Küldetés: Az éjszaka szárnyai (V.I.SZ. 821. Ősz)

Az éjszaka szárnyai

Várható volt, hogy egyszer szükség lesz erre. Fajtájuk mindig olyannyira büszke volt, minden torony maga portékáira, képességeire, hogy sokan el sem tudták volna képzelni az összefogást másokkal. Sőt gyűlölték társaikat, elzárkóztak tőlük, mindenki élte a maga kis életét a saját zugában. Viszont amikor ugyebár egy nagyobb ellenség jön szemben, sokan felismerik, hogy össze kell fogni a legyőzéséhez.
Szóval legyen követ. Egy tanáccsal kapcsolatban, melyben a családfők képviseltetik magukat. Ő, aki elhagyta a családját, és bár Dél mellett fektette le hűségét, a Nachtrabenek között évek óta nem járt.

- You should have seen that coming.
- Our language is not this, elf.
- Rendben. Akkor beszélek a nyelveteken, hogy erősítsem a fajodhoz való tartozás érzetét.
- Most gúnyolódsz velem?
- Eszem ágában sincs. Tényleg nem. De valakinél működik, ha humorral reagál a komoly helyzetekre. Kevésbé lesz feszült.
- Feszültnek tűnök?
- Áh, nem, csak egy kicsit... Az utóbbi napokban máson  sem jár az eszed. És a szavaid sem. Enni is alig eszel.
- Kizárt dolog, teljesen jól vagyok lakva...
- Legutóbb nem kértél az almáspitéből! Ez kóros, ugye tudod?
- Csak... a család. Mit fog Herr Johannes szólni? Egyelőre még csak egy követ vagyok, de mi van, ha úgy történik, mint oly sokszor és sokkal mélyebben beleszövődöm ebbe az egészbe?
- Megoldod. Ahogy mindig is.
Hát persze. Könnyű mondani. Kétkedő tekintetének következtében ki sem kell mondania a szavakat.
- Valahogy gyakorolnom kell a birtok egyedül való fenntartását.
Mintha ennyi alkalmazottal olyan nehéz lenne.
Na persze vannak azok a gazdasági dolgok, amelyekben Mina még mindig nem túlzottan profi.
Úgy dönt, megérdemel egy kis pihenőidőt, amíg összeszedi a gondolatait, lehűti a fejét és összeír egy listát legalább fejben a dolgokról, amiket vinnie kell. És egy listát arról, hogy minek kell itt zajlania, amíg nincs itt. És felkészül egy újabb búcsúra.
Meglátogatja hát a kertjét, s szentimentális elmélyüléssel ad teret az olyasféle gyenge, avagy gyengéd érzelmeknek, melyeket egy időre piciny kalitkába kell majd zárnia és erősnek mutatkozni. Luxot, a kis menyétet viszont hozni fogja, ebben biztos. És Hedwiget is. Legalább az állatai legyenek vele, akkor olyan lenne kicsit, mintha mindent magával vinne, a múltját és a jelenét a jövőbe, annak minden függelékével.
Megvacsorázik még egyszer, utoljára az Anja receptjével elkészített almáspitéből, s egy kiadós lakoma és egy  sikertelenül visszafojtani próbált könnyekkel teli búcsú után felnyergeli Vollwindet és útnak indul a Mocsárvidék felé.

Szegény ló. Nem az efféle időjárásra tervezték szegényt. Nem is feltétlen fogathúzásra, azonban ha valaki vagy valami a vámpír szívéhez nő, nehéz megválni tőle. Pedig sokan mondták már, hogy beszerezhetne nemesi külsejű fehér, vagy elegáns fekete lovakat. Esetleg Schwarzritter-tenyészetből párat. Ők jobban bírnák az éghajlatot.
Minán ismét rajta a kabát, melyet akkor, mikor még szinte gyerek volt, mikor elhagyta a családi házat, vett magához. Most már belenőtt, testben és lélekben is, és talán felkészült arra a feladatra is, amely most rá vár.
Követ. Ez tetszik. Diplomatának kellene lennem, nem harcosnak. Miért nem születtem Neulandernek?.. Bár... nem. Nem tudnám olyannyira maszk mögé rejteni magamat.
Mosolyogva simít végig a nyakába tekeredett menyét bundáján.

Szóval végül mégis a diplomatákkal haladt együtt. Ez nem lepte meg, és különösebb nehézséget nem is okozott neki, hiszen némi ismeretségre szert tett közöttük még unokafivére születésnapján. Kimértségüket és hűvösségüket ugyan még mindig nem tudja utánozni, hiszen olyanok, akár a téli folyóvíz, ő pedig sokkal inkább hasonlatos a szeszélyes éjlánghoz. Azonban itt a cél közös és ki tudná ezt jobban, mint a Neulanderek?
Igyekszik néhányukkal beszédbe elegyedni, kiigazodni rajta, kinek mi az elképzelése, mennyire bizakodóak illetve miféle kétségeik vannak az üggyel kapcsolatban. Útközben kap néhány udvariasságba gazdagon becsomagolt kérdést a saját életét illetően, Eichenschildet is belevéve. Igyekszik tőle telhetően válaszolni, szívében meghatottan lobogó tűzzel és várakozással.
Ahogy a kavargó feketeséget látja, már van egy sejtése, hova jöttek. Egy sejtése, mélyen a zsigereiben. Szinte már meg sem lepődik, amikor ez beigazolódik és a sötétség egyre ismerősebb alakot vesz fel, ívei, vonalai, kontrasztja eleven emlékként lebeg a szemei előtt. Könnyek akarnak a felszínre szökni, de túl erős már a tartás benne, semmint hogy csak úgy elengedje őket. S még több a bizonytalan tényező.
Itthon van.
Egy otthon, amely mindig máshol van, ez általában meg szokta zavarni a lények identitását. Így olvasta mindig, a vándorok maguk se tudják igazán, hová tartoznak. De ő imádta felfedezni újra meg újra a környéket, amikor a torony máshova került. Az épület és környéke maga pedig mindig ugyanaz maradt. Egy menedék, amelyet vittek magukkal. Annyira szerette.
Annyira szereti még most is, jön rá, rápillantva a falakra, pillérekre. Nem tudja gyűlölni. Nem tud haragudni rá. Nem hibáztathat egy helyet, egy egész nemzetséget egyetlen személy hibája miatt.
A Nachtrabenek sorban menetelnek és a vámpírok egymás után mutatkoznak be, elvonulva egy éjlángból alkotott boltív alatt. Ámulva nézi és gyönyörködik, aggodalmai ellenére is, hiszen bámulatos, miféle fellengző esztétikát képes a családja létrehozni. Ezzel a viszonylag egyszerűnek tűnő tűzzel annyi mindent lehet kezdeni, erre már rájött.
Olyan régóta nem látta őket. Dieter volt a legközelebbi kapocs. Mások úgy élnek, hogy nap mint nap társaikkal gyakorolhatják az árnymágiát, ő pedig... Hova került? Egy emberkastélyba, embereket uralni, egy embert szolgálva.
égető érzést érez a gyomrában. Ezerszer elpróbálta már, miket mondhat nekik, miféle kérdéseket tehetnek fel és felkészült arra is, ha olyan kérdés jön szembe, amelyre nem számít, azonban a tapasztalatok alapján ez még mindig nem jelent semmit.
Nyugalom.
Ahogy rá kerül a sor, természetesen ő is bemutatkozik. A teljes nevével. Nem, mintha titkolhatná, ki ő, elég ránézni az öltözékére. Most megint más érzés kimondani. Miután elszökött... elmenekült... (mily pejoratív szavak, mily gyávaságra utalók), sokáig pusztán a keresztnevét használta. Bujkált, ahelyett, hogy büszke lett volna.
Ahogy átlép a boltíven, s vegyes érzelmekkel fürkészi az arcokat, részleges megnyugvására nem lát ismerősöket. Egyelőre. A vámpírok közt vegyesen, akár sárga virágok az élénkzöld gyepen, elszórva a hellenburgi csapat és kíséretük várakozik. Próbálnak beilleszkedni, bár némelyikük mintha feszengene. Szokatlan a helyzet nekik, itt láthatóan a vérszívók faja van többségben.
Amely régen volt már így. Identitásának régi, ősi része erőteljesen lüktetni kezd.
Ekkor egy éles, érdes női hang zökkenti ki.
- Nicsak, Bongyor Hercegnő! Egy darabban sikerült a folyó mellől hazaérni?
Bon...gyor? Tessék?!
Elkerekednek a szemei. Kell egy pár pillanat az agyának, hogy felfogja, honnan ismerős, amit hall. Bár ezt a színtiszta, természetes gúnyt nemigen lehet sok mindennel összekeverni.
Úgy fordul sarkon, mintha éppen egy számszeríjat szegeznének rá, azonban ilyen nem történik szerencsére. Pusztán egy ismerős, hidegszürke tekintettel találja szembe magát, melyet egy szőke hajú vámpírnő visel, mellette őszülő hajú, szürke egérszerű szolgájával, aki sokkal szimpatikusabb nála.
- Parancsol?
Oh, te jó ég, hát ti már hiányoztatok. Halvány mosoly terül szét az arcán a megkönnyebbüléstől. Ezt a stílust már megszokta. Tőle meg.
- Rég nem találkoztunk. Részemről az öröm. Így van, teljességgel épségben hazaértem, mint láthatják. - villant meg egy szívélyes mosolyt. Amely persze csak látszólag szívélyes, s egyébként nem volna kenyere, de nem akar fölösleges konfliktust generálni. Ez csak Flandre megszokott kifejezésmódja, semmi ok arra, hogy egymásnak essenek. Kivéve, ha a nő most is olyasféle diplomáciát akar alkalmazni, mint annak idején Joanesburg környékén.
Maszkabálhoz készült ő is, a fele arcát takaró, gazdagon díszített piros maszk még majdhogynem nőiessé is teszi fagyos ridegségét.
- És pont itt. Nem is tudtam, hogy a Nachtraben család intendánsa vagy. - húzza ki magát Flandre von Schattenstahl.
Halkan felkuncog. Intendáns. - Hozzájuk tartozom, igen. - dönt végül úgy, hogy jelen időt használ. Valóban nem mutatkozott volna be annak idején? Érdekes.
Hangjából némelyest kihallatszik a melankólia. Az izgalom fekete pillangókként kering körülötte. A torony, amely bárhova képes eljutni. Gyerekkori képzeletének varázslatos kis kastélya. Majd pedig rémálmok színtere.
Vajon mi lesz most?- Brunhild nagyúr maga választott testőrének. Meggyőző volt a sok levágott csáp a falon...csak viccelek, elolvadnak, ha megölöd a mocskokat.
Oh, ne. Csápokat ne emlegess.
A nő mindenesetre jól elnevetgél. Nem sokat változott. Ez némi biztonságérzetet ad, a vámpír tudja, hogy mire számítson.
Gondolataiból egy ismerős fajtárs megjelenése zökkenti ki. A Nebelturm kovács, aki azt a gyönyörű fémfát alkotta nem kis pénz ellenében, azonban profi munkával, a báltermükbe.
- Herr Johann. Örömömre szolgál, hogy itt láthatom - köszönti őt immár őszintén és irónia nélkül. Megkönnyebbül, hogy egy ismerőst láthat, majd eszébe jut, miket is gondolt arról a fémfáról, melyet a férfival készíttetett.
- Üdvözlöm Frau Willhelmina. Kellemes meglepetés, hogy önt is itt láthatom. Lenne egy perce amit velem tölt el egy... nyugodtabb helyen?
Ekkor veszi észre, hogy kedvese, Viktória is ott lapul a férfi robusztus teste mögött, annak takarásában, s mintha indulni akarna Mina felé, ám Herr Johann valamiért nem engedi neki.
A tömeg egyre gyülekezik közülük. Körbetekintve a nemesi arcokból nyilvánvaló, hogy kik lehetnek a családfők.
Egyszer csak üvegpoháron koppanó körmök hangja töri meg az egyenletes, zsibongó kakofóniát.
Mind odafordulnak, s egy egyszerű, fehér maszkkal eltakart arcú fehér férfi látnak. Hajszálai, akár egy százéves aggastyáné, mégis frissebbnek tűnnek, egzotikusnak és erőteljesnek.
Pontosan tudja, kiknek van még ilyen hajuk. A sötét tündéknek. Ám ő nem az.
A karcsú, széke felett lebegő alak olyasmi hangon szólal meg, mint a forró nyakat karistoló borotva.
- Drága véreim! Köszöntök mindenkit szerény otthonunkban. Én, Johannes von Nachtraben örömmel nyitom meg az Éjféli Tanácsot.
Csend és feszült figyelem övezi szavait. Mina gerincén a hangja hatására végigfut egy furcsa, de kellemes borzongás. Ő volt az, akit csak néhányszor, a szeme sarkából pillantott meg és hatalmas személynek tűnt. Elérhetetlennek, érinthetetlennek és titokzatosnak. Amilyennek lennie kellett. Mintha még most is ugyanaz lenne, a legendabeli alak, akármennyire is nem gyermek már ő.
Azt szokták mondani, a vér megfagy az erekben, azonban épp az ellenkezőjét érzi, ahogy a fehér hajú férfit megpillantja. A maszkon keresztül keresi a tekintetét, vajon észreveszi-e őt, kiszúrja-e, rákiált-e, mint áruló...
Nem, nem, túloz. Még mindig túloz. Nem árult el senkit. Hisz itt van. Teszi a kötelességét.
- Kérlet élvezzétek családunk vendégszeretetét. Holnap kipihent testtel és lélekkel látunk majd neki a gyűléseknek. De addig is, élvezzük azon kevés alkalmak egyikét, amikor mi vámpírok együtt lehetünk, s együtt mulathatjuk az időt.
Kezei kábán indulnak meg a levegőben, hogy csatlakozzanak a taps ösztönös mozdulatához, melyet a tömeg elindított.
Ennyi lenne hát? Ezek után folytatódik az ünnepség, mintha mi sem történt volna?
El kéne engednem magam. Ez volna a lényege. Tudni kell, mikor mire kell koncentrálni és most pihenni kellene, még mielőtt rátérünk a dolgok kellemetlenebb részére.
Nehezen fog ez menni.
Flan ekkor regisztrálja Herr Johann jelenlétét.
- Johann, mi? - vigyorodik el pimaszul. - Flandre von Scattenschtahl, szolgálatodra. Családom kísérője, s Brünhild nagyúr testőre.
Mögüle a fakó leány szürke hangja visszhangzik.
- Seraphina Scattenschtahl, szolgálatára.
- A hölgyekkel csaknem két esztendővel ezelőtt volt szerencsém már találkozni, egy különösen... kellemetlen kultistacsapat eltüntetésének keretén belül. - igyekszik felvázolni a helyzetet Herr Johann-nak. Valamivel meg kell magyarázni, miért állt szóba ezzel a jelenséggel, akit Flannak neveznek.
Azt a részletet, hogy a hölgyek simán hagyták volna, hogy egy ártatlan lány meghaljon, inkább kihagyja. Meg azt is, hogy mi lett a halott kultista fejével flan csizmája alatt.
A kovács azonban egy biccentés után egyszerűen csak sarkon fordul és elindul kifelé. Majd ennyit szól vissza:
- Bocsánat hölgyeim, de ki kell szellőztetnem a fejemet.
Ezek után Flanék is távoznak egy biccentés kíséretében. Ő pedig próbálja meggyőzni magát, hogy nem rontott el semmit és valami más van a háttérben.
Valaki más azonban mintha odatermett volna. Egy két copfos, törékenynek tetsző leányzó, fehér hímzett felsőben és sötét alsóban. Arcán olyasféle vigyorral, mely gyerekkora zaklatóira emlékezteti Minát. Aztán veszi csak észre, hogy a kislány oldalán egy mosolygó színházi maszk lóg.
Rápislant, és megvonja a szemöldökét.
- Lehetek valamiben segítségére, kisasszony?
Erre mintha felvidulna, s mélyen néz a szemébe.
- El sem hiszem. Annyi év után újra ide tolod a képedet.
A föld fordul vele egyet.
Az első gondolata Ade. Csakhogy ez a leányzó kicsit sem hasonlít rá. Nem. Nem hasonlít senkire, akit valaha látott, akármennyire is próbál visszaemlékezni.
- Öhm... Ki is vagy te, hogy megkérdőjelezd, mikor jelenek itt meg s mikor nem? - ráncolja a szemöldökét. Reméli, számonkérése kellően hideg és távolságtartó és/vagy tekintélyt parancsoló. Mégis hogy beszélhetnek így vele?
Hmm, talán nem veszett még kútba az a híres büszkeség, amit annyit emlegetnek.
Ekkor ismét eszébe jutnak egy két pár szárnnyal rendelkező gyönyörű, aranyszínű, sima arcú angyalfiú szavai. "Alázat, Wilhelmina."
Próbálja megkeresni magában a helyét annak is.
- Ó, jaj, hova tettema modorom. - huppan le elé az eddig lebegő, cipővel nem rendelkező leányzó. - Becses nevem Lucretia von Nachtraben. Világ életemben találkozni akartam veled. Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra.
Nehezen tudja megállni, hogy ne kerekítse kistányér méretűre a szemeit. Nem teljesen tudja eldönteni, hogy a leány még mindig gúnyolódik vele, vagy az előbbi csak egyfajta bevezető volt.
Legendákat. Vagy mocskolnak és elhordanak mindenfélének. Kitől hallotta ezeket? Végül is biztosan eljutott a hír oda is. Hiszen ők mindent tudnak. Csak keveset mondanak el.
- Van, amire büszke vagyok, van, amire nem. - Minő bölcs, Nachtraben kisasszony... - Valóban ennyire híres lennék? Te honnan hallottál rólam?
A kíváncsiságnak nem tud gátat szabni. Lelke furcsán kavarog. Ez volt az, amivel nem mert szembenézni? Valóban a dicsőség elől menekült? Hisz dicsérték már a vérengzésért is, amire valóban egyáltalán nem büszke. Mégis, mellkasa tájékán kellemes forróságot érez most. Mintha elszabadult volna valami, amit eddig nem mert kiengedni ketrecéből.
- Rokonoktól leginkább. - mosolyodik el Lucretia még jobban, nyitva hagyva a kérdést, hogy kinek a rokonairól van szó, bár logikus lenne, ha a sajátjaira gondolna. - Mondd csak, szeretnél holnap ott lenni a tárgyalásokon? Tudod, a követeket nem szokták beengedni. A családfők kivételével nem sok ember ül be oda.
- Talán el tudnád intézni, hogy mégis mehessek? - ébred fel benne az információigény és enyhe gyanakvás.
- Ó, hát persze. A főág pátriárchájának örököse vagyok. - mosolyog tovább a lány, s csak egy pillanatra érződik úgy, mintha megsértődött volna, amiért kételkednek efféle "hatalmában". - Azonban nem én juttatlak be. Hanem el tudlak vezetni ahhoz, aki bejuttathat. Őt kell az ujjad köré csavarnod. Cserébe csak egy apró szívességet fogok kérni. A részleteket később megbeszéljük.
Ó, szóval egy konkrét üzleti terv... Nem véletlenül jelent hát meg itt.
- Várjunk. Ujjam köré csavarni? Ha ennyi legendát zengtek rólam, csodálkozom, hogy azt feltételezed, képes lennék ilyesmire... - kérdi kissé értetlenül és felháborodva. Képesnek talán képes lenne, azonban a szándék már egészen más dolog. Ennyit arról, hogy egy egyszerű feladatot elvállalt. Lép kettőt és máris el akarnak vele csábíttatni valami nemest? Magas Dornburg-kastély...
- Ejnye, te szemérmetlen lány. - kezd el kuncogni családtársa, ő pedig hirtelen nagyon vörössé válik arcban. A francba, szóval nem erre gondolt... Miért kell hát ilyen félreérthetően fogalmazni?!
- Oh. Nos, a szóhasználattal vigyázni kell.
- Egyáltalán nem erre gondoltam. Nincs más dolgod, mint a megfelelő ajánlattal előállni. Az illető neve Luthen von Nebelturm. Ő és az apja elég...eltérő véleménnyel vannak Hellenburgról. Biztos vagyok benne, hogy gond nélkül szót tudsz vele érteni.
Na ez már mindjárt más.
Végül is követként jött. Diplomata akart lenni. Éppen ez lenne a feladata.
- Tehát őt és az édesapját kellene meggyőznöm, hogy csatlakozzon az ügyünkhöz? Véghezvihetőnek hangzik. Miért kerestél meg viszont éppen engemet?
A feltételezett bizalom, még ha formalitás is, jólesik. És valóban bízik benne, hogy sikerülni fog.
- Mert amit ő akar, ahhoz Hellenburg beleegyezése kell. Ehhez pedig egy Hellenburgi követ. - emelkedik el a földről ismét a lány, csak hogy közelebb lebegjen Minához és egyenesen a füléhez hajoljon, súgva: - Óvakodj a Neulandertől. Nem véletlen, hogy meghívtak ide.
Majd ravasz, kissé már-már őrült vigyorral libbenjen tova.
- Kétlem, hogy egyetlenegy lenne itt...
Melyik Neulanderre gondolt mégis?
- Hé... kisasszony, ne siessen! Volna még egy kérdésem. - kiált utána kicsikét későn észbekapva, vagy kissé túl későn szedve össze az elhatározást. Ha a lány visszalebeg felé, megkérdi:
- Ismeri a... a szüleimet?
Próbálja nem hagyni, hogy hangja remegjen, ahogy kimondja a szót. Rettentően furcsa. Mintha rozsdát kapargatna egy rrég nem használt fegyverről. Vagy évszázadnyi port egy ósdi tükör felületéről. Lucretia azonban csak nemet int a fejével és már nincs is itt.
Nem. Tehát nem. Vagy igazat mond, vagy hazudik, ez most nem számít. Részleges megnyugvással és furcsa meghatottsággal sóhajt egyet. Attól még itt lehetnek. Megkeresheti őket. Vagy akár csak beléjük is botolhat. De először a feladat. Most nem hagyhatja, hogy elterelje a figyelmét bármi is.
Mindenesetre van egy neve. És instrukciói. Meg egy szívessége, amelyet még nem tud, hogy mi, ez a részlet picit zavaró, de itt az idő továbblépni...
Ahogyan gyermekkorában tanították, próbál elvegyülni a tömegben. Fel is teszi hollócsőrös, díszes, kissé nőies, ám nem túl csicsás maszkját, mely tollakkal van díszítve, és megkörnyékezni igyekszik egy szimpatikusnak és megbízhatónak tűnő vámpírt. Éppen frissen csapolt vért szürcsölgetnek, ahogy általában a bálokon. Szinte furcsa, hogy most már nem feleennyi magas, hanem egymagas velük majdhogynem.
- Elnézést, hogy zavarom. Luthen von Nebelturm urat keresem, ismeri esetleg?
Egy elegáns, hetyke bajszú úr rögtön fejet is hajt neki.
- Áh, Luthen úrfit ott találja. - kezének finom mozdulatával indikálja, hogy oldalt találja a férfit.
Meg is pillant rögtön kettőt is. Egy kisebb tömeg közepén állnak, ám annak ellenére, hogy minden vámpír rendelkezik néminemű nemességgel, valakiknél ez sokkal markánsabb, így ők ketten sem keverhetők össze a többiekkel.
A hasonlóság köztük szembetűnő, azonban a különbségek is élesen kiviláglanak. Egyikük magas és szikár, szakállal és komor arccal, akár egy szikla, a fiatalabbikuk pedig akár egy vízen sodródó falevél, könnyed és laza, ruhája sincs túldíszítve, pusztán egy bross villan a sötét szöveten. Fekete haját hátrasimította és összefogta, s a fény úgy csillan rajta, akár egy éji folyamon. Szemei is nyíltabbak a világra, mint az apjáéi, ki gyanakvón húzza össze őket.
Nagy levegőt tesz, kiigazít a homlokából pár kósza tincset, hogy ne rontsák az összhatást, majd könnyed léptekkel a pároshoz lebeg.
Úgyis olyan ritkán csinálja. Megjött a kedve azok után, hogy látta a lányt ily légiesen közlekedni. Nem is tudja, miért szokott le róla. Talán, hogy ne legyen túl feltűnő. Hogy ne tűnjön annyira ki az emberek közül. Egy lebegő grófnő mégis sokkal fellengzősebb, mint egy lábakon járó.
- Tiszteletem, uraim. A nevem Wilhelmina von Nachtraben. Értesüléseim szerint ön Herr Luthen von Nebelturm. Volna ideje egynéhány szót váltani velem?
Maszkja mögül halványrózsaszínes szemei őszintén villannak az ifjúra, miután egy udvarias pillantást vetett az idősebb vámpír felé is. Érzi a belőle sugárzó tiszteletet megkövetelő eleganciát.
- Áh, örvendek a szerencsének. Valóban én volnék Luthen, Lothar fia, s első gyermekei közt. Miben lehetek szolgálatára. - gördülnek a szavak könnyedén a fiú ajkairól.
Várjunk csak. Lothar.. Luthen... Kreativitásuk valóban határtalan. Hoppá. Hát így fogok én bejutni a követekhez.
- Lothar? Herr Lotharhoz van szerencsém? Bocsássa meg tudatlanságomat. - hajtja meg fejét kissé. Meglepődik maga is, nem szokása kezdetekben megalázkodni, ám nem érzi úgy, hogy ezzel lealacsonyítaná magát. Pusztán megadja a tiszteletet. Vagy... talán egy kissé aggódik is. Talán. - Nos, jómagam őfelsége Rudenz király kívánságait közvetítem. Őfelsége igencsak hasznosnak és gyümölcsözőnek ítélte a közelmúltban kialakult kereskedelmi kapcsolatokat és ügyködik ezek fenntartásán. Minthogy az Éjféli Tanács minden vámpírcsalád, s így a különféle mesterségeket kezükben tartók gyűlése is, ez is egy olyan téma, mely elkerülhetetlen. Ugyanilyen fontosságú a déli határ biztosítása. Mint a Nebelturm család tagja, nyilván tisztában van vele, fegyvereik mennyit számítanak az Északkal vívott csatákban.
Nagyon reméli, mindent elmondott, amit kellett. A pár éves rutin némileg megolaoztqa a nyelvét eme stílushoz, azonban még mindig nehezére esik néha. Túlságosan elszokott tőle.
A sziggorúság nem múlik el a nagyúr arcából, ahogyan csak a fejét fordítja oldalra kissé a lányra nézve.
- Részemről a megtiszteltetés. Hellenburg valóban remek partnere családunkak évtizedek óta.
A fiú mellett apja mintha a teljes ellentéte lenne. Egy tömör szobor, akárcsak a fém, melynek megmunkálásáról családjuk híres.
- Örömömre szolgál, hogy ebben egyetért. Pusztán a megerősítésére volna szükségem, hogy továbbíthassam őfelségének: továbbra is számíthat a támogatásra. Ezekben az időkben több szükség van erre, mint békeidőben. Azazhogy azokban az időkben, mikor nem kellett ennyi ellenséggel foglalkozni.
Nem, nem pánikolunk és nem akad össze a nyelvünk. Menni fog. Nem szabad, hogy megfémlemlítsen a rövid válaszaival. Talán pont ez az eszközük az érvelés elhárítására.
- Ez csak természetes, drága leányom. Még ha az ég is szakad ránk, biztosíthatom, áruink ott találják magukat a napfény városának piacain.
A szavak... megfelelőek. A hangsúly... nem túl biztató. Mintha hullámokként kellene ostromolnia a part szikláit.
- Hálás köszönetem. Közvetíteni fogom szavait. - Udvarias tekintete mögül kiviláglik a kérdés, s egy pillanatra áttér tekintete Luthenre. Ő jó ideje csendben van, pedig alapvetően neki szánta a kérdéseket. Nyilván nem lehet könnyű egy családfő fiának lenni és így megtartani a saját véleményét, hiszen számítanak rá, annyi minden nyugszik a vállán... de mégis. A leány nem adta volna feladatul, hogy győzze meg őket, ha nincs erre szükség. Nem lehet ilyen egyszerű. Valahogyan el kellene érnie, hogy Luthennel kettesben maradhasson.
Ujjak köré csavarni. A fenébe is. Ha őszintének kellene lennie, nem pusztán üzleti okokból nem bánná ezt a kettesben maradást.
Koncentrálni. Koncentrálni kell... nem igaz, hogy minden második pillanatban megzavar valami!

- Szóval mik Hellenburg tervei az újonnan kialakult veszélyekre? - kérdi az ifjú Luthen, ahogy sikerül elvonulniuk egy közeli asztalka mellé, majd meg is kínálja vérrel, melyet Mina hálásan elfogad. Azért óvatosan kortyolgatja. Viszont, ha most nem tenné, azzal elég erős illembeli sértést követne el, és hát... végtére is, ki tudja, nem lesz-e szükség arra, hogy friss varázserővel legyen képes harcolni?
Reméli, hogy nem, de sose lehet tudni.
- Konkrét tervekre gondolt? Mindössze azt tehetjük, amit eddig is. Bár az összefogás sokat segítene. Sajnos attól tartok, egyfajta áttörő, csodát jelentő eszközről nem számolhatok be.
Már a legelső mondatánál azt érzi, hogy szorul a nyaka körül a hurok, ez meglehetősen ígéretes. Úgy érzi, nem fegyverkezett fel eléggé. Azonban most már nem adja magát könnyen, ahogy sohasem tette, ha feladat volt.
Válasza előtt a férfi komoran néz vissza rá.
- Ha megengedi az őszinte véleményem, Hellenburg népe ostoba volt, hogy egy ócska ékszertől vártak csodát. Ami a dicsőséget s győzelmet elhozza, az a kemény munka és az összetartás. Ez mindig is így volt.
Ócska ékszer...
Hát akkor így játsszuk a játékot.
- A szeráfokra gondol? Higgye el, én lennék a legboldogabb, ha mind össze tudnánk tartani. Úgy értem, mind. Észak és Dél, érti. Ám ez sajnos elérhetetlennek tűnik. A mágiát azonban nem hinném, hogy alá kellene becsülni.
Még mindig hiányzik neki kissé a szeráfja hangja. Annyi kérdést feltehetett volna neki. Bár szörnyű volt belegondolni, hogy tulajdonképpen ő csak egy másolat volt, de mégis olyan élőnek hatott és olykor jó tanácsokkal tudott szolgálni.
A férfi arcán egykor mosoly fut végig, ahogy kissé oldalra néz.
- Apám és a családunk hadba készül. A tenger partjait alávaló szörnyeteget seregei tették magukévá. Számos család tornyát is körbevették. Vissza akarjuk venni, s magunkévá tenni a tengermelléket.
Ahamm. És ez úgy kapcsolódik a szövetségi tervekhez, hogy...?
A terület. Ennél kicsinyesebb dologgal nem tudtak volna előállni. Éppen most? Amikor élőholtak özönlik el a világot? Persze akkor a legkönnyebb támadni, amikor az "ellenfél" - ami nem tudni, miért lenne épp Hellenburg - a leggyengébb, ám ez meglehetősen aljasságg, még ha jó stratégia is.
- A huldrák? Olvasmányaim szerint részint értelmes fajról beszélünk. Biztos benne, hogy kizárólag hadászati úton távolíthatók el a környékről?
Na mondjuk legutóbb, amikor huldrákkal került kapcsolatba, egy óriási tengeri kígyót kellett lekaszabolniuk, aki jóval kevésbé tekinthető értelmesnek. Nem, mintha annyira megadták volna neki a tárgyalás jogát.
- A huldrák népe voltak, akik a mi területünkre merészkedtek, s mészárolták le véreinket. Ha háborúra vágynak, háborút fognak kapni. Ám...az érkezésed ugyancsak kívánatos volt. Ugyanis apám elvesztette hitét volt szövetségeseiben. ÉN azonban hiszem, hogy Hellenburgnak az oldalunkon kell harcolnia.
Na, ez az, kezdünk jó irányba haladni.
Igyekszik nem túlságosan összeráncolni a homlokát. Félrenéz azonban kissé, mielőtt tekintete visszatérne Luthen szemeihez.
- Ezért folynak mindig a harcok. Viszont.. való igaz, hogy északon is vannak fajtánknak tagjai, ám többségben mégis itt vagyunk. És elég sokan. Külön-külön csak szétforgácsolódnánk és egyre erősödhetnének köztünk az ellentétek. Meg tudja mondani, mi kifogása van édesapjának Hellenburggal? Talán árnyalhatom a helyzetet és rávilágíthatok olyanokra, amelyek talán nem jutnak el mindenki fülébe.
Nyilvánvalóan vad ötletei vannak, viszont a hatalom meg tudja részegíteni a népet. Valaki magának akarja mindet, valaki pedig olyan dolgok végrehajtására, amik addig lehetetlenek voltak. Kész szerencséje a világnak, hogy Mina semmiféle sötét tervet nem fontolgat.
Vagy legalábbis kifejezheti egyetértését, de azt is, hogy emellett összetartani még mindig jobb, mint széthúzni.
- A családok minden területet meg akarnak tartani, amit visszaszereztek. Azt is, amit hajdanán Hellenburghoz tartozott. És ebben határozottan egyetértünk.
Meh. Terület. Jobb dolgotok nincs is. Nem lehet annyival ellenni, ami jelenleg van.
- Délinek érzi magát? Úgy érzi, azért az ügyért harcol, amely a szándékaival egyezik és ez megegyezik őfelsége Rudenz szándékával is?
Ennél irányítottabb kérdést fel se tehetne. Azonban Luthen tekintetéből hamar rájön, hogy nem annyira azt a célt érte el, amelyet szeretett volna. A családfő legidősebb fia még hegyes kis szemfogait is rávillantja, ahogy visszanéz.
- Sértegetni próbálsz engem? Luthen von Nebelturm vagyok, a nagy Lothar von Nebelturm elsőszülött fia. - emeli meg kissé a hangját, mintha már a feltételezés is romba döntené oly erősen dédelgetett identitásának egy részét. - Miért nevezném magam délinek?
- Tisztában vagyok vele - mondja semleges hangon, próbálva nem megemelni a hangját és nem is hagyni azt remegni... S állja a fiú tekintetét. - Nem állt szándékomban. Azonban mégis vannak olyan eszmék, amelyeket osztanak velük, nemde? Egy személy tartozhat több helyre is, ettől nem válik se gyengébbé, se kevesebbé.
Megfordul a fejében, hogy felhozza magát példának, de nem tudja, mennyire jelentheti ki, hogy a családjához tartozik még.
- Ez igazán érdekes meglátás. Ám rám nem igaz. A családomért élek, s egyedül a szeretteimhez tartozom. Szóval, had kérdezzem meg. Számíthatok-e Hellenburg támogatására?
Kicsit irigyli őt. Lothar nem tűnik éppen a leg...finomabb apának, de néha aki valóban az, azon nem látszik. Még mindig nehezen hiszi el, hogy ővele történt az, ami. És ez a hely újra meg újra eszébe juttatja.
- Szerencsésnek mondhatja magát, hogy szoros viszonyt ápol velük. S dicsérendő is persze. - Nem tudja, miért volt muszáj hozzáfűznie ezt a megjegyzést, de az volt. - Természetesen számíthat. Amennyiben a családok támogatják Hellenburgot, mi is támogatjuk őket, ez a szövetség lényege. Azonban bátorkodnék rámutatni, hogy világunk jelenlegi helyzetében a területszerzésnél... kardinálisabb szükségleteink is vannak.
Ennél jobban nehéz becsomagolni a mondandóját, viszont muszáj, mert ha változatlanul és nyersen közölné, ami eszébe jut, nagy eséllyel nem sokáig tartózkodhatna a színen.
- Az ilyen szavak gyávaságot és félelmet tükröznek. Erősnek kell maradjunk, hogy feleink is erősek lehessenek. Tán nem így gondolod?
Ítélkezés. Ráadásul ez hogy jön ide? Az jelentené az erőt, hogy akivel egy oldalon álljuk, azt bántjuk?
- Gyávaság volna az, hogyha nem akarom, hogy birodalmunk élőholtak martalékává váljon? Mert nem akarom, hogy szétessen minden, amiben éltem egyéni szándékok miatt? Talán a jelenlegi területek nem megfelelőek gazdaságilag, nem lehet így magas életszínvonalon élnie a családoknak? - zúdítja rá az érveit és közben csak akkor pislog, amikor már nagyon muszáj.
- Ez igazán nemes szándék. Nos akkor azt hiszem egyességre is jutottunk. A családok visszaveszik a területeket, s ennek hála Hellenburgot sem fenyegetik többé az onnan érkező rémségek. Így mindkettőnk kívánsága teljesül, nem igaz?
Hát... peersze, hogyne. Csakis ez a kívánságom.
- Biztos benne, hogy tisztán hallotta és értelmezte, amit mondtam? Úgy gondolja, Veronia egyik legvészesebb krízishelyzete a jó alkalom arra, hogy területekkel foglalkozzunk? - csempész bele egy kis kétkedést a hangjába, bár próbálja megőrizni nyugalmát. Ha így folytatják, nem lesz könnyű.
A férfi mosolya folytatódik, ravaszul, akár egy rókáé. Vagy nem, nem is ravaszul, inkább egyet nem értően.
- Azt hiszem, kegyed alábecsül minket.
- Alábecsülni? Nem éppen ezt a szót alkalmaznám... - Vesz egy mély levegőt. Ez most fenyegetni akar engem. remek. Ha elvesztem a fejem, oda a tárgyalás. Be kell jutnom, igen, el kell érnem, hogy valahogy bejuttasson, ez nem fog menni, ha összeveszünk. - Mondja, mit tett volna, ha történetesen nem keresem fel ma este? Hiszen a tényleges tárgyalás még hátravan.
- És sajnálatos módon ez sem tárgyalás. Pedig örülnék neki, ha a tárgyalófeleim ilyen őszinték volnának, mint kiskegyed. - Ezen a ponton majdnem felnevet, de még időben sikerül fegyelmeznie magát. - De az én szavam nem egyezik apáméval, sem a családéval. Ez csak amolyan...véleménymegosztás volt. Megjegyzem, rendkívül kellemesnek találtam.
Oh, hát ez csodálatos. Csakis szórakoztatásért jöttem.
- Választ várt tőlem a kérdésére, ez nekem többnek tűnt, mint véleménymegosztás - emeli meg a szemöldökét számonkérőn. - Azonban a szavai el fognak hangozni a tárgyaláson is, nemde? Édesapjának nem okoz problémát, ha eltérő véleményt közöl ott, mint ő és a család? - közelít a dologhoz, amely miatt voltaképpen szükséges volt megkeresnie Luthent. Történetesen nagyon nem bánná, ha a fiú nem az apja véleményét tükrözné ott. Azonban valószínűleg Herr Lotharnak így is, úgy is több szava lesz. Ha viszont a fiút sikerülne meggyőzni, hogy győzze meg az apját... Akkor talán elérheti a sikert.
- Én pusztán csak figyelni ülök be. A családok egyként szólalnak fel. S úgy neveltek, hogy ne mondjak ellen szüleimnek. Így még ha nem is értek egyet, az egységünket nem bolygatom meg. - tárta szét a karjait Luthen, Minának pedig késztetése táámadna megforgatni a szemeit és sóhajtani egy nagyot. Ettől tartott. - Ám ha Hellenburg áldását adná a hadjáratunkra, talán mások lennének a véleményei a pátriárcháknak.
Kompromisszum. Minden valaha volt sikert csak kompromisszummal lehetett megoldani
- Pontosan mit jelentene ez a hadjárat? - kérdez rá azért. Tudnia kell, mit közvetítsen a királynak, ha visszatért.
- Ahogy mondtam. - Kis szünet. - Visszaszerezzünk, ami minket illet.
- És feltételezem, amit most mondok, azt továbbítja édesapjának és ez hangozna el a tárgyaláson.
Újabb irányított kérdés.
- Ezt vegyem úgy, hogy Hellenburg áldását adta?
- Mindenáron ki akarja szedni belőlem, igaz? - mosolyodik el halványan. - Mi lenne, ha inkább segítene, hogy én is felszólalhassak a tárgyaláson? Akkor már nem csak véleménykifejtésről lenne szó.
Durva ugrásnak véli, de nem talált alkalmat, hogy finomabban vezesse át a dolgot. Sebesen elkezd hát gondolkodni érveken, amelyekkel meggyőzheti a férfit, aki minden bizonnyal mindjárt kineveti, hogy az ötlet mégsem olyan rossz...
Viszont... Luthen elgondolkodni látszik és korántsem nevet.
- Hm...nos tény és való, valóban velem tarthat egy választott kísérőm. - vakarja meg a tarkóját - Kockázatos lépés, remélem nem haragszik a választottam meg miatta. Tekintse elintézettnek, kisasszony. - néz rá határozottan. Megemelkedik a szemöldöke. Csak blöff, vagy tényleg így van? Ekkora szerencséje lenne? Azt hitte, kineveti vagy hasonló, esetleg újabb magas lóról érkező választ kap, de nem. Még egy választottja is volt, és azt is elmondja. Ilyen sikerre nem számított. - Remélem egyértelműek az erőfeszítéseim?
Az őszinte meglepetés kiül az arcára is, vonásai azonban jóval barátságosabbra is változnak ezzel egyetemben.
- Igazán hálás vagyok. - ereszt meg egy halvány mosolyt, bár még mindig kétkedik benne, hogy teljes megegyezésre tudnak jutni. Viszont tényleg hálás. - Nos... nyilvánvalóan nagyon fontosak Önnek a családja érdekei, s magáénak is érzi őket... Érdekes, Őfelsége nem tájékoztatott ezekről a területi igényekről.- gondolkozik el. Persze miért is tette volna? Nem szükséges egy követnek minden részletet tudni....
- Ezekről nem is tudhatott. - Vagy úgy. - Ha igen, az súlyos vétek volna, mert a toronyban kémkedett. Ezekről a célokról hallgattunk, még egymás közt is. Ám már nincs értelme titkolni. Hamarosan úgyis napvilágra kerül.
- Tudja, most nagyon úgy hangzik, mint valamiféle gonosz terveket fontolgató sötét nagyúr. Ilyenekből pedig túlságosan sok is van mostanság. - húzza fel kissé ismét a szemöldökét, kissé incselkedőn, valamiért úgy érzi, most már megteheti, nem lesznek negatív következményei.
Halk nevetés a válasz.
- Meglehet, túl sok lírát olvastam.
Kérdően néz Luthen szemeibe. Nem teljesen érti, mi lehet mögötte, megvetés, együttérzés, kihasználási vágy, vagy mindezek egyszerre? Pedig nem is egy Neulanderrel beszél.
- S hasonló tragédia lesz a vége ennek a tervnek is, mint ezekben az olvasmányoknak? - kérdi finoman.
- Nem lehetnék inkább a hős lovag, aki megmenti a heregnőt?
Szemei még nagyobbra kerekednek. - Miféle hercegnőt? - A kérdés hamarabb csúszik ki a száján, mint végiggondolná azt, és pár pillanatig nem mer félrenézni semerre.
- Hát senki más nem kap boldog véget ezekben a mesékben. Nem akarok egy idétlen mellékszereplő lenni.
Normális esetben azt mondaná, ezeket a szövegeket úgy átitatja a közhely, akár a Mocsárvidéket a tocsogó sár, ám mégis más ilyeneket pusztán... olvasni, és más az, amikor a szemébe mondják.
- Nos... úgy tudom, a valódi hősök végül a népüknek is jólétet hoznak. Mindenkinek. Az egész világnak.
Áll egyik lábáról a másikra és igazgatja a haját. Arca vörösségét pedig ha akarná, sem tudná eltitkolni. Mi a fene. Miért kellett hallgatnom arra a leányra? Mégis mit fogok mondani, ha bejutok arra a tárgyalásra? Mi választásom van még? - zakatol az agya.
- Hát nem lehetünk mind hősön, nem igaz. - sóhajt egy nagyot a fiú, majd tekintete visszafordul az apja felé, és Mina hirtelen rájön, hol is van. Ó, a fenébe. Üz-le-ti tár-gya-lás. Koncentráció.
- Most mennem kell. Holnap várlak téged is akkor. A negyedik emeleti lovagteremben tartják a nyitóülést.
- De hisz most mond...ta, hogy az akar lenni. - Kábán néz kicsit maga elé, ahogy a világ újramanifesztálódik körülötte. Pislog párat, ahogy már csak Luthen hátát és varkocsát látja. - R-rendben. A viszontlátásra.
"Téged"? Azt mondta, téged. Már tegez is? Na jól van...
Csak áll ott egy darabig zakatoló szívvel és hajtincseit igazgatva teljesen fölöslegesen, majd keres egy helyet, ahova elvonulhat gondolkozni.
Idióta, nem normális, kamaszlány, mikor nősz már fel? Soha, igaz? Üz-le-ti tár-gya-lás. Egy követ vagy. Össze kell szedned magad és nem engedned mindenféle területeket. Persze nem hiszem, hogy lesz más választásom, mégis ez tűnik a jó megoldásnak...
De akkor is, saját meggyőződéséből kell így döntenie, nem befolyásoltatva mindenféle... tényezők által.
Ahogy álldogál ott, egyszer csak megpillantja a copfos leánykát, és kis híján ugrik egyet.
Próbál úgy tenni, mint akinek nem lángol épp a feje, és nem olyasmi dolgok járnak a fejében, amik nagyon nem üzletiek.
Mosoly rándul az arcára, ösztönösen, és nem is annyira tettetetten, hiszen végül is... segített neki a kisasszony. Ő az egyik egyetlen ismeretsége itt. Illemből és logikából is következik, hogy oda kell sétálnia és szóba elegyednie vele.
Vesz hát egy nagy levegőt és közelebb lebeg. Most szabad, nemde? Senki sem nézi fellengzősnek emiatt és illeszkedik jelenlegi hangulatához. Lucretia is lebeg a széke felett, lábai keresztbe téve.
- Nos, azt hiszem, a küldetés eddig sikerrel járt - újságolja halovány-vidáman.
- Öröm rád nézni. - mosolyog rá a lány, ami őszintén meglepi.
Nem igazán tudja mire vélni ezt az új, baráti közelítést. Bár talán csak túl gyanakvóvá vált. de valahol mégis melegséget ültet a lelkébe.
- Tudod már, mihez akarsz kezdeni?
- Nos... köszönöm. Megtudtam egyet s mást. És meglepően könnyedén beleegyezett az úrfi abba, hogy elkísérjem a tárgyalásra. - újságolja büszkén. - Ott pedig... nos... abban még nem vagyok teljesen biztos, hogy ott mi fog történni. De azt hiszem, képesek lehetünk a kompromisszumra.
- Na, ez fantasztikus. Akkor sok sikert...ó, és majd a nyitókonferencia után keress meg. Addigra csak kitalálom, mit szeretnék kérni tőled. - azzal ugrik egyet a levegőben, s nemsokára a talpán is van.
Szemöldököt ráncol.
- Még... nem találtad ki? - kérdi furcsállón. Mondjuk ez azt jelenti, hogy talán nem lesz annyira nehéz. Vagy éppen hogy az lesz.
- Hé, ne sürgess, azt utálom. Majd kitalálok valamit.
Furcsállóan néz, de aztán felnevet. Nem tudja, mi folyik itt pontosan, de kezdi otthon érezni magát valahogyan.
- Öhm... csak nem értem, miért muszáj kérned tőlem valamit. Ha amúgy nincs konkrét ötlet.
- Mert ez így van rendjén. Én adok valamit, te adsz valamit. Ez így igazságos.
Aaaha...
- Van, aki nem kér semmit cserébe azért, amit ad..
Filozófiai mélységek, igen, ez az igazi otthon.
Komisz vigyorral felel a másik: - Látszik, hogy nem vagy már Nachtraben.
Azonban ez az egy mondat jobban lesújtja, mint kellene. Elkapja a tekintetét és szomorúan szegezi a földre.
- Talán nem. - mondja sötéten és elgondolkozva. Próbál valami fogódzót találni, amelyben megnyugodhatna, keres lázasan.
- A helyedben nem szégyellném. Én nekem speciel jól esik egy kis változatosság.
És a fogódzó megérkezik. - Ezt jó tudni. Nem éppen ilyen... fogadtatásra számítottam. - Hanem sokkal rosszabbra.
- Jaj ugyan már, hiszen barátok vagyunk.
- Máris? - kérdez vissza. Valami nagyon furcsa ezzel a lánnyal. Újból elgondolkozik, nem ismeri-e valahonnan. Balssejtelmek. Sosem szabadul tőlük...
- Ez már csak így megy. Elvégre megsegítjük egymást.
Jó. Ez a nap nagyon furcsán alakul. De már megszokhatta volna a furcsa dolgokat. Kíváncsian várja azt a tárgyalást, nagyon kíváncsian...

Az estély további része nyugalomban, furcsaságok nélkül zajlik. Nem fut össze sem a szüleivel, sem egyéb rokonaival, s már-már elhiszi, hogy az élete normális mederben halad. Hogy itt kell lennie. Bár még mindig szürreális az egész.
A hellenburgi követeknek külön szobát biztosítottak. Ahogy elkísérik hálókörletébe, furcsa borzongás jár végig a karjain. Fontosnak érzi magát. Csak a képességet nem érzi annyira magában, amivel ezt kiérdemelte. Folyton nézelődik, vizsgálja a helyet, hogy olyan-e, mint amilyenre emlékezett. Nagyon furcsa. Akkor nem figyelt meg egy csomó részletet. Képes elmélázni egy mintán is a falon. Vagy egy csilláron. Egy szőnyegen. Bármin. Akkor olyan természetes volt minden.
Persze, rengeteg vámpír él itt. Mégis mindegyikük arcán úgy fut végig pillantása, hogy ő valahogyan rokon. Vagy mielőtt megpillantaná, elképzeli, hogy egy ismerős arcot fog látni benne.
Aztán inkább igyekszik abbahagyni. Csak fájna, mert Adelint akarná odaképzelni egy csinos fiatal lány arcára.
Ahogy ágyába kucorodik, hálásan a helynek, mely megengedi neki, hogy itt lehessen, hálásan azoknak, akik biztosították neki ezt a szobát, elmélázva nézegeti az idegen formájú árnyékokat a falon, a tisztaság és elegancia furcsa, steril, idegen illatát, melyben mégis van valami ismerős. Az illat. Kísértetiesen felidéz mindent. Az illatokat soha nem felejti el.
Tudja, hogy másnap teljesítenie kell, ezért megpróbál elaludni. Annak ellenére, hogy éjszaka van.
Miért tették ezt éjszakára, komolyan? Vámpírokról van szó. Nem is érti. Mindenesetre lehunyja a szemét és próbálja a zavaró tényezőket - mint példának okáért egy bizonyos elegáns, sötét, összefogott hajú vámpír, kihessegetni belőle.

Sokat agyal az éjjel. Újra- meg újrajátszotta az előző nap eseményeit és nem tudott mást megállapítani, mint azt, hogy furcsa volt. Mégis hogy fog megállapodást elérni? Hogy fognak rá nézni most, hogy egyszer csak követként megjelenik, miután évek óta hozzá sem szagolt a családja, vagy a vámpírok ügyeihez? Sokféle összeesküvés-elmélet is megfordul a fejében, hogy talán Luthen nem is gondolta komolyan az ajánlatot, vagy pontosan tudja azokat, amik miatt a vámpírlány aggódik.
Vegyes érzelmekkel indul hát neki az útnak. Izgatottsága miatt hamarabb fel is ébred, amely nem káros, így van ideje ugyanis készülődni. Gondosan megfésülködik, két apró fonattal rögzíti hátra hajának szemébe hulló részét, fölveszi azt a vörös estélyijét, mely nem a legdíszesebb, még a végén piperkőcnek néznék, ám kellően esztétikus és elegáns ahhoz, hogy ne hozzon szégyent senkire.
Tekintetével keresi Fruäulein Lucretiát, vagy Luthent, gyorsan és hangosan dobogó szívvel a vonuló vámpírok árjában. El kell jönnie. S még nem is indulhatott el.
A tárgyalásra úgy tűnik, csak néhány fontosabb ember, pátriárka, családfő, valamint pár beavatott volt hivatalos, illetve az ő kísérőik. Ők szép sorban vonultak az előkészített tárgyalóterem felé.
Na persze, én meg itt vagyok. A végén kiderül, hogy ez egyáltalán nem is fontos tárgyalás. Csak valami... fogalmam sincs. Hol vannak már?
Aggodalmaskodik, túlságosan egyedül érzi magát, ami abszurd, hiszen annyi fajtárs veszi körül...
Bár a tárgyalóteremig éppen a hellenburgi kíséret követi. Vajon mit gondolnának, ha azt mondaná, néha megnyugtatóbbnak találja az emberek társaságát?
Ah, mi lett belőlem?
Abbadon szavai. Megint csak. Vajon tényleg, a lelke mélyén valóban ember akar lenni újból? Nem tudná megmondani biztosra.
Hamarost megpillantja Luthent, nagy megkönnyebbülésére. Apja, azaz a családfő, valamint két ismeretlen vámpír társaságában.
Megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, és nyomban mosoly is telepszik az arcára, boldog üdvözlő mosoly. Szemei kissé kimerülten, de lelkesen csillognak.
- Szép jó reggelt, kisasszony. - köszönt Luthen, miután még pár szót váltott családjával, ahogy ők előre indultak, hátrahagyva őt és szolgálóját - Remélem kipihent vagy.
- Jó reggelt, uram. Nos, voltam már kipihentebb, de a lelkesedés és kíváncsiság kárpótolni szoktak az elmulasztott órákért. - felel őszintén és várakozón. Még mindig tegez. - állapítja meg magában ; nem, mintha azt hitte volna, hogy az ilyesmi egyik pillanatról a másikra megváltozik, de így legalább biztos, hogy nem csak kitalálta a dolgot. Valamiért a tény, hogy tegezi, megnyugtatja és boldoggá teszi. Bele lehet néha fulladni a formalitásokba.
- Nagyszerű. Akkor engedelmeddel, induljunk is. - int az ajtó felé, majd egy szolgáló kinyitja nekik az ajtót.
Tiszta és cseppet sem túlbonyolított mondatok, egy fikarcnyival sem több, mint amit az etikett megkövetelne. Ez feszélyezi kissé. Ám Luthennél sokkal jobban aggódik amiatt, mi fogja bent várni. Nem vagyok felkészülve erre. Próbálja győzködni magát, hogy de, azonban minden lépéssel fordul egyet a gyomra.
Odabent a teremben egy nagy, kör alakú asztal foglal helyet. Mellette ülnek a családfők, egyenlően elosztva egymás közt a helyet. Körülöttük ülnek beosztottjaik, kísérőik, a háttérben a fal mellett kis székeken pedig a szolgálók, akik persze nem maradnak mindig ülve, rögtön ugranak, hogyha valami parancsba adatik nekik, s hozzák, mennek, szólnak, teljesítik a kívánságokat. rengeteg vámpír találkozik rengeteg mással, milliónyi kézfogás bonyolítódik le és pillantások cserélődnek. Üdvözlések. Üres szavak, talán kevésbé üres szavak is. Enyhe hangzavar. Nagy tömeg. Mégsem olyan az egész, mint egy bál, vagy egy parti, komolyság lengi be az egészet. Ami mintha összenyomná őt, belepréselni a húsát a csontjaiba... Luthen leül az apjától egy székkel jobbra, mellette viszont van még egy üres.
Az lesz a Mináé, minden bizonnyal.
Igyekszik semleges arccal, elegánsan vonulva végigtekinteni az arcokon, remélve, hogy egyet sem talál ismerősnek - azokat leszámítva, melyekkel tegnap találkozott, természetesen.
Közéjük tartozik Herr Lothar; reméli, a kedves fia tájékoztatta a kísérőcseréről, különben gondok lesznek. De biztosan megtette. Közvetlenül hozzá tért vissza, s Lothar láthatta is, ahogy beszélgetnek.
Eléje járul és udvariasan köszön.
- Jó reggelt kívánok, uram. - Majd ha nem kötnek bele semmilyen módon, az üres helyhez sétál és lassan helyet foglal. Csak ez lehet az enyém. Melyik másik volna az?
Szép lassan megtelik a terem,majd egy magas, szikár, jó kiállású, erős borostájú vámpír férfi emelkedik fel az egyik oldalon. A vámpírok nagy része páncélban ült be a találkozóra, díszes, fényes, mintákkal ékesített vértekben. Széke támláján míves hímzést lehetett látni, mely egy egymással viaskodó sárkánygyíkos és ragadozómadarat ábrázol. Neulanderek. Állatszelídítők. Fräulein Aura. Oh, az a születésnap mily borzalmas volt. Azazhogy nem volt borzalmas, de igazán viselkedhettem volna normálisabban is. Bár Dieternek igencsak tetszett a rajz, amit készítettem róla. Már-már meg volt hatva, ami nála igen nagy szó. Oh, ha ő most itt lenne! Miért nincs itt vajon?
- Feleim, véreim. Megtiszteltek ittlétetekkel. - zökkenti ki gondolkozásából az erős, komoly hang. A terem zsongása is elhalkul és a népesség egyetlen szempárként fordul a felszólaló felé. - Lám itt hívtuk össze az Éjféli Tanácsot, alig pár éven belül immár másodszorra. Nehéz idők járnak ránk. Az Átok utálata talán agresszívebb, mint valaha. Ez a kor az összetartás kora. Ezért hívtunk meg minden családot, hogy egyként szálljunk szembe a veszéllyel.
Egy pisszenés se hallatszik. Mina nehézkesen vesz levegőt. Ruhája szépsége eltörpülni látszik a félelem mellett, amit érez.
- Többen határozott céllal érkeztek, megoldást kínálva. Át is adnám a szót vendéglátónknak, Johannes von Nachtraben nagyúrnak. - mutat rá egy székre, melyet Nachtrabenek vesznek körül. Ekkor ott egy árnyék kezd el gomolyogni, kinőve magából, kétlábú, kétkezű álló és fejjel rendelkező alakká sűrűsödni, rajta hosszú köpennyel és maszkkal.
Hát nem igaz. Egy árnyék, és még így is maszkot visel. Nem csoda, hogy senki nem tud róla semmit.
- Drága véreim. Bocsássatok meg mulasztásomért, ám jelenleg is lefoglal a temérdek munka, melyet elétek kívánok tárni. Hiányomban nevemben szól bátyám, William. - hangzik egy mély, kissé torz, duruzsoló hang az árnyék felől, ahogy balja felé mutat, egy hegyes álló, ingerült tekintetű, kecskeszakállas vámpír felé. Johannes hangját mindig magasabbnak képzelte el, vagy... kissé másnak. Olyasminek, akár a déracél, hűvös, borzongató, kimért, fémes. de hiszen egy külsőt is elképzelt mellé, ami pedig szinte biztos, hogy nem fedi a valóságot, hisze az arcából sosem látott semmit. És ahogy elnézi a bátyját... Nem, egész biztosan nem úgy fest, ahogy elképzelte. Kiábrándító.
Az általános felháborodás érezhető a termen. A vámpírok összenéznek, ökölbe szorítják a kezüket. Mina nem csodálja.
Összetartás kora. Hát persze, a háború is épp ennek a jele. - gondolja komoran. Azonban csendben figyel. Ahogy mindenki. Még levegőt is óvatosan vesz. Elszokott már ettől.
Johannes von Nachtraben pedig nem hazudtolja meg magát.
Nem vagyok olyan, mint ti - jut az eszébe és igyekszik nyugton maradni a székén. Beolvadni. Hiszen még senki sem kérdezte. Mégis mondani akar valamit. Beszélni akar. Befolyásolni akar, azt akarja, hogy hatása legyen, hogy legyen értelme, hogy eljött. Nem csak teljesíteni egy kötelességet. Kiadni, ami ő valójában. A lényegét.
Luthen felé fordul, s megkockáztat egy halk megjegyzést. - Ezek szerint tegnap sem őt láttuk. Még én sem tudtam, hogy van bátyja.
Semmit nem tudott róla tulajdonképpen.
Kísértje nem mond semmit, csak egy furcsálló nézésre méltatja.
Úgy? Hát úgy. Rendben.
Mina szíve forrón dobog, száguld keresztül az erein. Több levegő kellene ebbe a terembe. Olyan itt ülni kissé, akár egy kínzókamrában. Nem kevésbé rémisztő és nem kevésbé felelősségteljes. Sőt, jobban.
Johannes von Nachtraben állítólagos testvére szónokolni kezd.
- Célunk nem kevesebb, mint egyesíteni a klánokat, s egy közös otthont létrehozni. Egy egekbe törő, hatalmas várost, mely páratlan lesz, s minden családot be tud fogadni. Szétszórt erőinket így egyesítjük, s hatalmasabbak leszünk bármely királyságnál. Mi vagyunk Veronia leghatalmasabb mesterei. A mi tudásunkkal ez gyerekjáték lesz.
Az emberek s vámpírok tekintetét figyeli. Van, akit nem érdekel. Van, aki egyetért, s van, aki rettenetesen undorodik.
Már átkozza, hogy nem vonta félre Luthent, vagy nem kérdezte ki alaposabban, mielőtt bejöttek volna ide, a terembe. Vissza akar menni időben.
Kérdően pislant Luthenre, akar-e hozzászólni valamit, bár kétli, hogy az apja előtt megtenné.
Érzi, hogy fog tenni valamit, valamit, ami talán nem lesz bölcs, ám mégis elkerülhetetlen.
- S ezzel az erővel mi leszünk a mocsár, nem is, az egész hegymellék urai.
Rövid taps követi a kijelentést.
Hogyne, persze, az egész világ urai mi leszünk. Hogyne. Aztán kin fogunk uralkodni? Nem jó ez így. Nagyon nem. Jelenleg magamnak sem vagyok ura, nemhogy az egész hegymelléknek. Luthen pedig miért csak ül itt? Persze, persze, türelem. Nem mondhat semmit. Nem mondhat olyat, amit az apja ne mondana, hiszen vigyáznia kell a hírnevére... Oh, apa, nem gondoltam volna, hogy egyszer valami mocskos, kavart módon még hálás lehetek neked azért, amit tettél, így legalább soha nem kell vigyáznom, hogy ne mocskoljam be a híredet. Megtetted magadnak. - gondolja, aztán megállapítja, hogy nem kellene ily sötét dolgokra koncentrálnia most...
Ez a hely nem tesz neki jót. Rájött.
Ekkor egy újabb vámpír áll föl, robusztusabb alkatú és félszemű, a sérült szemét kötő takarja, azonban így is kilátszik alóla a vágás. Mit tehettek vele?
- A nagy terveitek nem többek ostoba képzelgéseknél. Ha minden család ide, a mocsár szívébe mozgatná, az azt jelentené, hogy elvesztenénk a befolyásunkat a tornyok körüli területeken. A jelenlétünk a tengermelléken és Finsterwaldban is megszűnik.
Remek, végre egy ellenvélemény.
A többség persze megint gyűlölködik erre is, de néhányan kissé kevésbé utálkozón fogadják a kijelentést. Páran.
- Balgaság volna feladni a keleti erdő lehetőségeit. Hellenburg gyáva, félnek bemenni az erdőbe, a tündék pedig gyermetegek, nem veszik észre a kincset ha az orruk elé dugnánk, akkor sem. Kínálkozik a lehetőség, hogy mi tegyük magunkévá az erdő kincseit.
Zseniális. Egyikőtök ötlete csodásabb, mint a másiké. Mégis mit keresek én itt? Részt akarok én ebben venni?! Nem bántjátok a tündéket. Ismerek párat, és nem, nem bánthatjátok őket.
Szinte hallja a hangot: miféle vámpír vagy te? Emberekkel, tündékkel közösködsz és még a déli király fenekét is nyalod.
De hisz nem én választottam...
De. Ő választotta. Ő választotta, hogy Dél mellett harcoljon. És akkor még talán tudta is, miért.
fel akar robbanni az agya. Ki akar innen menekülni, szellőzni, sétálni, egy sövényekkel teli kertben, nyugodtan. Egy bálon, ahol akár megfojtja a fűző, csak ne nehezedne rá ez a nyomás... Mit keres itt?! Úgysem fog tudni változtatni semmit, csak kinevetteti magát.
Próbál úrrá lenni a pánikon.
Forróság kúszik a kezeibe, ahogy érzi őket megfeszülni székének karfáján. Érzi, ahogy lábaiban megfeszülnek az izmok és lassan feláll. Tenni kell valamit. Azzal, ha mást nem, legalább magát megnyugtatja. Aztán már nem visszakozhat, megtette, bár nem biztos benne teljesen, hogy hogyan sikerült.
- Miért olyan biztos benne, hogy vannak kincsek abban az erdőben? Az eddigi információk - nos, szóbeszédek, de sebaj - alapján eddig e földön nem ismert vadak és növények lakják. Nem volna-e öngyilkosság betenni oda a lábunkat? És ha egyesülnénk... nem lennénk-e csak egy harmadik faktor a már eleve dúló háborúban?
Észak, Dél, és a vámpírok. Nos, kettő közül sem könnyű választani, nemhogy három közül.
Próbált összesűríteni mindent, ami eddig eszébe jutott, hiszen ki tudja, engedik-e legközelebb beszélni? Jobb egyszerre letudni.
Meg fognak ölni. Egész biztosan meg fognak ölni.
Úgy dobog a szíve, hogy azt hiszi, szinte látszik, ahogy az erek lüktetnek a torkában.
Érzi magán Luthen kerekre nyílt pillantását, a családja - széleskörű családja - pedig rosszallóan súg-búg. Hát persze. A többség azonban csendben hallgat, mintha várna valamire.
Körülbelül úgy érzi magát, mintha egy máglyán lángolna, ahogy ott áll, a tekintetek kereszttüzében.
Kérdően néz végig az arcokon, ártatlanul pislogva, majd lassan visszahelyezkedik a székbe és igyekszik méltóságteljesen kihúzva tartani magát. Csak kérdések. Pusztán csak kérdéseket tettem fel. - győzködi magát. Ez a csend, ez fogja megölni.
Egy magas, borotvált, kedves arcú vámpír nem messze az első felszólalótól megköszörüli a torkát.
- Szóval, mire utal ezzel, Fräulein?
Ééén, semmire...
- Utalni? Én pusztán kérdéseket tettem fel. - Nem tudja, meddig fog kitartani ez a védekezés, de azért próbálkozik.
- Ha a tündék sem költöztek be például az erdőbe, nincs garancia arra, hogy éppen nekünk sikerülne túlélni ott.
Ekkor kis híján kiugrik a szíve, ahogy Luthen mintegy felpattan a székéről, majd mereven áll, egy kézzel hasa előtt, másik a háta mögött.
- Drága kollégám arra kívánta felhívni az egybegyűltek figyelmét, hogy egy ilyen merész lépést minden bizonnyal fenyegetésnek tekintene több másik ország. A tündék nem fogják engedni, hogy csak úgy átmasírozzunk az otthonukon, s biztosra veszem, hogy Hellenburg sem nézi jó szemmel, ha egy felé csoportosítjuk az erőinket. - feleli sötéten és monotonon.
Gyűlölsz most engem, igaz?
Miután ő helyet foglal, komor bólogatás közepette, egy újabb személy szólamlik fel.
- Azt mondom pokolba az emberkutyákkal, meg a nevetséges hosszúfülűekkel! Egyik sem fog az utunkba állni, amikor karóba húzva várják, hogy kivérezzenek. - hangzik a rekedt rikácsolás.
Nyel egyet. Kissé forog vele a világ. Eszébe jut, amikor Északon járt, harcolt, eszébe jutnak az angyal szavai, aki életben hagyta őket.
- Valaha emberek voltunk mi is. Az, hogy most gyűlölnek minket, annak rengeteg oka lehet, talán főleg az, hogy átoknak gondolják azt, amivé lettünk. És nincs egy se közülünk, aki szintén így gondolja? Nincs, aki el tudna képzelni egy világot, amelyben elviseljük egymást?
Ekkor mintha valami gonosz, hideg szél fújna át a termen, megremegtetve mindenkit. Majd pedig Mina mellől emelkedik fel Luthen drága édesapja, a Nebelturm családfő.
- Ez a város esztelenség. - Köszönöm.- Amire a szükség órájában rászorulunk, az vér és kín, s a háború dala. Tornyainkat fosztogatják a tengerből szabadult bestiák. Ha egybe gyűlünk, gyűljünk oda. Emeljük zászlóinkat, vonultassuk seregeinket, és űzzük őket vissza oda, ahová valók! Az megmutatja a világnak, hogy a mi népünket nem csonkítja meg holmi sötét nappal, mint a szánalmas, síró-rívó királyságokat.
Ha nem kötődne ezen királyságokhoz, egyszerűbb lenne hallani ezen szavakat.
Úgy fest, a tömeg meglepődött a beszéden. Miután Herr Lothar leül, a Neulander családfőtől két székre ülő vámpír áll fel.
- A családok érdekei tehát egyeznek. Csupán csak a mikéntje, melyet homály fed. A nyitókonferenciát ezennel lezárom. Most megkérek mindenkit, készséggel vegyék igénybe a torony szobáit, míg itt tartózkodnak. A tárgylásokat folytatjuk, amint mindenki informálni tudta a családját.
Majd megmozdul a tömeg, a szolgálók elkezdik kifelé kísérni uraikat s úrnőiket.
Megkönnyebbül. Valamiért. Most mégis csak Luthenhez tartozik. Neki köszönheti, hogy bejutott. (Meg Lucretiának.)
Amit mond, abba nincsen oka belekötni, bár még nem említette ekkor Hellenburgot és a tőle visszafoglalandó területeket, mint tegnap személyesen.
Amikor Luthen leül, egy elismerő pillantást vet felé és egy halvány mosolyt. A következők viszont meglepik. Ennyi volt? Biztos benne, hogy oly sokaknak maradt még mondanivalója... Lehet, hogy csak azért, mert neki igen. Örömmel konstatálja, hogy életben maradt. Bár vajon mit fognak szólni az után, hogy elhagyták a termet?
Vesz egy nagy levegőt és föláll a székéből, majd kísértjei mellett vonul ki. Minát ugyanaz kíséri ki, egy kék ruhás lelkésznő, aki bekísérte. Aggodalmasan néz végig rajta.
- Jól érzed magad?
Fölpislant, majd rögtön elmosolyodik, bár kissié szórakozottan. - Semmi bajom, ne aggódjon. Elgondolkoztam kissé.
S még őszinte is, mert valóban így történt. Mennyire nézhet ki rosszul? Bárcsak látná magát ilyenkor kívülről.
Körbepillantva látja, hogy akit kísért, még nem tűnt el a tömeggel. Kérdően pislant az ő irányába, nem sürgetően, pusztán kérdően. Nincs valami mondandód? - üzeni a tekintete. De semmi reakció.
- Jó voltál. - mondja kissé hezitálva a leány, megtörve a kínos csendet.
Picit megráncolva a szemöldökét néz vissza, fürkészve a lány arcát. - Tényleg így gondolod?
A lelkész megvonja a vállát.
- Lehetett volna rosszabb is. Legalább már tudjuk, hogy nem hadüzenetet átadni hívtak meg minket.
Zavartan felnevet. - Nem hiányzik még egy hadüzenet. De lehet, hogy csak én gondolom így. - feleli egy elnézéskérő mosollyal.
- A rokonaid nagyon...szenvedélyesek. - jegyzi meg, s Mina nem biztos benne, hogy a Nachtrabenekre, vagy a fajtájára gondol úgy általában.
- Hát igen, ilyenek vagyunk mi, vámpírok. - szólal meg a semmiből megjelenő Lucretia.
- Nos, sikerrel jártál?
Kicsit túl gyorsan fordul oda. - Nem tudnál egyszerűen csak... mellém sétálni? - kérdi egy szúrós pillantással, de mosolyogva.
- És mulasszam el azt az aranyos mosolyt, amit ilyenkor magadra erőltetsz?
Ööööhm... kezdek tőled nagyon félni.
- Öhm... nem nevezném sikernek. Valószínűleg nagy részüknek fogalmuk sincs, miért vagyok itt. Néha nekem sem. - vallja be őszintén, mire Lucretia nagyot sóhajtva tárja szét a karját.
- Tulajdonképpen mi is az álláspontja Hellenburgnak?
Miért nem egy olyan délit küldtek, aki jobban ért ehhez? Én csak egy nyamvadt területet kaptam a királytól..
- Őfelsége fenn kívánja tartani a jó viszonyt a családokkal, ugyanekkor a királyság területét is, változatlanul. - darálja a leckét jó gyerek módjára.
- És mi a véleménye Őfelségének a családok közös városáról? - veszi fel a fonalat Luthen, csak úgy odasétálva hozzájuk.
Na, már te is...?
Kíváncsi, hogy egy családfő fiának illik-e ily módon csatlakozni egy beszélgetéshez, ám inkább nem piszkálja a tüzet. (Még.)
- Hisz tegnap említetted, hogy erről még nem tudhatott. - fordul szembe a felszólalóval.
- De most már tud. - közli Lucretia egy provokatív vigyorral.
- Most? - kérdi. - Ilyen gyorsan? Nos, ez esetben ti többet tudtok mint én.
Ekkor a kék ruhás lelkésznő elé áll és sietve kimagyarázza a dolgot, rövidre zárva azt.
- A döntésünket egyelőre megtartanánk magunknak. A további tárgyalásokon mindent hallani fogtok, amit a családok elé kívánunk tárni.
- Természetesen. Ebben reménykedtem. - furcsállón néz a távozó lelkész irányába.
Lucretia mintha irritálónak érezné ezt, úgy húzza össze a szemét.
- Úgy legyen. Még találkozunk. - búcsúzik a lelkésztől Luthen, majd a fiatalabbik Nachtraben felé fordul és szinte gépiesen közli: - Lucretia, ma is gyönyörű a mosolyod.
Az említett hunyorgó, tikkelő szemmel pukedlizik egyet.
- Luthen úrfi, öröm ezt hallani.
A fiú pedig már tova is sietett.
- Minden jót, Herr Luthen! - Azzal ő is eltűnik a színről, ami részben megkönnyebbülés, részben inkább kellemetlen.
A furcsa lányka, ő maradt. Amint Luthen hallótávolon kívül kerül, cinkosan néz a leányzóra.
- "Ma is gyönyörű a mosolyod"? Hmm. Van itt valami, amiről nem tudok?
Pletykálni egy diplomáciai tárgyaláson, megy ez neked.
- Áh, csak egy régi emléket idéz fel. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást. De hogy a tárgyra térjek, most, hogy a családok álláspontjai tisztázódtak kérdésem, mit szándékozol majd elérni?
Ah... szóval gyerekkor óta.. hát ez... csodálatos.
Nem tudja, miérrt, de mintha felhők vonulnának hangulatára. Egy falatnyi irigység suhan át rajta. Hogy ismerhet egy Nachtraben gyerekkorától egy másik családba valót? Őt ki se engedték onnan többnyire. Más kérdés, hogy ez nem állította meg, de többnyire erdőt járt, nem pedig civilizált helyeket.
- Egy újabb, még nagyobb háború kitörésének elkerülését? Rudenz király nem lesz boldog, hogyha azzal térek vissza, hogy a vámpírok maguknak akarják Finsterwald... kincseit? Vagy pedig halottnak mind az embereket, mind a tündéket. - billenti picit oldalra a fejét. Nyilván ez csak a legradikálisabb álláspont volt, ám gyakran az ilyeneknek képviselőknek sikerül az akaratukat cselekvéssé alakítani.
- Nos akkor hál istennek nem kell téged megkínozzalak. -kuncog a leányzó. - Mert megvan a kérésem, amit cserébe szeretnék tőled: Hellenburg tekintse fenyegetésnek az egyesült tornyot, s ellenezze azt.
- Mit csinálj? - kerekednek el a szemei. Majd még jobban. Oh egek, ennél valami kellemesebbre számítottam. Mondjuk, hogy vonuljak be kiscsirkékkel zsonglőrködve a tanácsterembe.
- Azt hiszem, ez enyhe magyarázatra szorul. Az előbb azt emlegettétek, hogy őfelsége már tud mindenről. Csak akkor tudhatna, ha ő is itt lenne, márpedig minek küldött volna követet, ha itt lenne... Egyébként pedig miért rajtam múlna, mit gondol Hellenburg? Hízelgő, hogyha diplomáciai képességeimet ily magasra értékelik, de feltételezem, egyébként is fenyegetésnek tekintenék, nem kellek én ahhoz.
- Csak vicceltem... - feleli Lucretia, miután sóhajtva megfordult s lebegni kezdett elfelé, még legyint is a kezével egyet.
Majd alakja távolodni kezd az egyik folyosón.
- Ezért küldünk követeket. Ők uraik nevében beszélnek, uraik akaratát képviselik. Ha itt van a követ, itt van az ura is.
Vesz egy nagy levegőt. - Rendben. Meg kellett volna látogatnom Frau Aurát és továbbképzést kérni tőle, mielőtt idejövök. - motyogja a folyosónak. Talán így is hallgatják, nem? Elvégre... Lucretia a semmiből szokott mellélebegni.
Miután nincs más dolga, elindul szállása felé...
Gyermekkora óta ismeri. Én miért nem ismerhettem a gyerekkorom óta? Én is Nachtraben vagyok, a fenébe is. - puffog, ahogy lépteit tompítani igyekezve, lélegzetét kiegyensúlyozni próbálván halad a folyosókon.

Egyedül marad ismét, a gondolataival. A lovagterem sarkában álldogál, miközben körülötte épen készítik elő a reggelizőasztalokat. Hah... valaki most jön reggelizni. A szép álmából. Szerencsések. Ő meg már mi mindent végigült ekkorra.
Mina igyekszik egyenletesen lélegezni, kihúzni magát és nem túl sokat igazgatni a haját, valamint arcvonásait is rendezni. Aztán megpillant egy ismerős arcot, és rögtön eszébe ugrik egy gyönyörű, fémből készült fa, amely most is otthon díszeleg kastélya falai közt.
Udvarias mosollyal köszönti Herr Johannt, azonban meglepődik, amikor ő alaposan besétál az aurájába, s kissé zaklatottnak is tűnik. Szíve gyorsabban kezd verni. Valami történt?
- Beszélhetnénk egy nyugodtabb helyen?
- Hogyne, persze.
A tárgyalásokig úgyis ráér még. Megy hát, amerre a férfi gondolja, hogy szeretne menni, amelyet nyugodtabb helynek nyilvánít s hallgatja figyelmesen.
Osonni kezdenek, természetesen nem úgy, mint amikor valaki ténylegesen oson, pusztán közlekedni, mintha mi sem lenne jobb dolguk, mint andalogni a járókelők közt a fényes termeken. A lépcsők környékén viszont nem álldogál senki, s mögöttük elég nagy hely tátong, hogy felegyenesedve lehessen diskurálni. Behúzódnak hát egy lépcső alá. Mina érdeklődve emeli fel tekintetét a férfira, várva a híreket, s amaz nagy légvételt után vág bele beszámolójába.
- Szóval. Először is, bocsásson meg, hogy csak úgy elrohantam. Zaklatott voltam. Egyébként pedig, nem tudom, maga mennyit tud, de most magának mindent elmondok. Először is, amint a kapun kiléptem, egy lány akart rám sózni tervrajzokat valami új toronyról. Nem fogadtam el, de a lány eltűnt. Ezek után a mocsárban furcsa lényeket és titokzatoskodó vámpírokat találtam. Aztán egy emberi holtestet. Nem nagy dolog és lehet, hogy jelentéktelen, de ez volt nála. - nyújt át Minának egy gombostűt. - Talán ismersz valakit, aki meg tudja mondani, hogy a mocsárban egy ember minek mászkál egy ilyen dologgal az erszényében.
Igyekszik megértőnek tűnni, de a csodálkozás és meglepetés nem tud eltűnni az arcáról. Egyre nagyobbra kerekednek a szemei.
Torony.. tervrajz... ez lesz az a hatalmas vámpírtorony, ahol mind együtt éljünk. Amiről valaki azt gondolja, badarság... herr Lothar szerint badarság. Valaki viszont szeretné.
- Ne haragudjon, de hogy került a mocsárba? Miért ment oda, és... ki volt az a halott ember? Ezzel ölhették meg? - mutat a gombostűre. Gyilkosságok, remek, még hogy egyszerű diplomáciai tárgyalás, hát persze... Eltelik egyszer huszonnégy óra, vagy annyi sem, és már megint itt van a sűrűjében. Megölt emberek, gombostű, titokzatos mosolyok, tegezés, Lothar nagyúr fia csak úgy beviszi egy tárgyalásra, és még szóhoz is hagyja jutni... És mosolyog. Meg nevet. Hát kész őrület.
Tényleg eltávolodtam a fajtámtól. Lassan alig értem meg, milyenek ők és milyennek kellene nekem lennem.
- Mentünk haza fele. Igazság szerint... A halott ember nem tudom, hogy ki volt, a teste pedig szét volt marcangolva. Attól tartok több dolgot rejtegetnek most a vámpírok, mint eddig valaha.
Ezek szerint nincs egyedül ezen a véleményen. Örülne azonban, ha Johann bővebben is kifejtené, mit gondol, mi lehet az, amit rejtegetnek. A férfi túlságosan is rébuszokban beszél, ami egy ilyen feszült helyzetben fokozottan kellemetlen.
Összeráncolja a szemöldökét.
- Nos, igen, sajnálatos módon valóban ezt teszik. Nem véletlenül nem vagyok már közöttük. - Na de miért nem maradt itt a tárgyaláson?... Mindegy is, úgy tűnik, ebbe belekeveredtünk, ha akartunk, ha nem.
Nagy levegőt vesz. Kiben bízhat? Kit kérdezhet ki? Senkiben nem tud bízni igazán...
- Zaklatott voltam és nem is tartotta úgy érdekem a nagybátyám miatt jöttem. Az én nyelvem nem erre való, hanem alkudozásra.
Alkudozás... nah, ahhoz meg én nem értek. Ezért szúrták ki a szemünket annak idején pár olcsó érmével, azokért a szép drágakövekért.
Nem ismeri Her Johann családi ügyeit, de most nem firtatózik. Nem érnek rá.
Ekkor fentről léptek felettébb pánikot keltő, ritmikus zaja közeledik, azonban csak egy szolgáló az, kezében egy halom étellel, mely ízlésesen elrendezve pihen egy tálcán. Igyekszik nem odanézni, a gyomra így is követelőzik már táplálékért. Ilyenkor kell jönnie egy gyilkosságnak...
Herr Johann azért elrejti a gombostűt a kezébe, nehogy meglássák. A férfi aztán úgy néz vissza Minára, mint aki tényleg megbízik benne.
- Mi volt ez a titokzatoskodás, mit mondtak? - faggatja tovább nagy szemekkel. Tudnia kell mindent. Egyre több a kérdés.
- Csak amit elmondtam. Semmi többet. De aggasztanak a dolgok és egyre kíváncsibb vagyok, hogy ez micsoda is valójában és mire kell.
És az mi??! - Próbál nem felrobbanni.
- Nem sokat mondott el. Azt mondta, titokzatoskodtak. Hogyan találta ezt a tűt?
A férfi ekkor egy erszénnyi pénzt vesz elő. Oda is adja a lánynak, aki ránéz, bár sokat ebből nem tud megállapítani.
- A katonánál volt ebben az erszényben. A testét valószínűleg démonok szaggatták széjjel. Legalább is az öreg Nebelturm szerint. - A titokzatoskodásról... az őrök. Amikor a lány eltűnt, akkor mondta, hogy nem beszélhet az új toronyról. Aztán egy őrtábor, amiről elvileg tudni sem lett volna szabad. Kérdezték, hogy honnan tudunk a helyről, de végül nem érdekelte őket.
Nem tudja, milyen lányról van szó, s összességében kissé zavarosnak találja az elbeszélést, de úgy érzi, minden kérdéssel csak még jobban belegabalyodna.
Szegény szerencsétlen. Mi itt iszunk-eszünk, ő meg... eh. Ez a világ szörnyű. De miért gondolok arra, hogy nehogy én végezzem így legközelebb?
- Honnan jöhettek ide vad démonok? A fenébe is. A torony... ez... ön az egyetlen, akiben jelenleg bízhatok, legalábbis nagyon remélem. A toronyról volt szó odabenn, hallotta volna, ha eljön. Megvolt az első tárgyalás, még nem rendes tárgyalás, inkább amolyan... fogalmam sincs. Bevezető. Egy hatalmas tornyot akarnak, minden vámpírcsalád egyesülne ott. Vannak, akik támogatják, vannak, akik ellenzik. Herr Lothar is az utóbbiak közé tartozik, fel is szólalt. - igyekszik összesűríteni, mit is élt át az imént, szavait igen halkra fogva. A falnak is füle lehet. A nagyúr említésekor Herr Johann arcán mosoly suhan át. Hogyne, hiszen végtére is ő a családfője. Vajon milyen viszonyban lehetnek? Biztos közelebbiben, legalábbis gondolati síkon, mint ő és Johannes von Nachtraben. Őhozzá senki nem jutott közel. Soha. Pedig kiskorában annyiszor elképzelte, hogy követi és meglesi, mi van a maszkja alatt. Túl sok mindent képzelt mondjuk oda, s emiatt néha napokig rettegve ment mindenhova, főleg hivatalos eseményekre, ahová el kellett mennie szép csinos ruhában. Hihetetlen, hogy az is ezen a helyen történt...
- Nem tudom, mi köze lehet ennek a démonokhoz. De... A Nachtraben családfő... Herr Nachtraben, nem volt itt. Csak a bátyja. Ő képviselte. Soha nem mutatkozik nyilvánosság előtt, azaz mindig maszk takarja, de most csak illúzióként jelent meg... - mondja nem kissé gondterhelten.
- Nem tudom honnan jöttek, de a mocsárban csak úgy nyüzsögnek. Egy öreg vámpírral is találkoztam, aki köd segítségével takarta el magát.
Pillanatra megvillan a szeme.
- Öreg vámpír? Nem.... pipázott esetleg? - szövi közbe.
Nem tudja, mennyi esély lehet rá, hogy az, akire gondol.
- Viktóriát meg egy félhalott meg is sebesítette. És amikor a táborban aludtunk, nem kevés csatazajt hallottunk
Hogy rohadjanak meg! Várjunk, már megtették... aa fenébe. Miért élőholtak? Miért kell ilyen ocsmányságnak elárasztani a földet? Bár kétségkívül könnyebb megölni őket, mintha mondjuk színes, világító lovak lennének...
- Én is csak magában bízhatok. Habár talán Laethitia még... - szólja el magát Herr Johann, ekkor ugyanis Mina szeme felcsillan.
- Oh... Nincsen komoly baja, igaz? Keríthetek Rotmantelt, aki segít, ha gondolja. Biztosan tudok keresni valakit valahogyan.
Laetitia... Csak nem ugyanarra gondolnak megint? - Laetitia von Rotmantel kisasszony?
- Már egy Rothmantel intézkedik. Pipázott. Egy öreg páncélkovács volt, Nebelturmba ment... lebegett... - mondja Johann olyan undorral, amelyet nem ért teljesen. . - Sajnos nem ő, de valóban. Ismeri?
- Oh, talán... Találkoztam egyszer egy olyannal, akit leírt. Persze, ez sok Nebelturmra igaz lehet, de ha látnám, felismerném. S talán ő is engem. - Halványan elmosolyodik. Segített nekik, fénypont volt az ostrom véres csatái között.
- Ismerem Laetitia kisasszonyt. Az unokafivérem jó ismerőse.
Újabb szép emlékek. S ők most hol lehetnek? Miért nincsenek itt? Laetitia kisasszonynak biztosan lennének építő ötletei. Bár le merné fogadni, hogy gyűlölné az egész eseményt. Ő a bálokat szereti, nem az ilyen komoly dolgokat. Persze ki szeret kiegyenesedett háttal órákon át egy helyben ülni? Biztosan vannak olyan elvetemültek, akik szeretik is, de legtöbbeknek csak... mondják, hogy ezt kell.
- No de... tennünk kellene valamit. Többen is meghalhatnak. Semmiképp se induljon el egyedül ki a mocsárba most, s intsen óva ettől mindenkit. Valahogyan. Mit tehetünk? Nekem a tárgyalásokon ott kell lennem, de már... nem tudom, hogy mit mondhatnék ott. Hallgatnom kellett volna igazából. - hajtja le a fejét. Aggódik, hogy a férfi majd rákérdez, mi volt rossz abban, amit mondott. Nem akarja felidézni újra az egészet, ám egyben mégis. Könnyebb lenne úgy szembenéznie vele.
- Mi történt a tárgyaláson? Mire kéne választ adnia?
Végül is így nem a saját dolgairól kell beszélnie. Megpróbálja összeszedni és felfoghatóan tárgyalni a dolgokat.
- Lényegében feljött a torony ötlete, aztán felszólaltak az ellenzők... és... voltak, akik azt akarják, hogy támadjuk meg az embereket... a tündéket... mindenkit. Hogy egy afféle külön nemzet legyünk. Túl sok vélemény van és túl radikálisak. - Próbálja lelassítani a légzését és nyugodtnak maradni, több-kevesebb sikerrel. Ezek az elmúlt percek kiszívták ereje nagy részét.
- Mi ez az egész, mi történik? Annyi dolog van, amit nem mondanak el. - jelenti ki bosszúsan. - Tud még valamit arról a... szétmarcangolt emberről? A ruháján, bármi árulkodó jel, hogy kiféle lehetett, hova tartozott? Egyáltalán északhoz vagy délhez? S biztos, hogy ember volt? Nem lehet, hogy volt valami rejtett... kicsi.. szarva, vagy farka, vagy szemfoga, ami nem tűnt fel?
Abban végül is lenne logika, ha feltesszük, hogy nem élőholtak tették. Az élőholtaknak esélyesen mindegy, kit marcangolnak szét, északit vagy délit, démont vagy vámpírt. Viszont ha az élőholtakat irányítja valaki, az megint más.
Mindeközben a reggelit lassan feltálalják és Mina gyomra újra megkordul.
- A halott páncélja díszítetlen bőrpáncél volt. Talán zsoldos. A holtestől elfele patanyomok vezettek. Az öreg azt mondta, hogy nem vámpírok tehették, mert azok nem így dolgoznak. Remélem, hogy igaza van... Nem tetszik ami itt történik. Az embereket megtámadni, mészárlásba torkollana, valamelyik részről, Észak meg talán csak erre vár. Túl sok a furcsa tényező... Mi várható a következő ülésen? Esetleg elkísérhetem?
Remek kérdés. Csakhogy nem lesz az olyan egyszerű. Kétli, hogy még egy embert beengednének, hiszen Herr Lothar egyébként is szúrós szemekkel nézett.
Vagy lehet, hogy ő mindenkire és mindenre szúrós szemekkel néz.
Herr Johann finoman megsimogatja a vállát. Furcsállóan néz a meglehetősen bizalmas gesztusra, de voltaképp hálás, mert jól jön az most, hogy azt sem tudja, hol áll a feje.
- Egy egyszerű zsoldos. Valószínűleg rosszkor volt rossz helyen. A patanyomok... hát, nem mindegy, hogy lópata lehetett, vagy sokkal inkább úgy nézett ki, mintha kétlábú lényé lett volna?
Herr Johann következő kérdései sem könnyítik meg a dolgát.
- Arról fogalmam sincs, mi várható. De valószínűleg döntések születnek majd komoly dolgokról. Nem tudom, kinek mennyi befolyása lehet. Az a helyzet, hogy én is mint kísérő jutottam be. Fogalmam sincs, be tudok-e juttatni még valakit. De azt hiszem, van kitől megkérdeznem. Hiszen éppen... Herr Lothar fia az, akinek a kísérője lettem. És én még a családba sem tartozom, talán toleránsak lesznek önnel.
- Reméljük. Frau Wilhelmina, egyenlőre tehetetlenek vagyunk, hacsak nem megfenyegtni akarjuk a radikális nagytöbbséget.
De hisz nincs többség. Mindenki mást akar. Abszolút.
- Azt mondom, hogy talán sétáljunk egyet, nézzük meg Viktória állapotát. aztán kérdezzük meg Nebelturm nagyurát. Addig is, ne aggódjon. Amíg vannak olyanok, mint mi, addig van remény.
Johann szavai meglehetősen megnyugtatóak.
- Higgye el, nagyon szeretnék bízni abban, amit mond. - Enged meg egy apróbb mosolyt. Végre valaki ismerős. Így már nincs annyira elveszve.
- Egy séta. Talán belefér. - Azzal hajlandó elindulni, csak úgy lófrálni, amerre csak akarnak. Kell egy kis nyugalom. Természetes arcot próbál vágni, s közben azért keresi a további ismerős tekinteteket, jeleket a környéken. Bárhol, bármit, ami kitűnhet.
A reggelizőasztalok lassan betelnek. Látszik, hol gyülekeznek az egyes családok. Négy hosszú asztal áll a vendégek rendelkezésére és egy ötödik, ahol a házigazdák foglalnak helyet. Sok szabad hely látható a vendégeknél. Bátran leülhetnek oda beszélgetni többen is. Bárcsak lenne ennyire gondtalan...
Nagy részük a föld felett lebegve közlekedik. Ilyet is rég látott, ennyi tömegesen lebegő vámpírt. Úgy összességében rég volt olyan, hogy ennyien legyenek körülötte a fajból.
Több szolgáló járkál az asztalok között, boroskancsókból töltögetnek aranyvörös folyadékot átlátszó poharakba.
Előbb azonban egy kis fejszellőztető séta nem árt. Mi se jobb mód a megnyugvásra, mint egy nemrég támadást elszenvedett, sérült nőt meglátogatni? Eh...
Hagyja, hogy Herr Johann vezesse, s nemsokára fel is lelik Viktóriát egy széken ülve, két Rotmantel felvigyázóval körülötte.
- Frau Viktória, örülök, hogy épségben látom! Nos, ahhoz képest. Johann úr elmondta, mi történt. - kezdi a köszöntést teljesen semmitmondó és jellegtelen frázisokkal, majd Viktória hirtelen felugrik és a karjaiba repíti magát. A meglepetéstől nagyon kell igyekeznie, hogy ne vetődjön hanyatt, na meg a nő nem kevés súlyától is. Nem kell ahhoz testesnek lenni, hogy ha lendülettel ráugrik valakire, akkor az megtántorodjon.
Kissé zavartan és elvörösödve próbálja félszegen viszonozni a gesztust.
- De jó hogy láthatom! - suttogja Viktória, amint eltávolodik tőle. Utána nagyot sóhajt, végül, mint aki révbe ért, kijelenti: - Látom megtalálták egymást. Helyes.  A... férjem néha elkószál. - teszi hozzá határozottan.
Most épp jó helyre kószált.
- Csatlakozol hozzánk? - nyújtja Johann a kezét a feleségének, aki megfogja azt.
- Hát persze.
Aztán megszólal az egyik Rotmantel.
- Herr Johann, igaz? Aggodalomra semmi ok. A lány nem produkált semmi szokatlant, míg figyeltük.
Mintha valami állat lenne, akire vigyázni kell... - ráncolja gondolatban a homlokát, s néz nagy szemekkel.
- Hálásan köszönöm.
- Szokatlant? - kérdez rá rögtön, ám észre is veszi, hogy hiba volt. - Mindegy is. Tehát, öhm... Mindenki reggelihez készülődik, van kedvük reggelizni? Aztán egy kis pihenés sem ártana, ha jól tudom, egyikünk sem sokat aludt.
Ahogy Viktória öleli, Johann szinte szomorúan néz vissza rá.
- Ha magának nincs ellenére a sok vámpír, csatlakozhatunk.
- Ez egy ilyen rendezvény, kénytelenek vagyunk elviselni a tömeget. De valami táplálékra szükség lesz. - A gyomra meg is kordul ennek bizonyítékaként.
Ha ellenemre van, ha nem, nem érdekel, én most enni fogok és kész.
Olyasmi helyet keres, ahol találtató még egy adag üres hely, majd úgy foglal helyet, hogy Johann és Viktória nyugodtan ülhessenek egymás mellé. Az ételhez még senki nem fogott hozzá, így csak remélni tudja, hogy nem sokáig kell kínlódva várnia, hogy végre megtehesse ezt.
Szerencsére, ahogy a percek telnek, s ő magát kihúzva, nem nagyon feszengve, nem látványosan szenvedve és egyáltalán nem égő gyomorral üldögél az asztalnál, végre felemelkedik egy vámpír az asztaltól, s arannyal díszített kupáját megkocogtatva kezdi meg ünnepi beszédét, ezáltal akkora sziklát gördítve le Mina lelkéről, hogy az el tudná tiporni a Katedrálist is.
- Áldás szálljon becses családjainkra, s tiszta vérünkre! - hangzik fel ismerős hangja, s ekkor látja meg Mina, hogy maszkot is visel. Közben a szolgálók nekik is töltöttek bort.
Akkor mégis itt van. Teljes valójában. Szíve hevesen kezd dobogni. Valamikor csak le kell, hogy vegye ezt a maszkot. Követni kéne. Vagy valami. A fenébe is, Damien ebben sokkal jobb, mint én.
A kupát picikét a szájához érinti, de épp csak egy kortynyit iszik.
- Vére maradjon meg a torony urának, s háza népének! - folytatja ünnepi frázissal egy másik családfő. Még valahonnan messziről rémlenek neki ezek a szavak. Hallotta őket még gyerekként.
Vár, és figyel, s próbál kiötleni valami tervet arra, ha a családfő, von Nachtraben elindulna az asztaltól - s nem elszublimálva, hanem a lábain -, akkor hogy próbáljon meg esetleg a közelébe kerülni. Nem tudná megmondani, miért akarja ezt. Talán csak azért, amiért minden mást. Kíváncsi. Azonban egyben fél is tőle. Soha senki sem tudta megközelíteni, aki nem tűnt legalább egy picit gyanúsnak és valahogy arra számít, ha megközelítené a férfit, élete csúnya véget érne. Vagy elfelejtene mindent. Hisz képes lenne rá, hogy ezt tegye Minával...
Elgondolkozik, ahogy minden családfő sorra kerül, elmondva pár szót, majd ünnepélyesen a levegőbe emelve kupájukat.
- Tartsanak meg a mocsárvidék nemes borai!
- Élesek legyeneken vitéz fiaink pengéi! - Ha tippelnie kellene, Finsterblut.
- Áldásunk gyermekeinkre, kik egy napon helyünkbe lépnek. - Neulandernek hangzik, de fogalma sincs...
Ahogy az idő telik, némelyeken kezd érződni, hogy a szubsztancia nem csak alkoholt, hanem némi vért is tartalmat, ami után Mina kissé lelkesebben, Herr Johann épp ellenkezőleg, sokkal lankadtabb hévvel iszogatja a kupa tartalmát.
Néha elkapja a férfi tekintetét. Ő sem tűnik nyugodtnak. Beszélni kellene, gondolja, az talán oldaná a feszültséget. - A maszkos, selymes hangú, aki az elején beszélt, ő a Nachtraben családfő. - súgja közelebb hajolva, majd ha észleli magán bárki más tekintetét, angyali és cinkos mosolyt ölt fel, mintha csak holmi hölgyeményekről, titkos kapcsolatokról vagy valaki ruhájának ízléstelenségéről pletykálna.
Némileg oldja a feszültséget, hogy a fal mellett a szolgálók elkezdenek lanton játszani. Kellemes dallama van, bár furcsa, hiszen ezeken a falakon belül többször hallott zongoradalt s hegedűt.
S végre valahára elkezdik szedni az ételt!
Így már nem lesz udvariatlan, ha ő is megteszi. Húsok s cipók sorakoznak, összeérten, színesen és hívogatóan, alig várja, hogy felfalhassa őket.
- Hm...! De csak óvatosan azzal a borral. Ha elővigyázatosak akarunk lenni, akkor mindenre figyelnünk kell. Bár csak hallottam, de állítólag nagy mámort okoz számunkra a vérfogyasztás. - jegyzi meg Herr Johann, egy pillanat alatt összetörve a látszólagos harmóniát, amelybe a lány belesüppedt.
Hirtelen bűntudat fogja el. - Csak... hallotta? Szóval még sosem...
- Soha! - Szögezi le a férfi, nyilvánvaló elítéléssel.
Ade. Neki is ezzel volt problémája. Több, mint probléma. S újra meg újra felmerül benne, mi van, ha ő is erre a sorsra jut...
Nem szabad Adéra gondolnia. De mégse megy az olyan könnyen. Inkább leteszi a poharat és szed magának egy jókora adag húsfélét finom cipókkal. Már nagyon jól fog esni. Tekintete közben keresi Luthent, vagy Lothart, vagy Lucretiát (mennyi L betűs név), vagy bárkit, akit ismer...
S ki is szúrja a Nebelturm családot, apa s fiú egymás mellett ülnek, Lucretia valamivel messzebb. Ám ő nem eszik semmit, csak magyaráz valamit a mellette ülőnek.
- Túl jó viszonyom van az emberekkel. Nem szeretném, ha bármi bajuk esne. Már volt, hogy felajánlották, de akkor sem. Attól még, hogy vámpír vagyok, nem kell aként élnem is. Vámpír vagyok, mégis használom a lábamat.
S most érti meg, miért is viseltetett oly megvetéssel a lebegők iránt. Tehát Herr Johann megvet mindent, ami a vámpírokat vámpírrá teszi?
Lényegében hasonlít rá. De talán még radikálisabb ebben.
Vagy kezdek elromlani?
Elvörösödik kissé. Herr Johann különösebb, mint gondolta. De vajon ettől most ő közönséges lesz? Nem, ez teljesen lényegtelen most, nem a vérrel kell foglalkozni, hanem... sokkal fontosabb dolgaik vannak.
- É-én is. Sőt, szinte mindig azt. Tudja, nem feltétlen kell bá... bántani őket ahhoz, hogy... szóval... Nem feltétlenül bánják. Nem mind. És, tudja, ha a szükség úgy hozza, például harc hevében, meg, ha mondjuk ellenségek...
Oh te jó ég, és tényleg magyarázkodom. Remek.
Vesz egy nagy levegőt és betömi a száját inkább egy falattal.
- Nem neheztelek miatta. Mindenki másképp áll a dologhoz. Ez rendben is van. Viszont, hogy a lényegre térjek, vajon hogyan szólíthatnám meg Lothar nagyurat, hogy... viszonylag négyszemközött beszéljek vele? - érdeklődik halkan a férfi, szerencsére témát váltva.
Megpróbálja elfeledni a vér-dolgot és fontosabb dolgokra koncentrálni. Majd elmosolyodik. - A reggeli végét szerintem meg kellene várni, majd pedig... Együtt menjünk oda hozzájuk, én szóval tartom a fiát, Ön pedig felteheti a kérdését. - Talán szélesebben mosolyog a kelleténél.
Hm. Persze. Csakis azért, hogy feltehesse a kérdését. Meg legalább válthatok szót vele, megint.
Nem nagyon tudja eltitkolni, hogy minden gyanúja és feszélyezettsége ellenére különösen élvezte a társaságát.
- Köszönöm! - válaszol Herr Johann hálás mosollyal, s Minának ismét kissé bűntudata támad a "hátsó szándékai" miatt.
Na de tényleg, négyen egyszerre, pláne öten úgysem lehet beszélgetni!
Ezek után hozzávetőleges nyugalomba torkollik az étkezés, testük jólesően fogadja be a táplálékot és így a közérzet is kicsivel elfogadhatóbbá válik. Eljön az idő, amikor Mina már jóllakott, de természetesen a tömeg még nem, úgy összességében, így meg kell várni a többieket, hiszen még senki sem állt fel az asztaltól.
Utálom a tömegrendezvényeket.
Ekkor ismét ki más, mint Johannes von Nachtraben emelkedik fel.
- Véreim. Ezennel tudtára adom mindnyájatoknak, hogy napnyugtakor, az este eljövetelével kezdetét veszik az egyezkedések. Diskuráljatok kedvetekre családotokkal, míg el nem jön az ideje. - jelenti be a körülbelül halálhírt szinte unottan, majd elsétál.
Mina pedig rettentően mérges magára, mert nem bírja rávenni magát, hogy kövesse, de hisz... rejtőzködni nem tudja, egyébként pedig mit kérdezne tőle? beszámolna a gyilkosságról, vagy közölné, hogy a közös torony badarság? Ha van valaki, aki tisztában van mindazzal a szörnyűséggel, ami itt történik, az ő lehet. De nem ajánlott szemtől szembemenni vele ezen esetben. Nem csak őt magát bánthatná, hanem a társaságát is, Viktóriát, Johannt, sőt talán még Luthent is.
Fogalma sincs. Nem ismeri azt a vámpírt, de egyelőre fontosabb dolgai vannak.
- Rendben, most itt az idő. Pont a családjához megy, úgyhogy semmi gond nincs, én pedig a kísérőmhöz.
Azzal feláll az asztaltól és szemével követi, merre van Lothar és fia, majd odavezeti Viktóriát és Johannt. Ha el tudja csípni őket, illedelmesen köszönti a párost.
- Üdvözlöm önöket újra, uraim. Van szerencsém bemutatni Herr Johannt és Frau Viktóriát.
Luthen óvatosan pillant Mina felé és elmosolyodik. Kissé fáradtnak tűnik.
- Wilhelmina! Öröm ismét látni. Remek éjszaka volt, nemde?
Herr Johann mélyen meghajol Lothar nagyúr előtt.
- Megtiszteltetés találkozni önnel, Lothar von Nebelturm nagyuram! A nevem Johann von Nebelturm, eredetileg a nagybátyámat jöttem meglátogatni, de nagy öröm önt is itt látni. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy beszélhet a torony urával.
A megszólított arca ugyanolyan komor és szigorú, mint eddig. Milyen lehet vajon a gyermekének lenni?
- Ez csupán csal egy átka a rengeteg közül egy családfőnek. Miben tudok segíteni, fiam?
Igyekszik úgy pozicionálni magát, hogy Johann és Lothar nyugodtan beszélhessenek, ő pedig a fiúval tudjon diskurálni. Rámosolyog, mely szinte könnyed természetességgel jön már. Hogyne, remek éjszaka, meg is öltek valakit - gondolja.
- Nos... kalandos volt, az egyszer biztos - enged meg egy halk nevetést. - De a reggeli azért valamennyire kárpótolt. - Egyelőre nem tér rá semmi komolyabbra, túl sokan vannak jelen. Kíváncsi, kezdeményez-e Luthen bármit. Ha remek éjszakának tekinti az előzőt, az vajon azt jelenti, nem tervezi felelősségre vonni azért, mert felszólalt?
Nagyon reméli. A fiú egyelőre barátságosnak mutatkozik.
- Ti hellenburgiak különös módon értekeztek, mit ne mondjak. Nagyon meglepődtem, amikor tegnap felszólaltál. Ez az amit retorikának hívtok?
Elvörösödik és idegesen felnevet.
Heh... hehe... hát ez gyönyörű. Na jó, erre nem számítottam.
Borzasztó aranyosnak találja a kérdést, feltéve, hogy nem olyan erős iróniáról van szó, akár a sötételf pálinkák. Viszont az nem kifejezés, hogy nem, nem nevezhető retorikának az, amit művelt...
- Nos... Azt hiszem, nem mondható, hogy teljesen a szabályok szerint jártam volna el. Nem akartam... bajt, elnézést kérek, ha tiszteletlen voltam feléd vagy édesapád felé... - rója le a kötelező tiszteletköröket. Elvégre nem volna jó, ha nem engednék be a következő ülésr...
Miért is nem volna jó? Hisz borzasztóan ideges volt. Nem ért el semmit, talán csak felkavarta az állóvizet.
Közben ők ketten kissé arrébb húzódtak, így pontosan sikerült a terve, Johann és Lothar nagyúr megbeszélik a dolgaikat kettesben (bár utóbbi néha Mina felé pislant enyhe rosszallással, de lehet, hogy csak ő látja bele ezt a dologba), míg ők... nos...
Kell valaki, akit be tudok avatni. Muszáj.
Egyrészt felrobbanna, ha nem tenné, másrészt fontos dolgok forognak kockán. Talán életek. Egy faj sorsa.
- Tisztelet...ha tiszteletről van szó, az itteniek...hogy is szoktátok ti mondani? Bort iszik, de vizet prédikál?
Elmosolyodik, kissé megnyugodva. Luthen őszintén tudatlannak mutatkozik, s ez valamiért elképesztően aranyos. Vagy csak direkt csinálja, hogy szimpátiát váltson ki...
- Vizet prédikál és bort iszik. De lehet úgy is, igen. Szóval... te sem kedveled ezt a... hogy is mondjam, ezt a sok tettetést?
Nem, a retorikához egyértelműen nem értek sajnos,  nem vettem elég leckét Frau Aurától.
Különben sokkal finomabban tudna fogalmazni. Vagy egyáltalán nem tenne fel ilyen kérdéseket.
- A hideg ráz tőle. Mindig is jobban élveztem a vadászatot, a kardforgatást, semmint ezeket az unalmas megbízatásokat. De apám ragaszkodik hozzá, hogy ismerkedjek meg az Éjféli Tanács többi vámpírjával.
Ezaz... Jó, rendben, talán benne is lehet bízni. Talán valahogy elmondhatom majd neki a dolgokat. Örömmel tölti el, hogy Luthen nem olyan begyepesedett színlelőgép, mint... nos, mint lehetne. Igen nagy örömmel. Borzasztóan szomorú, szinte regényes helyzetben tűnik lenni. Értelmes volna és érzékeny, erre fel rákényszerítik a hivatali életet, és talán el fogják rontani. Talán belekeseredik az egészbe, vagy felismeri benne a nyereséget és végül korrupt lesz, titokzatoskodó, papírokat kell tologatnia egymás után és olyan kérdésekben döntenie, amik nem is érdeklik...
- Sajnálom. - mondja őszintén. - Talán lesz más út is majd számodra. Egyszer. - mondja, majd rájön, hogy talán nem kellene a család elhagyására biztatni egy magas presztízsű, értelmes vámpírt, aki a családfő fia, mert még meglincseli itt helyben. Az egy dolog, hogy ő megtette. Azért nem Herr Johannes lánya...
- A diplomácia fontos, hogy valamennyit tudjunk befolyásolni a dolgokon. Édesapád biztosan jót akar neked. - egyengeti ki kissé korábbi szavait, bár nem szívesen teszi. Fogalma sincs, jót akar-e Lothar, lehet, hogy igen, azonban a jó szándék nem mindig elég. - Viszont van, ami aggaszt engem... sok dolgot nem mondtak el nekünk és olyan dolgok történnek, amik... amiknek utána kellene járni. - kezdi el megosztani aggodalmát és keresi Luthen szemeit, vajon jó hallgatóságra fog találni személyében? Nem akarja megbánni, hogy megbízott benne, nagyon nem. Súlyos következményei lennének.
Luthen kiábrándító könnyedséggel felel.
- Ne félj, előbb utóbb kénytelenek lesznek elmondani. Elvégre még csak az első nap ért véget. Az ilyesmi akár hónapokig is eltarthat. - néz Minára, majd mielőtt az sokkot kap, szerencsére folytatja is. - Ne félj, csak vicceltem.
- Huh. Egy pillanatra meglepődtem. - A mosoly ott marad az arcán. Aztán rájön, hogy valahogy egy gyilkosságot próbált bejelenteni, s kissé megint elkomorul. - Nem tudsz arról valamit, hogy miféle lények garázdálkodhatnak a mocsárvidéken? Mert... - Picit közelebb húzódik és halkabbra fogja szavát. - Elvileg találtak egy halott embert. valamiféle közkatonát, és patanyomok vezettek oda. Lehet, hogy démonok voltak. De mit keresnének ők itt?
Feltűnik neki, hogy a fiú közben szemmel tartja a másik párost is; eközben azonban tud rá figyelni.
- Ez nagyon érdekes. Bár ott lettem volna.
Te... tessék?! Mi az, hogy érdekes?
- Viszont lassan mennem kell. Addig te is beszéld meg a korábban hallottakat a tieiddel, ahogy mi is. Te ugyan nem családnak hívod.
Na jó... Mindig ilyenkor tűnsz el. Amikor jutnánk is valamire. Egyszer már nem fogom engedni. - vörösödik ki kissé idegességében. Talán elhamarkodott volt, amit tett. De hát mégis, mi mást tehetett volna?
- Érdekes? Mit tettél volna, ha ott lettél volna? - emeli meg a kezét lassacskán Luthen kinyújtott kezébe helyezve azt, hogy a fiú kézcsókot adhasson neki. A mozdulat most furcsábbnak tűnik, mint bármikor. - A családom, nos... nem tudom, mennyire látnának szívesen. - jegyzi meg halkan.
- Én? Még én sem tudom. De annyi biztos, hogy elláttam volna a baját, aki vérrel szennyezte be az útjainkat.
Aham. Jó. Közönséges, önérzetes, büszke vámpír-válasz.
Azzal Luthen megint eltűnik.
Lothar viszont még mindig ott áll és tárgyal Johann-nal. Úgy tűnik, a férfinak nehezebb dolga van, mint Minának volt.
Sajnos Herr Lotharnak nincsen leánya... - szólal meg egy huncut hang a fejében, akit legszívesebben erőteljesen lecsapna.
De ha az apja még itt van,a z az átkozott legény hova a világtalanságba kujtorog ilyen korán?
Oooohhh... megbolondulok. Egyszer akkor is kiszedem belőle, amit tud.
Ahogy próbál nem felrobbanni, a családfő és Johann társalgásából csupán ennyit hall már:
- Hát, ez után a válasz után elég kielégítetlenül érzem magam. Gyere vissza fiam, ha nem csak az elhatározás, de az ész is megvan.
Oh. Szegény.

Herr Johann, úgy fest, befejezte a beszélgetést Lothar nagyúrral, mert Minához fordul.
Nem annyira mondható felhőtlenül boldognak, hogy a drágalátos párbeszéde Luthennel meg kell, hogy szakadjon, ám azért természetesen készségesen fordul oda Herr Johannhoz... hogy aztán meglepetten húzza fel a szemöldökét.
- Sajnos nem kísérhetem el a gyűlésre, éppen ezért azt sem tudom megígérni, hogy akármikor is találkozhatunk. Fontos a feladatom, ezért most magára kell hagynom. Úgy sejtem semmi gond nem lesz, de vigyázzon nagyon magára. -mosolyog rá biztatóan. - Kívánok sok szerencsét. És vigyázzon a mesteremre. - neveti el magát kissé.
- Kérem, ne beszéljen ennyire rejtvényekben, miért nem jöhet? - kérdi kissé nyugtalanul. Nyugtalansága fő oka mondjuk, nem túl önzetlen módon az, hogy attól tart: nem fog rendes választ kapni. Mint élete nagy részében mindig.
- Nem talált alkalmasnak. Ami talán nem is gond, mert sötétebb dolgokat látok felmerülni, ami talán mélyebbre ásva feltárulkozik. A háború, a démonok, a tű... és sok hasonlatos dolog, amelyek most rejtve vannak előttünk. Nem tud esetleg valakit aki ért a varázstárgyakhoz?
Gyorsabban kezd verni a szíve. Alkalmasnak. Őt nem is vetették alá semmilyen próbának. Luthen szólt, és kész. Mi lehetett a probléma?
- Oh, hát, az attól függ, milyen varázstárgyak. Lehetséges, hogy én is érteni fogok hozzájuk. - teszi azért hozzá, áttérve egy kellemesebb témára, s olyanra, amelyben talán gyakorlati haszna lehet.
- Arról van szó amit mutattam... tudja.
Ah, szóval a tű.
- Megtudott valami többet? - kérdi érdeklődőn.
- Semmit. - sóhajt a férfi. De hát akkor mégis minek jöttünk ide, mire fel volt ez az egész hacacáré? - De úgy vélem Lothar nagyúrban megbízhat. Szeretten szövetségeseket. Én is megpróbálok. Ha tudok... - sóhajt ismét - Szóval ismer valakit?
- De hisz az előbb még csatlakozni akart. - Nem érti a hirtelen váltást. De úgyis hiába forszírozná a dolgot, szóval.... - Úgy gondolja, az, ami talált, mágikus? Nos, ideadhatja, hadd vessek rá még egy pillantást... ellenkező esetben, mivel a családom mágiával foglalkozik, s találkoztam is egy családtaggal, talán őt elő tudom keríteni.
- A főnök tudja a legjobban mi a jó és mi nem. Az ő tudásával nem vitatkozhatok. - rejti Johann a tűt Mina kezébe.
Nem tudja, miféle főnökről beszél a férfi, de azért átveszi a tűt és vizsgálgatja. Megállapítja, hogy egy hajtű az, mágikus dolgokban nem biztos, annyi a biztos, hogy egy igencsak gazdag illetőé lehetett.
Kissé furcsállóan, de elbúcsúzik végül is a férfitól, majd visszafordul Luthenhez.
- Elnézést. Csak arról az ügyről volt szó, amit említettem. Úgy tűnik, Herr Johann mégsem csatlakozik hozzánk a tárgyaláson.
Pedig jó lett volna, legalább nem éreztem volna magam annyira... egyedül.
- Hát ez sajnálatos. - közli Luthen hidegen, ahogy olyasféle szemekkel néz a távozó Johann után, mintha fel tudná nyársalni. Ekkor valóban emlékeztet az apjára. - Én most nyugovóra térek. Szükségem van az erőmre az estéhez.
- közli afféle melankolikus arccal.
- Kellemes álmokat, kisasszony.
Mina visszafogja magát, hogy ne forgassa meg a szemeit. - Mindig annyira siet. - jegyzi meg, talán kissé több méltatlankodással a hangjában, mint kellett volna. Ha Neulander lenne, akkor el tudta volna intézni, hogy ne hangozzon  ki semmi ilyen mellékzönge. Talán. De mivel nem az, így nem tud és nem is szándékozik ilyen képességeket elsajátítani.
Mindössze egy lemondó pillantást kap, aminek következtében késztetése támad valamiféle agresszív kirohanásra. Azonban harcon kívül nem tudja, hogyan is lehet azt végrehajtani, jelenetet meg nem akar rendezni, így jobb híján kissé felrobban.
A vámíprok nagy része egy folyamként indul meg a hálókörletek felé.  Minának pedig még egy ürügy jut eszébe, amivel visszafogja Luthent.
- Várjon csak... egy pillanatra. Fräulein Lucretiát meg tudná mondani, merre találom?
- Az a lány...amerre a szél jár...arra találod.
Ez aztán az információ.
Kezd túl sok lenni a víz a pohárban.
- Rendben, de nekem most lenne rá szükségem. A szél pedig elég sok helyen van egyszerre. - Bosszúsága kihallatszik a hangjából, s már megint a csuklóiban érzi szíve heves, gyors dobbanásait.
Választ viszont nem kap.
Most úgy odaszaladna és megrántaná azt a varkocsot. Jó erősen.
Nem tudja, honnan termett benne ennyi indulat, eddig nem vette észre, hogy itt lenne. Kissé meg is rémül tőle. Egy diplomatának jó volna beszámíthatónak és higgadtnak lennie. Mint itt mindenki más. Pont ez idegesíti talán őt, hogy képtelen olyan hideg fejjel gondolkodni, mint ők.
Kezeibe temeti az arcát. Egyszer még visszakapják. Valahogyan. Egyszer igenis egy helyben fognak maradni és meghallgatják őt. Mi a fene, hiszen ő nem is Nachtraben, hanem Nebelturm. A saját családját még megérti, hogy ily titkolózók...
Mindegy. Majd Lucretiából kiszedem, mi a fene van velük.
Furcsa mód még mintha az a lány lett volna a legőszintébb vele. Vizsla szemmel fürkészi a tömeget, hátha kiszúr valaki ismerőst. A déli különítmény a helyiekkel társalog, de Lucretiát nem látja közülük. Bejár még pár folyosót, de sehol semmi.
Mivel nem lel senkit sehol sem, végül is nyugovóra tér ismét. Egyszerre érzi magát elveszettnek és otthon. Rég volt valami ennyire szürreális. Az álmai furcsa keveredései a benyomásoknak, bűntényeknek, lakomáknak, titkoknak és zavaróan szép szemeknek, ijesztően rászegeződő, vádló tekinteteknek. Kissé fáradtan ébred fel újra, s igazítania kell magát ahhoz, hol is van. A reggeli rutin - fésülködés, felöltözés, mosakodás - kissé elhiteti vele, hogy minden rendjén, ugyanúgy folyik az élet, ahogy eddig.
De amint kilép a körletből, pláne, ahogy - ezúttal egy fekete, csaknem földig érő, csipkékkel díszített ruhában - közelít a nagyteremhez, tisztázódik, hogy nem: nagyon nem úgy mennek a dolgok, mint eddig. A nagyterem hatalmas, tágas csarnoka pont olyan, mint amilyenre emlékezett, és mégsem. Annál azért kisebbnek tűnik most, és konkrétabbnak, mint a kép, amellyé elhomályosult ez a hely az elméjében. Annyira furcsa. Mivel sokszor próbálta elnyomni az itteni emlékeit, nem gondolni rájuk, kissé olyan, mintha ennek a helynek már nem is kellene léteznie. S most mégis itt van. Kövein lépked, falai között, itt van, anyagilag, hacsak nem illúzió az egész.
Majdnem olyan, mint amikor családjával, pici gyerekként tipegett errefelé, csak most kétszer olyan magasról nézi a világot. Viszont, ironikusan, éppoly tudatlannak érzi magát, mint akkor. Azt hitte, csak azért titkolóznak ennyit előtte, mert még kicsi, és ha nagy lesz, elmondják majd a dolgokat szépen, nyíltan. S csak várt. Úgy fest, hiába.
Ahogy vonul a déli papok közt, nem nagyon vált szót most senkivel. Igyekszik nem túl álmos szemű, udvarias mosolyokkal felelni bárki tekintetére, aki el próbálja csípni őt. Fáradt. Ha nem is az alváshiány, inkább az egész helyzet miatt.
S ki jön hozzá legelőször, na ki? Ki más, mint aki mindig eltűnik szó nélkül.
Sokat gondolkozott, játssza-e a sértődöttet, s ha igen, miképpen, mily szavakkal, gesztusokkal tegye ezt, de amikor Luthen megjelenik és teljességgel lovagiasan viselkedik (kezét a mellkasa elé emelve), mégis elmosolyodik.
- Hódolatom. Szépet álmodtál? - kérdi a férfi. Tipikus szavak, s ki tudja, van-e mögöttük valódi érdeklődés?
- Oh, nem, sajnos nem. Kissé zaklatott volt az álmom. Már, ha ez komoly kérdés volt, nem csak egy udvarias formalitás. - szúr oda kissé, némi gúnnyal fűszerezve szavait, bár a hangneméből ez nem feltétlen derül ki. - És te? - dobja vissza a labdát. A kérdést persze értelmezhetni bárhogy, az alvásra vonatkozóan, de akár másra is.
- Hasonlóképp. A történtek felráztak eléggé. - Luthen mondandója nem is lehetne komikusabb, tekintve, hogy mindezt olyan nyugodtan és magabiztosan mondja, mintha azt mondaná: "Na, gyerekek, eldöntöttem, hová megyünk ma kirándulni."  
- Legjobb lesz ha indulunk. - nyújt kezet Minának, hogy bevezesse az ajtón.
Megvonja a szemöldökét.
- A történtek? - nyújtja a kezét kábán. Kezdődik...
- A történtek. - bólint az automata, akinek furcsán forró a keze, ahogy az övéhez ér, majd bevezeti a kivégzőhelyre. A terembe, mely lassan dugig lesz hozzá hasonló, titkolózó, sötét hajú és sápadt bőrű alakokkal. Olyanokkal, amilyennek neki lennie kéne. Amiből elmenekült.
A családok címerét zászlók hirdetik a falakon, azon székek mögött, melyeken képviselőik helyet foglalnak. Mindenki rálát mindenkire, ha egyszer leültek.
Szemeivel félve-reménykedve keresi az ismerős arcokat, közben minden erejével arra koncentrál, hogy nyugton maradjon. Az atmoszféra, amely körülveszi, egyszerre misztikus és rémisztő, azonban mintha nyomná, szorítaná őt össze.
- Nem baj, most megmondhatod, mit gondolsz.
Luthen óvatosan megrázza a fejét.
- Még nem. De eljön majd az ideje. Eljön az ideje hogy mind én, mint pedig te elmondd, amit gondolsz.
- Bár ilyen türelmes lennék... - sóhajt megkönnyebbülten, azért, mert Luthen végre mondott valamit. Még ha kriptikusat is, de legalább őszintének hangzót. Voltaképp nem akar türelmes lenni. Arra vágyik, hogy ne legyen szükség rá. Ám ez épp olyan, mintha azt kérné, hogy bárcsak tudna repülni - várjunk, hiszen tud is... valamennyire.
Ismét leül hát, be a székbe, amely, mintha karmai lennének, tartja fogva őt.
Johannes von Nachtraben, természetesen ismét a maszkjában, megnyitja az ülést.
- Drága véreim! Remélem sikerült dűlőre jutni eme felettébb sürgető kérdés kapcsán. Hogy mihamarább egyesítsük családjainkat, kérem áldásotokat szövetségünk megszorításához.
Ezután egy magas, tipikus szépségű vámpírnő emelkedik fel, vékony alkattal és éjszín hajjal. Azonban szeme különleges, mintha mindig szűken össze volna szorítva, hogy a távolba nézve is minden apróságot észrevegyen, mint a ragadozómadarak. Ahogy a mögötte levő zászlóra tekint, Mina rájön, hogy valószínűleg a Schwarzjäger családfő lehet ez.
- Herr Nachtraben. Ez a szövetség... esztelenség. Családjaink szétszórtan tarják ellenőrzésük alatt az utakat és ér el kezük a legvadabb vidékekre is. Ha ezt feladjuk, úgy odalesz a befolyásunk a Mocsárvidékről északra.
Kezdi úgy érezni, gazdasági továbbképzést kellett volna kérnie, de azért figyel, és próbál koncentrálni arra, mit is mondanak, azonban egyelőre még passzív résztvevőként nyugton maradni. Hisz a múltkor, amikor felszólalt, is úgy néztek rá, mintha azt várnák, mikor nyársalja fel valami, amiért ily őrültségeket beszél.
Többen is felállnak, az előbb felszólalandót támogatandó. Majd Herr Lothar emelkedik szóra, Luthen pedig, büszke gyermekeként, elmosolyodik.
- A vad vidékek közt ott a tengermellék is. A vad tengeri hordáknak hála nem tudunk halászni, sót kinyerni, s a tengeri barbárok ellen védekezni. Ott fekszenek a mi földjeink is. Vámpír föld. Kelet helyett oda összpontosítsuk hát erőinket. Hódítsuk vissza a tengertől, ami a miénk volt.
Újabb támogatók állnak fel, jelezvén, hogy egyetértenek a dologgal. Randlauferek, Rotmantelek, Finsterblutok, Schrawzritterek, és egy, akiknek nem annyira ismerős a címere...
Miután a Nebelturm családfő leül, fia emelkedik szóra. Nocsak, csak nem eljött az a bizonyos idő?
- Az érdekeink ismét közösek Hellenburggal, akik elvesztették egyetlen tengerparti kikötőjüket. Mi Hellenburg álláspontja hát eme helyzetben?
Meglehetősen meglepődik, amikor Luthen tekintete rászegeződik. Oh, hogy én volnék Hellenburg. Na, hát ez csodálatos. Grófnői léte alatt megszokta, hogy sok tekintet szegeződik rá és sok személy munkáját irányítja, tehát gyors és megfogható eredménye van annak, amit mond. És hatása. Ez azonban sokkal nagyobb volumenű kérdés, mint egy kastély dolgainak irányítása. S sokkal több tekintet szegeződik rá. Részvétlen, kíváncsi tekintetek.
- Nos... - Áll fel, amint eszébe jut, hogy azt is kellene, majd megemeli a hangját úgy, hogy hallják az egész teremben. Bízik a terem akusztikájában, hogy elviszi messzire a hangokat, ugyanis kiabálni nem kiabál. - Úgy sejtem, Északnak lesz némi beleszólása a dologba. A kereskedelem szempontjából viszont kétségkívül fontos, hogy legyen kikötőnk. Azzal pedig, hogy felszabadítjuk azt a területet, azt is megmutatjuk, hogy képesek vagyunk legyőzni ezeket az ellenségeket.
Ennyit mond egyelőre, majd helyet foglal.
- Látják! Hellenburg megszorult. Ha most cselekszünk, ha most mutatjuk meg, mi vagyunk akik a tengerpartot megvédik, azzal miénk lesz az előny. Ha végre mi diktálunk Hellenburgnak, nem fognak többé fennhangon beszélni velünk. Soha többé nem rángatnak be minket háborúikba, nem kacérkodnak árainkkal, nem hivatkozhatnak többé arra, hogy egyes egyedül ők állnak ki mellettünk. Megmutatjuk, mi vagyunk az erősek, s ők a gyengék. Ha mi vigyázzuk a tengermelléket, mi diktáljuk a szabályokat. Mert Hellenburgnak égető szüksége van a tengeri kikötőre!
Elkerekednek a szemei.
Te most szórakozol velem, igaz? Ó, hogy a... forró leves égetné meg azt az ezüstnyelvedet.
- Ah, szóval erről van szó mindössze? - áll fel, a vére, mintha tűz lenne az ereiben, szinte érzi, ahogy bizsereg az egész karja. Feláll ismét, mert hát, erre van szükség, ha valaki beszélni óhajt. - Mi vagyunk az erősek, ők a gyengék? Idáig... idáig jutottunk el ennyi évszázad alatt? S mit mondjon az, aki egyszerre mindkettőhöz tartozónak érzi magát? Azt hittem, szövetségről van szó, nem pedig Hellenburg zsarolásáról. Valóban jó ötlet még egy háborút kezdeni, a büszkeség miatt?
Nem teljesen fogta föl eddig, mit is jelent az, hogy ő itt most Hellenburg, de kezdi kapisgálni. Most ő itt ellenség, rá van rakva a címke, miszerint ő a vámpírok nagy lenézője. Na szép. Nem is titkolja, mekkorát csalódott, tekintete lángol, bár nem szándékosan. Pár pillanatra el is felejti, hogy itt van egy tömeg is, mert Luthen arcára szegezi a tekintetét, aztán észreveszi magát és visszafordul a terem többi része felé.
- Nem emlékszem, hogy Hellenburg bárkit is berángatott volna a háborúba. - Hmm. Nekem sem kellett volna mennem, akkor most nem tartanánk itt, mennyivel egyszerűbb volna... - Észak volt az, ahol besorozták az embereket, délen lehetett választani. Itt mindig megvan a választás lehetősége. - fejezi be konokul. A szavak úgy áramlanak ki belőle, mintha csak fájdalmas tüskéket húzna ki testéből, hogy aztán helyükön nagy patakokban induljon meg a vér folyása.
Kuncogást hall, a Finsterblutok zászlaja előtt egy kopasz, erőteljes állú vigyorog a Mina mellett ülő két Nebelturm irányába.
- Lám, a te Hellenburgod sokkal harciasabb, mint elsőre gondoltad, Nebelturm. Tehát vehetjük úgy: ha netán zsarolással akarnánk megkörnyékezni Hellenburgot, az háborút jelent? - szegezi ekkor rá picit őrültnek tűnő tekintetét a vámpírlányra.
Lehunyja a szemét pár pillanatra. Hát persze, hogy fenyegetésnek vették. Honnan is tudhatnák, hogy ő itt pusztán egyetlen személyt akar megleckéztetni? Aminek nem így kellene lennie. Hova lesz az objektivitás? Na meg a hideg fej. Hát sehova.
Persze a többiek álláspontjával sem ért egyet minden esetben. De Luthenben bízott. Vagyis csak akart. Tudná, hogy miért...
Nyugodtabban és határozottan néz vissza a kopasz vámpírra.
- Nem. Amíg rajtam múlik... - Miket beszélek. -... ha rajtam múlna, nem lenne több háború. De úgy hittem, a vita a családok egyesítéséről... a vámpírokért van, és nem az emberek ellen. - próbálja érthető csomagolásban tálalni a dolgokat. Egyszerűen csak fejezze be mindenki az egymásnak esést. Akárhány faj, csoport van, mind marja egymást.
Ahogy most ő és Luthen is. Vajon nem tudják ezt sose levetkőzni? Ez lenne az Átok? Vagy ugyanez benne van az emberi természetben is?
Nincs sok ideje azonban filozofálni. Herr Lothar ismét beszélni kezd. S Mina meglepetésére nem teremti le őt.
- Tehát világos, hogy Hellenburg mindenáron el akarja kerülni az összecsapást a vámpírcsaládok és a királyság között.
Átnevezem magam Hellenburgra, esküszöm. Azt hiszem, őfelsége Herr Rudenz nem gondolta át jól, amikor ideküldött. Kissé forog vele a terem.
- Ennek jegyében tisztítjuk meg a partvidéket, majd kötünk előnyös üzletet Hellenburggal szolgálatainkért cserébe. Az így szerzett pénzből és befolyásból pedig megerősíthetjük családjainkat. Ez sokkal logikusabb, mint egész családoknak összekölözni.
Bólogatás, s néhányan fel is állnak a tömegből.
Próbál odafigyelni Lothar hangjára. Jóval megnyugtatóbb, amit hall, mint az eddigiek. De tényleg, ennyit számított volna az a pár szó, amit mondott? És az sem zavarja, hogy a fia teljesen mást gondol, mint ő? Azt hitte, kettejük közül Luthent fogja jobban kedvelni, de könnyen lehet, hogy tévedett.
Érzi, hogy vörös az arca, és nem is igen óhajt oldalra fordulni, hogy lássa, mi ül a Nebelturm-fiú tekintetében. Egy ideig vár csendben tervez várni.
Érzi azonban, s hallja, hogy Luthen ismét felállt mellőle.
- Éppen ezért atyám és én a közös lakhely megépítése helyett egy egységes hadtest felállítását szorgalmazzuk, mely kiűzi a büdös dögöket a tengerpartról.
Csodálkozva fordul oda. Ezek tényleg szórakoznak vele. igazán szólhatott volna korábban is. De végül is, mi értelme egyeztetni a terveket és közösen megbeszélni, mi is fog történni a tárgyaláson?...
Legszívesebben kikéredzkedne azzal az indokkal, hogy nincs jól, és valahonnan szerezne egy pohár vizet. Sok pohár vizet. Vajon van az itt egyáltalán, vagy csak vérfröccsel szolgálhatnak? Mindegy is, egy efféle rendezvényről biztosan nem engednék ki csak úgy. Így hát kényelmesen ül tovább, s hallgatja a zsongó beszédet, nyitott szemmel valamiféle félálomszerűségbe süppedve, várva, mikor hall meg valami felháborítót, amivel ellenkezhetne, ám igencsak technikai részletekre terelődik a beszéd (mint hogy hány katona menjen ide, oda, s miféle útvonalakon), így csak azt veszi észre, hogy már vége is a tárgyalásnak.
Micsoda megkönnyebbülés!
Pislog, majd megdörzsöli a halántékát, s föláll, hogy diszkréten, de azért jólesően megropogtassa a derekát.
Majd az a kétszínű élőlény megint a közelébe somfordál. Mi több, a füléhez hajol, és odasúgja:
- Szép munka volt.
Hah... adok én neked szép munkát!
- Ó, igen? És mégis mivel kapcsolatban? Kiváló kísérleti alanyt biztosítottam a Rotmanteleknek, akik épp azt vizsgálják, hogy viselkedik valaki, ha teljesen kikészítik? - kérdi halkan, de pergő hangon. Elege van ebből.
- Ha minden jól megy, már nincs sok hátra. - közli Luthen egy nagy sóhajjal, Mina felé nyújtva egy kendőt. Komolyan meg kell ütni, hogy valahogy reagáljon? - gondolkozik. - A családfők mindig is értettem hozzá, hogyan kell nyomást gyakorolni tárgyalófeleikre.
- De te nem vagy családfő.- mutat rá a nyilvánvaló tényre. [ccolor=#e88aea]- Még. Amúgy meg a szünet lényege az lett volna, hogy megbeszéljük a dolgokat, nem?[/color] - Kissé megrázogatja a kezét, hogy visszatérjen bele a vér. - Ezzel mit kellene csinálnom? - néz a kendőre kérdőn. Bár sejti.,
- Gondoltam jól esik, felfrissítő megtörölni vele az arcodat.
- Köszönöm... - hárítja el egy kézmozdulattal és egy sóhajjal a szöveteszközt. - Szerintem nagyon jól tudod, mi lenne a frissítő.
Nem mondja el, hogy mi, hadd találgasson. Bár valószínűleg semmit sem fog reagálni.
- Nem kell félned. Apámmal tegnap este megegyezésre jutottunk. Úgy határoztunk, Hellenburg álláspontja alapján döntünk. S amit mondtál tökéletes volt. Apám is meggyőződött, hogy érdemes az emberekkel szövetséget keresni.
- Gondoljátok, hogy egyetlen személy szava alapján érdemes dönteni? De tényleg...- szusszan egyet. - Én nem vagyok Hellenburg. Sem higgadt és átgondolt. - S attól még szólhattál volna. Vagy képviselhetted volna azt, amit igazán gondolsz. - jegyzi meg kissé megrovón. Haragos, még akkor is, ha borzasztóan megkönnyebbült...
Kikerülnek végre a szörnyű teremből, s könnyebbsége csak fokozódik, amikor meglátja Lucretiát. Mina ar
cára fáradt mosoly telepszik.
- Szia. - Ennyit mond csak, lusta formalitásokat keresni jelen pillanatban.
- Az ábrázatotokat elnézve jól ment. - állapítja meg Lucretia, erre nevethetnékje támad.
- Kiválóan! Minden a terv szerint halad. A családok nagy része támogat minket. - közli Luthen. Terv? Szóval nekik volt tervük, csak egy árva szót nem mukkantak volna róla.
Fújtat egyet.  - Csodálatosan... - lövell gyilkos pillantást Luthen felé.
- Ennek örülök...magunkra hagynál egy kicsit? - Lucretia ezúttal Luthent zárja ki a beszélgetésből.
- Persze. - A fiú fejet hajt, majd arrébb is vonul, Lucretia pedig vigyorogva néz végig Minán, ami furcsamód nem bántja.
- Ej, ne vágj ilyen savanyú képet. - neveti el magát - Jót tett, hogy ott voltál. Persze, te nem vagy Hellenburg, még ha a király pecsétjét is viszed, sosem leszel...de ők ezt nem tudják és ez az, ami számít.
- Nem vágok én savanyú képet, csak éppen... - nagy levegőt vesz. - Csak éppen néha... mindegy. - rázza meg a fejét, elvörösödve. A lány biztató szavai megnyugtatják, annak ellenére, hogy nyilvánvalóvá teszik: kémkedett utána. - Te láthatatlanná válva repdesel a nyomomban egyébként? - kérdi mintegy mellékesen.
- Nem, itt vártam. Elvégre én nem tudtam bemenni. Nekem nem volt helyem. - mondja Lucretia tömören.
- Akkor jó hallásod lehet. Vaaagy... túúl hangos voltam. Pedig kezdem úgy érezni, több helyed lett volna ott, mint nekem. Nem értem, hogy bízhatják rá néhány szóra, hogy eldöntse, mi történik. Ideges voltam és elhamarkodott. - csóválja a fejét. Úgy érzi, vele őszinte lehet. Szüksége van rá.
- Nem, csak Luthen tudta jól, hogy mit fogsz mondani. - von vállat a lebegő leányzó. - Még én mondtam el neki.
- Hogy mit... fogok mondani? - pislog. A Nachtrabenek mágiája messze túlhaladhatja azt, amit elképzelt...
De a lány elneveti magát.
- Jaj, nem látok a fejedbe. De sokat beszélgettünk, meg aztán sokat hallottam rólad. Azonnal rájöttem, hogy milyen békeszerető teremtés vagy. És ennek hála Luthennek sikerült érvényesítenie az akaratát.
Megnyugszik, hogy nem elmeolvasó képességre tett szert.
- Miért nem sétálunk egyet, hogy csendben tudjunk beszélgetni? - kérdi dallamos, finom hangon, egy felsőbb szintre vezető folyosó felé mutatva.
Nevetés buggyan ki belőle. - Ez érdekes. Amit hallhattál rólam, az az, hogy hány északit öltem meg Eichenschildnél. Ez alapján furcsa, hogy ennyire... jól ismersz. De egyébként igen, igazad van. A séta pedig kiváló ötlet. De Luthennel mi lesz, őt itt hagyjuk? - fordul vissza az említett irányára kérdőn. - Mondjuk... jár egy kis visszafizetés. - jegyzi meg pehelykönnyed hangon, melyhez erőt kell vennie magán.
- Őt hagyjuk, van még bőven dolga. - legyint Lucretia.
Persze, hogyne, mindig dolga van.
A két copfos lány szemei folyton fürkészik a környezetüket, persze csak lopva, mintha félne, hogy kihallgatják őket.
- Az a hely, amit Luthen mellett elfoglaltál. Az a hely az enyém volt. Onnan tudtam biztosra, hogy Luthennel biztos befutó vagy.
Elhűl, amint meghallja, hogy lényegében elfoglalta Lucretia helyét. A zavar és a szégyen vegyesen foglal helyet az arcán, s neki is állna szabadkozni, de a lány folytatja.
- A Neulander család azért hívta meg a hellenburgiakat, hogy semmit el nem magyarázva nekik a szituációról könnyen befolyásolható követekké, bábokká tegye őket, és ezzel a hamis képpel befolyásolhassák a többi családot. Azonban én megtudtam a tervüket, ezért...mondjuk úgy, elrabolatak tőlük. - Nevetgél és mosolyog, ami alapesetben megvetést generálna, ha nem égetné a lelkét a zavar és a szégyen, hogy már megint átverték. - Remélem nincs harag.
- Na várjunk. - gondolkozik el kissé, most kissé higgadtabban, nem kirobbanva. Idő kell, hogy felfogja, mit is jelentetteke zek a mondatok, és végtére is ki akarta őt kihasználni, s milyen módon pontosan. - De mi volt a tervük a Neulandereknek? - Lucretia mindent tud, biztosan ezt is tudja... - Végül is ti is majdnem ezt csináltátok. Illetve ők. Semmit nem osztottak meg velem a tervről, teljességgel indulatból reagáltam... persze őszintén. De akkor is, hirtelen. És felháborodottan. Mert, amit Luthen mondott, szembement azzal, ami... amiről eddig szó volt. Miféle célt értetek el azzal, hogy elraboltál?
Már nem biztos benne, kit milyen szándék vezérel, ezért igyekszik tárgyilagos maradni...
- A Neulander család tornya a frontvonal mellett húzódik el. - magyarázza szomorú pillantással Lucretia - Erősen őrzik, de a vidékei sivárak, s félnek egy esetleges ostromtól. Ők azt akarták, költözzön minden vámpír a mocsárba. Természetesen az ő vezetésükkel. Azt akarták, hogy az Éjféli Tanács alkosson országot. De a tánácsban a Neulander családnak iszonyatos befolyása van. Ez lényegében hűbéresküt jelentett volna számunkra. Ezért aztán pontosan azt csináltuk, amit mondtál. Rávettünk, hogy velünk gyere be és neked hála elértük, hogy teljesen más irányt vegyenek a tárgyalások.
Így végighallgatva teljesen világos. És egyszerű. És szánalmas. Ennél azért többre értékelte a Neulandereket. Furcsa, hogy amint elmagyaráznak valamit, már teljesen nyilvánvaló. Nem is kérdez rá, honnan tudja a lány mindezt. Nachtraben. Ráadásul ő egy igazi.
- Szóval egy kicsinyes vágy... kicsinyes módszerekkel. Nos, a vezetésük nélkül is odaköltözhettünk volna. De.. így már értem. - mondja halkan, kissé elgondolkozva. A remény, hogy valamit tényleg számítottak a szavai, és jó irányba, újra feléled benne.
- Szóval... azért kellettem én, mert én vagyok Hellenburg. És nem te. Ha te mondtad volna azt, amiket én, nem lett volna akkora súlya... igaz? - néz a lányra. - Oh, hát... én sem számítottam. Nem is kellett volna, hogy megviseljen. - pillant félre egy kicsit.
Lucretia nagyon jól szórakozik viszont, láthatóan alig tudja visszafogni, hogy hangosan kacagjon.
- De hát te csak egy delegált vagy, még csak nem is a nagykövet. Csak a Neulanderek adták ezt nekünk. -S nem is próbálkozik már, csak nevet. - És most főhetnek a maguk levében, el tudod képzelni milyen arcot vágnak?!
El tudja, de még mindig vannak tisztázatlan kérdései, amelyeken agyal, miközben Lucretia a könnyes szemét törölgeti.
- Hogyhogy ők adták ezt? Ugyanúgy lehetnék az ő bábjuk is, ha a kezdeti kavarodásban nem jössz oda, s nem szólítasz meg. De még dönthettem volna úgy, hogy nem hallgatok rád és nem keresem meg Luthent... hanem valahogy máshogy jutok be a tárgyalásra.
A világ szövevényes szálai túlságosan szerteágaznak...
- És mégis ezt tetted. Ennyire sokat számít pár kedves szó. Nah, de viccet félretéve. Azt gondoltam meghálálom a segítségedet...ki tudja mikor támad kedvem újra elrabolni. Mondcsak, mi volt az, ami miatt idejöttél?
- Mi volt az? Hát, megbíztak, tudod jól.
- Nem, nem a parancsod érdekel. Miért akartál itt lenni? A szíved mélyén mi volt az, ami érdekelt?
Elmosolyodik. Sejtette, mit akarnak kihúzni belőle.
- Engem minden érdekel... néha túl sok minden is. És hát ki utasítaná vissza azt, ha lehetősége van ekkora dolgokban részt venni? Egyébként nem bánom, hogy így alakult. De hogy értetted, hogy... tudtad, hogy biztos befutó vagyok Luthennél?
- Mert mielőtt másodjára felkerestelek volna, megbeszéltem Luthennel, hogy átadom a helyem neked. Innen voltam olyan biztos benne.
Óóó, a kis ravasz...
Szinte érzi, ahogy tagjai felengednek, ahogy egyre több és több része áll össze a kirakósnak.
Összeráncolja a szemöldökét.- És ebbe ő csak úgy beleegyezett... úgy, hogy azt sem tudta, kiféle-miféle vagyok?
Nem irányított kérdés, kicsit sem.
- Luthen és én...elég közel állunk egymáshoz. Megbízott benem. - S ekkor Lucetia félrenéz. Ez az, ami a leginkább árulkodó.
Hümmög valamit, és bólogat, és azt veszi észre, hogy mosoly fagyott az arcára.
- Nahát-nahát. - Eme borzasztó informatív szavak után megköszörüli a torkát. Mondani is kéne valamit. De nem tud. Így hát csak áll tovább, csendben, elgondolkozva nézve maga elé.
Miért érzi annyira, hogy ez afféle szentencia, ami beléfojtja a szót? Mintha egyébként az ő lelke teljesen tiszta lenne és átlátható... Nem, az ő lelke korántsem egy olyan könyvtár, ahol ábécérendben vannak a könyvek tisztán, leporoltan, csillogva-villogva a polcokon. Inkább mint egy adag összevissza hajigált, arrébb túrt papír, mintha valaki feldúla volna az egészet egyetlen dokumentum után kutatva.
- Szóval minden érdekel... ez esetben mit szólnál hozzá, ha bejutnál a Nachtraben család archívumába? - néz rá a kis ördögfióka ravasz vigyorral.
Elkerekedik a szeme. - Mégis mire gondolsz? - Hogy jön egy archívum az ő és Luthen kapcsolatához? A fenébe ezzel a lánnyal, tényleg, mintha a fejébe látna. Ami mondjuk jó. Nem kell kimondania, amit gondol.
- Egy könyvtár, ahová csak a család legfontosabb tagjainak van bejárása. Még én is csak egyszer jártam ott életemben. Természetesen nem tudlak beengedni oda. De a segítségemmel be tudsz oda szökni. Ott, bármi is érdekeljen, megtalálod rá a választ. És van ott egy tervrajz. Egy régi, már megsemmisült építmény tervrajza. Azt meg hozd el nekem.
Nem is titkolja, hogy felcsillannak a szemei.
- Oh... oda mindig is be akartam jutni! Viszont attól tartok, az nem lesz leírva ott, hogy mi jár Luthen fejében. - vállat von. - Hallod, nem adod te olcsón ezeket a feladatokat. Miféle építmény volt ez? Köze van a tervezett közös vámpírtoronyhoz? Vagyis az új terv... egy hadilétesítmény. - jut eszébe.
- Pontos részleteket nem tudok. Ezt a nagy tornyot számtalan fegyverrel felruházták volna. De azt tudom, hogy a családunk magbiztosságán ugyancsak dobott. Ha helyesek a számításaim, ugyancsak hozzájárult, hogy egy ilyen merész elképzeléssel álltak elő. Ha pedig valóban így van, minél előbb a kezem között akarom tudni.
- Hol épült volna ez? - teszi fel először az egyik kérdését, pedig még van sok. A copfos lány megdörzsöli a tarkóját.
- Nézd, nem szeretem magam ismételni. Én sem tudok részleteket. Valószínűleg a mocsárban...talán változtatta volna a helyét, mint a mi tornyunk.
Hirtelen rájön, hogy borzasztóan éhes. Ma még egy falat se jutott a szervezetébe, pedig mennyi idegeskedésen van már túl.
- Szóval a Nachtraben családnak legyen kizárólagos hatalma, ne a Neulander családnak? - kérdi gyanakodva. Efféle kétszínű ötletnek semmiképp nem akar a részese lenni. De mindenekelőtt minél több információ kell, hogy a birtokában legyen. Úgy tud dönteni.
- Még csak az kéne... - forgatja körbe Lucretia a szemeit, s erre Mina megnyugszik. - Majd meglátod. A tárgyalások folytatódása után indulunk. Addig is...próbál meg Luthen fejébe nézni...majd meséld el, mit láttál! - neveti el magát, s erre most már Mina is csatlakozik hozzá. Közben családtagja int a fogadóterem felé, Mina pedig követi őt.
- Az a vicces, hogy meg tudnám próbálni. De ahhoz az ő hozzájárulása kellene. - vigyorodik el. Átragadt rá kissé a leányzó stílusa. Sokkal könnyebb, ha a vámpír megengedheti magának a nevetést. - És te nem bánnád, ha a fejébe néznék? Azt hittem, az elméjének titkai korlátozva vannak a... bizalmasaira. - nyomja meg a szót, mosolyogva. Elvan ezzel a káosszal, ami a fejében van, még akkor is, ha néha fájdalmas. Ezek a napom nagyon furcsák. Lesz mit mesélnie, ha visszamegy. Egy egész könyvnyi naplót meg fog tudni tölteni ezze.
Persze, addig még sok minden történhet, talán még az élete is veszélybe kerülhet, de megéri. Ilyenfajta izgalmakban rég volt része. Olyanfélékben, melyekhez nem szükséges mágia és fegyver.
Mosolya elégedetten szélesedik ki, ahogy látja Lucretia arcán az őszinte meglepetést. Végre, és nem fordítva történik!
- Várj...te most szó szerint érted?
Kuncog. - Ha beengedne, tényleg meg tudnám tenni. - Elréved a távolba. - De nem igazán szokták szeretni. Vagyis, nem túl sokakat volt alkalmam megkérni rá. De azt hiszem, működne.
Nem titkolja, hogy büszke. Azonban ekkor Lucretia csak úgy megragadja a vállát, és nekinyomja a falnak. Mina kikerekedett szemekkel, kissé ijedten néz a rámeredő szemekre.
- Meg kell próbálnod! Én hiszek benned. Csináld meg! - A lány hangjában úgy csillog a lelkesedés, hogy Mina csak ámul. - Majd én segítek...nemtudod megtanítani? Szerintem menne...várjunk...hogy kérhetek ilyen nagyot. Neked kell csinálnod...
- J-jó, rendben.. - nevetgél halkan. Nem erre számított. Lucretia most először zavartnak tűnik. Furcsa, de jóízű győzelem ez... - Hát... talán megtaníthatom. - Arca vörösben játszik. - Nahát, nem gondoltam, hogy lesz valami, amit én taníthatok neked. De ezek szerint feléd sem olyan nyílt, igaz?
- De, de, szinte minden megosztunk egymással. Csak tudod, néha olyan jó érzés egy kicsit gonoszkodni. - vesz egy nagy levegőt, ahogy próbálja lenyugtatni magát. Átérzi. S ez nagyon vicces. Végre ki tudta mozdítani a komfortzónájából... Kissé gonosznak is érzi magát emiatt, de hát nem is volt szándékos!
Kuncorászik kicsit, próbálván elnyomni magában az irigységet. Hogyan, mi kellhetett ahhoz, hogy megosszon vele mindent? Valószínűleg egy együtt leélt élet...
- Az jó, nekem minden szavam csak megismétli, ha kérdezek valamit. Tudod, a tárgyaláson egy pár percre azt hittem, gyűlölnek. Hogy csak ki akarnak használni arra, hogy Hellenburg ellen fordítsák a népet, és a szemükben csak őfelsége Rudenz bérence vagyok.
Nem tudja, miért ömlenek ki belőle ezek az őszinte szavak, de sokkal jobban érzi magát, hogy nem rejtette el őket.
Azonban Lucretia csak ennyit mond:
- Nem tévedtél túl nagyot...ezek itt pökhendi népek. - morogja, de elpirul, és Mina borzasztóan kíváncsi, mégis mi történhetett kettejük közt. - Na de menjünk, ezt majd később átbeszéljük! - lebeg tova az étkező felé.
Oh, állok elébe!...
Lelke csak úgy zsong, tündöklik és kaotikusan szaladgál össze-vissza. Jót fog tenni egy ebéd. Reggeli. Vacsora. Odakint hajnalodik. Milyen rég élt már vámpírmódra...
Lebegve követi, s hátraveti kissé a fejét, ahogy nevet. Megkönnyebbülten, féltékenyen, kíváncsian, haragosan, boldogan... de leginkább nagyon, nagyon kíváncsian.
Vajon mi lesz, ha Luthen tényleg megengedi ezt?
Veszélyesen játszik a tűzzel...

Hajnal három fele járhat, Mina és Lucretia hatalmas lelkesedéssel törnek be a Nachtraben torony főcsarnokába, ahol már javában zajlik. az éjféli utáni ebéd. Lucretia odapillant egy szolgáló felé, s körülbelül úgy teszi ezt, mint zsákmányra éhes ragadozó, ám aztán megrázza a fejét és visszafordul Minához. – Csak hogy tisztázzuk, remélem nem arra gondoltál, hogy megharapod? Olyat én is tudok, de még én sem vagyok olyan hülye, hogy megpróbáljam. -
Milyen aranyos. „Olyat én is tudok.”
Mina gondolatai elkalandoztak kissé, így nem jut rögtön eszébe, miről van szó. Pár pislogás után azonban leesik neki, és kikerekednek a szemei. - Hogy mii? Neem... az... egyáltalán nem szükséges hozzá. Csak... közel kell lenni, és.. hát, minimális fizikai kontaktus szükséges.. de nem kell megharapni. - rázza a fejét. Tudja, hogy családja és úgy általában faja mennyire megveti ezt, bár rájönni nem jött még rá, hogy miért. A rejtett bűntudat azonban felsejlik benne, ahogy eszébe jut egy gyerekkori emlék.
- Kiváló! tapsol egyet az apró, copfos lány, majd az étkező tömegben ki is szúrja álmai férfiát. - Én odalopózom a háta mögé, befogom a szemét, te meg megérinted...aztán elmeséled, mit láttál?
- Má-márminthogy... Most?! - pislog még nagyobb szemekkel és a hasa ugrik egyet, a teste pedig továb forrósodik. Azért erre nem számított. Bűnügyi nyomozás, az semmi, tárgyalások, smafu, de azért ez... Ekkora próba elé nem állíthatják csak úgy! Őrület.
-Fel kell rá készítened a lelked? - faggatja türelmetlenül Lucretia, mintha felháborítónak találná már a feltételezést is.
Idegesen kuncog. Tulajdonképpen úgy van, ahogy a lány mondta.
- Izé... csak hát... nem érezné úgy, hogy átverjük? Én ezt.. úgy gondoltam, hogy... valahogy felvezetem, megbeszélem, mert ha nem egyezik bele, akkor nem tudom, mi történik. Nem akarom, hogy egy életre megharagudjon rám. - nyel egyet. Aztán gyorsan hozzáteszi: - Vagy rád.
Lucretia ekkor döbbenten toppan meg és csodálkozva néz Minára. Újra sikerült meglepni, ám ennek most nem örül annyira.
- Ebbe bele kell egyezni?
Oldalra billegeti a fejét. - Valahogy úgy. Ismered az elmét érő támadásokat, nem? Nem kultista vagy mélységi vagyok, hogy oktalanul és erőszakkal bekússzak bárki elméjébe.
Rettenetesen ijesztő belegondolni, mit művelnének az emberek, ha olyankor tenne velük ilyesmit, amikor nem akarják.
Lucretia erre értetlenül gesztikulál.
- Hát de..hát de...akkor nem lehet vele foglyokat vallatni, kémek után kutatni, szolgák hűségét ellenőrizni se... - Micsoda prioritások… - Akkor mégis mire jó?
Mina egyre jobban pirul. - Nem szoktam a fent felsoroltakat csinálni... igazából.. csak kíváncsi voltam. Hogy meg tudom-e csinálni. - vállat von. Miért érzi úgy, hogy meg kell felelnie ennek a leányzónak? Ez nem is tartozik a tárgyhoz. Egyáltalán bele kell mennie? Szabad ezt tennie? Visszafogja magát, hogy tovább szabadkozzon.
- Na és mégis mi az, amire annyira kíváncsi vagy? - kérdi cinkos mosollyal, hogy hasznosabb területre terelje a beszélgetést. Nem csak képmutatás ez, tényleg kíváncsi rá.
Kap is egy pajkos kacsintást válaszul. - Majd meglátod, ha meglátod. - Miért nincs meglepve… - Akkor ha nem támadhatjuk le, hogyan akarod rávenni?
Kutyaszorítóban érzi magát. - Igazából.... megtehetjük. Talán menni fog úgy is. Még nem próbáltam. Fajtárson. Pláne ilyen titkolózó fajtárson. – teszi hozzá. Az egyetlen személy, akivel próbálta, teljes mértékben megbízik benne. Ilyen elég kevés van. Luthen talán azt se mondaná meg elsőre, mi a kedvenc étele.
Lucretia finoman átkarolja, és vele egy fejmagasságba lebeg, majd mosolyogva győzködi: - Hát van értelme olyanon használni, aki nem titkolózik?
Van logika benne, tagadhatatlan…
Mina elmosolyodik.
- Van olyan, aki azt hiszi, nem titkolózik, de saját maga elől is titkol dolgokat. Szinte mind, ahogy észrevettem. Az utóbbi időben volt... időm gondolkodni.
Mire nem jó a kastély és cselédek hada, ugyebár. - De te azt állítottad, jól ismered. Gyerekkorod óta. Tényleg, lehet azt tudni, hogy ismerheti jól egymást Herr Lothar fia és egy Nachtraben-kisasszony? Titkolózó család vagyunk, erre jól emlékszem.
- Igen, de mi mindig is közel álltunk egymáshoz. Ezt már hallotta, így nem aakaródzik neki még egyszer leragadnia ennél a mondatnál, megy tovább. - És már jó ideje tudni akarom, mit gondol egész pontosan róla. - És még egyszer elpirul. Ó, te jó ég, most vagy nagyon maga alatt vágja a fát, vagy… fogalma sincs, mit csinál.
- Mhmm... És erre én vagyok a legalkalmasabb, hogy ezt megtudd? - kérdi félig kérdően, félig kijelentően. Vajon Lucretia nem féltékeny rá? Kicsit sem? A leghalványabban sem? Nem, mintha bizonyítható oka volna, de… olyan barátságos volt felé mindig, amiért Mina persze hálás, ám nem teljesen érti.
1 -Mondjuk úgy, nem dobok el magamtól semmilyen lehetőséget.[/color]
Szeretné remélni, hogy nem veri át sehogyan a lányt.
Pislog párat. Elképesztő bizalom, amivel Lucretia hozzá fordul... hacsak nem valami ördögi tervet forral a fejében. De ha bízik is benne, miért teszi?
- Öhm... Oké, de ne légy csalódott, ha a tárgyaláson megbeszélt útvonalakra gondol épp, vagy arra, mennyire szívesen megenne egy báránysültet. - nevet fel. Oldja a feszültséget. Valahogy muszáj. Ki akarja deríteni, mi lesz ebből. Mindenből.
Vajon meg is csókolták már egymást? Vagy csak szavakat osztottak meg egymással, pillantásokat, kézérintéseket, kézcsókokat, gondolatokat?
Lucretia összedörzsöli a tenyerét. - Csináljuk. - mondja elszántabban, mint Mina érzi magát, ahogy közelebb érnek kiszemeltjükhöz.
Mina behunyja a szemét. Őrült vagyok. Ennek nagyon rossz vége lesz. De mégis, valami iszonytatóan édes borzongás fűti, úgyhogy képtelen kihagyni a lehetőséget. - És mit csinálunk utána?
- Utána várunk reggelig, hogy elindulhassunk a...tudod hova. - hagyja nyitva sejtelmesen a mondatot.
Igen, a könyvtárba.. De most van, ami jobban izgatja. Jobban, mint az, hogy be fognak törni a Nachtraben-torony könyvtárába!
- Úgy értem, rögtön azután, hogy... megtettük. Gondolom, észre fogja venni.
- Most akkor mégsem avatjuk be?
Össze fog zavarodni. De siettetné a dolgot, mert minél tovább gondolkozik rajta, annál nagyobb esélye van, hogy végül visszakozni akar majd.
- Ja... Megtehetjük. De akkor te beszélsz. A te ötleted volt. - vigyorodik el. Nem tudja, mit mondana. Lucretia régóta ismeri ezt az individuumot, tessék csak. Ha vállalja…
Azonban úgy tűnik, annyira nem örül az ötletnek, döbbenten hőköl hátra.
- Mi? Dehát nem az enyém a varázslat...mégis mit mondjak, "hé szia, bocsi, beleturkálhatunk a fejedbe, egy percig sem fog fájni..."
Nem engedi, hogy a nevetés hullámzó görcsbe rántsa testét.
- Én is csak ugyanezt mondhatom.. - tárja szét a karját.
- Hát jó... - lebeggél föl-lefelé a lány, majd végül odaérnek Luthenhez, akit a lány meglepő egyszerűséggel köszönt. - Szia. -
Luthen pedig, udvariasan, mint mindig, abbahagyja az étkezést, lehelyezi evőeszközeit az asztalra, majd feláll.
- Üdvözletem a hölgyeknek.
Én itt meg fogok halni. Mina belül szédelegve, de egyébként magát kihúzva és mosollyal az arcán lép közelebb. Érzi, hogy valami nevetésféle akar belőle kibuggyanni. Pontosan úgy érzi magát, mint amikor a húgával követtek el csínynek nevezett furcsaságokat.
- Jó étvágyat. - mondja illedelmesen
- Köszönöm. - bólint a Nebelturm örökös. - Miben lehetek a szolgálatotokra.
Szinte nem is kérdés ez.
Minának nem kell családtársára néznie, hogy érezze a lefagyást felőle. Sajnálja már, hogy efféle feladatot rótt rá. Nem kihasználás ez mégis?
-Nos...egy apró...kísérletben szeretnénk...segítséget...kérni.
Hmm, nem rossz ötlet. Bár Rotmantelek nem vagyunk.
Luthen egyelőre nem adja jelét kiakadásnak, értetlenül, de kíváncsian nézi őket. - Csak nyugodtan.
Sajnálja Lucretiát, de akkor sem akar a kerítéssel együtt betörni a virágoskertbe, vagy hogy szokták mondani. Luthen biztosan nem ismeri ezt a mondást olyan jól, jut eszébe, hisz volt már így más mondásokkal. Átfut az agyán, vajon mekkora bűn, amit tesz, mennyire fogják kiátkozni, kiutálni.. De hisz itt van Lucretia. Luthen szereti Lucretiát. Valahogyan biztosan ki lehet jönni ebből a csávából. Mondjuk, ha nem hajtja végre. De nem.... nem akar visszakozni most már! - Ideadnád a kezed, kérlek? - kérdi megpróbálva nem eltekinteni a férfi szemeiből. A kéz talán egy elég semleges terület. Nem látta még Luthent dühösnek. Mindig pontosan ugyanilyen higgadt volt, vajon most is az lesz? És vajon tényleg a töltött káposztán gondolkodik? Netalán valamiféle titkos merényleten? Lucretián? Az apján? Vagy valami egészen máson? Netalántán rajta? És mit gondolhat róla? Esetleg igaz, hogy a férfiak néha abszolúte, szimplán SEMMIRE sem gondolnak, és ez esetben nem fog találni semmit?
Nem, az nem lehet, az elme összetettebb annál, mint hogy egy élő személyben teljességgel üres legyen.
A gyanakvás viszont megszületik Luthen arcán.
- Miféle kísérlet ez?
Lucretia nyel egy nagyot.
- Egy kezdeti stádiumban lévő varázsige, amivel emlékeket lehet olvasni, méghozzá harapás nélkül. - A végét már sietve, hadarva mondja.
Hosszú idő óta most érzi magát teljesen sorstársnak egy vámpírral. Ám nem rest picikét pontosítani.
- Nos, mondjuk úgy, hogy gondolatokat, érzelmeket. Ne aggódj, Luthen, megesküszöm, hogy nem valamelyik család titkos társasága küldött, és nem kémkedni akarok utánad. Luthen, aki talán jobban hasonlít a Nachtrabenekre, mint Mina maga, talán nem fog bízni benne, ám egyelőre ennyit mond és vár. Jobb keze, akár valamiféle kiszolgáltatott félig áldozat, félig fegyver, lebeg a levegőben, félig ernyedt ujjai révetegen kapaszkodnak a levegő lagymatag semmijébe.
Luthen túl könnyedén von vállat.
- Jól van, lássuk. - Azzal oly határozottan ragadja meg Mina kezét, mintha csak egy férfit köszöntene kézfogással. Mina már csak emiatt is megrémül kissé. Nem azért, mert Luthen bántaná őt, nem hiszi. Legalábbis nem tudatosan. Pedig elsőre, amíg bőr a bőrrel érintkezik, magától semmi nem történik.
Azonban Mina nem visszakozik, hanem a mana szálait körbefonja kettejük között és feláldozza erejét kíváncsisága oltárán. Nem gondol most arra, hogy ezzel mily messze sodródik a megváltásról. Csak a lüktető tudásvágyra gondol, és a hihetetlen csodára, amellyel mindjárt szembesülni fog, hacsak, reméli, a mágia nem sül vissza rá.
Mina érzi a testében és az elméjében az őt szorongató kezet, és bár a szemei nyitva vannak, valójában nem velük néz. Azok valahova előre merednek maga elé, s közben ámulva, szörnyülködve és csodálkozva szemlélődik ebben a képzeletbeli barlangban, ahová került.
Ami valós.Nem hiszem el. Minden pillanatába bele akar kapaszkodni, mintha soha nem akarná elengedni, hiszen ilyesmit nem lát mindennap.
Mintha egy mély kútba ereszkedett volna alá. Dobogást hall, de nem lovakét, talán inkább a szív hangjára hasonlít, s egyre erősödik. Aztán végül szavak lesznek belőle, mint amikor valaki víz alól hall beszédet, s egyre közeledik a felszínhez. A hang Luthené.
- Kíváncsi vagyok, vajon sikerült-e neki... - Nyilván, neki, Minának. S az, amit éppen művel. Mintha egyedül ő látna ebben az éjszakában, s láthatatlanul járkálna a világban. Őt nem látják, s nem tudja tudtukra adni, hogy létezik, de mégis szemlél mindent. Igen, sikerült! Sikerült neki.
Aztán elképesztő fáradtságot érez, aggodalmat és hatalmas terheket, melyek a vállát nyomják. Akár egy rémálomban.
Megrendül a fájdalmak súlya alatt, s mint egy álomban, pár pillanatig úgy érzi, az övék. Az idő, mint olyan, nem megfogható, s nem lát kiutat az egész káoszból, nem tudja, hogy fogja megoldani. Be van zárva. Kétségbeesett, de kimerült is. Árulások. Tervek. Ígéretek. Megoldandó feladatok.
Aztán lassan rájön, hogy ez nem ő. Csak most, egy kis ideig. Ez nem az ő világa, csak betekintést lop egy kis ideig. Félig próbál a racionális világban maradni, hogy ne vesszen el teljesen. Fogalma sincs, mennyire veszélyes lehet, amit csinál. Biztosan az. Ha a szülei látnák, ha a mestere látná, ha bárki látná, azt tanácsolni, ne tegye.
A legtöbb dolog, melyet látott, logikus. Pontosan azt várná el bárki, hogy egy családfő fia ilyesmiken gondolkozzon, mégis, a megannyi nehézség együttérzést vált ki belőle. Vigasztalni akar, de fogalma sincs, hogy könnyíthetne a terheken. Megvannak tán az eszközei hozzá? Hiszen a tudás, mit szerzett, sem lehetne az övé.
Amire igazán kíváncsi, azt nem látja azonban. Valami személyeset, valamit, ami nem feladat, hanem… egy jelentéktelen dolog, ami nem kéne, hogy érdekelje Minát, s mégis érdekli. De Luthen nem tudja, hogy ő mire gondol. Mégis hogyan tudhatná meg? Nem kérdezheti meg, nem, tilos, nem szabad.
- Lucretia... - Valahol a kusza benyomások közül elérkezik hozzá a hang, aztán rájön, hogy kimondta a nevét. Nah, remek. Már befolyásolni sem képes, hogy mit csinál... gátat tört hát az igazság. Vagy mi. Igazság ez?
A szó elindítja azt, amit vagy ő akart, vagy valami rejtett dolog az elméjében. Emlékek, benyomások a lánnyal kapcsolatban.
Várja, hogy valami kirángassa titkos megfigyelőhelyéről, de nem teszi, csak az, kinek a nevét az imént kimondta, kérdez vissza értetlenül, képzetei homályán keresztül:
- Mi az?
A hang elmélyíti az emlékeket. Gyermekeket lát, akik boldogan, nevetve játszanak a sötétben. A szobákban sehol se egy ablak, hisz az a halált jelentené a gyerekeknek. Tudja jól. Hisz itt élt. Ha nem is pontosan itt, de ilyesmi helyeken. Nevetés. Boldogság. S közben saját irigysége, féltékenysége, valamire, ami soha nem is lehetett az övé. Miért is akarja ezt? Hiszen megvolt neki a maga boldogsága, miért érez mégis szívét összeszorító sóvárgást, ahogy átéli ezeket?
Mintha csak magát és a nővérét látná. Vagy esetleg Dominikot, és még más keveseket, akikkel megosztották szabadidejüket. Megrendülten figyel, és úgy érzi magát, mint aki kulcslyukon leskelődik, vagy hallgatózik. Nincs joga ezt tudni, látni. Nem volna joga, és mégis látja...
- Se-semmi, semmi.. - mondja révetegen, majd később elmagyarázza. Azt sem tudja, tényleg megszólalt-e. Mégis mit fog neki mondani? Szíve egyre hevesebben ver, ahogy a múlt spirálja köré tekeredik, és valamiért nem akar szabadulni.
Nem is tudja, miért lepődik meg azon, amit lát. Amit érez. A szereplők - mintha csak egy könyvben olvasna róluk, így tekint már rájuk, szereplők – egyre idősödnek, ám kacajuk nem alszik ki. Egyre jobban kötődnek egymáshoz, összeérnek, lángolnak és összesimulnak, a képek egy része valóság, a másik része azonban csak képzelet. Nem, nem történt meg, nem hasított vért sem korbács, sem hosszúra nőni hagyott körmök, a szándék azonban létrejött és létezik most is. Látja. Pár pillanatra elfeledte, ki is ő, amikor azonban eszébe jut, a fájdalom erősebb, mint számított rá. Nem tudja, akar-e menekülni. Eggyé vált az érzelmekkel és a fogságukba került, s most, akár megannyi szúrós tövis, tépik és csapkodják minden irányból. Régi, biztonságos mélyre eltett emlékek, nem lett volna szabad, nem… nem akarja, hogy valósak legyenek, nem akarja, hogy létezzenek, inkább legyen ez valóban az ő rémálma! Keljen fel zihálva a szállása ágyán, vagy akár otthon a kastélyában! Legyen meg nem történt az elmúlt napok minden eseménye, Luthen, a tárgyalások, keljen fel a kastélyában és feledjen el minden diplomáciával kapcsolatos ambícióját, nem kell az, csak hadd feledje, amit az imént látott.
Érzett.
Ahogy a forróság, a hangok és érintések kavalkádja egyre intenzívebb lesz, érzi, ahogy valami kilöki őt ebből a szörnyű-gyönyörű látomásból.
A mágikus csapda, amely valójában az elméje, és erőnek erejével szorította őt kínjai forrásához, hirtelen megszakad. Szédül, és pár pillanatig azt sem tudja, hol van, s hogy hogy küzdje le az ellenállhatatlan késztetést arra, hogy elrohanjon jó messze. Szíve elképesztő hangerővel zakatol a fülében. El akar süllyedni, most. Picikét megtántorodik, de hátralép, és rájön, hogy egy étkezőterem kellős közepén van.
- Huh...ez nagyon bizarr volt... - hallja a hangot a fülében, amely túlságosan is ismerős. Egy ideig nemigen tudja szétválasztani a jelent a múlttól.
Lesújtva fogja fel, hogy ott van, ahol eddig… ahol érákkal ezelőtt volt. Ez tényleg megtörtént.
Hova mehet innen? A fejéhez kap, de nem tudja, hogy a varázsereje hirtelen csökkenése, vagy egészen más az oka ennek... El akar bújni, nem tud ezek után rájuk nézni, hogy is tehetné?!
„Ne nyisd ki az ajtót”, mondták. S talán nem véletlenül. Talán sokan beleőrültek… talán ő is bele fog. Talán már meg is tette.
- Én... bocsássatok meg, azt hiszem, kicsit pihennem kell. - Ennyit van ereje még mondani, az már nem jön a szájára, hogy köszönetet mondjon. Leskelődik, hol látja a terem legközelebbi szélét, vagy bármiféle elhagyatottabb ülőalkalmatosságot...
A szégyen, a düh és az átadott élvezet okozta izgalom bűnös elegyét cipelve vonszolja el magát az első megfelelőnek tűnő ülőalkalmatosságig. Lerogy, és csak néz maga elé, mély levegőket szívva, kissé túlságosan is gyorsan. Próbálja azonban lassítani. Szokták mondani, hogy a testünk egy templom, hát az övé most pontosan úgy érzi magát, csakhogy a templom az ő fajtájára nincsen túl jó hatással. Próbál uralkodni az elméje remegésén és váltig ismételgeti, hogy nem, nem követett el halálos bűnt. Csak csóválja a fejét, és úgy érzi, ha nem vesz erőt magán, még szégyentelenül itt mindenki előtt erednek el a könnyei. Nem vagyok normális! Mit is gondoltam? Végül is, választ kapott a kérdéseire.
- Na? Mit láttál? - kérdi tőle a vágy tárgya. Nem, nem a sajátjáé, már nem.
Csak rázni tudja a fejét. Ha tudná, mi mindent látott… Sokkal több nehézség nyomja a vállát, semmint attól meg lehetne szabadulni ilyen könnyedén.
Érzi, ahogy a lány leül mellé és bátorítón megveregeti a vállát. Naiv, egészen biztosan. Nem is sejti. Vajon elmondhatja neki? Olyasmi lesz, mint szilánkokat előbányászni a sebből.
Nyel egyet. Sejti, hogy ha Lucretiára nézne, akkor már nem tudná elfelejteni azokat a képeket, amiket látott. Visszafogja a kezét, amely dühösen ökölbe akar szorulni, na persze, nem csak a szék karfája körül. Dühös, amiért dühös. Rosszul van magától, másoktól, ettől a tömegtől, mindentől.
. - Innod kéne egy kicsit... várj, keresek neked valakit.
M a névmástól, amit hall. Valakit. Ugye nem valami szolgát akarnak neki fogni? - Ja, nem.. dehogyis.... köszönöm, megleszek. Nem volt olyan vészes.... öhm.. mágiaügyileg. - hebegi, halántékát dörzsölgetve. Grófnő, legyél normális és szedd össze magad, tudod, milyen kockázatot vállaltál.
A copfos ekkor vállat von.
- Ahogy érzed. De jobban teszed, ha összeszeded magad. Napkeltekor indulunk. - mondja a lány magabiztosan, s mosolyogva arrébb röppen, otthagyva őt.
Igen, tudom. Össze is fogom. S vajon Luthen még mindig ott ül annál a széknél? Visszamehet-e hozzá, megteheti-e valaha is?
Ha fáradt, szokása eltúlozni a dolgokat, így valóban, talán ennie kellene valamit. Innia. Pihennie, ha tud. Bármit, amivel elterelheti a figyelmét a zsongó kuszaságról.
S valahol, legbelül mégis csak büszke, megtört, furcsa fájdalmai alatt. Mert mégis megszerezte, amit akart… legalábbis, most már nem lehetnek kétségei.

Legyőzöttnek érzi magát s letörtnek. Mintha elvesztett volna egy csatát. Lucretia szerencsére felszívódott... bűntudattal gondol erre, de nem tehet róla, megkönnyebbült, hogy ő nincs itt, s Luthen is elvan mással. Egy darabig üldögél a széken, majd keres némi enni- s innivalót, és próbál úgy tűnni, mint aki teljesen jól elvan magában. Így is van. Szüksége van egy kis egyedüllétre. Nem gondolkodni, inkább elcsendesíteni a gondolatait.
Tudhatta volna, hogy éles lesz és fájdalmas. Azonban ahogy a gondoltok újra s újra visszatekerednek egy bizonyos elem köré, idővel undorodni kezd magától s azoktól is, akik után kémkedett. Ami végül is jó, ez legalább elintézi, hogy másfajta fájdalmat ne érezzen.
Igyekszik az étel melegségére, omlósságára és finom ízére koncentrálni. Próbára teszik ezek a napok, már igen fáradt, így amint befejezte, nyugovóra is tér egy néhány órácskára.
Ilyen fáradt nem volt még itt talán. Gyerekkorában sokat tudott aludni mindig. Kivéve persze, amikor nem voltak itthon Adéval, hanem kiszöktek bóklászni.
Másnap, ahogy felébred, körülbelül úgy érzi magát, mint akkor: valahogy úgy kell kinéznie az arcának, hogy ne látsszon fáradtsága. Reméli, hogy a decens öltözéke és frissen fésült haja - még két apró fonatot is rejt bele - segít, hogy az összhatás megfelelő legyen. Ha már felébredt, akár el is készülhet, hiszen érzi: nem fog már tudni visszaaludni.
Nagyot sóhajt, mielőtt elhagyná termét a készülődés után. Egyszer majd csak vége lesz.
S még ott vannak a gyilkosságok, hát azok után is nyomozni kellene.
Nem, nem érzi magát késznek arra, hogy most egy egész faj sorsáról döntsön. De abban bízik, senki sem szokta úgy érezni, mégis megteszik, mert valakinek ez a dolga. Folyamatosan.
Nehéz lehet.
- Jóestét. - jön vele szembe rögtön az ismerős két copf, a hozzá tartozó arc pedig a megszokott magabiztos, hűvös ravaszsággal fegyverkezett fel. Szerencsére Lucretia úgy fest, ahogy először látta, és nem úgy, ahogy legutoljára. Na de úgy nem is fogja látni soha, mert hiszen.. azok nem emlékek...
Nem, semmi baj, nem figyelünk rájuk, nem léteznek. Koncentrálni.
A köszönés tartalma viszont megzavarja.
- Estét?... Jó reggelt terveztem mondani. Mindenesetre üdv, Lucretia. - mosolyodik el fáradtan.
- Sikerült mindent átgondolni? Odabent már nem fogsz tudni tőlem kérdezni. - figyelmezteti őt a fiatal Nachtraben.
- Mindent? Óh, mindent sohasem sikerülhet, nem igaz? - felel olyasféle sejtelmességgel, amit, sőt ennél sokkal kizárólagosabbat a lány biztosan hallott már.
Lucretia hideg mosolya éppoly fájó, mint a szavai.
- Csak ne feledd a te részedet az alkuból. Mindenképp hozd el az épület terveit.
Belegondolni, hogy a lánynak az egész csak egy alku volt....
Mindegy is. Betörés következik! Az izgalom új erőt ad neki, szemei is kissé megcsillannak. Lebeg Lucretia után. Úgy döntött, most megengedheti magának ezt a luxust.
Lebegve követi Lucretiát, ahogy a lány a torony külső fala menti folyosóhoz vezeti. Úgy kanyarodik a folyosó, mintha egy csigalépcső lenne, csak éppen egyenletes a felszíne. Herr Johann most úgysem látja, hogy lebeg, így úgy sejti, megengedheti magának ezt a luxust... bár a férfi szavai óta elgondolkodtatta ez is.
A torony személyzete pakol és takarít, teszi a dolgát, ahogy elhaladnak mellettük, de nem figyelnek rájuk különösképp.
- Ne aggódj, valószínűleg fogalmuk sincs, mit keresünk itt. - nyugtatja meg Lucretia. - Mondd csak, nálad van az amalgám-nyakláncod?
Cinkos mosollyal bólint, majd dekoltázsába süllyeszti az ujjait kissé, csak addig, hogy elővegye a Lucretiának minden bizonnyal ismerős nyakláncot. - Mindig.
A kastélya nem olyan hely, ahol befalazta volna az ablakokat. Nem akarta ennyire átalakítani. Talán azt akarta, hogy a népe egy emberkastélyt lásson. Vagy csak túlságosan megszerette a fényt azóta. Már kissé nyomasztónak is találja a vámpírtornyokat.
- Mondd csak, te pihentél valamennyit? - igyekszik könnyedén kérdezni. Kíváncsi, másoknak van-e valamennyivel több idejük erőt gyűjteni, mint neki. Vagy Lucretiának már szüksége sincsen alvásra.
- Négy órát nagyjából, de megleszek. Kibírom... - felel a lány, ahogy lassan megállnak egy befelé eső folyosónál.
Elismerően bólint. - Körülbelül én is.
- Az archívumot nem őrzi senki. Mágiák hada rejti el. Nem mehet be oda más, csak a család legrangosabb tagjai és bizalmasai. Még én sem tudom, mi vár ott majd rád, úgyhogy légy óvatos.
Újabb kérdésarzenállal felfegyverkezve fordul a lányhoz. - Na jó, miből is gondolod, hogy én könnyebben bejutok oda, ahova a legrangosabb tagoknak van bejutása? Tudod, hány éve nem jártam a környéken?
Hangjából kihallatszik a kétkedés. Nem akar megfutamodni itt és most, de attól tart, ilyen állapotban, s a maga naivitásával nem ő feltétlen a legjobb személy erre az akcióra. Pláne nem információk nélkül. S akármennyire jól tudja, hogy ki lehet készíteni egyes egyéneket a folytonos kérdezősködéssel, muszáj, mert különben vaktában kellene mennie.
- Mert rám gyanakodnak. Ugyanis egyszer már megpróbáltam.
- Oh... - elhúzza a száját. Így már érthető a dolog. Viszont nem teszi a helyzetét könnyebbé.
Még egy pici kanyar oldalra. Vaksötét. Ők ketten is csak fajuk adottságai miatt látnak bármit is.
- Itt vagyunk. A falhoz kell szorítani egy amalgám-nyakéket, az nyitja az ajtót.
A betörés lehetőségének közelsége megdobogtatja a szívét. Még nincs kész. Hiszen azt sem tudja, mit tegyen. Biztosan akarja ezt? De hisz meg kell tennie, mert megígérte... Tényleg bolond volt, lehet. Talán ez egy csapda. Talán csak el akarják veszejteni.
Millió dolog jut eszébe, de csak szépen, sorjában.
- Van ötleted, nagyjából hol keressem ezt a dolgot?
- Amennyire láttam, rendszerezve vannak ott a dolgok.
A lány, úgy tűnik, megunhatta a várakozást, mert egy gyűrűt vesz elő, és a falhoz nyomja. Nyilván az is amalgámból van. Erre a fal egy része recsegve húzódik el, felfedve egy detektívregényekből tökéletesen ismert titkos átjárót. Az út, mely megnyílt, bizalomgerjesztően lefelé vezet, a torony kellős közepe felé.
- Nem mondod, hogy csak úgy oda lesz írva egy jól látható helyre, hogy "Titkos torony - tervek".- szűri a fogai közt halkan. Nem akar udvariatlan lenni, de igencsak izgul a terv miatt.
- Na figyelj, ezeket most tanuld meg és jegyezd meg, mint valami verset. Lent az archívumban nem gyújthatsz fényt, csak éjlángot. Látni fogsz egy nagy rakás fáklyát és gyertyát, azokhoz ne nyúlj, mind csapda. A bejárat feletti boltív valójában két gólem, akiket a falba építettek bele, nagyon fontos, hogy ne lássanak meg, különben egy jelszót fognak kérni, amit sajnos nem tudok, mert mindig változtatják.
Ahogy hallgatja az instrukciókat, figyelő szemekkel bólogat. Raktároz. Hisz ez kell az életben maradáshoz. - Uh... ez nagyon izgalmas. És veszélyes. Irtó veszélyes. A gólem miatt buktál le akkor... amikor megpróbáltad?
- Ezt a történetet tartsuk meg későbbre. - komorodik el Lucretia. Kissé bűntudata van, amiért folyton firtatózik, de megszállottan vágyik az információkra. Azokkal mégis egyszerűbb navigálni, nem? Sosem értette, miért tekintik ezt bűnnek. A tudáés az egyik legjobb dolog a világon, csak valamiért a Nachtrabenek nem akarják ezt megosztani másokkal.
- Ó, és még valamit. Az archívumban nem csak feljegyzések vannak, hanem számos veszélyes holmi is. Óvatosan nyúlj a dolgokhoz.
- Rendben. Sajnálom, csak... nem szabad elszúrnom. Bár, ezek szerint, ha te is épségben vagy, túl lehet élni.
Nem tudja, miért aggódik ennyire, végül is otthoni területen van. Valaha ez volt az otthon.
- Úgy lesz. Figyelek a csapdákra. Vámpírok mennyire vannak bent? Nem vigyáz rá senki ilyenkor?
- A hely üres. Segítség nélkül le sem tudna jutni oda senki.
Ezután Lucretia a fal felé int, amely már kezd újra beszűkülni. Nem álldogál nyitva a végtelenségig tehát.
- Jobb lesz ha sietsz. A nagycsarnokban találkozunk.
Fordul egyet a világ vele.
- Köszi... Mindenért. - szusszantja, ahogy Lucretia már tova is libbent, eltűnt a szemei elől. Behunyja a szemét. Mély levegő. Meg tudjuk csinálni.
Besurran az eltűnni készülő résen. Aztán szemez a sötéttel, és a Lucretia adta instrukciókat ismételgeti magában. Addig oké, hogy hogy kerülje el a veszélyt. Nagyobb nehézség, hogy hogy fogja megtalálni, amit keres. De muszáj lesz megtennie. Karján feláll a szőr a várakozástól, hogy ilyen fontos dolgot bíztak rá. Mármint, harcolni is fontos dolog, igencsak. De van valami elképesztően izgalmas és vérpezsdítő abban, ha ilyen sötét, mély titkokat fedhet fel valaki...
Biztos benne, hogy például egy falusi parasztasszonynak ez kissé sem hiányzik az életébe. S talán ő a bölcsebb. Az nyilván a biztonságosabb mód, ha távol tartja magát valaki az ilyenektől. De Mina nem bánja, hogy ilyesmiket tartogat számára az élet. Nemet is mondhatott volna akár.
A külvilágtól teljesen el van zárva, azazhogy fogalma sincs, hogy fog kijutni! Ezt nem beszélte meg Lucretiával, de próbál nem pánikrohamot kapni emiatt. Mágia, trükkök, rejtvények, az amalgám talán működik visszafele is.
Lefelé haladva természetes fényűnek tetsző fáklyák keretezik az útját. Nem érintjük meg őket, csapda. A levegőben valamiért furcsa égésszag terjeng, a levegő pedig erősen állott. A szíve olyan hangosan dobog, hogy fél, meghallják... nem, mintha lenne itt bárki is. Elvileg nincs senki.
Az útnak vége szakad, mégpedig egy boltíves ajtóval. Egy gyűrű alakú kilincs látható rajta, semmiféle zár vagy kulcslyuk.
Hát, próbálkozzunk meg a legegyszerűbbel. - gondolja, és megpróbálja kinyitni az ajtót, annak rendje s módja szerint, mechanikusan, kezével lenyomva a kilincset... csodák csodájára az ki is nyílik. Rögtön megpillantja a könyvespolcok felszabdalta hatalmas teret, mely feltárult, azonban ekkor a boltív köve megmozdul, nem is, átrendeződik valamivé. Két kéz nyúlik ki belőle, s megragadja az ajtót, majd a boltív közepén egy nagy szemű, kopasz férfiarc jelenik meg.
-- Te, ki bebocsátást kér a magasságos Nachtraben család hagyatékáért. Felelj: miért repült délnek a fecske?
Oh, jóságos amalgám, Lucretia nem említett semmiféle jelszót. Csak a góle... várjunk. Nagy levegőt vesz.
Miért repülhetett délnek? Dél a legjobb hely. Hisz déliek vagyunk, nem? Nem. Vámpírok. A vámpírbüszkeség felülírja azt, hogy déliek vagyunk, sőt... De milyen fecske? Nem rémlik neki, hogy bármelyik családnak fecske volna a jelképe. Talán a holló kergette a fecskét. Annyi válasz lehetséges. Vajon, ha először elrontja, örökre megtagadják neki a bejutást?
- Mert... a fecske északon volt? - próbálkozik meg egy sík egyszerű matematikai ideával. És ekkor sajnos eszébe jut a palota, meg Míria von Eichenschild, és kínjában majdnem elneveti magát. De akkor legalább hárman voltak, most meg csak ő van itt.
Azt hitte, hogy több lehetősége lesz próbálkozni. Pontosabban: ezt szerette volna. Azonban a kőszobor-valami arckifejezése nem nagyon változik pozitív irányba, sőt, pár pillanat múlva összehúzza a szemeit.
A francba.
Majd a kő megint változni kezd, s a túloldalon egy, a férfiéhoz hasonló, de nőiesebbnek tetsző fej jelenik meg, s szólal meg női hangon.
- Hazudik a lány.
- Hazudik.
- Öljük meg.
- Igen, öljük meg.
- Nem, ő egy közülünk.
- Nem, ne öljük meg.
- Hazudik, öljük meg. - vitáznak egymással, ami finoman szólva sem nevezhető megnyugtatónak Mina számára. Csodás érzés, ahogy az életéről diskurálnak...
- Ki vagyok én, te lány? - fordul végre visszafelé a férfifej.
Megdörzsöli a homlokát és próbálja elcsendesíteni a szitkokat magában. - Nem hazudok, hogyan lehetne hazudni egy kérdésre? - motyogja halkan. Ne öljetek meg. Nem. Ne tegyétek.
- Te vagy az őr. A tudás őrzője.
Ezzel csak nem lőhet mellé, nem igaz? Mondhatta volna azt is, hogy egy fej kőből, vagy egy gólem, vagy a kérdés feltevője, de mivel az imént sem hagytak lehetőséget kibontakozni neki több megoldással, inkább biztosra ment.
Meg is lepi ezzel a fejeket, akik döbbenten néznek egymásra.
- Tudja.
[color=#629485]- Igen, tudja.
- Akkor hát tudja.
- De nem számít, hazudott.
- Öljük meg.
- Hazudott, öljük meg.
- Miért hazudtál, te lány?
Megkönnyebbül, de ugyanakkor még mindig retteg. Pislogva bámul a kőszemekbe.
- Mi az, hogy hazudtam?
Egy kérdésre gyakorlatilag kérdéssel válaszolt. Mégsem mondhatta, hogy nem tudhatja, hiszen akkor biztosan nem engedik át. Márpedig neki át kell jutnia!
Vagy... át kell? Mégis mit ér egy ígéret, szemben egy élettel? Ha az amalgámot a falhoz érinti, még kijuthat. Csak meg kell fordulnia és elhúzni innen. Akár meg is mondhatja Lucretiának, mi történt...
- Nem tudja.
- Tényleg nem tudja.
- Nincs itt helye, öljük meg.
- Igen, öljük meg.
És akkor egy kőököl lendül egyenesen Mina mellkasa felé...
- NEEEM! - sikítja, és mágiájával ösztönös védelmet idéz maga köré. Árnyék folyja körbe, és bár arra számít, hogy ez majd megvédi, a gólem kezei, akár kés a vajon, hatolnak át a védelmen, így az egész testét megrázza a kegyetlen, szenvtelen, érzelemmentes kőkéz. A vértje is behorpad alatta. Hátraveti a lendület, s elvágódik a folyosón.
Nyögés szakad fel belőle, majd nyekken egyet a földön. Nem mozdul meg egy ideig, csak rázza a vállát a zokogás. Elrontotta. Már most. És még meg is fog halni a végén. Remek, ezt megcsináltad, Nachtraben. Nem is vagy méltó erre a névre. De hát merre kellett volna menni? Az volt az egyetlen út. Az ajtó. Persze, túl egyszerű volt, hogy igaz legyen, de Lucretia tárgyakat említett... azt hitte, bentebb lesznek majd, amikhez nem szabad hozzáérni.
Próbál lassan lélegezni és megállapítani, mennyire sérülhetett meg, majd lassan kinyitni a szemét.
- Nachtraben vagyok, ebben a toronyban nevelkedtem. Ismerem ezeket a falakat, itt éltem le a gyerekkorom. Ha tudjátok látni az emlékeimet, megbizonyosodhattok róla.
Ám minden jel arra mutat, hogy ezt nem igénylik.
- Behatoló.
- Igen, behatoló.
- Meg kell ölni.
- Nem léphet be.
A gólem még mindig próbálja felé nyújtogatni a kezét, de ide már nem ér el. Saját mágiája korlátozza. Távolabb húzódik a felé nyúló kezektől. Majd hátranéz, körbe. Van-e itt bármi más, amerre mehetne? Amerre mehetett volna?
Nem talál ilyet, szóval, hacsak nem a falat kellett volna végigtapogatni az amalgámmal, nincs ilyen. A gólemfejek viszont visszaolvadnak a kőbe, mit sem törődve vele.
Ezek nem igazi élőlények, emlékezteti magát. Egy konkrét feladatuk van, ezt végzik. Nem hibáztathatja őket, nem viszonyulhat úgy hozzájuk, mint egy érző lénnyel. Mégis nagyon fáj. A teste is, a lelke is.
Bár tudja, ezt főleg önmagának köszönheti...
Kétségbeesésében már az is eszébe jut, hogy Lucretia meghalni küldte ide. Nem tudja, mit gondoljon.
Letörli a könnyeit és nézi az ajtót. Újra felidézi a kérdést. Miért repül délre a fecske? Mit csinálnak a fecskék? Vándormadarak, nemdebár? Ha repül, akkor valószínűleg visszatér a fészkéhez. De vajon minden fecske délre tér-e vissza? Nyilván nem, csak akkor, ha a fecske délen lakott.
Lassan fölkel a földről, és óvatosan elkezd fel-alá járkálni az ajtó előtti kis területen, figyelve, hogy az ököl érkezik-e újra...
Még időben el tud lépni az újra kicsapó kőököltől. Az recsegve húzza vissza magát, az ajtó előtt lebegve egy ideig.
Remegő kézzel a homlokát dörzsölgetve húzódik hátra, biztonságos helyre és agyal tovább. - Ott lakik a fecske. Délen lakik. - szólal meg kisvártatva, nem túl reménytelien.
- Hazudik.
- Hazudik.
- Öljük meg. - konzultálnak a még ki sem alakult arcok, és egy ököl ismét odacsap Mina irányába.
Ül és gondolkozik. Majd egyszer csak megpróbálja azt, hogy előrelép csak annyit, amennyinél biztos benne, hogy az ököl felé fog lendülni, majd gyorsan vissza is lép, közben megpróbálja megkeresni, hátha elsajátíthatja valamiféleképp a mágiát, amely a kőben van. De a Kópia búbáj nem működik. Persze, hogy nem. Élőlény kellene hozzá. Ám már mindennel próbálkozik, ami csak eszébe jut és nem egyértelműen halálos.
Ennek ellenére azonban nem tud időben visszaugrani. A lába erősen sajog az ütés után, melyet a páncélra mér az ököl. Sziszeg, és próbálja elmulasztani a fájdalmat. Nyugton maradni. És biztos távolban.
Elindul vissza fölfelé a fáklyák mentén, hátha talál valamit arra, ahonnan jött. Nem, nem futni akar, győzködi magát. Csak megnézni, van-e arra valami. Egy másik út.
De pontosan az történik, amire számított. A kőfal várja pusztán, semmi más.
Még visszamehetek. Nem kell kockáztatnom az életemet. Ki tudja, mit akar azzal a tervrajzzal amúgy is. Talán most taszítom pusztulásba Délt. Vagy északot. Vagy a vámpírokat. Vagy mindet. Azzal, hogy kihozom azt a tervet.
Sóhajt. Tudja, hogy meg fogja tenni, meg fogja próbálni, akármi is lesz. Mert ez az ő kicsinyes kis feladata is. Alázat. Mégis kinek alázkodjon meg? A kíváncsisága mindent legyőzött eddig. És most... nincs kedve visszafordulni, megfutamodni, mert vannak még ötletei, és talán... talán sikerülhet.
Elindul vissza lefelé. Lebegve közelít, nekisimulva a falnak. Kiles, látja, hogy az ajtót már bezárták a gólemek.
Előveszi varázskönyvét s egy igét olvas fel, melynek segítségével láthatatlanná lesz; majd ezután próbálja meg kinyitni az ajtót. Az ki is nyílik. Az őrei pedig felébrednek.
- Állj!
- Ki állj? - kérdi csodálkozva az újból megjelenő arc. Mina elvigyorodik. Ezaz! Hogy ilyen egyszerű kicselezni őket, és eddig erre nem gondolt! Buta, buta Nachtraben! S majdnem feladta...
- Nincs senki.
- Gyanús.
- Nagyon gyanús.
A kéz a levegőben matat, próbálván meglelni a betolakodót. Mina minden erejével igyekszik elkerülni azokat, s leguggolni. Azoonban nem ússza meg ennyivel, hiszen nyilván a kéz leér a padlóig is... Hozzá is ér, aminek következtében csaknem leáll a szíve, s kijjebb tuszkolja, bár nem teljesen érzékeli az alakját, így csak néhány tenyérnyivel kerül arrébb.
- Mi volt ez?
- Mutasd magad.
- Mutasd.
- Valami nincs rendben
Tudja, hogy láthatatlansága pillanatok kérdése csupán, hogy eltűnjön. Most kell cselekednie. Most, vagy soha. Nem várhat, így eldobja az elszánást, hadd guruljon és húzza őt is magával.
Fölnéz, becéloz találomra egy pontot két könyvespolc között, majd nagyon erősen bízva az erejében odateleportál az árnyak segítségével.
Ugrik vele a világ.
Ahogy kinyitja a szemét - vagy inkább tudatára ébred ismét, hogy hol is van -, rájön, hogy túlment. Sikerült! Bejutott a terembe!
Mintha az egész Schattenschild lezuhanna a szívéről, annyira megkönnyebbül. És nem találták meg. Hallja a gólemek hangját, ahogy bőszen vitatkoznak, hol lehet az, akit nem találtak.
Annyira nevet magában. Mégis csak megy neki ez a rejtekezés. Akármennyire is az őszinteség híve, elképesztő érzések szabadulnak fel benne most, hogy képes volt elbújni. Olyan boldog-rettegő, akár egy bújócskázó kisgyermek. Mint amikor még sokkal kisebb volt a tét. Akkor is ugyanilyen nagynak érezte... még ha nem is gondolt bele.
Sebesen tovább lebeg a könyvespolc végéig, hogy elrejtőzzön mögötte, hogy ha a gólem ebbe az irányba nézne, se lássa meg. Már nem ronthatja el, ha idáig ilyen jól ment!
Torkában dobog a szíve, ahogy próbálja visszatartani a lélegzetét.
Apró változást érzékel csak, melynek hiánya eddig fel sem tűnt: újra látja a szemöldöke azon ívét, melyre szemei rálátnak, az orra vonalát. Most már kívülről is látszik. A varázs elmúlt. De nem baj, mert a zsörtölődés a háta mögött lassan alábbhagy. Vár. Majd ajtócsukódás hallatszik.
Igen.
Megcsinálta.
Bejutott.
Ahogy már nem kell az életéért remegnie, elámulva és csodálva néz rá arra, mit is talált. A hatalmas terem telistele könyvespolcokkal, melyek tekercsektől roskadoznak, titkos tudást tartalmazó, ígéretes kis hengerek, ékszerek, díszek, a falakon zászlók, a polcokon még szobrok és faragványok, ki tudja, milyen régiek. Néhány folton enyhe derengés töri meg az éjfeketeséget, azonban ez éppen ellég neki ahhoz, hogy kivegye a sziluetteket, s sötéthez szokott szeme lássa: mennyi kincs van itt elrakva. Azt sem tudja, hova nézzen, szinte káprázik a szeme a csodától.
Na meg a kimerültségtől.
Erőnek erejével kell visszafognia magát, hogy ne kacagjon fel hangosan. A szája elé kapja a kezét és csak mosolyog. Életben van, és itt van.
És most jön a feladat következő része: megtalálni, amit keresett. De már eddig is megérte. Micsoda kalandokban volt része azóta, hogy elindult otthonról... Nem gondolta, hogy a legunalmasabb esemény lesz az életében a tanácskozás, de azért erre nem számított.
Na, lássunk neki.

Őrült izgalommal dobog a szíve, ahogy a túlélés öröme és a felfedezés vágya lüktet az ereiben. Igencsak kellemetlen viszont, hogy alig lát, de nem mer bármiféle fényt gyújtani, hiszen ki tudja, ki, mi lehet még itt, ami észrevenné, s az élete múlhat rajta. Honnan fogom tudni, mit keresek?! Lucretia állítása szerint jól el vannak itt rendezve a dolgok. De vajon mivel jelölhetik a szekciót, ahol titkos, végül meg nem épített tornyok alaprajzai találhatók? Megvizsgálja azt a polcot, amely mellé épp teleportált, hogy átjusson a boltíven. Van-e valami felirat, jelzés, hogy milyen témában találhatók erre könyvek és mások?
A polcot magát sikerül Minának megragadnia, ám semmi mást nem lát rajta, vagy legalábbis túl sötét van, hogy bármit lásson rajta. Vésni úgy érződik, nem véstek bele semmit, ám mást nem tud kitapogatni.
Rég érezte magát ennyire elveszettnek és mégis ennyire büszkének. Érdekes és önellentmondásos érzés. Nem akar meghalni. Most nem, amikor ennyi mindent látott és még annyi minden vár reá. S egyébként is, nem egy ilyen sötét helyen akarja, hogy elérje a végzet.
Előveszi hát csodatévő dobozkáját, hiszen kíváncsi, ezúttal mit tartogat számára. Volt már benne gyertya, s az most sem jönne rosszul.
Ahogy kinyitja a doboz fedelét, kis híján felkacag, mert tényleg az van benne. És még ég is. Elvigyorodik ismét, és csak nehezen tudja visszafogni magát, hogy ne rázkódjanak a vállai. Meglesi megint a polcot, nagyon vigyázva, hogy a láng bele ne kapjon semmibe, hogy lát-e valami jelzést, vagy miféle tárgyak, könyvek vannak ott? A nyelvet érti-e, amin írták őket?
Ahogy a gyertya fénye bevilágítja az archívumot, látni lehet, hogy egy nagy folyosója van, mely nem is folyosó, csupán csak a terem összeszabdalva egy rakás oltár, polc és állvány által. Szépen sorba vannak rendezve, egyenes, vagy éppen körkörösen ívelt polcokban a könyvek, tekercsek, jegyzetek. A falakat szinte teljesen eltakarják ezek. Az első polcon vaskos könyveket lehet látni, rajtuk egy-egy Nachtraben nevével, mellé ennyi téve: "Bertold von Nachtraben családja" "Amelie von Nachtraben családja".
Amikor azonban a gyertya fénye eléri a padlót, az hirtelen átváltozik valamivé, ami folyékonynak tűnik. Rémületes módon tűnik el alóla és mire felfogja, mi történik, már térdig süllyedt a padlóba, amely mintha fel akarná falni.
Ijedtében gyorsan egy polcok nélküli, sima földfelület felé dobja a gyertyát, és megpróbál arrébb lépni, minél inkább ki az elolvadó kőből...
Franc essen beléd. Hát erre vagy jó? Hát ennyire utál ez a hely mindent, ami nem Nachtraben? Óóó, hogy az a...
Hiába dobta el a gyertyát, a dolog nem áll le. A folyamat elindult, és úgy húzza magába a kő, mintha fogai lennének s éppen rágná, meg akarná emészteni.
Halkan felnyüszít, és iszonyodva húzza arrébb a kezeit, mindenét ettől a valamitől. Bal kezébe éjlángot idéz, és azt nyomja bele a kőbe, hátha a gyertya csak azért nem tetszett neki, mert "természetes fény", hiába született ez a gyertya egy erősen mágikus tárgytól, mégsem Nachtraben-mágia volt az. Ez a hely pedig, úgy fest, öl mindent, ami nem saját maga.
Még mindig nem szűnik meg a beszippantás,, de legalább fel sem erősödik. Úgy ám, hiszen ez Éjláng. Ez az ő mágiájuk.
Más megoldást nem lát, meghalni nem akar, ezért előkotor egy angyaltollat, s kettétöri, hátha ki tud repülni innen...
Nem ilyen alkalmakra akarta felhasználni, de hát... eddig is azért tartogatta, hogy akkor jöjjön jól, amikor kell. Mikor máskor használja, ha nem életveszélyben?!
Érzi is, hogy az áldott mágia húzza fölfelé, s nagyon reméli, a toll ereje kitart addig, amíg ez a bestia elereszti. A kő még mindig ragad hozzá, akár egy túlságosan is sűrű kelt tészta, azonban idővel mintha gyengülne a hatása. Nem tudja, mennyi idő telik el, azonban a toll még repítené feljebb, Mina viszont már nem igényli ezt. Legutóbb nem emlékszik, mit érzett, amikor repült, de most rettenetesen elfáradt, nagyjából ugyanúgy, mintha az eddigi időt rohanással töltötte volna. Futott az életéért. Repült az életéért.
Liheg egy sort, s csak nézi a gyilkos kőzetet, mely visszasimul, akár a gólem, s nem mozdul többé. Gyűlölettel, undorral és félelemmel. De büszkeséggel is. Hogy miért akarja őt minden másodpercben megölni valakit...
A szája kiszáradt, enne is valamit, inna is valamit, és nagyon szívesen lenne valahol, ahol nem akarja minden megenni. Pár percig talán behunyt szemmel, pihenve várakozik, majd megigazítja a haját és egy újabb éjlángot idéz, bár félve,de úgy emlékszik, emiatt nem erősödött a kő húzóereje. Ha mégis megindulna, azon nyomban abbahagyja.
Feszülten vár, de az éjlángra nem reagál semmit a terem.
Jó. Oké. Akkor nem ölsz meg. Szuper. Köszönöm. Csak nem hiszitek el, hogy én ide tartozom!... Mármint, úgy... részben. De nem érdekel, nem fogtok meg a titoktartási akármitekkel. Megszerzem, ami nekem kell. Bár nem tudom, miért kell, de megígértem egy lánynak, aki szívességet tett nekem, ami szívességért szintén csak az ősz hajszálaim gyarapodnak, de kit érdekel, megígértem. Hogy mibe keveredtem itt... - sóhajtozik magában, s csak azért nem szólal meg hangosan, mert már nem mer. És fáradt is. Végignézi hát a jelen polcot, amelynél álldogál nevek, vagy árulkodó jelzések után kutatva.
A családok közt vannak régiek és mostaniak, ismerősek, és idegenek, még a családfő háza is ott díszeleg köztük, elvegyülve a többi könyv közt. Mina kiszúrja a saját családja családfáját is. Egy vaskos kötet. Megdobban a szíve. Ennyi minden van mögötte, s mindezt szinte senki sem tudja. Csak egy grófnőt látnak. Egy vámpírt, egy átkozottat, egy eretneket, egy nőt, egy áldozatot... Egy zsoldost. Még ő maga sem tudja, kik lehettek ősei.
Elámulva nézi a túlságosan is csábító könyvet. Olyan szívesen levenné a polcról, és beleolvasna, sőt első bűnös gondolata egyenesen az, hogy magával viszi. De ezt rögtön elveti, egyrészt azért, mert nem bűnözőként ismeri magát - az, hogy egy konkrét dolgot el kell vinnie, az más, az egy szívesség... egy ígéret! -, másrészt a hely valószínűleg megölné érte. Csak azt érintheti meg, amiről biztos, hogy kell neki. Ami igencsak nehezére esik. Arrébb lebeg hát, éjlángjával mindig megvilágítva maga előtt az utat. Balra indul el, mert labirintusokban arra szokás, azt olvasta. Tekercseket keres a szeme, valamit, ami alaprajznak néz ki, bár nem sejti, hogy ennyire szem előtt lesz. Nézi a feliratokat is, ha lát olyasfélét, amely épületekre, tervekre utal, ott megáll s nézelődik.
Balra az első szekció egy nagy rakás emelvény, pódium és polc volt, raktuk különféle vésetekkel, díszes fémműves tárgyakkal, rúnakövekkel és faragványokkal. Mindegyik mellett látni lehet egy kis papírtekercset is, szépen óvatosan melléjük csúsztatva. A folyosó tovább kanyarodik, mindegy körbejárva a nagy termet polcaival.
Úgy dönt, nem árthat feltérképezni, nagyjából hogy nézhet ki az egész terem. Csak azt reméli, nem egy tényleges labirintus, és ami az egyik pillanatban egy adott helyen volt, az ott is marad. Igyekszik hát körbejárni az egészet, memorizálni, hol mit látott, s reményei szerint ugyanoda visszaérni majd.
Az ereklyéket maga mögött hagyva Mina egy nagy rakás irat között köt ki. Tekercsek hevernek a vaskos polcokon egymásra rendezve, szinte végeláthatatlan sorokba rendezve. A folyosó egy nagy, boltíves kapuban végződik, mely tárva nyitva állt, s egy kör alakú terembe vezetett, melyek a polcokkal ellentétben fal határolt. Olyan volt, mint egy szoba a szobán belül, mely gyűrű alakban haladt az archívum fala mellett, attól távolságot tartva.
Nagy levegőt vesz. Egyszer úgyis ki kell próbálnia, mi történik, ha megérint valamit... Teljesen tanácstalan, hogy mit nézzen meg, de azt tudja, hogy egyelőre nem mehet át a boltíven. Fél a boltívektől, elege van a boltívekből, az átjárókból, bármiből, ami megtöri a rejtőzködést biztosító polcok biztonságos monotóniáját. A kis rekeszekbe rendezett iratokat lesi meg. Helyszínek feliratai alapján tájékozódhat, vannak feljegyzések a Mocsárvidékről, a Nyugati-tengerről, és a Fővárosról is. Ami nyilván nem Hellenburg lesz, hiszen sajnálatos módon a másikra szoktak így hivatkozni.)
Kiváló. Ez már közelít. Lelki kezeit dörzsölgetve, lelkesen olvasgatja a feliratokat. "Nachtraben" vagy "Mocsárvidék" tematikájú feljegyzéseket keres. Utóbbiból talál rengeteget, és ide tartoznak családokról szóló feljegyzések is. A bőség zavarában nem is tudja, hol kezdje.
Óvatosan és visszahúzódásra készen megkísérli elvenni az egyik Mocsárvidék címszó alatt található tekercset és belelesni.
A tekercs gond nélkül Mina kezei közt ragad, finom, hangos rezgéssel csúszik ki a többi közül. Egy ideje senki sem járhatott már itt, ugyani vékony réteg por fedte a tekercseket, melyek a szöveget is némileg elhomályosították. A tekercs témája egy vámpírcsalád volt, nevezetesen a Scattenschtahl család, és egyik tevékenységük, melyben a nagy déli hegységláncon próbáltak meg átjárót keresni...a tekercs szerint átjárót nem találtak, viszont több új értékes lelőhelyét is a fekete acélnak, melyekről részletesen beszámolt a tekercs, hogy merre találhatóak.
A Schattenstahl családból eddig két személlyel találkozott, Flannal és Seraphinával, előbbi folyamatosan olyan döntéseket óhajtott hozni, amely szembement a Mina és a csapat nagy részének véleményével, Seraphina pedig egy jámbor követő volt, aki sajnos túlságosan is kiállt asszonya mellett. De azért jóval elviselhetőbb személyiség. Elmosolyodik, ahogy visszaemlékszik Flan bókjára a búcsúzáskor: talán mégsem olyan szörnyűek ők, mint Flan elsőre gondolta.
Elbűvölő.
Mindez nagyon érdekes. De nem ez az, amit keres, így visszahelyezi a tekercset, és örül, hogy él. Megpróbálja az összes tekercset átnézni ebben a témában, hátha megleli a tervrajzot, vagy legalább említést egy épületre, amely fontos lehetett a családnak...
Órákon át keresgél, szinte mindenhol akad valami, ami odavonzza a tekintetét és újabb és újabb tervekbe és titkokba avatja be, vagy csak olyan érdekességekre jön rá, melyekről eddig nem volt tudomása. Nehezére esik rendszerezni, azonban egy bizonyos konzekvenciát felfedez rengeteg irat átnyálazása után. Felfedezések, kutatások, vándorlások, utazások eredményeiről szólnak ezek, melyeknek később hasznát lehet venni. A jegyzetekből érdekes módon úgy derül, ki, az esetek többségében nem a Nachtraben család volt, akik ezt az információt felfedték. Ők csak megszerezték valahogy, majd eltették ide. Több helyen konkrét embereket is említ, hogy kik voltak, akik a kutatásban részt vettek. Amennyit tud, próbál memorizálni belőlük, de nyilván nem fog mindre emlékezni, amikor... HA kijut innen. Valaha.
Némi hidegség fogja közre a mellkasát, ahogy erre gondol.
Egyre kétségbeesettebb, és a kezdeti lelkesedése fokozatosan alábbhagy, ahogy szemei is fáradnak a gyenge fényben való olvasástól, valamint a folytonos félelem is kifárasztja. Próbálja nem elfelejteni azokat, amiket olvas, ám a túl sok információ enyhe katyvasszá olvad a fejében. Semmi tervrajz.
- Mutasd meg nekem, kérlek. - suttogja. Miért nincs olyan mágiája, ami megmutatja, ami kell neki?! - Mutasd meg annak az épületnek a tervrajzát. - Nem tudja, kihez vagy mihez beszél, ám ezek után a Nachtrabenekkel kapcsolatos iratokba pislant bele.
Válasz természetesen nem érkezik. Ilyen egyszerűen még egy gyermek mesekönyvében sem működhet semmi... Na jó, ott talán igen.
Elég könnyen el lehet veszi az iratok és a rengeteg, rengeteg információ között, de tervekről szóló iratot sehol sem talál.
Ám volt ott minden más. Erdei ösvények Finsterwaldban, óriások rejtett falvai, szigetek a tengeren, melyek nem szerepeltek a térképeket és még sok hasonló.
A finsterwaldi növényeken elidőzik egy ideig, csillogó szemekkel vizslatja a feljegyzéseket. Hogy ezt mind itt őrzik és nem szólnak róla másoknak... A világ egy része van itt elzárva. Megrázza a fejét. Nem maradhat itt az idők végezetéig. Még utoljára beletekint a Fővárossal kapcsolatos iratokba, hátha talál valami hasznos információt, elvégre amellett, hogy Nachtraben, jelen esetben talán még tolvaj is, még Dél küldöttje is... nem árt ismerni az ellenséget.
A főávrosi iratok közt egy ember feljegyzéseit találja, aki az eichenschildi front fennállásakor volt kém a fővárosban. Még Veroniel ébredése előttről származó feljegyzés titkos bejáratokról, kapcsolatokról, manipulálható személyekről. Kisebb-nagyobb tisztek, püspökök, valamint egy bíboros is volt köztük. Ismerős neveket azonban nem talál, pedig tud egy-két nevet, akinek köze lehet az egyházhoz, például Leo, avagy Richard, avagy Johannes Hagen. Egy sincs köztük.
Némi rezignáltsággal olvassa a feljegyzéseket. Akár az övéi is lehetnének. Hihetetlen érzés, hogy ott volt. Élő történelem vagyunk. - tudatosítja, aztán visszahelyezi a tekercset a helyére. Mindet igyekszik úgy elrendezni, ahogy voltak. Továbbindul még az első teremben, a polcokat világítva meg az éjlángjával, hátha ráakad épületeket jelző írásokra, vagy kivillan valahonnan egy tervrajznak kinéző, kusza vonalak alkotta felülnézeti kép.
Belefáradt a tekercsek nézegetésébe, és úgy érzi, soha nem találja meg, amit keres. De talán valamire használható lesz az is, amit viszont megtalált.
Enged a saját kíváncsiságának - a saját, személyes, konkrét kíváncsiságának - és visszabattyog a családfákhoz, hogy kezébe vegye a saját családjáról szóló vaskos kötetet...
Várja, hátha ismét meg akarja ölni valami. De nem, a könyv engedi, hogy kézbe vegye, s azt is, hogy kinyissa.
Hevesen dobogó szívvel olvas bele a lapokba. Nevek, és hozzájuk tartozó rövid, pár mondatos feljegyzések. Némelyik ismerős, némelyikükről hallott. A szülei nevét azonban nem látja.
De Adelinét igen. Ő az utolsó a listán. S mellette a feljegyzés valami olyasmit említ, amit egyszerűen képtelen értelmezni.
Adelin von Nachtraben. Neve után apró, cikornyás betűkkel a következő mondat áll:

"Egy, ki egykoron volt Győzhetetlen Velorina vérfelesége, mutatá meg a vég nélküli hatalom végét. Bölcs tanácsa a sírból, nem született, mint királynőnek méltó vérfelesége. Kétszáz lelket bírt csupán vállára venni."

Fogalma sincs, hová tegye az olvasott mondatokat. Nem, ez nem arról a lányról szól, akit ő ismert, ez valaki más kell, hogy legyen.. Vagy ha mégis... Ez teljesen érthetetlen. Egyik szavát sem tudja hova tenni. Vérfeleség? Miféle királynő? És miféle kétszáz lélek? Hevesen dobog a szíve és próbálja memorizálni ezeket a szavakat, nagyon erősen. Aztán végül visszateszi a könyvet, és meglesi, itt van-e esetleg Lothar nagyúr családfája. Bár Luthen nem lesz benne akkor, és talán Herr Lothar sem, mert ők még élnek...
Ám nem lel ilyesmit, csak a Nachtraben családról talál információkat. Így hát a boltívhez ered. Hátha, ha továbbmegy, megleli, amit keres.
A boltív ezúttal a változatosság kedvéért nem mozdul. Átlagos boltívnek tűnik, ahogy Mina átsétál rajta. A boltív mögött egy nagy, kör alakú, szentélyhez hasonló szoba áll, pont az achívum közepén. A fala körben ível, a terem maga kör alakú. Egy másik kijárata is volt neki, hasonló boltívvel, pont szemben, mely a másik oldali folyosóhoz vezetett. A terem közepén egy nagy kőből faragott tál fekszik, benne egy nagy gyertyával, mely az egészet kitöltöti. Körben a fal mentén pódiumok állnak, mögöttük pedig festmények, fali faragványok.
Felsóhajt. Ez a hely nem úgy tűnik, hogy további iratokat tartalmaz. Rendszerezve van minden. Igen, de nem találta sehol. Miért nem? Lehet, hogy nincs is itt. Lehet, hogy tényleg csapda. Lehet, hogy Lucretia végig hazudott és már nevetve nézegeti egymaga a már amúgy is nála levő tervrajzot. Lehet, hogy mégsem bukott el előző alkalommal, ezért nem mondta el, hogyan történt... Megpróbál lenyugodni és megnézi, kiket ábrázolnak a festmények és egyéb díszek.
Ahogy Mina közelebb lép, az éjláng hirtelen kirepül a kezéből. Magától kezd el mozogni, s egyenes vonalban suhan nem más irányba, mint a gyerta felé. Az meggyújtja, majd hatalmas lánggal lobban fel, a tálban csücsülve, megvilágítva az egész termet. A festmény, mely előtt Mina áll, egy díszes, fekete ruhába öltözött férfit ábrázol, egy hosszú bottal a kezében, ahogy a mocsár közepén állt. Körülötte apró házak, melyek egy épülni készülő tornyok fogtak közre. A torony úgy néz ki, ahogy gyerekkorában látta távolról, mikor siettek vissza. Igen, miután elszöktek. A Nachtraben-torony. Mindig máshol, de mindig ugyanolyan, a sötét, ismerős állandóság a folyton változó világban. Sajnos ez nemaz a torony, amit keres, de legalább torony. Épület. Lucretia igazán mondhatott volna többet is.
A kép előtt egy kőből faragott állvány áll, rajta egy szétterített papírral, mely egy mágikus kört mintáz. A kép aljára az alábbi két sort festették fel:

"Az első titkot háza alá ásta el, Vére őrzi örökké, az első, Levander"

Első titkot? Mihez? Te jó ég, honnan tudjam, hogy ez bármiben segíteni fog? Lehet, hogy ez egy teljesen más titok, hiszen itt csak titkok vannak. Vére őrzi. Hmm. Mit kellhet csinálni a vérével? Elégetni a lángban? És hol lehet a vére? Visszasiet a családfás könyvekhez és megkeresi benne az első nevet, hogy az valóban Levander-e. Aztán sok hasonló nevű családtagot talál, de nem tudja, melyikükről lehet szó. Rájön, hogy túlságosan is nagy hévvel csapott bele a keresésbe. Nem jöhet rá mindenre néhány óra leforgása alatt. Ehhez a könyvtárhoz élethosszok kellettek, hogy létrehozzák, ő meg a lehető legrövidebb idő alatt akarja a legtöbbet megtudni. Tisztában van vele, milyen telhetetlen, de akkor sem hagyhatja itt anélkül, hogy legalább rá ne pillantana ezekre a dolgokra, melyet oly kevesen láthatnak Veronián.
S az övé, valahol az övé mindez.
Valóban, mi történik, ha valaki meglátogatja a könyvtárat? Ha még valaki erre jön, akár a kőgólem is megmondhatja neki, hogy betolakodó járt itt.
Nagyokat sóhajt. Teljesen elveszettnek érzi magát itt, ennyi érdekes dolog között pont egyetlenre van szüksége. És ha nem leli meg? Visszamegy a festményekhez és meglesi a többit, hátha ott esetleg második és harmadik - vagy jó esetben utolsó - titkot emlegetnek a lenti feliratok.
A második festmény igazából nem is festmény, hanem egy faliszőnyeg, rajta egy vámpírral, hasonló fekete köpenyben, rajta cikornyás mintákkal, s egyik kezében egy pennát emel az égnek. Milyen békés, a szavakkal próbál harcolni, s nem karddal... - elméledik Mina. A faliszőnyeg egy tróntermet ábrázol, mely erősen emlékeztetett a Nachtraben torony nagycsarnokára, noha pár részlet más volt, mint manapság. A férfi magas, hosszú, fehér szakállú, s arca félénk, ijedt, ahogy két kezével varázsolt. Egyik kezében egy maszkot tartott, hasonlót, mint amilyen Johannes von Nachtraben maszkja volt, ám sokkal cifrább, kissé talán ijesztő, mintha egy rémülettől üvöltő harcost ábrázolna, aki magát akarná kis, pirospozsgás arcaival bátorságra buzdítani. Háta mögött számos csuklyás alatt áll, arcukból csak a szájuk látszik, s éppen kántálnak. A kép előtt egy miniatűr boltívet mintázó emelvény áll, nagyjából mellmagasságig emelkedve, a tetején pedig egy kőlap, rajta egy vésettel. A véset egy pecsétet ábrázolt, részletes útmutatóval, építési utasításokkal, hogy hogyan lehet egy egész épületet kiszakítani a földből és áthelyezni egy másik pontra. A faliszőnyeg szélén az alábbi két sor volt varrva:

"Örökkön örökké fut, mintsem tudva, Bújdosó Frederick végzetéhez közelebb jutva"

Érdeklődve szemléli, amit lát, és arra jut, egyszerűbb lett volna idehozni azt a könyvet, és itt keresgélni a neveket, de nem teljesen motivált hogy ezt tegye, mert ismét csak nem viszi közelebb a céljához. Ez lehet az, ahogyan mozgatják a tornyot. Te jó ég, hogy mit nem adtam volna ezért tizenvalahány évesen, hogy ezt lássam... Mondjuk most sem késő. "Örökkön örökké fut." A torony? De mi lehet ez a végzet?
Talán a torony mozgatásához szükséges mágia is véges. Talán valamiből el kell venniük ezt az erőt, és ha az a valami kifogy, akkor nem tudják többé arrébb varázsolni a tornyot. Talán a torony felrobban, szétesik, vagy egyszerűen eltűnik a föld színéről, mindazokkal, akik benne vannak...
Most előbb végignézi a többi festményt is, és megpróbálja memorizálni a neveket, mielőtt ismét visszarohanna a családokról való írásokhoz.
A harmadik kép szintén egy festmény. Egy nő állt rajta, és rozsdavörös hajú, fekete palástban, bronz vértezetben, ahogy oldalra tekint, ki a torony egyik erkélyéről a gargoyle-ok társaságában. Ő az első nő, akit lát itt ábrázolva, bár még nem sok képet látott. Egyik kezében egy kupát tart, benne valami vörös folyadékkal. Minának van egy tippje, mi lehet az. Alatta emberek hegyei állnak, halottak, vagy talán csak félholtak, ahogy harapásnyomokkal voltak teli. A nő alatt hadsereg gyülekezik, vámpírok egész regimentje, ahogy a naplemente felé vonultak. A festmény előtt egy kis faállvány áll, rajta egy nyakékkel, mely amalgámnak látszik, egyetlen különbséggel, hogy vörös. Felette egy szétterített tekercset vesz észre, mely azt taglalja, hogyan készíthet egy ékszerész amalgám nyakéket...majd pedig azt, hogyan tegye az vörössé.
Milyen szép, nézi a hölgyet a festményen, de gondterhelten ráncolja a homlokát. Hogy fogja mindezt megoldani? És kell-e neki? Vörös amalgámnyaklánc? Mi a csoda... - vizsgálja meg az ékszert, és annyira, annyira levenné onnan, de nem meri, hát mi történhetne akkor.
A festmény alján levő két sor pedig csak bonyolítja a dolgot.

"Napnak üzent hadat, éjnek királynője, Győzhetetlen Velorina, a vér örök jegyese"

Velorina. Vagy talán nem is bonyolítja a dolgot. Talán inkább épp, hogy válaszokat ad!
Velorina? Ó, te jó ég... Ade... Velorina vérfelesége? Ez nagyon abszurd. Velorina is megőrült volna a vértől? Vagy csak azok őrülnek meg, akik követni próbálják? Volt valami, amit Ade nem mondott el?? Miért? Féltékenyen bámul a vörös hajú nő képére és fújtatni kezd. Azt hitte, mindent tud Adéról... de persze, ha mindent tudott volna, nem ez történik. Meglesi viszont a tekercset, hogy mégis hogyan kell vörös amalgámot készíteni, s vajon azt is írják-e ott, mire jó az? És mi lehetett Adelinnel meg a kétszáz lélekkel?
Azt sejti, hogy a "vérfeleség" szót talán nem szó szerint kell értelmezni. Nem tudja elképzelni, hogy a húga OLYAN kapcsolatba keveredett volna bárkivel, és ne mondta volna el. De hiszen nem faggatta. Soha nem faggatta. Na jó, faggatta, de vissza is kapta azt. Ade nem tűnt úgy, mintha bántaná az ilyesmi, persze, visszahúzódó volt, de ha valami nagyon élénket érzett, az látszott rajta, és elmondta. Mindig elmondta Minának a bajait.
Nem, nem hagyhatja, hogy itt és most feladat teljesítése közben egy éjsötét könyvtárban ölje meg a bűntudat...
Inkább a vörös amalgámékszer készítéséről szóló magyarázatot kezdi el vizsgálgatni.
Alaposabban szemügyre véve a tekercset, mely a vörös amalgám nyakékről, annak készítési módjáról. Vér kell hozzá, az előkészítve egy egyedi módon. Embereké, de vámpírok véréről is szót ejt.
Nyel egyet, ahogy visszatér régi emléke, melyben pajtásaival egymás vérét ízlelték. Nem értette, mi olyan szörnyű benne. de ha ez okozta esetleg, hogy Adéval ez történt...
Nem!... Nem lehet. Nem lehetek én az oka, én szerettem. Nagyon. Az Átok miatt van, én csak...
Egy ideig kétségbeesetten néz maga elé. Távol tartja magától a tekercset, nehogy eláztassák a könnyei. Egy pillanatra elgondolkozik, valóság-e ez a hely, vagy csak egy csapda a léleknek, hogy a bűntudat miatt feleméssze magát és ne jusson ki. Betolakodó.
Amikor végre sikerül józanon gondolkodnia, ez már nem látszik valószínűnek. Ezek csak tények. Létező, volt dolgokról. Az egy másik dolog, hogy talán Ade is részesült ezekben.
A vörös nyaklánc, mely a simához hasonlóan magába zárja a vér adta erőt, lendületet, frissességet. Ám a vörös permanensen teszi. A tekercs utolsó sora állítja ezt róla:

"Velorina vérhirvese lészen, annak minden előnyével és hátrányával együtt."

Kimerednek a szemei. Sejti, mi lehetett az ára ennek. De honnan tudta meg ezt Ade? Csak nem itt járt? Itt lépkedett, ezeken a öveken.. vagyis ezen az olvadó kövön... talán sokkal nagyobb titkot tudott, mint amire Mina gondolni mert volna. És ezért. Hogy voltak képesek. Az undor és gyűlölet újonnan éledve buzog fel benne. Nem. Nem akarhatok ilyen tudást, megöl, elpusztít, romba dönt. De akkor is. Létezik. - Mi volt az ára? Elvette az eszüket, igaz? Nem tudják megállni, hogy ne szerezzenek minél több vért, függők lesznek. - suttogja maga elé, még mindig fogalma nem lévén, hallja-e valaki, de ha nem, hát mindegy is.
Ismét nem kap választ. Nem lepődik meg, bár kissé csalódott. rettenetesen szomjas, éhes, s a teste körülbelül mindenféle hiányt jelez, amit csak képes. Többek között a fényét. Nem hitte volna, hogy vámpírként zavarhatja a sötét, de most már kezdi.
Sóhajt egyet és továbbáll a következő festményhez. Úgy tűnik, végük-hosszuk nincsen.
A következő festményen egy férfi áll. Fekete a haja, akár az éjszaka (épp, mint Luthené, fut át az agyán), a szemei pedig mintha villámokat szórnának. Fekete lángok borítják be az egész festményt, ahogy egy csatatéren áll, melyet felperzselnek a fekete lángok. Mellette egy kandalló áll, egy kényelmes fotellel és egy falra kiakasztott szarvasfejjel, mintha a csatatér képe puszta freskó volta egy kényelmes szoba falán. A kép előtt egy nagy, márványból faragott mellmagasságig érő oszlop áll, rajta egy fém alapú üvegbúrával, tetején egy fogantyúval. A búra alatt éjláng lobog, látszólag a semmiben, egy helyben lebegve, mégis szüntelenül világítva, anélkül, hogy egy percre is ki találna aludni.

"Az utolsó estét biztosra véve látja, Az Álmodó Walter örökkön égő lángja"

Félelemmel vegyes tisztelettel nézi az ő történelme előtti korokat, vagy talán csak legendákat idéző festményt. Sokáig elgyönyörködik a lángokban, és a ki tudja, hány évszázada vagy -ezrede élt férfi villogó szemeiben. Van valami varázslatos ebben a pusztító erőben, ami mindenkit megfog.
A névről eszébe jut a fiatal, esetlen tűzmágustanonc, aki annak idején kis alakokat segített neki formázni a tűzből. de annyira akarta azt a hatalmat, és nem volt hajlandó a valóban hozzáértők segítségét kérni. Renegát volt. Kíváncsi, mi van most Waltherrel. Vajon túlélte Eichenschild ostromát és az a körüli harcokat? Túlélte az élőholtak folytonos támadásait? Él még valahol most is, s megtanulta, hogy a mohósággal nem mindig ér célt?
Kissé tart attól, hogy nem. Akármennyire is botor volt, mégis közel került a szívéhez.
Sóhajt egyet. Reméli, a következő festményen nem valami innivaló lesz, mert arra nagyon vágyik már. Innentől meggyorsítja kissé lépteit és célzottabban igyekszik keresni, a feliratokat figyelve olyasmit találni amelyben épületről, építésről, toronyról vagy valami ilyesminek az elpusztításáról lehet szó, valamint a képeken olyan motívumot, ami az említett épület lehet.
A következő festmény egy faragott márványlap, melyet kifestettek. Egy nőt ábrázol, kerek arccal, s a vámpíroknál szokatlan, szőke hajjal. (Akárcsak Flané.) Egyenesen az ég felé tekint, madarak lengik körbe. Alatta hegyek állnak, a hegy lábánál pedig nincstelen, szegény emberek, akik egyre csak őt bámulják, nálánál nem emelik feljebb a fejüket. A nő egyik kezét szívére téve lobogtatja meg kőből faragott palástját a szélben. A kép előtt egy tekercs áll, mely egy épületbe épített mágikus kört ábrázolt. A mágikus kör kissé érthetetlen, zavaros, s írása is régies, madarakat meg szelet emlegetett mindenütt. A kőlap alján az alábbi felirat állt:

"Szárnyaló Amadra, felhők lovasa, Mennyek palotája, égnek bástyája"

Hmm. Ez végül is épület. Ám semmi tervrajz. A madarak alapján Neulander is lehetne, de hát... Ők mind családtagok, nem? vagy talán nem? - gondolkozik el, majd végignéz a soron, mennyi kép van még.
Az utolsó festménynek a fele hiányzik. Egyetlen alakot ábrázol, háttér nélkül. Az alaknak csak a felső része volt ott. Maszkját, melyet minden korábbi tagja a kezében tartotta, s mindenkinél másmilyen volt, cirka, cikornyás, most a feje oldalán viselte, arcát épp csak megmutatva. Innen már teljesen egyértelmű, kiről van szó.
- Húúú. - vigyorodik el talán kissé illetlenül is, ahogy a már jól ismert misztikus alakot meglátja.
A férfi maszkja egyszerű volt, és jelentéktelen. A festmény előtt csak egy tőr található, s egy szokásos, pár sornyi szöveg:

"A széllel örökké száll, Johannes, a Mártír soha meg nem áll"

Természetesen még a festményen sincs rajta az arca. talán nincs is neki. De hogy miért szállna a széllel, az egy jó kérdés. Talán mindenhol csak a kivetülése jelenik meg. Talán nincs is teste... Ezek szerint az előző képek is mind családfőket ábrázoltak. Jó sokáig tartott, hogy ez leessen neki, de hát mindegy is. Viszont a tervrajzhoz nem jutott közelebb. Egy darabig igencsak szemezget a Herr Johannes képe előtt lévő tőrrel. Tudja, nagyon tudja, hogy nem szabadna hozzáérni, de mégis majdnem megteszi. Vajon mi történne? Érezné, tudná, hogy ő itt van? Beszélne hozzá? Ő biztosan tudja, hol az a tervrajz... De ha megtudja, hogy azt akarom, végem van. Betolakodó vagyok itt, nem tudhatja senki... Sóhajt és pihen egy kicsit egyedül, a sötétben, megannyi titokkal és a gondolataival.
S ez a sok tárgy. Meggyőződése, ha kinyújtaná a kezét, hogy megérintse őket, a vész lecsapna rá. Vagy talán engedné a hely kisétálni innen, a kezében mondjuk az éjlángot tartó burával? Nem hiszi el, hogy valóban ezen gondolkozik. Mit tesz vele ez a hely?
Tessék, diplomáciai tárgyalásokra jöttem és így is el készülök tulajdonítani valamit... De még azt sem tudom, hol van. Hát, hálás lehetek, hogy még élek, de ha egyszer kijutok, beszédem lesz azzal a leányzóval.
Amennyire fáradt, már nem is élnek benne annyira élénken a képek, amelyeket Luthen emlékei s érzései közt látott. Tompábbak lettek. De azért ott vannak még. S reméli, lesz ideje ara, hogy megoldja gondolatai összetekeredett fonalait.[/i]

Sokáig szemez Johannes festményével - azaz szemezne, ha látná a szemét, így elég egyirányú a dolog -, és hevesen veszi a levegőt. Annyi iratot, annyi tárgyat látott, kell, hogy legyen köztük olyan, amelyik segít neki. De túl kockázatos. S azt sem tudja, mit tegyen velük. Átkozza már magát, hoy elhasználta a dobozkát, és csak egy haszontalan gyertyát talált benne, amit kénytelen volt el is dobni. Hátha most utat mutatna. Persze, az túl egyszerű lenne, rábízni magát egy ilyenre...
Próbaképpen, igencsak heves szívdobogással elkezdi közelíteni a kezét a festményhez. Nem teljesen van tudatában, mit csinál, s hogy miért akar bármiféle reakciót kiváltani a helyből...
Semmi sem történik, természetesen.
Megáll, majd felsóhajt. Nem, ennek nincs értelme, legutóbb, amikor illetéktelen dolgokat tapodott, akkor... elvesztette az életét. S most nincs itt semmiféle bukott angyal, hogy megmentse. Ha egyáltalán megmentésnek számított az.
Úgy dönt, tovább halad az egyetlen úton, amerre még nem járt, s megnézi, mi van ott, de azért reméli, a korábbi utak nem zárulnak le előtte.
A másik folyosó visszafelé vezet, ívelt úton át a bejárathoz. Falak itt sincsenek, helyette temérdek polc és szekrény szegélyezi itt is a kövesutat. A polcokon különféle tekercsek vannak szépen sorba téve, egy-kettő az oldalukra kiszögelve. A tekercseken mindenféle ábrák vannak, mágikus pecsétekről, ősi rúnákról, régi, már nem használt imákról, vagy talán csak olyanokról, melyeket Mina még nem hallott életében. Van ott német, angol, héber, és olyanok is, melyeket Mina nem ért. Az ábrák közt rajzok lapultam meg, fegyverek, járművek, haditaktikák, erődök vázlatai, minden, ami egy háborúhoz kellett.
Felcsillannak a szemei, most már sokkal inkább úgy érzi, közel van. A nyelvtudását igencsak igénybe kell vennie, hiszen bár három nyelven ért, az emberek, a tündék és az angyalok nyelvén, utóbbit sokkal később sajátította el és ezek az iratok egyébként sem feltétlen azon a nyelvezeten íródtak, mint amit ő ismer, itt-ott találhatók eltérések... A hadi eszközökről, fegyverekről és erődökről készült vázlatok azonban sokkal inkább fontosak most, így azokat lesi meg, óvatosan hozzányúlva a tekercsekhez, nehogy bajuk essen - vagy neki essen baja. Egy torony vázlata, itt kell lennie, ha valahol. Nem tudja, hogy nézhetett ki pontosan, hiszen erről nem kapott információt, de többféle elképzelt kép is él a fejében. Vajon felismeri, ha meglátja?
Végre is megakad a szeme valamin, amit épp az imént látott. Nos, lehetett fél órája, vagy akár egy is, az időérzéke nem a régi már, de mégis ugyanaz az, a repülni képes palota, mely az egyik festményen rajta volt, s teljes mértékben úgy festett, mint maga a Nachtraben-torony, csak mégis valamivel több..
Nagy szemekkel nézi a rajzot. Meglesi minden részletét, és nem akarja kiadni a kezei közül. Ismerős, nagyon is, de mi haszna lehet ezzel Lucretiának? Úgy néz ki, mint... nos, a Nachtraben-torony. De az már létezik. Keres valami különbséget, egy apró részletet, amely elkerülhette a figyelmét, amiben több ez a terv, mint ami végül megvalósult.
Az egyetlen különbség, hogy a torony körül egy kör áll. Ez képes kizárni és benn tartani a nap fényét tetszés szerint.
Ahogy falja a betűket, lesz egyre bizonyosabb benne, hogy megtalálta, amire szüksége van, s szinte el sem hiszi, hogy sikerült. Mosoly telepszik az arcára, s mély levegőt vesz. Megnézi a lap hátulját is, nehogy lemaradjon valamely rejtett üzenetről. Ezek után még belenézeget a héber írásokba, hátha talál valami hasznosat, egyéb tervrajzok, fegyverek tekercseibe, mert mi van, ha talál még egy ilyen tekercset, amely egy tornyot ábrázol, s akkor talán elviszi mind a kettőt, mert nem tudja, melyik az, amelyikre szükség van... feltéve, hogy a gólem nem veszi el az életét a tekercsekkel együtt.
Főleg sivatagi kovácsolási technikák, régi nefilim eredetű fegyverek terveit találja. Érdekes kidolgozású lándzsák, íjak, kardok, lovak húzta csataszekerek, mindenféle harci dolog, amelyekhez annyira nem ért, s bár egy pillanatra lekötik tekintetét, mégsem ez az, ami kell neki. tervrajz pedig nincsen több. És nagyon úgy érzi, a kezei között van, amire szüksége volt.
Mint egy kincset, óvatosan, finoman tartja magánál a mágikus körrel körbevont torony tervrajzát. Megvan hát. Ez lesz az. Nagyon remélem, hogy ez lesz az. Körbenéz még, próbálván felidézni a terem elképzelt tervrajzát, bár a tájékozódásnak  nem éppen a mestere, arra azért emlékszik, nagyjából hogy festett a terület akkor, amikor beért. Az elejénél jár, jön rá, és ezek szerint, ha nagyon figyelmetlen nem volt, minden részbe betekintést nyert... Hogy lehet hát innen kijutni? Már csak ez maradt a kérdés. Van-e vajon más út, mint ahol bejött?
Nagy levegőt vesz hát. Táskájába rejti óvatosan a tekercset, ügyelve, hogy ne essen semmi baja. Aztán nincs más hátra, mint visszajutni. Az ajtó azonban zárva van, időközben a gólem becsukhatta.
Kezeivel óvatosan kinyitja az ajtót, hátralép kicsit, majd, ha annyira kinyílik, hogy átférjen rajta, és már látja a túlsó sarkot, akkor próbálkozik meg átteleportálni az árnyékok segítségével. Gyomorforgató huppanás után ott is terem, a túloldalon, azonban észre is vették:
- Megállni! Megállni! - kiabálja utána a gólem, azonban nem tud utánamenni, hiszen oda van szegezve a boltívhez.
Mina lélekszakadva, hevesen dobogó szívvel, hátra sem nézve fut fölfelé a lépcsőn, hogy kikerüljön a gyilkos rém pillantása útjából. Bár sejti, hogy legyőzte már őt. Nem tud utánajönni. Gyenge. Nem készítettek elég jó csapdákat.
Vagy csak nem számítottak rá, hogy egy Nachtraben fog ide bejutni, segítséggel.
Csak áll egy pár pillanatig, meredt szemmel nézve maga elé a sötétbe, emlékeztetvén magát újra meg újra, hogy él, s hogy ez milyen csodás dolog is. Azon veszi észre magát,, hogy széles mosolyra húzódik a szája. Aztán gyorsan előveszi a tekercset, s megnézi, épségben van-e... Majd fogja az amalgámját, s tiszteletteljes mozdulattal a falhoz érinti. Viszlát, könyvtár. Nagy hasznomra voltál. Nem tudja, mi várja a túloldalon, de felkészül, hogy gyorsan cselekedjék, ha szükséges.
A túloldalon egy tökéletesen üres és kihalt folyosó várja, pont olyan sötét és kihalt, mint amilyen volt, mikor megérkezett Lucretiával.
Fellélegzik és kis híján körbefordul a sarkán. De óvatosnak kell lennie. Nem tudja, hogy lehet az, hogy senki sem figyeli ezt a helyet. Visszateszi a táskába a tekercset, akár egy tojáshéjat, olyan finoman, majd kiegyenesedve, természetes mozgással igyekszik vissza a népesebb helyekre. Hol lehet most Lucretia? Vagy Luthen? Vagy bárki? Mindenesetre meglesi először az ebédlőhelyiséget. Fogalma sincs, mennyi idő lehet, mennyit tölthetett benn, azon se lenne meglepődve, ha az idő odabent máshogy telne, vagy egyenesen megállna. De hogy az ő számára eltelt igencsak sok idő, az biztos, mert eszméletlenül szomjas, éhes, kimerült és egy mellékhelyiséget sem volna ártalmas találnia lassan.
Túléltem!! Azt a mindenit. Beloptam magam a Nachtrabenek titkos könyvtárába, ott voltam ki tudja, hány órát, átvertem egy gólemet és visszajöttem, és nincs itt senki.
Kissé antikatarktikus a dolog. Nem arra számított persze, hogy itt fogja várni egy felmentősereg, egy egész asztalnyi ennyi- s innivalóval, s éljeneznek, amint kidugja a fejét a kő mögül. De mégis.
Sehol senki. Valószínűleg napközben lehet, ha a vámpírok nincsenek a folyosókon. Vagy közben eltelt pár évszázad, amíg ő bent volt és már nem is ott van, ahol eddig. A torony átteleportálhatott máshova.
Nem lenne meglepve.
Kissé tétován járja az utcákat, egyre az motoszkál benne, hogy biztonságba kell a papírt helyeznie.
Aztán pár perc múltán valami mintha megragadná, s halálra rémülten, sikkantva egyet, próbál ellenállni a húzóerőnek, amely egy szoba felé vonzza.
Valahogy érezte, hogy nem ússza meg ennyivel. Lábát megfeszíti, próbál ellenállni, akárcsak a folyó sodrásának, kezeit pedig feltartani, s belekapaszkodni bármibe, ami útjába kerül. Nem szólal meg, nem akar feltűnést kelteni.
Ekkor suttogást hall, s az első pillanatban kis híján kiugrik a szíve.
- Mit csinálsz, te hülye?
Lucretia.
Még nagyobbra kerekednek a szemei, és fel akar nevetni, de egyben haragos is, amiért a frászt hozták rá.
- Hogy mit...? Teljesítem, amire kértél? - kérdez vissza a foga között kieresztve a hangokat.
És abbahagyja a kapálózást/kapaszkodni próbálást is most már.
Lucretia keze a szájára tapad. Agresszívan vonszolja a szoba felé. Mina dobogó szívvel, pislogva, engedelmesen betántorog, ahova viszik. Nem ellenkezik már. Fáradt. Megkönnyebbült. Kimerült.
Egy egyszerű hálószobába kerül. A láthatatlan, fiatalabb Nachtraben sietve csukja be az ajtót, majd láthatóvá teszi magát. Meglepően könnyed, nem éppen a legerkölcsösebbnek mondható, meleg időkhöz illő hálóingméretű öltözékben áll Mina előtt.
- Megszerezted? - tér rögtön a lényegre.
Kimerültsége és az órákon át tartó félelem következményeként nem kapcsolnak azonnal a gátlásai, így azon veszi észre magát, hogy csak úgy végigméri Lucretia furcsa öltözékét. Majd megrázza a fejét és visszatér a tekintetéhez. - Öhm... Meg. Azt hiszem. Nagyon remélem, hogy ez az.
Azzal izgatottan, szinte remegő kezekkel emeli ki a tekercset a táskából, majd tekeri ki, s mutatja meg a vámpírnak.
- Áh, igen! - veszi ki a kezéből Lucretia a papírokat. - Ezek hála. Tartozom eggyel...noha, talán már meg is adtam. Sikerült kielégítened bínős vágyaidat? - kacsint rá huncutul, magára jellemzően.
- Akkor tényleg ez volt az? - vesz egy nagy levegőt. Nem hiszi el, sikerült! - Jó ég... majdnem meghaltam. Nem egyszer. Az a gólem szét akart csapni. Aztán a padló meg akart enni!... Annyi minden volt ott, annyi minden... azt hiszem, károsodhatott a szemem, alig volt fény odabent. Annyi terv, helyszín, családok... eh... szerintem holnapig itt lennénk, ha felsorolnám. Picit elgondolkozik. [color=#e88aeag- Melyik bűnös vágyakat?[/color] - Hirtelen felidéződik bennne az érákkal ezelőtti emlék, amikor is Luthen elméjét vizsgálta, de a könyvtárban ilyesmi nemigen volt
- Jaj... - A lány döbbentnek tűnik. - Lett volna még egy csapda, amiről nem tudtam?
Erre halkan felnevet, utólag kissé őrültnek hangzott, de ez most nem érdekli. Fáradt.
- Ki tudja, mennyi volt még? Ne nyúltam hozzá semmihez. Vagyis, majdnem semmihez. De nem hinnéd el, mik voltak ott... Na de, a padló... meggyújtottam egy gyertyát, vagyis... bonyolult. Volt egy gyertyám, de, gondolom, a természetes fénye miatt a hely nem fogadta el és elkezdett... magába szívni. Rémisztő volt, mint valami undorító szörny, térdig belesüppedtem a kőbe. Belekerült egy... igencsak értékes tárgyba, hogy megmentsen. De végül is megérte.
- Áh, dehát modntam, hogy csak éjlánggal szabad odalennt világítani...noha nem gondoltam volna, hogy ez történik tőle. Be kell valljam, még nem láttam, mi történik, ha valaki megszegi a tilalmat. Legalább most már ezt is tudjuk... azért kíváncsi lennék, hova vezethet az a padló. - gondolkozik el Lucretia.
Hogy érted, hogy... hova... VEZETETT? A halálon kívül?
- Kissé ideges voltam. Alig tudtam átmenni a gólemen. Jócskán megütött. De elég buta. Azaz gyenge. Azazhogy... ha nem lát, akkor nem tud mit csinálni, és utánam se tud jönni. Az ajtót pedig mindig ki lehet nyitni. Nem gondoltak arra, hogy Nachtraben fog bemenni oda, ezek szerint. De mégis hová vezetne a padló? Azt gondolod, az egy... út valahova?
Na ne szórakozz, hogy nem is esett volna bajom, ha magába szív...
- Talán... ki tudja. - neveti el magát Lucretia, mintha minden olyan egyszerű volna. - Akárhogy is, sikerült. Megkaptuk, amire vágytunk. Most menj, aludj, hogy ne kelts feltűnést.
Nem csak ezért lesz szüksége alvásra. De ez is egy ok lehet.
- Az nem fog ártani. Majd még... mikor és hol találhatlak meg újra? - kéri álmosan, ahogy az alvás szóba került teste el is kezdte elviselhetetlenül kívánni azt.
- Nos, itt lakom. - vonja meg a lány a vállát. És Minának nem tűnik fel, hogy ez valójában nem igazi válasz.
- Aha, és időnként csak úgy feltűnsz a hátam mögött. Amúgy most miért is kellett a frászt hozni rám, ha már itt tartunk? - kérdi mintegy mellékesen.
- Aha, és időnként csak úgy feltűnsz a hátam mögött. Amúgy most miért is kellett a frászt hozni rám, ha már itt tartunk? - kérdi mintegy mellékesen.
- Mert olyan elbűvölő a hangod. - néz nagy, ártatlan szemekkel Lucretia.
Először csak az egyik szemöldökét vonja fel ironikusan, aztán realizálja, hogy mit is hallott, és már mind a kettőt, sokkal inkább szörnyülködve.
- Jaj nyugi már, csak vicceltem. - nevet a lány - Ti veteránok mind ilyen paranoiásak vagytok?
- É... hát, nem tudom, ha Damient kérdezed, különleges eset vagyok. De miért volnék veterán? Az annyira úgy hangzik, mint amit idősekre mondanak.
- Minálunk mindenkire használják, aki már legalább egy hadjáratot megjárt és élve jött vissza. Mindenki, aki egykoron harcolt, ám csatával teli évei abbamaradtak.
- Jogos. - hagyja annyiban. - Jó, és... pontosan mit fogsz csinálni ezzel a tervvel? Teljesen úgy néz ki, mint a torony mostani állapota, csak... ott van az a kör.
Sejti, hogy eléggé fontos az a kör, de másra számított.
- Ez maradjon az én titkom. Bár, szerintem hamarosan meg fogod tudni. - kacsint Lucretia megint.
- Annyit azért elárulsz, hogy sok ártatlan halálát fogja-e eredményezni? - kérdi nyúzottan. Mennie kellene aludni.
Lucretia picit se gondolkozik a válaszon.
- Ha minden jól megy, egy darabét se.
Nagy levegőt vesz, s kifújja. Ahogy sejtette. - Szívesen segítek ebben, ha lehet. Amint pihentem egy keveset.
Megannyi név, kép és rejtély zsong az agyában. Furcsa, hogy visszatért a.. a valóságba. Mintha a könyvtár maga egy álom lett volna - amitől csak fáradtabb lett. - Te nem pihensz le?
- Eddig aludtam...amúgy sem alszom valami sokat.
A semmi nem egyenlő a nem valami sokkal. de most fáradt ahhoz, hogy ezt forszírozza.
Bólogat, aztán lassan az ajtó felé tendál. - Énnekem muszáj lesz egy kicsit. Jó éjt. Vagy... reggelt. Mindegy, fogalmam sincs, mennyi az idő. Ha kellek, keressetek csak meg. - int, majd ha Lucretiának nincs több mondanivalója, kilebben az ajtón, mintha mi sem volna természetesebb, és nem egy ördögi tervet hagyott volna ott neki.
Így hát nincs más hátra, minthogy visszavonuljon körletébe, nagyjából megmosakodjon, elvégezze legfontosabb dolgait, némi innivalót magához vegyen, majd lefeküdjön aludni. Az éhsége most nem annyira fontos.
Biológiája és lelkiismerete felkelti akkor, amikor még nem teljesen pihent - ezek után hogy is lehetne? -, de sejti, hogy már éjszaka van. Zajok odakintről. Léptek, mozgolódás, bár főleg szavak, hiszen a többség itt lebeg, nem pedig sétál.
Otthon. És egyben mégsem. Furcsa.
Bűnt követett el vagy sem?
Az izgalmak, a szövegek és képek, festmények, ereklyék ott táncolnak a szemei előtt.
Vadászik némi élelmet, majd látja, hogy a tömeg gyülekezik. A tárgyalásoknak vége, amit el lehetett rendezni, itt elrendezték. Vajon Luthen tud a kis összeesküvésükről? Ha igen, mit szól hozzá?
A családok gyülekeznek. A hellenburgi csapatot is látja összeverődve. A már ismerős lelkésznő ismét érdeklődőn és egyben talán aggódón vonul oda hozzá:
- Minden rendben van?
Hát persze. Fogalmam sincs, mekkora diplomáciai baklövést követtem el, mi fog most történni Déllel, Északkal és a vámpírokkal, ja, és kicsempésztem egy igen fontos iratot, illetve tervrajzot a titkos könyvtárból. Ja, meg kissé még fáradt is vagyok, minden rendben van.
Ismét ez a nő, talán sejt valamit, vagy csak túlságosan segítőkész? Nem, semmiképp nem sejtheti, hogy Mina előző nap... igen, nap.. vagy este... ki tudja, mikor belopózott a családja titkos könyvtárába és elhozott egy tekercset.
- Erre a kérdésre nehéz volna válaszolni, de remélem, minden rendben lesz. - ad elkerülő választ. A feje kissé kitisztult, bár még mindig tompán zsong és alkalmanként újra felidéződnek azok a festmények, s a hozzájuk tartozó tárgyak. Vajon el kellett volna, hogy hozza őket? valószínűleg soha többé nem megy be oda. De nem tehette. Nem érti, miért érzi úgy, hogy tennie kellett volna még valamit odabent.
Mielőtt még megindulna hazafelé... meg kell keresnie valakiket.
Lucretiát sehol sem látja, de Luthen magasodó, elegáns alakját kiszúrja, s meg is ragadja az alkalmat, hogy a közelébe kerüljön, bár kissé zavartan, félve, de igyekezve felszegett fejjel közeledni.
- Öröm volt megismerni, Wilhelmina. Sajnálom, hogy ilyen hamar elválnak útjaink.
Sajnos a férfi arcán is látszik, hogy emlékszik arra a bizonyos tegnap... öhm... ki tudja, hány órával ezelőtti incidensre. Ez nemigen segít, sőt, csak még rosszabbá teszi a dolgokat. De az, hogy aludt kissé, meg ami előtte történt, némi fátylat húzott a dologra, van más gondolkodnivalója is.
- Valóban?... - kérdez vissza, maga sem tudja, hogy miért. - Nem örökre, talán. Akadhatnak még ilyesféle alkalmak. És ennél kevésbé életbevágóak is talán.
- Talán. Ha minden jól megy, talán a csatatéren találkozunk legközelebb. Remélem Hellenburgnak is ugyanúgy érdeke a tengermellék megtartása, mint amennyire te mondtad.
Hogy most ez ismét egy burkolt fenyegetés-e, vagy sem, azt meg nem tudná mondani.
Aggodalmasan ráncolódik a szemöldöke. - Én... már nem tudom, mit remélem. Csak azt, hogy nem rontottam el mindent. - hajtja le a fejét kissé. Csatatér, remek. Fantasztikus lesz. Aztán ki tudja, hogy a toronnyal mi lesz? Oh, tényleg...
- Nem tudod, Lucretia merre van? Mindjárt indulunk és még nem köszöntem el tőle. - És azt sem kérdeztem meg, mit akar csinálni a torony köré épített mágikus körrel. De legalábbis még nem árulta el.
- Tegnap óta nem találkoztam vele.
Csak ennyi, semmi több? Nem is zavar? De hiszen a...
... a fogalmam sincs, mid.
Hümmög egyet. - Kár. Mindenesetre... meg tudnád mondani neki, hogy örültem? Hogy találkoztunk. És legyen nagyon óvatos. És... - Ég az arca. És a belsője. Nem pihent eleget ehhez, korántsem. - Minden jót nektek. - Mily kevésnek is hangzik ez a mondat önmagában, ám zavart mosolya és emlékei sokkal többé teszik azt.
- Természetesen. A minél előbbi viszont látásra. - bólint a Nebelturm-örökös, talán udvariasan, talán kedvesen, talán boldogan.

Csak később, a kocsiban jut Mina eszébe, hogy nem csak Lucretiát látta ő Luthen elméjében. Hanem megannyi nehézséget, fájdalmat, aggodalmat is. Belehasít a fájdalom, hogy nem mehet vissza és szólhat pár értelmetlen szót ezek enyhítésére. Mindegy. Hátha még látja valamikor. Hátha segíthet rajtuk.
De... miért is akarja ezt?
A kocsi rázkódik alatta. Mindig fölrázza abból a szürke, mély nyugalomból, amibe süppedni akar. Nem képes elaludni, pedig kellően kimerültnek hitte magát ahhoz. Szerte körülötte a Mocsárvidék titokzatos, rémisztő, misztikus tája terül el.
Próbálja feldolgozni, miket látott, miket hagyott ott. Ha az valóság volt mind, s nem illúzió... az egyetlen, ami bántja, hogy nincs kivel megosztania ezeket. Lucretia természetesen adott szavának ellentmondva köddé vált. Bár azt mondta, hogy ott lakik, abban a szobában, azt nem, hogy ott is lesz... Sóhajtva gondol vissza rájuk, a két vámpírra, akik segítették, vagy akiket ő segített. Nem tudja, hányadán áll velük és abban sem biztos, megérte-e ez az egész hercehurca. Kis híján otthagyta a fogát. Többször.
Arra, hogy a tárgyalásokon mit művelt, inkább vissza sem gondol, hiszen megenné a szégyen. Talán ezt várták tőle, talán nem. De most már ezt a hírt kell továbbítania. Sokáig fogalmazza magában a szöveget, amely majd jelentésként szolgál. Kár, hogy a tárgyalások gyakorlatibb részei kissé kimaradtak, mert akkor már képtelen volt koncentrálni.
Elmélázva néz és néha el is bóbiskol, hiszen igen fárasztó napok vannak mögötte.
A monoton rázkódást egyszer csak megtöri valamiféle kaparászás hangja. Recsegésszerű. Az egyik ülés felől, ahova Mina rögvest rémülten szegezi a tekintetét, felkészülvén, hogy valami rém bukkan elő onnan, vagy netán szétesik a konstrukció alatta.
Na ne szórakozzanak. Azt hitte, legalább az utazás nyugodt lesz.
Majd ijedten húzódik arrébb. Megfontolja, hogy szóljon a kocsisnak, hogy valami nincs rendjén. Megfontolja, hogy egy éjlángot idézzen a kezébe, készen arra, hogy megvédje magát, bármi is...
Aztán egyszer csak Lucretia von Nachtraben kócos feje bújik elő a Minával szemközti ülés párnája alól.
- Egek, ez a sok emberi szekér...mind vacak. Még elbújni is fájdalmas bennük. - Azzal nekiáll előkecmeregni.
Te most viccelsz velem, ugye? - néz nagyot, amikor csodák csodájára az eltűnt hercegkisasszonyt látja meg.
Kontrollálatlanul felnevet, ami talán a sok előzetes feszültség eredménye. Aztán eltakarja kezével az arcát.
- Mi a... ezt miért... hogy.. - próbálja visszafogni a kuncogást, de nehéz.
- Hát valahogy el kellett szökjek. - vonja meg Lucretia a vállát - Ha megtudják, hogy nálam vannak a tervek olyan kapok, hogy a halált fogom könyörögve kívánni. - sóhaj egy nagyot - Talán zavar?
- Nem... Nem arról van szó. Jó, hogy látlak. Csak erre nem számítottam. Szóval... Hellenburgba viszed a terveket, vagy valaki máshoz?
- Tévedés. Megtartom magamnak. A célom nem kevesebb volt, minthogy a terveket soha nem építhesse meg senki. Ezért akartam mindenárom elhozni a toronyból. Ha magamnál tartom, biztos nem használhatják majd fel. Hogy hova viszem...nos arról fogalmam sincs. Nem gondoltam volna, hogy sikerrel járok. Nem hiszem, hogy Hellenburgban biztonságos lenne. A világért sem akarlak megsérteni, de a városod nem arról híres, hogy tudnának bánni a kivételes ritkaságú tervekkel és mágiákkal.
Ismét megfagy, mint már oly sokszor és csalódottan pislog a lányra. Látszik, hogy enyhén szólva nem erre számított, és egy ideig el sem akarja hinni, amit hall. Hirtelen újra felébred benne az érzés, hogy mélységesen elárulták.
Sikerrel járni? Voltaképpen nem te jártál sikerrel. Hanem én.
Valami oknál fogva azonban nem szólal meg. Ilyenek a Nachtrabenek. Még a könyvtárban, ahol minden második lépésben meghalhatsz, még ott sincs elég biztonságban... Nem, ki kell hozni onnan, csak azért, hogy soha ne történhessen meg. De hát én már láttam.
Majdnem megszólal, de tudja, hogy ez a lány akár arra is képes lehet, hogy elfeledtesse vele, amit látott. S ettől tart a legjobban.
[color=#e88aea]- Öhm... hát... Nem, valóban nem biztos, hogy életbiztosítás lenne a terv számára, ha odavinnénk.[/colorr] - ismeri el kissé fahangon, lázasan gondolkozva. Nem hiszem el. Komolyan nem hiszem el, hogy ezért vergődtem át magam ennyi akadályon!
- Na látod! - neveti el magát Tia. Mina nem tudja, mikor kezdte el magában így hívni. - Ne aggódj, ha akarnám se tudnám felépíteni. És a családon kívül sem szimpatizálok egy királysággal sem. Csak most túl messzire mentek... - morogja. - Áh tényleg, tudom hogy nagy kérés, de körbe tudnál vezetni egy-két faluban. Átlagos faluban. Az a helyzet, hogy nem sokat jártam a tornyon kívül...ó, és picit szomjas vagyok. Szabad volna az egyik szolgádat épp csak egy nyalásra?
Szokásosan, elkerekedett szemekkel néz. - Öhm, annyira nagyon nem szoktam... öhm.. inni belőlük. De hogyan akarsz.. az én szolgáim.. Várjunk. Szóval most beküldtél abba a halálos könyvtárba, ahol megannyi dolog van, rengeteg, de csak ez az egy tárgy kellett, amin... van egy torony, ami pontosan olyan, mint az eredeti, csak köré rajzolva valami kör... majd elkérted tőlem, el sem árulva, hogy miért, és a végén kiderül, hogy nem volt az egésznek semmi értelme? - Gyorsbban veszi a levegőt, felkészülve arra, hogy használja a kópiát, ha esetleg kellene. Nem adja az emlékeit, azokat nem. Ez nem igazságos. Annyi minden volt még odabent, annyi csoda. Azokat miért nem akarja elrejteni mások szemei elől? Miért pont ezt?
- Nem, nem olyan. - ellenkezik a lány anyáskodón, szomorúan. - Ez a torony képes a levegőbe emelkedni. Repülni. Képes a fényt elzárni maga körül. Képes megjelenni é eltűnni. A legerősebb torony lett volna, amit vámpír épített. Belegondoltál, egy ilyen fegyvert mit tett volna a vámpírok gőgjével?
Egy vámpír, aki szembeszáll a vámpírok gőgjébel? Talán nem is különbözünk annyira.
- De hát.. mennyi ideje van meg ez a terv? Megépíthették volna, ha meg akarták volna. Biztosan volt oka, hogy nem tették.
- Azt nem tudom. Én egy évvel ezelőtt ismertem meg.
Nyilván kellemetlen emlékek vannak a háttérben, de akkor is tudnia kell. Tia bármikor eltűnhet ezek után, hát mikor derítse ki, ha nem most? Akármennyire is kellemetlen.
- És miért pont ettől tartasz annyira? Rengeteg dolog van ott. Mérhetetlen tudás, évszázadokat el lehetne tölteni ott akár. Annyi minden között úgy eltéved, aki nem ismeri... Ha hatalmat akarnak, máshogyan is megszerezhetik. De hát te is közülük való vagy. Neked is szavad van a tanácsban. Nem tudnád megállítani őket, ha a kevélységük túl messzire menne?
Irritáló, értetlen arcot kap válaszul.
- Hm...katona létedre nem ismersz fel egy veszedelmes fegyvert, amikor meglátod? - Aztán elvigyorodik a kis szeleburdi. - Egy ilyen erőddel országokat lehetne meghódítani.
- Nos, nem néztem át mindent , mert lehetetlenség lett volna, de akad ott még elég információ, amely rossz kezekben bármiféle manipulációnak adhatna lehetőséget. Mi volt egy éve? - kérdi halkabban. - A vámpírok fölül akarnak kerekedni?
Nem gondolta volna, hogy most már a saját fajtájától is tartania kell s őket megzabolázni.
- Nem. Ilyenről szó nem volt. De egykoron megpróbálták. Biztos te is hallották Karl von Dornburg tragédiájáról.
A felismerés döbbent tüzével pislant fel ismét. - Tudtam, hogy zavaróan ismerős volt a repülő torony. De hát akkor... ez annak a terve? Vagy egy újabb? Akkor azért nem építették meg, mert tisztán látták a korlátait. Ugyanakkor... ha jól tudom, ott egy bukott angyal erejét hívták segítségül.
Ez egyre érdekesebb.
Kezdi figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy ez a potyautas nemrég mászott elő a szekrény rrejtekéből, amikor azt hitte, hogy már mréföldekkel maga mögött hagyta őt.
- Ez egy újabb. Egy sokkal erősebb sokkal veszedelmesebb torony. Ezért is nem akartam, hogy megépüljön. Jól jegyezd meg. Az emberek kapzsik. Sosem elég nekik. Még ha azt ígérnék, nem fogják használni, akkor is kínozni fogja őket a kísértés. És előbb utóbb megtörnek. Talán nem ebben az évszázadban, de megtörnek.
Tia nem tűnik valami optimistának.
- De... egy repülő tornyot oly sok mindenre fel lehetne használni. Arra is, hogy észrevétlenül belopózzanak valahova és kiirtsanak mindenkit. Arra is, hogy kilépjünk az eddig ismert világ határain és felfedezzük, mi van még Veronián.
Tudja persze, hogy a többség az előbbire szavazna...
A fiatalabb lány furcsa mosollyal szűkíti össze a szemét.
- Te nem vagy harcos. Nem tudom kik találták rólad azokat a meséket ki, de iszonyat hülyék lehettek. - Most némileg felháborodva és sértődötten kerekíti el a szemeit.  Nem bitos benne, hogy ez rágalom vagy bók. - Te csak egy jó ember vagy, aki időről időre eltéved.
Úgy dönt, ebben van igazság, és nincs értelme megsértődni. Ha eddig nem tette meg, most sincs.
- Hát... öhm... egy ilyen eltévedés eredménye lehetett, hogy a harcmezőn kötöttem ki. Csak tenni akartam valamit. Úgy éreztem, kellett. De valóban, nem vallom azt, mint mindenki más majdhogynem, hogy az élet lényege a pusztítás. Sőt, borzasztóan unalmasnak tartom. - sóhajt frusztráltan. - Na de mégis... Miért is volt rám szükség, hogy megszerezd ez a tekercset? Meghalhattam volna. Nem csak kitalálom, amiket mondtam. - Ezért még mindig úgy érzi, igazságra van szüksége.
- Ahogy mondtam, én már egyszer elbuktam. Ezért szemmel tartottak. Nem is mertem láthatóan mozogni, csak láthatatlanul. Szerencsére nem voltak tisztában, milyen mágiáknak parancsolok. Kellett valami, aki helyettem megy oda vissza. És legnagyobb szerencsémre találtam is. - nevet fel, mire Minában nem tud nyugodni a harag és az ellenszenv. Végtére is használták. És ez ilyen egyszerűnek tűnik, ilyen... magától értetődőnek. Mint egy ajtókilincset, vagy egy kulcsot.
Arca mozdulatlan marad. - Ahogy láttam, nem is őrizték azt a helyet. Csak odamentünk, odaérintetted az amalgámot, és... bementünk. S amikor kijöttem se volt ott senki, ki tartott hát szemmel? - próbálja elhinteni saját kétkedése magvait és fokozatosan kifejteni, mi is zajlott itt.
Lucretia komor morgással felel.
- A nővérem... Őt bízták meg vele, hogy kövessen, ha gyanúsan kezdek viselkedni.
Nagy szemelkerekedés.
- Oh.. - Őszintén meglepett. - Az kellemetlen. Most hallok róla először, hogy van olyanod - jegyzi meg csak úgy mellékesen. Nem kéne meglepődnie, Lucretia sok mindent nem árul el csak úgy. - És hogyhogy most nem követett miket? - billenti fejét oldalra.
- Ó, kiütöttem. - érkezik a mintegy magától értedődő válsz. - Ja igen, valószínűleg emiatt miután megkínoztak karóba is fognak húzni.
Mina szemöldöke megszokhatta volna, hogy maradjon fent, mert akárhányszor leereszti, a következő pillanatban föl kell ugrania ismét.
Enyhe nevetés rázza meg a vállait.
- Mármint, HA megtalálnának és tudnák, igaz?
- Pontosan - bólogat Tia.
- És hova rejtetted? - teszi fel Mina automatikusan a következő kérdést, mire a másik lány a mellkasára csap.
- Igazság szerint most is nálam van. Úgyhogy nem maradok sokáig veled. Téged is veszélybe sodorna.
Amikor kezdi azt hinni, hogy végre összeállt a kép...
- A nővéred...? Te jó ég, mibe raktad? - pislog.
A veszély jelenleg különösebben nem tudja érdekelni.
- Áh, nyugi, amint magához tér, éjlánggal kiégeti magát onnan.
Hogy mi...
- ...miféle mágia ez... - kérdi halkan, ráncolva a homlokát.
- Ezt a mágiát úgy hívják: "Egy jó erős ütés a fejre, egy hosszú kötél és pár szoros csomó". Lehetőség szerint kiegészíthető egy ronggyal, vagy egy koszos ronggyal, ha fel akarod az illetőt idegesíteni.
Majd Lucretia megint nevet.
Hát jó.
Félig leereszti a szemhéját és felsóhajt. Szótár kellene ezekhez. - Akkor azt mondd meg, mekkora a nővéred?
Bár kezdi úgy érezni, hogy valamit félreértett, és az ifjonc Nachtraben nővére nem egy icipici tündér, akit bezárt mondjuk az amalgámjába... Úgy véli, agyára mehetett az a sok ereklye odabent, és fantáziája túl m esszire szárnyalt, akárcsak a torony tette volna, ha megépül.
Amit nem fog megtenni, ugyebár.
Lucretia elgondolkozik a kérdésen.
- Hm...hát úgy olyan magas, mint én, szőke haja van és üres tekintetű szeme neki. Te, te most faggatsz engem? Mire fel? - esik le neki végül, így a sokadik kérdés után, bár Mina szerette volna elkerülni ezt. Igen, nyilvánvalóan faggatja, miért kell ezt így kimondani? de látja, hogy Tia nem igazán felháborodott.
- Öhm... csak próbálom megérteni, hogy hogy tudtál elrejteni egy magadméretű valakit úgy, hogy én nem látom. Hacsak nem te magad vagy az.
- Áh, őt még tegnap intéztem el, mielőtt lefeküdtem volna. Mit gondolsz, végig aludtam, amíg te az archívumban molyoltál?
- Most mi van?! - fakad ki. Nem ért semmit. - Igen, azt mondtad, aludtál. És én vagyok olyan idióta, hogy azt hiszem valóságnak, amit mondanak. Mint ahogy azt mondtad, hogy veled van. És veszélyt hoz rám. Miről beszélsz? - Kezd kétségbeesni, hogy elvesztette az ép eszét, talán a könyvtárban odabent.
- Arról, hogy ha netán utánam küldenek valakit, és veled vagyok, téged is megkereshetnek. Ezért úgy gondoltam, miután kiértünk a mocsárból, és is köszönök. Vagy talán más terveid voltak?
Nagy levegőt vesz, és kifújja. - Nem  voltak terveim, Lucretia. Pár perccel ezelőttig azt hittem, egyedül baktatok hazafelé. De várj, az előbb még úgy gondoltad, hogy megvendégeled magad nálam, mert a szolgáimból akartál inni. Az nehéz lesz, ha itt hagysz a Mocsárnál. - mutat rá. Kezdi úgy érezni, hogy ez a beszélgetés olyan, mint valami rejtvénykönyv megfejtése.
- Miért, az itteniek kicsodák?
Minát ritka örömmel tölti el, hogy kivételesen ismét sikerült meglepnie Lucretiát. Kicsiny, gonoszkás öröm, de öröm.  Nem, mintha az ő érdeme lenne, vagy szándékosan titkolt volna bármit is.
- Ők? Hát a hellenburgi követséggel jöttem. Velük is megyek haza.
A lány döbbenten néz maga elé.
- Oh... Hát, akkor már csak egy választásom maradt. - Majd előremereszti a fogait Mina felé.
Kimerednek a szemei, ahogy ösztönből hátrahőköl. Szíve hevesen kezd el dobogni, de nem szólal meg, nem biztos benne, hogy mit mondjon, vagy mondjon-e egyáltalán valamit... Azt hittem, hogy ezt ők... hogy nem... soha...
A legnagyobb dilemmát az okozza, hogy nem akar egyértelműen ellenkezni. Sőt. De ennél a drága személynél sosem lehet tudni, mit gondol komolyan, és mit nem.
S most is felnevet Tia, hátrébb húzódva.
- Jaj, ugyan már, csak vicceltem. Téged aztán könnyű átejteni.
Tisztázni akarja a félreértést. Ami mi is? Nem, mintha ragaszkodna hozzá, hogy veszítsen a véréből, de... Eddig egyetlenegyszer történt meg ez vele. A húgával és egy fiúval, akiről fogalma sincs, hogy mi történt vele azóta... Dominik. Hol lehet, túlélte vajon az utóbbi éveket?
Pislog. - Nem, mármint... - Nyel egyet és erősen elvörösödik. Tudja, mivel jár ez, pontosan tudja. De akkor ezek szerint mégsem gondolta Lucretia komolyan. - Ha tényleg szükséged van...
- Ó, megtennéd értem? - kacsint rá Lucretia, ő pedig hirtelen megbánja összes előbbi gondolatát és legszívesebben bebújna a szekrény legaljába, oda, ahonnan a potyautas előmászott. - Talán majd máskor. Túlélem, csak varázsolni nem tudok.
Hallgat egy ideig. Fogalma sincs, miért akarja elmondani, de el akarja. Erősen gondolkozik. - Igazából semmi bajom nem lesz tőle. - jegyzi meg halkan.
Azt gondolta, mindenki undorodik ettől. Mert azt mondják, azt kell. Ezt hitte akkor is, pedig borzasztóan kicsi volt, amikor szembement a szabállyal. Nem is sokat gondolt vissza rá. gyermekkoráról olyan képe maradt, hogy szabálykövető, ami butaság, hiszen arra tisztán emlékszik, elég gyyakran, ahogy húgával az erdőket járták. Annak sem örült a felnőttsereg túlzottan. Na de az.. az szokványos "csíny" volt. Az, hogy megkóstolják egymás vérét, nem.
Valamiért mintha elfeledte volna. De mégsem rossz érzés visszagondolni rá, sőt.
Leszámítva az égető hiányt, amit a húga emléke ébreszt benne.
Vérfeleség. Mit tett ő? Kitől tudhatja ezt meg? Annyi kérdése van és nincs, akinek feltegye őket.
- Hm...tudod mit, lehet egy napon szavadon foglak. Engem sosem érdekeltek ezek az ostoba hagyományok meg tabuk... - jegyzi meg a lány.
Hogy ez mekkora megkönnyebbülés... de... miért is? Mindegy. Meglátják majd, mi lesz.
Tia még egy ideig vele utazik, aztán azonban elválnak útjaik és Mina egyedül marad a zakatoló kocsiban zakatoló szívével és gondolataival.

Ahogy visszatér, még nincs mindennek vége. Jelentést tesz, s próbál mident a lehető legkonkrétabban s őszintébben előadni őfelségének, ahogyan az elvárt.
Hellenburg hadkészültséggel felel a vámpírok ajánlatára és felkészült, hogy megtoroljanak bármilyen ellenséges lépést. Felderítőket küldenek a tengermellékre, hogy minél hamarabb megtudják, ha a vámpírok esetleg megtámadják őket. Mina nem tudja, ez volt-e a jó végkimenetel. De már nem tud mit tenni. A szavaival harcolt és amit lehetett, talán elérte. Talán nem vették eléggé komlyan. De Luthenék kis játékába, úgy tűnt, illeszkedett ez.
Luthent választották végül ama alakulat fejének, mely a mocsárt hivatott szörnymentesíteni. A lány nem kétli, hogy megfelelő vámpírt választottak a feladatra. Bár ez is csak egy lesz azon dolgok közül, melyek megnehezítsén Luthen életét. De talán lesz, aki megkönnyítse, egy szeleburdi, cserfes, fura leányzó.
Mina nem tudja, örül-e ennek vagy sem.
Némi bűntudattal és szégyennel ecseteli a történetet végül Damiennek, aki próbálja ugyan elhitetni, hogy nem aggódik, nincsen semmi baj, minden a legnagyobb rendjén, azonban Mina elég jó megfigyelő ahhoz, hogy észrevegye az egyre növekvő karikákat a szeme alatt, melyek arra utalnak, hogy nyilván nem tud megfelelően aludni.
Ami azt illeti, ő sem. A sötétben való kódorgás és a sok életveszély, Luthen elmekastélyának meglátogatása és a diplomáciai terhek furcsa, lázálomszerű katyvalékot hagytak maguk után, mely néha előjön és izzadt forrósággal ébreszti.
Máskor meg egy furcsán ismerős kis suttogó hang pofátlankodik bele az álmaiba.
- Mina...Mina...álomszuszék... ma különösen jó illatod van.
- És... attól még... alhatok, nem? - motyogja, vagy talán csak gondolja, ahogy egyik oldaláról a másikra fordul, s méltatlankodva fúrja bele arcát a meleg párnába a takaró alatt.