[Magánjáték - Hans & Mina] - Háztűznéző

Heh... Na, ezzel azért nem fog kihozni a sodromból. Ennyi nem lesz elég. Sőt, egyáltalán nem lenne szabad, hogy bármivel kihozzon a sodromból. Miért is szólaltam meg az imént? - sóhajtozik gondolatban.
Gyermetegnek érzi magát, ám mégis mérgező folyadékként árad szét benne az öröm, amikor rájön, hogy vissza képes vágni erre a mondatra.
- Nem választunk akárkit itteni munkára, mint látja.
Erre nem számított, igaz? Vagy de. Nos, ezt aligha fogjuk megtudni, de mindegy is.
- Kellemesen aludt, ezek szerint?
Értelmetlen és egyszerű kérdés, azonban abból is, ahogyan erre reagál, megtudhat valamit. Tulajdonképpen most akármennyi ideje van megfigyelni és vizsgálni. És akárhogyan meg is teheti ezt. Furcsa, ilyen mértékű és fajtájú hatalmat még nem érzett. Kezdi érteni, miért szeretik ezt annyira. A tudat, hogy aki az ágyon fekszik melletted, adott esetben nem tudná megvédeni magát, ha tenni akarnál vele valamit, igencsak megrészegítő tud lenni. Na persze, ha nem tartana valamennyire az illetőtől, nem is jutnának ilyenek az eszébe.

A mosoly, amit reakció gyanánt kapok, nem kicsit erőltetett. Nem lenne érdekemben most felnevetnem, ráadásul mindenem belefájdulna – ennek ellenére nagyon szívesen tenném. Gondolkodik néhány pillanatnyit a vámpír, még mielőtt szavakba öntené a gondolatait a mosoly mellé, én pedig türelmesen, arcát fürkészve várom, hogy megformálja mondandóját.
Meglepő a válasz. Nem vág vissza, nem lovagol tovább a féltékenységen, mindössze kissé megdicséri önmagát, ironikus külsőben. Érdekes.
- Ez csak természetes. – nézek végig a vámpíron. Kezd a káromra válni az, hogy Hilda még itt állhat, hiszen így nem tudok udvarolni a vámpírnak is. Pillantásomat az ajtófelé szegezem hát, és még intek is kicsit a fejemmel. Nem akarom kimondani, de remélem megérti mire utalok: biztos ilyen pletykás fülek mellett akarja megejteni ezt a beszélgetést?
A kérdése…érdekes. Nem mondanám, hogy meglepő, számítottam erre az opcióra. Van ideje, miért is ne játszaná a hosszú játékot és kérdezést. Óvatosan közelíthet meg, hiszen valamennyire kiismerte már a stílusomat – most pedig úgy érzi olyan előnye van, amit bárhogyan kihasználhat. A kérdés számomra azonban az, hogy hogyan tudom ezt minél inkább a javamra fordítani, anélkül, hogy túlságosan elsüllyednék abban, hogy élvezem a játszmát.
- Határozottan. Összehasonlíthatatlanul kényelmesebben, mint a mezőn tettem volna. Hovatovább, Hilda is sokkalta bizalomgerjesztőbb mint valamelyik nekromanta. – feszítem picit tovább a húrt. – És Önnek hogy telt az éjjel? - kezdtem bele egy barátságos bájcsevejbe. - Mit álmodott? - folytattam. Az emberek - és vámpírok egyaránt - általában meglepődnek ezen a kérdésen. Nála is beválik?

Szívélyes mosollyal nyugtázza immár, hogy a férfi elfogadta az öndicséretét. Persze nem az a terve, hogy a saját egóját magasztalja az egekbe, erre nincs szüksége. Sokkal több szüksége van önmaga egyszerű megnyugtatására.
Az ajtó felé való pillantásra odavillantja a tekintetét, majd megvonja a szemöldökét.
Csak tán nem zavarja a huzat? - fogalmazódik meg benne a kérdés, de olyannyira átlátszóan agresszívnak hatna, hogy nem képes kiejteni ilyen szavakat a száján.
- Mi a gond? Látott arrafelé valamit? Ha attól tart, hogy egy csapat déli katona ront be az ajtón, akkor el kell, hogy keserítsem, de csalódi fog.
Nem, mintha szükségem lenne egy csapat déli katonára ahhoz, hogy sakkban tartsam. Bár, ha ezt minden pillanatban meg kell jegyeznem magamnak, nem azt jelenti-e, hogy nem hiszem el eléggé? - aggódja túl a dolgokat, jó szokása szerint.
Leo a jelek szerint különösen kényelmesen érzi magát, és egy szemernyit sem fél. Vagy, ha mégis, akkor nagyon ügyesen rejti véka alá. Valamiért ez elképesztően csiklandozza Mina elméjét és egyben provokálja is. Bár ha őszinte akar lenni magához, fogalma sincs, hogyan reagálna, ha valóban félelmet látna rajta. Talán nem soká bírná elviselni.
- Nekromanta? Azoktól tartott netán?
A kérdés valóban meglepi, ezt nem is titkolja.
Mi az, hogy... mit álmodtam? Teát ne hozzak esetleg?
Nyilvánvaló volt, hogy a férfi azt játssza, mintha mindez egy teljesen szokványos beszélgetés lenne, ez azonban talán kissé túlfeszít egy húrt. Mina maga is meglepődik azon, milyen könnyed a nevetés, mely előszökik belőle ekkor.
- Hogyhogy kíváncsi az álmomra? Nem éppen szökési terveken kellene agyalnia? Egyébként nem igazán emlékszem. Tudom, igazán sajnálatos, de előfordul, és néha nem éppen a legjobbkor.

Újabb mosolyt villant a nő, ezúttal már kissé őszintébbet. Bármennyire is tagadná, biztos vagyok benne, hogy jól esik neki a dícséret – Heimsrothban sem tudta megállni, hogy ne piruljon el. Persze így van ez rendjén.
Wilhelminától azért legalább egy picivel több értelemre számítottam, amikor az ilyen apró jelzésekről volt szó. Nagy valószínűséggel arra sem jött rá, hogy a szolgálólánya még mindig hallgatózik. Ennek ellenére valahogy muszáj megakadályozni, hogy végig hallgasson minket. Miért kellhet még bezárni az ajtót, amit tudok óvatosan jelezni? Hideg? Talán. Óvatosan picit feljebb húzom magamon a takarót, mintha fáznék, abban a reményben, hogy a vámpír összekapcsolja valahogy a hideget az ajtóval.
A kérdést bizonyára nem gondolta komolyan, ahogyan az érdeklődést sem, hogy mi a gond. Nem tartok attól, hogy Hilda rájön mit akarok, nincs annyi esze.
- Ezúttal örülök a csalódásnak. – válaszolom mosolyogva, majd egy kis csönd után újra megszólalok – Mit tenne? – kérdezem meg tőle nyíltan. Kíváncsi voltam a reakciójára, őt ismerve nem fog köntörfalazni.
Remélem sikerül elhitetni vele azt, hogy mennyire nem érzem itt magam veszélyben. Természetesen volt bennem egy egészséges mennyiségű félsz, de magabiztos voltam abban, hogy amint felépülök, egyszerűen kisétálhatok a kastélyból.
- Elég sok olyan dög kószál most kint, amitől tartani lehet, köztük nekromantákkal is. – bólintottam óvatosan a kérdésére.
A Hilda-s megjegyzésre nem reagál, talán azért, mert túlságosan meglepi a kérdés, amit felteszek neki. Ő sem volt más, mint a többiek, legalábbis ebben nem.
- Szökési terv? Hízelgő, ha úgy gondolja, hogy épp képes lennék bármiféle szökésre is. Szökés. – mondom ki, és ízlelgetem picit a szót – Ez azt jelenti, hogy rab vagyok, Wilhelmina? – nézek rá kérdően. Ezt ő sem hitte el, mindössze azért, mert ő déli és délen vagyunk, én pedig épp nem tudok járni, automatikusan rabnak minősített. Ugyan. – Kár. Egyesek azt mondják, hogy jelentésük van. Képesek elárulni a jövőt. Vagy hogy magunkról mesélnek. Kíváncsi lennék az övére. – mondom szép lassan.

Nyilván attól tart, hogy valaki elkap egy-két szót a beszélgetésükből.
- Fázik? Hilda nem említett lázat. Ha úgyis olyan csodálatosan végzi a munkáját, nyilván észrevette volna.
Azonban az ajtóhoz sétál és készségesen becsukja azt - legyen jó a drága északi jómadárnak. Azonban akármennyire is gyanakodott a férfi leskelődő szemekbe vagy figyelő fülekre, már nem áll ott senki. Persze közel van a legközelebbi sarok. Néhány lépés és el lehetett tűnni akár. Külünösebben nem zavarja viszont a gondolat. Ha pletykálni akarnak, tegyék.
- Mit tennék mikor? - fordul vissza, miután elfordította a kilincset, majde visszasétál az ágy mellé. - Ha egy csapat déli katona berontana? Ha ez így történne, az utasításomra tennék minden bizonnyal, így azon esetben át kellene, hogy engedjem nekik. Azonban szerintem jogos, hogy ezúttal én tegyek fel kérdéseket.
Megköszörüli a torkát. Sokszor rakosgatta már a darabkákat, amelyeket egyenként, különböző alkalmakkor tudott meg a férfiról. Sok név. Láncok. Hajlandó együttműködni déliekkel, hogyha a szükség úgy hozza.
Láncok.
Jól tudja, kik azok, akik északon ilyet viselnek. Azonban a direkt kérdéseknek semmi értelmük. Már azzal is elkövetett egy hibát, hogy kimondta a kérdés szót, ám már nem mehet vissza az időben, hogy megmásítsa. Egy lépéssel előbb kell lenni, mint a sakkban. A francba is, nem megy ez neki. Másokat találtak ki erre a feladatra.
- Azt is megtanítják önöknek odaát, hogy hogy viseljék el a fájdalmat? - emeli meg enyhén a szemöldökét, egyébiránt arca olvashatatlan. Szándékilag legalábbis.
- Nos, nem tudna elmenni innen, ha akarna, hatalmamban áll ezt megakadályozni. Az én olvasatomban ez megfelel annak a definíciónak.
Igyekszik sem félelmet, sem büszkeséget nem engedni beszivárogni a szavai közé.
- Kétlem, hogy hinne babonás mendemondákban. Tapasztalataim szerint az álmok emlékekből és vágyakból állnak össze valami módon. Semmi közük a jövőhöz azonkívül, hogy mi magunk mit tervezünk, vagy mit hallottunk már azzal kapcsolatban. Kivéve, ha valaki mágiával befolyásolja azt.
A mágia az mindenbe beleszólhat.

Természetesen a féltékenység alattomos tüskéi még mindig nem hagyták el a vámpírt – persze valamit kezdeni kell ezekkel a tüskékkel, a legkézhez állóbb megoldás pedig ezúttal (is) az volt, hogy másokba próbálja meg beleszúrni őket. Természetesen nem igazán vettem fel, sőt inkább szórakoztatott, és még egy lapáttal rátett arra, hogy bizony vannak érzései irántam. A megjegyzést figyelmen kívül hagytam, és inkább a többi mondandójára koncentráltam.
Utasítására? Parancsolna a déli katonáknak? Rangja lenne a seregben?
- Hát már a katonák is hallgatnak önre? – fejezem ki meglepettségemet. Közben próbálná megszerezni a beszélgetés irányítását, ezzel azonban több probléma is akad. Először is nem így kell, másodszor pedig, még nem akarom átadni. – Túl sokszor kellett gyorsan elszakadnunk. Ön is régóta várt már erre? – kérdezem, bár tudom a választ. Szinte biztos, hogy feltűnik neki az aprócska szócska, a kérdés az, hogy hogyan reagál rá.
Óvatosan kell neki ezentúl adagolni a válaszokat, megtartva az egyensúlyt aközött hogy elszakítsam a húrt, és hogy túlsokat mondjak el, ezzel elrontva az egész varázsát.
Kiélvezi, hogy kérdezhet. Vár, talán abban a hiszemben, hogy izgulni fogok, mi után érdeklődik. Talán csak a gondolatait szedi össze. Talán arra próbál módszert találni, hogy ezúttal ő verjen át? Ahogyan felteszi a kérdését, az utóbbi lehet a legvalószínűbb. Nem túl óvatos utalással biztosít arról, hogy tisztában van tisztemmel – legalábbis azt hiszi, de mennyire magabiztos ebben? Felnevetek.
- Azért annyira nem szörnyű az élet északon, hogy ezt kénytelenek legyünk elsajátítani. – kacagok még kicsit, majd mintha komolyra fordítanám a szót, válaszolok. – Miért, kiszeretné próbálni mennyire bírom? – kíváncsiskodom szemérmetlenül.
Egyelőre még hatalmában áll – remélem bele esik abba az elbizakodottságba, hogy elhiggye: ez így is fog maradni.
- Kihagyott egy fontos kérdést. Akarja használni ezt a hatalmát? – kérdezek ezúttal leplezetlenül arra, ami érdekel. – Kevesebbnek tekinti azokat, akik hisznek bennük? – kíváncsiskodom, mennyi benne a felsőbbrendűség tudat. – Vágyak és emlékek…kifejezetten érdekes kombináció lehet. Miről szokott álmodni, Wilhelmina? – nézek a szemébe.

Valaki más most egész biztosan hagyná, hogy az önérzettől csöpögő mosoly akadálytalanul terjedjen szét az arcán, ám nincs kedve ehhez. Ameddig sikerül nyugton tartani bármiféle érzelmi megnyilvánulást, addig nyert ügye van. Úgysem árt gyakorolni, hogyan zabolázza meg őket, még ha nem is Neulanderben vannak, az ilyesféle képességek egész Veronián hasznosak. Ki tudja, talán más világokban is, bár reménykedik benne, hogy létezhet egy világ, ahol nincs szükség megtévesztésre. Elképzelni azonban nemigen tudja.
- Egy kastély egyben erőd is, Leo. Szólíthatom így?
Kevesebb élt sző a mondatba, mint a férfi megérdemelné.
A következő mondat megmosolyogtatja. Ezúttal hagyja, hogy halványan félrehúzódjanak az ajkai.
- Ami azt illeti, igen. Ám olyasmit nem reméltem, hogy konkrétan vendégül láthatom eme kastély falai között. - feleli őszintén. Valóban ezúttal a vendég szót használta szemben a korábbi rabbal, sejtése szerint a férfi ezt nem fogja figyelmen kívül hagyni. - De hogy ön mi okból vágyott volna rá, az érdekesebb kérdés. - Eszébe jut valami. - csak nem köze van ahhoz, hogy éppen errefelé terelték útjai? Nem úgy értem, hogy Délre - bár ez is furcsa -, hanem éppen erre a környékre. - tér vissza a lényeghez.
Foglya még mindig nyugodt ahhoz, hogy nevessen. Sok mindent megadna azért, hogy elsajátíthasa ezt a fajta belső békét, az szent. A provokatív válaszon már meg sem lepődik, bár újra realizálnia kell, hogy ez tényleg a valóság és nem csak képzeli. Akad néhány pillanat, amikor ez nehezére esik. Elhinni, hogy ezek a szavak tényleg elhangzottak.
Legszívesebben rávágná, hogy nem. Úgysem lenne képes rá. S ezek nem is az ő módszerei. Énje egy másik része hallgatna és sejtelmesen elmosolyodna.
- Maga nagyon nem fél semmitől, igaz?
Meglepődik, mennyire kihallatszik a szomorúság a hangjából.
- Miért válaszolnék erre a kérdésre? Amint megpróbálkozna vele, úgyis kiderülne. - Most már nem bírja megállni az erőfitogtatást. Nem is fitogtatás voltaképpen, az az lenne, ha itt és most bemutatná, mire képes a mana fonalaival, de egyelőre nem tervezi megtenni.
Valóban, az ötlet, hogy valamikor viszont megtegye, elrejthetetlenül megjelent lelke zugaiban.
- Miért érdeklik önt az én erkölcseim? Még a nevét sem tudom - szusszan egyet. - Azazhogy de, tudok párat. Hagen mester? Excellenciás uram? Leo, a zsoldos? Richard?
Mélyen a szemeibe néz, hangjából kihallatszik az enyhe vád.
Melyik ön ezek közül? Tudnom kell.
- Miből gondolja, hogy a saját házam táján joga van kihallgatni engem?
Nem szabad, hogy hagyja az eseményeket kicsúszni a kezéből. Túl sokszor engedte már.
- Nyilván nem azért járt erre, hogy az álmaim után kérdezősködjön. - köti az ebet a karóhoz.

Élvezettel figyelem, ahogyan próbálja kontrollálni arcvonásait a nő. Látszik, hogy nem szokott még hozzá, így hát a legtöbb kezdő hibáját elköveti, amit ilyenkor csak lehet: túlságosan próbál faarcú maradni, vagy épp pont az ellenkező érzelmet mutatja túlságosan is. Ezúttal nem is palástolom, mennyire élvezettel nézem a mimikáit.
Ügyesen kerüli ki a kérdést, de nem eléggé. Mindenesetre elengedem, egy egyszerű felcsóválással letudom. A kérdésére azonban hangosan felnevetek.
- Mondanám hogy szólítson ahogyan szeretne, de úgy gondolom ez kissé ironikus lenne, a közös történeteinket tekintve. – nevetek jóízűen, kedvesen nézve a nőre. Remélem ő is tudja majd értékelni a helyzet abszurditását, ahelyett hogy felcsattanna. – Örülök, hogy felülmúlhattam az elvárásait, Wilhelmina kedves. Miért vágytam rá? Ön miért? – kérdezek vissza, válasz nélkül. Szépen ideképzelheti azt amire vágyik, és nem kell nekem kitalálni, hogy mit akar hallani. Persze nem hiszem, hogy ilyen könnyen megúszom majd.
- Félni? De, határozottan vannak dolgok amitől félek. Sőt, rettegek, ha igazán magamba nézek. Viszont Önnel eltölteni néhány hetet egy kifejezetten csinos kastélyban…Nos, ez nem tartozik közéjük, sajnálom. – válaszolom a szomorú kérdésére. Miért szomorú emiatt? Vagy csak csalódotott? A visszakérdésére nem reagálok, elengedem a fülem mellett.
Sok a kérdése, láthatólag talán kicsit túlfeszült a húr, és túlságosan is sarokba szorítva érzi magát a helyzetben. Ideje lesz visszakoznom egy kicsit, vigyáznom kell az egyensúlyra. Nem válaszolok hát külön-külön minden kérdésére, mindössze végighallgatom őket.
- Hadd legyek őszinte. Ön fél. – mondom, majd egy rövid hatásszünet után folytatom. – Mitől? – teszem fel a legfontosabb kérdést és egyszerűen várok. Nem siettetem, ha esetleg nem válaszol azonnal, és a szememmel sem sürgetem. Csak nézek.

Csak halkan vesz egy nagy levegőt, de azért önkéntelenül is mosolyra húzódik a szája. Behunyja pár pillanatra a szemét, bár nem tudja, honnan szedett ennyi bizalmat. A férfi bármelyik pillanatban megtehetné, hogy kihasználja a helyzetet és felülkerekedik fizikai erejével, ha gyorsan cselekszik, talán még a sérülése ellenére is képes lenne tenni valamit, amivel lefegyverzi. Bár miért tenné? Mina kastélyában van, ezernyi személyzettel, miegyébbel. Mégis, ezek a tények eltörpülnek most, hogy mindössze ketten vannak egy szobában. Szűk, nem teljesen valós helyzet. Legalábbis a fejében nem.
Meddig dobálgatjuk még vajon a labdákat egymásnak?
- Néhány hetet? Annál hamarabb fel fog gyógyulni szerintem. Vagy ha mégsem, akkor sem köteles az egész időt itt töltenie. A néhány hét letelte előtt minden bizonnyal képes lesz már lóra ülni és hazatérni. Feltéve, hogy lehetősége lesz rá. - teszi hozzá. Nem tudja, mit fog vele tenni, vagy mire lenne képes, ám nem hitetheti el azt sem, hogy teljesen biztonságban van.
- Fel akartam tenni néhány kérdést. De nem ismertem önt eléggé, mert nyilvánvalóan bármit is kérdezek, meglesz rá a módja, hogy ne válaszoljon rá. Természetes, mi sem egyszerűbb. - mondja lakonikusan kissé. És talán azért is nem meri jobban forszírozni ezeket a kérdéseket, mert nem mindegyikük kapcsolódik feltétlen a háborúhoz, és nem mindüket lenne kötelező számára feltenni. Csak szeretné.
A kijelentésre, hogy félne, megvonja az egyik szemöldökét, majd kiengedi ajkain az első, eszébe jutó frappáns választ.
- Azt mondják, bolond, aki nem fél. Emiatt éltünk túl végül is.Nem értem viszont, miért kérdez rá egyértelmű dolgokra. De ha gyermeteg magyarázatra vár, felvázolhatom, háború van, ön az egyik oldalán áll a dolgoknak, én pedig a másikon, ez nyilván feszültséghez vezet.
Nem hiszem el, hogy úgy magyarázok, mint egy gyereknek.
Hátha ez a módszer működik. Bár sejti a reakciót. De azért nem árt kiugrasztani a nyulat a bokorból.
Mi a francot művelek?!

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem villant át a fejemen, hogy egyszerűen rávessem magam, amíg becsukta a szemét. Ha elég ügyes vagyok, egyetlen jól irányzott törés, és vége az egésznek. Azonban ez túl rizikós volt. Sérüt voltam, ő pedig varázsló. Arról nem is beszélve, hogyha elhibázom, utána szinte minden esélyemnek lőttek. Sőt, ha kicsit magamba nézek, azt is be kell látnom, hogy nem akartam még véget vetni ennek az egésznek. Ki akartam még élvezni a helyzetet. Gyorsan elhessegettem hát az ötletet, és helyette kihasználtam, hogy végigmérhessem. A mellkasánál és a lábainál megálltam rövidebb időre, így ha épp akkor nyitja ki a szemét, érthetővé válik számára hogy mi a célom a bámulással - helyette azonban fegyvert kerestem, hiszen tudtam hogy varázsló, mégis kíváncsi voltam, hogy tart e magánál valamit. Persze sohasem vetettem meg a kellemest összekapcsolni a hasznossal.
- Valóban, ilyen ügyes gyógyítók mellett seperc alatt rendbejövök. - szúrtam egy tüskét újra a nőbe, kíváncsian lesve reakcióját. Most hogy visszakoztam, ideje újra elkezdeni feszíteni a húrt. - Mégis miért ne lenne lehetőségem? - vágtam csodálkozó arcot. NEm voltam hajlandó valóságként elfogadni azt, hogy itt akarna tartani akaratom ellenére. -  Most már hogy megimert, és változott ez a kép: mire vágyik most? - talátlam meg újra a szemeit, és nem is engedtem el, míg választ nem kaptam a kérdésre.
Ahogyan arra reagált, hogy mitől is fél, csak folytattam a fejcsóválást.
- Nem. Én az igazi félelemre gondoltam. Megjegyezném, mielőtt még újra leírna magában, hogy ezekre a félelmekre épp felhívom a figyelmét, és nem kihasználni próbálom. - teszem hozzá, már-már tudálékosan. Persze hogy kihasználni akarom ezzel is, csak nem ennyire egyszerűen - Nem a háborúval van itt a baj. Eddig sem bántottam soha, és tudja hogy ezután sem fogom. Mástól fél. Például attól, hogy nem kap választ ezúttal sem a kérdéseire. - kezdek bele a listába, de inkább látványosan ellhallgatok, mielőtt folytathatnám. Játszmákra számított és titkolózásra. Vajon mit szól egy ilyen nyílt kártyabedobáshoz?

A ruhája elrejtett zugaiban lehozta a holdezüst tőrét, ám ezt Leo nehezen láthatja, ugyanis fedve van. Sokat gyakorolta, hogy rántsa elő adott esetben úgy, hogy a ruhában sem tesz kárt és magában sem, na meg el se ejti az eszközt. A közelharcban sosem volt jó, s a közelmúltban nagyon jól megtanította erre egy találkozás - viszont muszáj volt egy kis továbbképzést kérnie, épp emiatt. Damien csak úgy engedve volna útjára bárhova is.
Ami egyébként logikus. Mina meglehetősen önveszélyes tud lenni, meg felelőtlen.
A gyógyítók emlegetését valamiért nem veszi magára, kissé máshol járnak gondolatai, s egyébként is, ha sokszor ütik ugyanazon a helyen, egy idő után eltompul az érzékelés.
Az agyára megy a folytonos visszakérdezés, ahogy a férfi úgy tesz, mint egy gyermek, aki semmire nem képes következtetni és az összes lépést el kell neki magyarázni egy gondolatmenetben. Biztos benne, hogy csak szórakozik vele, ám a beszélgetést egyszerűen lehetetlen folytatni válasz nélkül.
Ezek a részletek kimentek a fejéből, amikor visszagondolt a korábbi találkozásokra. Az elme mindig szebb képet őriz meg...
- Azért nem lenne, mert mondjuk nem engedem el. - jelenti ki ismét az egyértelműt. A hangja olyasmi, mintha egy unalmas leckét próbálna elmagyarázni. Ezt a rejtvényt nem tudja, hogyan kell megoldani, és ez roppantul zavarja.
- Mire vágyom? - nevet fel, majd megcsóválja a fejét. Mégis hol kezdje sorolni? Egyik sem olyan, amit megkaphatnék. - akarja mondani, ám aztán mégis visszafogja magát. Aztán eszébe jut egy újabb gondolat, de ahogy elképzeli, hogy kimondja a szavakat magukat, megijed. Újabban megcsóválja a fejét. - Nem mindig kapjuk azt, amit akarunk.
Tudja, hogy ezzel elkerüli a választ, de kíváncsi, hogyan alakulnak ezután a dolgok..
Még hogy mire vágyik. Ez a legkevesebbeket szokta érdekelni.
- Félek én ettől rosszabb dolgoktól is, higgyen nekem.
Nézzük, itt van egy északink. Valamit kezdeni kellene ezzel. Valahogyan úgy kell terelni a beszélgetést, hogy eláruljon dolgokat magáról. Ha direkt rákérdezek, nem működik. Máshogy kell.
Az elterelő válaszai és hosszú hallgatásai alatt terveket próbál szövögetni, közben pedig járkál fel s alá.
- Maga nem nagyon fél semmitől, igaz? - pördül lazán sarkon és fordul vissza az ágyhoz.

Bármennyire is kutattam a nőt szemeimmel, semmit nem találtam rajta, ami fegyverre utalna. Jólesne, ha ennyire naiv lenne, de nagy valószínűsége csak rejteget valamit, vagy bízik a mágiájában.
Nem reagál sem arra, hogy tulajdonképpen megbámulom, sem arra, hogy a gyógyítót emlegetem. Talán még túlságosan lent van abban a képzeletbeli hullámban, ami a temperamentumát jelzi, vagy egyszerűen csak túl sokat emlegettem, hogy felvegye. Mindegy is, mostantól kicsit szüneteltetjük hát.
Azzal viszont elégedett voltam, hogy kimondta és nyíltan megfogalmazta: nem enged el. Persze itt is csak feltételes módban fogalmazott, hangjában pedig felismertem egykori mestereim és tanáraim unottságát, amikor egy-egy gyengeelméjű társamnak magyaráztak.
- És mit szeretne elérni azzal? Talán váltságdíjat kér értem? Vagy fogolycserét ajánl? – adom neki bőven az ötleteket, amikről tudom, hogy úgysem csap le rájuk. – Esetleg egészen mást akarna? – mondom félreérthetetlen hangsúllyal.
Túl merész remény lett volna azt hinni, hogy még erre a kérdésre is válaszol. Helyette került, nem csak hogy ködösített, de az általa oly kicsinyre becsült közhellyel is próbálkozott. Természetesen ezt nem felejtettem el megemlíteni neki.
- Egykori találkozásunkkor még nagy ellenérzéssel viseltetett a közhelyek felé… - jegyzem meg félhangosan, lehet nem is tudja ki venni minden szavát. Nem kutakodok most a vágyai után, legalábbis nem szóban. Jobb módszerem is van rá.*
Félelmek. Mintha ezt a kört már lefutottuk volna? Más reakciót várt volna, hogy újra feltette a kérdést? Miért is ne?
- Dehogyisnem. Van amitől annyira félek, hogy ki se merem mondani hangosan...de ha idehajol... – mondom neki. A játékosságot nem jelenítettem meg a hangomban, ám a mondandómból leszűrhette, hogy nem áll teljesen messze a szándékomtól.

Megforgatja a szemét. Komolyan idáig alacsonyodna? Olyan utalásokig, amelyet egy parasztfiú ötölne ki magából?
- Ez a váltságdíjas dolog nem is rossz ötlet. - jegyzi meg semleges hangsúllyal.
Legfőbb vágya - azonkívül, hogy szívesen enne egy jót - az, hogy rájöjjön, hogyan is kellene ezt a nehéz diót megtörni. Ezenkívül a "valami mást is akarna" mondat következményeképp természetesen átsuhannak az agyán néminemű olyan képek, amelyek nagyjából köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Azonban főként ki akarja deríteni, mire gondol ez az ember, mit keresett itt, hogyan sérült meg, mik a tervei, és ami a legfontosabb: őróla mit gondol.
Vagy érez.
- Sajnálom. Igyekszem elkerülni őket.
Odahajol. Hát persze. Kezd csökkenni a szemében a férfi színészi képessége... vagy tényleg ennyire ostobának hinné?
Talán a sérülés tényleg fáradttá tette. Már nem vág olyan jól az esze, mint ezelőtt. Nem engedett volna meg ilyen "vicceket" magának ezelőtt.
vagy félreismertem.
Ismerni. Legalább annyira kevéssé tud róla bármit is, akár a mélységikről. Tud róluk, látja őket, de mégsem tudja megfogni a lényegüket. Nagyjából így van Leo-val is.
Bár remélhetőleg ő kevésbé veszélyes.
- Kérem, kíméljen meg. Azt remélem, többel szolgál majd, mint efféle olcsó komédiázás. Higgye el, borzasztó kíváncsi lennék rá, mitől fél - mint ahogy nem csak erre -, de biztos vagyok benne, hogy nincs köze a dolognak a közelségemhez. Akárki elbújhatott itt, hogy kihallgassa, esetleg akárki kihallgathat minket mágiával, ekkor pedig nem segít, ha közelebb hajolok.
Persze ilyen nincs, de úgy tűnik, átvette a férfi stílusát és rébuszokban kezdett el beszélni, olyan dolgokat említve meg lehetőségként, amik egyébként nem úgy vannak.

- Talán nincs elég pénze? – válaszolok a váltságdíjas ötletemre úgy, minta minek még a gondolata is sértő lenne, egy grófnőre nézve – Kisegítsem? Talán tudok kölcsönadni. – nevetgélek.
Elkerülni őket? Hiszen engem nem zavarnak, ő ellenkezett ellene olyan nagy szeretettel. A vágyai egyébként meglepően egyszerűek voltak – megérteni akart engem, amiről eddig is tudtam. Azt hittem ennél valami érdekesebbre bukkanhatok vámpírkoponyájában. Sóhajtva engedtem hát el ezt is.
Ahogyan közelebb hajol, úgy húzom egyre szélesebb mosolyra az ajkaimat. Nem tudom számít-e arra, amit tenni készülök, mindenesetre remélem sikerül elérni vele a célom, és felkavarom az eléggé ellaposodott ide-oda döfködését a kérdéseinknek.
Nem igazán tudok még mozogni, ezért, ha nem hajol elég közel ahhoz, hogy felmozdítással elérjem, intek: még, még, ezúttal nem harapok.
Amint elég közel kerül, nem bonyolítom túl a dolgot, amilyen gyorsan csak tudok odahajolok hozzá, és csókot próbálok nyomni az ajkaira. Ha elhúzódna, úgy nem tudnám követni a sérüléseim miatt, de nem félek attól, hogy ez a helyzet előállna.
Ha nem tévedek, ezután egy darabig nem fog szóhoz jutni.  

- Nem, igazán nem szükséges, köszönöm. - mosolyodik el angyalian. Úgy véli, senkivel sem folytatott még ilyen mértékű és ily gyakran ismétlődő játszmázást, mint ezzel a személlyel. Egyszerűen lehetetlen kiigazodni rajta, de valahogy mintha minden egyes megnyilvánulásával egy sor dominót indítana el, amelyek aztán egymást döntik el. És hiába tudja, hogy dőlni fog a sor, valamit reagálni kell. Úgy véli, a hallgatásával is éppúgy elérné a dominósor ledőlését, csak éppen más módon.
Kezdi úgy érezni, mintha egy gyerekkel beszélne. Egy borzasztóan rosszcsont és az eszén túljárni képes gyerekkel.
Nem mondhatná, hogy nem ijesztő a mosoly, amivel fölnéznek rá.
Afféle "Na, rendben, itt vagyok hát, mit óhajt?"-tekintettel, és gondolatban némileg sóhajtva hajol közelebb.
Most jön az a rész, hogy súg valami naaagyon bölcs dolgot, igaz? Vagy megöl... - gondolja ironikusan, majd enyhén fatalistán, aztán valami forróság megérinti a száját.
Ideje sincs lehunyni a szemeit, olyan hirtelen történik a dolog, akár egy villámcsapás. Fel sem fogja. El sem akarja hinni. Egy pár másodperc kell ahhoz, hogy újra visszazökkenjen a valóságba, mert egy ideig mintha teljességgel kívülről nézte volna, halványan érzékelte volna a dolgokat maga körül. Cselédek lépteinek zaja odakint, a teremben lebegő illatok, nemrég elhangzott szavak, zsongó gondolatok...
Fel sem tűnt neki, hogy immár fel van egyenesedve, s minden izma úgy feszült meg, mintha a falnak kellene lapulnia valamiféle szörnyeteg elől, s egyet sem lenne szabad pisszennie, különben észreveszik.
Elterelés. Biztos, hogy elterelés.
Végigfut az agyán, hogy miféle cselekedetekről akarhatta ez a megátalkodott északi elterelni a figyelmét, és alig tudja leküzdeni a vágyat, hogy a nyakához kapjon, nincs-e benne valami apró tű. Sokadjára állapítja meg gondolatban, hogy nem normális, hogy ilyeneket feltételez, d e már nem tudja, miket feltételezzen. Az arca valószínűleg kimondhatatlanul vörösen lángolhat az alapján, amilyen forrónak érzi. A szíve is úgy dobog, hogy már szinte mást se hall. Érzi a csuklóiban, ahogy lüktet.
- Ezt... mire véljem? - kérdi, maga számára is felismerhetetlenül száraz hangon, majd nyel egyet. Az érzés, a lehetetlenül puha ajakérintés emléke túlságosan is élénken idéz fel egy túlságosan is közelinek tűnő emléket. Nem, ez nem lehet, ez nem történhetett meg.
Pislogni is alig mer, hátha elmulaszt valamit. A valóság elúszni látszik a szemei előtt.

Így tehát rövidre zártuk annak is a témáját, hogy adjak e neki kölcsön. A szolgálok bizonyára kizsebeltek, és megfosztottak miniden értékestől, amitől csak lehet – bár remélem az ereklyéimet érintetlenül hagyták, azok ugyanis túl értékesek voltak parasztember kezébe. Ha nem lesz meg, a falut is felgyújtom, ameddig elő nem kerül.
A mosolyt egyszerűen viszonzom, annak ellenére, hogy szinte érzem belőle a felém áradó maró gúnyt. Elvartuk ezt a szálát is a beszélgetésnek – úgyis csak egyvalami fogunk nemsokára koncentrálni.
Fáradt és unatkozó tekintettel hajol oda hozzám, szinte már a fülét is tolja felém, várva, hogy mit mondok neki. Naiv. Vajon nem tartott attól, hogy leszúrom valami rejtett tőrrel, vagy kitudja mivel? Túl naiv, vagy túlságosan optimista? Nem számít.
Nem tart túl sokáig a csók – mintha megijedne. Először azt hittem csak meglepődött, ám az alapján ahogy a fal mellé lapult, bőven meg is ijedt mellé. Pedig ennyire nem vagyok rossz a dologban. Az arca természetesen vörösen kezd el izzani, kapkodja a levegőt – nem csoda, elég gyorsan verhet a szíve.
Hangneme szinte sérti a fülemet. Mi az, megsértődött? Vagy mégis mi történt? Természetesen nem veszem magamra. Helyette komoly arccal – hiszen most aztán nem szórakozok – válaszolok neki.
- Azt hittem véget akar vetni a játszadozásnak. Véget vetettem neki. – mondom kurtán, arcát kutatva reakció után. Szinte egy perce nem pislogott, mégis min akar rajta kapni? Ha nem jön vissza a következőért, a végén még megsértődök.

Más Leo hangja, mint legtöbbször. Azazhogy, ha a hangja nem is más, mintha a mögötte levő tartalom más volna. Már nem bízik annyira magában, hogy meg tudja állapítani, de ezt súgják az érzékei.
Legalább olyan fürkészően pislog ő is a másik tekintetébe, mint amaz az övébe. Mégis mit akarhat megtudni tőle? Most adjon választ, most? Ráadásul egy efféle kimondatlan kérdésre? Játszadozás, valóban ez volt. Eddig. De nem gondolta volna, hogy...
- Értem. Csak... nem hittem volna, hogy.. így. - mondja, hangja még mindig furcsán mély, meg is kell, hogy köszörülje a torkát ezután. Mintha egy határvonal utántól minden szónak több súlya lenne. Az eddigiek könnyeden repkedtek a levegőben.
Szégyelli magát, úgy érzi, a tűzzel játszott, de közben nem gondolt bele, milyen lesz, ha a lángnyelvek tényleg megperzselik.
Oké, tehát vegyük sorra a dolgokat. Megtalálom, sérülten, itt délen, elhozom ide, nem csinál semmit, nem lop el semmit, nem akar megmerényelni, szórakozik, mint aki vendégségben van, aztán meg ez. S most így néz rám? Mit akar? Mégis mit?
Úgy érzi, szüksége lenne egy kis levegőre. Sok levegőre. De az a férfinak még esélyt, hogy szavaival némi megnyugvást adjon neki, vagy legalább irányt mutasson az útvesztőben, melybe keveredett.

Ahogy hallja a szavakat, nagyjából olyan, mintha egy könyv lapjairól elevenedtek volna meg a betűk. Csak néz azokba a mélybarna szemekbe hitetlenül, de reménykedve. Nem ért semmit.
Ez a válasza?
Fel akar tenni egy kérdést, de nagyon kötözködőnek érezné. Ráadásul furcsa érzés még mindig, hogy szavakat formáljon az ajkaival. Meg akarja őrizni rajtuk az érintés emlékét, bár tudja: úgysem teheti meg örökre.
Hallgatása csendje kezd fojtogatóvá válni, érzi, hogy kezei lehűltek.
- Elfogadhatónak? - Mily biztonságosnak érződik elismételni egy szót, pedig sokszor semmit nem fejez ki. - Csak... nagyon is... meglepett. Akkor hát tényleg... ne mondja, hogy tényleg... miattam van itt? Miattam jött ide?
Rendkívül egoistának tűnt a feltételezés, most azonban korántsem tűnik annyira kizártnak. Mi más magyarázata lenne? Hogy pont valamelyik környező faluban...
És vajon ez volt a terve? Hogy beleveti magát az ismeretlenbe és hagyja, hogy félholtra marcangolják az élőholtak?!
Enyhe haragot érez magában, amiért a férfi ilyen gondolatlan volt, de még nem tudja, valóban az volt-e.

Innen már csak egy veszély van: ha túlságosan mélyen belezuhanok ebbe az egészbe. Ezt is meg kell tartani valahogyan a pengeélen, hogy nehogy azt higgye teljesen belé vagyok esve, aztán maradok itt vele leélni az életem – még a gondolat is ijesztő, mindentől távol, egy kastélyban, ahol semmi sem történik.
- Talán a királyt jöttem volna megölni? – nevetem el magam erőltetetten. Tisztában vagyok azzal, hogy ezt akár komolyan is gondolhatja, ezért mondtam. Reakciójától függetlenül folytatom.
- Bevallom, az érkezést nem pont így terveztem, de végül is, sikerült, a kastélyában kötöttem ki. Ahhoz képest mennyiszer találkozunk, ritkán van alkalmunk beszélgetni is. – fogalmazom meg a tényt, amit oly sokszor fájlalt már ő is. Nem játszhatunk a végtelenségig a semleges témákkal, az azonban hogy ezt megjegyeztem, talán újra visszabillenti a mérleg nyelvét abba az irányba, hogy ne lovagolja bele magát a szerelmestörténetbe túlságosan.

- Ne vicceljen ilyenekkel. Jelen helyzetemben túlságosan is könnyen elhihetném, hogy nem csak viccelődik, noha tudom, hogy igen. Legalábbis nagyon remélem, hogy jól tudom.
Lassan veszi a levegőt. Ennél jobban sose érezte még, hogy a tűzzel játszik. Az a helyzet, hogy jelen pillanatban a király élete vagy bántódása olyan messzinek tűnik, s olyannyira valami olyasminek, ami nem rá vonatkozik, hogy képtelen aggódni miatta, vagy akár csak elgondolkodni, hogy ha valóban veszélyben volna a király élete, neki kötelessége lenne őt megvédeni.
Csak egyetlen dolgon jár az esze. Az pedig néhány perccel ezelőtt történt csak.
- Szóval beszélgetni jött... nos... ha valóban miattam kockáztatta az életét, akkor... Nos, nagyon örülök, ha van mondandója. Hallgatom. Kíváncsivá tett.
Nyilván nem fog csak úgy elkezdeni beszélni, de egy esélyt lehet adni a dolognak.
Még mindig nem tudja, higgyen-e neki. Hiszen majdnem az életét vesztette. Ennyit ért volna eljutni a kastélyig?
Szép gondolat lenne, ha engedné magát teljes mértékben azonosulni vele... Túl szép...

- Nos, jelen állapotomban egy legyet se nagyon tudnék megölni, nem hogy egy királyt. – hagytam nyitva a kérdést. Hadd aggódjon és hadd vacilláljon. Ameddig őrlődik, addig sem tud máson gondolkodni, az pedig csak jó nekem.
Láttam rajta, ahogy egyre lassabban kezdte venni a levegőt. Egyértelmű volt, hogy nyugtatni próbálja magát – vajon érdekli mi lesz a királlyal? Minden bizonnyal igen. Nem hinném hogy dél sorsa érdekli, nagy valószínűséggel a puszta jóakarata – már ha beszélhetünk ilyenről egy vámpírral kapcsolatban – váltja ki belőle az aggódást. Ám nem hinném, hogy túl sokáig elmélkedik majd rajta – a saját önbecsülésem miatt remélem legalábbis, hogy a csók jobban lefoglalja majd.
A következő mondataira mindössze felhúzom a szemem. Nem igazán értettem, hogy ezt most hogyan gondolja, de nagy valószínűséggel a zavarodottság beszél belőle. Nem is méltatom túl sokra.
- Minden bizonnyal akad kellemesebb hely és időpont is a beszélgetésre, mint ez a szoba. – nézek körbe látványosan. – Sőt, talán kellemesebb időpont is. Elfáradtam. – vallom be őszintén – Bár nem szeretnék visszaélni a vendégszeretetével, kitudja mikor akar kitessékelni… - teszem hozzá félig játékosan, félig érdeklődve.

- Elfáradt. És... jelenleg, hogy a fogságomban van, emiatt meg kellene esnie a szívemnek magán, igaz? - próbál visszavágni, bár érzi a saját hangján, hogy lehetne sokkal határozottabb is.
Ez ritkán ment.
- Akkor "tessékelem ki", amikor egészségi állapota megengedi. De ha van valamiféle mondandója, kíváncsian hallgatom.
Ennek a mondandónak szintén köze lehet a kitessékelés idejéhez. És módjához.
Nem, hiába áltatja magát, úgysem lenne képes nem kiengedni őt ebből a kastélyból.
Énjének egy része azt kívánja, bár csak mindezt már maga mögött tudhatná. A felelősség kezdi túl erősen nyomni.