[Magánjáték: Hans & Adel] Ha jobban megnézed

Megnyugodva, hogy nincs ellenére, hogy ennyi részt vállaljon a dologból, a másik irányba indulok. Nem sietős, óvatos léptekkel, keresve a ház falán, és annak környékény bármit, ami arra utal, hogy ott ki lehet jutni.
Első ránézésre reménytelennek tűnik a dolog, de nem adom fel. Kell valami kijáratnak lennie.
Végül megakadt a szemem.valamin, ami az eddigi távolabbról történő vizsgálódás során nem tűnt ki... Mindig a ház árnyékával, és a körülötte növő fűvel takarva(amit rá is kaszáltak) ügyesen el volt rejtve. Mégis kikandikált a lejáratot fedő ajtó egyik sarka, amit könnyű lett volna egyszerűen egy letörött fadarabkának nézni, de most szúrta annyira a szemem, hogy odalépjek, és jobban megvizsgáljam, így az ajtót felfedve.
Mire lejjebb takarítottam a rászórt füvet, Tertulius is megérkezett a másik oldalról. Némán jeleztem neki, hogy találtam valamit, és ha engedte, óvatosan felnyitottam az ajtót. Mivel nem maradt őr bejárat előtt, nem szabadna túl sok időt vesztenünk.
Úgy sem, hogy az ajtó alól hanar a halál összekeverhetetlen bűze vált halványan érezhetővé.

Nem voltam bolond úgy felnyitni az ajtót, hogy védtelen maradjak. Az ajtót használtam védelemként, míg kiderült, hogy nem védte csapda a lejáratot.
Viszont amint leértünk, kiderült, hogy jól gondoltam: A házban talált férfi nyilván rájött, hogy nem volt előnyös húzás úgy elzavarni az egyház jóindulatú szolgáit, és alig értünk le a rozoga létrán, már hallani lehetett sietősen közeledő lépteit.
Amennyire halkan ez lehetséges, előhúztam a kardom, és csendben vártam, hogy megérkezzen.
Nem kételkedtem benne, hogy a püspök is észrevette amit én, így feleslegesnek tűnt bármit jelezni neki.
Végül sietve valóban megérkezett az alacsony, tömzsi, láthatóan megviselt férfi.
Mielőtt másként reagálhatott volna, nekiszegeztem a kardom a mellkasának, és kérdő tekintettel néztem előbb meglepett, majd dühödté való szemeibe.
- Hová siet? - kérdeztem, előrelépve kissé visszafelé tessékelve a házba.

Meg sem lepődöm, hogy a püspök úr nem hajlandó a kisujját sem mozdítani, ráparancsolni, vagy pláne könyörögni meg én nem vagyok hajlandó, hogy segítsen.
Már csak azért sem, mert a gondolataimat lefoglalja, hogy a kialakult helyzettel kezdjek valamit. Nem engedem le a kardomat, viszont észlelve, hogy felesleges lenne - egyelőre - nem is hadonászok vele.
De nem is várom tétlenül, hogy milyen trükköt húz még elő a nekromanta a tarsolyából. Abban a reményben, hogy legalább megzavarja majd, imádkozom az Úr Szent fényéért, ami ha másra nem is, arra biztosan alkalmat ad, hogy jobban megvizsgáljuk, mi van még a járatban.
Látható komolyabb kárt sajnos a védelmező szent fény nem okoz, de megvilágítja, hogy 5 holttest van a folyosó oldalából nyíló kis tárolókban.

Nem teljesen nyugtat meg, hogy adott esetben még 5 élőholt is kerül velünk… velem szembe, de ez a mennyiség nem is aggasztó tekintve, hogy ezeket a lényeket gyorsan térdre tudja kényszeríteni az Úr fénye.
Az őket irányító férfi már komolyabb gondot jelent, tekintve, hogy a rövid zavarodás után úgy dönt, rám támad.
A legegyszerűbb az lenne, ha oldalra lépve kerülném ki, de azzal szabad utat nyerne kifelé, a létrához. (Nem, nem számítok arra, hogy a püspök meg fogja állítani)
Nem tudom, hogy ideges, vagy ennyire esetlen, mindenesetre viszonylag könnyed mozdulat is elég, hogy más úton, a kardommal védjem a csapást, sőt, beleakasztva a kardomat az övébe, ki is tudom fordítani a kezéből a fegyvert, ami csörömpölve hullik a földre, mielőtt a biztonság kedvéért odébb rúgom a hátam mögé.
Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy rágyújtom a kis alagutat, de… Egyrészt mi is lent vagyunk, és nem tudnánk kimenni anélkül, hogy hátba támadna, másrészt, és ez még fontosabb, ha a ház lángra kap, a falu többi épülete is könnyen leéghet, amit nem engedhetek…  Kénytelen leszek valami mást kitalálni…
Mindenesetre jobb lenne, ha nem hagynám gondolkodni, úgyhogy legalább annyira, hogy a figyelmét a védekezés lekösse, igyekszem a normál páncélok hagyta gyengepontok felé szúrni.

A szúrás jól sikerült. Talán túl jól. A kardom beáll a páncéltól nem védett felkarjába a férfinak, aki nem törődve a sérüléssel, még jobban rá is nyomta magát a pengére, hogy hozzám férkőzzön.
Ez a fokú őrület eléggé ijesztő, de kiképeztek, hogy ne bénítson meg a rémület. A markolatot egyelőre elengedem, amíg a karjában van, nem sok hasznát veszem.
Ha a nyakamat akarta megfogni, hát leguggoltam, és azzal a lendülettel megpróbáltam elkaszálni a lábát.
Az esése elég időt adott, hogy kirántsam a kardomat a karjából, és a páncéllal nem törődve a torkának szegezzem.
Nem teszek még mást, előbb az arcát fürkészem, hogy van-e vajon értelme kérdezni.

Sokminden látszott a férfi szemében, de az értelem, ami kellett volna, hogy felfogja, ha kérdezek valamit az nem.
Ellenben megint olyat tett, amivel csak magában tett kárt, de esélye nem lett volna, hogy komoyl hatást érjen el.
Megérezve hogy elkezdi eltolni a kard hegyét még stabilabban tartom, és egy mozdulattal megkímélem a maga okozta, lassú haláltól.
Később gondoskodnom kell, hogy ezek a szerencsétlenek tisztességes temetést kapjanak, és ha nem is üdvösségben, de békében nyugodjanak.
Ahogy kihuny a fény a férfi szemében, kihúzom a kardom a torkából, és megfordulok, a többi, már bőven oszló holttest felé. Meg kell néznem őket, aztán a házban is körülnézni. Ez a dolgom.
Ráadásul lehetőséget ad, hogy megnyugodjak, és helyrebillentsem a lelki egyensúlyomat, mielőtt a püspök szemébe nézek.
A holttesteket látva gyorsan kiderül, hogy nincs több dolgunk. A három ember közül az egyiket épp most engedtem a túlvilágra, a másik kettő pedig (még éppen felismerhető állapotban) itt feküdt a holttestek között. Több volt mint amennyit láttam az Úr szent fényének megvilágításánál.
- Ők voltak a másik két látogatója a háznak - mondtam Tertuliusnak, nem nézve rá vissza. Még nem. Aztán tovább indultam, hogy a házban is körülnézhessünk.

Kivételesen hálás voltam a püspöknek, hogy nem szólalt meg. Észrevettem, hogy utánam jött. Így elég időt kaptam, míg felértünk a házba, hogy megbékéljek a döntéssel, amit hoztam.
Odafent első pillantásra nem volt sok látnivaló: Szerényen berendezett otthon volt, egyszerűen, de láthatóan hozzáértéssel, és szépen faragott bútorokkal, néhányszál kókadó virággal az asztal közepén, könyvekkel a polcon, kellemes hangulatot adó, de minta nélküli, vastag függönyökkel, és az indokoltnál észrevehetően több gyertyával.
A falakon semmiféle jel nem utalt maradandó veszélyre, ahogy a bútorokba vésve sem, így végsősoron meggyőződésem lett, hogy kár lenne mindezért az értékért.
A könyvek voltak az egyedüliek, amiket közelebbről megnézve kiderült, hogy mindenképpen el kell őket égetni, nehogy egy ártatlan lélek kezébe kerülve újabb szerencsétlent vezessenek a kárhozatba. Ehhez pedig kézenfekvő volt, hogy a gyertyákat használjuk, amiket az egyház nem vehet használatba előéletük miatt, jóérzésű falusi pedig egyenesen viszolyogna is tőle.
- Az Ön szeme tapasztaltabb, lát valamit, ami miatt az ügyet még nem tekinthetjük lezártnak, Excellenciás uram? - fordultam a püspökhöz, talán először használva bármiféle kényszer, vagy erőltetett semlegesség nélkül a méltóságának megfelelő megszólítást.

Nem vettem magamra, hogy azokra a helyekre is benézett, amiket már én is megnéztem. Pont azért kérdeztem, hogy ha valami felett elsiklottam, az kiderüljön, és a végeredmény volt a lényeg: Úgy fest itt nem volt olyasmi, aminek fel kellett volna tűnnie, de elkerülte a figyelmemet.
Ellenben miközben figyeltem, és adott esetben segítettem is egy-egy nagyobb bútort arrébb tolni, alaposan megjegyeztem magamnak azokat a területeket, amiket nem jutott eszembe megvizsgálni, mert bár végül kiderült, hogy ott sem találtam volna semmit, ez nem lesz mindig törvényszerűen így.
Ilyen házban nem volt furcsa a rendezettség, és az ajtó elől odébb rakott nagyobb fotel, és székek elhelyezése az összképen is sokat változtathatott.
Meglepve nézek előbb a felém nyújtott kezére, majd a szemébe, mielőtt elfogadtam volna a gesztust, és kezet rázok vele.
- Nincs miért gratulálnia, a dolgomat végeztem. - reagáltam - Viszont köszönettel tartozom, hogy lehetőséget adott, hogy egy ilyen ügyben is kipróbálhassam a tudásomat. - hajtottam röviden fejet, és nem tettem hozzá hangosan, hogy bármi célja is volt vele.
- Akivel találkoztunk egyszerű ember lehetett, aki megszokások szerint élt, az egyház valamivel megsértette, és a kezébe akadt valamilyen nekromanta rituálé könyve, így ehhez fordult, hogy akaratát érvényesítse, ami végül a józanságába került. A másik kettő társai vagy családtagjai lehettek, akikkel amilyen zavarodott volt, bármin összekaphatott, és erősebb lévén ő került ki győztesen az összetűzésből. - válaszoltam a kérdésre. Továbbra sem értem, mit akar ezzel, de nem láttam, hogy bármi hátrányom származhatna belőle, ha válaszolok. Felesleges feltételezésekbe nem bocsátkoztam, már csak azért sem, mert már teljesen mindegy, hogy mi is a férfi története.
Az én megbízásom ezzel még nem ért véget, hiszen gondoskodnom kellett róla, hogy ne maradjon lehetőleg a faluban megfelelő táptalaj az eretnekségek beszivárgásához, ennek pedig az első lépése az volt, hogy a könyvek, és a gyertyák eltűnjenek.
Meg egyébként is... Egy-két napig még szerettem volna figyelni, hogy a falu halad a talpraállás felé, illetve biztosítani, hogy a nekromanta pincéjében talált holtestek, és a nekromanta is a nekik megfelelő rend szerint el legyenek temetve.

Na hát ez aztán nem mindennapi játék volt. Ritka gyönyör, amikor a játékosok maguknak mesélnek, mindig jó látni, hogy remekül boldogulnak a magánokban is, mesélő segítsége nélkül. Jól összeszedett kis történet volt, akár egy küldetés részeként is megállta volna a helyét, szóval szép munka. Kíváncsi leszek rá, lesz-e a kis kiruccanásnak visszhangja később, vagy említés kerül-e rá. Jutalom gyanánt íme 100-100 TP, valamint Hans részére egy Rugó, Adel részére pedig egy Gyémánt.