Küldetés: A lidérc báli ruhája

Megint Freia ragadja magához a kezdeményezést és kérdez a Karlnak nevezett férfitól
-Nos igazán talpra esett férfi lehetsz, ha meg tudtad ölni... de mondd csak mégis mikor jelentek meg errefelé és honnan jöttek? –
A férfi erre bólint egyet, aztán a baltája nyelére mutat.
- A sötét esték után pár nappal. Az egész erdő tele van velük. Akkor szereztem egy remek gallyat, amiből ez a balta is készült. Van még pár hasonló, ha érdekel. – kacsint egyet a tündére.
Közben Iboket elkezd távolodni a társaságtól. Suzi látja, miközben a tárgyalást hallgatta, és utána lép. Nem szeretné szem elől téveszteni a kis démont.
- Hova mész? – kérdezi súgva
- Téged nem érdekel mi van a túloldalt? – suttog a kislány.
Suzi elgondolkodik... Nem ártana hallani, miket beszélnek a többiek, de az sem feltétlenül baj, ha tudja, mi van még az épületben... Közben viszont Mina is észrevette kettőjüket, és közbeszól.
- Iboket... ez a neved, igaz? Ne kószálj el, nem biztonságos!
- Jó... – egyezik bele Iboket. Suzi pedig csak zavarodottan bólint, mert Mina egyértelművé teszi, hogy nem kellene szétválni...
Freia eközben picit elmosolyodik és hozzáteszi a kérdéséhez a következőt.
- Hát még lehet szükségem lesz rá – kacsint Karlra, majd folytatja -Nem tudnád nekünk megmutatni az erdőt? Vagy legalább elmondani merre keressünk odakint? –
- Azért vagyunk itt, hogy elintézzük a büdös zombikat és a hasonlókat. - közli Damien, tisztázva a céljukat. Karl mindkettőre vállat von.
- Mind ami ott van csak egy rakás fa, kövek meg egy pár elhagyatott erdei kunyhó. Nem sok mindent lehetne rajta látni. –
Ibo ezalatt Suzival együtt visszamegy a csapat közvetlen közelébe.
- Bácsi! – szólitom meg ő is Karlt - A kiherélt bácsi azt mondta esztelenség felgyújtani az erdőt, pedig a szellemek nem szeretik, igaz? –
Karl ijedten hőköl hátra.
- Eszednél vagy te kölök. Ekkor istencsapását akarsz te a fejünkre hozni? – kérdez vissza.
Suzi nem érti miért olyan nagy baj a tűz, hiszen a szellem eltűnt tőle. A többiekhez is fodulva kérdezi...
- De a szel-lem eltűnt a tűz-től... Ha fél-nek tő-le nem lehet olyat csinál-ni, ami más-nak nem árt csak a szellemek-nek és a többi ronda-ságnak? – kérdezi. Karl viszont még mindig döbbenten áll a felvetéstől is.
-Atyám... nem gyújtjuk fel az erdőt! Verjétek ki a fejetekből gyorsan! – torkollja le Freia mindkét lányt…
- Milyen bácsi?!... Nos, a szentelt víz nem használ ellenük. Valószínűleg más szentelt dolog sem. A fának viszont a tűz nagyon is árt.  Ellenben ha egyenként megkeressük őket, tudom úgy irányítani a tüzet, hogy az erdőnek ne essen baja.- válaszol Mina a felvetésre. A semminél ez is több, de ha sok szellem van túl hosszúnak tűnik… Tényleg nincs gyorsabb módja? Vagy vaéami más, ami elűzi a szellemeket a tűzön kívül…
- Az élőholtaknak lehet bármilyük? – kérdezi Iboket váratlanul, igencsak meglepve Suzit.
- Kérdezzétek őket meg. Én csak fával dolgozom. – von vállat ismét Karl. Suzi arra a megállapításra jut, hogy a férfi nagyra tartja magát, de úgy tűnik nem sokat tud a helyzetről…
-Biztos nem akarsz elkísérni minket? – kérdez rá Freia. Suzi igazat ad neki.. Valaki, aki járt már az erdőben, biztosan hasznukra válna, hogy a probléma forrását megtalálják.
-  Mit akartok ti egyáltalán az erdőben csinálni? – kérdez vissza értetlenül Karl.
- Nos megkell találnunk a forrását ennek az egésznek –
Karl megvakarja az állát, aztán elgondolkodik.
- Jobban belegondolva...a múltkor mintha füstöt láttam volna az égre felkúszni az erdőből. Talán van ezeknek a dögöknek valami táboruk. –
- Meg tud-ja mutat-ni merre? – kérdez rá azonnal a lényegre Suzi.
- Élőholtak, táborral? Ez... egyre érdekesebb. Mit csinálhatott velük az az éjszaka? csatlakozik a kérdések sorához Damien, majd pedig Iboket is.
- Miből szereznek tüzelőt? Miért kell tűz az élődögöknek? –
Karl erre hirtelen összezavarodik. Megvakarja a tarkóját.
- Hát...lehet hogy mégse kéne arrafelé mennetek. Főleg mert...nos...lakik ott egy boszorkány is, pont azon a felén az erdőnek. Az a nő veszélyes. Majdnem engem is száműztek, mert összeszűrtem vele a levet. – Iboket kérdésére pedig csak megvonja a vállát, mielőtt kifakad.
-  Úgy nézek ki, mint aki megkérdezte? –
A többieknek még vannak kérdései, Suzinak viszont ez az információ is elég, hogy leragadjon… Egy varázshasználó van az erdőben, és úgy tűnik veszélyes fajta… Attól neki inkább távol tartani kellene magát, nem belesétálni a karjaiba… Mindenesetre, ha társasággal megy, úgy csak nem lesz nagy probléma… Ugye?[/color]

Bágyadtan figyeltem, hogy a fáról cseveg, nem érdekelt a lelkesedése, másra tereltem a figyelmem. A város egy erdő mellett helyezkedett el a férfi pedig favágó volt, biztosan jól megélt belőle és elgondolkoztam, hogy talán részesedhetnék belőle, ha a község egyik gazdag embere, akkor csak tud nélkülözni valamennyit. Felfoghatatlanul kíváncsi voltam, hogy mit tartogatott a ház körül, ki tudja, talán szalma helyett pénzzel szórja föl a padlót mielőtt aludni tér! Lassanként megpróbáltam eloldalogni, hogy körbenézzek.
- Hova mész? – avatkozott közbe Szénahaj. Kedvem lett volna elmetszeni a torkát a folyamatos zavarásáért, de túl sokan voltak ahhoz, hogy könnyedén megússzak egy ilyen manővert, így inkább a meggyőzés próbálgatása mellett döntöttem.
- Téged nem érdekel mi van a túloldalt? - suttogtam mintha rettentően bizalmas lett volna, de nem annyira, hogy tényleg halkan mondjam.
- Iboket... ez a neved, igaz? Ne kószálj el, nem biztonságos! - kedvem lett volna neki is átütni a torkát, de túl apró voltam hozzá, remélhetőleg a dögök megteszik helyettem.
- Jó... – vontam meg a vállaim és visszaballagtam a helyemre.
- Azért vagyunk itt, hogy elintézzük a büdös zombikat és a hasonlókat. - Csak ti! reméltem, hogy lesz valami hozzám illő. Elemelni ezt-azt vagy valami, gyilkolászni semmi kedvem nem volt, túl sok macera túl kevés jutalomért, de ha már volt még egy idevalósi, akkor neki is föl akartam vetni az egyszerű ötletet.
- Bácsi! - kezdtem - A kiherélt bácsi azt mondta esztelenség felgyújtani az erdőt, pedig a szellemek nem szeretik, igaz? - kérdeztem tőle kíváncsian, noha utólag belegondolva érthető volt a viszolygásuk. Az erdőből éltek, miért is akarnák fölégetni? Ha megkérdeznék tőlem, hogy: pénzt vagy életet? Én is a pénzt mondanám.
- Eszednél vagy te kölök. Ekkor istencsapását akarsz te a fejünkre hozni? válaszolt.
- De a szel-lem eltűnt a tűz-től... Ha fél-nek tő-le nem lehet olyat csinál-ni, ami más-nak nem árt csak a szellemek-nek és a többi ronda-ságnak? - mondta Szénahaj, megtudtam, hogy ők is, ő is, összetűzésbe keveredett egy olyannal és valaki tűzzel ölte meg. Ki lehet az?
-Atyám... nem gyújtjuk fel az erdőt! Verjétek ki a fejetekből gyorsan! - Jólvan hegyesfülű, nem is számítottam tőled többre.
- Milyen bácsi?!... Nos, a szentelt víz nem használ ellenük. Valószínűleg más szentelt dolog sem. A fának viszont a tűz nagyon is árt. Ellenben ha egyenként megkeressük őket, tudom úgy irányítani a tüzet, hogy az erdőnek ne essen baja. - Te vagy az! Még egy ok szólt, amellett, hogy miért lett volna rossz ötlet bántani bármelyiket. Anya a Tűz Asszonya volt, egy mágus, ijesztő. Tényleg menni akarok?
- Az élőholtaknak lehet bármijük? - estem neki a kérdéssel, a semmiért nem éri meg kockáztatni az életem.
- Kérdezzétek őket meg. Én csak fával dolgozom. - miért is tudná? Elhatároztam, hogy így fogok tenni, ha nem tudja, akkor megtudom én.
- Jobban belegondolva...a múltkor mintha füstöt láttam volna az égre felkúszni az erdőből. Talán van ezeknek a dögöknek valami táboruk. - hallottam fél füllel. TÁBOR?! Ha van táboruk, akkor biztos ott gyűjtenek és valamiből felszerelést is kellett hozzá szerezniük! Van remény!
- Hát...lehet hogy mégse kéne arrafelé mennetek. Főleg mert...nos...lakik ott egy boszorkány is, pont azon a felén az erdőnek. Az a nő veszélyes. Majdnem engem is száműztek, mert összeszűrtem vele a levet. - Boszorkány?! Nem baj! Anya a mi boszorkányunk! Majd eljátszadoznak egymással, míg kiraboljuk és szétzüllesztjük a táborukat! Egyszer csak éhen hal, ha nem szellem!
-Hmm és ha nem nekik van táboruk hanem aki irányítja őket? És nem lehet, hogy a boszorkány áll az egész mögött? - Nem rossz, Hegyesfülű!

Syele: Nem kell túlságosan messzire menned a fal tövétől, hogy az önkéntes katonákra találj. A milícia nagy része a falon, vagy a fal mellett őrködik, figyelve minden kis apró neszre, mely az erdő felől jön. A város határán túl egy kis utat látsz, ami az erdőbe vezet befelé, de már a külső részein is jól látszik, egy ideje nem használta senki. Teljesen elhagyatott, gazokkal telenőtt ösvény volt, mely ahogy elérte az erdőt, szinte elvékonyodott. Kassadra egy őrtoronyban állt éppen és egy távcsővel figyelte a fák közötti kis réseket, nem sokkal a város kapuja mellett.

Hans: A város könyvtárát majd fél óra bolyongás után találod meg, ugyanis eléggé elrejtették. A város középső sávjában találni, ahol az utcák kacskaringósak, szűkek és a házak csak úgy véletlenszerűen lettek egymás mellé hányva. Egy nagy, fából tákolt épület volt egy egy nagyobbacska kilátóval a tetején, melyet kőből építettek, feltehetőleg korábban, minthogy a házat könyvtárrá nevezték volna ki. Vsatag, nyikorgós ajtó keresztezte utadat, aonban se lakat, se zár nem volt rajta, s a kilincs is már félig kilógott. Ahogy belépsz, komor sötétség fogad téged, port lehet látni a levegőben szállni, s nincs semmi fény csak az a kevés, ami az ablakokon át beszűrődik.
A könyvtár egy nagy belmagasságú épület volt, kevés, de magas polcokkal és állványokkal, melyekhez segítségnek egy létrát támasztottak a fal mellé. Vaskos könyvek voltak mindenfelé, rendezetlenül, bármiféle rendszer vagy névsor nélkül az állványokon. Némelyik könyv állt, némelyik feküdt, volt amelyik egymaga állt az adott polcon, volt olyan polc, ami teljesen meg volt pakolva. Néhány könyvet a polcok helyett az épület tetejének gerendáira helyeztek fel, s a szekrények szélein, tetején egy-két papírnehezéket is találsz, legtöbbjük egy-egy gargoyle-t formáz meg, ahogy visítva üvölt előre. A könyvek nagy részét vékony porrétek fedte be, noha pókhálót egy darabot sem látni. Ember azonban egy szál se. Az egész könyvtár üres volt.

Szupercsapat: Karl ahogy a boszorkányról kezditek kérdezni azt veszitek észre, kerülni kezdi a szemkontaktust. Elcsigázottan sóhajt egyet, keres egy kisebb tönköt a farakása mellett, és arra ül le, ahogy aggódó arccal elgondolkodik.
- Régóta együtt voltunk. Nem hinném, hogy ő csinálná. Mert amikor ez az egész elkezdődött, véget akart neki vetni. Korábban itt lakott ő is, a városban tanult mágiát, a könyvtárban. Aztán amikor az első élőholtak megjelentek, elhatározta hogy elbánik velük. Azonban az élőholtak csak egyre többen lettek, amikor az erdőbe merészkedett. Boszorkánypert akartak ellene indítani. Ekkor menekült az erdőbe. Nem láttam már hosszú ideje...de valahogy érzem, hogy életben van. - markolt Karl egy szenvedélyes mozdulattal a szívére - A város azóta is próbál úgy tenni, mintha halott lenne...talán már az...nem tudom... - pillantotok meg egy elcsigázott, szomorú pislogást a tekintetében.


//Határidő: 2019.06.13.//

Hosszú percek teltek el gyaloglással. Túl hosszúak. Már azon is elgondolkodtam, hogy meg éri e nekem ez az egész, hogy ennyit kell gyalogolnom, mire megtalálom Kassandrát. De végül csak megleltem, egy őrtorony tetején, amint az erdőt kémleli látcsövével.
Nagy nehezen felmászok hozzá, majd miután kifújtam magam, megkérdeztem, ráér e pár percre. Az óvatosan elemelte arca elől az eszközt és felém fordult.
- Mond csak...ö...mi is volt a neved?
Nem emlékszik a nevemre? Felháborító! Pedig még a teljes nevemmel mutatkoztam be neki! Hogy nem emlékezhet a nevemre?
- Syele. - mondtam, mintha egyértelműen emlékeznie kellett volna rá. - Lenne pár kérdésem egy bizonyos személyről, akiről nem emlékszem, hogy beszéltél volna a tájékoztatásunkkor.
- Csak nyugodtan. - felelte vállát megvonva Kassandra.
- Az Alicia név, mond neked valamit? - kérdeztem tőle halkan, tudván, hogy biztosan tud róla, majd meg sem várva a válaszát tettem fel az újabb kérdésemet. - Mennyit tudsz róla és a hollétéről?
- Mond. - felelte komoran a nő. - És fogalmam sincs, mi van azzal az árulóval. És nem is érdekel. Valószínűleg úgyis feldobta a talpát.
Ennek a válasznak örültem a legkevésbé. Nem kedveli a lányt, egyértelmű. De ha tényleg halott, ahogy reméli, fölöslegesen gürcöltem az információkért.
- Áruló vagy sem, ő értett a halottakhoz nem? Akkor pedig hasznos információkat tudna biztosítani, ebben a káoszban.
Kassandra ekkor haragosan előrébb lépett és az arcom elé hajolt.
- Azt ajánlom, ne játssz az idegeimmel. Azzal a lánnyal csak a baj volt mindig, és amikor felkértük, hogy segítsem, elmenekült be az erdőbe. Az én feladatom, hogy megvédjem ennek a városnak a lakóit. Nincs időm hisztis hercegkisasszonyokat üldözni. - mondta, majd elfordult előlem és tüntetőlegesen ismét a látcsövével kémlelte a tájat.
"Nicsak, ki itt a hisztis hercegkisasszony?" Leikhanut gyermeteg kacagása visszhangzott a fejemben egy darabig, majd elhalkult, ahogy nem kapott választ. Nem voltam még kacagós kedvemben. Mérgesen beszívtam a levegőt és rövid ideig benntartottam, hogy megnyugodhassak.
- Milyen segítséget vártatok volna tőle?
Kassandra válasz előtt még morgott egyet és leeresztette a látcsövét.
- Bármi megtette volna. De amint megkerestük, felszívódott. Most pedig ha megbocsájtasz, dolgom van. Azt javaslom, te is térj vissza a feladatodhoz.
Személyesen érintette volna a dolog? Tekintetéből nem tudtam megmondani.
- Nézd. Hallottam híreket az erdő boszorkányáról. Aliciáról. Elképzelhető, hogy képes odakint élni. Adj egy katonát, aki kikísér, hogy megtalálhassam azt a lányt! Úgy gondolom, ez az én feladatom most.
A katona csak nyögött egy nagyot.
- Nem azért fogadtam fel ennyi embert, hogy aztán a harcosaimat is nélkülöznöm kelljen. Keresd meg a társaidat. A város védésére így is alig van elég emberünk.
- Persze... a társaimat. - fanyalkodva húztam a számat. Nem gondoltam arra, hogy a milícia parancsnoka ennyire hasznavehetetlen lesz. De nem akartam feladni. Legalább is nem kívántam üres kézzel távozni. Ki akartam élvezni a lehetőségeimet, amíg tudom. - Visszatérve Aliciára... Ismerted őt személyesen? Milyen ember? Hány éves?
- Ne tedd próbára a türelmemet! - csattant fel Kassandra - Már megmondtam. Nem mondott semmit és nem is volt hajlandó. Amíg itt lakott, egyszerű tanonc volt a városi könyvtár varázslójánál. És most ha megkérhetlek, távozz!
Irritáltsága örömmel töltött el. Hát megérte többet kérdezgetni. Látni az ingerült tekintetét és a haragját, öntelt boldogságot jelentett számomra.
- Hm... - halvány mosollyal jeleztem elégedettségemet felé, majd szó nélkül távoztam. Boldog voltam, hogy idegesnek láthattam azt a haszontalan parancsnokot, de a tényen nem változtatott, hogy nem jártam sikerrel.
„Egyedül az erdőben veszélyes lenne. Tényleg szükséged lesz majd valakire.”
De még is kire? Eszembe jutott a kettő különös alak, akikkel összehozott a sors, a szellem támadásakor, ám a kis szürke démongyerekkel nem akartam összegabalyodni, Jonatanra pedig még mindig mérges voltam. Az a férfi olyan… beképzelt!
„Talán megérdemelnek egy második esélyt.”
- Talán. De ajánlom nekik, hogy hasznosak legyenek. – morogtam, majd elindultam az egyik nagyobb utcán, a piactér felé. Szerencsémre azonban nem kellett sokáig talpalnom az utat, mert az ismerős arc hamarabb feltűnt, mint vártam volna. Ezek szerint még sem annyira nagy ez a város, mint amennyire jól esne.

Hans: Ahogy jobban beleásod magad, a könyvtárban még nagyobb rendetlenséget találsz, mint azt elsőre gondoltak. A könyvek bármiféle rendszerezés nélkül, egymás hegyén hátán feküdtek, nem egyet vastagon fedett be a por. Egyik könyv sem volt különösebben feltűnő, regények, kéziratok, históriás énekek, tanulmányok feküdtek egymás hegyén hátán.
A gerendához érve azonban egy különös köteten akad meg a tekinteted. A könyv dísztelen volt, bármiféle ékesítéstől mentes, és a borítójára semmi sem volt írva. Ahogy kinyitod, nem is egy könyvet látsz, inkább egy nagy rakás vázlatot és jegyzetet, felvésve egymás után az oldalakra. A témája még érdekesebb, mint gondoltad. Mágikus pecséteket és stigmákat sorol fel, különféle rituálés eljárásokat és vizsgálatokat, melyek a nekromanciával foglalkoznak. Egy olyan kézirat, melyet már egész biztos elégettek volna, ha nálatok odahaza találták volna meg. A borító belső oldalán, az utolsó lapot követően pedig egy aláírást vélsz felfedezni. Egész pontosan három aláírást, de csak az egyiket tudod elolvasni. A másik kettő megsérült, nedvessé érte és teljesen elmosódott, így csak két hosszúkás pacát lehet látni a közbenső aláírás felett és alatt. Az aláírás ezt a nevet említi: Kalma Traumen.

Syele: A piactérre érve találkozol rég nem látott "cimboráddal". Nem kell sokat gondolkodni, hogy a másik ábráztáról leolvashassátok, éppen nagy erővel kerestek valakit, vagy éppen valamit. Egyelőre azonban semmi más nem történik.

A Szupercsapat: Az erdei ösvény, mely a városból kifelé vezet pontosa olyan hátborzongató, mint amilyennek gondoltátok. Ahogy eléritek az első kanyart, eltűnik szemetek elől a város falának maradéka. Hiába néztek már hátra, nem láttok magatok mögött mást, csak erdőt. Közel, s távol nem maradt semmi, amit ismerősnek mondhattok. Szerencsétekre eddig egy kereszteződés sem keresztezte utatokat. Mivel már egy ideje alig járnak az ösvényen, elkezdte magának az aljnövényzet kisajátítani, gazok nőtték be a szélét mindenütt, mely gyakran kényelmetlenné teszi az ember lépteit. Jobbra és balra nem látni semmit, csak a sötét fákat, a sűrű bokrokat és persze azt a folyamatos, nesztelen zúgást, ami az egész erdőből hallatszik, az állatok, a szél és az arra járók zajainak egybeolvadásával született szimfónia. Aztán egyszercsak, ahogy haladtok előre, egy enyhén elfojtott, gyenge túnusú ének töri meg az egyhangú búgását az erdőnek:



//Na most, mindkét bandát várom skypeon vagy discordon küldetésmegbeszélésre. Akik pedig nem írták meg, azok legközelebb szóljanak, ha szükségük van még plusz időre, adok szívesen. Mert aki nem szól és késik, azt legközelebb ki fogom dobni.//

- Fogd már be. - mondta az egyik apróság hirtelen, amikor mindenki csendben lett. Nem tudom mi baja van neki éppen, de nem hiszem nekem kell vele foglalkozni, majd az anyja és az apja megneveli. Nem is tévedtem nagyot Damien szólt neki közben.
- Te talán jobban tudod, mit kell tennünk, Iboket? - kérdi meg Damien a kislánytól, akit úgy tűnik, nagyon untat a férfi beszéde, azonban nem is kellett várnunk semmit és egy Nem kíséretében lerendezte a dolgot.
Kissé szomorúan hallgattam a sztorit végig amit Karl mondott, majd a végén félretéve a zavaró hangokat mondtam neki a csípőmet egy kicsit oldalra mozdítva: -sajnálom, hogy így alakult, ha megtaláljuk őt üzensz valamit?
- Ha életben van, megkeressük. Nem ígérhetünk semmit, de megpróbáljuk megkeresni, ez mindannyiunk előnyére válik.
Ezután azonban mindannyian elindultunk az erdőbe, azaz indultunk volna, de még mielőtt kiértünk volna a városból a pici Suzy, akivel kapcsolatban egyre több kétség kezdett el engem gondolkodtatni, megszólalt:
- Nem ké-ne szólni Kassan-drának? - kérdezi.
-Szerintem nem szükséges, tudja mit akarunk csinálni úgyis, kivéve, ha a többség nem akar neki szólni
- Ráérünk majd, ha szereztünk valami információt, nem? Mármint, többet, és biztosabbat. - Mondta a grófnő.
- Valóban, Kassandra olyan... gyakorlatiasnak tűnt. El tudom képzelni, hogy akkor lesz elégedett, ha valami nyilvánvaló eredményt tudunk felmutatni.
-Szerintem is jobban örülne neki-így kicsit leszavazva a lányt indultunk meg a rengetegbe.
Az erdőbe ahogyan egyre mélyebbre sétálunk egyre kellemesebb levegő tölti be az orromat, és amin kicsit meglepődök egy halk dallam. Azonban nem nagyon tudom honnan jöhet, így csak haladok tovább, amíg egy kereszteződéshez nem érünk. Az elágazásnál egy magas, szikár, terebélyes tölgyfa áll, mely hála a tavasznak friss, zsenge levelekkel és hajtásokkal van tele. A dal onnan a fáról szűrődik fe, nagyjából az első ágak magasságából. Azonban amit még észreveszek, hogy a két út ami innen indul teljesen ugyanolyan. Ez felettébb különös nem? De elsőnek úgy döntök, hogy inkább a dal forrását nézem meg, így odasétálok a fa alá és felnézek.
Ahogy odasétálok a fa alá, az egyik levél háta mögött egy kis szerzetet látok, ahogy mindegy nyugágynak hagynálva a hajtásokat pihe és dudorászik.
Ez a valaki egy nagyjából tenyérnyi kis teremtés volt, rövid, égnek álló szőke hajjal, különös módon csillogó szempárral kiegészülve. Egy pár, a feje föléig éri hártyás szárnyat látok rajta díszelegni. Ruhát egyáltalán nem visel, leszámítva azt az egy kis virágot, ami a dereka elé lett kötve egy kis indával. Leginkább egy fiúra emlékeztet, bár elég sok nőies vonás is párosult hozzá az arcán.
Hátranézek a vállam felett a többiekre: -van fent valami.... hát pici emberkének tűnik.
Erre a többiek is közelebb sétálnak a fához, majd így szólnak:
- Nincs kedve esetleg számunkra is láthatóvá tenni magát?
- Nem bántjuk
Ahogy a grófnő a fa felé szól a dalolászás abbamarad, majd a tündér bármiféle hezitálás nélkül elődugja a fejét és odarepül a fa egyik ágának tövébe, nagyjából egy magasságban a fejünkkel.
- Ej, de szép csilingelő hangocskája van kendnek. Nem csatlakozol be? - ütötte össze a bokáját, ahogy pajkos, vidám, kissé szatirikus hangnemben próbálta meg utánozni az úrias beszédet, jóadag iróniát éreztetve a hanglejtésével.
- Ez kinek is szólt pontosan? - kérdi a gróf.
A tündér oldalfekvésben végigterül az ágon, majd Minára mutat.
- Rá. Egy női túnusra van szükségem, mindig bajban vagyok a magas hangokkal. - mondja ezt egércincogáshoz hasonlítható hangjával.
- Sajnálom, de éppen dolgunk van... és a dallamot sem ismerem.
- Na az kár. - vonja meg a vállát a tündér.
- Mi-t csi-nálsz?
- Zenélek. - felelte a tündér - Az erdő remekül viszhangzik, ha eltalálja a hangnemet az ember, tudtátok-e. Vagy mit gondoltok, az a rengeteg szellem hogy tudja telehuhogni az egészet? - nézett ránk, mintha ez lenne a legalapabb ismeret a világon.
- Én eddig csak embereket hallottam teleordibálni. Az is hangos. -
Miközben a többiek elkezdték kifaggatni az apróságot én inkább a fával kezdtem el foglalkozni. Valahogyan nagyon furának találtam, hogy a fa két ugyanolyan út közepén van, és hogy valamiért pont itt volt ez a pici lényke.
A fa egy átlagos fának tűnik, semmi extra így ránézésre. Azonban nem tágítok a megvizsgálásával, sétálgatok körülötte és a kezemet végighúzom rajta, hátha valamit érzek rajta. A tündér eközben csak elegánsan lógatja az ágon a lábát.-De megtaníthatod,ha gondolod- ajánlja fel a grófnő. - Tudsz valamit a szellemekről? - kérdi a sötételf. - Hogyhogy telehuhogni?
A tündér ekkor zavarodottan vakarja meg a fejét.
- Hé, nyugi-nyugi, meg se jegyzek ennyi kérdést. - csapkod maga előtt a kezével - hova siettek ennyire amikor ilyen szép idő van?
- Tanítsd meg! - szól rá Iboket
-Nos egy boszorkányt keresünk... -felelek a kérdésre miközben a fát nézegetem még mindig
- Áh, ő arra van. - mondja a tündér fapofával, majd a nektek balra lévő útra mutat.
Aztán fittyet hányva a többiekre Ibo felé fordul.
- Na figyelj, mutatom ni. - és újra elkezdi elénekelni a dalt.
- Köszönjük. Ezzel is előrébb vagyunk.
Grófnő pedig megkérdi: - Mit is csináltok pontosan ezzel a dallammal? Mit csinálnak az erdő visszhangjai?
Ezután én szépen lassan elindultam lefelé az úton, úgy éreztem nem szeretnék velük énekelni és hátulról úgy is hallanám, ha valami baj van, így távolodva a hangjuktól jártam az úton lefelé...

Az ösvény itt sem másabb, mint máshol volt, teljesen jellegtelen, komor, egyszínű, sötét. Egyszercsak azonban vége szakad és egy apró kis patak partjánál találom magam. A part mellett pedig ott találok egy...hatalmas sereg élőholtat! Legalább tizenöt zombi és csontváz sorakozott ott egymás mellett, köveken üsörögve, kezükben fegyverekkel és pajzsokkal, hasonlókkal, amint amiket a városőrökön láttunk. Ahogy az egyik megpillant engem, mindegyik szeme vöröses izzásba kezd, felállnak és hezitálás nélkül megindulnak felém.
Erre nem volt jobb ötletem: elõveszem az íjamat és amíg közel nem érnek, addig lövöm õket, aztán amikor már idõ van elkezdek futni visszafelé és egy biztos táv után felmászok a fára, hátha ott nem érnek el.
Úgy tűnt odafent egy ideig biztonságban leszek, hiszen a zombik idegesen állták közbe ér értetlenül néztek felfelé. Aztán az egyik egy hirtelen felindulásból a földre taposta az egyik társát és felfeküdt a hátára. A másik hörögve intett a többinek, mire azok követték ők, szép ki rothadó tornyot építve, egyenesen fel irányomba.
Erre kicsit idegesen elkezdtem őket lőni fentről, de úgy tűnt hatástalanok a lövéseim, szóval megint kicsit kiábrándulva a képességeimből mielőtt elértek volta elhatároztam, hogy átugrok egy másik fára...
Az előholt torony miután elég nehezen tudnak elérni úgy dönt megindul, szép lassan széthullik, felállnak és Mina felé indulnak meg nagy hévvel rohamozva. Először csak hat darab, de szép lassan tápászkodik fel a többi is.
Hat zombi gyorsan eléri Minát, ám Damien még előtte ugrik elé és egy vágással megnyesi mind a hatnak a torkát, elég mélyen érintve. Az egyik zombinak hátrabiccen tőle a feje, leszakad a helyéről és a teste ottmarad, majd előlredől és nem mozdul többet. A maradék ötből kettő feje ingatagnak látnik, a maradék három viszont csak kapott egy vágást a nyakára, ami élőholtaknál annyira nem vészes. Közben a megmaradt nagyjából kilenc zombi is feltápászkodik és egyesült erővel indítanak rohamot Mina, Damien, Su és Ibo felé. A grófnő lángja az egyik zombi törzsét találja el, felgyújtva a ruháját és szép lassan égetve azt. A zombinak egyébként a feje nem ingatag.
Közben az egyik nyilam az egyik közelebb lévő zombi hátába áll bele, átszúrva a törzsét, kissé megbillentve, ahogy átszakadnak az izmai a vesszőtől.
A maradék öt zombi, akik az első vonalat alkotják váratlanul felugranak a levegőbe és a többiekre megpróbálja egy rávetni magát tárt karokkal . A maradék kilenc nagy sebességgel indul meg és közelít felétek.
Erre én ahogyan ezt meglátom megpróbálom célbavenni amelyik Damien Gróft támadja.
Ahogy azombik ugranak, Ibo sikeresen elteleportál előlük, Mina pedig a pajzsával megállítja az ugró zombit. A három zombi hasra esve réi a földet és ott fekszenek, próbálva magukat összeszedni. Suzy felé ugrik egy másik, amit Armaros szolgája állít meg, midőn megjelenik előtte. A zombi vad csapkodással támad neki, és a kis takonnyal vad kézitusába kezdenek, ám úgy néz ki, az élőholt strapabíróbb, mint a mélységi szolga. Közben Damien ugrik el a zombik elől, az egyik elől sikerül is, a másik éppen érné el, ám ekkor nyilam hátulról beszakítja a koponyáját. A zombi fején egy hatalmas lyuk tátong, amiből valami furcsa állagú, büdös folyadék kezd el áramlani, de még él és virul.
Közben a megmaradt kilenc zombi is csatasorba rendeződik. Öten veszik át elesett társaik helyét. A maradék négy azonban letér az ösvényről és a bozótosban nyargalva megpróbál megkerülni minket.
Ibo, Su és Damien ismét szinte egy emberként lendül meg, mindannyian letámadnak egy élőholtat. Damien hullája erősen össze volt a fejlövéstől zavarodva, így sikeresel lenyesi a fejét, amitől az félig még pár rosttal ott csüngve a mellkasa elé bucskázik, mintha csak ölben akarná tartani. Suzy azonban nem ilyen szerencsés, a földön lévő élőholtba beleszúrja a fegyvert, ám az nem hal meg tőle rögtön, felemeli a kezét és erősen megszorítja vele a lány karját. Ibo is kis híján erre a sorsra jut, azonban szerencséjére még időben elugrik előle. A grófnő nekivágja az éjlángot a fekvő zombinak, amitől az összeesik, és vergődni kezd, leginkább azért mert a tűztől nem lát rendesen, majd úgy marad. Eközben én fedezem őt, a gerincét meglőve a zombinak lelassítva azt, a zombi bicegni kezd és kissé abnormálisan, a szokottnál is félolbalasabban lépked, ahogy az egyik riányba ki-kileng a törzse.
Közben a négy zombi, akik megkerülni készültek titeket kiugrnak az útra a hátatok mögött. Egyelőre nem zárják be a rést, hanem azonnal támadást indítanak, mindenki ellen egy-egy, miközben elöl álló társaik fegyvereiket (melyek jelen esetlen nagy darab husángok) emelik a magasba és rohamozzák meg a velük szemben állókat. Így aztán két támadó jutott mindenkire, egy elölről, egy hátulról.
Ibo és Suzy oldalán a hullák támadásba lendülnek. A fürge irigységdémon oldalra araszolva, Mináékhoz közelebb képes elkerülni mindkét támadást. Su háta mögött megjelenik a mélységi szolga, majd meglepetésből nekiesik a zombi torkának, aki megtorpan, próbálja magáról elszedni, de ezúttal úgy tűnik a sozlgálnál van a fölény. Suzy nem bír kiszabadulni az előholt szorításából, ellenben a szúrása sikerre vezet, végre átszakítja a nyakát a lénynek, aki így elereszti. Ekkor viszont az őt elölről támadó élőholt eléri és felkészül megrúgni. Azaz csak késülne, mert a nyilam ekkor éri el a szakát, átszúrva aazt teljes egészében. A zombi nyaka eleve lazán tartotta magát, a csigolyák lepattannak a helyükről és az előholt hátradől.
Wilhelmináék oldalán kevésbé rózsás a helyzet. A Grófnő eldob egy újabb éjlángot, ami eléri a zombi és égetni kezdi a fejét. Viszont az élőholt nem áll meg, vakon rohamoz tovább és elölről nekiront a nőnek. Az őt hátulról támadó élőholt ekkor éri el és a husángjával egy hatalmasat csap a bal combjára. Damien nekitámad az élőholtnak, ami előtte közelít, és egy határozott vágással mélyeszti bele a torkába a tőrt, ekkor viszont a hátulról érkező zombi egy erőteljes csapással hátbavágja a bunkójával, amitől előreesik.
Eközben egy különös dolgot pillantunk meg a hátunk mögött. Ahonnan jöttünk, abból az irányból közelít felénk egy alak. Az a valami egy vékony alak volt, mely nagy hévvel futott a mi irányunkba. Faszerű csörömpölést hallatszott, ahogy lépkedett. Egy eléggé furcsa, hosszú, bokáig érő egyrészes ruhát viselt. Az arcát nem láttuk, de valószínűleg nő lehetett a ruhája miatt. Az arcát egy csuklya és egy fából faraagott díszes egész arcot fedő maszk takarta el, két darab apró, résszerű nyílással az elején, melyek vörös színnel világítottak. Ahogy közelített felénk.
Mina zombija újabb támadásba kezdett ellene, nem sokkla azután, hogy az elsőnek az éjláng lerágta az arcát, s immáron csak elszenesedett csontos húscsafatként vergődött, fejjel a döldet csókolva, hogy eloltsa a szeme elől a lángot. Mina a másik zombit sikeresen megállítja. Damiennek támadnia nem sikerül, viszont mindkét ellenfele elől ki tud térni anélkül, hogy megcsapnák. Su szolgája ekkor a hátára ugrik az egyik zombinak, aki elkezd a tengely körül pörögni, hogy lerázza róla. A földön fekvő maradék három zombi közben felkel és megindul felétek.
Ekkor viszont a rejtélyes alak odaér hozzánk. Nekiugrik egyenesen a Wilhelmina felé hajoló zombinak, majd odébblöki. Egyik kezében egy tenyérnyi nagyságú követ tartott, azt dobja oda közéjük. A kő kékes fénnyel kezd el izzani, rajta véseve valami furcsa, olvashatatlan nyelven láttam egy ábrát. Egy áttetsző fal emelkedik a többiek köré, nagyjából félgömb alakban elválasztva őket az élőholtaktól. A rejtélyes alak testén ekkor a pecsétek felizzanak. A teste hirtelen világítani kezd, egy pillanatra felvillan, majd egy hatalmas láng és füstoszlopot maga után engedve felrobban. A robbanás szele elkapta a többieket, ám se a tűz se a hamu nem ér át a kupolán, ami befedte őket. Azonban ezzel még korán sincs vége. A robbanás ahogy eléri az egyik zombit, az hirtelen megáll, majd erőltejes nyögéssel kezd el ide-oda tekeregni. Nem sokkal utána felvullannak a szemei és ő is felrobban. Ezt követi a következő és a következő, mígnem körülöttünk az összes zombi felrobban, hatalmas robajt kelt, krátert hagyva maga után és tüzet gerjesztve midnenfelé. csontok, húscafatok, ruhafoszlányok és az idegen felől pár fadarab száll mindenfelé, ahogy az ismeretlen maszkos illető felrobbantotta magát a zombikkal együtt. Ahogy a robbanás alábbhagy, a kupola eltűnik, a rúna pedig kialszik. Egy zombit sem látni magunk körül. Azonban a rejtélyes alak is hamuvá égett.
Egy kicsit megdöbbenve ültem a fán, majd észbekapva lemásztam onnan és a többiekhez siettem:
-Jól vagytok?..... Ez meg mégis mivolt?-Hagytam pár másodperc szünetet mielőtt feltettem az utóbbi kérdésemet. Nem mondom, hogy nem jött jól, de egy picit, mintha túlságosan is jól elvégezte volna a munkáját. Remélem nem a boszorkány halálát láttuk.

Jonatan éppen kiemelte szemeit a merengésből, mikor tekintetünk találkozott.
- Üdv, ifjú hölgy. – előzött meg a köszönéssel és arcára irritálóan széles mosolyt festett. - Sikeres volt a keresés?
Viszonoztam mosolyát, majd bólintottam egyet.
- Természetesen az volt. Ám még koránt sincsen vége. Neked mit sikerült megtudnod? - kérdeztem és közelebb sétáltam hozzá, hogy ne kelljen mérföldeket átkiabálnom.
- Sok-sok érdekes dolgot. – válaszolta, semmit mondóan - Talpraesett vagy, talán érdemes lenne meg is osztanunk egymással a felfedezéseket. A többiek nem tűntek túl...kompetensnek.
- Óh, valóban? Remek megfigyelő vagy. Ha tovább hízelegsz, talán még meg is bocsájtom korábbi arcátlanságod. – mondtam, majd megeresztettem egy könnyedebb kuncogást is, csak mert jól esett. - Néhány érdekességet tudtam meg az erdő boszorkányáról. És jelenleg éppen kerestem valakit, aki ki tudna velem menni a rengetegbe, hogy további ismereteket szerezhessek. De feltételezem te sem malmozással töltötted az idődet. Miket tudtál meg?
- Kegyes úrnő vagy. - hajolt meg színpadiasan. - Rengetegbe? Ketten? Őrültség. Magunkhoz kellene venni a többieket is. Feleslegesen kockáztatunk azzal, ha ketten indulunk el. Kompetensek e vagy sem, az első sorba jók lesznek. – mosolya elárulta, hogy hozzám hasonlóan, tesz mások jólétére, és ahogy felnéztem a férfira, kissé el is lazultam. Hát még is van bennünk valami közös.
- Egyedül kimenni lett volna őrültség. Amíg van más, hogy felfogja az ütéseket, biztonságos. Ám látom, te sem kívánsz az első sorban haladni. Ez csöppet elszomorító. A többiekkel azonban még nem találkoztam, és a szürke egeret sem láttam sehol. Így nem tudunk csak úgy összegyűlni, hogy kimenjünk. Halljam, milyen tudásra tettél szert. El tudunk e indulni a te oldaladról?
Válasz helyett csak felém dobott egy könyvet, melyet elkaptam és fellapoztam. Egy pár másodpercig figyeltem a különös formákat, melyeket régebben még fel tudtam ismerni, ám most mind egyszerű kriksz-kraksz volt a számomra. Felsóhajtottam és némán visszaadtam Jonatannak az összecsukott könyvet, kerülve tekintetét. Nem akartam látni gúnyos szemeit, amint ráeszmél hiányosságomra, melyről egészen eddig én magam sem tudtam. De még is mikor felejthettem el, olvasni? El tud egy ember felejteni, olvasni?
- Oh, elnézést. Nekromancia. A könyv nekromanta pecséteket sorol fel, valamint a halottidézés különböző módjait. Te mit tudtál meg pontosan az erdő boszorkányáról?
Nem is kommentálja kínos pillanatomat? Ez a férfi sokkal kezesebb, mint hittem.
- Volt itt egy Alicia nevezetű hölgy. Akkor tűnt el, amikor a támadások elkezdődtek. De a holttestéről nem mondtak semmit. Sőt, van, aki azt is állítja, hogy az erdőben él. Alicia, a városi könyvtár varázslójának tanonca, az erdő boszorkánya. Feltételezhetően ért a nekromanciához is.
- Ilyen gyorsan meglenne a tettes? Nagyon egyszerű.  Mi lehet az indíték?
- Nem lehetünk ennyire elhamarkodottak. - ráztam meg a fejem. - Túl egyszerű lenne, ha tényleg ő tette volna. Viszont tény, hogy túl gyanús. Ezért szeretnék bejutni az erdőbe, megtalálni őt és kifaggatni.
- Akkor irány a milícia, és az a bizonyos másik kompánia. – jelentette ki, szemével a piacteret fürkészve.
Hát nem menekülünk meg a kellemetlenségektől oly hamar...
- Jó, legyen. Kassandra tudom merre van, bár nem vagyok biztos benne, hogy szívesen látna engem újra. Minden esetre neki tudnia kéne, merre lehetnek az... - egy pillanatra elgondolkodtam, mely szó is illene rájuk igazán. - úttörőink.
- Történt valami köztetek? – nevetett fel, miközben követett engem.
- Óh, semmi különös. Csupán nem nyújtott elég segítséget, így elégtételképpen, feszegettem az idegeit. - mosolyogtam büszkén.
Rövid séta után, visszaértünk az északi kapuhoz, ahol Kassandra négy másik katonával beszélgetett éppen.
- Kassandra! - köszönt neki hangosan Jonatan, majd széles mosollyal elébe állt. - Alig vártam, hogy újra lássalak. Tudsz valamit a többi kalandorról?
A kapitány arca sokkal meggyötörtebbnek látszott, mint amilyenre emlékeztem. Gondterhelten nyögött egyet a férfi felé és csak intett a kezével, köszönés helyett.
- Fene tudja...nem vagyok az anyjuk. – mondta.
Látva az arcát, kellemes bizsergés futott végig a hátamon és én is mosolyogva üdvözöltem.
- Valami gond van? Fáradtnak tűnsz.
- Gond az mindig van... - morgott egyet felém. - Mit akartok, gyorsan bökjétek ki, mert a déli városrészt még meg sem néztem.
- Van valami információd a másik csapatról? – tért a lényegre kísérőm. - Be akarunk hatolni az erdőbe, de ketten túl kevesen vagyunk.
Kassandra csak a fejét vakarta.
- Nekem nem szólt róla senki...több eszetek lehetne... – esett gondolkodóba, de ekkor az egyik őr, pofátlanul közénk furakodik és pajzsot tartó kezét felemelve beszélni kezdett.
- Én láttam őket! Talán...egy kis csapat, elég színes társoság, fegyverekkel, de egyenruha nélkül?
- Volt velük egy szürke kislány méretű lény? - kérdeztem az őrtől, kissé ingerültebben, mint azt szerettem volna, továbbra is mosollyal az arcomon.
- Hm...volt egy elég sápadt arcú kölök köztük... - vakarta meg az állát. - Egyenesen az erdő felé tartottak. Egy ideje már elvesztek a rengetegben, de ahogy láttam végig az utat követték
- Ők lesznek azok. - nyugtázta Jonatan, rám nézve. - Menjünk utánuk, hátha beérjük őket.
- Még szép, hogy utánuk megyünk. Ha ők már elindultak, az azt jelenti, hogy tudnak valamit, amit mi még nem. - bosszúsan elindultam a kapun kifelé, teljesen figyelmen kívül hagyva az őrt, aki tisztelegve mondott valami teljesen jelentéktelent.
- Hol a szerencsecsókom? - kiáltott Kassandra után Jonatan, mert a nő, látszólak ingerülten távozott is a közelünkből. Választ nem kapva, gyorsan utánam sietett.
- Szerencsecsókot kérni? Tőle? Normális vagy? Szerintem átkot kapnál helyette. - néztem vissza a férfira.
- Ő csak egy meg nem értett szépség. - sóhajtott. - Erdő?
- Kell a boszorkány nem? - csípőre vágtam a kezem és türelmetlenül topogtam a bal lábammal. - Akkor erdő. Ha a másik csapat előre ment, az azt jelenti, hogy ami megtámadhatna minket, azt ők már elintézték... Vagy belehaltak.
- Úgy legyen, úrnőm. – hajolt meg újra.
- A biztonság kedvéért, nem bánnám, ha előttem mennél. Tapasztaltabbnak tűnsz nálam. - mutattam magam elé az útra. Nem éreztem volna magam biztonságban, ha egy ennyire hízelgő emberre kellett volna, bízzam a hátam figyelését. Ha pedig egy kicsit is olyan, mint én, az első gyengébbik pillanatomban kést állítana a nyakamba.
- Pedig én az íjászok előre formációt ismerem. Meg a végén még eltévednék. Biztos ügyesebben vezetsz. - kacsintott rám, de mellőlem el nem mozdult volna. Így nem lesz belőle húspajzs...
- A vezetés nem volt sohasem az erősségem. Bár, elismerem, ritkán tévedek el. - végigmérem a férfi öltözékét. - Mond csak, fegyverrel tudsz bánni?
- Valamiből meg kell élni. A te lövéseid mindig ilyen pontosak?
Szúrósan a szemébe nézek. - Ezt vegyem szurkálódásnak? Nem tudhattam, hogy csak úgy át fog repülni rajta a vesszőm.
Értetlenül nézett vissza rám. Ezek szerint nem azért kérdezte, hogy gúnyolódjon?
- Ilyen fiatalokat még nem szoktam, bár... - mért végig a szemeivel. - Komolyan gondoltam, hogy pontos lövés volt. Nem tudhattad, hogy átrepül rajta.
- Akkor viszont köszönöm a bókot. - biccentettem egyet. - Bár ha jól emlékszem, neked nem is volt nagyon alkalmad, megvillogtatni a tudásodat. Kassandra ellopta előled a lehetőséget. Hogy nem zavar téged az ilyesmi?
- Attól a nőtől semmi se zavarna. - meredt kéjesen mosolyogva a semmibe. Még is mik járnak ennek az embernek a fejében?  - Te hol, vagy kitől tanultál meg így bánni az íjjal?
- A családom nem sajnálta a pénzt, hogy kioktassanak. Azt gondolták, hasznos tudás lenne. De valójában többet tanultam az elmúlt napokban, mint a kifizetett évek alatt. - megigazítottam a vállamon az íjam, majd úgy döntöttem, témát váltok. Tudni akartam, hogy hasznát vehetném e, ha harcra kerülne a sor. - Mondtad, hogy meg kell élned valamiből. Ezt vehetem úgy, hogy öltél már embert is pénzért?
- Az élesben történő gyakorlat mindig többet ér, mint a palota udvarában bohóckodás. – mondta, majd a földre köpött egyet - Embert. Démont. Tündét. Egyszer tán még nefilimet is fogok. Neked megtörtént már az első?
Elmosolyodtam a kérdésére és végignéztem a kezeimen. Felidéztem a nem is olyan régi emlékemet, ahol haszontalan szüleim vére színezte be a konyhakést és a kezeimet. - Meg. Mocskos volt. De megérte.
- Megérte? Miért?
- Függetlenségért... - mondtam halkan, majd felnéztem rá, szélesebb mosollyal. - ...is.

Levonja a következtetést: ezek szerint a boszorkány akit említett, segíthet nekik hogy elűzzék ezeket az undok lényeket. Meglepődve kapja a tekintetét Iboketre, amikor az hangot ad irritáltságának…
- Fogd már be. -
- Te talán jobban tudod, mit kell tennünk, Iboket? dorgálja meg Damien
- Nem - von vállat a démonlányka.
Aztán a többiek is reagálnak Karlnak, és  Suzi figyelme rájuk terelődik.
- sajnálom, hogy így alakult, ha megtaláljuk őt üzensz valamit? - kérdezi Freia, aztán Mina is vígasztalni szeretné a férfit mosolyogva
- Ha életben van, megkeressük. Nem ígérhetünk semmit, de megpróbáljuk megkeresni, ez mindannyiunk előnyére válik.
Suzi is együttérzőn mosolyog Karlra, és igyekszik bíztató lenni. A varázslóknak ritkán esik bajuk... Azt hiszi legalábbis.  
Nincs több kérdésük, úgyhogy Freia után a többiek elindulnak ki
Aztán némán megy ki Suzi is az épületből.
- Nem ké-ne szólni Kassan-drának? - kérdezi, mert feltűnően nem a város irányába indul el a csapat… Veszélyesnek tűnik az erdő, és sokat nem tudtak meg, legalábbis amennyire neki sikerült az információkat dekódolni… Jó lenne ha többen vágnának neki.,,
- Szerintem nem szükséges, tudja mit akarunk csinálni úgyis, kivéve, ha a többség nem akar neki szólni - véli Freia, várva a többiek meglátását is
- Ráérünk majd, ha szereztünk valami információt, nem? Mármint, többet, és biztosabbat. véli Mina
- Valóban, Kassandra olyan... gyakorlatiasnak tűnt. El tudom képzelni, hogy akkor lesz elégedett, ha valami nyilvánvaló eredményt tudunk felmutatni. ért egyet Damien is.
Suzi nem teljesen érti, de elfogadja Mináék érvelését. Amúgy sem akarna egyedül menni vissza, úgyhogy bólint, és nem akadékoskodik tovább. A többiekkel mondhatni egyetértésben indul az erdőbe az árnyak közé, lassan szokása szerint figyelve a mágia minden rezdülését. Már csak azért is, mert így talán hamarabb megtalálják a boszorkány kunyhóját… Ami Karl története után inkább megnyugtató mint félelmetes lenne számára.

Az erdőbe érve semmi figyelemreméltót nem fedez fel sem érzékszerveivel, sem pedig a mágiaérzékeléssel sem. Egy idő után feleslegesnek is érzi, de ettől függetlenül továbbra is figyeli a mágia vibrálását, hátha nyomra akad, ami a boszrkányhoz vezeti.
Az énekszót hallva még mindig nem tud felfedezni… Egyszercsak egy útkereszteződéshez érnek, ami kétfelé ágazik. Mindkét oldal totál egyforma, semmi különbséget nem lehet felfedezni még a mágia vibrálásában sem a két ösvény között. Az elágazásnál egy magas, szikár, terebélyes tölgyfa áll, mely hála a tavasznak friss, zsenge levelekkel és hajtásokkal van tele. A dal onnan a fáról szűrődik le, nagyjából az első ágak magasságából.
Damian a fát kezdi vizslatni, amiben Suzi kicsi közelebb lépve követi a példáját. Biztosan akarja tudni, hogy varázslatról van-e szó.
Ibo mögötte eközben halkan dúdolni kezd, Freia pedig egészen közel sétál a fához.
De semmi. A mágia vibrálását hiába figyeli…Szerencsére Freia hátranéza válla felett a többiekre:
- van fent valami.... hát pici emberkének tűnik -
Erre Mina is közelebb tipeg a fához, próbálván leskelődni, és Iboket is közelebb ballag
- Nincs kedve esetleg számunkra is láthatóvá tenni magát? próbálkozik Damien
- Nem bántjuk - teszi hozzá Mina
Óvatosan Suzi is közelebb megy, és megpróbálja megtalálni mit lát Freia. Egy kis szerzetet lát, ahogy mindegy nyugágynak hagynálva a hajtásokat pihe és dudorászik. Ez a valaki egy nagyjából tenyérnyi kis teremtés volt, röbid, égnek álló szőke hajjal, különös módon csillogó szempárral kiegészülve. Egy pár, a feje föléig éri hártyás szárnyat láttok rajta díszelegni. Ruhát egyáltalán nem visel, leszámítva azt az egy kis virágot, ami a dereka elé lett kötve egy kis indával. Leginkább egy fiúra emlékeztet, bár elég sok nőies vonás is párosult hozzá az arcán.
- Ej, de szép csilingelő hangocskája van kendnek. Nem csatlakozol be? - ütötte össze a bokáját az időköuben előbújt, és az egyik ág tövébe telepedett pici lány, ahogy pajkos, vidám, kissé szatirikus hangnemben próbálta meg utánozni az úrias beszédet, jóadag iróniát éreztetve a hanglejtésével.
- Ez kinek is szólt pontosan? - kérdi a sötét tünde, miközben Mina még a tüneményt igyekszik csodálni. Aki oldalfekvésben végigterül az ágon, majd a kisasszonyra mutat.
- Rá. Egy női túnusra van szükségem, mindig bajban vagyok a magas hangokkal. - mondja ezt egércincogáshoz hasonlítható hangjával.
Suzi úgy dönt, a legjobb az lesz, ha egyelőre csendben, kiváncsian figyel, csak úgy mint Freia, és hasonlóan Ibokethez, aki Mina mögül azért még mindig dúdolgatja a dallamot, amit a pöttöm lány énekelt,
- Sajnálom, de éppen dolgunk van... és a dallamot sem ismerem. válaszol a grófkisasszony, mire az áglakó vállat von
- Na az kár. - vonja meg a vállát a tündér.
-De megtaníthatod,ha gondolod- ajánlja fel Mina.
Eddigre Suzin kíváncsisága felülkerekedik
[colot=#3399aa]- Mi-t csi-nálsz? - [/color] kérdezi
- Zenélek. - feleli a tündér - Az erdő remekül viszhangzik, ha eltalálja a hangnemet az ember, tudtátok-e. Vagy mit gondoltok, az a rengeteg szellem hogy tudja telehuhogni az egészet? - nézett rátok, mintha ez lenne a legalapabb ismeret a világon.
Dudorászás közben Iboket kikukucskál Mina mögül a tündér szavaira
- Én eddig csak embereket hallottam teleordibálni. Az is hangos. - Majd tovább dudorászik, már egy kicsit másképp. Freia pedig a beszélgetés adta lehetőséget felhasználva jobban szemügyre veszi a fát.
- Tudsz valamit a szellemekről? - kérdi a sötételf.
- Hogyhogy telehuhogni? sorolja tovább a kérdéseket Mina
A pici lány ekkor zavarodottan vakarja meg a fejét.
- Hé, nyugi-nyugi, meg se jegyzek ennyi kérdést. - csapkod maga előtt a kezével - hova siettek ennyire amikor ilyen szép idő van? -
- Tanítsd meg! - vág közbe Iboket boldogan
-Nos egy boszorkányt keresünk... - felel a kérdésre Freia, miközben a fát nézegeti még mindig
- Áh, ő arra van. - mondja a tünemény fapofával, majd a balra lévő útra mutat. Aztán fittyet hányva a többiekre Ibo felé fordul. - Na figyelj, mutatom ni. - és újra elkezdi elénekelni a dalt.
Suzi nem volt biztos benne, hogy az apróság szavaiban meg lehet bízni, úgyhogy megvárja a többiek döntését
- Köszönjük. Ezzel is előrébb vagyunk. mond köszönetet Damian Mina pedig megint kérdez
- Mit is csináltok pontosan ezzel a dallammal? Mit csinálnak az erdő visszhangjai? -
A picilány értetlenül néz Minára.
- Hát...ez egy szép dal. Én meg szeretek énekelni. A szellemek meg falsak, valamivel ellensúlyozni kell. Próbáld egyszer te is ki, olyan feszültek vagytok mint a nagyanyám aratáskor. - magyarázza készségesen.
- Mi baja... nagyanyádnak az aratással? - kérdi Mina. - Mellesleg azért vagyunk feszültek, mert a szellemek terrorizálják a várost, és a mi feladatunk megvédeni. Már a várost.
- Hm... - vakarja meg az állát a picike - ez megmagyarázza miért tűntek el innen az emberek. -
- Igen. És többnek nem kéne már eltűnnie, ezért vagyunk...
Suzi meglepődve pislog, ellensúlyozni a szellemeket?
- Egye-dül csiná-lod? - kérdi csodálkozva, Mina szavába vágva. Rengeteg szellem van mostanában, nagy dolog ha egy ilyen csöppség egyedül ellensúlyozza őket
- Bármikor beszállhatsz. - kacsintrá a kicsilány.
Suzi zavartan rázza meg a fejét, szomorkásan lefele biggyedő ajkakkal
- Én nem tu-dok éne-kelni - vallja be halkan Mina szavaira egyetértőn bólint.
- Mutasd, bögöly! - sipítozza Iboket türelmetlenül kalimpálva a lányka előtt.
Aki folytatja a tanítását, miközben Freia egymaga indul el a boszorkány felé. Iboket elkezdi dadogva ismételgetni egyre hangosabban.
- Tühön a kanna üszkén fül... Tüzön a maszka büszkén föl... - ismételgeti, néha megállva.
A tündér tovább próbálja azt az egy szem versszakot megtanítani Iboketnek.
- Várjunk csak, Freia hol van?... - néz körbe Damien a dalolászás közepette.
- Aajjaj... lehet, hogy indulnunk kéne. Sürgősen. - indítványozza Mina, majd neki is iramodik az útnak.
- Na jó, gyertek, jobb, ha sietünk, mielőtt még mi is eltűnünk. Köszönjük a dalt, az útbaigazítást, majd még találkozunk... őszintén remélem. - köszön el a pöttömtől a fán, majd kézmozdulatokkal ösztökéli Suzit és Iboketet az indulásra, miközben a kicsi lány vigyorogva integet.
Suzi lassan ócsudik, mosolyogva int a tündérnek, aztán siet a többiek után
Ahogy Mina nyomában iparkodik, egy horda rémséget lát meg, akik egy fa körül állnak, és mintha egymásra másznának körülötte. Mina előidéz egy lángot és a földön fekvő kupacot célozza vele.
- Ezek fel akarnak mászni. Mikor lettek ilyen okosak?! morogja.Az láng közben elkapja az egyik zombit aki elkezd szép lassan lángolni, de a tűz nem terjed olyan gyorsan mert...nos mert ez csak egy pici lövedék. Az élőholtak viszont észreveszik a csapatot, és meglepett hörrenéssel fordítják feléjük  a fejüket. A toronyépítés abbamarad.
Mivel Suzi nem tud tüzet varázsolni, és ameddig nem muszáj, nem akarja elkérni Armaros szolgáját, ezêrt egyelőre kivárja, hogy a dolgok hogy alakulnak.
- Mi a nyüves istenverése ez?! - tör ki Iboketből, majd részint boldogan, részint elborzadva nevetni kezd a látványtól
Eközben Freia a fáról veszi nyílzápor alá a lányeket, ezúttal egy másik fáról.
Az előholt torony miután Freiát elég nehezen turják elérni úgy dönt megindul, szép lassan széthullik, felállnak és Mina felé indulnak meg nagy hévvel rohamozva. Először csak hat darab, de szép lassan tápászkodik fel a többi is.
Mielőtt még elérnék a kisasszonyt, Damian eléjük ugrik, és egy vágással megnyesi mind a hatnak a torkát, elég mélyen érintve. Az egyik zombinak hátrabiccen tőle a feje, leszakad a helyéről és a teste ottmarad, majd előlre dől és nem mozdul többet. A maradék ötből kettő feje ingatagnak látszik, a maradék három viszont csak kapott egy vágást a nyakára, ami élőholtaknál annyira nem vészes. Közben a megmaradt nagyjából kilenc zombi is feltápászkodik és egyesült erővel indítanak rohamot Mina, Damien, Suzi és Iboket felé. Mina újabb lángja az egyik zombi törzsét találja el, felgyújtva a ruháját és szép lassan égetve azt.
Az első vonalból maradt öt zombi váratlanul felugranak a levegőbe és a többiekkel együtt Suzira is megpróbálja egy rávetni magát tárt karokkal . A maradék kilenc nagy sebességgel indul meg és közelít feléjük.
Mostmár valahogy segítenie kell, magán is, máshoz nem ért, így Armaros szolgáját küldi az élholtak ellen. Amíg "dolgozik", előkotorja a tőrét, hogy védekezni tudjon vele
A zombi vad csapkodással támad neki, és a kis lénnyel vad kézitusába kezdenek, ám úgy néz ki, az élőholt strapabíróbb, mint a mélységi szolga. Öt zombi viszont elesik a küzdelemben, de a többi kilencből öten átveszik társaik helyét. A maradék négy azonban letér az ösvényről és a bozótosban nyargalva megpróbál megkerülni titeket.
Suzi egyre ijedtebben szorongatja a kését, és bár hátrálna fedezéket keresni, a szeme sarkából látja hogy mellettük akar elhaladni néhány Zombi.
- Mögöttünk! - kiálltja, mielőtt még szolgája védelme alatt megpróbálja a megsebzett lényt kivégezni a nyakába szúrva tőrét. Ha máshogy nem, így próbál utat találni magának, hogy elmenekülhessen.
A földön lévő élőholtba beleszúrja ugyan a fegyvert, ám az szerencsétlenségére nem hal meg tőle rögtön, felemeli a kezét és erősen megszorítja vele a lány karját. Ettől végleg pánikba esik szerencsétlen lány
Közben a négy zombi, akik megkerülni készültek az ötöst, kiugrnak az útra a hátuk mögött.
Egyelőre nem zárják be a rést, hanem azonnal támadást indítanak, mindenki ellen egy-egy, miközben elöl álló társaik fegyvereiket (melyek jelen esetlen nagy darab husángok) emelik a magasba és rohamozzzák meg a velük szemben állókat. Így aztán két támadó jutott mindenkire, egy elölről, egy hátulról.
Suzi megpróbál szabadulni, és újra belevágni a tőrt az élőhalottba. Mivel fél szemmel figyelte a mögéjük kerülőket, azt is látja, hogy az egyik épp nekitámadni készül, és megpróbál úgy helyezkedni, hogy az újabb lény és közte legyen a sebesült undormány. Illetve újra kéri Armarostól a szolgát, hogy az hátba tudja kapni újabb támadóját.
A kis lány ezúttal sikeresen meglepi a zombit, és sikerült feltartania.
Suzi szúrása pedig szintén sikerre vezet, végre átszakítja a nyakát a lénynek, aki így elereszti.
Ekkora viszont a másik őt támadó élőholt eléri és felkészül megrúgni. Azaz csak készülne, mert egy nyíl, minden bizonnyal Freia nyila, ekkor eléri a nyakát, átszúrva azt teljes egészében. A zombi nyaka eleve lazán tartotta magát, a csigolyák lepattannak a helyükről és az előholt hátradől. Kis levegőhöz jutva igy, hogy az élőholtak nem támadnak rá, a lába megadja magát, és a földön ültében igyekszik elfogyott erejét gyorsan visszaszerezni. A szolgáját közben Damien segítségére küldi.
- A fejüket vágjátok le! - kiáltja Mina valahonnan
Suzi egyértelmű mágiát érez, amit gyorsan meg is néz, honnan származik. A forrása egy vékony alak volt, aki nagy hévvel futott a harc irányába. Faszerű csörömpölést hallatszott, ahogy lépkedett. Egy eléggé furcsa, hosszú, bokáig érő egyrészes ruhát visel. Az arca nem látszik, de valószínűleg nő lehet a ruhája miatt. Az arcát egy csuklya és egy fából faraagott díszes egész arcot fedő maszk takarja el, két darab apró, résszerű nyílással az elején, melyek vörös színnel világítottak. Ahogy közelít, Suzi hirtelen erősebben kezdte felőle érezni a mágia vibrálását, ahogy pecsétek jelennek meg sorra a ruháján.
Egy boszorkány... A boszorkány...
- Ő az! - kiállt fel fáradtan, kicsit megkönnyebbülten, enyhén remegve a szabad utat nyerő pániktól.
- Rajtaütés! - kiált fel Iboket
A rejtélyes alak odaér a szorult helyzetben lévő társasághoz. Nekiugrik egyenesen a Mina felé hajoló zombinak, és odébb löki. Egyik kezében egy tenyérnyi nagyságú követ tart, azt dobja oda a kalandorok közé. A kő kékes fénnyel kezd el izzani, rajta vésve valami furcsa, olvashatatlan nyelven látszik egy ábra. Egy áttetsző fal emelkedik köréjük, nagyjából félgömb alakban elválasztva négyüket az élőholtaktól. A rejtélyes alak testén ekkor a pecsétek felizzanak. A teste hirtelen világítani kezd, egy pillanatra felvillan, majd egy hatalmas láng és füstoszlopot maga után engedve felrobban. A robbanás szele mindannyiukat elkapja, ám se a tűz se a hamu nem ér át a kupolán, ami befedi őket. Azonban ezzel még koránt sincs vége. A robbanás ahogy eléri az egyik zombit, az hirtelen megáll, majd erőteljes nyögéssel kezd el ide-oda tekeregni. Nem sokkal utána felvillannak a szemei és ő is felrobban. Ezt követi a következő és a következő, mígnem körülöttük az összes zombi felrobban, hatalmas robajt keltve, krátert hagyva maga után és tüzet gerjesztve mindenfelé. csontok, húscafatok, ruhafoszlányok és az idegen felől pár fadarab száll mindenfelé, ahogy az ismeretlen maszkos illető felrobbantotta magát a zombikkal együtt. Ahogy a robbanás alábbhagy, a kupola eltűnik, a rúna pedig kialszik. Egy zombit sem látni magatok körül. Azonban a rejtélyes alak is hamuvá égett.[/color][/color]

- Régóta együtt voltunk. Nem hinném, hogy ő csinálná. Mert amikor ez az egész elkezdődött, véget akart neki vetni. Korábban itt lakott ő is, a városban tanult mágiát, a könyvtárban. Aztán amikor az első élőholtak megjelentek, elhatározta hogy elbánik velük. Azonban az élőholtak csak egyre többen lettek, amikor az erdőbe merészkedett. Boszorkánypert akartak ellene indítani. Ekkor menekült az erdőbe. Nem láttam már hosszú ideje...de valahogy érzem, hogy életben van. A város azóta is próbál úgy tenni, mintha halott lenne...talán már az...nem tudom… - mesélte a férfi, de minek? Megértettem, hogy boszorkánynak titulálták a szeretőjét, de nem volt semmi hasznunk belőle, nem volt új és hasznos információ, csak az időnket pocsékolta. Továbbra is annyira sötétben tapogatóztunk, amilyen a férfi fejében uralkodott.
- Fogd már be... - böktem ki az orrom alatt, egyike volt a ritka elszólásoknak... ha legalább körbe nézhettem volna a ház körül… Hátha… Csak hátha… Lett volna valami, akkor... Idegesített, kíváncsi voltam és nem tudtam megnézni, billegettem a kis csípőm, hátha el tudom terelni róla a figyelmem.
- Te talán jobban tudod, mit kell tennünk, Iboket? - szólt a kormos, hogy takarodna vissza a nyüves otthonába.
- Nem... - mormogtam szintén az orrom alá egy kósza vállvonás kíséretében. Ha nem lenne ilyen nagy és nem lenne Anya szeretője, akkor biztos megkeseríteném az életét, de biztos lesz még rá alkalmam, összeszorultak az ajkaim mérgemben.
Közben rájöttem valamire, ha a férfi szerette az boszorkányt, akkor biztos volt valamije, és ha van valamije, akkor talán el lehet tőle venni. Talán attól jobban érezném magam, végül is a férfi is jól érezte tőle magát, és ha nálam marad, akkor talán az örökké valóságig boldog lehetek. Remény!
Lassacskán az erdő irányába fordultam, még ha nem is az asszony a legfőbb gyanúsított, akkor is hasznos lehet, bár időnként mozgást láttam az erdőből, de ki tudja? Biztos csak a szellő rezegteti a leveleket és a rettegés elvette az eszem. Buta rettegés, reméltem, hogy levágják a kezét, ahogy a mocskos tolvajoknak kell.

Az erdőbe menet alig láttam valamit, itt a két hegyesfülűre kellett hagyatkoznom, alkalmazkodni a mozgásukhoz, figyelni merre lépnek, nehogy orra bukjam. Az erdő veszélyes, nem tudtam mit figyeljek, a neszekre a fák közül, a földön tompán vagy hang nélkül toppanó lépésekre, vagy a hisztériáig hergeljem magam félelmemben. Mammon nevére, mi lesz, ha nem lesz kincse a nekromantának?! Akkor minek jövök?! Meg is tudnának ölni! Beleborzongtam.
Közben az elöl haladó vezető húspajzsok önszántukból megálltak? Az Úrnak mégis hogy jutott eszébe ezeknek észt adni? Hülye egy alak lehet.
Megpróbáltam kivenni, hogy mégis miért álltak meg, de nem láttam túl rajtuk, szóval fölfelé néztem és a sötét alak jól kivehetővé vált az égen. Terebélyessé vált, egy fa volt az. Minek álldogálunk egy fa előtt? Ekkor meghallottam az addig észre nem vett hangzást. Tűzön a kanna büszkén ül, Lám csupa csőr ő és csupa fül, Ha vize forr vígan fütyül, De jaj! Szomorú, ha kihűl...
Szép volt, a szép dolgok jók. Például Anya is jó, még ha néha kicsit ingerlő is és gonosz és szigorú. Követtem a halk ritmust, mert a szöveget nem tudtam visszamondani.
-Van fent valami.... hát pici emberkének tűnik. - mondta a hegyesfülű Fre. Mi lehetett ott? Vajon kincs? Megpróbáltam odaosonni, de a többiek nagyjából elállták a kilátást. Buta nagyok.
- Ej, de szép csilingelő hangocskája van kendnek. Nem csatlakozol be? - bukkant ki a fura kis lény, mi lehetett ez? Kis test, ha akartam volna le tudtam volna harapni a fejét? Vajon ehető? Meg akarná-e enni valaki?
- Ez kinek is szólt pontosan? - értetlenkedett Apa a hang forrását nézegetve.
- Rá. Egy női túnusra van szükségem, mindig bajban vagyok a magas hangokkal. - válaszolta a kis szárnyas valami. Miről beszélt? Mi kellett neki? Közben betipegtem Anya mögé, akár csapda is lehet, inkább ő, mint én.
- Sajnálom, de éppen dolgunk van... és a dallamot sem ismerem. - Mi van? De hát szép! Mi lenne ennél fontosabb? Anya hihetetlen volt, nem tud egy pillanatra sem lazítani?! Az izé ezt énekelte az előbb, nem nehéz… Még én is meg tudtam tanulni… Nagyjából. Anya pedig sokkalta okosabbnak nézett ki, mint én.
- Na az kár. - Bizony! Anya lusta.
- Mi-t csi-nálsz? - kérdezte Szénahaj, mintha eddig soha életében nem hallott volna éneklést. Süket ez?
- Zenélek. Az erdő remekül visszhangzik, ha eltalálja a hangnemet az ember, tudtátok-e. Vagy mit gondoltok, az a rengeteg szellem hogy tudja telehuhogni az egészet? - Ez viszont már annál érdekesebb volt, a megfelelő hanggal tele lehet énekelni az erdőt? Mégis hogyan? Valami mágiával?
- Én eddig csak embereket hallottam teleordibálni. Az is hangos. - vetettem közbe, de láthatóan ez nem visszhangzott annyira a csoportban, mint amennyire a dal a fák között. Senki sem figyelt rám, szóval inkább a dallam utánzásával foglalkoztam, ha igaz amit mondott és visszhangzik az erdőben, akkor talán hasznos lehet a jövőben, és egyébként is tetszett.
-De megtaníthatod,ha gondolod. - Na azért, Anya, megjött az eszed.
- Tudsz valamit a szellemekről? Hogyhogy telehuhogni?
- Hé, nyugi-nyugi, meg se jegyzek ennyi kérdést. -
- Tanítsd meg! - vágtam közbe, mi után megtört a saját ritmusom, a beszélgetés kezdett komolytalan irányba menni.
-Nos egy boszorkányt keresünk... -
- Áh, ő arra van. - Szerencsére a tündérke is annyira lelkes volt a témával kapcsolatban, mint én. Tényleg, a boszorka kincse… Vajon mit szólna a favágó Carol bácsi, ha meglátná?
- Na figyelj, mutatom ni. - felderültem tőle kicsit.
- Mit is csináltok pontosan ezzel a dallammal? Mit csinálnak az erdő visszhangjai? - Miért kell mindig a legrosszabbkor belebeszélned valamibe, ANYA?! Fakadtam ki magamban sértődötten, dühítő, hogy nemes létére mennyire szemtelen volt!
- Hát...ez egy szép dal. Én meg szeretek énekelni. A szellemek meg farsak, valamivel ellensúlyozni kell. Próbáld egyszer te is ki, olyan feszültek vagytok mint a nagyanyám aratáskor. - ha így folytatódik, soha életemben nem fogom megtanulni!
- Egye-dül csiná-lod? -
- Bármikor beszállhatsz. -
Kalimpálni kezdtem a tündérke előtt, kivételesen lassan, hogy meglássa. Nem akartam, hogy más elterelje a figyelmét, hagyják már békén szegénykét!
- Mutasd, bögöly! - sipítoztam méltatlankodva a szárnyas emberkének, erre végül felém fordult és hajlandó volt rám szánni a becses idejét, ó mily nagylelkű bárd.
- Tűzön a kanna büszkén ül, Lám csupa csőr ő és csupa fül, Ha vize forr vígan fütyül, De jaj! Szomorú, ha kihűl. - dalolta a tündike.
- Tühön a kanna üszkén fül... Tüzön a maszka büszkén föl… - mondogattam egyre hangosabban az első sort, ahogy növekedett a frusztrációm, hogy nem tudtam tökéletesen visszamondani, idegesítő volt, de csak azért is meg akartam tanulni.
- Na jó, gyertek, jobb, ha sietünk, mielőtt még mi is eltűnünk. Köszönjük a dalt, az útbaigazítást, majd még találkozunk... őszintén remélem. - parancsolta a kormos. Nem volt mit tenni, menni kellett, a fekete medve tépné szét és hemperegne meg a vérében.
Elindultam a többiek után, de közben visszanéztem a szárnyas izére. Mérges voltam, hogy nem tudott megtanítani, rábámultam míg nem találkozott a tekintetünk, kirántottam rá a késem, ha újra találkozunk felhúzom kesztyűnek a kis pimasz nyavalyást, de még csak egy kényelmetlen pillantásra sem méltatott, egyszerűen csak tovább kornyikált! Visszafordultam és a többiek után kocogtam, ennél még a kocák is gyorsabban szaladnak.
Egy kis futás után egy nagy csoport rothadó ember egymás nyakába mászott, a legalsót pedig anya mágiája már javában zabálta és a rohadás orrfacsaró, gyomorforgató bűze csak még erősebb lett.
- Mi a nyüves istenverése ez?! - nevettem kétségbeesve, ha eleget nevetek rajta, biztos valaki előugrik a fák közül és elmondja, hogy ez tényleg csak egy vicc és hogy ezek senkit nem akarnak megölni, reméltem, de nem fékezi meg az elszabaduló káoszt.
A vámpír hölgy és a szeretője előtt egy fővesztett hulla egyszerűen összehull, ismét meghalván, a másik öt pedig kicsit megtántorodik. Mégis miért? Meg kellene őket ölni? Nem lehetne egyszerűen megegyezni velük, hogy nem bántjuk vagy zavarjuk egymást és továbbállunk? Figyeltem a harcot, nem volt merszem, sem kedvem még egyszer megölni őket, igazából amúgy sem akartam. A halottaknál nincs semmi fontos és legalább csiga lassúak voltak, de még így sem akarnék kockáztatni, nem ér az annyit.
A megmaradt hullák a levegőbe ugrottak. MIÉRT?! Kettő ért fölém és ez jóval gyorsabb volt, mint a normál mozgásuk és egyre gyorsult. Ijedtségre torzult az arcom, majd hirtelen rájöttem, hogy nem fognak laposra verni, ha kiugrok alóluk.
Magam elé néztem, majd elsütöttem az egyetlen dolgot amit tudtam és hirtelen egy méterrel előre lyukadtam ki, fölsandítottam, de nem volt ember a levegőben. Megcsináltam! Juhé!
Ez viszont azt jelentette, hogy mögöttem kellett lenniük, szóval odafordultam és megláttam, hogy szépen pofára estek. Rájöttem, hogy a metszett nyak rosszul eshetett a testeknek, a kormosnak bejött, szóval megpróbáltam én is az egyik tápászkodóval közben figyelve, hogy nehogy hirtelen csapdába csaljanak és jól is jött az óvatosság, mivel majdnem megragadt az egyik, hogy rohadna meg, bár már elkezdte a bűz alapján. A félreugrást és a távolság növelést követően körbelestem, ez már nem volt vicces, ha így folytatják meg is ölhetnek minket. Hátulról is jöttek, nagy husángokkal, velük még kevesebb kedvem volt játszani, hosszú fegyverekkel előbb fejbe vágtak volna, minthogy megközelítsem őket.
Egyszer csak ugyanarról az útról jött egy új valami, először csak a mozgást láttam, de nagyon gyorsan közelített, ráadásul nem is figyelmeztetett senkit a belépőre. Kinek az oldalán állhatott? Rettentően megijedtem, meg fogunk halni. Tudtam.
- Rajtaütés! - visítottam ijedtemben, de senkit nem bántott, egyszerűen a vámpírmamával viaskodó zombi felé rohant, Anyát arrébb lökte, és közénk vágott valamit. Éreztem, ahogy kifut a testemből az erő. Meg fogunk halni, viszlát szörnyű világ, még alig volt bármim, nem voltam boldog, éreztem, hogy elindult az arcomon egy kis könny. Még annyi mindent meg akartam nézni, megtapogatni, a kezemben tartani. Egy kékes kupolaszerű energia emelkedett fölénk. Vajon összeéget, összetör, felrobbant, darabokra szaggat mikor aktiválódik? Reméltem, hogy nem fogok sok fájdalmat érezni, mikor megtörténik, nem szerettem a fájdalmat, mert fájdalmas.
A következő pillanatban az alak fölvillant majd fölrobbant, érezni lehetett a nyomást, félelmetes volt, de meg kellett volna égetnie, talán, de nem tette. Félelmemben ösztönösen felsikítottam, de a robaj elnyelte, akár cseppet a pocsolya, jó pár pillanatig tartott, magával ragadva az összes élőholtat. Nem haltunk meg? Micsoda? Hogyan? Mégsem rajtaütés volt, vagy legalábbis nem rajtunk ütöttek, hanem a nagy csapat élőholton. Gyorsan letöröltem a könnyeimet és zavarodottan lestem körbe, ahogy az izzó kövecske kialudt. Valami védőmágia lehetett? Létezik egyáltalán olyan?
Mégis mi az isten anyaszomorító, patkányarcú kisfia volt ez?!

Hans, Syele: Az erdei ösvény, mely a városból kifelé vezet pontosa olyan hátborzongató, mint amilyennek gondoltátok. Ahogy eléritek az első kanyart, eltűnik szemetek elől a város falának maradéka. Hiába néztek már hátra, nem láttok magatok mögött mást, csak erdőt. Közel, s távol nem maradt semmi, amit ismerősnek mondhattok. Szerencsétekre eddig egy kereszteződés sem keresztezte utatokat. Mivel már egy ideje alig járnak az ösvényen, elkezdte magának az aljnövényzet kisajátítani, gazok nőtték be a szélét mindenütt, mely gyakran kényelmetlenné teszi az ember lépteit. Jobbra és balra nem látni semmit, csak a sötét fákat, a sűrű bokrokat és persze azt a folyamatos, nesztelen zúgást, ami az egész erdőből hallatszik, az állatok, a szél és az arra járók zajainak egybeolvadásával született szimfónia. Aztán egyszercsak, ahogy haladtok előre, egy enyhén elfojtott, gyenge túnusú ének töri meg az egyhangú búgását az erdőnek:

Tűzön a kanna büszkén ül,
Lám csupa csőr ő és csupa fül,
Ha vize forr vígan fütyül,
De jaj! Szomorú, ha kihűl,

A Szupercsapat: A kő, melyet a titokzatos idegen közétek dobott szép lassan kialszik, róla a különös írás bármiféle nyom vagy hagyaték nélkül tűnik el, ahogy a kupola maga is elhalványul, majd köddé válik. Nem láttok ott mást, csak az égett növényeket, mindenfelé szétfröccsent hullamaradványokat, a felismerhetetlenségig szétroncsolódott holttesteket, és ezernyi robbanás feketés, égett nyomát az országúton. A tücskök és apró madarak állandó zaját leszámítva csend borult az erdőnek azon részére. Nem láttok közel s távol senkit.


//Ismét Discordon várok mindenkit küldetésmegbeszélésre. Valamint szeretnék ezúton is megdicsérni mindenkit, hogy szépen pótoltatok//

Nem sok maradt a robbanás után… Suzi nem is igazán foglalkozik vele, hogy megnézze, van-e bármi ami segíthet nekik. Kicsit sajog még a keze, úgyhogy mikor a döbbeneten túljuott, azt nézi meg , hogy rendben van-e. Freai ellenben odamegy kutakodni a csontok közé.
- Mindenki megvan? - kérdezi Mina kissé lihegve, Suzi nem csodálkozik, ő is kimerült a harcban.
- Azt a mindenit, de sokan voltak ezek. Igen, megvagyok. - válaszolja Damien a haját igazgatva hegyes fülei mögé, tekintete gyorsan Suzira vándorol, meg Iboketre. Suzi csak fáradtan bólint Mina kérdésére. Próbálja összerakni, hogy mi történt, de nem éri, hogy lehet, és miért tűnt el a boszorkány... Akkor most mihez kezdjenek?
-Én megvagyok még- monja Freia is, és a hátára vesz egy őajzsot, az egyik kardot meg az övére akasztja.
- Megvagyok -  feleli Iboket, és dühösen bedobja a fák közé a követ, amit nézegetett.  - Emmár csak egy darab kavics. -
- Az a tündér vagy átvert minket - ami nem lenne meglepő -, vagy tényleg erre van tovább a boszorkány, és valamiért nem akarta, hogy meghaljunk. Talán ő küldhette ezt a maszkos valakit, aki megmentett minket. - ötletel a Damien, aminek Suzi annyira nem örül, mert nem iagzán van kedve tovább fárasztani magát a töprengéssel.
Mina közben hüledezve nézi a folyóban landoló ereklyét.
- M... honnan tudod? Lehet, hogy még.. azért nem kellett volna csak úgy elhajítani.dorgálja a démonlányt
- Valószínűleg befejezte már a szolgálatát. No, ha mindenki tud mozogni...  merre tovább? próbálja Damien a tovább haladás felé terelni a témát. Mina gyanakodva nézi az út folytatását.
- Megnézhetnénk, mi van ennek az ösvénynek a végén. Csak most már senki ne kószáljon el csak úgy! Veszélyes. - jegyzi meg, egy pillanatra szúrósan Freia szemébe nézve, aki éppen veszi fel a cuccokat, majd a grófnő felé fordul
-Nos úgy láttam, hogy még sokáig ellenétek a tündérrel, úgyhogy jobbnak láttam elindulni szerintem amúgy menjünk tovább-
Suzi nyomottan néz fel a párbeszédre... Pihenne még egy kicsit, de ő is tudja, hogy azt itt nem lehet.
- Néz-zük meg - egyezik bele a tervbe
Iboket elgondolkozott egy pillanatra.
- A bögöly tudhatott ezekről? - kérdezi
- Az alapján, ahogy mosolygott, mikor elindultunk, teljesen elképzelhető. Egyébként is, a tündérek nem a kedvességükről híresek. válaszol Damien
- Viszont ha ennyi zombit elintéztünk, most már együttesen megbirkózunk bármivel, ami szembejön. És felkészültek leszünk. Igaz? Mindenki legyen résen, elölről, oldalról, bárhonnan jöhet támadás. próbálja irányítgatni a csapatot Mina.
Suzi tanácstalan, de megrázza a fejét. Nem hinné, hogy a tündér direkt küldte őket a zombik közé. Feltápászkodik, és végül megy a többiek után, közösen.
- Megfogunk halni... - motyogja Iboket utolsóként maradva  - A bögöly tünde utánunk fog küldeni egy seregnyi büdös rohadékot, ha nem öljük meg! - ordítja már kétségbeesetten a kisdémon.
Suzi összehúzza magát Ibo szavaira, de nyel egyet, és megy tovább. Nem lesz baj, nem lesz baj, nem lesz baj...
-ha így lesz megkeressük és elmondhatja az utolsó dalát - közli megtorpanás nélkül Freia.
- Utánunk küldeni?... Visszamehetünk és felelősségre vonhatjuk. engedne Mina az egyhelyben álldogáló Iboketnek.
- Szerintem csak tovább előre kéne menni. Iboket... Jobb lenne ha itthagynánk kettesben a zombikkal? - igyekszik jobb belátásra bírni a tünde, úgy tűnik sikerrel.
- Nem... -
- Akkor mehetünk apróság?-néz Iboketre Freia, és elindul. Suzi megvárja csendben, hogy mi a többség döntése, és ahhoz tartja magát.
Mina sóhajt.
- Így nem jutunk egyről a kettőre. Induljunk akkor, vele majd számolunk később.
- Hátul maradok, figyelek. jelenti ki Damien, és így végül tovább indulhatnak, Ibokettel együtt.
Ahogy haladnak előre, az ösvény egyre jobban elkezd szűkülni. A bokrok, a gyom, a keszekusza és szúrós növények egyre könnyebben és egyre merészebben lepik el az elhagyatott országutat, mígnem egyszer csak egy ponton az útnak vége szakad. Egy apró ösvényt látni annak folytatásaként, melyet súlyos, mély nyomot hagyó bakancsok vájtak a sűrű gyepbe. Mina lelkesen mutat a nyomokra, amikor észreveszi őket, és arra vezeti a társaságot.
A fák néha félbevágják az utat, mintha csak éles karóként tűzték volna őket az ösvény közepébe. Az útnak aztán egyszer csak vége szakad, a lábnyomok nem folytatódnak.
-Vajon fent folytatódik? Vagy merre mehettek? -
Suzi hiába igykeszik koncentrálni a mágiára, és próbál segíteni a nyomokat újra megtalálni, semmit nem vesz észre, ami vezetné bármerre.
Damien összehúzott szemöldökkel vizslatja körülöttük a sötét erdőt és hegyezi a fülét, ahol vége az ösvénynek, megnézik a környéket, hátha valahol máshol akadnak másféle nyomok.
- Emlékszik valaki, milyen lábbeli volt azon a maszkos valakin? kérdez rá Mina
-Sajnos nem emlékszem...- feleli Freia.
Miközben tanakodnak, hirtelen az ágak köz különös szellő csap végig. A madarak abbahagyják az éneket, ahogy a hideg szél süvít végig a fák között, s egy alakot lehet felfedezni az egyik felett repülve.
Az illető egy szellem volt, üreges tekintetű, nagyjából huszas évei közepén járó férfi alakjára hajazó élőholt, egészen a derekáig érő hajjal, amit módszeresen az ölébe vett és háziállat módjára simogatta. Nem csinált semmit, csak bámult titeket pislogás, vagy bármiféle gesztus nélkül.
 - Van egy ötletem...- jelenti ki Freia észrevéve az alakor, majd felmászik a fának a tetejéig.
Suzi eközben, amikor keresve honnan jön a hideg észreveszi az alakot, gyanakodva bámulni kezdi, nehogy valamit csináljon, és ne vegyék észre.
- Ki vagy te? kérdezi a megjelent szellemet Mina némi fáziskéséssel.
A szellem nem felel, helyette int egyet a társaságnak, majd a nem létező sarkán fordul és elindul előre tovább, egyre csak távolodva.
Suzi meglepetten és értetlenül pislog a szellem után… Ez mi volt? És most azt akarja, hogy kövessék? De hát fogalmuk sincs hova megy, és miért kéne utána menni…Veszélyes lehet.
Mina és Damian reagálnak elsőnek, és elfutnak a szellem után. Nem sokkal később Iboket is utánuk rohan, kiabálva
- Anya! -
Végül a fáról lekászálódva Freia is utánuk rohan. Suzi ekkor kap észbe, és szalad ahogy a lába bírja, hogy nehogy szem elől tévessze őket, és egyedül maradjon a sötét erdőben.
Végül már akkor sikerül utolérnie őket, amikor visszafelé szaladnának.
- Huh... rendben... valaki látott valamit? Valami nyom? Bármi? Ez a drága szellem kárörvendően nevetett rajtunk egyet és eltűnt. Azt mondta, a pokolban találkozhatunk a boszorkánnyal. Úgyhogy nemigen vagyunk előrébb. - jelenti be a szomorú tényt.
- Ak-kor tény-leg a bo-szor-kány volt? - kérdezi Suzi értetlenül, kapkodva a levegőt a futás után
- Azt nem tudom, ő volt-e a boszorkány, mármint a maszkos. De létezik, az biztos. Senki sem látott semmi többet?
- Én fentről csak egy füstöt láttam, semmi mást, de attól eddig távolodtunk - válaszol Freia
- Akkor vissza kell menni a kereszteződésig, megkérdezni a tündérkénket, hogy tud-e erről az egészről valamit, és bármit is válaszol, folytatni utunkat a jobb oldali ösvényen, mert az.. mégis csak egy ösvény. - javasolja Mina, mire Suzi mellé lép, nem akar megint egyedül maradni
- Részemről rendben - egyezik bele Freia is az ötletbe
Ahogy elindulnak visszafelé, követve az utat a fák között. Ismét elérik a kitaposott ösvényt, amin jöttek. Viszont alig tesznek meg egy pár kanyart az erdőben, valami eddig nem látott fogadja őket. Egy pont után az ösvény megsokszorozódott. Több helyen új utak lettek az aljnövényzetbe taposva, jobbra-balra, egyenesen, átlósan, fákat megkerülve, mindenfelé ösvényeket láttok.
Damian megáll és pislant párat
- Öhm... szerintem teljesen mindegy volt, merre indultunk el. Az erdő átváltozott. - jelenti ki
- Csodás. Pedig ez nem is Finsterwald. A nyomaink nincsenek ott valamelyiken? - kérdi Mina és el is kezdi vizsgálni a földet.
- Ez eléggé zavaró... - morog Freia szintén a visszafelé vezető utat keresve.
- Mi az a Finsterwald? - néz Iboket Minára. Skihez közben Suzi egyre szorosabban "ragaszkodik". Rossz érzése van
- Finsterwald ismeretlen szörnyekkel teli, sötét vidék, ahova még nemigen tette be a lábát senki. Azután került ide, miután a tündék elmentek - válaszol halkuló hangon a nemes kisasszony. S közben védelmezőn Suzi vállára teszi a kezét.
- Vannak ott kincsek? - pislog kíváncsian Iboket.
Damien fújtat egyet Iboket kérdésére.
- Kincsvadászat helyett inkább figyelj arra, ami az orrod előtt van és ne hadonássz késsel, ha segíteni akarnak. Sokkal könnyebb úgy elnyerni bárki rokonszenvét. - - közli nagyjából egyforma hangmagasságon formázva a szavakat.
Suzi közben Mina nyomában ballag, és találnak egy patakot.
- Gyertek, erre vezetnek nyomok! Bár... ez is lehet, hogy csapda, de legalább valami... hátha vezet valahová. szól a többieknek is Mina
- Hon-nan jön-nek a nyo-mok? - pislog Suzi. Jobb ötlete nincs hogy mit lehetne még megnézni… Minden olyan egyformának tűnik, és a mágia sem segít megkülönböztetni az utakat…
- Nem volt kanyar annak az elején, ahonnan jöttünk? - kérdez Iboket is
- Már nincs értelme a logikát keresnünk.
- A patak mentén megindulhatunk. jegyzi meg Damian, és a többiekkel a nyomában elindul a patak mentén.
Ahogy haladnak lefelé a patak mentén, egyszer csak arra lesznek figyelmesek, hogy valamit sodor a víz. Az a valami pedig egy ember volt. Vagy legalábbis emberi formája volt neki. Fejjel előre, a víz tükrén hason fekve csúszott lassan lefelé. Hosszú szárú, bő szoknyát viselt egy hozzá illő zöld bársonyinggel. Mozdulni nem mozdult egy tapodtat sem, csak csúszott lefelé a vízben.
Freia odalép, hogy kihúzza a testet, Suzival a nyomában, aki szeretne segíteni neki.
Közben Iboket egy követ hajít a testre, ami furcsán koppan. Nem úgy, mint a csopnton, hanem mintha fa lenne…
- Neked teljesen elment az eszed?! - kérdi fennhangon Damien a démontól
A testet végül vizes cípővel, de ki tudják húzni a nőt a partra. Ahogy az arcát nézik, azt veszik észre, hogy maszk takarja. Teljesen, a homlokától az álláig. Ugyanolyan maszk, mint a rejtélyes megmentőjükön.
Freia bólint Suzynak köszönetképpen és megpróbálja leemelni a maszkot
-Élet-ben van! - kiált fel a kislány meglepetten. De hogy lehet? Hogy kerüllt a patakba? Hiszen ahol látták, ott nem volt semmilyen patak…
- Vajon meghalunk, ha megpróbáljuk levenni róla? Damien odanyúl hogy megtapogassa a nő pulzusát, hogy valóban él-e
- Nem teljesen... - A kesztyű felé nyúlnak kezei és óvatosan megpróbálja lehúzni azokat.
A kesztyű lekerülésével azt látják, hogy a nő keze fából van. Rendkívül alaposan és gondosan csiszolt, madzaggal és fém pántokkal összeillesztett fából. A fát megérintve hallani lehet, hogy öreges, van benne valami. Egyébként rendkívül részletes, még az ujjpercei és szépen, valósághűre lettek faragva.
Ahogy pedig Freia leemeli a maszkot, meglátják a nő igazi arcát. Egy koponya volt mindössze alatta, kiegészítve egy-két fa alátámasztással. A haj a fejét ekkor egy az egybe lehullott, nem volt több, csak paróka. A koponyához csigolyák is tartoztak, ami egy, a törzset alkotó nagy fa rész belső üregébe vezetett.
- Mi ez? - kérdezi Suzi pislogva, enyhén tátott szájjal.
- Magasságos Dornburg-kastély. Micsoda konstrukció.- ámuldozik a Mina lény-dolog művészi finomságán. - Akkor már nem él, igaz? Miféle fa ez? Ki csinálhatta?
Iboket megpróbál közel férkőzni és megtapogatni a ruhát a vázról.
- A boszorkány valószínűleg. Hm. Egy ízléses nekromanta. Hogy kerülhetett ő ide? Nincsen elroncsolódva, vagyis valami más miatt... nem... működik már.
Ötlete sincs Suzinak, mindenesetre az biztos, hogy mágiát nem érez a bábból…
Freia a maszkot eltéve hátrébb áll, Iboket pedig megpróbálja megszerezni a ruháját a fa-csont alkotmánynak. Ahogy lenyesi róla a ruhát, hirtelen egy lyukat látni a fában, valahol a belek és a köldök tájén. A lyuk egészen a csontogik terjed, s látni lehet, hogy a csontváz gerince ketté volt törve. A fa tartotta csak egyben, azért nem hullott kettőbe.
Ibo a ruhákat ölelve hátrébb áll, és tovább vizslatja a testet.
- Ar-ról jött. - mutat Suzi a patak forrása felé. Talán ott találnak valamit…
- Szóval fent. Akkor rossz irányba indultunk - sóhajt Mina és megindul felfelé a patak forrása felé, nyomában a többiekkel.

A robaj végeztével a burok is kialudt, a burok, amit kis gondolkodás után egyszerűen a kőre fogtam, mivel annak a megjelenése és a kékes félgömb megjelenése igen közel volt egymáshoz. Biztos voltam benne, hogy ez okozta, de vajon működött még? És ha igen, akkor vajon mennyit adnának egy mágikus tárgyért? A kő még halovány fényt árasztott magából, de nem is maga a kő, hanem a belevésett rajzok, amik kis sorokban voltak fölvésve rá, de mégis mi célt szolgált? Pár pillanat múlva viszont eltűnt, vajon vele ment az ereje is? A mágikus tárgyak ilyen egy alkalmas dolgok?
- Mindenki megvan? -
- Azt a mindenit, de sokan voltak ezek. Igen, megvagyok. -
-Én megvagyok még. -
- Megvagyok. -
- Az a tündér vagy átvert minket - ami nem lenne meglepő -, vagy tényleg erre van tovább a boszorkány, és valamiért nem akarta, hogy meghaljunk. Talán ő küldhette ezt a maszkos valakit, aki megmentett minket. - a kormoska jól beszélt, jobb lett volna föltűzni a fejét a késem hegyére, ahogy azt illik. A kő már nem izzott, biztosan nem maradt ereje, nem mutatta jelét. A kavicsot nem lehet eladni, mert sok van belőle, frusztrált.
- Emmár csak egy darab kavics. - dobtam a susnyásba, már nem is figyelve rá, hogy merre száll, nem érdemel figyelmet.
- M... honnan tudod? Lehet, hogy még.. azért nem kellett volna csak úgy elhajítani. - méltatlankodott hangosan Anya, nem érdekelt a kő, tehát senkit sem. Nyugodtan utána mehetsz, ha akarsz, nem érdekel.
- Valószínűleg befejezte már a szolgálatát. No, ha mindenki tud mozogni... merre tovább? - Apának megint csak volt egy kis ész a maszatos, késfülű kobakjában. Vajon azért ilyenek, mert sosem fürösznek? Félnek a víztől?
- Megnézhetnénk, mi van ennek az ösvénynek a végén. Csak most már senki ne kószáljon el csak úgy! Veszélyes. - Nem akarom... Beleszagolok a levegőbe, de az égett hús és rothadás újdonsült egyvelegén túl nem érzek semmit a levegőben, ettől függetlenül gyomorforgatóan érdekes, de nem kifejezetten lényeges.
- A bögöly tudhatott ezekről? - eggyel több indok lenne, hogy darabokra vágjam, mielőtt megölöm.
- Az alapján, ahogy mosolygott, mikor elindultunk, teljesen elképzelhető. Egyébként is, a tündérek nem a kedvességükről híresek. - örültem, hogy egyetértünk, talán a kaland végeztével segít feltűzni a darabjait az erdő köré.
- Viszont ha ennyi zombit elintéztünk, most már együttesen megbirkózunk bármivel, ami szembejön. És felkészültek leszünk. Igaz? Mindenki legyen résen, elölről, oldalról, bárhonnan jöhet támadás. - éreztem, ahogy a gyomrom próbált remegve kitörni belőlem, ha nekem nem is, neki legalább volt egy kis józan esze.
- Meg fogunk halni... - motyogom, ha a bogárka életben marad, bizonyosan. Tudja merrefelé megyünk és még több szörnyűséget küld utánunk és meghalunk és sosem vehetem föl valakinek a ruháit, míg alszanak. Rettentő lenne…
- A bögöly tünde utánunk fog küldeni egy seregnyi büdös rohadékot, ha nem öljük meg! - jelentem be, talán megjön az eszük.
- Ha így lesz megkeressük és elmondhatja az utolsó dalát - úgy van! Most azonnal menjünk vissza!
- Utánunk küldeni?... Visszamehetünk és felelősségre vonhatjuk. - Anya túlságosan kedves, ha nem öljük meg, abból semmit nem tanul!
- Szerintem csak tovább előre kéne menni. Iboket... Jobb lenne ha itt hagynánk kettesben a zombikkal? - elszontyolodtam, csak áltatott, hogy megöljük, hazudott. HAZUG! GYŰLÖLÖM! DÖGÖLJÖN MEG! Kétségtelenül félelmetes volt egy ilyen helyen egyedül kószálni… Megborzongtam.
- Nem... -
- Akkor mehetünk apróság?-
- Így nem jutunk egyről a kettőre. Induljunk akkor, vele majd számolunk később. -
- Hátul maradok, figyelek. - Köszönöm, Apa.
Elindultam hát a csapattal, a várható halálba, amit nem nagy kedvvel, de le kellett nyelnem, keserű volt, mint az epe. Mi az az epe? Milyen a keserű? Az út lassacskán a szegélyező növények egyre szorosabb ölelésébe ér, így megpróbálok elhúzódni tőlük, ami sikerrel is jár, mivel bőven elég hely van hozzá. A növények csúnyák, vajon miért élnek? Élnek? Tudják, hogy élnek, ha élnek? Ha nem élnek, tudják, hogy nem?
Lehül a levegő, mitől? Már megint olyan szellem, mint a városban? Kapkodom a tekintetem, emlékezvén a kemény jégre, amivel dobálózott, a fájdalom rossz és egy olyan darab útjában lenni bizonyosan fájdalmas. Szellő, van szellő, honnan jön? Az átlátszó ember… egy átlátszó ember lebegett, hogyan csinálja a szellőt? Vajon ennyire erősen tud fújni? Akkor most köpköd minket? Undorítóan hangzott, de mertem kinyitni a számat, mert féltem, hogy belemegy a számba. Ösztönösen kihúztam a fújás segítségével a hajamat az arcomból és a szemeim elől, szégyen lenne meghalni, mert nem láttam egy jégcsapot.
- Ki vagy te? - Igen! Ki vagy te?
A bunkó se szó, se beszéd megfordult és tovalebegett, nem meglepő, hogy ilyen korán meghalt. Én is megöltem volna, ha így viselkedne, de Anya és Apa csak elszaladnak utána. Mi van ha csapda? De mi van, ha fogócska? Vajon kapok valamit, ha elkapom? Nem hagyhatom annyiban!
- Anya! - reméltem, hogy eltereli a figyelmét és előnyt tudok belőle kovácsolni. Nem voltam tisztában a saját lendületemmel és egyszerűen tovább rohantam, mint kellett volna, egyenesen egy bokorba. FRANCBA! Franc essen a bögölybe, a bokorba, Anyába, Apába, a Szénahajba, a levélfülűbe, az összes élőholtba, az elcseszett erdőbe, de leginkább a hülye bokorba! Összekaristolta a köpenyt, az arcom, a karjaimat, mindenemet. Elegem volt, utáltam az egészet, de leginkább annyira utáltam a bokrot, mintha csak élne és külön élvezetet lelnék a friss hajtások letörésében. Rettentően frusztrált minden, sírtam, és szegény bokorka lelte kárát, először a kezeimnek…
- Hagyd... maradj már veszteg! Segíteni akarok, a fenébe is… - …majd a tőröm gyengécske szúrásainak és vágásainak, mégis olyannak érződött, mintha az összessel valakit akarnék megölni. Lassacskán végül elapad a gyűlölet tüze és ki nem mutatott, megtört diadalérzettel kászálódom ki a növényi maradványok közül.
- Úgy kell neked… - mondom a bokornak és ezzel elteszem a késem. Ez kifejezetten jól esett, úgy éreztem, mintha újjászülettem volna, de valahogy nem emlékeztetett az ébredésre, pedig azt mondják az újjászületés, de mégsem érződött ennyire kellemesnek.
- Huh... rendben... valaki látott valamit? Valami nyom? Bármi? Ez a drága szellem kárörvendően nevetett rajtunk egyet és eltűnt. Azt mondta, a pokolban találkozhatunk a boszorkánnyal. Úgyhogy nemigen vagyunk előrébb. - ha megölnél, bizonyosan tudnék találkozni vele, de nem tudom visszatudnék-e jönni.
- Ak-kor tény-leg a bo-szor-kány volt? -
- Azt nem tudom, ő volt-e a boszorkány, mármint a maszkos. De létezik, az biztos. Senki sem látott semmi többet?
- Én fentről csak egy füstöt láttam, semmi mást, de attól eddig távolodtunk - a városiaknak megjött az eszük és fölgyújtják ezt a fertőt?
- Akkor vissza kell menni a kereszteződésig, megkérdezni a tündérkénket, hogy tud-e erről az egészről valamit, és bármit is válaszol, folytatni utunkat a jobb oldali ösvényen, mert az.. mégis csak egy ösvény. - Menet közben pedig meg is ölhetnénk.
- Részemről rendben -
Visszafelé azonban nem tűnt annyira egyszerűnek az út, mint idefelé, megváltozott a külleme.
- Öhm... szerintem teljesen mindegy volt, merre indultunk el. Az erdő átváltozott. - Mi is látjuk, Apa.
- Csodás. Pedig ez nem is Finsterwald. A nyomaink nincsenek ott valamelyiken? - Bezzeg, ha fölgyújtottuk volna, most könnyebben látnánk. Mi az a Finstelward vagy mi?
- Ez eléggé zavaró... - Finsterwald!
- Mi az a Finsterwald? - magamban még néhányszor elismétlem a szót, mintegy ízlelgetésképp’.
- Finsterwald ismeretlen szörnyekkel teli, sötét vidék, ahova még nemigen tette be a lábát senki. Azután került ide, miután a tündék elmentek - nem tűnt érdekesnek, de a szörnyek vajon halmoznak dolgokat? Biztos van valami, amit akarnak, mindenki akar valamit. Milyen nagy nevetés lenne belőle, ha szereznék valamit, ami kell másoknak és nem kaphatnák meg, biztos ők is nagyot nevetnének.
- Vannak ott kincsek? -
- Kincsvadászat helyett inkább figyelj arra, ami az orrod előtt van és ne hadonássz késsel, ha segíteni akarnak. Sokkal könnyebb úgy elnyerni bárki rokonszenvét. - nem értettem mi baja volt, nem mondtam semmi rosszat. A kérdéseim teljesen jogosak és érdekfeszítőek voltak, semmi gond néha-néha kincsvadászkodni, attól, hogy nem tudja mi a jó, én még maradhatok józan. Kinyújtottam rá a nyelvem, miután elfordul, természetesen a háta mögött kell, mert akkor nem tud megharagudni.
- Gyertek, erre vezetnek nyomok! Bár... ez is lehet, hogy csapda, de legalább valami... hátha vezet valahová. - Nem túl ígéretes, Anya.
- Nem volt kanyar annak az elején, ahonnan jöttünk? - kérdem, valamennyire fölidézve az útunkat fejben, minden csak ne a nyomok. Csapda és biztos halál.
- Már nincs értelme a logikát keresnünk. -
- A patak mentén megindulhatunk. -
A patakocska mellé érve leguggoltam és benedvesítettem a kezeim, kellemesen hűs víz csordogált a kis mederben, szóval összevizezem a karjaim, ahol a legmelegebbnek érzem őket, a kis csapat a patak folyása felé indult. A menetelés egy pontján egy emberalakot pillantottam meg a patakban, de most már semmiben sem bízom, lehet, hogy csapda, így míg Késfül és Szénahaj óvatlanul kiráncigálták az alakot, én a legnagyobb körültekintéssel kiválasztottam egy követ a patakból figyelmes találomra s egy hetyke, ugyanakkor igen pontos dobással eltalálom az alakot, vagy mondjam inkább testnek a válasz alapján, a test lehet akár a fa. MICSODA?!
- Neked teljesen elment az eszed?! - Tévedsz! Ez az egyetlen észszerű lépés! Apa semmit sem tud, kezdtem elveszteni a hitem benne.
-Élet-ben van! -
- Nem teljesen… - Könnyű kijelenteni, ha valaki segített.
A csapat több tagja is elkezdte nézegetni a testet, semmi érdekes nem volt rajta a ruháján kívül. Tényleg, a ruhája! És a maszkja!
- Mi ez? -
- Magasságos Dornburg-kastély. Micsoda konstrukció. Akkor már nem él, igaz? Miféle fa ez? Ki csinálhatta? -
- A boszorkány valószínűleg. Hm. Egy ízléses nekromanta. Hogy kerülhetett ő ide? Nincsen elroncsolódva, vagyis valami más miatt... nem... működik már.
Közelebb vágtam a testhez és viszolygó megtapogatás után megpróbáltam leszedni a ruháját, ha másra nem, akkor ruhaanyagnak eladni jó lesz, arról nem kell tudniuk, honnan származott.
Nem néztem a ruhán kívül másra, örültem, hogy nálam volt egy ilyen méltatlan viselő helyett. Ki az a hülye, aki vízbe ugrik, hogy kimossa? Hátráltam, a magaméval.
- Ar-ról jött. -
- Szóval fent. Akkor rossz irányba indultunk -
RUHAAAAA!

Az utunk kanyargós volt, de hosszú ideig csak egy ösvényt kellett követnünk. Az erdő hangulata kellemesen hatott, a csendes sétálás közben még a hangulatom is sokkal felszabadultabbá vált. Jonatan jelenléte sem zavart már annyira, tekintettel arra, hogy magasabb nálam, így jobban kivehető célpont is. Hamar eljutottunk azonban egy elágazásig, ahol egy furcsa zajra lettem figyelmes. Eleinte csak halkan, majd egyre jobban ki tudtam venni a vékony hang dallamát. Az elágazás közepén álló fáról hallottam, ám akármennyire is kerestem, akármennyire is néztem, nem láttam a forrását.
- Szóval ebben az erdőben vannak éneklő fák is. Remek. – vontam le az egyetlen értelmes következtetésemet, mire Jonatan közelebb hajolt hozzám és suttogva jelentette ki, hogy ha meglátunk valamit, kifizetődőbb lenne előbb kérdezni, aztán lőni, mint egyfajta figyelmeztetést.
- Van ott valaki? – kiáltott fel a lombok közé. Legnagyobb meglepetésemre az éneklés abbamaradt és a lombok közül, egy tenyérnyi méretű, szárnyas, emberszerű lény ugrott le egy alsóbb ágra.
- Nem, nincs itt senki. Az előbb néztem meg. – felelte az egérszerű, cincogó hangján, mosolyogva, én azonban hátrább léptem, undorodva a különös szörnyszülött ocsmány formájától.
- Mi a fene ez? Ez énekelt? – folytattam is volna kifakadásomat, ám kísérőm lecsitított és ismét fogdosni támadt kedve, így vállamra szorított rá. Valószínűleg nem akarta magunkra vonni az erdei szörnyek figyelmét, amit megértettem, udvariatlanságáért azonban ismét lejjebb értékeltem a társaságát.
- Ez a senki nagyon szépen énekel. Jonathan vagyok. – integetett neki szabad kezével. - Az erdő boszorkányát keressük. Tudsz segíteni?
- Ja persze, ő arra van. – válaszolt hezitálás nélkül és a balra vezető út felé mutatott. Én kirántottam magam a férfi keze alól és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Nem volt úri hölgyhöz méltó a viselkedésem. Ez így nem volt jó.
- Valóban nagyon szépen énekel. Bocsánat a modortalanságomért, csak nem számítottam... erre. - igyekeztem lenyelni undoromat. Úgy éreztem jóvá kell tennem magam udvariatlanságát, hiszen tényleg csak akkor bízhatunk meg az iránymutatásában, ha ő is megbízik bennünk. A bizalom kiépítésének alapja pedig egy illő beszélgetés lebonyolítása. - Mond csak, téged hogy hívnak? És mi ez a dal, amit énekeltél?
- Hívni? Hívni… megeszem a virágomat, ha eszembe jut. – válaszolt az első kérdésemre, azonban, mintha figyelmen kívül hagyta volna a másodikat. Hát nem hallotta volna? Vagy csak szándékosan nem válaszol? Megtagadja tőlem az információt, melyet udvariasságból akartam megtudakolni?
- Tudsz valamit az élőhalottakról? Nem láttál véletlenül egy csapatot itt előttünk? – kérdezte tőle Jonatán.
- De igen jártak. – bólintott. - Az egyikük énekelni is próbált. Fars volt...
- Ők merre mentek?
- Ők arra mentek. – mutatott jobbra.
- De mi volt ez a dal amit énekeltél?
- Hogy ez? - kezdte el a dallamot fütyörészni - Én találtam ki. Tetszett?
- Igen. Tetszett. - jelentem ki a földet bámulva, majd elnéztem a jobbra vezető út irányába, és fel „társamra”. – Szerinted kövessük őket?
Kicsit szerettem volna, ha nem csak vele kellene kettesben járnom az erdőt. Akármennyire is szimpatikus, gyakran fel tudott dühíteni a közvetlenségével.
- Mit kerestek? – kérdezte a lénytől, ahelyett, hogy válaszra méltatott volna.
- Mit tudom én, nem kérdeztem... - morgott egyet a szárnyas szörny, majd visszatért a dúdolgatáshoz. Szóval Jonatán csak minél több információt akart kicsikarni ebből a kis dögből? Ezért hagyott figyelmen kívül? Na, majd megmutatom én neki, hogyan kell ezt csinálni!
- Te tudod ki az erdő boszorkánya? - tettem fel a kérdést. Ha más emberre gondol, mint akit mi keresünk, eléggé összezavarná a gondolatmenetem.
- Az erdő... boszorkánya? - nézett vissza a kis lény és megvakarta a tarkóját. - Nem mondom, hogy nem ismerem, de nehéz vele megtalálni a közös hangot, mert egy picit...
Szóval ismeri a boszorkányt? Személyesen is? De milyen lehet?
- Egy picit... mi? - léptem közelebb a fához, nagy szemekkel várva a válaszát.
- Morci. – érkezett a kiábrándítóan rövid válasz.
- És biztos vagy benne, hogy arra találjuk a boszorkányt? – mutattam arra, amerre ő is nekünk jelezte. Ki tudja, lehet, trükközni akar valamit és megtévesztene bennünket.
- Ó, hát persze! – vágta rá azonnal.
- És mitől… morci? – kérdezte Jonatan, a boszorkányra utalva, azonban választ nem kapott. Legbelül kicsit mosolyogtam is, de még nem voltam elégedett. Mi van, ha a boszorkány nincs otthon és a kis rusnyaság tudja ezt? Akkor nem oda küld minket, ahol lakik, hanem ahol jelenleg tartózkodik…
- És a boszorkány otthonát is arra találjuk? – Érdemleges választ azonban én sem kaptam, csak egy fejvakarást és egy vállvonást. Micsodabosszantó kis lény!
- Történt valami, ami feldühítette? – kérdezte a férfi. Csak nem akarta elengedni a témát. Pedig egyértelműen nem kaphattunk belőle semmi hasznos információt.
- Hát lehet csak nem szeretett énekelni, azért hajtott el... - mondta, aztán vett egy nagy levegőt és dalolni kezdett miközben felemelkedett az ágról a szárnyaival.
- Még is mit jelentsen ez? És hogy tud egy ilyen rusnya kis lény, ilyen szépen énekelni? – bosszankodtam karba tett kezekkel.
- Hosszú évek gyakorlása! – kiáltotta el magát és eltűnt a lombok között. Nem volt túl hasznos kis lény, és még abban sem lehetünk biztosak, hogy az igazat mondta. Sokat azonban nem tudtam gondolkodni, ugyanis kísérőm tenyere ismét a testemet kereste, ami egyre jobban irritált. Ezúttal a hátamon éreztem, miközben azt javasolta, hogy értékesebb információ fejében menjünk a boszorkányhoz.
- Akkor menjünk a boszorkány felé. – mondtam és egy erőteljes fordulással és karlendítéssel félreütöttem a kezét tőlem. - De megtennéd, hogy nem taperolsz? Nem vagyunk olyan viszonyban.
- Csakugyan nem? – szomorodott el, különösen tettetett arckifejezéssel, majd elindult az ösvényen, a boszorkány felé. Ez az ember szándékosan akar engem bosszantani? Miért hagyom én ezt neki? Nem is ér annyit az egész!
- Miből gondoltad, hogy igen? - kérdeztem tőle mérgesen és utána indultam. Örültem, hogy végre előttem haladt. De örömöm nem tarthatott sokáig, ugyanis neki sem volt kedve áldozati bárányt játszani, így hamar le is lassított és nekem nem volt más választásom, mint mellette sétálni a szűk ösvényen.
- A sok közös kaland. – válaszolta, miközben rám kacsintott.
Az ösvény, melyen jártunk, hamar elkezdett szűkülni, kanyarogni, majd óráknak tűnő percek után végre szembe találkozunk valami változatossal. Az út kiszélesedett és mindenfelé fekete foltokat, robbanások nyomait láttuk. Testek széjjelhullva, belsőségeiktől megfosztva hevertek mindenütt és a levegőt megtöltötte valami kellemes, pusztulást idéző füstszag. Az út közepén pedig megláttunk egy hosszú, bokáig érő köpenyt viselő idegent, nyakán egy fém nyakörvvel, csupasz koponyával és kéken lángoló szemgödrökkel. Roppant barátságos küllem.
- Nocsak...erdei vándorok...vagy valami több? Mondjátok meg kérlek, tudjátok mi történt itt? – mutatott a robbanások nyomaira. Jómagam, csak belerúgtam egy szétroncsolt szervbe, hogy megtudjam, friss e még, de végül csak megvontam a vállam.
- Valakik rosszkor voltak rossz helyen? Gondolom. – mondtam, majd úgy gondoltam, udvariatlanság volna nem megkérdezni, ki is ő. - Kit tisztelhetünk személyedben, különös idegen?
- Még a hangját se hallottuk...pedig ennek szép nagy lehetett. Te hogyhogy nem láttad? – kérdezte tőle Jonatan.
- Értem. - bólintott egyet a csontképű idegen, majd minden szó nélkül kardot rántott és megindult felénk. Mielőtt még lecsaphatott volna, gyorsan arrébb húzódtam a férfitól, remélve, nem én vagyok a célpont, és íjamat előkészítve egy nyílvesszőt szegeztem a köpenyes alak felé.
Szerencsémre tényleg nem én voltam a célpont. Jonatan félreugrott a csapás elől és rövid kardját a halott lény felé szegezve kérdőre vonta:
- Neked meg mi bajod van?
De választ nem kapott. Az élőhalott, csak újból támadott.
- Talán csak nem tetszik neki a szemed színe! – kiáltottam a férfinak vigyorogva és kilövöm a vesszőt. Az, a hasába szúródott, de mintha meg sem érezte volna, küzd tovább az emberrel. A halottak nem éreznek fájdalmat? Vagy csak ennyire nagy a tűrőképessége? Töprengeni azonban nem sok időm maradt, mert mozgás zaját hallottam magam mögül, és amikor hátranéztem, vettem észre, hogy ahol eddig még semmi nem volt, most kettő csontváz állt és szemezett velünk. Kettő csontváz, elég közel hozzám, nekem pedig nem volt másom, csak egy íjam és az egyetlen hasznosnak mondható „társam”, elfoglalt volt.
- Hát én sem úszom meg szárazon? Legyen. Te ott! - mutattam a köpenyes élőhalottra, és éreztem, ahogy a hüvelykujjamon lévő fémgyűrű hidegséggel áraszt el. - Gyere ide és pusztítsd el ezeket a holtakat!
És így is történt. A halott, aki még korábban kéken izzó szemüregekkel harcolt Jonatannal, hamar a másik kettő elé ugrott és egy rövid küzdelem után le is tépte mind a kettő fejét. Ez után elém állt és kezét ökölbe szorítva a szíve helye fölé tartva szalutált. Akkor vettem észre, hogy ahol a kék lángok égtek, ezúttal lilás tűz fénylett. Kedvemre való volt a színváltozás.
- Mondd, hogy ezt a trükköt nem csak egyszer tudod elsütni. – mondta Jonatan, csodálkozva. Nagyon helyes. Ámuljon csak a hatalmamon. – Meddig marad a szolgálatodban?
- Eddig sosem kellett többször elsütni. - válaszoltam elégedetten mosolyogva az első kérdésére, majd az újdonsült szolgálómhoz fordultam, hogy a másodikra már ne kelljen válaszolnom. - Ki támasztott fel téged? És hol találhatjuk meg őt?
- Engedelmével, az illető egy nekromanta volt, de már régen meghalt. Teste jelenleg a kriptában pihen, ahol én is lakom. A neve Schröeder. Bertold Schröeder.
- Sajnálattal hallom. – biggyesztettem le játékosan az ajkamat, ám mivel teremtője már halott volt, nem volt értelme ennek az információnak. Gyorsan tértem a következő kérdésre. – Mondd csak, ismered az erdő boszorkányát?
- Elnézését kérem úrnőm, de nem vagyok biztos benne kire gondol. A nevéről van tudomása? - kérdezte komor, katonás, hideg, ámde alázatos hangon. Egy igazi kincs, ez az alak. Kár, hogy nem tarthatom meg. Nekem csak az információi kellenek.
- Hogy vagy még mindig életben, ha az, aki feltámasztott halott? – pofátlankodott bele a beszélgetésünkbe Jonatan a maga kérdésével. Az újdonsült szolgám erre kérdőn pillantott rám, s én éreztem, az engedélyemet kéri. Normális esetben nem tettem volna ilyet, de Jonatan nem egy haszontalan ember. Nem kívántam megtagadni tőle az információt.
- Válaszolj neki! – utasítottam.
- Engem azért teremtettek, hogy a kriptát őrizzem. A sírbolthoz láncoltak, így maradtam életben a halála után is. – válaszolta katonásan.
- Mit tudsz a többi élőhalottról?
- Egykoron bajtársaim voltak, így rendkívül sokat.
Számomra haszontalan információ volt, így visszatértem az eredeti kérdésemhez.
- Mondd el nekünk, tudod e, hol találhatjuk az Alicia nevezetű nőt!
- Őket mi tartja életben? Miért tudtok beszélni? – előzte meg gyorsan kérdésével a halott válaszát a férfi, de természetesen az én kérdésemre jön hamarabb a válasz.
- Áh igen, Alicia, a boszorkány. Az ő viskója az erdő ellenkező felében van. - mutatott abba az irányba, amerről jöttünk. Ezek szerint az a nyavalyás kis lény átvert minket. Lesz egy kis elintézni való dolgom, ha megint arra járunk.
- Legyen türelemmel, jó uram, ne hadarjon. - intette le egy sóhajra emlékeztető állkapocsmozgás kíséretében társamat a katonám. - Egy részünk a kripta őre, másik része pedig az ottani mágusok harcosai. Beszélni pedig azért tudunk, mert élő korunkban megtanultunk. Nem mindannyiunk értelem nélküli üres héj.
- Milyen kriptának vagytok az őrei? – keltette fel az érdeklődésemet az előbbi magyarázata. Lehet meg is leltük a probléma forrását?
- Egy régi család kriptája. Hogy kié, azt már elfeledte mindenki, amikor megidézőink lekaparták a neveket a sírboltokról. Ott laktam én és megannyi társam.
- Mi a legkönnyebb módja annak, hogy megöljünk titeket? – kérdezte Jonatan, mire a katona teljes testével felé fordult.
- Az élőholtak gyengéje a nyaka. Legyen bármilyen hatalmas egy harcos, ha levágják a fejét, meghal. - mutatott a nyakörvre a nyakán - Én ezért viselem ezt, hogy védje a nyakam egy részét.
Odafordulok a férfihoz és felnézek rá. Ügyesen kellett fogalmazzak, hogy ne érződjön szavaimon, mennyire tudni akarom a hatalom forrását. Az a kripta a holtakat vezérlő hatalom központja. Meg kellett tudnom, hogyan csinálják. Meg akartam szerezni azt a hatalmat.
- Elnézzünk ahhoz a kriptához? Nagyon jó esély van rá, hogy onnan ered minden rossz.
- Én előbba boszorkányt kérdezném meg, hátha tud még valamit. Meddig is fog rád hallgatni ez a dög? – kérdezte újból, mire én megvontam a vállam.
- Jobb nem megvárni. – válaszoltam, majd a halotthoz fordultam. - Merre találjuk annak a régi családnak a kriptályát?
Az élőholt ismét a másik irányba mutatott.
- Messze, egészen az erdő közepén, az úton, mely Aliciához vezet. A kripta nem az út mellett fekszik, hanem bent, az erdő sűrűjében. A bokrok rejtenek el egy kitaposott ösvényt, melyet én és a társaim használunk. – ezzel már azt is tudtuk, merre találjuk. Remek! De volt még valami.
- Van bármi módja, hogy ne támadjanak meg minket, ha a kripta felé közeledünk?
- Természetesen van. Amennyiben halottak tetszenek lenni. – tehát nincs.
- Hogyan hitethetnénk el velük, hogy halottak vagyunk? – tette fel a remek kérdést Jonatan.
- Nem hinném, hogy lehetséges volna. A kapuőr szellem ravasz, átlát a cseleken. Megtévesztő és számító alak.
- Szimpatikus. - mosolyogtam Jonatanra, majd ismét a halotthoz szóltam. - Vedd le a nyakörvedet és fordulj meg. Szerintem mindent megtudtunk, amire szükségünk van.
- Ahogy parancsolja. Megtiszteltetés volt önt szolgálni. - mondta és tette, amire utasítottam.
- Csak nyugodtan. – intett nekem Jonatan, amit nem értettem. Engedélyt adott, hogy kivégezzem? Esetleg jelezte, hogy neki sincs több kérdése? Ha igen, akkor elég fölöslegesen jelzett, mert cseppet sem érdekelt, hogy neki van e még kérdése.
- Fegyvert! – nyújtottam a férfi felé a kezemet, tenyérrel felfelé, hogy az ő tőrkardjával végezhessem ki a katonám, ám a halott gyorsabb volt és megelőzte a saját kardjával.
- Térdre! - utasítottam a holtat és elvettem a fegyverét. - Kit is tisztelhettünk személyedben, különös idegen?
- Hogy kit...? Azt rég elfelejtettem. A mágus, aki megidézett, nem adott nekem újat. Aztán kaptam később egyet. Úgy hangzott, Maximillien. Tetszett a csengése.
- Nos, Maximillien... hasznunkra váltál. - mondtam, majd egy nagy suhintással elválasztottam a  fejét a testétől.
- Szép munka! – emelte fel a tenyerét Jonatan, hogy belepacsizhassak, ám az nem lett volna úri hölgyhöz illő viselkedés.
- Heh. – mosolyogva eldobtam a kardot, majd pukedliztem egyet és megköszöntem a férfinak a dicséretet. -  Akkor indulhatunk a boszorkányhoz?
- Amikor óhajtod.

Lassan ballagtok a sűrű lombok, mohás kövek és sötét zajok közt. Ahogy haladtok előre, úgy halkul el egyre csak az erdő zaja, s egyszer csak azon kapjátok magatokat, csend borult a magasztos rengetegre. Élőholt egy szál sem keresztezi utatokat. Régi tündér barátotoknak is nyoma veszett, nem hallani már a dalt a fa tetejéről. Ahogy szép lassan haladtok előre, hirtelen ritkulni kezdenek a lombok. Egy nagy, keres tisztán fogad titeket az erdő belsejében.
A tisztán szinte pontosan kör alakú volt. Egyik oldalán ott csordogált egy patak, mely afák közé vezetett, kövekkel, bokrokkal tűzdelve. Ahogy kiértek a fák takarásából láthatjátok, hogy tiszta az ég, verőfényes napsütés köszöntött titeket. A tisztás közepén egy ház állt. Egyszerű fakunyhó volt, négyszögletes alappal, csúcsos szalmatetővel, s egy kőből tákolt, kissé rozoga, mohás oldalú kéménnyel, melyből finoman kúszott az ég felé a füst. A ház körül egy kis kertet lehet látni, amellett pedig egy kis csűrt, mellette karámmal, benne néhány baromfival. Egy kutya feküdt nem is olyan vessze a kis házikó bejáratától, mely enyhén elemelkedett a földről, s az ajtóhoz odahordott követből emelt lépcső vezetett. Itt pillantjátok meg egymást, a csapat egyik része az országút felől, a másik fele pedig a folyó irányából talált a tisztásra.

- Mindenki megvan? – kérdezi a grófnő a csapattól és bár úgy tűnik, hogy minden rendben van azért elég szépen megfogtak bennünket legutóbb.
- Azt a mindenit, de sokan voltak ezek. Igen, megvagyok.
-Én megvagyok még- felelem egy kicsit késleltetve miután összeszedem magamat és átnézem a hullákat észreveszem, hogy pár használható tárgy maradt közöttük, így amikor meglátok egy szép és ép pajzsot, meg egy kardot azt azonnal elrakom, előbbit a hátamra felveszem a tegezemre, míg utóbbit az övemre csatolom. Egy kis törődéssel ezek a tárgyak még sokáig képesek lesznek kiszolgálni.
- Megvagyok – feleli Iboket, miközben én még szenvedek a cuccokkal
- Az a tündér vagy átvert minket - ami nem lenne meglepő -, vagy tényleg erre van tovább a boszorkány, és valamiért nem akarta, hogy meghaljunk. Talán ő küldhette ezt a maszkos valakit, aki megmentett minket.
- Emmár csak egy darab kavics. –
- M... honnan tudod? Lehet, hogy még.. azért nem kellett volna csak úgy elhajítani.
- Valószínűleg befejezte már a szolgálatát. No, ha mindenki tud mozogni... merre tovább?
- Megnézhetnénk, mi van ennek az ösvénynek a végén. Csak most már senki ne kószáljon el csak úgy! Veszélyes. - jegyzi meg a nő, egy pillanatra pedig szúrósan rám néz.
-Nos úgy láttam, hogy még sokáig ellenétek a tündérrel, úgyhogy jobbnak láttam elindulni… -ha nem indulok el, valószínüleg még mindig ott énelkenének azal az apró lénnyel, én meg már réges-régen halálra untam volna magamat. Így igaz kockázatot vállaltam, de nem számít…
-Szerintem amúgy menjünk tovább.
- Néz-zük meg
- A bögöly tudhatott ezekről? -  
- Az alapján, ahogy mosolygott, mikor elindultunk, teljesen elképzelhető. Egyébként is, a tündérek nem a kedvességükről híresek.
- Viszont ha ennyi zombit elintéztünk, most már együttesen megbirkózunk bármivel, ami szembejön. És felkészültek leszünk. Igaz? Mindenki legyen résen, elölről, oldalról, bárhonnan jöhet támadás.
Ezután én és a többiek elindultunk az úton, ámbár valaki hátul még álldogált egy picit.
- Meg fogunk halni... -  Iboket, mikor már mindenki útnak indult tette hozzá a dologhoz. - A bögöly tünde utánunk fog küldeni egy seregnyi büdös rohadékot, ha nem öljük meg!
- Ha így lesz megkeressük és elmondhatja az utolsó dalát – felelem az apróságnak. - Utánunk küldeni?... Visszamehetünk és felelősségre vonhatjuk.
- Szerintem csak tovább előre kéne menni. Iboket... Jobb lenne ha itthagynánk kettesben a zombikkal? – teszem fel a lehető legszemetebb kérdést amit fel lehet tenni egy gyereknek. Bár nem tudom, hogy miért nekem kell mindig a szemétnek lennem, de hát ha az anyja, meg az apja nem rángatja magával, valakinek muszáj lesz nem?
- Nem... – feleli a kérdésre, ahogyan arra számítottam.
- Akkor mehetünk apróság?
- Így nem jutunk egyről a kettőre. Induljunk akkor, vele majd számolunk később.
- Hátul maradok, figyelek. - közli a sötét elf.
ÉS újra mozgásban van a csipet-csapat. Bár eléggé szét vagyunk szórva és azt hiszem, hogy még egy ilyen támadást nem bírnánk ki, valahol megnyugtató, hogy legalább nem egyedül végezzük ebben az erdőben. Hiszen alig pár métert haladunk még előre és az ösvénnyel együtt a lábnyomok is elfogynak.
-Vajon fent folytatódik? Vagy merre mehettek? – gondolkodok el hangosan az eseten.
- Emlékszik valaki, milyen lábbeli volt azon a maszkos valakin
-Sajnos nem emlékszem...-  Ekkor azonban egy szellő megjön, amire kiráz a hideg. A felettünk megjelenő alakot csak ekkor veszem észre. - Van egy ötletem...- mászok fel a fára, hogy a mozgó alakot megvizsgáljam, hogy merről érkezhetett. Azonban valamilyen elképesztő ismeretlen okból kifolyólag semmit nem tudok megállapítani. Sem azt merről jött… sem azt, hogy merre megy.
- Ki vagy te?  -kérdezik lent az alaktól, mire az hirtelen elindul.
- Anya!
Semmit nem tudtunk meg róla. Hogy honnan jött, hogy hova tart, hiszen hamarosan a lombok elnyelik az alakot, azonban előtte hasznos dolgokra leszünk figyelmesek, azaz inkább a többiek…
Én pedig a haladásának irányát nem megállapítván, állapítom meg, hogy valahol füst van messze tőlünk, pont arra ahonnan jöttünk. Azonban ennek hála inkább lejövök a fáról és ismételten tökéletesen haszontalannak érezve magam megyek a többiek után.
- Ez most komoly? Nem vagyok az édesanyád
- A boszorkányt keressük. El tudsz vinni hozzá?
- Ó találkozhattok vele. Majd viszontlátjátok a pokolban egymást. - Majd a hasát fogva nevet egyet, és egyszerűen beletűnik a földbe. Ekkor valamikor Iboket beleesett egy bokorba. Jó látni más is annyira szerencsétlen mint én, ellenben ő alig lehet 10 éves…
- Óvatosabban. Itt semmi nem nagyon akar életben hagyni minket, mint láthatod...
- Hagyd... maradj már veszteg! Segíteni akarok, a fenébe is....  
- A fenébe, ezzel nem sokra mentünk. A többiek meg? Ott maradtak? Tűnés vissza... -
- Huh... rendben... valaki látott valamit? Valami nyom? Bármi? Ez a drága szellem kárörvendően nevetett rajtunk egyet és eltűnt. Azt mondta, a pokolban találkozhatunk a boszorkánnyal. Úgyhogy nemigen vagyunk előrébb.
- Ak-kor tény-leg a bo-szor-kány volt?
- Azt nem tudom, ő volt-e a boszorkány, mármint a maszkos. De létezik, az biztos. Senki sem látott semmi többet?
- Én fentről csak egy füstöt láttam, semmi mást, de attól eddig távolodtunk –mondom el a többieknek, bár azt hiszem semmi haszna nincs az információnak.
- Akkor vissza kell menni a kereszteződésig, megkérdezni a tündérkénket, hogy tud-e erről az egészről valamit, és bármit is válaszol, folytatni utunkat a jobb oldali ösvényen, mert az.. mégis csak egy ösvény.
- Részemről rendben
- Öhm... szerintem teljesen mindegy volt, merre indultunk el. Az erdő átváltozott. - Csodás. Pedig ez nem is Finsterwald. A nyomaink nincsenek ott valamelyiken?
- Ez eléggé zavaró... – nem elég, hogy nem tudok semmit csinálni, még az erdő is szivat minket. Szerintem az életben nem fogunk innen kijutni újra, bár ezt a többiek orrára nem kötöm. Hogy miért is gondolom mindezt? Hiszen emlékezetből próbálok visszafelé menni, de az sem megy. Mintha csak blokkolná valami a képességeimet. Valami sötét gonosz dolog.
- Mi az a Finsterwald?
- Finsterwald ismeretlen szörnyekkel teli, sötét vidék, ahova még nemigen tette be a lábát senki. Azután került ide, miután a tündék elmentek –
- Vannak ott kincsek? –
- Kincsvadászat helyett inkább figyelj arra, ami az orrod előtt van és ne hadonássz késsel, ha segíteni akarnak. Sokkal könnyebb úgy elnyerni bárki rokonszenvét. -
- Gyertek, erre vezetnek nyomok! Bár... ez is lehet, hogy csapda, de legalább valami... hátha vezet valahová. – hív minket a grófnő, miután megvizsgálta a területet.
- Hon-nan jön-nek a nyo-mok?
- Nem volt kanyar annak az elején, ahonnan jöttünk? –
- Már nincs értelme a logikát keresnünk.
- A patak mentén megindulhatunk. –indulunk meg az útvonalon, melyet kijelölt nekünk a Gróf. Azonban az útunk nem tart sokáig, hiszen hamarosan egy hulla úszik lefelé a vizen felénk. Megpróbálom kihúzni a partra őt, hogy megnézzem mégis nincsen-e még életben. Azonban mielőtt elérném egy kő koppan rajta…
- Neked teljesen elment az eszed?! - emeli meg a hangját a gróf Ibokettel szemben. -Élet-ben van!
- Nem teljesen- állapítja meg a gróf miközben tapogatni kezdjük. Szépen elkezdik a többiek leszedni a ruháit, mire nekem eszembe jut, hogy egyszerűbb lenne levenni a maszkot. Így meg is teszem.
Ekkor egy csontvázarc tárul fel, itt-ott fatámasztékokkal.
- Mi ez?- teszi fel Suzi a legkézenfekvőbb kérdést.
- Magasságos Dornburg-kastély. Micsoda konstrukció Akkor már nem él, igaz? Miféle fa ez? Ki csinálhatta?
- A boszorkány valószínűleg. Hm. Egy ízléses nekromanta. Hogy kerülhetett ő ide? Nincsen elroncsolódva, vagyis valami más miatt... nem... működik már.
Eközben én a többiekkel együttes megdöbbenésemen túl elteszem a maszkot. Hátha szükség lesz még rá valamikor valahol. És kitudja milyen fel nem fedett hatalma van nem?
- Ar-ról jött.
- Szóval fent. Akkor rossz irányba indultunk –mondja a grófnő, mire mi haladunk tovább abba az irányba ahonnan jött.

- Kollégák! Már jó ideje keressük önöket  Jonathan vagyok, és mi is a felhívásra érkeztünk a városba.
- Üdvözöllek titeket. Örülök, hogy egyben vagy.
- Simogass meg! - Lépett előre a démonlány az üdvözlő férfi elé.
Nem kicsit lepődök meg az erdő másik részéből érkezőkön, azonban egy Üdv nektek-en kívül mást nem mondok rá egyenlőre
- Üdvöz-letem
- Örvendek... Wilhelmina vagyok. - Igencsak szerencsés, hogy másokkal is találkozunk ebben a kietlen erdőségben. - Önöket is az a.. khm.. kedves és segítőkész tündér irányította errefelé? - kérdi Damien erősen érzékeltetve az iróniát.
- Igen, miután meghallgattuk gyönyörű dallamait. Azokat a robbanásokat önök csinálták?  Tehát önök is az erdő boszorkányát keresik? Miket tudtak meg eddig?
- Ha itt végeztünk, boldogan indíthatunk hajtóvadászatot a kis nyavajás ellen.  Ön bizonyára jól tájékozódik az erdőkben és a szemei is jobban veszik észre az apróbb eltéréseket. Nem lenne kedve segíteni nekünk?-fordultak felém, miközben én csendesen figyeltem.
-Nos valamilyen oknál fogva az erdő folyton változik, hiszen amelyik úton mi jöttünk, az mire visszafordultunk volna a tündér felé már eltűnt, sajnálom.-feleltem neki, bár éreztem, hogy részben az én hibám. Sajnos olyan nyílvánvaló dolgokat nem tudtam megállapítani, hogy legszívesebben ott helyben felakasztottam volna magamat. Azonban a többiek ezután már nem nagyon kérdeztek tőlem, inkább egymással csevegtek.
- Felelősségre fogom vonni, ha legközelebb látom. Ha lesz bármi értelme is, ugyanúgy hazudhat. - A kedves tündérke balra irányított minket, mondván, erre megtaláljuk a boszorkányt. Azt nem találtunk, ellenben egy halom zombit igen, valamint egy hosszú hajú férfiszellemet, akitől túl sokat nem tudtunk meg. Visszafele pedig, igen, egy jó adag egyéb ösvény jelent meg. - teszi még hozzá. - Nem is mondtad, hogy vannak errefelé ilyen jó ismerőseid, Iboket.  - És önök jutottak valamire, a boszorkányt illetően?
- A városi könyvtárban találtuk, ahol az Erdő boszorkánya korábban segítői pozíciót töltött be...Mi zombit nem láttunk csak egy rakás krátert és hullát, valamint egy igencsak erős élőholt...lovagokat, vagy mi volt az.
- Számítok majd az együttműködésedre.  Honnan tudtátok meg végül, hogy hogyan találtok ide?
-leginkább szerencse, jobb esélyünk nem volt, legalábbis én így láttam a többiek nem tudom, hogy hogyan látták-tettem hozzá az én véleményemet.
- Csak egy jó ismerősöm van, Anya.
-A pata-kot követ-tük
- Nem vagyok az anyja. Csak így hív, valamiért. - Na és mit találtak benne, merre keressem a fontos információt? - kérdi. - Rendben, szóval a tündérke fája után balra indultunk el, ez nem volt a jó út... visszamehetnénk a fához és a jobb útirányt választhatnánk, mit szólnak? - kérdi a sötét tünde.
- Kár, már reménykedtem  Nekromancia, mi pedig csontvázakkal vagyunk körülvéve...nekem ez elég gyanús. Ha már itt vaguynk, talán ideje lenne meglátogatni ezt a boszorkányt.
- Jonatan mellett kell, hogy szóljak. Miért akarnánk visszamenni és a jobb útirányt választani, amikor jó helyen vagyunk?
-Szerintem is megkéne látogatni, mert szerintem ő miatta változik az erdő, és amíg az fennáll addig nem fogunk visszatalálni-Ezután a többiek a háznak rontottak, én meg mivel nem igazán tudtam, hogy mit kéne tennem, pláne azok után amik történtek velem eddig, így inkább úgy véltem, hogy nem állom el mások útját és a megvárom, hogy mi történik velük. Ha odebent netán ismét élőholtak lennének, akkor én akkor úgy sem tudnék semmit tenni ellenük. Végső soron még talán örülnek is neki, hogy egy haszontalan valaki nem tolakodik ott a tömegben. Így aztán messziről figyeltem a fejleményeket és amikor láttam, hogy az ajtón mindenki bemegy, akkor indultam el utánuk. Lassan aztán odaértem én is és Suzy mögé álltam. Benézek az ajtón és Suzytól kérdem: -szóval akkor csak meglett?
- Nem aka-runk fenye-getni. Kérjük, hogy se-gíts. -Azonban nekem csak egy bólintással válaszol.
- Nem kell meghalnia senkinek.
- Nem tudtok megtéveszteni. Cassandra küldött titeket, hogy tegyetek el láb alól!
- Kassandra még mindig jó véleménnyel rólad minden bizonnyal, ez tény. Közülünk azonban senki sem Kassandra. Azért jöttük hogy megszabadítsuk a várost, arra pedig már rég rájöttünk hogy nem te tehetsz róla. Mindössze arra vagyunk kíváncsi tudsz e valamit, amivel nyomra bukkanhatnánk.
- Esetleg kezdhetnénk a robbanásokkal. Mind találkoztunk pusztítások nyomaival az erdőben. Azokat te csináltad? Hogyan?
Kezdték el a többiek lelkesen faggatni a bentlévő furán kinéző fiatal lányt, azonban úgy éreztem, hogy az elhangzott kérdések elegendőek, így nem tettem fel neki semmit sem.
-Kas-sandra nem mondta hogy bánt-sunk
- Nem Kassandra van itt most, hanem mi. Mi pedig belátásunk szerint cselekszünk. - mondja Damien.
- Valóban? - nézett rátok, ahogy az egyik kezét a magasba emelte. Aztán suhintott egyet, mire a ruhája ujjából egy tőr repült ki, egyenesen Iboket keze felé, akinek a két ujja közt állt bele a bútorba, épphogy elkerülve az ujjait - Természetesen a robbanás az én művem. Senki más nem volna rá képes, összeroppantani az élőholtakat. És mi volna a ti szándékotok, más házában más tulajdonát fenyegetni?
- Wilhelmina, vigyázz a gyerekünkre. Az hogy megtudjuk hogyan lehet véglegesen megszüntetni a fenyegetést.
- Elképesztő mágus lehetsz, ha képes vagy akkora pusztítást létrehozni. Mennyi ideig kellett tökéletesítened a mágiád?
- NEM VAGY AZ APUKÁM! Ő AZ! -kezdett el megint balhézni a gyerkőc.
- Kér-lek segíts elűz-ni a ször-nyeket a város-tól -
- Iboket, kérlek, abbahagynád, hogy mindenféle módon szabotálni próbálod a dolgunkat? - Legalább maradj csendben, különben mind végünk. - Ezért még számolunk...
Az ismeretlen boszorkány ekkor kissé meglepetten néz rátok. - Várjunk...ti nem gondoljátok, hogy én voltam? Nem levadászni jöttetek?
- Nem. És még kifosztani se akarunk...legalábbis nem mindannyian. Azt remélem is...
- Had tegyek fel egy nagyon egyszerű kérdést. Te támasztottad fel a halottakat, hogy folyamatosan a várost ostromolják?
A lány erre sóhajt egy nagyot. Fogja magát, leül a hintaszékbe, és megtámasztja a fejét. - Jó ég...nem, nem én voltam. De tudom, ki tette...
-meg tudja nekünk mutatni?-szólaltam meg végül az ajtóból.
- Csak azt tudom, merre lakik. Egy kriptában, az erdő közepén, messze az országúttól. Onnan rajzik elő minden este az ördögtől való serege...vagy seregük. Abban sem vagyok biztos, hogy egyedül van a szolgáival.
- Van kincse annak, Késdobáló néni?
- Az erdő-ben eltévedünk
- Nem tudom...nem mentem oda...talán kétszer ha láttam is a kriptát...
- Honnan ismered őt? Miből kéne elhinnünk, hogy valóban nem te voltál?
A lány komor, savanyú képpel fordult Mina felé. - Mert egykoron meg akartam őket állítani.
- Mi akadályozott meg benne, vagy miért nem tetted?
- Ez egy...hosszú történet. Egy elcsigázott történet...
- Miért nem megyünk most oda? A te robbantásaaidda egyszerűen bejuthatnánk. Vagyunk itt elegen is ahhoz, hogy lejussunk a forrásig nem? Hányan vagyunk itt, akik ténylegesen képesek megküzdeni a halottakkal? -erre én csak csóválom a fejemet nemlegesen, hiszen nem tudom őket megsebezni sem, sőt néha eltalálni sem, annak ellenére, hogy sokévnyi gyakorlás áll mögöttem.
- Ez valóban igaz, az én robbantásom egyetlen intésemre döntené romba az egész kriptát. Ám két dolog miatt sem tehetem. - ekkor elővett egy apró követ, rajta egy különös, ismeretlen nyelven írott ábrával - Az élőholtak birtokában van számos ehhez hasonló kő. Ezek rég írott rúnák, melyek megvédik a viselőjüket a lángoktól. Még ha a szolgákat el is találná, a mesterek sértetlenek maradnának. És ha még ez nem lenne elég...az élőholtak foglyul ejtették az egyik barátom. Ott sínylődik a rothadó testek közt...nem élné túl
- Ezek értékesek? -
- Ezek egy rúnamágus alkotásai. Elég gyakoriak voltak a hadsereg mágusainál. Az egyik élőholt műve kell legyen... - motyogta a boszorkány.
- raj-ta is segít-hetünk közben -
hát nem tudom akárhogy is nézem, nem válaszolna rá, inkább csak csáválná a fejét
A lány csak idegesen hümmög egyet. - Nem tudjátok, miket ígértek? Én már próbáltam, nem is egyedül... - mondta csalódottan.
- Ki kell szabadítanunk! - Bemegyünk, megküzdünk az élőholtakkal és kiszabadítjuk. Tu...tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de sokan vagyunk, képesek vagyunk rá. Az élőholtaknak a fejét kell eltávolítani, már ha van nekik rendesen, ebben már viszonylag gyakorlottak vagyunk. - Még egy sötét, nyirkos, bezárt hely tele ellenfelekkel, hm, a kedvencem. - Nem egyedül? Kikkel mentél?
- Két barátommal. Egy egyikük ott esett el...a másik tengődik most ott, szörnyűséges kínok közepette... Mina aztán megadja a lánynak a kegyelemdöfést. Kissé lemondóan nyög egy hatalmasat. - Legyen...elmesélem nektek, mi történt ott...-ezután a nő elmesélte a történetet, ami eléggé szomorú volt, bár én az ajtóban inkább csak csendesen támaszkodtam közben, próbáltam nem feltünő lenni és közben figyelni, hogy nem jön-e felénk valami ellenséges.

Ahogy haladtunk végállomásunk felé, egyre nyugtalanítóbb csend telepedett az erdőre. Mintha a fák és a bokrok, lélegzetüket visszafojtva várnának minket… engem. Nemsokára viszont megtörött a lombkorona és az egyre gyarapodó réseken beszűrődő fény sejtette egy tisztás közelségét. Kiérve a fák közül egy unalmas csendélet terült el előttünk, egy érdekes kiegészítéssel, ugyan is a kicsi patak felől öt különös alak tűnt fel. Igazi színes társaság, közöttük egy tündével, egy sötét tündével, egy fakó nővel, egy fiatal, köpenybe burkolt lánnyal és persze Ibokettel. Nem értettem, hogy az a kis vakarék, hogyan tudta beenni magát egy olyan társaságba, de ott volt.
Mellettem Jonatan a tőle megszokott, lassan elvárt, széles mosolyával közelítette meg a csapatot.
- Kollégák! Már jó ideje keressük önöket. Jonathan vagyok, és mi is a felhívásra érkeztünk a városba.
Jómagam, nem sokkal lemaradva mögötte közelítettem meg a többieket, legkedvesebb mosolyomat felöltve.
- Üdvözöllek titeket. – köszöntöttem őket én is, majd a kis démon felé biccentettem. – Örülök, hogy egyben vagy.
Természetesen nem érdekelt, mi van azzal a kis egérrel, de a viselkedésemmel el kellett hitessem a többiekkel, hogy megbízható vagyok. Ha kedvelnek, megvédenek.
- Üdv nektek. – felelt a tünde, ám többet nem beszélt. Iboket ellenben igen csak ingerülten szaladt Jonatan elé, követelve a simogatást. Gyerekes viselkedése cseppet sem volt érdekfeszítő, ellenben a hölggyel.
- Örvendek... Wilhelmina vagyok. – mutatkozott be, félszegen - Igencsak szerencsés, hogy másokkal is találkozunk ebben a kietlen erdőségben.
- Önöket is az a.. khm.. "kedves és segítőkész" tündér irányította errefelé? – kérdezte a Wilhelmina mellett álló sötét tünde. Látszott a kettőn, mikor összenéztek, hogy régebbről ismerik egymást. Talán házasok lehettek. Vagy csak régi jó barátok.
- Igen, miután meghallgattuk gyönyörű dallamait. Azokat a robbanásokat önök csinálták? – kérdezte Jonatan, ám nem hagyta annyiban, és még több kérdéssel árasztotta el a társaságot. - Tehát önök is az erdő boszorkányát keresik? Miket tudtak meg eddig?
Én eközben a sötét tünde felé fordultam, enyhe szimpátiával nézve fel rá. Ő sem kedvelte azt a nyavalyás tündért, így helyesnek éreztem felajánlani neki a hajtóvadászat lehetőségét. Hogy biztosra menjek, még a másik tündét is megkértem, hogy ha tud, segítsen nekünk. A sötét bőrű látszólag boldogan belement volna a dologba, ám a tünde nő igen könnyen kivonta magát azzal, hogy az erdő állandóan változik. Mintha egy erdő képes lenne erre! Azok csak fák, bokrok és kövek.
- A kedves tündérke balra irányított minket, mondván, erre megtaláljuk a boszorkányt. Azt nem találtunk, ellenben egy halom zombit igen, valamint egy hosszú hajú férfiszellemet, akitől túl sokat nem tudtunk meg. Visszafele pedig, igen, egy jó adag egyéb ösvény jelent meg. – tette hozzá a férfi.
- Nem is mondtad, hogy vannak errefelé ilyen jó ismerőseid, Iboket. – mondta Wilhelmina, mikor látta Iboket gyermeteg mosolyát, miután végre megkapta a kiérdemelt simogatást.
- És önök jutottak valamire, a boszorkányt illetően?
Jonatan pedig féltem, hogy lett is volna olyan ostoba, hogy mindent hajlandó legyen elmondani nekik. Szerencsémre most is fukarkodott a tudással és csak az olvashatatlan könyvet adta oda a hölgynek.
-  Csak egy jó ismerősöm van,Anya. – mondta a démon és Jonatanra mutatott.
- Nem vagyok az anyja. Csak így hív, valamiért. - magyarázkodott, majd elkapta a felé dobott könyvet és fellapozta. - Na és mit találtak benne, merre keressem a fontos információt?
- Honnan tudtátok meg végül, hogy hogyan találtok ide? – próbáltam gyorsan rájuk terelni a témát.
- Leginkább szerencse, jobb esélyünk nem volt, legalábbis én így láttam a többiek nem tudom, hogy hogyan látták. – hadarta a tünde nő.
- A pata-kot követ-tük. – mutatott annak irányába az eddig csöndbe burkolózott lány.
- Rendben, szóval a tündérke fája után balra indultunk el, ez nem volt a jó út... visszamehetnénk a fához és a jobb útirányt választhatnánk, mit szólnak? -  kérdezte a sötét tünde.
- Nekromancia. – mondta Jonatan, a könyvet nézve. - Mi pedig csontvázakkal vagyunk körülvéve...nekem ez elég gyanús. Ha már itt vagyunk, talán ideje lenne meglátogatni ezt a boszorkányt.
- Jonatan mellett kell, hogy szóljak. – néztem a sötét bőrűre értetlenül és körbemutattam a tisztáson. - Miért akarnánk visszamenni és a jobb útirányt választani, amikor jó helyen vagyunk?
- Szerintem is megkéne látogatni, mert szerintem ő miatta változik az erdő, és amíg az fennáll addig nem fogunk visszatalálni. – hadarta ismét a tünde. Beszédstílusából ítélve, nem egy művelt nő. De nem is kellett annak lennie. Ha meg tud védeni, hasznos. Pont, mikor elhallgatott, lábak zaját hallottam a ház felé szaladni. Persze Iboket. Ki más? Valami érthetetlen okból kifolyólag, meggondolatlanul és igen gyorsan, előre szaladt. Wilhelmina szinte azonnal utána is futott, őt pedig követte az egész csoport. Minden igyekezetem ellenére, nem sikerült leghátul haladnom, hogy a lehetséges csapdákat elkerüljem, de szememmel igyekeztem a környező fák között kiszúrni bármit is, ami veszélyt jelenthet. A sötét tünde volt az első, aki benyitott az ajtón, ami gond nélkül fordult el előtte. Szépen lassan mind bementünk, leszámítva a tünde nőt, aki az ajtóban megállt, és szembesültünk a benti rejtett szépségekkel. Csodálatos hímzések és finom öltözékek, mozdulatlan alakokon. Nagy önkontrollra volt szükségem, hogy ne gyengüljek el a kínálat láttán, és bár kevés bútorzat volt, hála a ruháknak, élettel telinek látszott az egész helyiség.
Az ablak mellett, egy hintaszékben, egy fiatal lány ült, kezében egy félkész hímzéssel, és minket néz, tágra nyílt szemekkel.
- Üdv! Jonathan vagyok...takaros kis házikó. – köszöntötte a férfi, bárgyú mosolyával a lányt.
- Ne haragudjon a zavarásért, asszonyom. Csak néhány kérdéssel jöttünk. – tértem gyorsan a tárgyra.
- Ilyen fontos, hogy szó nélkül teszi be tőle a vándor lábát más ember házába...? – vont kérdőre minket szúrós, komoly szemekkel.
- Sajnáljuk hogy tolakodóak vagyunk, de az ügy sürgős...és úgy gondoljuk te segíthetsz megtalálni azt, akit vagy amit keresünk.
A nő erre tekinteté Jonatan felé szegezte.
- Jobban teszitek, ha nem fenyegettek. Különben valaki meghal. - mondta még mindig rezzenéstelen arccal.
- Én hiszem, hogy nem lesz rá szükség, Alicia. - kihúztam magam, hogy tartásommal kissé ellensúlyozzam a fölényeskedését. - Csak tudni akarjuk, ki okozza a holtak tömeges felkelését.
- Nem aka-runk fenye-getni. Kérjük, hogy se-gíts. – dadogta a barna hajú lány, elbújva a többiek között.
- Nem kell meghalnia senkinek. – szólt Wilhelmina is.
- Nem tudtok megtéveszteni. Cassandra küldött titeket, hogy tegyetek el láb alól! – mondta Alicia és felállt a hintaszékéből.
- Kas-sandra nem mondta hogy bánt-sunk... – dadogta a barna hajú.
- Nem Kassandra van itt most, hanem mi. Mi pedig belátásunk szerint cselekszünk. – mondta a sötét tünde.
- Kassandra még mindig jó véleménnyel van rólad minden bizonnyal, ez tény. Közülünk azonban senki sem Kassandra. Azért jöttük, hogy megszabadítsuk a várost, arra pedig már rég rájöttünk, hogy nem te tehetsz róla. Mindössze arra vagyunk kíváncsiak, tudsz e valamit, amivel nyomra bukkanhatnánk.
- Esetleg kezdhetnénk a robbanásokkal. - próbáltam tapogatózni, vajon mennyire erős ez a lány. - Mind találkoztunk pusztítások nyomaival az erdőben. Azokat te csináltad? Hogyan?
- Valóban? - nézett ránk, ahogy az egyik kezét a magasba emelte. Aztán suhintott egyet, mire a ruhája ujjából egy tőr repült ki, egyenesen a helyiségben mászkáló Iboket keze felé, akinek a két ujja közt állt bele a bútorba. - Természetesen a robbanás az én művem. Senki más nem volna rá képes, összeroppantani az élőholtakat. És mi volna a ti szándékotok, más házában más tulajdonát fenyegetni?
- Wilhelmina, vigyázz a gyerekünkre! – kiáltott fel Jonatan, miközben dühösen a démonkölyökre nézett, de nem bírta megállni, hogy ne mosolyodjon el még is, majd visszafordult a lányhoz és röviden csak annyit mondott: - Az, hogy megtudjuk, hogyan lehet véglegesen megszüntetni a fenyegetést.
- NEM VAGY AZ APUKÁM! - sipítozott Jonathan felé a démon és Wilhelmina kísérőjére mutatott - Ő AZ!
Én úgy döntöttem, nem kívánok beleszólni a családi vitákba, bár más körülmények között örömmel szítottam volna tovább, most csak magamhoz vettem az eldobott tőrt. Az egy jó penge, amit használni is tudok. Valamint Alicia eldobta, tehát felkészült rá, hogy többet nem látja viszont.
- Elképesztő mágus lehetsz, ha képes vagy akkora pusztítást létrehozni. Mennyi ideig kellett tökéletesítened a mágiád? – választ a kérdésemre sajnos nem kaptam, csak a családi perpatvar ment a hátam mögött.
- Várjunk...ti nem gondoljátok, hogy én voltam? Nem levadászni jöttetek? – kérdezte meglepetten szemlélve a társaságunkat a lány.
- Nem. – felelte mosolyogva Jonatan. - És még kifosztani se akarunk... legalábbis nem mindannyian.
- Had tegyek fel egy nagyon egyszerű kérdést. - léptem közel Aliciához. - Te támasztottad fel a halottakat, hogy folyamatosan a várost ostromolják?
A lány erre sóhajtott egy nagyot és visszaült a hintaszékbe.
- Jó ég...nem, nem én voltam. De tudom, ki tette...
- Meg tudja nekünk mutatni? – szólalt meg az ajtóból az eddig némán figyelő tünde nő.
- Csak azt tudom, merre lakik. Egy kriptában, az erdő közepén, messze az országúttól. Onnan rajzik elő minden este az ördögtől való serege...vagy seregük. Abban sem vagyok biztos, hogy egyedül van a szolgáival.
- Van kincse annak, Késdobáló néni? – kérdezte Iboket. Ezek szerint már mindenkinek kérdezősködni támadt kedve?
- Nem tudom...nem mentem oda...talán kétszer, ha láttam is a kriptát… - neki bezzeg válaszolt.
- Honnan ismered őt? Miből kéne elhinnünk, hogy valóban nem te voltál? – Wilhelmina bizalmatlansága alapozott lehet, de nem a legcélravezetőbb, ha segítségre szorulunk.
- Mert egykoron meg akartam őket állítani.
- Mi akadályozott meg benne, vagy miért nem tetted? – tette fel Jonatan a fölösleges és ostoba kérdését. Egyáltalán nem fontos ki tette és miért. Nem számított. Csak a hatalom számított, amit birtokolt, és amit eltanulhatok tőle. Más nem.
- Ez egy...hosszú történet. Egy elcsigázott történet...
- Miért nem megyünk most oda? A te robbantásaiddal egyszerűen bejuthatnánk. Vagyunk itt elegen is ahhoz, hogy lejussunk a forrásig nem? - hátrafordulok és a kis csapatra nézek, a kis szobában. - Hányan vagyunk itt, akik ténylegesen képesek megküzdeni a halottakkal? - szememet a mondat végén megállítom az árnyékként megbújó, dióbarna hajú lányon. Kérdésem ugyan költői lett volna, ám ránézve elbizonytalanodtam. Vajon túlélné a találkozást egy mozgó csontvázzal?
- Ez valóban igaz, az én robbantásom egyetlen intésemre döntené romba az egész kriptát. Ám két dolog miatt sem tehetem. - ekkor elővett egy apró követ, rajta egy különös ábrával - Az élőholtak birtokában van számos ehhez hasonló kő. Ezek rég írott rúnák, melyek megvédik a viselőjüket a lángoktól. Még ha a szolgákat el is találná, a mesterek sértetlenek maradnának. És ha még ez nem lenne elég... az élőholtak foglyul ejtették az egyik barátom. Ott sínylődik a rothadó testek közt... nem élné túl.
- Ezek értékesek? – tette fel a lényeges kérdést a démon, a kavicsra nézve.
- Ezek egy rúnamágus alkotásai. Elég gyakoriak voltak a hadsereg mágusainál. Az egyik élőholt műve kell legyen... - motyogta a boszorkány.
- Raj-ta is segít-hetünk közben. – a dadogós ajánlata igen nagylelkű és ostoba, még sem haragudhattam rá. Valamivel meg kellett fűznünk a lányt.
- Ki kell szabadítanunk! - jelentette ki lelkesen Wilhelmina. - Bemegyünk, megküzdünk az élőholtakkal és kiszabadítjuk. Tu...tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de sokan vagyunk, képesek vagyunk rá. Az élőholtaknak a fejét kell eltávolítani, már ha van nekik rendesen, ebben már viszonylag gyakorlottak vagyunk.
- Még egy sötét, nyirkos, bezárt hely tele ellenfelekkel, hm, a kedvencem. – mondta a tünde férfi is vidáman.
- Nem tudjátok, miket ígértek? Én már próbáltam, nem is egyedül...
- Nem egyedül? Kikkel mentél?
- Két barátommal. Egy egyikük ott esett el... a másik tengődik most ott, szörnyűséges kínok közepette... – kezdte a boszorkány, majd rövid szünet után nyögött egy keserveset. - Legyen...elmesélem nektek, mi történt ott...