[Magánjáték - Mina & Cyne] Rózsásujjú hajnal kélt ki a ködből...

A rezidencián, bár kissé felborult a rend annak következtében, hogy az időmérés megnehezült, mégis mindig van valaki a személyzetből, aki ébren virraszt. Most Greta az, aki történeteseb ama bizonyos kiáltás idejében éppen a vendégszobák földszinti folyosóján sietett kezében egy portörlővel, serényen igyekezve némi tisztgatást elvégezni az üres termeken, hogy minden rendben legyen, ha esetleg szükség lenne rájuk. Világoskék, fehér kötényes kis ruhácskát visel, sötétszőke haját pedig kontyban fogta össze, bár néhány tincs és szál kiszabadult, mint ahogy az szokás.
Lévén nem egy harcedzett hölgyemény, jelentősen halálra rémül az ordítástól, elejtve a portörlőt, majd remegő kézzel halássza fel azt a földről.
Éráknak tűnő pillanatokig őrlődik, hogy be merjen-e nyitni a szobába, ahonnan nyilvánvalóan jött a hang, vagy egyszerűen fusson el, ne szóljon semmit, vagy esetleg fusson el, és szóljon az úrnőnek... Végül gondolatban pofon vágva magát a gyávaságáért, bekopog, majd óvatosan, nagyon lassan kinyitja az ajtót.
- J-jó reggelt kívánok, uram. Mit-mit is parancsolna, szolgálhatok valamivel?

Mina órák óta nem bír szabadulni a szorongásból, hogy eltévedt a kastélyában, a saját kastélyában, és nem lát semmit, pedig elméletileg ő éjszakai lény, és látnia kellene. Tapogatózik és valamiért mindenhol valamiféle undorító, ocsmány, nyálkás dolgot sejt, amibe nem akar belenyúlni. Időnként persze felsejlik tudatában a tény, hogy ez nem teljes mértékben a valóság, ám a kép rögtön tova is ugrik egyéb emlékek és remények keverékéből létrejött, értelmezhetetlen kavarodásra. Így aztán az is elsikkad, hogy ez nem a valóság. A félelem és a nyomasztó érzés pedig éjszín felhőként lebeg ott.
Felhő. Igen. Az takar el mindent.
Ekkor a félelem felerősödik, ugyanis egy hang kezdi el sugározni magát jó messziről, ám mégis olyan hangosan, mintha egy hegy tetején állna és egy szemközti hegyen kiáltotta volna el magát valaki, ám mégis olyan erősen hallja, mintha ott állna mellette...
Kissé nyúzottan nyílnak ki a szemei és meglepve tapasztalja, hogy a látvány teljesen megszokott. Ugyanaz az ágy, a faragott, fa éjjeliszekrény, a könyvespolcok, minden ugyanúgy, mint...
Hé. Világos van.
És milyen borospince?
Megrázza a fejét. Biztos, hogy nem álmodik még? Nem, a világ túl részletgazdag ahhoz. A színek, a falon... fölpattan, világosrózsaszín hálóköntösében az ablakhoz rohan és kinéz, és ott is színeket lát, és fényt, s hallja a madarakat csiripelni, természetesen, megnyugtatóan és élően. Boldog mosolyra húzza az ajkait.
Na de milyen borospince?
Egy másodperc alatt végigfut az agyán az előző éjszaka - bár amilyen fáradt, lehet, hogy csak pár órája sikerült valóban elaludniuk? -, és, hogy kiket is láttak voltaképpen vendégül a házban.
A boldogság új hulláma csapja meg ekkor és nevetni kezd. Jellemző, hogy ennek az élőlénynek a borospince az első, ami az eszébe jutott. De remélhetőleg nem gondolja komolyan...
Egy kényelmesebb otthoni, de a kastélyhoz méltó bordó, csipkésen dekoltált és könyékig érő ujjú ruhát vesz fel, majd nagyjából rendbeteszi a haját és nekilát megetetni - vagy itatni - az újdonsült... hm... talán a vendég a legsemlegesebb szó rá.

Damien azzal az ösztönnel ugrik ki az ágyból, hogy a kastély támadás alatt van és meg kell védeni, minek következtében azopn kapja magát, hogy egy túlzottan ismerős hang túlzottan ismerős szavai hangzanak a fejében, miközben ő két tőrt szorongatva szemez saját hálószobájának ajtajával. A szavakat azonban csend követi, így talán még sincs támadás. Megköszörüli a torkát, majd felöltözik némileg illőbb öltözékbe, mint ami az imént rajta volt, majd úgy dönt, ideje utánanézni a dolgoknak.
Kinyitva az ajtót Minát látja a folyosó végén. Külső szemlélő azt mondhatná, micsoda szerencse, véletlen, hogy épp egyszerre sikerült kikecmeregniük az ágyból - holott az alvás mennyisége koránt sem nevezhető elégnek -, viszont logikusabb, hogy a kiáltás volt az, amely felverte mindkettőjüket - származván egy éjjelt kedvelő fajból, nappalnak idején.
Na persze, ez a nappal kicsit más, mint a többi.
- Szép jó reggelt.
Mina nevetni kezd, nem gúnyosan, nem ironikusan, csak őszintén. - Az... reggel... azt hittem, sose lesz ilyen több. Te is hallottad?
- Az észveszejtően hangos kiáltást? Hallottam, de nem biztos, hogy értettem. Úgy emlékszem, mintha valami borospincét emlegettek volna. Mennyi az esélye, hogy valaki ezzel keljen fel egy ilyen... nagyon hosszú éjszaka után?
A vámpír tovább kacag. - Crispint ismerve elég sok. - azzal megindul lefelé a lépcsőn, intve a kezével, hogy kövessék.
- Jogos... - sóhajt a sötételf és utána ered. - Remélem, nem annyira ínyenc a borokat illetően, hogy még a típusaikra is finnyás legyen, mert ami engem illet, nem vagyok profi őket illetően.
- Nem hiszem, hogy a minőség annyit számítana ezek után..
Voltaképp sosem nézték végig, pontosan miféle borokat is hagyott maga után a ki tudja, hány évtized óta eltávozott előző lakos. Igen, bár a kastély gyakorlatilag egy rom volt, amikor megkapták, viszont egy jó adag sértetlen itóka azért megmaradt. Mina a maga részéről szívesen kiadta volna a tünde zsoldosoknak vagy íjászoknak, hogy lőjenek rájuk célba, vagy egyszerűen eladta volna jó pénzért, ám társa meggyőzte, hogy esetleg valamikor még hasznos lehet valamire. A borok elvégre kitűnő ajándékok is, kiváló diplomáciai eszközök.
Végül is igaza lett.
Nagyjából akkor érnek Crispin szobája elé, amikor Greta rákvörösre pirult arccal áll a kitárt ajtóban és válaszra vár.

Gréta nem mondhatni, hogy túl sokat megélt volna, nem járt ugyan csatákban leszámítva néhány rovar és élősködő elleni harcot, ám azért egy szende szűznek sem lehet mondani. Látott már fiatalkorában falun férfiút, látta őket csókolózni a lányokkal, elvonulni a házak mögé vagy hallott érdekes hangokat szénakazlakból. Neki magának is sokan tették a szépet, de őt meg az ilyesmi nem annyira érdekelte. Azaz hogy érdekelte volna, ha éppenséggel szebbek lettek volna a jelentkezők.
No amivel szembetalálja magát, miután kinyitotta a szemét, annyi erkölcstelen gondolatot szül, hogy egyszeriben kimegy a vér az arcából, s a portörlő ismét a földön landol. A vér ezek után visszaszökik az arcába, éspedig igen nagy mennyiségben. Kis idő elteltével jön rá, hogy nem fordult el rögtön. Megteszi, majd a szokásosnál is magasabb hangon nyöszörgi:
- Elnézést....
Még az uram is lemarad.
- Mi a gond, Gréta? Crispin, minden rendben? - kiabál be Mina mérsékelt hangerővel. Gréta cpsak rázza a fejét, mintha azt mondaná, nézzék meg maguk. Mina megvonja szemöldökét. - Váltás ruha? Öhmmm... Damien, intézkednél, kérlek? Az enyéim valószínűleg nem felelnének meg az úr ízlésének.
- Hogyne. - bólint a sötételf somolyogva, majd meg is fordul vissza a lépcső felé. Mikor Mina mellé ér, odasúgja:
- Pedig határozottan vicces lenne.
Mielőtt kaphatna valamiféle retorziót, tova is lépdel, és meglátja Abigailt.
- Szép reggelt, kisasszony. - mosolyodik el. A kisasszony mondjuk kissé kócos és látszik, hogy most ébredt, ám ez semennyit sem ront a megjelenésén. Illik hozzá. - Pár perc, elintezek egy apróságot.... Vagy várjunk. Gréta, kérlek, be tudnál menni a szobámba és hozni a gardróbból az úrnak egy öltözéket?
- T... Természetesen, uram.
Kerüli meg őket a szöszke leányzó es sétál fel Damien szobájába, hogy egy méretben valószínűleg passzoló sötét, szürkéskék árnyalatú, világosabb alig látható tekergő mintákkal díszített felső részt és s hozzá passzoló nadrágot válasszon ki. Azokkal a karján tér vissza nemsokára, sietve szedi a lábát. Fura érzés neki az úrék szobáiban. Visszatérve bizonytalanul pislog, ezért Mina megköszönve azt átveszi tőle a csomagot.
- Be szabad már menni? Remélem, nem tudtak meg...
Ha pozitív a válasz, beljebb kerül a szobába, de csak átadni a ruhát.
- Az előző napokban mind egy ruhát hordott?
Nem biztos, hogy diszkrét a kérdés, de ha mégsem, hát majd kijavítják.
- Jól aludtak? - kérdi Damien többes számban, ám ő nem megy be a szobába, Abigailre néz.

Greta olyannyira sokkban van, hogy nem teljesen fogja fel, amit a halványbőrű mond. Igen nagy erőfeszítésébe kerül viszont, hogy lopva oda ne pillantson egyszer-kétszer, hiába tudja, hogy egész biztosan nem szabad. Elvégre mi ő itt? Pusztán egy szolgáló. És különben is. Nem tud az illetőről semmit. Ráadásul sötételf. Bár olyanféle, aki mégsem sötét, de az nem számít. Valamiféle misztikus távoliságba helyezi a más faj, ami éppen elég ahhoz, hogy halmozzon egy adagot az okokra, hogy miért is bűn valaki pucér testét bámulni.
Nem sokáig van "kárhoztatva" erre a cselekvésre, szerencsére.
- Hogyne. Nem vád akart lenni, elnézést. Ha bármire szükség van, állunk rendelkezésre. Végre legalább valami haszna lesz ennek a helynek azonkívül, hogy mi lakunk benne. - mosolyodik el Mina. Arca pedig, ahogy belép az eddig szinte senki által sem használt szobába, csak éppen egy enyhe rózsaszínes árnyalatot vesz fel. Legalábbis ez a helyzet addig, amíg Abigail meg nem érkezik és meg nem szólal, mert a kettejük párbeszédének következtében szabályosan rákvörösre pirul az arca, ahogy próbálja elfojtani, de legalábbis normális volumenűvé csökkenteni a nevetést. Aztán eszébe jut, hogy tulajdonképpen felháborodhatna, mert a tündelány még mindig azt hiszi, hogy az olyasféle meztelenkedés volt, ami nem nélkülözött némi erotikus felhangot. Azonban valamiért a harag szikrája nem gyullad meg benne. Pusztán hála terem most a lelkében, amiért felkelt ismét a nap és úgy látszik, a világ életben maradt. Egyelőre. És valamiért eltolódnak kissé az arányok, sokkal több hangsúlyt fektetve arra, ami a jó a rosszban: vagyis, hogy itt lehetnek vele a társai. Ez már majdnem megéri azt is, hogy a világ összeomoljon. Bár ez talán bűnös gondolat. Nem számít.
- Oh, valóban... persze. - fordul meg és siet ki a szobából, mosoly feszül az ajkán. Damien csak halványan somolyog, ahogy háttal állva hallgatta a társalgást odakintről. - Nem előttem tette egyébként. Greta volt az első áldozat. - magyarázza Abigailnek, majd erről eszébe is jut a jelenleg se té, se tova mozdulni nem akaró leányzó, aki félszegen álldogálván várja ítéletét. Mina, ahogy ránéz, szinte biztosra veszi, hogy a cseléd fejében megfordult legalább tízféle kivégzési módszer. Nem, mintha bármikor is durván bántak volna bármelyikükkel. Talán túlságosan is az ellenkezője az igaz. Ám mindig akadnak szolgálók, akikben berögzülnek az efféle érzések. - Greta, volnál szíves kitakarítani Fräulein Abigail szobáját? Abigail, nem probléma, igaz?
Greta várakozóan pillant Abigailre, majd, amennyiben nem ütközik az ötlet ellenállásba, pukedlizik egyet és neki is indul megkönnyebbülten újonnan kapott feladatának, akár egy szabad veréb, tipegve el a másik vendégszoba irányába, belefeledkezve a kellemes rutin biztonságába.
Crispin jellemzését kissé talán túl sarkosnak érzi Mina, viszont tagadhatatlanul tartalmaz valóságelemeket is.
- You are being too hard on him, don't you think? - kérdi a sötételf halvány mosollyal - bár Crispin nem tartotta meg, hogy öleléssel fogadja a lányt; nem, mintha utóbbi olyan könnyűvé tette volna ezt -, megengedve magának a luxust, hogy népe nyelvén szólaljon meg kivételesen.
- Igazából teljes mértékben a véletlennek köszönhető. Hellenburgban egy fürdőházban tartózkodtunk, és egy medencébe kerültünk. - A pirossága nem múlik el, sőt. Ám ennyivel még nem ment túl az illem határain. Nem, egészen biztosan nem. - Tulajdonképpen elég hosszú ideig elfilozofáltunk, erről megkérdezheti Crispint is.
Nos, megkérdezheti, az más kérdés, hogy miféle választ fog kapni.
Az a benyomása viszont, hogy Abigail durva szavai mögött voltaképp tagadott szimpátia rejlik. Nem volna ritka. És nem volna logikátlan sem.
- Ha viszont mindenki elkészült - itt egy bizonytalan pillantást vet a tündelány hajkoronájára, ám gyorsan el is kapja tekintetét onnan -, akkor meginvitálnám a csapatot egy reggelire. Azazhogy... jobban belegondolva, még egy kis idő, amíg az elkészül. - Bár szinte minden nap pontban ugyanakkor kezdik el készíteni az ételt, némileg megzavarta a rutint a tény, hogy a nap mint olyan nem kezdődött és nem végződött látványosan. - Addig is, mi lenne, ha tennénk egy sétát a kertben? Most végre lehet is látni majd a rózsákat. - mosolyodik el büszkén. Imádja a rózsáit, ahhoz a gyakorlati apróságokkal teli listához tartoznak, mely a maga gyönyörű realiásával mindig elérhető, amikor a világ többi része túl sötétté válik. Az ő műve. Érthető voltaképp, hogy a termesztett növényekhez való ragaszkodás miért olyan népszerű a nép körében, és nem csak azért, mert enni muszáj.

Mina is megvonja a szemöldökét Crispin optimizmusára, de valahogy bármely árnyékot is próbálnak az lőholtak vetíteni erre a napra Abigail mindig elűzi. Jó kérdés, hogy miért haragszanak most ennyire egymásra, a tündelány kifejezetten üdítő társaságnak tűnik vész esetén.
- Remélem, hogy eltűntek. Ha nem, akkor félő, hogy előidézek egy kis erdőtüzet, mert kísértést fogok érezni, hogy megkóstoltassam velük az éjlángot. - Visszafogja a késztetést hogy megnyalja a szája szélét. Még nem használta élesben soha, pedig sokszor eszébe jut, mennyire egyszerű volna egy horda tulajdonképpen bármit hatásképteleníteni egy adag folyékony éjlánggal. Mintha megidézne egy rakás fekete lávát. Ám ez olyasfajta hatalom, amivel vigyázni kell.
- Reméljük, arra nem lesz szükség.
A gyógynövények említésére azonban felcsillannak Mina szemei.
- Bürök talán van. Mandragórákat még nem szereztem be, de citromfűvel és többféle mentával szolgálhatok. Viszont nem gondolhattad komolyan, hogy neked magadnak kell megcsinálnod a teát. - mosolyodik el, bár el tudja képzelni, hogy a sötételf annyira igényes - avagy kényes -, hogy nem engedi mással elkészítteti a teáit.
Vagy csak viccelt, és esze ágában nincs teát inni. Ez is egy lehetőség, így utólag belegondolva.
- Az a bizonyos virágoskert egyébként alapvetően rózsákból áll.
- De a gyógynövénykertet is megnézhetjük.
- Aki csak ránk néz, nem gondolná, hogy épp most vészeltünk át egy három napos katasztrófát... - jegyzi meg Damien először Abigailra, majd Crispinre nézve, örömmel nyugtázva, hogy a világ köszöni szépen, de ugyanúgy megy tovább, mint eddig. Mina legalábbis.
Megindulnak hát kifelé, legelöl a vámpír, lelkesen és izgatottan, hogy láthatja a napfényt és nemsokára érezheti is.
Ironikus, nemde?
- Well, we do not have goats, only two horses, but if you go to one ot eh nearby villages...
Damien reméli, hogy Crispin nem figyel, és nem hallja, miként tervezgetik a kecskéknek való odaadását.
A színek élettelien ragyognak odakint a virágok pedig félénken elkezdték nyitogatni magukat, ahogy a hosszú sötétség után ismét napsugarakat láthatnak. A megzavarodott rovarok és madarak is felébredtek. A rózsakertben megszámlálhatatlan féle színű rózsa sorakozik véletlenszerű sorrendben, látszik, ahogy sorban lettek ültetve az egyre inkább különleges színűek. Eleinte valóban "rózsaszín" és piros szirmű virágokkal találkozhatni, majd következnek sárgák, fehérek, ezek átmenetei, valamint egészen sötét színűek is. Az illatuk nagyjából egyforma, az egybeolvadó, langyosodó kavalkádban amúgy se lehetne megkülönböztetni őket. A gyógynövények egy kerítéssel elválasztott részben várakoznak leszedésre és feldolgozásra. Bár előfordulhat hogy ők annyira nem várják ezt; mégis, száruk és leveleik hiányában a gyökerekből még mindig újranőnek. Fűszeres, keveredő illat szállong irányukból.
Mina először azt tervezi, hogy kommentál is valamit a látványhoz-illatélményhez, ám voltaképpen az beszél magáért, így inkább csendben élvezi a belőlük szivárgó hatásokat. Hisz úgyis látszik, aminek látszania kell.
Tekintete a falvak felé téved. Valóban úgy tűnik, csend van. Nehéz elhinni az elmúlt napok után, hogy most épp nincs szükség sehova rohanni. Végre. Egy kis béke.
- Aztán hamarosan kiderül, hogyan változott meg a világ.
Csak utólag jön rá, hogy hangosan is kimondta.

- Minden, ami mérgező, bizonyos felhasználási móddal hasznossá is fordítható. Egyébként csak úgy tartom, mint ahogy a füvet. Idesodorja a szél. S ne aggódj, kellően messze a virágoktól ahhoz, hogy ne essen bajuk.
Majd mintha elvágták volna a levegőt. Érzi, ahogy a még mindig kellemes meleg ellenére valami nem fizikai, sokkal inkább lelki hidegség kezdi körülölelni.
- Természetesen megcsinálhatod. Viszont, mivel itt vagytok, esetleg élvezhetnétek annak a kényelmét, ha a grófnő megteszi. De persze senki sem fog kötelezni erre.
Vesz egy mély levegőt Damien, Mina pedig érzi, ahogy elvörösödik. Most őt itt... elítélik, mert hajlandó lenne kiszolgálni valakit teával? No szép. Egyszer végre úgy adja a sors, hogy megengedhet magának dolgokat, és már emiatt is problémákba ütközik.
Aztán elgondolkozik a szavakon. "Egy magamfajta." Vajon a hivatására gondol? Előjött volna belőle a bűntudat, amiért úgy bánnak vele, mintha sosem követett volna el semmi bűnt az életben? A háborút persze kizárhatjuk ebből az esetből, ott így vagy úgy mindenki kényszerül ilyesmire. Ám hogy azonkívül mivel keresi kenyerét, az már más kérdés. Talán ez lehet az oka. Mina hajlamos megfeledkezni erről az apró információról, s pusztán az alapján ítélni meg őt, amit látott: bajtársként és már-már barátként. Így hitte legalábbis.
Odakint a kertben Crispin szavai még sokkal nyersebbnek hatnak. Mina kezdi azt hinni, hogy képzeleg, vagy eddig képzelgett, de legalábbis valami nincs rendjén.
- Magasról... tesz... rájuk? - emeli meg a szemöldökét. - Vajon mégis mit tettünk, amikor rátok találtunk? Ültünk pusztán a babérjainkon? Mit gondolsz, mivel telt az a rengeteg éjsötét óra, amikor azt sem tudtuk, felkel-e a nap valaha még? Kimentünk a nép közé és segítettünk nekik, életeket mentettünk a felébredt holtaktól és barikádokat emeltünk, a parasztokkal karöltve, hogy még többen ne tudjanak besétálni hozzájuk és felfalni a jószágaikat meg a gyerekeiket... Egyenként beszéltem egyedül maradt anyákkal, apákkal vagy gyermekekkel, akik elvesztették a családtagjaikat. Valóban magasról tennék rájuk? Olyannak tűnök, aki nem hajlandó bepiszkolni a kezét semmirét?
Hogy fizikailag remeg-e, azt nem tudja, de belül egészen biztosan. Fogalma sincs, miért érdemli ezt, visszagondolva azkra a kínkeserves órákra, melyek némelyikében valóban méltatlannak érezte éppen végzett feladatát hozzá. Mégsem hagyta abba, mert kötelessége volt és azokban a percekben még örült is ennek, érezte, hogy amit tesz, azzal segít. Hogyan lehet ezt nem látni?

- Szükségtelen a sok formalitás. Igazából... megcsináltathatom velük is. Megcsinálhatom magam is.
A méregkeverő szón hirtene lefagy. Hogy jelenthet ki valaki ilyesmit csak így, ilyen könnyedén? Bár nem is tudja, miért lepődik meg. Azok után, hogy valaki pénzért embereket - vagy más fajúakat - gyilkol, ez már szinte természetes - kellene, hogy legyen. De nem az.
- Ne aggódj, mi aztán biztosan nem fogunk megmérgezni - Damien hangjából egyértelmű, mennyire komikusnak tartja ennek akár az esélyét is. Bár nem egy öröm, hogy életek elvétele a foglalkozása, attól még bajtárs marad, az ilyeneket pedig nem bántjuk... Pláne nem ilyen napok után.
Talán az elmúlt napok valóban nagy terhet róttak a lelkekre, mert az övé is irritáltabb most, mint szokott lenni. Ismét előjön az a gondolat, hogy ő ezt nem kérte, nem is vágyott rá. Eme életforma a amga kellemességével, fényűzésével, ízeivel és színeivel egyre inkább a visszájára fordul és attól tart, hogy egyre többen fogják azt az oldalát látni, hogy őnekik van, a népnek pedig nincs. Életében nem először fordul meg a fejében a gondolat, hogy hagyni kellene az egészet. De hogyan? Kire "bízzon rá" csak úgy ennyi települést? Gyakorlatilag a halálba is küldhetné őket. Ami majdhogynem egyenlő azzal, mintha maradna, csakhogy utóbbi esetben talán keresztbetehet pár szalmaszálat a boldogulásuk érdekében.
Komoran és feszülten hallgatja a monológot, amely méltó válasza az övének, vagy még talán azt is túlszárnyalja. Ezen nem is lehet meglepődni, a férfinak szokása az ilyesmi, kevésbé komoly témákkal kapcsolatban is. Most azonban körülbelül minden mondat után félbe tudná szakítani. Csakhogy ez esélytelen. Crispin Shadowbane gondolatfolyamát ember avagy vámpír legyen a talpán, aki megszakítja.
Egy ponton azonban mégis muszáj közbeszólnia. Amior is a Joanesburgi "árulót" emlegeti.
- Hé, ott végül is nekem volt igazam! Anna nemhogy nem áruló volt, hanem még segített is a csapatnak utána.
Kihúzza magát és kissé felfelé kunkorodik büszkén a szája széle, indikálván, hogy nem kíván felrobbanni már annyira.
Azonban annyi világossá válik, hogy mégsem akarta megbántani. Legalábbis nem úgy, ahogy azt elsőre feltételezte.
Természetesen nem kap lehetőséget, hogy reagáljon is érdemben az elhangzottakra, a férfi ugyanis rögtön visszatérne a teázáshoz. Vagyis elütné egy teljesen hétköznapi, gyakorlati tevékenységgel a kérdéseket, melyekről úgy érzi, eleget szólott és ezzel el is van intézve. Mina sóhajt egyet.
- Szó sincs róla, hogy ne lennék vidám. Az leszek. De tényleg - ott voltam közöttük. Előző nap, az az előtti nap és két nappal ezelőtt is, feltéve, hogy jól számolom a napokat.
- Ott voltunk, igen. Ám Crispin talán arra gondol, hogy most, hogy a tragédiáknak vége, ismét meglátogathatnánk őket, ha nem is a technikai dolgok miatt, hanem... tudod. Lelki támogatás.
Végül is most, hogy a sötétség eltűnt és látszólag minden a régi kerékvágásban szalad tova, az emberek újratervezik az egész életüket. Még mindig kell nekik valaki, aki vigyázzon rájuk. Jobban, mint előtte.
- Rendben. Nem halok bele, hogyha ezredjére is megjelenek ott. Csupán nem akarom, hogy bárki is azt lássa... nem teszek meg értük mindent, amit tudok. Egyébként nem ugyanaz, ha száz meg száz torok üvölti, és ha egy. Feltéve, hogy annak az egy toroknak a gazdáját jobban ismerem, mint azét a rengetegét. Olyankor többet számít az egy. - villant egy jelentőségteljes pillantást a holdcsókolt felé, ahogy visszaindul a kéklő tetejű falak felé. Nem tudja, hogy ez végső soron érzelmi zsarolásnak számít-e, ám nem hajlandó bűntudatot érezni miatta, hiszen igazat mondott és őszintén beszélt. Ha valaki, aki nem ismeri, szidalmazza vagy kritizálja - akár úgy is, hogy voltaképp Mina segített neki -, nem fáj úgy, mintha egy barát teszi. Hívhatja vajon ennek?...
Útközben éppen egy citromfűvel teli négyzetméter mellett sétálnak el, ez eltereli a figyelmét az előbbi témákról és át is lépi az apró, lábszárközépig érő fakerítést.
- Szedek egy kicsit, hogy később majd ezekből is csinálhassunk teát.
- Gyorsan váltottál háziasszonyba.
- Esetleg kastélyiba. És hogyne. Megtanultam gyorsan váltani... - lép vissza az útra, immár egy maroknyi cakkos szélű, csalánra némiképp hasonlító, de sokkal illatosabb zöld levélkével a kezében.
Crispin pedig dudorászik. És a nap is süt. Egyszeriben mintha minden teljesen rendjén lenne. Derekát beadva elmosolyodik ő is.
Odabent pedig elvezeti a csapatot ugyanoda, ahol előző éjszaka - egészen hihetetlen - fogyasztották el vacsorájukat. Néhány lányka most is tevékenykedik itt, edényeket tisztogatva és pakolászva.
- Lányok, kérlek, pár percig vegyétek úgy, hogy pihenőt kaptok. Herr Crispin önmaga óhajtja elkészíteni a teáját. - ereszt meg egy halvány mosolyt az említett személy irányába, majd követi még tekintetével a pukedliző, majd távozó kontyos és felfogott hajú, szoknyás alakokat.

Próbálja elnyomni magában a sanda gyanút, hogy a férfi csak azért sorolja a bókokat halomra, hogy kompenzálja az iménti vagy félreértést, vagy nem félreértést. Azonban a tekintete alapján igencsak őszintének tűnik, ez pedig jelentős pirulást eredményez a leányzónál.
- Nos, a holdszentélyre, attól tartok, nincs szükség. Gyerekkorom óta nem nagyon vagyok vallásgyakorló. Talán jobbat tett volna dolognak, ha életben marad a családom, ám most már nem számít - jegyzi meg Damien egyre halkulóbb hangon. Talán lenézik azért, amiért nem követi népe hagyományait, de sok lehetősége erre nem volt, amikor vándorként az utakat járta. Más eszményeket talált magának és azok szabályainak vonalán haladt, és ez jól is ment egy ideig. Aztán... kicsit jobban, mint arra számított, elég csak körbenézni ebben a kastélyban. Azonban hálás mosollyal nyugtázza a kedves szavakat. Ilyenre se számítana egy bérgyilkostól. Ám Crispin nem a hagyományos ezek közül, mint kiderült.
- Abbigail kisasszonynak viszont miféle akadálypálya kellene? - érdeklődik kíváncsian, ezzel is elterelődik a téma saját gyermekkori nyomoráról - persze, ha figyeltek, elraktározhatják az információt és rákérdezhetnek, nem fáj már annyira a téma, hogy ne tudna róla beszélni. Akadálypálya, ez úgy hangzik, mintha valamiféle kis állatról lenne szó, akinek mozgásigénye van. Na persze a tündéknek általában sok a mozgásigényük.
- A kocsmáról jut eszembe. Jól emlékszem, hogy az volt az első szavad, hogy... valami borral kapcsolatos. Egyébként örülök, hogy ezzel szemben most a teánál tartunk. - jegyzi meg Mina huncutul és talán a kelleténél szélesebb mosollyal az arcán. Nem látogatja meg azt a pincét, amíg nem végzetesen muszáj.
- Gustav király becsmérlői...? No, ezt a történetet nem hallottuk még. - villannak a szemei pletykaéhesen. Bár a történet már valószínűleg régi, így nem pletykának számít, inkább anekdotának. Azt is meg kell hagyni, hogy igencsak sok történet lehet, amit még nem hallottak. A Crispinnel való találkozásaik nagy részében... próbáltak túlélni, harcoltak, illetve fürdőkben filozofáltak, ám az életéből mindössze annyit tudtak meg, hogy ismerte a hercegi párt.
A családja említésére kicsit megdobban a szíve és meglepetten áll meg a teremben való laza mozgolódásában.
- Noss... nemigen tartom velük a kapcsolatot. Így ez nem igazán a Nachtraben-klán terjeszkedése. - Picit elgondolkozva néz maga elé, fejét lehajtva. Nem is keresték. Biztosan hallottak a kastélyról, Eichenschildről... Talán vissza kellene mennie hozzájuk? De ott úgysem maradna. - Sok éve nem élek már ott.
Hangjából kihallatszik a szégyen, félelem és iszony és az elvesztegetett családi élet miatti fájdalom. Oly sokszor rejti magába ezt a kérdést és amikor előjön, mindig furcsamód sajog. Hiszen édesanyját még mindig cserbenhagyta, ha úgy nézzük. Neki is vele kellett volna jönnie... De hiszen nem hagyhatja el mindenki a kastélyt.

- A fogalomértési képességeimmel nincs probléma, kisasszony. - mutat rá, azonban hamar kiderül, hogy a dolog lényege a vicc, és egy újabb szúrás Crispinnek. Udvariasan kuncog a dologra, ahogy Mina is, nagyrészt őszintén egyébként. Nem nagyon tűnik úgy, mintha tényleg haragudnának egymásra - legalábbis nem úgy, mint akik képtelenek megenyhülni. Azaz Abigail.
Ezek után ismét a szokásos szóváltásuk következik, mely bebizonyítja, hogy nem, valóban nem. Bár még el kell telnie egy kis időnek.
Aztán Mina szeme hirtelen kikerekedik, ahogy a tündelány már a berendezést is bevonja a harcba. Tulajdonosi öntudata hirtelen felvillan, bár eszébe jut, hogy talán nem a legjobb ötlet arra emlékeztetni őket, hogy hálával tartoznak. Ettől se egymást, se őt nem fogják jobban szeretni.
- Falakon? - bátorkodik rákérdezni a vámpír, bár úgy tűnik, ez megint valami olyan dolog, ami csak rájuk tartozik,és azért gondolják viccesnek társaságban emlegetni, hogy a társuk értse az utalást, de a többieket a világért se avatnák be.
Na, azért reméli, hogy mégis.
Mina kétkedően néz a férfira.
- Mármint... tényleg viccnek szánod, vagy a mostani megjegyzést szánod annak? Néha nem vagyok teljesen biztos benne. - nevet fel. Valóban annyira konfliktuskerülő lenne a sötételf, hogy nem áll ki az érdekeiért, ha félreértik? Ugyan már, nem így ismeri őt.
Damiennek kedve támad megkérdezni, hogy akkor mégis milyen férfi lenne Abigail kedvence - már ha feltételezhetően nem Crispin az -, de túlzottan átlátszó pofátlanságnak hatna.
Crispin közben önállósítja magát és valóban teát készít - eszerint annyi sok problémája még sincs a dologgal -, nem igazán kérdezve rá, hogy mit használhat, vagy mit nem - ami logikus, végül is már kapott engedélyt, hogy mozgósítson mindent, amit csak gondol. Valóban el tudja látni magát. Hiszen jó ideje egyedül élhet technikailag. Igazán megérdemelne egy családot. Egy igazit, rendeset, egy békés életet.
Szélesen mosolyog vissza a férfira, ahogy ő kiosztja a teákat, természetesen humorral fűszerezve.
- Elvileg?! Nem bánnám, ha ellenőriznéd még egyszer.
Kissé gondterhelten jut eszébe, amit a méregkeverésről mondott. Az a gond, hogy nem tudja eldönteni, mi a vicc és mi nem. Attól tart, ez nem az.
A folytatás nem kevéssé biztató ezen a téren. Csak néznek nagyra kerekedett szemekkel.
- Igen, Anna, hogyne emlékeznék rá...
Mi a fene történik? Most komolyan meg akar minket mérgezni? Azok után, hogy befogadtuk? Na ne...
- Na most valaki gyorsan magyarázza meg, hogy mégis mit jelentsen ez... - Damien hangja némileg sötétebb, mint azt egy humoros helyzet megkövetelné, főleg, mert elég erős a gyanú, hogy mégsem az.

Annyira a semmiből jött a dolog, megalapozatlanul, hogy más nem tud megjelenni Minában egyelőre, csak a kétkedés.
- De hát... Úgyis csak szórakozol velünk. Mindig ezt szoktad csinálni. Szép hosszan felvezeted, aztán pedig nevetsz egy nagyot. Damien... tudod, hogy csak szórakozik velünk. - néz rá összeráncolt szemöldökkel, ám zaklatottan, hiszen ő sem hisz száz százalékban a saját szavának. Damien pedig csak figyelmeztetőleg néz vissza rá. Ő már egyáltalán nem olyan biztos a dolgában.
- Meglátjuk - feleli komoran. Aztán Crispin beleiszik a teájába. De hát ez semmit nem jelenthet. Egy-egy méregcseppet bárhova el lehet cseppenteni. Bárhova. Az, hogy a sajátjában nincs, semmit nem jelent.
Mina hatalmasra nyílt szemekkel pislog Abigailre. Mi a fene folyik itt? Az egész el lett volna tervezve? Mégis mi a célja ezzel az egésszel Crispinnek, ha nem egy hatalmas hecc az egész, hogy majd betegre kacagja magát, miután ijedt őzikeszemekkel esküdözik a bizalmáról?
De... miért is tenné ezt? Ezek után inkább meginog a bizalma, minthogy megerősödik, ezt jóformán a józan logika diktálja.
- Abigail? Te tudsz valamit hozzászólni a dologhoz? - kérdi kicsikét már hisztérikusan. Nem érti, mi a csoda értelme van ennek az egésznek.
- Crispin, azt javaslom, gondold végig, mit teszel azokkal, akik egy élőholtfelvonulás közepette befogadnak és megetetnek, mert nem vicces mérgekkel szórakozni a jelenlétükben. Könnyen lehet, hogy többet soha nem fognak nemhogy szívességet tenni, de a közelükben sem akarnak tudni és momentán még az életedet sem tudhatod biztonságban. A mi területünkön vagy és akad egy népes személyzet, ha mi nem lennénk elegek, így a logika nem éppen emellett szól.
Minden szava kimért és határozott. Kész arra, hogy harcba bonyolódjon velük, bár nyilván nem ez lenne a legkedveltebb elfoglaltsága. Főleg Abigail miatt, bár ki tudja, mennyire involvált ebben az egészben. Lehet, hogy ő is pusztán egy cinkostárs. Lehet, hogy tényleg az egész csak egy vicc. Bármelyik esetben, nagyon rossz ötlet volt. S ezt a másik félnek, avagy feleknek is tudniuk kell.
Mina elhűlve pislog. Érti a logikát a fenyegetésben, azonban annak hidegsége és racionalitása oly mód bántja, amely fájdalomra nem volt most kész. Nem, azt hitte, vége már ezeknek. Biztonságban érezte magát. És megint ezzel rontotta el, hát persze... csak csacsogott az idióta növényeiről és azt hitte, hogy végre lelt egy barátra ebben a nyavalyás feketeségben.
Miért szorítja mindig háttérbe az egyértelmű információkat és tesz úgy, mintha nem léteznének? Mint mondjuk azokat, hogyha valaki bérgyilkos, vagy éppen északi és hazudozó...
Ahogy belesüpped a csalódottságba, rájön, hogy talán válaszolhatna is.
- Fogalmam sincs, ezt miért csinálod, de tudd meg, hogy felesleges. Ha meg akarnál ölni minket, máshogyan is megtehednéd. Ez... ez nevetséges. És személyes sértésnek veszem. Legalább választhattál volna egy időpontot, amikor nem jókedvemben vagyok - És már remegnek a kezei is. Megint. A nyugalom, az sosem volt az erőssége. - Mégis mit akarsz ezzel? Máshogyan nem tudjuk elhitetni, hogy bízunk benned? Az nem elég, hogy itt alhattál az éjjel és még csak nem is állítottunk az ajtód - és egy idegen - ajtaja elé fegyveres őröket? Ez nem elég? Mégis ki más volna olyan bolond, hogy ilyet tesz? Vagy csak ezt akarod megmutatni, hogy túl... naiv vagyok ehhez a világhoz? Ez is egy "jó" tanács?! - A végére már felemeli a hangját.
Tessék, lásd, Crispin Cyne akárki Shadowbane. Ha nem számítanál, nem akadnék ennyire ki. De már lehet, hogy meg fogom bánni.

Még, hogy meghallgattatott. Te beképzelt kis...
Az agresszió olyan szintjei törnek utat Minában, amelyeket nem akart látni, semmiképpen nem most, és nem így. Szóval nem vicc volt, mert senki sem fogja a hasát nevettében. Remek, akkor mi? Mire fel ez a melodráma? Sürgető tekintete pásztázza a két... vendéget? Nevezheti-e őket annak?
És még drága barát. Ki bánik így a drága barátaival?!
Felkészül rá, hogy védekezzen, majd támadjon, minden izma megfeszül, ugrásra kész. Gyomra összehúzódik és a mellkasában égni kezd valami. Abigail viszont láthatóan nem nagyon tud az egészről. Vagy nagyon jól játssza, hogy nem tud. De valószínűbb, hogy Crispin nem osztotta meg vele ördögi tervét.
Ahogy nézi, Crispin megint arra készül, hogy egy elképesztően hosszú beszéddel örvendeztesse meg őket. Csodálatos. Persze most aztán ajánlaj, hogy legyen egy jó magyarázata, ezért akármennyire is nehezére esik nyugton maradni, igyekszik nem felpattanni a székből és fel-alá járni, vagy valami pusztítóbbat csinálni.
- Névtelen Árny? Oh... remek... Ne haragudj, ha olyan könnyedén nem bízom a dologban, és kissé a gyomrom is összeszűkült, talán halasszuk későbbre a teázást. - néz bele a csészébe, majd tolja picit arrébb magától egy igen erős cinikus mosollyal. A csészében a tea picikét meglöttyen, annyira, hogy egy-két csepp ki is ömlik az asztalra, ám majd ezzel foglalkoznak később.
Vajon a borral is ezt csinálta volna?
- Az a világ létezne, ha nem jönne mindig valaki és rondítana bele.- morogja Mina, magához képest sötéten.
Az a világ létezne, ha a részévé akarnátok válni, de nem, csak terjesszétek, hogy a világ mindenhol szörnyű és rossz, és éhezés, és mélységik, ki nem tojja le, ha már ez van, akkor miért kell még ezenfelül EGYMÁST is bántanunk? Mi a jóságos nyavalyáért kell a tüzet tűzzel oltani próbálni? Jó, hogy nem fog sikerülni. De aki esetleg vízzel próbálja, az hülye. Hát persze.
Hogyne remegne a keze az idegességtől. Hogyne bántotta volna meg. Miért kell még ezt is a fejéhez vágni?
Amikor az ősi ellenség említésre kerül, érdeklődve kezd figyelni, Látható az arcán, hogy a harag nem szivárgott még el belőle, de helyét átvette a szokásos kutató pillantás, mellyel szinte siettetné az időt és egyszerre fedne föl mindent.
Nem értem. Miért félti az életünket? Mi köze az ő valamiféle fenyegetésének hozzánk? Ha a világot elpusztítani akaró sötétségről beszél, azt nemigen tudjuk visszaverni a legutóbbi kiakadásunkkal. Akkor pedig mi haszna?
- Láttál engem valaha is hazudni? De most komolyan. És miből gondolod, hogy nem gondoltuk végig?
Komolyan, azt gondolod, hogy csak pihenünk itt, növesztjük a hasunkat, és - mégis miért, talán valamiféle alaki elváltozás látszik rajtam?! - nem is törődünk semmi mással? Ha ezzel még egyszer megvádol, én esküszöm, meghúzom a haját.
Irányíthatatlanul jutnak eszébe szitkok és felháborodások és alig tud mit kezdeni magával, amikor is a döbbenettől újra hatalmasra kerekednek a szemei.
Az apád.
No jó, hát ennyire voltak ők tisztában Crispin drága családjával. Semennyire. Minthogy csomó más dologgal sem, sem a Névtelen Árny-mivoltával, sem egyebekkel. Azzal sem, hogy miért nem a Crispin az igazi neve.
Aztán csend köszönt rájuk, s mindenki hatalmas levegőt vesz. Összenéznek, hogy ki kezdjen el hamarabb beszélni.
- No jó.
- Rendben...
- Oké, kezdd te.
- Nem, nem, nyugodtan.
- Fine... Szóval. Egyrészt, ha alapos okod van feltételezni, hogy ez a... személy bántani akarna minket, akkor igencsak szerencse, hogy éppen erre jártatok, vagy.... vagy ez sem volna véletlen?
- De mégis hogy? És miért? Miért tette ezt veled és miért akarna bántani minket? Soha nem volt közünk semmiféle... Névtelen Árnyakhoz, egyáltalán, kik is ők? Mert nem teljesen ugrik be, bármennyire is kulturálatlannak tűnhetek emiatt.
- A Névtelen Árnyak sötételf bérgyilkosszervezet. A hercegségé volt, amíg még... nos, létezett. Hogy most mi van velük, az kiváló kérdés. - Elgondolkozik, még mindig gyanakodva méregetve Crispint. Mina hevesen kapkod levegő után.
- Jó, tudnunk kell: kicsoda ez, és mit akar tőlünk? Miért gondolod, hogy bántana minket?

Nehezen tudja megállni, hogy ne forgassa meg a szemét párszor a hosszadalmas magyarázat alatt.
- Értem... világos, sikerült felfognom.
Ennél rövidebben nem lehetett volna a tudtomra adni, hogy félreértettem valamit?
A felháborodás és az elfogódás vegyes érzelemi eléggé megakadályozzák, hogy tisztán tudjon gondolkodni. Muszáj volt ezt így, és most? Éppen akkor, amikor, ha lehet, a legsérülékenyebb mindenki? Nem tudott volna azelőtt érkezni, hogy valaki vagy valami eltakarta a napot és még sokkal több vészt szabadított a világra, mint amely eddig járta? (Márpedig az sem volót kevés.) Vagy nem tudta volna bármikor máskor eljátszani ezt a trükköt, mint akkor, amikor már egy pillanatra azt hitte, barátot talált és megoszthat vele mindenféle jót, amit létezőnek hitt?
Mert neki, itt és most, akkor is létezik. Az efölött érzett csalódottság alkotja pedig keserűsége magvát.
- De ha úgy vesszük, még most sem tudod, hogy reagálnánk akkor, ha Ő jönne ide. Azt csakis akkor fogjuk megtudni, amikor megtörténik, mert valószínűleg nem azt tesszük egy idegennel, mint egy... olyasvalakivel, akit barátnak hittünk. - köt bele a módszerbe újfent, megragadva szinte minden alkalmat, amelyet lát, hiszen egy ilyen sértést csak van joga nem annyiban hagyni, vagy nem?
Ha egy idegen rám támad, nem szomorodom el.
Kíváncsi lenne, Abigail mit szeretett volna mondani, de természetesen nem hagyja Crispin kibontakozni őt most.
Egyre zaklatottabbá válik, ahogy újra és újra orrára kötik, mennyire értetlen. Éppen előretolakodó együttérzésének összhangját megbontja a fájdalom, hogy még az sem elég jó, hogy visszakérdez.
Mégis mit tegyek? Talán mindennapi bejelentés az, hogy azért fenyegetőzöm azzal, hogy megmérgezlek titeket, hogy tudjam: meg tudjátok védeni magatokat az apámtól, aki egy idióta?!
Föl akar pattanni, s fel-alá sétálni. Ám csak ujjai "dobolnak" a combján, a szövet elnyeli ugyan hangjukat. Ideges, kellene egy kis idő, amíg gondolkozik és hagyja lecsendesedni magában a hullámokat, de egyben el is akarja ezt kerülni. Ezeket a hullámokat meg kellene lovagolni. Mindig így érzi. Aztán néha gond van belőle.
- Várjunk csak, mégis mikor hívtál utoljára "Wilhelminá"-nak?! - jut hirtelen eszébe, mire Damien halkan felnevet mellette. Már nem is tud szúrósan nézni rá, csak értetlenül.
- Bocsáss meg. De néha nagyon jól észre tudod venni a részleteket.
Sóhajt. El fogja veszíteni a józan eszét. Ha eddig nem történt volna még meg.
- Azokban rejlik az ördög, nem?
- Azt mondják. No de, vannak fontosabb dolgaink is, mint megszólítások.
Jó. Legyen. Rendben, én pedig megyek és elásom magam a kertben.
A sértettsége a legrosszabbkor tud előjönni, tényleg, a legrosszabbkor.
Ahogy tovább hallgatja a férfit, ökölbe szorul a keze, maga elé képzelvén a felvázolt szadista apát. Az arca persze nem tiszta, pusztán egy vázlatos képet próbál összedobni az agya Crispin arcának elképzelt, idősebb verziója alapján, bár tisztában van vele, hogy jó eséllyel nem jól képzeli el az illetőt. Nem is számít. Bántotta őket. Mina pedig most szégyent érez azért, amiért erről nem tudott, amiért soha nem is hallott erről az ikernővérről és a fájdalmakról, amik Crispint érték. Holott honnan is tudhatna? Kinek a dolga lett volna erről beszámolni?
Hiszen fáj neki. Nem várhatom tőle sem, hogy tökéletes legyen, hogy mindent tudjon, mindig pontosan úgy viselkedjen, ahogy az elvárható, vagy ahogy illik. Személyes dolgokról van szó, a családjáról.
A növekvő együttérzés harcol benne a sértettséggel. Újra s újra megfeszül benne a fájdalom, ahogy ráolvassák a fejére, hogy értetlenkedik. Hát mégis akkora bűn, ha kérdéseket tesz fel? Ha nem tartja magától értetődőnek a dolgot, amikor közlik vele, hogy azért fenyegetik meg mérgezéssel, hogy tudják, mégis hogyan reagálna arra, ha egy idióta apa rájuk akarna támadni?
- Viszont ebből még mindig nem derül ki, hogyan reagálnék, hogyha az apád jönne ide, hiszen ez csak akkor derülne ki, ha valóban megtenné. Nem ugyanazt tesszük, ha egy idegen támad ránk, mintha egy... barátnak hitt valaki teszi ezt.
Úgy érzi, joga van megbántottnak lenni.
Ahogy viszont tovább hallgatja Crispint, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy mennyire elveszett. Még sosem látta ennyire... gyengének talán? persze nyilván nem lehetett könnyű összeszednie a szavakat és egyáltalán közölni őket.
Ahogy az ő bensőjében lassan átalakul a felháborodás együttérzéssé, úgy tűnik, Abigail is átmegy ugyanezen a folyamaton, s próbálja társát megnyugtatni. Minának pedig eszébe jut a nővére, az utolsó pillanatai, amelyeket a leginkább próbál elrejteni, nem gondolni rájuk sosem, meg nem történtté nyilvánítani az egészet. Pedig ez sosem működik, hogy ha nem gondolsz rá, akkor nincs. Még ponyvaregényekben sem. Nem gondolta, hogy Crispinnel ennyi a közös bennük. Bár nem akarta ezt a szánalmasan tragkus múltat osztani senkivel.
Szeme szúrni kezd, ahogyan érzi az áruló könnyeket közeledni.
- Nem ismertem ezeket a fájdalmaidat, mert nem beszéltél róluk sohasem. Nagyon sajnálom, ami a testvéreddel történt, ha... ha az én apám akarna bántani titeket, én.. azt hiszem, megértem, miért tetted ezt. Persze én nyilván nem tudtam volna megtenni - nevet fel elcsuklóan. Senki sem hinne neki, ha azt akarná elhitetni: ártani akar nekik, feltéve, hogy a barátai. Nem tudná megjátszani. - Apám.. ő sem a leg... szentebb vámpír, akit ismerek. Szörnyű dolgot tett és ha ártani akarna nektek... szóval igen, megértem.
Damien odanyúl a keze felé és megszorítja azt. A gyengéd mozdulat áttöri a gátat, amely eddig úgy-ahogy visszafogta túláradó érzelmeit és legördül néhány könnycsepp az arcán. Gyorsan letörli őket, majd visszaszorítja a kezet, mielőtt fölállna a széknől és megkerülné az asztalt, hogy Crispin mellé kerüljön. Bár legszívesebben erősen magához ölelné őt is, a maga védtelenségével, ezüst hajával, ami így előreborul és sírna a vállán jó darabig, pusztán annyit tesz, hogy a vállára helyezi a kezét. Még mindig visszafogta magát.
- Nem szabad hagyni, hogy több embernek ártson Hogyha bármiben segíthetek - és remélem, hogy ennyi harci tapasztalattal azért megtehetem -, akkor meg is teszem, mert tűrhetetlen, hogy egy ilyen valaki abban a hitben járja a világot, hogy normális, amit tesz. Tu-tudnunk kell, mennyi embert állított maga mellé, hogy mennyire erős.
Damienre pislant, és nem kell sokáig várnia, hogy a megértést és egyetértés megjelenjen a tekintetében.
- Csatlakozom. Túl sokakat láttam, akik túl sok szenvedést okoztak másoknak ahhoz, hogy megérdemeljék a boldog életet. Legtöbbjük ennyire azért nem volt elvetemült.
Ő is feláll a székéből. Utólag nem biztos benne, hogy ezt kellett volna-e tennie, de valahogy úgy érezte, ez helyes. Ráragadt az ünnepélyes hangulat, ami a legkevésbé sem megalapozatlan.
Van egy kastélyunk, ez jó kiindulópont. Jó védelem. Ide akarnak jönni? Próbálják csak meg. Méltó fogadtatásban lesz részük. - gondolja magában, ahogy a vér izzik már benne, hogy újra megmutathassa valakinek, mi is az, amit megérdemel.

Szenvedve sóhajt fel. Fél perce, nyilván fél perce.
- Crispin Shadowbane, ennél sokkal jobb humorhasználatra is képes vagy te, én tudom.
Ezzel tisztában van. Példáját is látta már nem egyszer. Azonban természetesen Herr Szószátyárnak muszáj a lehető legkomolyabb helyzeteket is viccé formálnia.
A nevekről eszébe jut a férfi nevével kapcsolatos rejtély is, és felírja gondolatban, hogy nehogy elfelejtse. Hiszen mikor lenne rá jobb alkalom, hogy megkérdezze, mint most? Voltaképpen azóta fúrja az oldalát, mióta... nos, mióta legelőször megkérdezte, ám akkor nem kapott választ. Azóta azonban sok dolog történt, s a bizalom fonalai olyasfélék, hogy új utakat nyitnak idővel és tettek következményeként.
- Ne kezdd ezt. Fölösleges. Nem pályázunk a fejedre, amennyiben nem zagyválsz logikátlan dolgokat... persze, volt logikájuk. Most már érthető. Ám még mindig más egy barát, és valaki, aki annak állítja be magát.
Ezt a témát viszont nem forszírozza tovább. A sokk hatalmas volt, hatásának kellett kis idő, hogy lecsengjen, azonban elmúlt és akármennyire is igyekszik minden gyanakvást összeszedni, amely van benne, nem képes akkor sem az ő gyilkosukként elképzelni a holdcsókoltat. Ezen megérzésekre márpedig hallgatni kell, eddig ritkán csalták meg, még ha Mina naivitása miatt olykor fölösleges paranoiának is hitte őket. Nem, nem Crispin lesz az, aki ártani fog nekik, legalábbis szándékosan semmiképp.
Azt viszont láthatóan nem szeretné, hogy segítsenek neki.
Hát persze.
Erre már a vámpírlány is megleli szavát.
- Mind ezt mondják. Az elején. Hidd el, olvastam rengeteg hősről, aki megpróbálta eltaszítani családját, barátait attól, hogy támogassák őt, és végül mind jobban jártak, amikor végül mégis engedtek nekik! Ez nem gyengeség. Nem te sodrod bajba azokat, akik segíteni akarnak neked, ez az ő döntésük. Azzal, hogy elhatározzák, magukra veszik a veszélyt és vállalják, hogy van annyi erejük, hogy legyőzzék. Mondd, nem demonstráltuk eleget erőnket? Nem volt elég az a rengeteg kultista, akit a másvilágra küldtünk együtt? A pókok, az élőholtak és még ki tudja, hány szennye a világnak?... Kezdem eltanulni tőled ezeket a monológokat. - ráncolja meg a homlokát elgondolkozva.
Abigail sem hagyja magát lebeszélni. Ez jó, nagyon jó. Bár... nem lenne jó, ha neki baja esni. Az ő képességeiben nem biztosak, pusztán a kötődéseiben, ez pedig veszélyt jelenthet.
De ugyanezt láthatja Crispin is bennük. Talán eszetlennek hiszi őket, amiért segíteni akarnak. Mivel győzhetnék meg?
- Miből gondolod, mi lenne az, ami ebben a Crowne-ban olyan hatalmas, hogy egy összeverbuvált, erős csapat sem tudna elbánni vele?