltak, mintha csak egy ketrecet formáltak volna. A lány topánkája szép lassan elemelkedett a földről, ahogy elkezdett lebegni. A kezein nem volt már hús, csak bőr és egy kevés zsír. A haja hullámozni kezdett, s vele együtt lebegni, ahogy a szemein repedésen futottak végig, s sárgászöld fénnyel izzani kezdtek. az írisze körül. - Rég is volt már, hogy magamat kellett használnom. -
Suzi rémülten nézte az átalakulást, és hátrált. Alig sikerült csak nem elesnie, mindenki másról elfeledkezett, csak szeretett volna eltűnni ez elől a fertelem elől. Közben a nő szemébe nézett, remélve, hogy akkor nagyobb biztonságban lesz, és azt kívánna bár tudna rémisztő és erős lenni... Valahogy úgy, mint Eric.
A nő idegesen ráncolta össze a szemeit, ahogy Suzi rápillantott. Ingerült grimasszal villantotta meg a fogait, s nem mozdult, lebegése merevebb lett
- Ugye van valami ötleted ellene, Alicia? - fordult a nőhöz, kardot ragadva Jonathan
Mielőtt Alicia felelhetett volna, Kalma, vagy Edel, vagy a fene tudja már kicsoda fenyegetően, lekezelő szemekkel nézett keresztül a kis csapaton.
- Mi a baj? Hová lett az a pofátlan lelkesedésetek? – forgatta jobbra balra a tekintetét.
Aztán az egyik kezét a magasba emelte és a kis csapat elég tartott. - Ha ti nem támadtok...akkor majd én! -
- Van pofánk, ráadásul teljesen élő pofánk. replikázik Mina
Hirtelen közöttük megnyílt a föld. Egy csontváz, pontosabban annak felsőteste repült ki a földből. Nem volt neki sem lába, sem csípője, csak törzse és karjai, de páncélt viselt. A csontváz rácsimpaszkodott Suzyra és felülről átkarolta.
- Hogy mered?! - rivallt rá a csontvázra és Suzy mellé szaladva a nehéz karddal megpróbálja lefeszíteni róla a csontvázat, de egyedül nem sikerült neki
Damien közben szintén odarohan a megtámadott Suzihoz és a csontváz egyik vállát célozza meg a tőrrel és próbálja a csontokat elválasztani egymástól, hogy a karja leessen, miközben Mina újabb fekete lángot lő Edel felé, aki egy nehézkes, kissé izzaszó röppenéssel kerüli ki, még mindig Su varázslatától szenvedve. Damien Syelével karöltve sikeresen leráncigálja a csontvázat Su-ról
- Miért nem halsz meg?! Miért próbálsz ennyire élni?! - trappol Iboket Edel felé, bámulva a nőt, követ hajítva felé, mai átrepül rajta.
~ Nehogy pislogj! Ügyes vagy! Folytasd!~   súgta Suzi fülébe Armaros. A kislány igyekezett venni egy nagy levegőt. Nem vált be amit szeretett volna, de nem hagyta abba.
- Köszö-nöm -  mondta remegő hangon Damiennek és a furcsa lánynak. Nem tud mást tenni, még hátrébb húzódik, és figyeli a nő szemét.
Jonathan Aliciát igyekszik közben reagálásra bírni, aki végül maga elé küldi a szolgáját, ahogy végigmérte az ellenfelet.
- Egyszerre kell megtámadni. A szellemek fürgék, hogy kicselezhessék az ellenfeleiket. - mondta tömören. Edel ekkor viszont vigyorogva nézett végig a leszakított csontvázán.
- Hasztalan próbálkozás! - csettintett egyet az ujjával. Az előholt csontjai felizzottak, majd egy pillanatra rá robbanás zaja töltötte meg a kis tárnát. A csontváz hatalmas puffanással égett szénné. Suzit, a furcsa lányt és Damient jó egy méterre lökte el egymástól, s kaptak egy fájdalmas perzselést,
Suzi nem tud megállni a lábán, sem felkelni . Fáj, és ég ahol megégette a robbanás, és ahol a becsapódás miatt megütötte magát.  Összekuporodik, és próbál mélyen lélegezni. Csak szeretne kijutni, és békében aludni egyet.
Meghallja Jonathan hangját, hogy be kellene keríteni de... Nincs ereje. Azért akar segíteni, így Armaros szolgáját küldi végtelenül egyszerű utasítással: Segítsen elintézni a szörnyet.
A szolga megjelenik és helyet foglal a többiek mellett. Alicia csontváza nekirohan Kalmának, majd ahogy odaér a lány egy könnyed mozdulattal felrobbantja. Úgy tűnt, a csatának máris vége szakadt, ám kisvártatva pillantják meg Kalmát, ahogy sértetlenül áll a lángoló füstgomolyak körül. Lába előtt egy kő hevert, hasonló, mint amit ti láttatok, amikor Alicia a pajzsokról mesélt nektek.
- Ennél több fog kelleni... – mondta idegesen.
A bekerítésben eddig csupán Damien, Jonathan és Armaros szolgája tudtak részt venni, akik kissé eltávolodva állták körbe.
Suzi leragadó szemeivel, és a fájdalmával küzdve keveset fogott fel a történtekből. Látta a robbanást, látta Mina lángját, de nem álltak össze egésszé az események.
Lassal-lassan azért összeszedi magát annyira, hogy felüljön, és a kezét az oldalára szorítva figyelje mi történik. A kis lény tette, amit kért: rátámadt a nőre. Damien Jonathan kérésére egy pajzsot vett magához, míg a férfi a furcsa lányhoz lépett, és segített a kardot megemelni.
A nő viszont egyre idegesebbnek tűnt. Suzi nem csatlakozik komolyabban, csak a kis lényt bíztatja, hogy segítsen a többieknek, és ha kell, védje meg őket
A karddal közben Jonathanék sikeresen kettévágták a szellemnő karját, amitől az összerogyik és meginog, mielőtt szitkozódva eltűnik a földben.
Tekintetével szinte véletlenül elkapja a piros szemet, ami ezután felizzik és az előző tapasztalatot próbálva felhasználni, nem is engedi el a szemkontaktust. Az előbb is mintha megtorpant volna a nő..
A csontváz szeme viszont ettől kialszik.
Jonathan közben a szoba felé indul., a többiek pedig követik. Suzi fellélegzik, hogy a fenyegető piros szem kihunyt, és lassan feltápászkodik, hogy ne maradjon egyedül.
Mikor odaér az ajtó felé, hirtelen felbukkan Kalma-Edel, ezúttal az egyik falból. A társoságot váratlanul éri a támadás, ahogy a lidérc Mina felé nyújtja a karmát, majd megtépi a lelkét.
Ahogy Suzi meglátja, ami Minával történik, megrémül, és szinte sikítja magában, hogy hagyja abba ez az utálatos nő, bárhol van!
- Megengedem neked, hogy használd. De ha megölted a szajhát, kérem vissza! - mondja a furcsa lány Damiennek.
- Oh. Köszönöm. Természetesen visszaszolgáltatom, csak tartsunk ott. - feleli komoran. - Mit csinált az a nyomorult? kérdezte aggódva MInától, aki lesápadt, és úgy festett, mint aki menten összeesik.
- Nem tudom. Olyan volt, mintha... egy pillanatra meghaltam volna. Fogalmam sincs.
- Egy pillanatra kettő volt belőled. - mondja halkan Damien. Mina elkerekíti a szemeit.  
Iboket a tárgyakat vizslatja közben a teremben.
- Mindenki, egy helyre! Daminetől mindenki legyen kartávolságba! Ha újra megjelenik a szellem, levágod. - kiállt fel Jonathan, Damienre nézve, és indul felé, majd intve a többieknek is, hogy tegyenek így.
Suzi ahogy kcisit koncentrálni kezd, megérzi… Biztos benne, hogy arra van!
- Lent van! - kiabálja összeszedve az erejét, és néhány lépést hátrálva vissza.
Mire kimondja, megint megjelenik Edel, a furcsa lány fejét megragadva, ugyan azt csinálva a lánnyal, mint Minával.
- A legnagyobb örömmel, ha két pillanatnál tovább lebeg az arcom előtt. - vesz Damien egy mély levegőt.  Aztán a szellem ismét megjelenik. izmai azonnal mozdulnak is, ujjai ráfeszülnek a markolatra és a lidérc szíve felé döf a pengével. Sikerül megvágja a lidércet, amitől az hátra ugrik a furcsa lánytól. Folyékony, lebegő teste ekkor halványulni kezd. Kalma szomorú, sápadt, még sápadtabb fejjel pillant a mélységbe, ahogy egyre oszló, porrá olvadó tagjaira néz.
- Hideg...van... - hebegte, ahogy a szeméből a világoság kialudt, kilógó bordái pedig hegyüktől kezdve porladtak el - Sajnálom...Edel...sajnálom. - mondta, mielőtt elenyészett volna
- Nem tudjátok, hogy ez mi? - kérdi Iboket Aliciát és Minát egy könyvvel a kezében.
Suzi nem mer közelebb menni, reméli, hogy ezzel mostmár vége van.
Alicia pedig érdeklődve fordul a könyv felé, ahogy újabb csontvázat idéz meg, csak a biztonság kedvéért.
- Nem tudom...de olyan ismerősnek tűnik. - mondja

A többiek lassan belépnek a takarosan berengedett, a kripta oldalába vésett hálószobába. Ahogy sétáltok lehet látni, hogy halk, zavarodott nyögések visszhangozzák be az egész kriptátk, halvány, kékes fények nyúlnak mindenütt, csilingelő hang terjeng a levegőben, s szellemek, szállnak az ég felé a kis kémlelőnyíláson, ahol besütött a holdfény az oltárra.
Mina kerek szemekkel nézi az összevissza szállongó kékségeket
- Hova mennek vajon most?
- Felszabadultak. Úgy látszik, nem kellett az úrnőjük irtóhadjárata ahhoz, hogy szabadok legyenek - jegyzi meg Damien cinikus mosollyal.
Iboket az egyik szellem felé fordulok.
- HÉ TE! – mutat rá a mutatóujjával - Gyere ide! - ordítja
A kis lyukon kirepülő szellemek viszont nem figyelnek semmiféle hangra, megtorpanás nélkül folytatják az útjukat. Nagyjából fél perc után el is folynak, s ismét üres sötétség borul a kriptára
- Vajon mi tarthatta ide ezeket a lelkeket? – kérdzi halkan a furcsa lány.
Alicia óvatos pillantással fordul felé.
- Ha egy nekromanták megölnek, minden szolgája visszatér a túlvilágra, akit nem köt ehhez a világohoz semmi. – mondta tömören, ahogy ő maga is belépett a kis szobába és körbenézett
- És vajon van olyan akit köt? – kérdeztem én is, miközben nézelődtem.
Suzi a szellemözönt látva az ajtóban megtorpan, és kicsit összehúzza magát. Mikor elfogynak, óvatosan, kissé tántorogva ő is beljebb lép. Ott vannak emberek. Ott biztonságosabb.
Alicia körbeforgatta a szemeit.
- Ha figyeltél volna arra, amit az a lidérc mondott. – magyarázta, nem is nevezve nevén az illetőt - Az itteni élőholtak nagy része a kriptához van láncolva. De ne aggódj...most, hogy nincs semmi veszély, egyetlen robbantással meg tudok szabadulni tőlük. Csak előbb Kalmát kéne megkeresnünk...valahol itt kéne neki lennie. – tette hozzá hidegen.
- Na várjunk, most el tudnád magyarázni, mi is volt ez? Edel és Kalma... – kérdez Mina
- Mi van, ha halott? Akkor már őt sem kötné semmi és lekésnéd az utolsó találkozót, nem? – vigyorodik el Iboket gonoszul.
Mina rosszalló pillantást vet Iboketre.
- Micsoda? Se Kalma nem volt, sem Edel, hát akkor k? - köti az ebet a karóhoz.
- Elég ügyes nekromanta. – mosolygok rá válaszul a furcsa lány. - Biztos vissza tudja hozni, hogy egy utolsó könnyes búcsút vegyen tőle. –
- Úgy nézek ki, mint aki akarja? – nézett hidegen Alicia  fcolor=gold]- Ő nem Kalma volt! Kiváltképp nem Edel! – [/color] csattant fel, hogy belezengett az egész kirpta - És most keressetek! Itt kell raboskodjon valahol. –
– Ühüm.. – kommentállja Jonathan, majd keresni kezd.
Suzi Alicia felcsattanására összerezzen, és zavarodottan néz körbe. Nem igazán tudja már mit kellene keresnie, de nem mer ellentmondani a nőnek… Hol kezdje?
Ahogy mindannyian besétáltak a terembe, hirtelen egy éles, haragos hang ordít fel a hátuk mögött.
- Megállni! –
Ahogy hátranézett a kis csapat, ott találták a korábbi szellemet, a kapuőrt, a férfit a hangszerrel, aki a bejáratot vigyázta. A szellem teste erősen oszlófélben volt, bár tüdeje sem volt, folyamatosan lihegett, tündérpor-szerű fényes pontok váltak le a testéről, és váltak eggyé az enyészettel, ahogy nekitámaszkodott.
- Egy lépést se tovább! – nyögött egy nagyot lihegve.
Damien épp elindulna körbenézni, amikor feltűnik a hangszeres szellem. mindkettejük tekintete rászegeződik.
- Miért? - kérdi Mina.
Alicia csak a szemét forgatta Mina kérdésére. A szellem nagyokat lihegve nyögött, ahogy még egyet lépett előre.
- Az a terem ott Edel űrnőm szentélye...ne merélszeljétek összepiszkítani a mocskos lábatokkal...! – nyögte egyre elhaló hangon.
- Az úrnőd halott, az a szentély már senkié! – fordul Iboket a szellem felé, majd sarkon fordul, és beszalad a szentélybe.
- Hogy nem mentél már tovább te félkegyelmű? Nincs már ami itt tartson! – vetette oda a furcsa lány is
- A lábunk nem mocskos, nem mi hozunk vissza halottaikból embereket, és öletünk meg másokat – sziszeg Mina is
- Mit tudsz ajánlani azért cserébe hogy ne tegyük? – érdeklődik a szellemtől Jonathan. Suzi igyekezve észrevétlen maradni, a tömeggel tart.
A szellem kétségbeesetten kapaszkodott a falból kiálló csontvázak koponyáiba. Megszólalni azonban nem szólalt meg, sőt látszott, ahogy torkán akad a szó, amikor ajánlatot várnának tőle.
- Még van képetek...azok után, hogy ezt tettétek. Tönkretettetek mindent! Van fogalmatok róla, mit áldozott fel az a lány, akinek könyörtelenül romboltátok le az álmait?! – nyögött egy nagyot, ahogy szinte látszott, hogy tekereg fájdalmában.
- Nem sok fogalmunk van arról, mi történt itt, de nyugodtan felvilágosíthatsz. - közli a sötételf hidegen,
- Nagyon nagy fájdalmat érezhet...
- Persze. Azt éreztek azok is, akiket megöltek az élőholtak.
- MOCSKOS ROHADT PADLÓ! – üvölti a közben hasra eső Iboket.
A furcsa lány felkacagott.
- Ha ennyire fáj, hogy megöltük az úrnőd... Nem kellett volna beengedned bennünket. – mondja a szellemnek.
Jonathan pedig a szentély felderítésére indul. Suzi közben Ibokethez lép oda, hogy egy nagyon fáradt, de kedves mosoly kíséretében felsegítse.
A szellem ekkor kétségbeesetten szól utánuk.
- Várjatok! – kiáltotta - Ha elmondom...mit is csinált, cserébe hagyjátok békén a hálótermét. Ez egy korrekt ajánlat. –
- Miért ne mehetnénk oda? És miért titkolod ennyire, hogy mit csinált? Már... úgy sincs köztünk. puffog Mina
- A halottaknak is vannak érzéseik! – ordította a szellem haragos szemekkel Minára nézve.
]- Jó... – válaszolt a szellemnek Iboket, miután magától sikerült talpra kecmeregnie.
- Legyen hát. Szavamat adom, hogy ha elmondasz nekünk mindent, békén hagyjuk azt a szobát. – nézett a furcsa lány is a szellemre, mire Jonathan bólogatott.
Suzi leforrázva húzodott visszább, Iboket mögé, de nem szólt semmit. Ő tényleg segíteni akart… És végre valami ágy vagy ahhoz hasonló közelébe jutni, ahol aludhat, és elfelejtheti ezt az ijesztő kriptát, és az élőholtakat.
Alicia csatlakozott a többiekhez és egyetértően bólint.
- Ez a legkevesebb. – mondta tömören.
A szellem megkönnyebbülten lihegett egy nagyot.
- Köszönöm... – köszörülte meg a torkát - Az űrnőm az volt, aki annak idején úgy ismertetek, Kalma. Az Edel nevű...meghalt egy régi csatában. Kalmát a hely előző urai lidércként támasztották fel. Nem maradt semmi emléke neki. Ám hallotta a többi élőholt meséit. Hallott Edel hősies feláldozásáról. Ekkor tiszteletből, nem is tudván, hogy egykoron barátok voltak, felvette a nevét. S rá egy évre bekövetkezett, amit várt. Ieláncolták a kriptához. Többé nem volt semmi, ami a nekromantákhoz kötötte volna. Megölte a mestereit és felszabadított minket. –
- Ez most igen lehangoló lehet a számodra. Ennyi tervezgetés és szenvedés, a semmiért... – mondta a furcsa lány, miután sikerült a nevetését leküzdenie.
– Sajnálom – igyekszik Jonathan Aliciát vigasztalni. Suzi pedig Iboket mögött, csendben pislog, és lassacskán a szemei kezdenek leragadni.
- Nem tehettünk mást, meg kellett védenünk magunkat. A várost. - próbál mentegetőzni Mina
- Igaz, hogy csak úgy szabadulhattok fel, ha fent, a városban sorra megölik az embereket? - kérdi a sötételf.
A szellem lemondóan sóhajtott, ahogy kezdett elhalványulni.
- Igen. Azok, akiket a kriptához láncoltak, most sincsenek kötve senkihez. Önnön akaratukból követték Edel úrnőmet. Szükség volt további zombikra, akik cipelték volna a pecsétjeinket. Máskülönben nem mehettünk volna messzire. A halál olyan hirtelen ért mindannyiunkat. Csak még egy kicsit...egy egészen kicsit szerettünk volna élni.  – mondta, ahogy kieresztett egy megkönnyebbült kuncogást - Azt hiszem tényleg esztelenség... –
S a szellem, ereje maradékát vesztve, megkönnyebbült sóhajjal tűnt el.
- ...tényleg esztelenség azt hinni, megváltoztathatod a már megtörténtet. – súgta utolsó szavait, mielőtt eltűnt volna.
- Menjünk...nem érdekel, itt van-e Kalma teste vagy sem.. – harapott megkönnyebbült sóhajjal az ajkába Alicia.
- Még nem! – tiltakozott Iboket, és a szobába indult megint.
- Hé, nem hallottad, mit mondott?  - nézett szigorúan a démonra Alicia - Nem megyünk be oda. –
- Jaj ne legyél ilyen merev. – mosolygott Aliciára a furcsa lány, és követte a kis démont a szobába. - Az a szellem már nincs itt. Nem tud számon kérni minket. –
Utána pedig ment Jonathan is, így pedig Suzi sem maradt kint egyedül, hanem ment ő is a többiek után, már nem igazán figyelve a környezetére.
A szoba belseje különféle személy tárgyakkal van tele. Könyvek, fából készült játékok, különféle hímzett textilek és minden egyéb. Egy apró kis részen egy kupac papírt lehetett látni, rajta mindenféle rajzokkal, krikszkrakszokkal.
- Nem. – kiáltott rá Alicia a bandára  - Kitakarodtok onnan, vagy én szedlek ki onnan titeket! – emelte a magasba fenyegetően felétek a kezét.
- Minden rendben van? - kérdi Damien
. - Komolyan, mi fontosat véltek találni ott? Most már ne veszekedjünk.. – mondja Mina
- Rendben, Alicia, van bármilyen fizikai következménye, hogy bementek, vagy csak eszmeileg van tiltva? Nem, nem azért, mert én is be akarok menni... – kérdezte Damien Aliciát
- Nem tudom, nem is érdekel! Ígéretet tettünk, ígéretet a barátom emlékére, ki testvérem helyett testvérem volt. Nem hagyom, hogy bemocskoljátok, hallottátok!? – mondta, ahogy remegő, izgatott karokkal nézett végig a szinte rá se hederítő emberekre. A könyvek nagy része egyébként napló volt. Különféle, nagy részük érzelgős hangnemben íródott történet egy egyes szolgákról, holtakról. Arról kik voltak, mire emlékeznek, miket akarnak. Voltak ott mágikus könyvek, tiltott tudományok jegyzetei, melyek agyonnyálazzott oldalai már gyűröttek voltak. Másutt különféle díszes fafaragványos, kézimunkák sorakoztak a fal mellett vértlemezek, trófeák társaságában.
- Bár nem tudtuk megmenteni a barátját, néni, de vigye magával, ami maradt belőle. – vitt oda Aliciának egy kupacot a szobából Iboket.
- Menjünk vissza a faluba, hogy elmondhassuk nekik a jó hírt. – sétál nemsokkal később a furcsa lány Minához.
Suzi öszönösen a mágiát követi, és ha talál olyan tárgyat, amiből erősebben érez vibrálást, kezébe veszi, megvizsgálja, hátha hasznát veheti később. Sajnálattal veszi tudomásul, hogy ilyen szempontból nincs a kriptában érdekes tárgy.
- Köszönjük a segítségedet. Remélem, azért valamennyire te is békére leltél. hajtja meg odakint a fejét Mina
Alicia végignéz még egyszer a kis csapaton. Aztán bólint egyet.
- Fogalmad sincs, mennyire. És most menjetek. Beváltom az ígéretem, és felrobbantom ezt a helyet... – jelentette ki
Azzal megérintette a falba ágyazott egyik élőholtat, amitől az vörösen izzani kezdett. A vörös izzás pedig őrületes sebességgel kezdett el terjedni a fal menték végig az egész kriptában.
- A helyetekben futnék... – kacsintott egyet Alicia.
- DE... DE... MÉG LEHETNEK ITT KINCSEK! VANNAK FONTOSABB DOLGOK IS AZ ÉLETEDNÉL, TE SZUKA! – visítja Ibo, majd futásnak ered - ROHADJ SZÉNNÉ! –
- Óh... – mordul fel a furcsa lány, és bicegve ő is futásnak ered. jonathannal együtt, aki visszanézett még egy pillanatra.
Suzi lassan reagál, és nehézkesen, de szintén futni igyekszik, amit nagyban megnehezít, hogy majdnem orra esik minden második lépésnél a saját lábában.
- Gyere te is! – kiáltja Mina, majd megragadja Alicia kezét, amilyen erősen csak tudja és húzni kezdi magával, kifelé futva a tűz elől, kiabálva, hogy "Gyere, gyere", egyfolytában. Damien nagyon gyorsan körbeles, hogy a fiatalabbak hol vannak, futnak-e, ahogy azt kell, majd a csetlő-botló Suzit ragadja meg a hóna alatt, mint egy kismacskát.
- Hé, várj már...! – ordítja Alicia, de a nála sokkal erősebb Mina könnyedén cibálja magával az apró lányt.
Fut, fut a csapat a kripta bejáratához, mely még mindig tárva nyitva állt, ahogyan a kedves szellemőr hagyta. Fény és lángok kergetik őket egészen kifelé, szinte érezni a hőt és a forróságot, amikor egyetlen nagy ugrással kint teremnek a bejáratnál.
Ahogy kiér Damien, és Mina is Aliciával, a hatalmas robbanás módszeresen az egekbe repíti a kriptát. Vastag, sűrű füst tör felé és száll magasra, magasabbra az erdő bármely fájánál, ahogy alattuk a föld berobban, majd lesüppedt egy nagy, mély krátert maga mögött hagyva. A hatalmas zaj az egész erdőt felveri, ahol nem mellesleg most éjszaka van, s a halk éjszakai állatos visítva nyögnek fel tőle. Ahogy kiér, Alicia haragos nyögéssel rántja el magát Minától.
- Mit csinálsz, te félkegyelmű... – mondja, ahogy a zsebébe nyúl, majd onnan egy ismerős, különös írással ellátott követ vett elő - Elfelejtetted?! – tolja a vámpír orra elé - Ez megóv a robbanástól engem. – mondta, ahogy eltette, majd nagyot sóhajtva megigazította a köpenyét.
- Nos... történetesen igen! Elfelejtettem! – mondta Mina  nyomatékosan
- MÉGIS HOGY GONDOLTAD, HOGY RÁBORÍTOD AZ ÉPÜLETET ENNYI ÉRTÉKES DOLOGRA, NINCS AZ AZ ISTEN, HOGY MEGBOCSÁSSAM EZT NEKED. EZÉRT BIZTOSAN A POKOLRA KERÜLSZ. SÓHER, ÖNZŐ, KERESZTÉNY, ROHADÉK, TÜNDEFAJZAT! – ordítja Iboket pofon vágva Aliciát, majd két kézzel rángatva a ruháját. - Dögölj meg... – teszi még hozzá, majd sarkon fordul, és elmegy valamerre. Alicia először a könyvéhez kapott, de nem szólt végül semmit.
A furcsa lány csendesen sóhajtva a démon után ment
- Tudom mit érzel Iboket. Túl sok dolog veszett ma oda. – mondta neki alig kivehetően.
- Vagy épp nem elég. – kommentálja Jonathan így messzire is nevetve, mielőtt kiindul az erdőből.
Suzi nagyjából ekkor tér magához a sokkból, és próbál hirtelen nagyon nagy lépés távolságra kerülni Damientől zihlálva, és kissé megszédülve.
– Kö-szö-nöm – mormolja cérnavékony hangon, nehogy a sötét tünde hálátlannak vélje
- Bocsáss meg. Nem akartam, hogy bennégj. – válaszol Damien, mostmár nem érve Suzihoz, ha nem muszáj.
Mina továbbra is fejcsóválva nézi a vagyont siratókat.
- Örülhetnétek, hogy életben vagytok, esetleg! - kiáltja oda úgy, hogy ők is hallják, majd sóhajt, majd kábán integet Jonathan után neki.
Alicia megdörzsöli a homlokát.
- Eh, igazad van. – mondja Minának felocsúdva - Nem kéne ordibálnom azzal, aki jót akart. – mondta, aztán intett egyet - Azt hiszem itt elvállnak útjaink. Én most visszamegyek a házamba. Szükségem van egy kis egyedüllétre... – mondta melankolikusan, ahogy távozott volna, de Iboket elé ugrott.
- KOMPENZÁLJ! – mutatott rá kiabálva. A nő egyszerűen kikerülte, és ment tovább.
- Kérlek mond, hogy nem hagytad bent a kardot! – lépett a furcsa lány Damienhez.
Suzi tanácstalanul kissé hátrébb lépett, és a tájat kezdte kémlelni, hogy vajon merre kellene indulnia kifelé az erdőből.
- Ugyan, semmiség.. - legyint Mina.
- Vigyázz magadra.. - mondja halkan, ahogy a nő távozik.
Damien pislog párat és feltartja a mutatóujját, hogy várjanak egy pillanatot, majd úgy tesz, mint aki megmotozza magát és csodamód meg is találja az ismerős fémet. Megfordul, büszkén feltartva a kardot.
- Itt van, parancsolj. Köszönöm a kölcsönvételt, izé... - Alicia felé sandít, mintha valamit még akart volna mondani.
Iboket pedig már szalad Alicia után.
- Nem hittem volna, hogy egy ilyen furcsa kard tényleg hatékony a szellemek ellen. Örülök, hogy segítettél. – mondja a furcsa lány, és ő is az erdőbe indul
Suzi Mináékra sandít, és ha ők is mozdulnak, ő sem marad ott, hanem elindul velük kifelé leragadó szemhéjait törölgetve.
- Oké. - nevet fel zavartan.
- Most próbáljunk meg nem eltévedve visszajutni. Suzi, jól vagy? - sétál közelebb a leányhoz, majd elindulnak az erdőbe.
Hosszú órák barangolása kezdődik meg az erdőben, ami Suzinak sajnos abban végződött, hogy Damien és Mina karjaiban, félig álombanm Armaros dicsérő suttogását hallgatva keveredett ki végül. A robbanás minden erdei állatot elijesztett a közelből, és az élőholtak miatt amúgy sem volt ott túl sok állat, így magukra maradva tévedtek el és bandukoltak, egész este, míg fel nem kel a nap. Syele és Hans lesz először figyelmes rá, hogy fáklyák fényeit lehet látni az erdő közt. Mikor a nap felkel, szép lassan egymás után mindenkit összeszednek a városőrség tagjai. Nagy volt az öröm, ünnepelték a fáradt, megtépett, táskás szemű hősöket. Ott újságolták el, látták, ahogy az élőholtak egymás után tűnnek el, vagy esnek össze. Azonnal összeszedtek egy csapatot, és keresték őket, s bizony örvendeztek, hogy megtalálták.
Nagy vigadalom volt aznap a faluban. Ott volt mindenki, a vidám favágólegény, Kassandra, a kattant sírásó, vagy éppen a polgármester. A kis tündérnek se híre se hamva nem volt, noha lehetett látni, ahogy valami fényes repül át az égen a mulatság alatt. Alicia nem jelent meg a fogadáson. Ezután a város kifizette a jussát, mindenki megkapta a maga bérét, s útjára mehettek a zsoldosok, egy megtisztított várost maguk mögött hagyva.
~~ Epilógus ~~
A megtisztított erdőbe nemsokára visszatért az élet, az állatok, vadak, madarak mind elönzönlötték. A holttestek viszont még hetekig ott álltak rohadva az erdőben, mígnem a bátor harcosok be nem mentek, össze nem gyűjtötték és el nem ásták őket
Aliciát pedig azóta is az erdő boszorkányaként ismerték, noha Kassandra többet már nem foglalkozott vele, azóta sem szóltak egymáshoz. Noha a rossz nyelvek azt beszélik, időről időre felbukkan Heimsrothban egy különösen gyenge, beteg fiúcska társaságában
A tündér ottmaradt az erdőben, továbbra is megtévesztve minden arra játó utazót, azon szórakozva, hogy elhiszik, amit mondanak neki
A város ezután pedig ismét az a forgalmas kis csomópont lett, mi azelőtt volt...
Két alakot látni a piacon ballagni. Az egyikük éppen egy könyvet olvasott. Előttük egy katonaruhás nő menetelt, szigorú pillantást vetve a kettőre. Az alak erre eltette a könyvét, majd nagyot sóhajtott.
- El akarok innen menni... –
- Majd-majd. Ne feledd mit ígértél. - mondta neki a másik.
- Tudom. Vigyázom a várost az erdőből. –
- Majd mehetsz, ha tanítványod alkalmas lesz átvenni helyed. - mondta neki a fiú.
- De olyan nehéz! – óbégatta Alicia - A fele fél, a másik fele megy hülye... – mondta, mire mindketten elnevették magukat.
A titokzatos kard, ami a furcsa lánynál volt, egy míves kaialkítású ezüstfegyver,mely vágta a szellemeket. Becses neve a markolatán volt látható: "Geistklinger"
A különös könyvek, amiket odalent találtatak mindenféle személyes, olykor privát történeteket és titkokat tartalmaztak. A történetek a különféle élőholtak régi emlékei voltak, nem egyszer kínos, bizalmas volt.

Késdobáló láthatóan nagyon elképedt és biztos nagyon tetszett neki a látvány, ahogy kikerekedtek a szemei, nyilvánvalóan, mert buta volt és azt hitte, hogy így jobban fogja látni, amit lát. A kis mocsok.
- Kalma? Ez a név számomra ismeretlen. Edel vagyok, Edel Schneetraum, a holdfényes kripta úrnője! - Szóval ő volt Edel úrnő, mily megtisztelő, hogy elénk tolta a ronda pofáját… akarom mondani, igazán megköszönjük megtiszteli szerény csapatunkat, ó nagy úrnő. Bár nem volt éppen a legjobb fogattatás, hiszen minden tiszta hulla és mocsok volt. Igazán kitakaríthatnák a szolgái, ha már akkora úrnő és mondjuk ajándékkal is készülhetett volna, látszott, hogy csak a szája nagy, de a kincstára üres, mint a Pápa feje.
- Egész biztos ő az, akire gondolsz? -
- Ezer közül is megismerem. Teljesen úgy néz ki, mint Kalma. - Akkor ezzel meg is volnánk. Megmentjük, aztán elpusztítjuk a kriptát. Kitűnő! Tetszett! Hamarabb jön a pénz!
- Edel úrnő, mi a Kalma nevezetűért jöttünk, nem tudja véletlenül merre találjuk? - kérdeztem a biztonság kedvéért egy torokköszörülést követően, ha Késdobáló szemei mégis csak kápráznának, mert minden lehetséges személyben Kalmát kereste. Ezután elhatároztam, hogy nemleges válasz esetén szívesen megverem Késdobálót, ha nem robbantja fel a kriptát, de belegondolva a következményekbe, inkább elnapoltam magamban.
- Nem ismerek semmilyen Kalmát. Most pedig feleljetek. Kik vagytok ti, hogy ide merészelitek dugni a képeteket. - Egy csapat hülye.
- Heimsroth védelmezői. - válaszolta Anya szintúgy, csak más szavakkal.
- Közülünk majdnem mindenki azért jött, hogy véget vessenek a holtak vonulásának. - Szép beszéd, Kéztolvaj!
- Véget vetni? Még el sem kezdődött. Gyermekeimet aljas módon láncolták ide a kriptához. Ám hamarosan elegendő szabad, kötetlen lelket gyűjtünk, hogy kiáshassuk a pecsétköveket, s aztán az egész kripta egyként vonulhat el. Nem fogják többé hű katonáimat leláncolni a hideg falat. Akkor majd meglátod, milyen a vonulás. - KIT ÉRDEKEL?![/color]
- Azt mondták, hogy pénzt kapunk, ha békén hagyod a várost. - ekkor elgondolkoztam egy pillanatra. - Tényleg... Nem egyezhetnénk meg? Te elmész egy másik várost terrorizálni, mi pedig azt hazudjuk, hogy legyőztünk. Megmarad a szórakozásod és pénzt kapunk. Jó üzlet, nem? - ajánlottam az úrnő elébe a tervet, akit nem mintha érdekelt volna, de egy pillanatnyi felvilágosítási próbát megért.
- Az nem lehetséges. Még nem elég. Közel sem elég, amit összegyűjtöttünk. - Végre valaki megértette! Sose lehet elég dolgod!
- A te katonáid? Élő vagy. Ők holtak. Csak kihasználod őket...vagy ők téged. -
- Csendet. Feldúltátok az álmaim, lemészároltátok a katonáimat és még ti mertek nekem követelőzni? Kárt okoztatok, ezért fizetnetek kell! - DE HÁT MÉG A FIZETSÉGÜNKET SEM KAPTUK MEG!
- Csak sze-ret-nénk nyug-odtan haza men-ni, és biz-tonság-ban alud-ni. - A pénz átvételéről se feledkezz meg, Szénahaj!
- Ez esetben úgy hiszem, már kitaláltátok, mivel fizetitek meg a káromat. - A tök fejeddel, te agyalágyult!
- A katonáid is lemészároltak másokat. Ehhez miért is volt joguk egész pontosan? Mit ártott neked Heimsroth népe? - Nem fizették időben az uzsorakamatot, Anya, ezért én is megölném valamelyik szerettüket.
- Ez az ára minden itt lakó gyermeken szabadságának. - Megmondtam.
- Szabadság? Én azt hittem, a hatalomért csinálod... Nincs kedved inkább tovább pihenni és átadni nekem az irányítást? - Jó ötlet, kéztolvaj! Akkor mi szedhetnénk védelmi pénzt a várostól! Esetleg lehetnének munkásaink egy vállalkozásban! Zseniális vagy, Mammonra mondom, Kéz Tolvaj, zseniális vagy! Miért is nem jutott nekem előbb eszembe?! Elképzető volt, hogy mit ki nem tudott találni, nem is tudtam, hogy utáltam vagy imádtam-e.
- Ej, ej, ej... Milyen ambiciózus. De aki nem pihen le, itt semmit sem ér. Elvégre...itt lenne azt jelenti, halott vagy. - Nem fogok meghalni, te átlátszó hazug, itt is tudunk úgy pihenni, hogy nem halunk meg!
Ekkor az előtte tornyosuló csontkupac, mintha megelevenedett volna és kibújt belőle egy újabb harcos, aki láthatóan nagyobb és rohadtabb volt, mint a többi, ami biztosan azt jelentette, hogy erősebb is, mint a többi, erről már a fegyver is tanúskodott, a rohadásról pedig a páncél alól settenkedő bűz erősebb volt, mint más hulláknál.
- Jutsz még lélegzethez, trónbitorló? - Ilyen bűzben senki sem jutna.
A szagtól és a rendkívül félelmetes kinézettől eltekintve nem nagyon hatott meg egy újabb hulla harcos, a hullák eredendően meghalnak. Mindegy, hogy föltámasztják őket, a halottak már csak halottak lesznek, ezen csak Isten akarata tudna változtatni. Felháborító volt, hogy gyilkosoknak nevezett minket.
- Nem mészároltuk le a katonáid, te hazug! Halottak voltak mikor odaértünk! Ne rágalmazz! Nincs miért fizetnünk, mert nem csináltunk velük semmi rosszat! - csattantam fel.
- Miért kellenek lelkek ahhoz, hogy a gyermekeid szabadok legyenek? -
- Rendkívül egyszerű. Akik itt laknak, ide lettek láncolva a kriptához annak előző mesterei által. Bár ki tudnak menni, nem kerülhetnek távol tőle. Én úgy döntöttem valóra váltom álmukat. Látni akarják a világot. Ezért kitaláltam, hogy elviszem őket. Nem egyet, mindőjüket. Ehhez új katonákat szereztem, akik majd megfogják a bilincsek pecsétköveit, s magukkal viszik, ahogy beutazzák a világot. Kiszabadulnak innen, s azt tesznek, amit csak akarnak. - Rendkívül megható, csak nyuvadnál meg!
- Ez túl szépen hangzik, hogy igaz legyen. - mondta menekülés közben Kéztolvaj. Az úrnő minden gond nélkül leüldözte a dombról.
- Remélem örvendeztek. Megérdemlitek, hogy őt adjam ellenetek. Annak idején bátor harcos volt, de elárulta társait és a halálba taszította őket. Úgy mesélik a barátaim, a neve Berthold Schröeder volt. Ő méltó ellenfél lesz számotokra. - nem tudtam most mitévők legyünk, nem volt semmi ötletem. Lefagytam.
- Valakinek valami ötlet? - néztem végig a csapaton.
- Wilhelmina? -
- Berthold! - NE UTÁNOZD, ARANYKEZET! TE BÁBSZÍNHÁZAS SZUKA!
- Na és mégis mit kapunk, ha legyőzzük? Fölösleges a halálba taszítanod őt, egyetlen érintésemre felgyullad és semmi sem marad belőle. Akarod ezt? - juttatta eszünkbe Anya a lépcső alatt folytatódó küzdelmet. Nekem viszont semmi kedvem nem volt a nem létező erőmet fitogtatni, így megindultam a kijárat felé és valahogy próbáltam megzavarni a vas-csont rengeteget.
- Berthold! Emlékszel Kassandrára?! - remélte, hogy érzelgős, de nem használt semmit, így hamar föl is adtam ezt a lehetőséget és egyszerűen csak alkalmazkodom a sebességéhez és menekülőre fogom annak reményében, hogy egyszer megölik végre, de az offenzíva jobbnak tűnt, végül is ha nem mozog nem is tud továbbjönni. Előrébb szaladtam és egy kővel dobtam meg, mire amaz kő mintha csak Mammon akarta volna, nekihúzott a rohamozó hullának, aminek erre ijesztő, zöldesen lángoló szemei keletkeznek a koponyáján nagy meglepetésemre, de amilyen hamar kijöttek, olyan sebesen el is tűntek és mindketten zavarodottan meredtünk a másikra, mint két madár.
Egy pár pillanat múlva Anya, már megint feketén, nekiugrott a hatalmas alaknak, aki erre engedelmesen felgyulladt és ekkor már nem engem, hanem Jonatan-t kezdte üldözni, ami nagy örömmel töltött el, hiszen amíg az ő megölésével volt elfoglalva, addig sem engem próbált meg kilapítani. Kitértem az irányából, fölkaptam egy újabb követ és az emelvényen ácsorgó úrnő felé kezdtem szaladni, aki vélhetően bízott annyira abban a nagyra nőtt bothalomban, hogy erre ne gondoljon vagy egyszerűen csak a kor teszi.
Egy kis szaladás után hátraemeltem a követ tartó kezemet és egy erős lendítéssel az úrnő felé vetettem amazt, látván, hogy feljebb húzta a köpenyét, egyszerűen fölé próbálok célozni és reménykedem, hogy bejön. Láttam, ahogy talál s az úrnő hátrál, de sértetlen maradt, ekkor elfogott a rossz érzés, de nem állhattam meg, fölkaptam egy csontot és azt is elhajítottam, de ez idő előtt padlót fogott..
A következő csontot dobtam el Edel felé és akármennyire is repült, egyszerűen áthaladt rajta, ahogy elbambult amaz és ekkor már biztos voltam benne, ez is egy kísértet, hogy rohadna meg.
- Hm...minden elismerésem. Botorság volt azt hinnem, hogy csak nagy szavakkal dobálóztok. -
Előre taposott a csontokon, de tudtam, mivel szellem ezért biztos csak játssza az agyát vagy amije van egy szellemnek.
- Berthold legyőzése felért egy csodával. - és hirtelen el kezdett… VETKŐZNI?! - Csak az időmet vesztegetném, ha újabb bajnokot idéznék meg. - ledobja a hálóingét és beigazolódott a tény, hogy áttetsző, mint bármelyik szellem, akivel eddig találkoztam.
- Azóta nem kellett ezt csinálnom, hogy átvettem a kripta felett az uralmat. Jó sok éve annak is már...  - Kit érdekel?[/color]
- Rég is volt már, hogy magamat kellett használnom. - [i]Ne térj vissza a rossz szokásokhoz.

A következő ellenségünk láthatóan Edel úrnő volt.
- Most komolyan, mindenki meg akar verekedni velünk? - nekem sem volt kedvem vele ezt csinálni, de az ellenfelünk pocsékul titkolta, rendkívül átlátszó hazugság mögé rejtette. Nem igazán tudtam, hogy mit tehetek vele, ha nem tudom megérinteni.
- Ugye van valami ötleted ellene, Alicia? -
- Mi a baj? Hová lett az a pofátlan lelkesedésetek? - Nem érdemelsz te annyit!
- Van pofánk, ráadásul teljesen élő pofánk. -
- Ha ti nem támadtok...akkor majd én! -
Ekkor Szénahaj köré tekeredik egy csontváz, úgy kell neki. Kellett neki a falhoz mennie.
- Hogy mered?! -
Kéztolvaj odarohant és megpróbálta lefeszegetni a fura karddal a csontokat, mindhiába. Anyáékat láthatóan nem nagyon érdekelte, pedig ha ugyanazt meg tudta csinálni, mint Késdobáló, akkor Szénahaj nagy bajban volt.
- Van pofánk, ráadásul teljesen élő pofánk. - mondta, közben ő is elkezdte lerángatni a szerencsétlen csontot, de ő sem bizonyult hatékonyabbnak, mint a kard. Aztán minden elvárásnak fittyet hányva a csont kiereszti. Anya gyönyörű, fekete pacát lőtt Edel irányába, amiről megint eszembe jutott a fiúcska macskája és a nyivákolás, amivel kimúlt. Remélhetőleg Edel szájának betömésére is elegendő lett volna, és a cselekedete is erről tanúskodott, ugyanis arrébb vánszorgott, tehát biztos nem szerette volna, ha megérinti.
Ideges voltam, alig volt sikerünk és az az izé még mindig lebegett, szóval megfogtam egy újabb követ és ismét felé dobtam, azt várva, hogy hasztalan lesz és egyszerűen áthalad rajta.
- Miért nem halsz meg?! Miért próbálsz ennyire élni?! - a számításaim ezzel be is váltak, mert átrepült rajta és kicsit le is nyugodtam.
- Egyszerre kell megtámadni. A szellemek fürgék, hogy kicselezhessék az ellenfeleiket.- Ezt már láttuk.
- Hasztalan próbálkozás! - csettintett Edel és beigazolódott, amiért nem mentem a csont közelébe. Robbanás hangja, majd hirtelen rántás és nem is bántott az iránya, emberinek érződtek az ujjak, szaladtam abba az irányba és végül is én és Anya megúsztuk. Néha úgy szeretlek Anya és nem csak a pénzed miatt.
- Ezt most miért kellett? - csattantam fel a rohadt, haloványságnak, aki nem volt képes sem tisztán manifesztálódni, sem eltűnni a fenébe és annyira felemás volt, mint egy aranypénz, csak épp sokkal kevésbé kívánatos.
- Te utolsó senkiházi luvnya! Hogy volt pofád bántani minket? - ordította a Kéztolvaj, aki iránt minden tiszteletem megerősödött, együtt utáltuk az áttetsző riherongyot és képes volt hülye módjára beleállni egy robbanásba.
- Kerítsük be! - parancsolta Aranykéz nagy bölcsességében, mi után Alicia megmagyarázta neki, máskülönben nem lett volna annyira bölcs, bizonyosan.
- Gyerünk, csináljuk! - ismétli a Késdobáló.
- Nos, nos, nos?! - vicsorog az mocskos áttetsző fogaival Edel, úrnő létére biztos nem tudta kaparászni és szellemként megrohadhattak, de sajna a rohadás biztos cseszett a teste többi felére átterjedni. Közben Anyára is került egy ilyen csontváz, amit amaz valamilyen pajzs segedelmével némileg távolabb tartott, mint Szénahaj, de a bokájára így is ráfonódott gyökerekként tekeredtek a csontos csontujjak. Közel voltam, így neki ugrottam és a csuklóra taposva lerúgtam a kezet Anya kecses bokájáról, majd biztonságos távolságba hátráltam mutatva neki az utat, reméltem, hogy nem tud ugrani. Franc essen belé, de ez legalább nem volt olyan hatékony, mint az előző, így eldöntöttem, hogy kigúnyolom, hátha többet bénázik majd.
- Nem akar inkább pihenni?! Nagyon haloványnak tetszik lenni, biztos jól érzi magát?! - amaz nem reagált.
- Előre! -
Előre mozdult, majd egy csontváz is, amit fel is robbant annak reményét adva, hogy vége, de pár pillanat múlva rájöttünk, hogy tévedés volt és valójában egy pajzs védte a szellemet.
- Ennél több fog kelleni… - Na nem mondod? Fölkaptam egy követ és reménykedtem, hogy ez lesz az a több, amiről beszélt, így neki hajítottam, mire amaz felém fordult és kedvem támadt volna integetni neki, ha éppen nem akartam volna teljes szívemből, hogy megpusztuljon.
- Damien, használd ki azt a pajzsot! - IGEN, APA, NE LEGYÉL HÜLYE! CSAK MOST AZ EGYSZER NE!
- Segíthetek, úrnőm? - lépett Aranykéz annak lopójához, aki megszerezte magának a kardot, amit a kétszer elhunyt fiú használt annak előtte.
- Segíts! - parancsolta amaz pofamentes. Addig Apa bebújt a korábban látott pajzs mögé, Anya fekete pacákat vetett Edel felé, így bekapcsolódásképp megpróbáltam ledobni a szellemet, hátha most sikerül, de Apa kupoláját találta el a kövecske és lehuppant egy nagy koppanás kíséretében a kemény kőre.
Ezt követve Aranykéz és Kéztolvaj együttesen tartva a kardot eltalálják a szellem karját, ami rendkívül effektívnek bizonyul ellene nem kis meglepetésre.
- Innen nem juttok ki élve. - fenyegetőzik, majd a föld alá menekül fülét és farkát behúzva, bár hiányában van mindkettőnek a kutya.
- Gyere vissza, te féreg! - próbál utána menni Kéztolvaj nagy sikertelenség közepette, amit követően mintegy önbecsülését ábrázolva a porba omlik és csak próbál lejjebb menni, míg rá nem jön, hogy nem tud, ennél lejjebb már nincs.
Ekkor Aranykéz Edel eljövetelének irányába indult s mintegy eltűnt egy ajtó mögött, mire utána szaladtam, majd a hangra megálltam az ajtónyílás mellett.
- Hogy van merszed? -
Pár pillanat múlva úgy hangzott, hogy vége volt a harcnak.
- Várjatok csak szépen… -
Úgy hangzott, hogy Aranykéz kikapott Edeltől. Nem tudtam segíteni, szóval visszatértem az egyetlen dologhoz, amihez értettem. Bent voltak dísztárgyak, poharak és mindenféle szép és csillogó dolog. Tetszettek, így Aranykezet otthagyván elkezdtem használható dolgok után nézni. Voltak érdekes dolgok a holmikon, de fiókokat is láttam, így mindent kidobáltam a földre, hogy több minden legyen szem előtt. Ezekben papírok és egy igen vaskos könyv pihent, nem tudván elolvasni fölvettem és Anyának és Késdobálónak vittem.
- Nem tudjátok, hogy ez mi? -
- Nem tudom…de olyan ismerősnek tűnik. - Erőltesd meg a hülye fejedet, te nyomorult.

Végül mindannyian benyomultunk a szobába, ahonnan a könyvet szereztem. Fönt szellemek, köröttünk nyögések hallatszottak, vélhetően hamis tüdőkből.
- Hova mennek vajon most? -
- Felszabadultak. Úgy látszik, nem kellett az úrnőjük irtóhadjárata ahhoz, hogy szabadok legyenek -
- HÉ TE! – mutatok rá egy véletlenszerűen kiválasztott szellemre figyelemfelhívásból… - Gyere ide! - de a szavaim süket és érdektelen fülekre találtak.
- Vajon mi tarthatta ide ezeket a lelkeket? –
- Ha egy nekromantát megölnek, minden szolgája visszatér a túlvilágra, akit nem köt ehhez a világhoz semmi. – Jó tudni.
Ez alatt a szellemek el is fogytak, így a halovány fényük már csupán vak sötétet hagyott maguk mögött.
- És vajon van olyan akit köt? –
- Ha figyeltél volna arra, amit az a lidérc mondott. Az itteni élőholtak nagy része a kriptához van láncolva. De ne aggódj...most, hogy nincs semmi veszély, egyetlen robbantással meg tudok szabadulni tőlük. Csak előbb Kalmát kéne megkeresnünk...valahol itt kéne neki lennie. – Te magad nevezted Kalmának Edelt, akinek utolsó részei a szemeim előtt porladtak el.
- Na várjunk, most el tudnád magyarázni, mi is volt ez? Edel és Kalma… -
- Mi van, ha halott? Akkor már őt sem kötné semmi és lekésnéd az utolsó találkozót, nem? – vigyorodtam rá gonoszul Késdobálóra, ha belerángat a hülyeségeibe, akkor megérdemli.
- Micsoda? Se Kalma nem volt, sem Edel, hát akkor? -
- Elég ügyes nekromanta. Biztos vissza tudja hozni, hogy egy utolsó könnyes búcsút vegyen tőle. –
- Úgy nézek ki, mint aki akarja?  Ő nem Kalma volt! Kiváltképp nem Edel! – nyafogta a Késdobáló nagy örömömre.
- És most keressetek! Itt kell raboskodjon valahol. –
– Ühüm.. –
Majd a többiekkel együtt elkezdtem nézelődni a legkevesebb lelkesedéssel.
- Megállni! – Már megint mi van?
Ismerős kísértet volt, de már bomladozott, nem árthatott semmit sem.
- Egy lépést se tovább! –
- Miért? -
- Az a terem ott Edel űrnőm szentélye...ne merészeljetek összepiszkítani a mocskos lábatokkal...! – CSAK VOLT!
- Az úrnőd halott, az a szentély már senkié! – kacagom gúnyosan és elszaladok a szentély felé.
- Még van képetek...azok után, hogy ezt tettétek. Tönkretettetek mindent! Van fogalmatok róla, mit áldozott fel az a lány, akinek könyörtelenül romboltátok le az álmait?! – majdnem elröhögtem magam, így nem láttam egy kis kiálló követ, amiben orra botlottam, francba is.
- MOCSKOS ROHADT PADLÓ! – ordítom a padlón fetrengve.
- Ha ennyire fáj, hogy megöltük az úrnőd... Nem kellett volna beengedned bennünket. – hallom a szimpatikus választ. Szénahaj kedvességből hozzák lépett és megpróbált felsegíteni, de nem fogadtam el, megtettem magamtól.
- Várjatok! Ha elmondom...mit is csinált, cserébe hagyjátok békén a hálótermét. Ez egy korrekt ajánlat. – Hahaha! Naiv!
- A halottaknak is vannak érzéseik! –
- Jó... – hazudtam visszafojtva a kacajomat.
- Legyen hát. Szavamat adom, hogy ha elmondasz nekünk mindent, békén hagyjuk azt a szobát. - reméltem egy dologra gondolunk.
- Ez a legkevesebb. –
- Köszönöm... Az űrnőm az volt, aki annak idején úgy ismertetek, Kalma. Az Edel nevű...meghalt egy régi csatában. Kalmát a hely előző urai lidércként támasztották fel. Nem maradt semmi emléke neki. Ám hallotta a többi élőholt meséit. Hallott Edel hősies feláldozásáról. Ekkor tiszteletből, nem is tudván, hogy egykoron barátok voltak, felvette a nevét. S rá egy évre bekövetkezett, amit várt. Ieláncolták a kriptához. Többé nem volt semmi, ami a nekromantákhoz kötötte volna. Megölte a mestereit és felszabadított minket. –
- Ez most igen lehangoló lehet a számodra. Ennyi tervezgetés és szenvedés, a semmiért... – Ő érti a viccet.
– Sajnálom –
- Nem tehettünk mást, meg kellett védenünk magunkat. A várost. -
- Igaz, hogy csak úgy szabadulhattok fel, ha fent, a városban sorra megölik az embereket? -
- Igen. Azok, akiket a kriptához láncoltak, most sincsenek kötve senkihez. Önnön akaratukból követték Edel úrnőmet. Szükség volt további zombikra, akik cipelték volna a pecsétjeinket. Máskülönben nem mehettünk volna messzire. A halál olyan hirtelen ért mindannyiunkat. Csak még egy kicsit...egy egészen kicsit szerettünk volna élni. Azt hiszem tényleg esztelenség... tényleg esztelenség azt hinni, megváltoztathatod a már megtörténtet. – És ezzel végre eltűnt.
- Menjünk...nem érdekel, itt van-e Kalma teste vagy sem.. –
- Még nem! – mondtam s elmentem a szoba felé. Bent mindeféle játék, textil, könyvek, papírok, sok szirszar és sehol semmi fényes.
- Hé, nem hallottad, mit mondott? Nem megyünk be oda. – Téged senki sem kényszerít, hogy begyere!
- Jaj ne legyél ilyen merev. Az a szellem már nincs itt. Nem tud számon kérni minket. – Egy ember észnél maradt. Utána jött Aranykéz és Szénahaj.
- Nem. Kitakarodtok onnan, vagy én szedlek ki onnan titeket! – Ezt hagyni a legkevesebb, azután, hogy segítettünk!
- Nem tudom, nem is érdekel! Ígéretet tettünk, ígéretet a barátom emlékére, ki testvérem helyett testvérem volt. Nem hagyom, hogy bemocskoljátok, hallottátok!? – rinyálta Késdobáló, de mégis kit érdekelt? Valamiért mégis tetszett az ordibálása, ismerősnek tűnt, mintha Anyám lenne közben, aki pofonra emeli a kezét a káromkodó hisztéria viharában, hogy vak dühében lesújtson szerető gyermekére… még mindig szerető gyermekére, aki nem változott az ezredik alkalom után sem.
Összeszedtem egy halomba pár könyvet, amennyit szerintem elbírtam, nem tudtam mik voltak benne, de biztos fontos volt neki és a barát eltávozásával bizonyosan nem volt kellemes, az emlékek biztosan jól esnének ennyi év után.
- Bár nem tudtuk megmenteni a barátját, néni, de vigye magával, ami maradt belőle. – raktam le elé a könyveket, megpaskoltam a tetejüket, majd visszamentem a szobába más dolgokért.
- Menjünk vissza a faluba, hogy elmondhassuk nekik a jó hírt. – Hihetetlen, hogy föladta.
- Köszönjük a segítségedet. Remélem, azért valamennyire te is békére leltél. - Reméljük, hogy nem.
- Fogalmad sincs, mennyire. És most menjetek. Beváltom az ígéretem, és felrobbantom ezt a helyet... – Ugye csak viccelsz?
- A helyetekben futnék... – NEM VICCELT! Kinéztem a szobából és elkezdett vörösen izzani a hely. Nem is volt kérdés, hogy élni akarok, de a kincsek is fontosak voltak. Majd később visszajövök értetek, kicsikéim! Ígérem! ISTEN A TANÚM!
- DE... DE... MÉG LEHETNEK ITT KINCSEK! VANNAK FONTOSABB DOLGOK IS AZ ÉLETEDNÉL, TE SZUKA! – rohantam el kifelé és megeresztettem egy őszinte utolsó sértést az irányába - ROHADJ SZÉNNÉ! –
Utáltam a haját, utáltam a szemét, utáltam kezét, utáltam az arcát, utáltam a házát és a bábját, utáltam mindenét és csak annyit kért a bűnös lelkem egy gyönge pillanatában, hogy kerüljön a Mennybe, hogy elváljék Kalmától ezzel büntetve őt Isten, hogy csapjon bele a villám, vágják cikkekre, míg él s minden újabb sebet égessenek meg. Hogy volt képes megfosztani a szemrevaló dolgoktól, a kegyetlen bitang?! Tudja jól, milyen elveszteni valami nagyon fontosat, épp nem rég tapasztalta meg, de nem tanul belőle.
Nagyon szaladtam és csak a mérhetetlen fájdalmat éreztem magamban, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot és csak emészteni tudom magam, hogy ami oly sok mindent tartott magában, most romokban áll előttem s soha többé nem tudom megszerezni. Rosszabb volt, hogy tudtam mi van ott és tudtam, hogy nem fog kimenni a fejemből, egyszerűen elzsibbadtam és éreztem, hogy a szívem még mindig hevesen kalapál, de nem a szaladgálástól… Ez más volt… Mérhetetlenül gyűlöltem… Mérges voltam.
Késdobáló felé fordultam, majd megindultam, öntudatlanul a grabancára markoltam és jókora pofont húztam az arcára, fájt után a kezem, de nem érdekelt.
- MÉGIS HOGY GONDOLTAD, HOGY RÁBORÍTOD AZ ÉPÜLETET ENNYI ÉRTÉKES DOLOGRA, NINCS AZ AZ ISTEN, HOGY MEGBOCSÁSSAM EZT NEKED. EZÉRT BIZTOSAN A POKOLRA KERÜLSZ. SÓHER, ÖNZŐ, KERESZTÉNY, ROHADÉK, TÜNDEFAJZAT! – rángatom meg, majd elengedem - Dögölj meg... – Nem is Poklot akartam mondani... Elfordultam és kicsit távolabbra vonultam a romok mentén, a könnyeim csermékben csordogáltak az arcom igen barázdátlan vidékén.
- Tudom mit érzel Iboket. Túl sok dolog veszett ma oda. – Legalább valaki megértett.
Visszafordulva láttam, hogy amaz fölállt és elsétált, nem adott semmit a bűnéért! Meg kell fizetnie!
- KOMPENZÁLJ! - üvöltöm Késdobálóra mutogatva, de amaz elsétált, így utána szaladtam jó néhány perc döbbent bambulás után, de hamar elvesztem, mert setét az éj, mint Késdobáló üreslő feje vagy az én üres szívem.
Nem akartam ledőlni, az este további részét sétafikálással töltöttem, hogy ne kelljen gondolkoznom, emlékeznem. Nem tudott azon a héten már semmi sem felvidítani, csak nem értettem, hogy történhetett, hogy jut valakinek felrobbantani annyi eladható dolgot?
Nem értem!
Nem értem.
Nem értem...[/i]

A szobában egyszer csak kék fények villantak fel, majd tűntek el. Káprázatos volt, ahogy még a halk csilingelés is hozzátársult.
- Hova mennek vajon most? – kérdezte Wilhelmina. Kik mennek hova?
- Felszabadultak. Úgy látszik, nem kellett az úrnőjük irtó hadjárata ahhoz, hogy szabadok legyenek . jegyezte meg Damien. Szóval a lelkek! Értem.
Iboket meg is próbálta magához parancsolni az egyiket, bár az okát nem igazán tudtam, de szerencsére egy sem hallgatott rá. Fél perc alatt ki is hunytak a fények és elhaltak a csilingelések. Üres sötétség borult a szobára.
- Vajon mi tarthatta ide ezeket a lelkeket? - kérdeztem halkan, sokkal inkább magamtól, mint másoktól. A fájdalom miatt még mindig nehéz volt fókuszálnom. Örültem, ha nem ájultam el.
- Ha egy nekromantát megölnek, minden szolgája visszatér a túlvilágra, akit nem köt ehhez a világhoz semmi. – hangzott a tömör válasz Aliciától.
- És vajon van olyan, akit köt? – kérdezte Jonatan,
- Ha figyeltél volna arra, amit az a lidérc mondott… – magyarázta a szőke nekromanta szemeit forgatva. - Az itteni élőholtak nagy része a kriptához van láncolva. De ne aggódj… most hogy nincs semmi veszély, egyetlen robbantással meg tudok szabadulni tőlük. Csak előbb Kalmát kéne megkeresnünk... valahol itt kéne neki lennie. - tette hozzá hidegen.
- Na várjunk, most el tudnád magyarázni, mi is volt ez? Edel és Kalma... – értetlenkedett Wilhelmina, a jelentéktelen részleteken.
- Mi van, ha halott? Akkor már őt sem kötné semmi és lekésnéd az utolsó találkozót, nem? – vigyorodott el a kis démonlány, ami még az én arcomra is felcsalt egy rejtett mosolyt.
- Elég ügyes nekromanta. – mondtam neki. – Biztos vissza tudja hozni, hogy egy utolsó könnyes búcsút vegyen tőle.
- Úgy nézek ki, mint aki akarja? - nézett hidegen Alicia - Ő nem Kalma volt! Kiváltképp nem Edel! - csattant fel, hogy belezengett az egész kirpta. - És most keressetek! Itt kell, raboskodjon valahol.
Még is kiről beszél ez a nő? A lidércről? És mégis kinek képzeli magát, hogy ugráltat engem? És Jonatan mégis miért engedelmeskedik neki, bármi zokszó nélkül? Bár elismerem, nekem sem volt kedvem megküzdeni vele, se verbálisan, se fizikálisan.
- Micsoda? Se Kalma nem volt, sem Edel, hát akkor k? - kötötte az ebet a karóhoz Wilhelmina, ám mielőtt választ kaphatott volna, egy éles hang állított meg minket.
- Megállni! Egy lépést se tovább! – nyögött a szellem,aki valami csodával határos módot még nem foszlott szét. Felismertem őt. Ő volt a „kapuőr”.
- Miért? – fordult felé Wilhelmina, jogosan feltéve a kérdést.
- Az a terem ott Edel úrnőm szentélye… ne merészeljétek összepiszkítani a mocskos lábatokkal…! – nyögte, mintha fizikai fájdalmat érzett volna. Talán tényleg érezte. Talán csak megjátszotta. Az viszont biztos, hogy megmutatta nekünk, hova kell biztosan benéznünk.
- A lábunk nem mocskos, nem mi hozunk vissza halottaikból embereket, és öletünk meg másokat.
- Az úrnőd halott, az a szentély már senkié! – kiáltotta Iboket és szaladni kezdett az ajtó felé. Feltehetőleg a szentély ajtaja felé.
-  Hogy nem mentél már tovább te félkegyelmű? Nincs már, ami itt tartson! – kérdeztem, s látván oszladozó testének látványát, az elégedett mosoly sem maradhatott le úrnői küllememről.
Jonatan természetesen megpróbálja alkura terelni a szót, ám biztosak voltunk abban, hogy nincs a szellemnek semmije, ami elegendő kompenzálás volna számunkra.
- Még van képetek...azok után, hogy ezt tettétek. Tönkretettetek mindent! Van fogalmatok róla, mit áldozott fel az a lány, akinek könyörtelenül romboltátok le az álmait?! – nyögött nagyot, ahogy gyönyörű, fájdalmakban túlcsorduló tekergésbe kezdett.
- Nem sok fogalmunk van arról, mi történt itt, de nyugodtan felvilágosíthatsz. – közölte Damien.
- Nagyon nagy fájdalmat érezhet...
- Persze. Azt éreztek azok is, akiket megöltek az élőholtak.
- MOCSKOS ROHADT PADLÓ! – hallottam a hátam mögül Iboket, már-már megszokottá vált ordibálását. Még is mit ártott neki a padló?
- Ha ennyire fáj, hogy megöltük az úrnőd... Nem kellett volna beengedned bennünket.
- Várjatok! – kiáltotta Iboket és Jonatan felé, akik már a szentély felé sétáltak. - Ha elmondom...mit is csinált, cserébe hagyjátok békén a hálótermét. Ez egy korrekt ajánlat.
color=#e88aea]- Miért ne mehetnénk oda? És miért titkolod ennyire, hogy mit csinált? Már... úgy sincs köztünk.[/color]
- A halottaknak is vannak érzéseik! - ordította a szellem haragos szemekkel nézve Wilhelminára.
- Legyen hát. Szavamat adom, hogy ha elmondasz nekünk mindent, békén hagyjuk azt a szobát. – néztem komoly tekintettel a szellemre, teljesen készen arra, hogy amint szertefoszlik, betegyem a lábamat a tiltott helyre.
- Ez a legkevesebb. – mondta Alicia is.
- Köszönöm... - köszörülte meg a torkát - Az űrnőm az volt, aki annak idején úgy ismertetek, Kalma. Az Edel nevű...meghalt egy régi csatában. Kalmát a hely előző urai lidércként támasztották fel. Nem maradt semmi emléke neki. Ám hallotta a többi élőholt meséit. Hallott Edel hősies feláldozásáról. Ekkor tiszteletből, nem is tudván, hogy egykoron barátok voltak, felvette a nevét. S rá egy évre bekövetkezett amit várt. Ieláncolták a kriptához. Többé nem volt semmi, ami a nekromantákhoz kötötte volna. Megölte a mestereit és felszabadított minket.
Tehát a lidérc valóban Kalma volt. Edel pedig már régóta halott. Belegondoltam, hogy Alicia éveken át abban a reményben élt, hogy barátja még életben van, olyan özönvíz mértékű nevetést vetett ki belőlem, hogy még a könnyem is kicsordult tőle. Szegény szerencsétlen pára.
- Ez most igen lehangoló lehet a számodra. – fordultam felé, könnyeimet törölgetve. – Ennyi tervezgetés és szenvedés a semmiért…
-  Sajnálom – mondta együtt érzően Jonatan, amely kis csalódottsággal töltött el, mert azt hittem, ő is értékelni foglya a lány szerencsétlen sorsát.
- Nem tehettünk mást, meg kellett védenünk magunkat. A várost. – próbált mentegetőzni Wilhelmina.
- Igaz, hogy csak úgy szabadulhattok fel, ha fent, a városban sorra megölik az embereket? - kérdezte a sötét elf.
- Igen. Azok, akiket a kriptához láncoltak, most sincsenek kötve senkihez. Önnön akaratukból követték Edel úrnőmet. Szükség volt további zombikra, akik cipelték volna a pecsétjeinket. Máskülönben nem mehettünk volna messzire. A halál olyan hirtelen ért mindannyiunkat. Csak még egy kicsit...egy egészen kicsit szerettünk volna élni.  - mondta, ahogy kieresztett egy megkönnyebbült kuncogást - Azt hiszem tényleg esztelenség... – lélegzete elakadt egy pillanatra, majd egy utolsó sóhajtással kilehelte mondandóját, s szertefoszlott, akárcsak mestere. – ...tényleg esztelenség azt hinni, megváltoztathatod a már megtörténtet.
- Menjünk...nem érdekel, itt van-e Kalma teste vagy sem... – morogta a nekromanta.
- Még nem! – kiáltotta Iboket, majd berontott a szobába.
- Hé, nem hallottad, mit mondott? Nem megyünk be oda.
- Jaj, ne legyél ilyen merev. – mosolyogtam a lányra és követtem a démont a szobába, kutatva valami értékes, vagy nagyhatalmú tárgy után. – Az a szellem már nincs itt. Nem tud számon kérni minket.
Szerencsére nem kellett mégegyszer csalódnom Jonatanban, jött hívás nélkül, mint egy éhes eb, ha kaját érez. Alicia természetesen hangosan rikácsolt, fenyegetőzött, de ez engem nem érdekelt. Átkutattam a könyveket, keresve a varázsköröket bennük, hátha valamelyik jó lesz, de csak szövegeket tartalmazó lapok voltak mindenütt. Sehol egy varázstoll, vagy mágikus tőr, vagy csak egy szép ruha, melyet magamra szabathattam volna. Csalódottan sétáltam ki a szobából, inkább Wilhelmináékhoz közelebb állva, nehogy valami rosszat próbáljon tenni a nekromanta, haragjában.
- Menjünk vissza a faluba, hogy elmondhassuk nekik a jó hírt. – javasoltam.
- Köszönjük a segítségedet. Remélem, azért valamennyire te is békére leltél. - hajtja meg picikét a fejét Wilhelmina.
- Fogalmad sincs mennyire. És most menjetek! Beváltom az ígéretem, és felrobbantom ezt a helyet… - azzal megérintette az egyik falba ágyazott élőholtat, amitől az vörösen izzani kezdett. A vörös izzás pedig terjedni kezdett. – Én a helyetekben futnék…
- Óh... - néztem üres tekintettel a felizzó holtakra, majd amennyire csak képes voltam fájó oldalammal, futásnak eredtem. Éreztem, ahogy a meleg levegő a tarkómat nyaldosta, s amint kiestünk a kripta kapuin, az egész hely egy hatalmas dördüléssel a levegőbe repült. Legalább is ami maradt belőle. A por és a hamu. Fülem ismét sípolni kezdett, így beletelt egy kis időbe, hogy halljam is a porfelhő mellett vitatkozókat.
- …POKOLRA KERÜLSZ. SÓHER, ÖNZŐ, KERESZTÉNY, ROHADÉK, TÜNDEFAJZAT! – tisztultak ki a hangok Iboket ordítására, s láttam is, ahogy a ki démon a nekromanta köpenyét rángatja, majd elpityeredve sarkon fordult és lekuporodott egy kődarab mellé. Amennyire eddig megtapasztaltam, minden bizonnyal az elpusztított értékeket ríkathatta. Megértettem őt. Még ha egy kis démon is volt, átéreztem a fájdalmát és ezt ki akartam használni. Ha sikerül egy ilyen kis dögöt magam mellé állítani, a jövőben sok hasznát tudnám venni.
- Tudom mit érzel Iboket. – álltam meg tőle egy lépésre. – Túl sok dolog veszett ma oda.
- Vagy épp nem elég! – hallottam Jonatan nevetését, ahogy beette magát az erdőbe.
- KOMPENZÁLJ! – kiáltott a kis démon, ujjal mutogatva az éppen távozó Aliciára, és utána szaladva.
Felsóhajtok, és ismét magamba szívom a hatalmas kráter látványát, amely a kripta helyén maradt. Sokat vesztettünk… De eszembe jutott a kard, amelyet a lidérc megöléséhez használtunk. Damiennek adtam! Sietős léptekkel a sötét elf elé álltam és reménykedő szemekkel nézve fel rá kérdeztem, hogy nem hagyta e bent a pengét. Az végigtapogatta magát, és meg is találta ruhájába akadva azt. Menekülés közben történhetett, de hihetetlenül hálás voltam a szerencséjének. És az eszének is, hogy tudja, jogosan engem illetett az a kard. Gyöngéden átvettem tőle és szorosan magamhoz szorítottam, nehogy magától elmerjen tűnni, majd egy rövid szóváltás után az erdő felé vettem az irányt. Igyekeztem visszatérni a kisvárosba, mielőtt felkel a nap, vagy a felriasztott vadak meg akarnának támadni. Szerencsémre, vagy balszerencsémre, de Jonatan volt az, akivel összesodort az erdőben való bolyongás. Mintha egy szép kört írt volna le a mi kis történetünk.
- Ezután merre tart, úrnőm?

//no colouring... me be ashamed...//

Nagy vigadalom volt aznap a faluban. Ott volt mindenki, a vidám favágólegény, Kassandra, a kattant sírásó, vagy éppen a polgármester. A kis tündérnek se híre se hamva nem volt, noha lehetett látni, ahogy valami fényes repül át az égen a mulatság alatt. Alicia nem jelent meg a fogadáson. Ezután a város kifizette a jussát, mindenki megkapta a maga bérét, s útjára mehettek a zsoldosok, egy megtisztított várost maguk mögött hagyva.


Suzanne Walford: 1 Gyöngy, 1 Trollháj, 1 Hóvirág, 1 Bürök, 1 Ektoplazma

Wilhelmina von Nachtraben és Damien Nightwing: 1 Rubint, 1 Meteorit, 1 Jégsapka, 1 Lószőr, 1 Utilapu

Johannes "Tertullius" Hagen: 1 Puskapor, 1 Jáde, 1 Gólemtörmelék, 1 Gránit, 1 Opál

Iboket Czirut: 1 Bőrpántok, 1 Pajzs alap, 1 Azurit, 1 Cédrus, 1 Topáz. A papírhalmok és régi, poros jegyzetek közt rukálva egy érdekes, különös tervrajzon akadt meg a szemed, melyet magaddal vittél.

Név: Nyílpuska
Hozzávalók: rövid markolat, Ideg, Fém
Tanulás: Schwarzjäger mester vagy tervrajz
Típus: Egykezes
Leírás: A számszeríj apró, egykezes változata. Gyorsabban fel lehet húzni, de kisebbet sebez.
Kritérium: Csak Bosszú útjával rendelkező Schwartzjäger vámpír kezdőfelszerelése lehet


Syele Wilder: 1 Hosszú markolat, 1 Citrin, 1 Ezüst, 1 Varjúszem, 1 Bürök. A szellem, kit balga módom magad mellé idéztél azóta sem tágított mellőled, s bizony sokáig fogja még kísérni utadat. A titokzatos, gyorsan őszülő fiú kardja nálad maradt, így mostantól a te tulajdonodat képezi:

Név: Geistklinger (Szellemél)
Típus: Egykezes
Leírás:  Egykezes kard, tiszta ezüstből kovácsolva, mely gyors támadásokra alkalmas, változatos mozdulatokkal és technikás lépésekkel. Egyedi mestermunka, hegye és éle tompa, pengéje hullámos és vonalakkal ékesített.
Kritérium: -




- A megtisztított erdőbe nemsokára visszatért az élet, az állatok, vadak, madarak mint elözönlötték
- A holttestek még hetekig ott álltak rohadva az erdőben, mígnem a bátor harcosok be nem mentek, össze nem gyűjtötték és el nem ásták őket
- Aliciát azóta is az erdő boszorkányaként ismerték, noha Kassandra többet már nem foglalkozott vele, azóta sem szóltak egymáshoz. Noha a rossz nyelvek azt beszélik, időről időre felbukkan Heimsrothban egy különösen gyenge, beteg fiúcska társaságában
- A tündér ottmaradt az erdőben, továbbra is megtévesztve minden arra járó utazót, azon szórakozva, hogy elhiszik, amit mondanak neki
- A különös könyvek, amiket odalent találtatok mindenféle személyes, olykor privát történeteket és titkokat tartalmaztak. A történetek a különféle élőholtak régi emlékei voltak, nem egyszer kínos, bizalmas volt.
- A város pedig ismét az a forgalmas kis csomópont lett, mi azelőtt volt...


Két alakot látni a piacon ballagni. Az egyikük éppen egy könyvet olvasott. Előttük egy katonaruhás nő menetelt, szigorú pillantást vetve a kettőre. Az alak erre eltette a könyvét, majd nagyot sóhajtott.
- El akarok innen menni...
- Majd-majd. Ne feledd mit ígértél. - mondta neki a másik.
- Tudom. Vigyázom a várost az erdőből.
- Majd mehetsz, ha tanítványod alkalmas lesz átvenni helyed. - mondta neki a fiú.
- De olyan nehéz! - óbégatta Alicia - A fele fél, a másik fele megy hülye... - mondta, mire mindketten elnevették magukat.