[Magánjáték (Letti és Burkhart) - Az elveszett katona

Burkhart felháborodását én is osztottam, ami azt illette, hogy voltak, ahol a vámpírok szolgáltak emberek alatt. Szörnyűségesnek és megalázónak tartottam, noha ezt a képet is árnyalta már a Neulandereknél töltött idő.
- Engem is hasonlóképp felzaklat a gondolat. A vámpírok, akik meghajtották a fejüket az embereknek egyénileg döntöttek úgy. Sokukat a vallás, a megváltás ígérete vette rá, hogy a protestánsokkal tartson, mások tenni szerettek volna az északiak elleni háborúban, így beálltak Hellenburg seregébe. Sok Rotmantel is szolgál ott katonaorvosként, mert úgy érzik ilyen módon legalább van beleszólásuk a dolgok alakulásába. Ilyenkor sajnos előfordul, hogy kapnak egy-egy ember felettest.
Ha jól tudtam még Wilhelmina is szolgált az emberek seregében, és az ott nyújtott teljesítményéért kapta Rudenz királytól a birtokokat, a kastélyt és a címet, hogy vámpír létére az emberek között is grófnőnek hívhassa magát. Valószínűleg nem ő volt az egyetlen ilyen példa. Engem teljesen hidegen hagyott a két emberkirályság civódása, ameddig egymást ölték, addig sem a mi gazdagságunkat és tudományunkat irigyelték. Nem volt kétségem afelől, hogy bármelyik királyság is kerül ki győztesen, a következő háború köztünk fog zajlani. Így hát az volt a jó, hogyha mindketten minél jobban kimerültek a harcban, mi pedig minél kevesebb rokonunkat tettük már most a háború borzalmainak.
Éreztem, ahogyan Anna egy pillanatra megfeszült és összeszorította az ajkait Burkhart pillantására, de szerencsére hamar elmúlt. Most ő volt az egyetlen, aki képviselte a hintóban az embereket, mint fajt, így minden feléjük irányuló frusztráció rajta csattant. Szerencsére bízott bennem annyira, hogy tudta, meg fogom védeni más vámpírokkal szemben, ahogyan bármelyik másik tulajdonomat is védelmeztem volna. A férfi intésére közelebb húzódtam, majd a kedves és roppant ártatlan kérdésén nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el.
- Beszélhet nyugodtan hangosan, Anna nem bánja. Ugye? - néztem fel a lányra, mire az megrázta a fejét.
- Valóban nem. Tisztában vagyok a helyzetemmel uram. - nézett Burkhartra nagy szemekkel. Úgy tűnt kicsit felbátorodott, hogy beszélhet, és valóban autentikusabb is volt, ha egy valódi vérszolgától hallotta, hogy megy ez.
- A falum közel van a Rotmantel toronyhoz, aztán néha munkát ajánlanak onnan. Tudjuk, hogy isznak is belőlünk, de egyszerre sose annyit, hogy komolyabb bajunk essék. Laetitia úrnő háromszor annyit fizet nekem meg Evelynnek mint egy sima cselédnek, ráadásul a faluban nem kekeckednek azokkal a családokkal, akikről tudják hogy egy vámpírhoz tartoznak.
A lány szavaira bólintottam.
- Igen, nálunk így szokás, főleg azoknál, akik megengedhetik ezt maguknak. A vámpírtornyok körüli falvakban bizonyosan találna önként jelentkezőt, akik jobb életre vágynak. Sebész kollégámnak például azt javasoltam, hogy keressen inast, akit közben kitanít a szakmájára, ő pedig a taníttatásért a vérével fizet. Ez is járható út, főleg mostanság sok falut elpusztítottak az élőholtak és már förtelmek, rengeteg az árva, a menekült, egy ilyen lehetőségért szinte tolonganának.

Kellemes elégedettséggel nyugtázta, hogy Laetitia is osztozik a véleményében ami az emberek közt lófráló vámpírokat illette. Persze miután elhangzott, hogy valaki nem feltétlenül szolgálni megy közéjük, mégis alábbvalóként van kezelve, kicsit elgondolkozott. Valóban jó stratégiának tűnt, hogy ilyen úton kerüljön egy vámpír az emberek bizalmába. Ettől függetlenül, ott jelen helyzetben nem tudta elképzelni, hogy ő visszatudná-e fogni magát, ha ilyesmire kerülne sor valaha is. Nem volt ő kém, túl büszke volt hozzá és hamar lesújtott volna ha oda nem illő szavakkal illetik.
Kérdésére az arisztokrata mosolyogni kezdett. Burkhart sejtette, hogy egy olyan témát dobott fel amire alapvetően talán tudnia kellett volna a magyarázatot. De mint katona, soha nem tartott vérszolgát és valahogy otthonában sem sűrűn találkozott a jelenséggel. Örömmel és némi meglepődöttséggel konstatálta, hogy Anna egyáltalán nem szégyelli a helyzetét. Épp ellenkezőleg! Mintha még büszke is lett volna arra talán, bár ebben a vámpír nem volt teljesen biztos.
- Nos, ez esetben azt hiszem nem árt ha körültekintő leszek a falvakban! - mosolygott, bár úgy érezte kicsit félreérthetőre sikerült így gyorsan megköszörülte torkát és az emberlány felé fordult - Anna, mondja kérem... - kezdett bele, de nem volt biztos a kérdésben, nem akart túl kíváncsi sem lenni. Lopva Laetitiara pillantott, majd folytatta - Ha esetleg mégis emberek között jár egymaga, hogy tekintenek magára? Félnek? Megvetik? Elfogadják? Vagy talán attól is függ a világ melyik táján jár? - kék íriszei lágyan csillogtak a félhomályban és szinte hipnotikusan fúrták a lány tekintetét. Érdekelte a válasz, hiszen ez sokat elárulhat arról, hogyan is fogadja a világ a vámpírokat. Hamarosan úgyis megtapasztalhatja első ízben, ugyanis egy fogadóhoz közeledtek ami feltehetőleg tele lesz emberekkel.

Nem igazán értettem, Burkhartot miért foglalkoztatta ennyire az emberek véleménye, hiszen ő maga is felháborodott azon, hogy egyes vámpírok hajlandók voltak alattuk szolgálni, akár katonai, akár vallási okokból. A farkas sem gondolkozik azon, milyen véleménnyel van róla egy bárány. Érdekelt, más vámpírok hogyan vélekedtek rólam, hiszen az én pozíciómban a reputáció fontos dolog volt, ha nem minden, ám az embereket sosem vettem magunkkal egy kalap alá.
Anna is lesütötte a szemét, szinte már zavarba jött az átható kék tekintettől, majd lopva rám pislogott, hogy beszélhet-e. Kinéztem az ablakon. Tudtam, hogy nem mert volna olyasmit mondani, amivel esetleg engem sértene meg, hiszen pont az előbb magyarázta el maga is, hogy vérszolgaként mellettem nem volt rossz dolga. Az apróság, ami kimaradt az előbbi beszámolóból, hogy nem minden vámpír volt olyan jó a vérszolgáihoz, vagy akár vérfeleségéhez, mint amilyen én voltam vele és Evelynnel.
- Nem… nem igazán jártam még olyan területeken egymagam, ahol nem a vámpírok voltak az uraink. - mondta kényelmetlenül fészkelődve. - De tisztességes munka ez, uram. Aztán ha az emberek mást mondanak, hát nem gyalogoltak még az én cipőmben.
- Ha egymaga menne is valahova, akkor sincs ráégetve a bőrére, hogy vérszolga. Ki lehetne találni, ha valaki megvizsgálja a csuklóján a vágásokat, de egyébként nem látszik. - tettem még hozzá.- Tán aggódik, mit mondanának az emberek, ha fegyverhordozót venne maga mellé? - kérdeztem a férfit. Ha talált is valakit, csak az ő megállapodásukon múlt, hogy a szolgájának mit kellett megtennie érte. Az én feltételeim csupán annyiból álltak, hogy minden igényemet ki kellett elégíteniük, ám sosem kértem volna tőlük olyasmit, amivel ártanának másoknak, kaptak pénzt, kimenőt, és tudták, hogy bármikor felmondhatnak, hogyha esetleg férjhez akartak menni. Tisztességes ajánlatnak tartottam, de nem léteztek szabályok, ahogyan ezt intézni kellett. Mindenkinek a maga gyomra szerint. Nimfomániás, alkimista nővérem vérszolgáinak helyzetében jótékonyan inkább nem gondoltam bele. Általánosságban ez az individualista szemlélet jellemezte a gondolkodásomat, amely kiterjedt minden emberre.
- Miért érdekli ennyire, hogy mit gondolnának az emberek magáról általánosságban? Az ő társadalmuk örökké ferde szemmel fog nézni ránk, de azzal nincs is dolgunk, csupán az egyénekkel, szerencsére, esetükben viszont úgyse lehet megjósolni előre, hogy vajon jó, vagy rossz tapasztalata volt-e előzetesen a fajtánkkal. Ám látom ez önt kifejezetten foglalkoztatja. - szerettem érteni a dolgokat, és a megértéshez a legkönnyebben a kérdéseken át vezetett az út.

Burkhart kissé előredőlve hallgatta a hölgyeket. Nem volt hozzászokva a hosszas üldögéléshez. Örömmel fogadta a hírt, hogy a vámpírföldeken élő emberek elismerték a faj kormányzását, sőt valaki áldásként tekint arra, hogy ha őket szolgálhatta. Ez így teljesen helyénvaló volt. A férfit valójában az aggasztotta, hogy talán nem félik a népét és gyengének tartják őket. Egyértelműen ezt nem hagyhatta volna annyiban, bár a hintóban elhangzottak alapján így is volt bőven ellenfél, akire kardját emelhette volna. Laetitia kérdésén elmosolyodott.
- Engem nem aggasztana ilyesmi soha. Pusztán azért érdeklődtem, mert rám rendszerint katonaként tekintenek. Egy agresszor, vámpír bőrbe bújva. Így alapvetően nem a legkedvesebb pillantásokkal jutalmaznak a kívülállók. – felelte, miközben visszagondolt néhány kellemetlen szituációra a múltjából amikoris kénytelen volt emberek között mutatkozni. Emlékezett még azokra a rosszalló, félelemtől és utálattól vegyes tekintetekre. Gyorsan el is hessegette ezeket a nyomasztó emlékfoszlányokat. Most hogy Laetitiaval volt, úgy érezte talán majd más fényben tűnhet fel. Plusz nem is volt állig felfegyverkezve, hiszen csak mellvértje volt rajta és egy egyszerű kard az oldalán, azt is köpeny takarta a kíváncsi szemek elől.
- Szerintem az első benyomás nagyon fontos. Hiszen akaratunk ellenére is ítélkezünk, még ha nem is adunk hangot a véleményünknek. – folytatta a magyarázatot rövid szünet után – Ha valaki azonnal szörnyetegnek ítél meg, akkor nagyon nehéz dolgom lenne megváltoztatni a nézetét. Persze igazat adok magának, valóban nem kellene mások véleményével foglalkoznom. Azt hiszem az lesz a legbölcsebb, ha elengedem ezt a dolgot. Kegyed biztosan tapasztaltabb az emberek terén. Ha ferde szemmel néznek ránk, hát tegyék csak. Bár az elmondottak alapján szerencsére vannak elfogadó egyéniségek is, ami kissé enyhíti a csalódottságomat. – kacsintott mosolyogva Annara – Mondja kérem… - fordult ismét az arisztokratához – Mesélne a barátnőjéről? Ha ilyen szép fegyvert kap, biztosan kitűnő harcos. Főleg ha már olyan sok helyen járt, mint ahogyan azt mesélte korábban. – Burkhart nem sok lányt ismert, kardforgató lányt pedig pláne nem. Érdekelte, hogy vajon milyen is lehet egy ilyen személy. Hasonló nézetekkel rendelkezhet, mint jómaga? Netán úgy szemléli a világot, mint barátnője Laetitia?