[Magánjáték - Zorthal & Cyne] A mészárlás idilli csendjének lágy ölelésében

Egy újabb harcmező. Emberek felszaggatott holttestei, vér, belek, levágott testrészek, kifolyt belsőségek és egyéb finomságok szerte-széjjel a mezőn. Ez a támadás kiemelkedett brutalitásában...bár nem a nagyságában, hisz alig hogy ha öt-hat ember holtteste heverhetett itt. Parasztok, pásztorok...igazából már nem nagyon lehetett ezt megállapítani. A támadók? Hát, ezért is voltam itt, nem igaz? A Zsinati Gárda gondolom túlságosan el volt havazva, a városi őrök puhány kis pöcsök voltak, a Légiónak volt jobb dolga is - gondolom én - így hát maradtak a zsoldosok. Közöttük is én, mint akinek voltak nyomolvasói tapasztalatai és tudása. A cél: kideríteni, hogy kik mészárolták le a parasztokat, pásztorokat, falusiakat vagy ki a francokat. További cél? Életben maradni. Csak a szememet forgattam.
- Őszintén szólva, ki a francot érdekelnek? Csak emberek voltak, annak is a hülyébbik fajtája. Fegyvertelenül kóricálni erre felé....és most én kockáztassam egyedül az életemet....Oké, a tiédet is! - förmedtem fel, ahogy Dracon vadul nekem akart támadni, fel is reppent, de reptében csaptam úgy fejen, hogy rögtön le is zuhant a lábam elé. - Fekszik, nyugszik....
Morogtam a dögnek. A reggel nem nagyon talált engem vidám kedvemben. Főleg, hogy reggel....a francnak van az embereknek ez az ostoba fétisük? A nappalt hagyják meg alvásnak. De nem. Menjél kutakodni meg nyomokat olvasni. Rohadj meg Hans, tuti hogy direkt csinálod. Egyszer használom vallatószobának a házadat és már rögtön mindenféle öngyilkos baromságokra küldesz ki. Miközben morgolódtam, Dracon már felszállt a levegőbe, majd hangos visítozással jelezte, hogy mozgást lát.
- Hinyje, az anyját....ez gyors volt, hogy rohadjál meg - lepődtem meg, aztán már a két éjgyilok az alkaromra is volt fektetve. Azonban a távolban csak egy csuklyás alak közeledett.
- Ha paraszt vagy vagy pásztor vagy a fene se tudja, hogy milyen falusi csökevény, javasolnám, hogy fordulj vissza. Ha valami rusnya dög vagy, aki ezt a mészárlást rendezte, akkor javasolnám, hogy most add fel magad és kímélj meg egy unalmas harctól! Ha...mit tudom én, bármi más vagy, akkor meg...fene se tudja. Öhm....most akkor Te ki is vagy? - ordítottam a közeledő alak irányába.

Unott tekintettel teszem egyik lábamat a másik elé. Az új minták már teljesen beleolvadtak a többi közé, amit annak a négynek a halálával szereztem. Utána viszont már nem volt semmi, csak a dögunalom. Egész éjszaka esett, és a köpenyemen még mindig árad a nyirkosság, hiába sütött ki a nap. Az egyhangúság persze nem tompítja az érzékeimet, s bár az eső tisztítja a levegőt, a dögevőket nem tartja távol.
- Ahol ennyi madár kering, ott lennie kell valaminek.-Suttogom magam elé, és némileg gyorsítok a lépteimen. Először csak a dögszag csapja meg az orromat, ismerős illat, de csak azt bizonyítja, hogy igazam volt. Valami történt itt. Aztán jön a hang. Kénytelen vagyok felemelni a tekintetemet a szólóra, mert eddig a földet néztem, felmérve a pusztítást. Először csak egyet fújtatok, felmérve az idegent, aki megszólított, de nem vagyok olyan ostoba, hogy nekirontsak.-Mit érdekel az téged?-Dörren a mély hangon megfogalmazott kérdés, és jól láthatóan megfeszítem az izmaimat. -Úgy nézek ki, mint egy paraszt?- Nem érdemes egy ilyen helyen ordibálni, hát lassan, szememet a másikon tartva közelebb sétálok. Alaposan szemügyre veszem a fickót, aki talán egy sötételf lehet, de nem vagyok biztos a dolgomban.

Nos, az alak léptei határozottan nem úgy néztek ki, mint egy egyszerű földművesé. Biztos járással közeledett, nem ijedt meg a szétplaccsant belső szervektől és a kifolyó vér fémes ízétől. Inkább...érdeklődőnek tűnt, mint akinek a szeme csak úgy issza be a látványosságot. Egy katona? Egy zsoldos? Haramia? Nekromanta? Remélem, hogy nem az utóbbi, mert akkor a harc elkerülhetetlen lesz, és bár csak öt-hat halott van itt, ezekből azért bőven lenne mit kihoznia. Így csak feszülten figyelem a közeledő alakot, miközben Dracon lehuppant közvetlen a lábam elé és vad sziszegéssel fogadja a hangja alapján férfit.
- Mert ha Te vagy az, aki itt mészárlást rendezett, akkor sajnos végeznem kell veled - feleltem vissza a kérdésére befásult hanggal, csupán némi fenyegetéssel. Az alak közben csak egyre közelebb jött, és még viccelődni is volt kedve azzal, hogy parasztnak néz-e ki vagy sem. Vagy komolyan gondolta a kérdést. Soha se tudtam eldönteni. - Nos....erre a kérdésre, ha lehet, inkább nem válaszolnék, a későbbi sértődések elkerülése végett.
Adtam erre is egy választ. A fickó velem egy magas volt, noha talán ha egy kicsivel szélesebb is. Harcos volt, de melyik fajtából?
- Élvezetes, nem? Frissen feltrancsírozott hullák. Mi szél hozott erre, ahol még a ghoul se jár?

Szinte semmiben sem különbözik ez a hely attól, amit magam mögött hagytam, leszámítva, hogy én a magam részéről tisztább munkát végeztem. Erős késztetést érzek, hogy leemeljem a lándzsámat a hátamról, de inkább nem teszem. Ismerd meg az ellenségedet, mielőtt megütközöl vele. - Csalódnod kell, mert nem én voltam. Nincs dolgom egyszerű parasztokkal, akkor minek fáradozzak a széttépésükkel?- Nem vagyok egy szent, mások élete mit sem számít, de ez felesleges, nem egy harcoshoz méltó. Pár méterrel az elfszerűség előtt állok meg, és alaposabban is felmérem a helyet. - Talán jobban is teszed, mert nem vagyok az.- Rázom meg a csuklya alatt a fejemet, mert volt már dolgom efféle alakokhoz, és megtanultam nem a látszatnak hinni. Ostoba hangnem, ostoba kérdések, de gyorsabban bvágja a hátamba a tőrt, mint ahogy reagálhatnék rá. Az újabb kérdésre viszont felemelem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek. - Ostobaságokat hordasz össze. Hentes munka, semmi élvezet nincs ebben, főleg nem az én fajtámnak. - Lassan felnyúlok, és egy mozdulattal hátralököm a csuklyámat, és csak aztán folytatom. - Erre vezet az utam, semmi több. Talán gondod van ezzel? -

Oké, tehát nem éppen a legkedélyesebb fajtából való. Sőt, még kifejezetten udvariasnak se volt nevezhető, de annál inkább brutálisabb kifejezéseket használt. Szegényke vagy nagyon erőltette azt, hogy igazi vadállatnak nézzen ki, akivel nem érdemes kötekedni, mert nagyon rosszul megjárod...vagy ténylegesen egy vadállat volt, aki széttépné az átlagos embert a fenébe. Soha se tudtam eldönteni, hogy az emberek blöffölnek-e ilyenkor és próbálják magukat fenyegetőbbnek beállítani, mint amilyenek - vagy netán igazat mondanak. De ha a brutalitástól eltekintünk, eléggé egyszerűen és célratörően fogalmazott. Volt benne egy fajta sötét humor - vagy csak én akartam belelátni a dolgokba? - ami egy részből imponált, másik részről viszont...még mindig imponált. Ő is egy ugyanolyan megcsömörlött utazó, mint én. Csodálatos. Azt hiszem, hogy Őt is be kéne mutatnom Mina-nak. Biztos hogy szívrohamot kapna még egy pesszimistától. Már majdnem megkérdeztem volna, hogy még is, mi az Ő fajtája, aztán hátra dobta a csuklyáját és megláthattam az arcot...amely határozottan nem emberi volt. Szarvak. Oh mamám, egy démon!
- Nos, nem kifejezetten gond... - motyogtam magam elé, ahogy végig néztem az arcán. - Na nézzük csak. Csábdémon nem nagyon lehetsz...már nem sértésből mondom, de az átlag embernek nincsenek szarvas fétisei, csak egymást szokták felszarvazni, ami kifejezetten egy csábdémonnak nem tetsző dolog lenne. Tudásdémon? - töprengek, aztán megcsóválom a fejemet. - Nah, nem hinném. Kivéve, ha úgy haltál meg, hogy a könyvtárosokat gyilkoltad le a titkos tudásokért cserébe és menet közben jól fejbevágtak egy enciklopédiával. "Hentes munka", mondtad Te. Zabadémon vagy-e vagy háború? Semmi ítélkezés, esküszöm, csupán érdeklődöm. Egy zabagéppel találkoztam eddig, az is reggelinek nézte a csajt, akit meg akartam fektetni...viszont háborúdémonnal még nem találkoztam - csillan fel a szemem az eshetőségre, miközben tenyereimet dörzsölném, ha nem lenne a két alkaromra ráfektetve a két éjgyilok. Most lenézek rájuk szinte meglepetten. - Ja, hogy ezekre talán nem is lesz szükség. Háborúdémonokkal - már ha az vagy - nem kötekszem. Hülye nem vagyok...na jó, de. Öngyilkos viszont....na jó, az is néha, hajlamosságom van rá, meg ostobaságokkal mellkason szúratni magamat. Fogalmazzunk úgy, hogy most talán nem szeretnék veled harcolni. Bár egy-két olyan harcias kedvű kis szarvassal még fel tudnám venni a harcot, akiknek ott a tojáshéj a seggükön...de egy kifejlett példánnyal már talán az én problémám is meggyűlne. - adtam neki a szokásos dumás énemet, miközben laza mozdulatokkal akasztottam fel a két fegyveremet a helyükre.

Nem vagyok az a hízelgős, talpnyaló fajta. Miért is legyek az, amikor csak időpocsékolás. Amit akarok, azt elmondom röviden és kész. Persze az egyszerűbb eseteknél élek a megjelenésem és a származásom adta előnyökkel. Nem alacsonyodom le holmi kocsmatöltelékek halálra verésére, elég csak megmutatnom ki is vagyok és inkább elkotródnak az utamból. Nem méltó ellenfelek, de ez a fickó előttem... -Minek hordasz fegyvert? ennyi értelmetlen süketeléssel fegyver nélkül is veszélyes vagy. - Lebecsülni nem akarom, mert megtapasztaltam már, hogy mind a látszólag, mind a tényleg őrültek milyen veszélyesek. Ez a tag is ilyennek látszik. Magabiztos, és jól felszerelt, ez pedig felkelti a figyelmemet. -Háború. Elég jól ismered a fajtánkat. Csak nem végeztél már pár démonnal? - A hangom közönyös, nem adom meg neki azt az örömöt, hogy elismeréssel szóljak hozzá. - Elteheted. Nem szolgáltál rá, hogy véredet vegyem, és azt javaslom, hogy ne is szolgáltass rá okot. -Közlöm egykedvűen, majd visszatérek a csatatér nézegetéséhez, mintha semmit nem jelentene, hogy egy alak áll előttem. - Ha már ilyen rojtosra járattad a szádat, te minek vagy itt? Mert ez nem éppen egy egyszerű helyzet, ezt nem egyszerű halandók csinálták, ebben biztos lehetsz. -

Ooooh, végre valaki elismerte az igazi kvalitásomat és erősségemet is! Nem tudtam, hogy az előttem álló démon hízelegni vagy bókolni akar-e nekem vagy egyszerűen ez egy leszóló, lebecsmérlő és irónikus megjegyzés volt-e a részéről. Hogy megőrizzem viszonylagosan jó kedvemet és hogy hagyjam ,hogy hízelegjenek nekem, egyelőre annál maradtam, hogy csak bókolni akar nekem, ami kifejezetten jól tetszett a lelkecskémnek és arcomon egy halvány mosolyféle jelent meg. Dracon a lábamnál inkább hátrébb húzódott a démontól és most a lábaim között figyelte a jelenést.
- Tudod, a süketelésnek meg van az a jó szokása, hogy elaltatja a gyanút. Óh, az Idegen Isten szőrös golyóira mondom, már jó páran alábecsültek engem, mert egy motyogó bolondnak néztek. Mondjuk nem álltak messze az igazságtól - vallottam be egy vállrándítás kíséretében.
A következő kérdésére csak megvontam a vállamat, majd úgy döntöttem, hogy azzal, hogy válaszolok neki, még nem árulok el túl sokat magamról és nem fog visszaütni rám.
- Nem, démont még nem öltem, igazából semmi bajom nincs a fajtátokkal. Csak egyel. Egy minden lében kanál kis szeméttel, de Ger kedvesemen kívül más démonnak még nem ártottam és nem is áll szándékomban. Kivéve, ha kiakarják nagyon harcolni maguknak...
Akármennyire is furcsa, ha jól emlékszem, Veroniai pályafutásom alatt nem sok démonnal gyűlt meg a bajom és azok közül is egyedül Gerard volt az, aki annyira felidegesített, hogy a vérét akarjam venni. Lillith...na jó, tőle a bokámat összepiszkítottam volna, ha még egyszer meglátom, mint ahogy a kanalas démonnal se szívesen futnék össze újból. De nagyjából ennyi volt.
- Hidd el, egyikünk se járna túl jól, hogy ha kettőnk között harcra kerülne a sor - feleltem a démonnak, miközben a szemébe meredtem feszülten, csak hogy értse, az ilyen szöveggel nem félemlít meg. Valahogy általában túl hülye voltam ahhoz, hogy ténylegesen megijedjek. Azt is csak akkor, amikor már túl késő. De végül csak eljutottunk oda, hogy ki miért is van itt. Körbenéztem ismét a mészárlás helyszínén, egykedvűen bökdösve meg egy férfi lemetszett fejét, amitől az pár lépéssel arrébb gurult.
- Nos, lehet, hogy csak éppen tudományos kísérleteket végzek azzal kapcsolatban, hogy mennyi ideig lehet rugdosni egy levágott fejet, míg felismerhetetlenné nem válik és hogy utána hogy lehet fegyverként felhasználni? - fordultam felé, amint a fej abba hagyta a gurulást, arcomon egy idegesítő félvigyorral. - Amennyiben nem ez, úgy azt akarom kideríteni, hogy kik végeztek ezekkel az együgyűekkel és hogy merre mentek tovább. Pár alaknak Hellenburg-ban már a farkuk tele van a folyamatos támadásokkal és úgy gondolták, hogy vicces lenne engem ide kivezényelni. Anyaszomorítók, most szólj hozzá! - felháborodva csiripeltem tovább, majd kissé arrébb rugdaltam Dracon-t, aki most, hogy itt van egy démon, aki előtt keménynek kellett tettetnie magát, nekiállt, hogy a halottak belsőségei között turkáljon. - Az anyád úristenit, undorító egy szokásaid vannak, picikém. Ne most játszd meg a keményfiút, amikor az előbb még majd' összeszartad magad a kedves úriember látványától! - förmedtem rá Dracira, majd felkaptam a kezeimbe és a vállamra ültettem. Ha a démon netán úgy döntene, hogy még is harcolni akar, még mindig a pofájába vághatom a sárkánygyíkot, így szerezve időt magamnak. Erre a lépésre biztos, hogy nem számítana...

Rezzenéstelen képpel meredek erre a lepcses szájúra, de enyhe késztetést érzek, hogy valamivel betömjem a száját. Ezer szerencse, hogy nem vagyok gondolatolvasó, mert ha tudnám, hogy a szavaimat bóknak vette, biztos letörölném azt a bárgyú vigyort a képéről. Csak egy pillantásra méltattam is kis fajzatot a fickó lábai között, mielőtt válaszoltam volna. - Közelebb, mint hinnéd. Szívesen megnézném, mihez kezdesz majd, ha valaki kivágja a  nyelvedet. -Nem is olyan rossz gondolat, de nem ezért vagyok most itt, és nincs is okom rá, hogy megtegyem. Mindenesetre az a tény, hogy nem rohant el sikoltozva elárul a tagról egyet, s mást, amit nem árt szem előtt tartani. Bátor, vagy botor, így nehéz megmondani. - Akkor maradjon is ez így. Értelmetlen harcba nem szokásom belemenni. - Kivéve, ha fizetnek érte, de az egy másik történet. - Nem a legjobb fegyver, hidd el nekem. Hamar széttörik, és akkor cseszheted. - Én mondjuk egy levágott karral verekedtem egyszer, de az megint más. A kicsit komolyabb válasz már többet árul el a másikról. - Végre egy értelmes mondat. Ha könnyebb feladatra vágysz, alig egynapi járóföldre találsz négy másik hullát. Tisztább munka. - Ostoba útonállók voltak, nem kell letagadni. Magukra fogadtak és vesztettek. Ilyen az élet. -Talán a szemed járjon, ne a szád, úgy könnyebben rájössz. Kevés a tiszta, egyenes vágás, sok a roncsolt seb. Nagy erővel jöttek a csapások, nem finoman kidolgozott fegyverektől, ezt még talán te is látod. - Nézek le egy csúnyán összekaszabolt testre, pontosabban torzóra, aminek a fejét valószínűleg pont most rúgta arrébb a félkegyelmű.

Azonban akármennyire is reménykedtem benne, hogy majd jól kijövünk az újdonsült háborúdémon cimborámmal, sajnos be kellett látnom, hogy jobban szereti a fenyegetőzéseket és az agresszív kijelentéseket. Aztán emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy milyen bűnbe is halt bele és mibe született újjá, így már annyira nem is kellett ezen csodálkoznom. Végülis, mit vártam? Egy kedves öregbácsi beállítottságú, szarvakkal és dagadó izmokkal rendelkező alakot, aki majd jól röhög az idétlen vicceimet, könnyezve verdesi a térdeit és a többi? Nos...igen, valami ilyesmire, de mint mindig, most is túl magas elvárást állítottam másokkal szemben. Hogy megőrizzem az épelméjűségem roncsos maradványait, inkább hagytam, hogy a fenyegetések elússzanak a füleim mellett, mint részeg huldra a Walpurgis-on. Ami, tudtommal, soha sem történt meg...de hasonlatnak egészen jó volt. Gondolom én. Hangosan nem mondtam még ki soha sem, így mások véleményére nem adhattam, így el kellett fogadnom, hogy jó hasonlat volt.
- Értelmetlen harc? Hát van olyan? Minden harcnak van értelme ezen a világon. Egy idegesítő kis légy lecsapása? Megéri a mókát, de még mennyire! Megvédeni valakit? Eh...az is móka lehet valamilyen szinten. Kekeckedni valakivel csak a harc kedvéért? A móka olyan szintje, amire minden halandónak törekednie kéne. Kivéve ha rólam van szó, én már beleuntam a harcba. Valamennyire. Néha napján még harcolok, de csak muszájból. Hogy ez mit mond el rólam? Nem tudom. A harc nem szokott beszélni. Milyen hülye mondás ez? "Ez mit mond el rólam?" Hogy a francba tud egy cselekedet beszélni, kivéve, ha a cselekvés maga a beszéd, de akkor sem a beszéd mondja el, hogy ki vagyok, hanem én magam. Na mindegy... - vonom meg a vállaimat. Azt hiszem, hogy rövid úton le fog engem csapni a fenébe ez a démon. De legalább nem egy fejjel, a saját elmondása szerint.
- Gondolom az a négy halott az útonállók igen dicső fajtájába tartoztak és rossz emberbe kötöttek bele? Mert kötve hinném, hogy virágszedés közben lelték halálukat. Bár nekem egyszer majdnem sikerült, de akkor a virág egy bazinagy slájmon nőtt, úgy hogy az még érthető is volt.
Na igen, valamiért Veronia állat-, és növényvilága is utált engem. Soha se értettem, hogy mi okból kifolyólag, pedig a világ legrendesebb és legnormálisabb alakja voltam. Hellyel-közzel. Úgy-ahogy. Nézőpont kérdése és a többi. Aztán amikor a démon kioktató hangnemben kezdett el nekem pofázni, a szemeim úgy forogtak a koponyámban, hogy azt hittem, menten ki fognak esni.
- I'm sooo going to fucking kill you at one point... - zsörtölődtem drága anyanyelvemen, remélve, hogy nem érti. - Látni látom. Már párszor megvizsgáltam őket. Hogy érdekel-e? Az itt inkább a kérdés. Nem nagyon. SZörnytámadás. Teljesen megszokott erre felé. Hogy merre mentek tovább? Annak az erdőnek az irányába - intettem egy kis facsoportosulás felé, amerre pár lábnyom vezetett. Vagy tappancsnyom. - Ettől függetlenül még tovább kell vizsgálnom őket. Nagy erejű csapások, ahogy mondtad. Karmok és fogak nyoma. Ez lehetett volna akár egy vadállat támadás is. Kissé nagytestűek, de okés. De nekem a nyomok alapján ki kéne találnom, hogy mi is volt pontosan. Nem állíthatok csak úgy vissza, hogy "Ja, szörnyek voltak és elmenekültek. " "De milyen szörnyek?" kérdezné a főnököm. "Honnan a rákos francból tudjam?" kérdeznék én vissza. Aztán jönne a büntike meg a többi. Ugye nem kell részleteznem... - néztem fáradt tekintettel a szarvaskára. Aztán röhögni kezdtem, de inkább nem árultam el, hogy miért.

Amennyire értek a harchoz, az ellenfél megtöréséhez és kivégzéséhez, annyira nem vagyok otthon az alakoskodásban. Nem fogok vigyorogni csak azért, mert ez a sült bolond saját magát szórakoztatja azzal, hogy össze-vissza beszél. Különösebben nem is érdekel, mit gondol rólam, vagy a kialakult helyzetről. Talán ha nincs itt ez a néhány széttépett tetem, soha nem is találkozunk. Okom persze nincs rá, hogy nekirontsak, nem ismertem ki eléggé, de gyanítom, hogy a sok marhaság mögött valami még van, és van annyi eszem, hogy előbb kiderítsem, semmint megtapasztaljam. - Felfogás kérdése, mi az értelmetlen harc, de számomra ez az lenne. Nem ismerlek, nem nyernék semmit a haláloddal, és nem is szolgáltál rá eddig, hogy a véredet vegyem. - Démon vagyok, de nem az ostobább fajtából. Számomra harcba szállni valakivel, mindig célkitűzés, nem pedig öncélú élvezkedés. Majdnem négy évtizede járom a világot ebben az alakban, és mindig belefutok ebbe. Jajj, háborúdémon. Ki fog végezni mindenkit. Letépi a fejünket és megeszi! Szánalmas tudatlanok. - Pontosan. Nem mérték fel, kivel kezdenek ki. Ez egy értelmetlen harc volt, de szükségszerű, mert az életemre törtek. - Nem tudom, miért is magyarázkodom ennek a bohócnak, aki még valami növénnyel is képes viaskodni. A számomra érthetetlen, de hallomásból ismert szavakra csak megrázom a fejemet. Mondja csak, ha úgy jobban tetszik neki. Ideje lenne használnia a fejét is, ha már a nyakán van. Amit ő többször átnézett, azt én elsőre megmondtam. Viszont, talán ennek lehet értelme. - Járna valami azért, ha a támadók fejét elvinnéd a főnöködnek? - Egy jó kis vadászat most kapóra jönne, főleg, ha váltó is szóba kerülhet. Érdeklődés kezd kiülni a vonásaimra, miközben a tekintetemmel követni kezdem a lábnyomokat. - Talán elkísérhetlek, hátha meging belefutsz egy emberevő pitypangba. Vagy csak egyszerűen megbotlasz a saját lábadban, miközben jártatod a szádat. - Talán ez volt eddig a leginkább közvetlennek nevezhető megnyilvánulásom a férfi felé, de ha van pénz, lesz értelme is a dolognak. Ilyen egyszerű az egész.

Nem reagáltam a démon szavaira. Nem szolgáltam rá, hogy a véremet vegye? Még jó, hogy nem szolgáltam rá! Mármint...oké, egyes esetekben és minden második egyednél a folyamatos pofázásom már bőven megfelelő ok lett volna...de az előttem állót még ezzel se hoztam ki a sodrából. Egészen megfontolt és nyugodt ahhoz képest, hogy mliyen mocskos oka lehetett a halálának és milyen mocskos formában született újjá. Na de az ítélkezés nem az én dolgom volt, egyszerűen csak meglepett a nyugalma. A fenébe, a túl nagy önuralommal rendelkezők soha se viccesek. Semmi szórakoztató nincsen bennük. Kissé elfancsalodtam, de aztán valahogy majd csak túl teszem magam ezen.
- Nos, a hullájuk megfelelő mementóként fog szolgálni mindenki másnak a későbbiekben. Még a szarvaid láttán se vonultak vissza? Bátor barmok voltak, vagy ostobák. Az embereknél nehéz különbséget tenni a kettő között - vontam meg a vállamat.
Nos igen, az embek soha sem a túlzott inteligenciájukról voltak híresek, az útonállók meg aztán még kevésbé. Általában a nagyobb számok törvénye alapján ügyködtek, és ritkán esett le nekik, hogy a nagyobb szám nem feltétlenül jelent minden esetben biztos győzelmet. De túl egysíkúak, egyszerűek és ostobák voltak ahhoz, hogy ezt fel is mérjék. Na de, ha már ez az úridémon végzett velük, akkor már legalább másoknak nem fognak fejfájást okozni. Remélhetőleg nem fog arra járni egy nekromanta, hogy kihasználja a testüket...vagy egy nekrofil, más fajta kihasználás szempontjából. Hallottam már ilyen beteg egyedekről, találkozni még szerencsére egyel se találkoztam. S a gondolatmenetem ezzel is ért véget, ahogy a démon a meló felől érdeklődött. Nocsak, nocsak. Pénzéhes? Oh, hát milyen kis aranyos.
- Nos, minden hulláért fizet valaki, csak meg kell találni a megfelelő embereket hozzá. A főnököm speciel nem az az alak. De aki ismeri a piacokat és a felvevő helyeket, bármit el tud passzolni pár szaftos érméért cserébe. Talán pénz szűkében lennél? Amúgy meg még egyszer se botlottam meg a saját lábamban. A sötét tündék felépítésükből adódóan szinte képtelenek arra, hogy elessenek. Túl stabilak vagyunk ahhoz... Na de mesélj csak, hogyan képzelted lepasszolni az elfogott vagy lemészárolt szörnyeket vagy netán emberszabásúakat, ha a főnököm nem fizetne neked?

Sokan esnek bele abba a tévedésbe, hogy általánosítják a fajtámat. Jajj háborúdémon, szét fog szaggatni minket! Megöl mindenkit. Igen, sokan vannak a fajtámban, akik ilyenek, de azoknak a napjai is meg vannak számlálva. Én sem ejtek egy könnyet sem, ha vérét kell vennem valakinek, legyen az férfi, nő, gyerek... De nem kezdek el tombolni, mert azzal magamat ölném meg. Ezt a sötét tündét is meg tudnám fojtani a saját vérében, az arcára fagyasztva azt a bárgyú vigyort, de nem tudhatom ki áll mögötte. Csak hadd gondolkodjon rajta, hol siklott félre az elképzelése, már ami engem illet. - Nem láthatták, mert a csuklyám elrejtette őket. Démon vagyok, de nem ostoba. A meglepetés ereje nekem ugyanúgy előny, mint másnak. Ezek azonban túlerőben hitték magukat és nem hátráltak meg. Négy hülyével kevesebb a világon. - Sokszor használom ki a tévképzeteket, és kovácsolok előnyt a származásomból, ami miatt még a nálam talán erősebbek is kétszer átgondolják, hogy nekem rontsanak, vagy sem. Míg a csábdémonok ellenállhatatlan kisugárzással bírnak, az én vastag koponyámba nem kevés taktikai érzék szorult. Meg némi önfegyelem és céltudatosság is. Ezért váltom pénzre a képességeimet. -Csak akkor éri meg levadászni ezeket, ha megvan az, aki fizet is érte. Nem egy irgalmas szamaritánus vagyok, vagy keresztes lovag. Pénzszűkében? Nem, inkább a motiváció az, ami hiányzik, hogy ezek után menjek. Ami meg a lábaidat illeti... Ami késik, nem múlik, tünde. Ezt a környéket nem ismerem. Sem azt, hogy pontosan mik ezek, mert sok múlik azon is, hogy mit nyuvasztunk ki. A faj determinálja az árat. Szóval lássuk meg mik ezek, aztán meglátjuk. Mit szólsz?-

- Nos, igen, egy csuklya sok mindent eltakarhat. A meglepetés előnye is egy eléggé hasznos dolog. Oké, akkor gondolom, hogy ezt a témát már túl is tárgyaltuk, legalábbis látom cuki kis arcodon, hogy már herótod van tőle és belőlem, szóval jobb a békesség meg ilyenek, tudod - vágtam rá a válaszomat a démon okfejtésére, miközben csak bólogattam és néha egy-két gesztikulálással adtam jelét annak, hogy mennyire is komolyan gondolom a dolgot. Legalábbis azt a részét, hogy túl tárgyaltuk a témát, legalábbis az én részemről. Ha akarja folytatni, hát az meg már az Ő baja, de nem hinném, hogy ilyen jellegű vágyai lennének.
- Nos, mint mondtam, mindig van valaki, aki fizet a zsákmányért. Lehet ez egy feldühödött hozzátartozó, egy Rotmantel doki, aki nem kérdezi, hog honnan van a hulla, csak szépen elfogadja és sunyiban juttat neked pár csilingelő érmét...beteg emberek, akik bőszen állítják, hogy az emberhúsnak amúgy eléggé finom, édeskés zamata és íze van, és a többi és a többi. Gondolom érted, hogy miről van szó - magyaráztam el neki szépen, tagolva, kissé lassabban is. A fajomra és az irántam érzett ellenszenvének folyamatos piszkálódásában manifesztálódó szavaira már nem volt erőm reagálni, se túlságosan sok kedvem sem. - Nos, szerencsédre én ezt a környéket eg észen jól ismerem. Jó pár mérföldet tapodtak már a lábaim ezen a vidéken. Hogy mik ezek? Szörnyek. Hogy milyen szörnyek? Majd megtudom. Vagy tudjuk, ha már ennyire nagyon erőlteted a témát. Jól van - sóhajtottam fel a démonra nézve.- Menjünk együtt. A nyomok az kis facsoportosulás irányába mutatnak, egyszer csak ráakadunk arra, ahova elbujkáltak. Gyere Draci, útra kelünk!
Szóltam rá a fehér sárkánygyíkra, aki a démonra fujtatott egyet, majd felszállt a levegőbe és nagy köröket leírva a fejünk felett követett minket. Én a magam részéről megindultam a fák felé, reménykedve abban, hogy hamar megtaláljuk a dögöket, amik ezt tették. Annál hamarabb térhetek vissza Hellenburg-ba és dőlhetek vissza az ágyamba, hogy kipihenjem az elmúlt napok idegleléséből fakadó fáradalmait.